44. fejezet - Szombat

Reggel álmosan pislogok párat, miközben érzékelem, hogy Dave még alszik és valahogy összegabalyodtunk az éjjel – de persze csak a szó legnemesebb értelmében. Nem történt köztünk semmi, egyedül a pólóm csúszott fel, de ezen már meg sem lepődök, mert mindig össze-vissza forgolódok. 

- Mióta vagy fent? – motyogja Dave, miközben a kezét a derekamra csúsztatja és kicsit magához húz.

- Most óta? – kérdezek vissza kissé fáradtan.

Dave kinyitja a szemét és egyenesen rám pillant.

- Fáradtnak tűnsz. 

Halványan elmosolyodom.

- Már kezdek hozzászokni.

- Akkor pihenj még. – kér halkan, mire bólintok és újra becsukom a szemem, noha nem hiszem, hogy vissza tudnék már aludni.

Amikor újra kinyitom a szemem, már egyedül vagyok az ágyban. Ezek szerint mégiscsak sikerült visszaaludjak. Kissé feltornázom magam és körbenézek Dave szobájában, hiszen most vagyok itt először úgy, hogy látok is valamit. 

Tipikus pasis cuccok, tömérdek mennyiségű filmmel, ps4 játékokkal és… könyvvel. Rengeteg könyvvel.

Ez mondjuk meglep. Felix szobájában alig volt felfedezhető néhány, míg itt…

Állj! Nem hasonlíthatok mindent Felixhez, nem emlékezhetek rá mindig… 

Nem sokáig vagyok egyedül a hülye gondolataimmal, mert kisvártatva megjelenik Dave.

- Felébredtél? – kérdezi mosolyogva, de korántsem azzal a jól megszokott Dave-féle mosollyal, annak inkább egy gyenge változatával.

- Miért hagytad, hogy visszaaludjak?

- Mert szarul néztél ki. – mondja ki lazán – Most egy fokkal jobb, de… így sem az igazi.

- Hát kösz szépen. – motyogom és a takarót kezdem el bámulni.

Dave leül mellém az ágyra és egy tálcát rak az ölembe, mindenféle finomsággal.

- Ne értsd félre! Csak most nem olyan vagy, mint régen.

- Te sem. – pillantok fel rá.

- Tudom. – a falnak dől – Egyél!

- Nem vagyok éhes…

- Sam, baromira vékony vagy. – mondja kissé aggódós hangon – Egy kicsit legalább egyél.

Igaza van, de… semmi étvágyam. Tényleg. Egyszerűen nem kívánok semmit.

- Eszel velem? – kérdem végül tőle.

Bólint, így együtt nekilátunk a kicsit megkésett reggelihez.

- Délutánra mit tervezel? – pislogok rá úgy dél fele, mert ilyenekről még nem beszéltünk.

- Beugrok a pályához leadni a mezemet. – mondja egykedvűen – Miért, te?

- Hát… haza kéne menjek… – gondolkozok félhangosan – A munkámmal is el vagyok maradva mostanság…

- Miért nem dolgozol itt? – kérdezi kedvesen.

Kissé megrökönyödve pillantok rá.

- Itt?

- Ja. Maradhatnál is… úgyis egyedül lennék. 

Egy pillanatra megint elszorul a torkom. Vajon hányszor fordult az elő, hogy Dave egyedül volt?

- Ha nem zavarlak…

- Akkor nem ajánlottam volna fel.

- Hát… jó. De előtte hazaugrok pár cuccért. 

- Rendben. – Dave kissé gyámoltalanul pislog rám – Az összepakolás előtt… nincs kedved eljönni az irodába?

Az iroda a focipálya mellett lévő tornaterem egyik része. Igaz, hogy az egész kóceráj nem túl nagy, de azért akad benne hely öltözőknek, zuhanyzóknak, magának a teremnek, szertárnak és persze egy hivatalos irodának is. Ezek szerint oda kell visszavinni a cuccát…

- Miért szeretnéd, hogy menjek én is? 

- Mert… – egy pillanatra elhallgat – Á, mindegy. Majd megoldom. – erőltet mosolyt az arcára.

- Ugyan! Veled megyek. – határozatlan tekintetét látva hirtelen rájövök, hogy miért is fontos ez neki – Tényleg. De utána eljössz velem hozzánk?

- Persze. – mondja majdnem a régi stílusában.

De sajnos csak majdnem.

Remélem, hogy nem futok össze senkivel… semmi kedvem sincs most magyarázkodni… és ami azt illeti, nem is kérhet senki sem számon. Még Felix sem tehetné, de nyilván ő már nem is fog, hiszen vége lett… 

- Elgondolkoztál. – jegyzi meg mellettem Dave, ahogy haladunk a pálya felé.

Egyetértően bólintok egyet. Minek is tagadnám?

- Na és min?

- Mindenfélén. – felelem kitérően – Kérdezhetek valamit?

- Nem, Sam, általában megtiltom, hogy kérdezz. – feleli szarkazmustól csöpögve.

- Jól van na… 

- Mit szeretnél kérdezni? – pillant rám féloldalt.

- A többiek… tényleg nem keresett senki?

Dave tekintete elkomorul, majd az arca is teljesen zárkozottá válik.

- Nem.

Uh, basszus. Ez azért durva. Azt hittem, hogy valaki azért felkereste, még ha csak titokban is… de ezek szerint fontosabb nekik Felix…

- Sajnálom.

- Nem kell. – egy röpke pillanatra elmosolyodik – Most már itt vagy.

- És maradok is. – mondom határozottan.

Nem hagyom, hogy Dave magányosságra legyen ítélve csak azért, mert a csapatban mindenki tesztoszterontúltengéses…

- Biztos vagy ebben? – kérdezi, miközben egyenesen a pályára néz.

Követem a pillantását, így én is észreveszem a bandát a padoknál.

Egy kicsit elbizonytalanodok, de amint Dave-re nézek és meglátom az arcán a kétségbeesés és a szomorúság fura egyvelegét, döntésre jutok.

Hiszen nagyon úgy néz ki, hogy egyelőre csak én maradtam neki a bandából…

- Igen, biztos.

Mindenki engem néz… vagyis minket. Feltehetően senki sem tudja, hogy mi van most, de Peter tekintete mindent elárul… jelen esetben azt, hogy mit is gondol rólam, de teszek rá. Nyilván Felixnek úgyis leadja a drótot, mert most épp lázasan pötyög a telóján. A fiúk inkább háttérben maradnak, míg Karin is csak némán szemlél minket.

Úgy haladunk el előttük, hogy sem ők, sem pedig mi nem mondunk egy szót sem.

Éljen a barátság!

Dave odabent leadja a mezét, aláír pár papírt, majd elindulunk visszafelé.

Az ajtóban azonban megállít.

- Jól vagy?

- Ezt én is kérdezhetném tőled.

- Megszoktam. – válaszolja vállvonogatva.

- Nem értem, hogy miért ilyenek…

- Tudod, hogy miért. – vágja rá nyersen, majd lágyabb hangon folytatja – Nem megyünk inkább?

- De, persze.

Minél előbb szabadulunk, annál jobb.

A pályánál aztán megint nem történik semmi. Magamon érzem a többiek figyelmét és biztos vagyok abban, hogy most ezer kérdésük lenne felém, már ha hozzám szólnának. 

De nem szólnak.

Szinte fellélegzek, amint elhagyjuk a pálya környékét. Hazáig némán tesszük meg az utat, mindketten inkább a gondolatainkkal vagyunk elfoglalva.

Amint hazaérünk, bemegyünk. Rach kivételesen most itthon van, ezért beszélünk vele és elmondjuk nagyjából, hogy mi a helyzet. Én nem akartam, de Dave elmondja a csókot is és minden konkrét részletet, de Rach nem olyan, aki ítélkezne. 

- Nem irigyellek titeket, az tuti… de biztosan megoldódik majd.

Hümmögünk néhány sort, de persze tudjuk, hogy ez azért nem lesz ilyen egyszerű és sima menet.

A kissé elhúzódó beszélgetés után bemegyek a szobámba összepakolni pár cuccot, addig Rach Dave-vel marad. Fogalmam sincs arról, hogy meddig leszek Dave-nél, de inkább több ruhát rakok el, mert ki tudja… szerencsére őt nem zavarom, Rachéknek pedig nincs rám most szüksége Lisa miatt, mert a Rachel jövő héten szabin lesz… úgyhogy minden klappol – legalább ilyen tekintetben.

Miután kész vagyok, Dave elköszön a nagynénémtől és kimegy, hogy ott várjon meg.

- Na és mi van Felix-szel? – pillant rám Rach az ajtóban.

- Szakítottunk. Tetű volt. – mondom lemondóan – Szerinted… rosszul tettem, hogy felkerestem? – bökök a fejemmel az ajtó felé, Dave-re utalva.

- Egyáltalán nem. Nem is értem, hogy ők miért bánnak így vele… rendesnek tűnik.

- Az is. – felelem határozottan.

- Kedveled?

- Az egyik legjobb barátom.

- És… amúgy? – kérdezi Rach kutakodó pillantások mellett.

- Én…

Mit is mondhatnék? Túl sok minden történt ahhoz, hogy egyéb dolgokon agyaljak… egyelőre annak örülök, hogy visszakaptam az egyik fontos barátomat – még ha ezzel a többit el is vesztettem. De ha ennyitől elpártolnak tőlem, akkor nem is voltak valódi barátok… nem igaz?

Vitára leszünk figyelmesek, ezért kinyitom az ajtót. Rach inkább bent marad, amit megértek, mert ez nem az ő dolga.

Felix áll a ház előtt és épp Dave-vel „beszélget”.

Mi jöhet még?

- Nem akarok vitázni. – mondja Dave.

- Igaz, minek is? – Felix pillantása rám téved – Végül is megkaptál mindent.

- Nem miattam van most az, ami. 

- Ja, nyilván.

- Mit keresel itt? – kérdezem Felixet, hátha meg tudom szakítani a kialakuló káoszt.

- Megtetted, úgyhogy semmit. – mondja fagyos hangon.

- Megmondtam tegnap: ha nem szívod vissza, amiket mondtál végérvényesen vége és tudtommal nem vontad vissza. – hadarom dühösen, mert tudom, hogy mire célzott.

- Ugyan már! Eddig nem csináltál hülyeséget és ki tudtunk békülni…

- De ÉN nem akarok kibékülni! – vágom a fejéhez mérgesen, amitől rögtön elkomorul.

Jesszus, csak nem azt várta, hogy majd a nyakába ugrok, miután szinte mindennek elhordott?!

- Visszavittem a mezem. – szól közbe Dave villámhárítóként.

- Jó.

- Megyünk? – pillant rám Dave kérdőn.

Már épp válaszolnék, de Felix megelőz.

- Az igen. Egyik ágyból a másikba, mi?

Hirtelen nem tudom, mit is mondjak. Sosem voltam jó a váratlan visszavágásokban… de Dave kiment ezúttal is.

- Nem mintha közöd lenne hozzá, de nincs köztünk semmi. Ahhoz túl fontos nekem Sam, hogy rögtön ráhajtsak, miután te csak úgy kidobtad.

- Nem én dobtam ki!

- Tényleg, te csak azt mondtad, hogy a szex miatt vagyunk együtt… – szomorúvá válik a tekintetem – A tegnap történtek után… – kezdek bele, de elakadok, mert egy ismerős személyt veszek észre, aki egyenesen Felix házából jön ki.

Lena az.

- Nem jössz? – szól át a kerítésen a szokásos nyávogós hangján.

- És még te vonsz engem felelősségre? Éppen te?! – kérdezem keserűen.

- Ha te is, akkor én is, nem? – vág vissza kihívóan.

Nem felelek, igazából nem is akarok. Elegem van ebből az egészből.

Faképnél hagyom őket, sietve elköszönök Rachtől és a táskámmal együtt újra elhagyom a házat.

- Gratulálok, menő vagy! – veti oda komoran Dave Felixnek, mielőtt elindulnánk hozzájuk.

Nekem egészen más a véleményem, de megtartom magamnak.

- A vendégszoba jó lesz? – pillant rám kérdőn Dave, amikor már megint nálunk vagyunk.

- Persze. – mondom kissé fásultan.

- Hé! – hozzám lép és megérinti a karomat – Jól vagy?

- Igen. – kétkedő tekintetét látva felsóhajtok – Tényleg. Semmi gond.

- Rendben.
- Én most kicsit elvonulnék dolgozni, ha nem baj. – hazudom szemrebbenés nélkül.

Tudom, hogy nem szép dolog, de most magányra vágyom.

- Oké. Majd szólj, ha kell valami.

Bólintok, majd bemegyek a szobába.

Természetesen a munkára nem tudok figyelni, ezért lecsukom a laptopomat és végigfekszek az ágyon. Még mindig nem fér a fejembe az, amit Felix tett – mert ő határozottan megcsalt engem.

Na jó, igazából tegnap óta külön vagyunk, de nekem mégis pokolian fáj az, hogy már tovább is lépett, méghozzá Lenával. Rohadék!

Annyi minden eszembe jut most, ahogy felidézem a közös emlékeinket. Az első csók, amikor az élményfürdőben voltunk, az édes kibékülések… hát, ezekből most már tuti nem fog megismétlődni egyik sem.

Kiveszem a zsebemből a mobilomat, belépek a közösségi oldalra és rákeresek Felixre. Még az ismerősöm… vagyis csak volt, mert pár mozdulat után blokkolom és leszedem a közös képeinket is. Nem szeretnék emlékezni rá.

Semmit sem akarok már vele kapcsolatban.

Átdobom az éjjeliszekrényre a telefonomat és a fejemet a párnára hajtom. Még mindig nem értem, hogy tehette ezt! És ráadásul így…

Szégyen vagy sem, elsírom magam. Annyira elegem van mindenből!

Mikor lesz minden megint jó?

43. fejezet - Péntek

Kissé riadtan nézek körbe. Egyrészt, mert ezelőtt sosem jártam még itt, másrészt, mert nem tudom, hogy rajtunk kívül van-e még itthon valaki.

- Dave…

- Egyedül vagyok. Anyámék elutaztak. – közli velem megválaszolva az egyik néma kérdésemet – Ülj le! Kérsz valamit?

Leülök a hozzám legközelebb lévő fotelba.

- Nem, köszi. – zavartan bámulok lefelé, mintha még sosem láttam volna padlót.

A hirtelen beálló csendben hallani lehet a levegővételünket is. Elszakítom a tekintetem a földről és tétován felpillantok rá – Te nem ülsz le?

- Nem. – felsóhajt – Sam, én…

- Ne, majd én! – szólok bele azonnal – Először is: sajnálom, ami történt… hogy Felix úgy bánt veled…

- Arra gondolsz, hogy eltiltott tőled meg a csapattól? – kérdezi meglehetősen egykedvűen.

Meglepetten pislogok fel rá.

- A csapattól?

- Szerinted miért nem járok edzésre? – kérdez vissza azonnal.

Erre nem tudok mit mondani neki. Mivel segíthetnék? Eddig sem jutottam túl sokra…

- Annyira elcseszett ez az egész! – mondom egy nagy sóhaj után.

- Miért vagy itt, Sam?

- Én… 

Mit mondhatnék? És egyáltalán mennyit? Szomorúan nézem a velem szemben állót, aki nagyon hamar a legjobb barátommá vált és akit most leginkább egy idegennek érzek. 

- Felix tudja, hogy itt vagy? – bólintok, mire összeráncolja a homlokát – Mi történt? – továbbra sem szólalok meg, ezért ellöki magát a faltól, hozzám lép és leguggol elém – Sírtál. – állapítja meg a nyilvánvalót – Összevesztetek?

- Szakítottunk. – motyogom zavartan.

- Majd kibékültök. 

- Nem, Dave. Ez most végleges.

- Ezért vagy itt? – kérdi, miközben felegyenesedik, de továbbra is előttem marad.

- El akartam jönni. – kezdek azonnal magyarázni, mert így tényleg elég szarul jönnek le a dolgok – Tényleg. Próbáltam beszélni is vele, de mindig kerülte a témát… máig. – egy nagy sóhaj szakad ki a mellkasomból – Ő… olyan dolgokat mondott… hogy te meg én… meg hogy ezek után… én… – motyogok összefüggéstelenül magam elé meredve.

- Miért vagy itt, Sam? – teszi fel újra a korábbi kérdését.

- Igazságtalannak tartom, hogy így bánt veled és… vége lett… és nem tudtam, hogy hová is mehetnék. – emelem rá a pillantásomat.

Dave nem mond semmit, csak engem néz. Talán mégsem volt olyan jó ötlet éppen ide jönni…

Felállok, hogy elmenjek, de ekkor Dave megszólal.

- Sajnálom, ha úgy bánt veled miattam. 

A tekintete tele van fájdalommal és megbánással. Mintha csak tükörbe néznék… 

Á, nem bírom én ezt már, ezért odamegyek hozzá és átölelem.

- Én is sajnálom. Az egészet. – suttogom a pulcsijába.

Dave lazán ölel át, némi fenntartással. Így sem éreztem magam túl jól a Felix-szel történtek miatt, de hogy Dave-et is megbántottam… 

- Hiányoztál. – motyogom alig hallhatóan.

Vagy talán annyira mégsem halkan, mert Dave ölelése erősödik körülöttem.

- Te is nekem. – suttogja a hajamba – El sem tudod képzelni, hogy mennyire.

Azt hittem, hogy ma már nem leszek képes többet sírni – hát tévedtem. A könnyeim utat találnak maguknak a külvilág felé.

Dave kissé elhúzódik és az állam alá nyúl.

- Hé! Ne sírj! – kér halkan – Utálom, ha sírsz.

- Tudom, én csak… sok volt már ez a szarság. 

Finoman letörli a könnyeimet az arcomról.

- Csak azt nem értem, hogy miért téged büntet azért, amit én követtem el.

Belenézek Dave szemébe, ami szintén kék, akárcsak Felixé, annyi eltéréssel, hogy míg Felixé inkább hideg, néha szürkés hatású, addig Dave szemében látható kékség meleget áraszt…

- Azért, mert nem tetszett nekem ez a helyzet… látni akartalak, ő meg nem… 

- És még? – kérdezi, nyilvánvalóan látja rajtam, hogy van, amit még elhallgattam előle.

- Azt mondta, hogy biztos megcsaltam már veled… azért hiányzol.

Dave cifra káromkodásba kezd, de a mellkasára fektetem a kezemet, amitől hirtelen abba is hagyja az anyázást és a különféle szép szidásait.

- Nem akarok vitázni. Belefáradtam.

Bólint és megint szorosan magához húz.

- Én is. Elhiheted.

Később, némi sablonos beszélgetés és vacsi után – én nem ettem, már elég régóta csak csipeteget, mert a stressztől képtelen vagyok normálisan enni – megint a nappaliban vagyunk.

- Otthon tudják, hogy merre vagy? – kérdezi később a faliórára pillantva.

- Igen. Írtam Rachnek, mielőtt idejöttem.

Lehet, hogy most el kellene mennem… de még annyi megbeszélnivalónk lenne! Meg amúgy sem kívánkozik még az, hogy újra otthon legyek… az a sok magyarázkodás…

- Én… elmegyek, ha zavarlak. – motyogom zavartan.

- Dehogyis. Ha akarsz, itt is aludhatsz, van plusz szoba. Csak kérdeztem, Sam.

Biccentek egy aprót.

- És a családod?

- Jövő hétvégén jönnek haza. 

- Hogy van a húgod? – kérdezem, mert eszembe jut, hogy Tan Phillel jár.

Dave arca komorrá válik. 

- Nem túl jól. Ő… beteg. – a keze ökölbe szorul – Azért nincsenek itthon, mert Berlinben vannak Tan kezelése miatt.

- Hogy mi…? – nyögöm ki döbbenten.

- Csontvelődaganat. – mondja keserűen.

- Basszus, Dave… sajnálom.

- És tudod, hogy mi a legjobb az egészben? Az, hogy Phil kidobta a húgomat csak azért, mert én vagyok a testvére… pont most, amikor Tannak minden támogatás jól jönne… – elkínzott arccal néz fel rám, így meglátom a szemében gyűlő könnyeket.

- Nem a te hibád. – mondom neki, bár tudom, hogy hiába, ezért inkább közelebb csúszok hozzá és megölelem.

Viszonozza az ölelést, majd kisvártatva megérzem, hogy rázkódik a válla… sír. 

- Semmi baj. – motyogom megnyugtatóan, vagyis inkább próbálok megnyugtató lenni, de tudom, hogy most a sírás a legjobb megoldás arra, hogy némiképp kiadja magából mindazt, ami eddig felgyülemlett benne.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak Dave elhúzódik. Átnyújtok neki egy zsepit, mire halvány mosoly vonul át az arcán.

- És még én mondtam, hogy ne sírj…

- Van, amikor muszáj. – mondom kissé sablonosan, de úgy érzem, hogy van benne igazság.

- Te vagy az egyetlen, aki tudja ezt... azon a rohadékon kívül. – emeli rám égkék szemét.

Csodálkozva pislogok rá.

- Philre gondolsz? 

Csalódottan bólint egyet.

- Minden rendben lesz. 

- Remélem, Sam. – bánatosan felsóhajt – Tan a mindenem… oké, hogy néha az agyamra megy, de a húgom… és szeretem.

- Tudom. – rámosolygok és a vállára teszem a kezem – Meg fog gyógyulni. 

- A próféta szóljon belőled. – mondja némi mosolyszerű valami mellett, amit én már fél-sikernek könyvelek el – Itt alszol? – kérdi témát váltva.

- Ha nem zavarlak…

- Te sosem. – vág a szavamba azonnal – Gyere, adok pólót meg ami még kell! Nem ártana pihennünk is ennyi lelkizés után. – újabb halvány mosoly, újabb siker.

Álmatlanul forgolódok, egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Folyton a történteken jár az eszem. Pokolian fáj az, hogy Felix kidobott, de Dave-et is sajnálom… ez a hülye veszekedés meg a húga miatt is… 

Azt hiszem, valahol mélyen tudtam, hogy előbb-utóbb vége lesz Felix-szel. Ő leszarta ezt az egészet, én meg nem. Túl… mások vagyunk. Ő hirtelen haragú, én magamban őrlődős típus vagyok. Neki csak a szex volt a lényeg, nekem nem… 

Talán jobb is így. Időre van szükségünk. Igaz, hogy utána sem leszünk már együtt, mert ezt most ő cseszte el leginkább azokkal, amiket mondott és én ezeket sosem leszek képes elfelejteni neki… megbocsátani lehet, de újra együtt lenni… nem valószínű.

Odakint mozgolódást hallok, lépteket, majd kicsivel később ismét csend lesz. Tehát Dave is ébren van még.

Kimászok az ágyból, az ajtóhoz osonok és átmegyek Dave-hez. Igaz, hogy ma sok mindent megbeszéltünk végre hosszú idő után, de még annyi kérdés van a fejemben…

Halkan lenyomom a kilincset és bedugom a fejem a koromfekete szobába.

- Alszol? – suttogom… nos, fogalmam sincs, hogy merre, csak úgy előrefelé.

- Nem. – válaszolja, majd felkattintja az ágya mellett lévő kis lámpát – Baj van?

- Nincs, én csak… nem tudok aludni. – mondom kissé kijjebb tárva az ajtót.

- Gyere ide! – hív, miközben felhajtja az ágya másik oldalán a takarót.

Belépek, becsukom magam mögött az ajtót, majd bemászok Dave mellé. Ha valaki most látna, biztosan Felixnek adna igazat, hogy egyik ágyból ki, a másikba meg be, de most nincs semmi kedvem egyéb dolgokat csinálni… és szerintem Dave-nek sincs. Túlságosan sok minden foglalkoztat most minket ahhoz, hogy másfelé terelődjön a figyelmünk.

- Mi lesz most? – kérdezem tőle, amint elhelyezkedek a karjai közt.

- Mi lenne? Holnap visszaadom a mezemet. – közli velem úgy, mintha semmitmondó dologról fecsegnénk, pedig egyáltalán nem azt tesszük.

- Hogy mi…? – pislogok fel rá kétségbeesetten – Biztos vagy ebben?

- Igen. Nézd, Sam, amióta történt ez a… dolog… – megakad, ezért bíztatóan bólintok egyet, mire folytatja – Egyikük sem áll szóba velem, edzésen rég nem voltam és nem is megyek már… akkor meg minek tartsam meg?

- De te szeretsz focizni…

- Szerettem. – javít ki azonnal.

Felsóhajtok. Basszus! Dave miattam nemcsak a barátait, hanem a focit is elveszti… 

- Hé! Mit mondtam a sírásról? – kérdezi aggódóan, de kedvesen.

Homlokráncolva pislogok fel rá. Észre sem vettem, hogy a könnyeim megeredtek.

- Tudom… de miattam semmid sincs most… – motyogom, miközben kissé eltüntetem a könnyeket az arcomról.

- Miattad? – pillant rám meglepetten – Ez nem rólad szól…

- De! – vágok a szavába azonnal – Mert ha én nem jövök ide, akkor te… te nem…

- Ez nem rólad szól. – ismétli önmagát újra – Attól, mert Felix-szel konfliktusom van, a többieknek nem kellett volna elfordulniuk tőlem... a focit meg előbb-utóbb úgyis abbahagytam volna. – mondja közönyösen.

- Na de…

- Te mondtad nekik, hogy ne álljanak szóba velem? – néz mélyen a szemembe.

- Mi?! Dehogy! Épp ellenkezőleg…

- Na látod. Nem a te hibád, Sam.

Eszembe jutnak azok az edzések, amikor még minden rendben volt…

- És a foci? Nehogy azt mondd, hogy nem szereted. Régen úgy odavoltál érte.

- Régen sok mindenért odavoltam. – kontráz rá rögtön, amitől nagyot nyelek, mert ez igencsak kétértelműre sikerült – Figyelj, a történtek után semmi kedvem velük focizni. Ennyi.

- Velük nem, az oké. De attól még nem kellene lemondanod róla… játszhatnál máshol is.

Dave töprengő arcot vág. Ez kicsit megnyugtat, mert legalább nem veti el azonnal a gondolatot… és ez jó. 

- Ezt még meggondolom. – mondja végül – De ráérek még ezen agyalni. – megigazítja rajtunk a takarót – Más van még, amiről beszélnél? 

Úgy tűnik, itt az ideje feltenni azt a kérdést, ami egy ideje már bennem van.

- Haragszol rám?

Meglepetten pillant rám.

- Nem. 

- Akkor jó. – suttogom, majd kicsit jobban hozzá bújok.

- Miből gondoltad ezt?

- Nem tudom. – susogom a bőrébe, mert mint kiderült, Dave póló nélkül alszik – Azt hittem…

- Ne okold magad, Sam! – magához húz – Soha, érted? Te ahhoz túl rendes vagy, hogy én valaha is haragudni tudjak rád. 

A szavai jóleső melegséggel árasztanak el. Azt hiszem, ez a pillanat az, ami kárpótol ezért az egész elcseszett napért.

- Miért, te haragszol rám?

- Dehogy. – motyogom még mindig halkan, mintha a hangosabb szóval megtörhetném a kialakult idillt.

Érzem, hogy Dave bólint egyet.

- Most próbálj meg pihenni! 

- Jó éjt! – mondom, miután kissé elhelyezkedek.

- Most már jó lesz. – motyogja a hajamba.

Fáradtan biccentek, majd lehunyom a szemem… 

…és szinte abban a pillanatban elnyom a békéltető álom.

42. fejezet - Péntek

Egy teljes hónap telik el, de továbbra sincs semmi változás. Pedig már a november elejét tapossuk, lassan karácsony… képtelen leszek ebben a feszkóban az ünnepre hangolódni, amit pedig meglehetősen szeretek. Igaz, hogy anyu nélkül sosem lesz teljes már, de ilyenkor sokat gondolok rá, arra, hogy mi hogyan ünnepeltünk… de most mire gondoljak? Arra, hogy nincsenek meccsek, mert Dave nélkül képtelenek játszani? Vagy talán arra, hogy Dave-vel a többiek sem állnak szóba, nemcsak Felix? Esetleg arra, hogy Dave totál egyedül lesz? Á, reménytelen…

Azt viszont tudom, hogy nem fogom hagyni, hogy Dave egyedül karácsonyozzon. Jó, oké, nyilván a családjával lesz, de nyilván elég szar lehet úgy a szeretet ünnepén, hogy nincsenek veled a barátaid… 

Azóta többször is felhoztam Felixnek, de többnyire elodázza a dolgot. Volt, hogy Petert is megkértem, beszéljen a fejével, de ő nem akar beleavatkozni. Senki sem akar beleavatkozni… de így hogyan fog megoldódni akkor ez az őrült állapot? Karin szerint is várjak, amíg Felix maga nyit… de ha egyszer ő nem akar?! 

Most vagy soha. Nagyot fújok, mielőbb bekopognék Felixhez.

Meglepődve nyit ajtót.

- Nincs meg a kulcsod? – kérdi kíváncsian.

- De, de most… mindegy. Beszélnünk kell. – mondom, miközben érzem, hogy déjá vu érzés fog el.

Remélem, hogy ezúttal nem úgy végződik, mint a legutóbbi próbálkozásomkor.

A nappaliba megyünk. Felix leül, de én az ajtóban maradok. Tudom, hogyha csatlakoznék hozzá, hamar elrendezné a dolgot néhány csókkal, simogatással… az ilyen roppant érzéki dolgaival nagyon könnyen el tudja vonni a figyelmemet arról, amit eredetileg szerettem volna és ezt most nem hagyhatom. Ideje, hogy a sarkamra álljak.

- Mit szeretnél? – kérdi lazán.

- Szeretlek. – mondom hirtelen.

- Tudom, kicsim. Én is szeretlek. – válaszolja kissé meglepetten.

- Beszélj Dave-vel! – kérem őt extra kedvesen.

- Sam… – kezd bele, majd hátradől a kanapén – Nem beszélek vele.

- De. – felelem kicsit határozottabban – Ha szeretsz, megteszed.

- Attól, hogy szeretlek, még nem zsarolhatsz. – mondja keményen.

- Nem zsarollak, én csak…

- Igen, te mindig csak. – a hangja nyers gúnytól csöpög.

- Nekem nem jó ez így. És neked sem. És a többieknek sem. A csapatnak is annyi így, pedig tudtommal szereted a focit. – könyörgővé válik a tekintetem és a hangom – Csak beszélj vele! Nem kell barátkoznotok, csak hívd vissza a csapatba.

- A csapat a családom. David pedig nem tartozik hozzá. Ennyi. Fogd fel. – tagolja a mondandóját halálos nyugalommal.

- Ugyan! A Lenás ügy után is együtt fociztál Peterrel.

- Vigyázz a szádra, Sam! – dühösen a hajába túr – Az már a múlt és…

- Ez is lehetne csak a múlt, ha te hagynád! – vágom a fejéhez idegesen.

- ÉN hagyom, hogy a múlt legyen, te lovagolsz folyton a témán! Senkit sem érdekel, csak téged! Mi az, mégis odavagy Dave-ért?

Érzem, hogy megint könnybe lábad a szemem, de most erősnek kell maradnom. Ha elsírom magam, abból megint nem sül ki semmi jó.

- A barátom! És ezt te is nagyon jól tudod.

- Ja, a barátod, aki dugni akar veled. – keserű vigyor terül szét az arcán – Azt hittem, hogy az én vagyok.

Döbbenten pislogok arra az emberre, aki elvileg a párom.

- Jaaa, hogy te csak a dugás miatt vagy velem! Értem. Jó tudni.

- Miért, azt szoktuk csinálni, nem?

- Igen, mert elvileg együtt járunk! Nekem nem csak a szex számít ebben a kapcsolatban!

- Tudjuk, Sam. Dave is számít neked a MI kapcsolatunkban.

Megint vesztésre állok. A fenébe is! Nem hátrálhatok meg.

- Mert a barátom! Akárcsak Karin.

- Karin nem akar veled összejönni. – közli velem pókerarccal.

- Dave se.

- Akkor mi a fasznak smárolt le, mi?! – támad nekem dühösen – És ha nem áll el az eső?

Egy pillanatra zavar fut át az arcomon.

- Mi?

- Ha nem áll el az eső… meg is dug a magaslesnél? 

Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Hogy gondolhatja, hogy én…? Egy hülye könnycsepp lekúszik az arcomon.

- Szerinted én olyan vagyok?! Mi? Aki hagyná, hogy ilyen megtörténjen?! – a hangom egyre hangosabb lesz, ahogy a düh elönti az agyamat.

- Akkor most miért kívánkozol annyira David után, mi? – felpattan és elkezd fel-alá járkálni a szobában – De tudod, mit? – kérdezi, amint megtorpan, pár lépésnyire tőlem – Tessék! Itt a lehetőség! Menj el nyugodtan a kis barátodhoz! Talán ő ki tud elégíteni, ha már én nem. 

- Itt most nem a szexről van szó, hanem arról, hogy miattad senki sem áll szóba vele. Hát nem érted?

- Te gondolom majd szóba állsz vele. – közli negédesen – De ha megcsalsz vele, ide többet ne gyere! – lassan végignéz rajtam – Már ha eddig ez még nem történt meg, persze.

Itt érzem, hogy valami elpattan bennem. Hát komolyan azt hiszi, hogy Dave és én…?

- Te komolyan ezt gondolod… így? – kérdezem halkan.

- Megfordult már a fejemben. – mondja annyira lazán, ugyanakkor komolyan, hogy nekem a szívem szakad meg.

- Akkor semmi értelme ennek a továbbiakban. – ejtem ki halkan a szavakat, amiket sosem akartam neki kimondani, hiszen ő életem szerelme… vagyis eddig az volt.

Hosszan pillant rám, majd végül vállat von.

- Jó. 

- Ha nem vonod vissza azokat, amiket az elmúlt percekben mondtál, kisétálok a házadból és befejeztük… végleg. – próbálkozok, hátha…

- Jó. – mondja ismét.

- És nincs újabb esély. 

- Jó.

Egy pillanat alatt megrémülök a kialakult helyzettől. Oké, makacs és bunkó volt, de most komolyan emiatt vége lesz?

- Tehát akkor ennyi volt…? – lehelem csendben, a padlóra pillantva.

- Igen. 

A hangjára felemelem a fejemet. Hozzám lép és egy pillanatra megérinti az arcomat, majd ugyanolyan gyorsan le is engedi a kezét.

- Felix…

- Menj Dave-hez, ha ennyire hiányolod. – tanácsolja gúnyosan, majd hátat fordít nekem.

Némán nézek rá, pontosabban a hátára, majd szó nélkül, zokogva kirohanok a házból.

Odakint aztán futásnak eredek. Képtelen vagyok most hazamenni, igazából senkit sem akarok látni, ezért rögtön elindulok a földek felé. Ott legalább egyedül lehetek… 

Amint kellő távolságba érek, zokogva rogyok le a földre és közben azon kattogok, hogy Felix hogyan lehetett velem ennyire szemét… és most ráadásul vége is lett… végleg.

Hogyan változhat meg minden egy röpke pillanat alatt?!

Fogalmam sincs, hogy mióta üldögélek és sírdogálok már itt, de kezd besötétedni, ezért elindulok visszafelé. Kissé megtörlöm az arcom, hogy legalább vizes ne legyen, mert az órákon át tartó sírás jeleit úgysem tudom eltüntetni magamról.

Az utcánk elejére érve azonban megtorpanok. Nem tudnék most végigmenni Felix háza előtt… és így hazamenni sem. Karinhoz nem akarok menni, ő mindig egy véleményen van Peterrel, aki nyilván Felixet fogja védeni, amit meg is értek. De akkor mihez kezdjek?

Hirtelen felindulásból pötyögök egy gyors sms-t Rachnek, majd sietősen elindulok a másik irányba. 

Csak egy ember van, akihez mehetek…

Amint odaérek, megállok a kapu előtt és tanácstalanul nézek szét. Talán mégsem olyan jó ötlet ez… de ki máshoz fordulhatnék?

Végül erőt veszek magamon és megnyomom a csengőt. Kicsit várok, de semmi sem történik, ezért már épp fordulnék meg arrafelé, amerre jöttem, amikor kulcscsörgést hallok.

Kérdőn pislogok párat a hang irányába, mire kisvártatva meglátom azt, akihez jöttem.

- Sam. – mondja meglepetten a nevemet.

- Szia. – suttogom kiszáradt torokkal – Én… bemehetek?

Bólint, majd kinyitja előttem a kaput.

Hát, most már nincs visszaút, az egyszer biztos. Mondjuk lehet, hogy eddig sem volt… nem tudom. Csak azt, hogy mostantól megváltoznak a dolgok.

3. születésnap

Sziasztok!

Megint május elseje van és ez a munka ünnepe mellett azt is jelenti, hogy ma ünnepli a blog a 3. születésnapját!

Olyan hihetetlen ez nekem. Amikor 2014-ben megnyitottam ezt a blogot, nem hittem volna, hogy még ha kisebb megszakításokkal is, de megéri a mai napot.

Annyi minden jár most a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy őszintén szólva, nem is tudom, mit írhatnék vagy mit emelhetnék ki ebből az időszakból. Emlékszem, hogy eleinte csak magamnak írogattam, sosem mutattam meg senkinek, mert tartottam a reakcióktól ami a műveimet és engem illet. De aztán elkezdtem különféle blogokat olvasni és akkor már úgy voltam vele, hogy én miért ne csinálhatnék egyet? Hiszen nincs semmi veszítenivalóm, max. nem olvas majd a kutya se... de persze kellemesen csalódtam.

És most itt tartok/tartunk, mert Nélkületek biztosan nem lenne még meg ez az oldal. Tudom, hogy már számtalanszor megköszöntem mindent Nektek, de most újra megteszem: tényleg hálás vagyok azért, hogy ennyi idő és szünet után is olvassátok még a történeteimet és azt, hogy szerencsére azért akad megjegyzés is, ami nekem mindig is sok pluszt adott a továbbiakhoz. :)

Mivel egyik évfordulóra sem írtam konkrétan, ezért idén úgy döntöttem, hogy egy szösszenetet alkotok Nektek, amit a kép alatt el is olvashattok. :)

Sok puszi: Lexie♥

Nagyot sóhajtva bújok be az ágyamba. Kissé tanácstalanul bámulom a plafont. Pontosan holnap lesz a blog 3. születésnapja, igazán jó lenne, ha valamit összehoznék végre, hiszen az előzőekre nem csináltam semmi extrát, legfeljebb újabb részt raktam fel valamelyik futó történetből. 

Azt sem tudom, hogy hol kellene elkezdenem… írjak egy rövid történetet? De mégis milyet? És kiről? Á, reménytelen… kizárt, hogy ez alatt az egy nap alatt valami olyat tudnék írni, amit ki is mernék tenni az oldalra. 

Felsóhajtok. Nem lesz ez így jó… nagyon nem. Talán, ha alszok egy kicsit, eszembe jut valami értelmes ötlet… remélem.

A másik oldalamra fordulok és becsukom a szemem, de a jótékony alvás csak nagy sokára ér utol…

Reggel felkelek, majd miután kicsit összekaparom magam, egy bögre kávé társaságában elindulok a nappaliba a laptopomhoz.

Az ajtóba érve azonban földbe gyökerezik a lábam, ugyanis valaki ül a gépem előtt!

A kávé kicsúszik a kezemből. A bögre pillanatok alatt darabokban hever a földön, a kávém pedig mindenfelé szétterül. Atyaég! Mit csináljak most?!

- Minden rendben? – kérdezi a férfi a laptopom előtt, majd megfordul és egyenesen a szemembe néz.

Jesszus! Tuti, hogy valami baj van velem.

Ugyanis a férfi nem más, mint maga Sebastian Vettel. Vagy legalábbis szerintem ő az.

- Majd én segítek. – folytatja zavartalanul, felpattan, kimegy a konyhába egy rongyért, majd feltörli a kiömlött kávémat és óvatosan összeszedegeti a porcelándarabkákat – Miért álldogálsz itt? Nem írnod kellene? – pillant rám mosolyogva.

- De… de te hogy…?

- Segíteni jöttem. – mondja könnyedén – Kell valami ötlet az évfordulóra, nem?

- Te honnan…?

- Az most nem fontos. – eltűnik a konyhában, majd pár másodperccel később egy újabb, ám ezúttal ép kávésbögrével és gőzölgő kávéval tér vissza – Ezt csak akkor adom oda, ha már leültél, nehogy ez is kárba menjen. – mondja, miközben oldalra döntött fejjel néz rám.

- Hát… jó. – felelem baromira értelmesen, majd úgy, ahogy vagyok, pizsiben letelepszek a gépem elé.

Sebtől megkapom a kávémat, majd ismét visszatér a konyhába. Gondolom, magának is önt egyet… vagy nem tudom. Őszintén szólva már semmit sem tudok. 

- De mégis mit írjak? – kérdezem némi tanácstalansággal a hangomban.

- Ami benned van. – feleli egy kissé mélyebb hang.

Ijedten fordulok hátra. Manuel Neuer mosolyogva áll a nappalim ajtajában, miközben karba tett kézzel dől az ajtófélfának.

- Hol van Sebastian? – kérdezem értetlenül az egyik kedvenc focistámtól.

- Nem tudom. – válaszolja egyszerűen – Most én vagyok itt.

Bólintok. Végül is nem kérhetem számon, hogy hová tűnt a német pilóta, hiszen amúgy sem én hívtam… és most meg Manuel van itt! Az én lakásomban! Kész őrület.

- Mit… mit szeretnél? – nyögöm ki nagy nehezen.

- Te mit szeretnél? 

- Sebastian azt mondta, hogy írjak…

- És te szeretsz írni?

- Igen. – mondom habozás nélkül – Nagyon is.

- Akkor meg mire vársz? – kérdezi még mindig mosolyogva.

- Hát én csak… – habozva pislogok fel rá – Hogy értetted azt, hogy azt írjam, ami bennem van?

- Miért, nincs benned semmi?

- Mindig mindenre visszakérdezel? – sóhajtok fel kissé fáradtan.

- Nem. – ellöki magát az ajtótól és leül mellém – De neked kell tudni, hogy mit szeretnél. 

- Na, éppen ez az. – motyogom kissé kétségbeesetten – Nem tudom, hogy mit is szeretnék írni. 

- Pedig sok minden van benned. És, ahogy látom, a gépeden is. – bök a fejével a laptopom kijelzője felé.

Igen, ebben igaza van. Rengeteg történetet elkezdtem már írni, sok készen is van, de még nem kerültek fel a blogra. Nem tudtam, hogy Seb mit csinált a gépemnél, de ezek szerint az irományos mappámat nyitotta meg és azokat böngészte át.

- És ha nem elég jók?

- A te oldalad. – kényelmesen hátradől a kanapén – Gondolom, senki sem ítél el, amiért írsz.

- Természetesen nem, de…

- Csak gondold át, hogy mit szeretnél. – tanácsolja a szokásos aranyos mosolya mellett, majd lepillant az órájára – Most mennem kell. – újra a szemembe néz – Gondold át! – ismétli önmagát újra, majd feláll és kisétál a nappaliból.

Már épp akartam mondani, hogy várjon, kikísérem vagy valami… de mire bármit is tehettem volna, elment. 

Megrázom a fejemet. Hát ez már eléggé gáz. Annyira rá vagyok pörögve erre az „írjunk valamit, mert évforduló lesz” dologra, hogy már hallucinálok is. Király!

- Tuti megőrültem. – motyogom magam elé.

- Igen?

Újabb ijedt összerázkódás – újabb fura látogató… ezúttal Kimi Räikkönen.

- Miért, nem úgy tűnik? Most is azt képzelem, hogy itt vagy. – válaszolom kissé hisztérikus hangon.

- Ettől még nem vagy őrült. – vállat von, majd mögém lép és előrehajolva belenéz a gépembe – Min dolgozol?

- Most épp semmin. 

- Ki fogsz futni a határidőből. – mondja komolyan, miután átlendül a kanapé támláján és mellettem köt ki, akárcsak az előbb Manuel.

- Oh, hát bocsi, ha most egy sztorinál jobban érdekel az, hogy miért is bukkantok fel itt nálam…

- A többiek nem mondták?

- Csak annyit, hogy írjak meg hogy segíteni akarnak.

- Na, hát akkor meg? Hol itt a gond?

- És ha nem tetszik nekik?

Gúnyos mosoly jelenik meg a szája szélén.

- Mióta érdekel téged mások véleménye?

- Mondjuk amióta vannak az olvasóim? Ők érdekelnek. Mindig is érdekeltek. – vágom rá azonnal.

A finn bólint egyet.

- Akkor válaszd ki azt a sztorit, ami a legjobban bejön neked. Ilyen egyszerű.

- De mi van akkor, ha…?

- Ha szeretsz valamit csinálni, akkor azt mások is értékelni fogják. – mondja először komolyan, majd kissé elmosolyodik – Hidd el! Nálam bevált.

Tétován bólintok egyet, majd a laptopomra nézek. Igen, ez az. Az egyik pont olyan, ami megérdemelné, hogy felkerüljön… Végre megvan, hogy mihez fogok kezdeni.

- Kimi, én… köszönöm. – mondom hálásan, ám ránézni már nem tudok, mert amint az irányába fordítom a fejemet, ő már nincs sehol…

Hirtelen felülök. Körbepislogok a szobámban, de az üres. Odakint még sötét van, ezért felkattintom a kis lámpámat, majd sietősen kipattanok az ágyamból és kiszaladok a nappaliba – de az is üres. A laptopom kikapcsolva és lecsukva fekszik az asztalon a tengernyi jegyzetem mellett – pont úgy, ahogyan este hagytam.

Lerogyok a kanapéra, pont úgy, mint akkor, amikor a pasik itt voltak… vagyis ahogyan álmomban itt voltak, mert most már tuti, hogy csak álmodtam ezt az egészet.

Eltöprengek az álmomon. Az biztos, hogy mind azt akarták, hogy írjak… és az is biztos, hogy én meg kötekedtem velük erről. Na, ebből már gondolhattam volna, hogy csak a képzeletem szüleményei közé tartoznak ezek a jelenetek is, akárcsak a történeteim, hiszen jobb esetben, ha ezek a férfiak tényleg előttem állnának, biztosan mást csinálnék…

Pár pillanatig még merengek azon, hogy mi is történt a fejemben, majd egy halvány mosoly kíséretében bekapcsolom a gépemet.

Ideje, hogy végre megírjam azt a történetet…

A múlt szikrája - 2. rész

2015. február

Ezen a hétvégén van anya születésnapja, ezért ismét hazalátogattam. Pruval és még néhány barátunkkal már tegnap ünnepeltünk, a mai nap pedig a családé.

Talán ezért is lepődök meg, amikor csengetnek. Anya int, hogy nyugodtan maradjak, ezért tovább nézegetem az újságban a különféle bútorokat, ugyanis anyáék kitalálták, hogy egy-két régebbi darabtól megszabadulnának és azok helyett pedig kéne valami új.

Csak akkor emelem fel a fejemet, amikor meghallom Marko hangját. Mi a fenét keres itt?

Felállok a pulttól és kimegyek. Lazán áll a nappaliban, miközben nyájasan cseveg anyuval. Egyedül a jelenlétemre vonja el a figyelmét anyuról és pillant rám.

- Csak egy pillanatra ugrottam be. – közli velem, mintha az időjárásról fecsegnénk – Ráérsz?

- Hát én igazából… – kezdek bele, de anyu simán leint.

- Persze, hogy ráér. – mosolyog rám, majd kimegy apuhoz a kertbe.

Hah, a saját anyám ellenem van. Szép!

- A szüleid még mindig bírnak. – vigyorog rám önelégülten.

- Lehet, ez viszont rám nem vonatkozik. – vágom rá rögtön – Úgyhogy szia. – teszem még hozzá gyorsan, majd felszaladok a lépcsőn a szobámba.

Tudom, hogy gyerekes vagyok, de tényleg nem akarom látni.

Ő persze megint nincs rám tekintettel vagy arra, hogy részemről nemkívánatos vendég, mert kopogás nélkül, simán beszambázik a szobámba és leveti magát az ágyam szélére.

- Mi olyan fontos, hogy nem érsz rá? – kérdezi habozás nélkül.

- Semmi közöd hozzá. 

A hajába túr, majd végigsimít a tarkóján, miközben egy sóhaj is elhagyja a száját.

Miért jut erről eszembe valami egészen más?

- Nem beszélhetnénk normálisan? Ahogy a felnőttek szoktak?

- Miért, felnőttél? – pislogok rá ártatlanul.

- Én igen. – mondja komoran.

- Akkor hallgatlak. – vetem oda és leülök vele szembe az asztalomnál lévő székre, de cseppet sem érdekel, hogy miért jött.

- A fánál azt mondtad, hogy pont akkor dobtalak ki… de mégis mikor? – kérdez rá egyenesen.

Összeszorítom a számat, akárcsak az emlékek a szívemet.

- Már nem számít.

- Arról volt szó, hogy beszélünk. – figyelmeztet, amikor nem mondok semmi mást.

- Nem akarok a múltról beszélni. – válaszolom dacosan.

- Én viszont igen, a fenébe is! – felpattan, majd elkezd fel-alá mászkálni a szobámban – Azt mondtad, hogy tökéletes az életem. Hát, közlöm veled, hogy kurvára nem az! 

- Focista vagy, nem? Mindig is ezt akartad csinálni. – mondom monoton hangon.

Hirtelen megáll velem szemben.

- Miért hozod fel ezt folyton? Igen, akkor még valóban ezt akartam és csak ezt. De elveszítettelek…

- Te dobtál ki! – ordítom a képébe – Ha azt hitted, hogy idejössz, ajnározod magad egy sort és én megbocsájtok, akkor rohadtul tévedtél! Nem az vagyok, aki akkor voltam…

- Ahogyan én sem! – vágja rá rögtön, majd felsóhajt és visszaül az ágyamra – Nézd, én… az életem nem olyan volt, amilyennek képzeltem… és most sem olyan. – folytatja lényegesen kisebb hangerővel – Régen azt hittem, ha focizni akarok, akkor csak arra kell koncentrálnom és minden más csak hátráltatna. – egy pillanatra a szemembe néz, majd a földre viszi a tekintetét – A szakítás nem csak neked fájt, Caro. Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt?

- Te dobtál ki. – ismétlem önmagamat megint, noha az iránta érzett gyűlöletem és szomorúságom már nem olyan erős, mint volt, amint meglátom a szemében a fájdalmat.

- És szerinted nem bántam meg? 

Nem válaszolok, mire egy sóhaj után tovább beszél.

- De, megbántam. – válaszolja meg a saját kérdését – Utánad már semmi sem volt olyan jó. A foci sem ment és megy ugyanúgy. – rám pillant – És a magánéletem… – újabb sóhaj – Semmi komoly nem volt. Egyszer lehetett volna. – a fájdalom ismét visszatér a tekintetébe – Az egyik barátnőm terhes volt… de nem sokkal karácsony előtt a baba elment. 

Erősen kell rá figyelnem, mert alig hallhatóan beszél, de amint megértem, amit mond, félreteszem a korábbi rossz érzéseimet vele kapcsolatban. Szó nélkül felkelek, letérdelek elé és átölelem.

- Kislány lett volna. – suttogja megtört hangon.

- Sajnálom. – motyogom, mire Marko erősen magához ölel.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de Marko rendületlenül kapaszkodik belém és valahogy nekem sem akaródzik elengedni őt. Talán azért, mert rég voltam hozzá ilyen közel, talán azért, amiket mondott… nem tudom. Tényleg.

Amikor nagy sokára elengedjük egymást, kissé már rendezi az arcvonásait.

- Ezért megyek mindig a fához, ha itthon vagyok. Ott csak jó dolgok történtek.

Bólintok. Most már értem, hogy miért jött oda ő is karácsony előtt. A meg nem született baba miatt… és én bunkó voltam vele, pont akkor.

- Ha tudtam volna róla, akkor nem hagylak csak úgy ott. – utalok a karácsonyi találkozásunkra.

- Semmi gond. – kíváncsian tanulmányozza az arcomat – Te viszont még nem mondtad el, hogy mi volt akkor.

- Mit számít az? – kérdezem most már csöppet sem indulatosan.

- Mert valami történt akkor, amiről nem tudok.

- Úgysem tudsz rajta változtatni. – lehelem halkan a szavakat.

- Caro…

- Nem szeretek róla beszélni.

- Én sem a… babáról, de miattad… a múltunk miatt megtettem. – mondja kissé akadozva.

Felkelek és az ablakhoz lépek. A kinti világot szemlélem, mintha az olyan érdekes volna… de valójában a gondolataim visszavisznek az évekkel ezelőtt történtekhez.

- Feltűnt, hogy a… kapcsolatunk vége fele fáradékonyabb voltam? – teszem fel a kérdést a focistának háttal.

- Igen, de hogy jön ez most ide?

- Nem éreztem jól magam, de akkor azt hittem, hogy csak a stressz miatt… hogy mi lesz velünk, ha leigazolsz valahova. – megfordulok, mert képtelen vagyok az arcomat nézni az ablak tükröződésében, ahogy erről beszélek – Amikor elutaztál tárgyalni, belázasodtam. Nem akart lemenni, ezért bementünk az ügyeletre… pár napot bent voltam a kórházban, de utána jobban lettem és hazajöhettem. – elmosolyodom az egyetlen pozitív dolog miatt, ami eszembe jut erről – Veszekednem kellett anyuékkal, hogy hazajöhessek. Mindenképpen itt akartam lenni, amikor visszajössz. – a mosoly eltűnik a számról – Amikor szakítottál velem… nos, én aznap tudtam meg, hogy… – lehunyom a szemem – hogy leukémiás vagyok. 

Marko nagyot káromkodik, de nem mozdulok, csak akkor, amikor ő ölel át engem. Fáradt sóhaj szakad fel a mellkasomból. Ma már lényegesen jobban tudok erről beszélni, de akkoriban… összetörtem.

- Ne haragudj, Caro! Akkora idióta vagyok. Mi a faszért nem kérdeztem meg, hogy mi van?! – hadarja dühösen, mire jobban hozzá bújok.

- Nem most volt. Hagyjuk. – suttogom a mellkasába.

Egy kicsit elhúzódik és a szemembe pillant.

- És most már… jól vagy?

- Május elején kell visszamennem kontrollra. Ha okés lesz minden, akkor… akkor nyilvánítanak gyógyultnak majd.

- Biztos rendben lesz minden. – mondja magabiztosan, majd ismét magához ölel.

2015. május

- Nos? – kérdezi sürgetően, ahogy kilépek az orvosi rendelő ajtaján.

Marko aggódó arcát látva elmosolyodom. Miután akkor, a szobámban mindent megbeszéltünk, megígérte, hogy elkísér a remélhetőleg utolsó orvosi vizsgálatomra. Azt hiszem, hogy így akart kárpótolni a régi dologért… de nem bánom. Örülök annak, hogy itt van.

- Meggyógyultam. – suttogom boldogan, mire Marko felnevet és magához ölel.

- Tudtam! Annyira tudtam! – mondja vidáman.

Amikor elenged, kissé elkomolyodom.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem.

- Ugyan, Caro. – szabadkozik kissé szerényen, majd ismét megölel.

2015. augusztus

- Hogy tetszik New York? – kérdezek rá egy igen sűrű nap után.

- Hát… olyan zajos. – mondja kissé gyerekesen Marko.

- Angliához képest nyilván másabb.

- Ja. De egyik se olyan, mint otthon. – pillant rám ellágyulva, amit én igyekszek nem tudomásul venni.

Amióta kiderült, hogy egészséges vagyok, tartjuk egymással a kapcsolatot. Volt, hogy meglátogattam Staffordban, ahol épp a klubja miatt lakik és volt, hogy ő jött el hozzám… mint ahogyan most is.

Örülök, hogy javult a kapcsolatunk és bár Marko néha utalgat dolgokról, barátok vagyunk. Csak barátok.

- Amint kezdődik a szezon, nem nagyon fogok tudni jönni. – jegyzi meg elkomorodva.

- Tudom.

- Nem akarlak megint elveszíteni. – pillant rám kikerekedett szemekkel.

- Tudom… de eddig is megvoltunk. 

- És ha én nem csak ennyit akarok?

A szívem a torkomban dobog. Miért csinálja ezt most?

- Marko…

Hozzám lép és a karjaiba von.

- Miért ne, Caro? 

Össze fogja törni a szívemet. Megint. Érzem, de nem mondom ki hangosan. 

Igazából a gondolataimmal sincs idő foglalkozni, mert Marko ajkai vadul, de mégis gyengéden lecsapnak az enyémekre.

2017. február

A gyűrűmet forgatom az ujjamon. El sem hiszem, hogy Marko elvett feleségül!

Miután újra egymásra találtunk, természetesen megpróbáltunk ingázni, de egyikünk sem bírta sokáig a másik nélkül, így végül lépni kellett és én voltam az, aki lépett. Szerencsére a cég, ahol dolgozom, terjeszkedni akart Angliában is, ezért rögtön átkértem magam oda. És milyen jól tettem!

- Nézd, anya, kit hoztam! – szólal meg a férjem a kezében lévő kislányunkat kissé megemelve.

Elmosolyodom a látványra. Kábé két évvel azután, hogy a gyerekkori szobámban megbeszéltünk mindent, boldog feleség és anya vagyok. Amikor elhagyott, nem hittem volna, hogy valaha még újra együtt lehetünk, ráadásul családunk is lehet, de mégis megtörtént.

Amint leül mellém a kicsivel, rögtön átveszem Emiliát. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a felhők fölött jártam, de Marko… ő aggódott. Félt, hogy újra megismétlődik az, ami régen, de szerencsére a terhességemmel és a szüléssel is minden simán ment. És amióta Marko először a karjaiba vette a lányát, azóta végleg megbékélt azzal a tudattal, hogy minden rendben van és rendben is lesz.

- Annyira imádom. – olvadozik mellettem a férjem a kicsit szemlélve.

- A múltunk szikrája. – motyogom a kislányomat ringatva.

- Hogy mi?

- Ha nincs a múltunk, mi most nem vagyunk itt. Ő a bizonyíték arra, hogy jók vagyunk együtt. – mondom mosolyogva.

- Igen, a múlt. – hozzám hajol és megcsókolja először a számat, majd a nyakamat – Vagy akár én is megmutathatnám odafent, hogy milyen jók is vagyunk együtt. – susogja érzékien a fülembe, amitől rögtön kész vagyok.

- Szeretlek. – mondom neki lágyan.

- Én is szeretlek. Mindig, Caro. – ad egy puszit a kislányunk szöszi fejére – És a múltunk szikráját is.

A múlt szikrája - 1. rész

2014. október

Vacogva húzom össze magamon a kabátom prémes nyakát. Cudar időjárás uralkodik a városban már egy hete. Amellett, hogy szinte folyton esik a hó, a szél is erősen fúj… és Prunak, a legjobb barátnőmnek épp ilyenkor kell megváratnia.

Megbeszéltük ugyanis, hogy segítek neki lakást keresni és hogy elkísérem az ingatlanügynökhöz. Nos, én itt vagyok, Pru viszont sehol.

Nagyot sóhajtva elkezdek fel-alá mászkálni a hatalmas iroda előtt, mert egyedül nem szeretnék felmenni, hiszen nem az én dolgomat intéznénk most… és amilyen átkozott egy idő van, biztos, hogy nem fogok sokáig téblábolni idekint.

Épp megfordulok, hogy a következő kis szakaszt tegyem meg kábé huszadszorra, amikor egy ismerős alakot vélek felfedezni pont az irodaház ajtaja előtt.

Nem, az nem lehet.

Itt van.

Hogy a fenében lehetséges ez?

Neki most jelenleg Angliában kellene lennie… vagy valahol máshol.

De biztos, hogy nem pont itt, New Yorkban.

Talán nem vesz észre… talán. 

Gyorsan hátat fordítok neki, de amikor a nevemet mondja, tudom, hogy észrevett.

A fenébe!

Na nem baj, talán még elsurranhatok… sietős léptekkel nekiindulok, de hamar utolér és a karomnál fogva visszatart.

Kérdőn pillantok először a kezére, majd a karjára, s végül fel őrá.

Őrá, akit sosem akartam újra látni a történtek után.

- Caroline. – ejti ki a nevemet olyan hangsúllyal, ahogyan csak ő tudja.

- Oh. Szia, Marko. 

A focista épp szólásra nyitná a száját, amikor felbukkan a mentőangyalom, Pru. 

- Bocs, Caro, de őrülten háza volt bent a cégnél. – hadarja egy szuszra – Nem tudtam előbb ideérni.

- Semmi gond. – sziszegem cseppet sem boldogan.

Pru most veszi csak észre a focistát, aki valamiért még mindig a karomat fogja.

Sietve elhúzódom. Még mindig frissen él bennem az érintése… és egyelőre még képtelen vagyok újra elviselni.

- Prudence Willow vagyok. 

- Marko Arnautoviĉ. – mutatkozik be neki kellemes hangján múltam egy fontos része.

- Atyaég! – kiált fel rögtön a barátnőm – Te vagy Caro kedvenc focistája!

Marko kérdőn pillant rám, mire én azonnal lesütöm a szemem. Megfojtom Prut. Tuti. Méghozzá lassan.

- Régen így volt. – motyogom zavartan.

- Na és most? – érdeklődik negédesen.

Összeszűkülő szemekkel nézek rá. Amilyen bunkó, még élvezi is a helyzetet.

- Azóta sokat fejlődött a focitudásom. Vannak jobbak is. – vágok vissza azonnal.

Vigyorra húzódik a szája.

- Kifejtenéd?

Na, ebből most elég. Meg kell szabadulnom tőle. Nem fogok bájcsevegni éppen vele…

- Bocs, de Prunak és nekem dolgunk van. – a barátnőmre sandítok, aki szinte szájtátva bámul hol rám, hol pedig Markora – Igaz, Pru? – kérdezem, amikor a barátnőm nem mozdul.

- Igen, de…

- Viszlát, Marko! – hadarom sietve, majd karon ragadom a bamba barátosnémat és behúzom az ingatlaniroda épületébe.

2014. november

- Ez az utolsó. – jelentem be, miközben leteszem a kezemben lévő jócskán megpakolt dobozt.

- Hú. Akkor ezek szerint végre kijelenthetjük, hogy beköltöztem. – pislog rám büszkén Pru.

- Igen. Már csak ki kell pakolnod. – vigyorodok el a nagy halmot látva.

Pru kinyújtja rám a nyelvét. 

- Ünneprontó. – mondja lazán, majd egészen egyszerűen leül az egyik könyvekkel megpakolt doboz tetejére – Szóval te meg a focista… jártatok?

- És ha abban mondjuk poharak lettek volna? – bökök a fejemmel a dobozra, ami kissé behorpadt Pru súlyától.

- A törékenyek az ablaknál vannak. Tehát…?

Lemondóan felsóhajtok.

- Igen, jártunk. – a barátnőm vigyorát látva azonban sietve hozzáteszem, hogy nem sokáig.

- Miért?

- Mert focizni akart. – közlöm monoton hangon.

Épp elégszer el kellett már mesélnem a nagy sztorinkat, úgyhogy van már benne gyakorlatom.

- Ugyan. Más focistának is van családja a sport mellett.

- Az lehet, csakhogy Marko száz százalékosan szereti csinálni a dolgokat… és amikor választania kellett, így döntött. Ennyi. – mondom vállat vonva.

Pru elgondolkodva néz rám.

- Szerinted nem bánta meg?

- Nem hiszem.

- Nekem nem úgy tűnt. Ezek szerint te nem láttad, hogy nézett rád.

Újabb sóhaj hagyja el a számat.

- Mindegy, Pru. Szép volt, jó volt, de vége van. Nem lapozhatnánk?

- Csak még egy kérdés. – mondja, majd amikor biccentek, újra megszólal – Nemrég volt a vb és akkor szurkoltál neki… ha kidobott, akkor miért érdekel annyira?

- A vb a fociról szól. – habozok egy pillanatig – És Marko jó focista.

- Átlátok rajtad, Caroline Meyer, ugye tudod? – feltápászkodik a dobozról – Ideje, hogy te is beismerd magadnak az érzéseidet. – körbenéz a vadonatúj albérletében – És most segíts, mert egyedül sosem végzek.

2014. december

Hiába élek New Yorkban, az ünnepeket mindig a szüleimnél töltöm Bécsben. Ez amolyan szentírás nekem, amit sosem szegek meg. Pru persze kissé odavolt, hogy nem maradok, de természetesen megérti – igaz, hogy a közös bulizás ötlete szilveszterkor sokat lendített ezen a megértésen.

A szüleim már lefeküdtek aludni, de én képtelen vagyok elaludni, csak forgolódok. Túl sok fájó emlék köt ide, különösen az egykori szomszéd ház lakójához.

Hosszas hezitálás után végül úgy döntök, hogy lehetőleg minél csendesebben, de kisurranok és sétálok kicsit a friss téli levegőn, hátha ez majd elűzi a kósza gondolataimat. 

Az ötletemet tett követi és a kabátomat felvéve elhagyom a házat.

Alig teszek meg néhány lépést, a leheletem szinte azonnal látszódni kezd a hideg éjszakában. Persze ez sem szegi kedvem és továbbmegyek. Bécs egyik kis külvárosában lakunk, ami igazán meghitt ilyenkor. Mindig is szerettem sétálni, főleg itthon. Ez az érzés pedig egyre inkább erősödött bennem, ahogy haza-haza látogattam az évek folyamán.

Nem sokkal azután, hogy elhaladok Markoék háza előtt, lépéseket hallok a hátam mögül. Ezúttal nem fordulok meg, mert pontosan tudom, hogy ki jön mögöttem. Céltudatosan folytatom az utamat az utca végén lévő nagy tölgyfához, amihez rengeteg emlékem kötődik.

A fához érve megfordulok és idén másodszorra nézek farkasszemet Markoval. Ahhoz képest, hogy évekig nem láttam személyesen, ez meglehetősen nagy arány.

- Tudtam, hogy idejössz. – jegyzi meg magabiztosan.

Nem szólalok meg, csak bólintok. Ez a hely nem csak nekem jelent sokat… vagyis jelentett.

- Késő van. – mondja az eget, majd engem szemlélve.

Ismét bólintok. Semmi kedvem beszélgetni vele. Csak az jár a fejemben, ami akkoriban történt… az, ahogy elhagyott…

Hátat fordítok neki és a tájat kezdem el nézegetni. Akkor nézek rá először, amikor meghallom, hogy közelebb jön.

- Még mindig látszik. – mutat a fa törzsére.

- Rég volt. – mondom közömbösen, miközben a törzsbe vésett szívet és a szívben lévő C&M feliratot bámulom.

- Nem olyan rég. – vágja rá azonnal, majd mélyen a szemembe pillant – Emlékszel arra, amikor…? – kezdi, de rögtön közbevágok.

- Nem.

- Ugyan, Caro…

- Miért kellene emlékeznem akármire is? – kérdezem kissé ingerülten.

Még mindig túlságosan fáj… a francba is! Nem veszi észre…?

- Mert sok mindent átéltünk együtt. – mondja komolyan, majd zsebre vágja a kezét.

Keserűen elhúzom a szám.

- Tudod, hogy én mire emlékszem? – ordítom az arcába dühösen – Arra, hogy épp aznap dobtál ki, amikor az életem amúgy is darabokra hullott… – a végére elcsuklik a hangom.

- Ezt meg hogy érted? – kapja fel a fejét hirtelen.

- Mindegy. – vetem oda, majd amikor elmegyek mellette még odaszólok – Hagyj engem békén és éld tovább a tökéletes kis életedet.

- De Caro…

- Erre vágytál, nem? Akkor hajrá!

Tudom, hogy igazságtalan vagyok, de egyszerűen túl sok a fájó pillanat vele kapcsolatban. Megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb hazaérhessek.

Végül azonban nem egyedül, hanem a könnyeim társaságában lépem át a küszöböt.

20. fejezet - Tökéletes

Jaz

Ahogy a felkelő Nap sugarai a szemembe sütnek, ásítozva az arcom elé teszem a kezemet. A fejemet kissé kábának érzem és a testem is kissé ernyedt – de valahogy jól esik.

Mi az ördögöt csináltam én tegnap este?

Felemelem a fejem. Kissé bizonytalan kézzel megtapogatom a tarkómat és beletúrok a hajamba.

A hajam! Fura, hogy a hajszálaim csak úgy kuszán merednek a nagyvilágba. Csak nem vizes hajjal feküdtem le aludni?

Hát persze! A késő esti zuhany. 

És a késő esti vendég.

Hirtelen minden részlet lepereg előttem. Az ostoba kiállítástól Colinon át egészen addig, amíg Sean Sanders meg nem jelent a zuhanyzómban.

Óvatosan elfordítom a fejemet.

Sean békésen szunyókál mellettem… tehát nem álmodtam. Az egyik karja lelóg az ágyról, miközben kisimult arcán végtelen béke látszik.

Felülök az ágyon és magam köré csavarom a lepedőt. Na, nem mintha számítana, hiszen Sean úgyis már látta minden testrészemet, sőt, a legtöbbet végig is csókolta – igaz, hogy teljes sötétségben. És nappal azért más a helyzet. Nem nézek úgy, mint tegnap.

Bezzeg Sean! Ugyanolyan helyes, mint általában. Sötét haja kissé összekócolódott és talán valamivel sebezhetőbbnek tűnik. Legszívesebben megsimogatnám az arcát, de félek, hogy felébresztem.

Felsóhajtok. Sean annyira tökéletes! 

Furcsa, hogy még itt fekszik mellettem. Az ilyen szívtiprók többnyire reggelre már el szoktak tűnni. Talán csak elfáradt éjjel és azért maradt – ami nem lenne csoda, tekintve, hogy többször is felfedeztük egymás testét.

- Hát persze. Biztos így van. – dünnyögöm félhangosan.

Sean megmozdul, de nem ébred fel. A lélegzetemet is szinte visszatartom, várok pár másodpercet, de tovább alszik, ezért finoman kicsúszok az ágy szélére. Minél előbb ki kell jutnom a fürdőbe, hogy kissé rendbe szedjem magam.

Nem jutok messzire, mert Sean megérinti a hátamat.

- Mi a baj? – teszi fel a kérdést rekedtes hangon – Fáj a fejed?

Meglepetten fordulok hátra.

- Miért fájna?

- A homlokodra szorítottad a kezed.

- Fel sem tűnt. – pillogok még mindig csodálkozva, majd felsóhajtok – Azt hiszem, most már úgyis mindegy. – mély levegőt veszek – Ha a szexi, bőrruhás lány vagy az elegáns dáma ragadt meg a képzeletedben, tudd, hogy csalódnod kell.

Sean néhányat pislog, majd nevetve végigdől az ágyon. 

- Tudtam, hogy ki fogsz nevetni. – mondom kissé szomorúan.

- Jaz. – rosszallóan megrázza a fejét – Már elfelejtetted, hogy én fényképeztem az „ilyen volt előtte” sorozatot?  Pontosan tudom,hogyan festettél, mielőtt kipróbáltad azokat a tanácsokat.

- Igen, de miután végre egy kicsit előnyére változott a külsőm, még rosszabb, amikor ismét olyan leszek, mint korábban. – az ajkamba harapok – Egyébként ne érezd úgy, hogy muszáj maradnod, ha nem akarsz. Mindketten tudjuk, hogy a mi kalandunk csak egy éjszakára szólt és az éjszakának vége. Az élet megy tovább a maga megszokott medrében.

- Azért nekem is lehet valami beleszólásom a dologba? Még azt sem hagytad, hogy befejezem… Azt akartam mondani, hogy a tippek kipróbálása előtt is én fényképeztelek és valójában már akkor beléd szerettem.

- Tessék? – nézek rá kissé megütközve – Belém szerettél?

- Miért, mit gondoltál?

- Nem tudom… – suttogom kissé kábán attól a tudattól, hogy Sean szeret engem – De ez olyan hihetetlenül hangzik…

- Semmivel sem hihetetlenebbül, mint az előbb ez a hülyeséged az egyéjszakás kalandról.

- Oh, hát arra gondoltam, hogy meghagyom neked ezt a kibúvót, ha szükséged lenne rá. – jegyzem meg vállat vonva.

Sean felhúzza a szemöldökét.

 - Hát köszönöm, de boldogulok magam is. – végigsimít az oldalamon – Egyébként meg szerintem csak arról van szó, hogy te is szeretsz engem, csak nem mered megmondani. – vigyorra húzódik a szája – Elvégre tudjuk jól, hogy előbb-utóbb minden modellem belém szeret.

- Csak minden második. – javítom ki kissé durcásan.

- Na és? – megragadja a derekam és magához húz – Te is közéjük tartozol?

- Szerintem tudod, hogy érzek. – suttogom a mellkasába.

A fotós az állam alá nyúl és felemeli a fejem.

- Mondd ki, Jaz! – kér lágyan.

- Hát persze, hogy szeretlek. – mondom, majd megcsókolom – De te tökéletes vagy és ez így nem igazságos.

- Te beszél itt igazságokról?! Kijelentem, hogy nem keveredek viszonyba a munkatársaimmal, erre jössz te és majd megőrjítesz.

- Nem tehetek róla. – újabb csókban forrunk össze – De most már beismerheted, hogy jobban tetszek neked felcicomázva.

- Nem, nekem így tetszel. Meztelenül, mellettem az ágyban és kissé még álmosan.

- De Sean… tudnom kell.

A fotós fáradtan felsóhajt.

- Sok gyönyörű nőt fényképeztem, ez igaz. De egyikkel sem éreztem magam olyan jól, mint veled. Te megnevettetsz.

- Tényleg?

- Igen és ezt imádom benned. – mondja bólogatva – Meg persze azt is, hogy gyönyörű vagy. – a nyelvét végigfuttatja az ajkaimon, amitől egy kéjes sóhaj hagyja el a számat – Hol találnék még egy nőt, aki fordítva veszi fel a fehérneműt vagy már az első találkozásunkkor a lábaim előtt hever?

- Te jöttél nekem. – védem magam azonnal.

- A cikkedben is beszámolsz majd erről?

- Még nem tudom, mit fogok írni. Számít ez…? – kezdek bele, de hirtelen elhallgatok.

Te jó ég! A cikk!

- Jaz, minden oké?

- Egyáltalán nem. – pislogok rá pánikolva – Most mit fogok csinálni? Hogyan írhatnám meg azok után, ami köztünk történt? Így az egész átváltozásnak nincs értelme. – értetlen arcát látva tovább magyarázok – Ha te már korábban belém szerettél, akkor minek kellett a fűző, a műköröm meg a többi dolog?

- Mi ezzel a gond, Jaz? – kérdezi gyengéd hangon – Nyugodtan megírhatod az igazat. Élvezted, hogy kipróbálhattad a tanácsokat, én azonban így is, úgy is őrjítőnek talállak. – hosszasan megcsókol – Egyébként is: bármikor előveheted a necc harisnyát vagy a hosszú szárú csizmát, ha ahhoz van kedved.

Sean izgatott tekintetét látva felnevetek.

- A csizmát esetleg… a harisnyát viszont semmi pénzért.

- De nekem annyira tetszik! – mondja már-már gyerekesen.

- Jó, megfontolom. – most rajtam a sor, hogy édes csókban részesítsem – Látod, mi mindenre hajlandó vagyok miattad!

- Igen, Jaz. – hanyatt dönt és fölém tornyosul – Nagyszerű életünk lesz együtt.

- Remek.

- Csodás. – suttogja a nyakamba.

- Tökéletes. – nyögöm rekedten.

Igen. Egyszerűen tökéletes.

19. fejezet - Együtt

Jaz

Az egyik pillanatban még egyedül állok a hűvös zuhany alatt és minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem Seant, erre a következő pillanatban már itt áll előttem, talpig felöltözve, vonzóbban, mint valaha.

Sean lehajol és birtoklón megcsókol. Most eszem ágában sincs elhúzódni. Érzem, hogy akar engem és én is akarom őt.

- Mit… keresel… itt? – suttogom néhány csók között, miközben átkarolom Sean nyakát – Azt hittem, nem látlak többé. – Sean ajka a nyakamra siklik – Tényleg, hogy jöttél be az ajtón?

- Hagyjuk a kérdéseket későbbre. – mormogja a fotós, majd két tenyere közé fogja az arcom és újra megcsókol.

Seanhoz simulok. Csak amikor a ruháját megérzem a csupasz bőrömön, akkor ébredek rá arra, hogy meztelen vagyok. És Sean látott.

- Sean, én…

- Csitt! – morogja, majd finoman a zuhanyzó falának nyom.

A hideg csempe szinte süti a felhevült bőröm, de most nem érdekel. Ahogy Sean végigsimít a testemen, mindenről elfeledkezek. Végre boldognak érzem magam – és tudom, hogy igazán élek.

Sean ledobja magáról a dzsekijét és a pólóját, majd rögtön lecsapok a mellkasára, hiszen még sosem érinthettem meg őt. Sőt, még csak nem is láthattam.

Az egész testem izzik a feszültségtől. Olyan érzés tölt el, mintha apró szikrák járnák át minden porcikámat, amihez Sean hozzáér: a karomat, a gerincemet, a vállamat, a combomat… 

A fotós nadrágjához nyúlok, de Sean lefogja a kezemet. A fejem fölé emeli és ott is tartja, miközben a nyelve épp a mellemen köröz. Felnyögök a kínzó sóvárgástól. A csodálatos, de gyötrő várakozás egyre elviselhetetlenebbnek tűnik. 

Végre Sean önként megszabadul az utolsó ruhadarabjaitól is, majd kissé megemel, így a dereka köré tudom fonni a lábaimat. Elkezdek kissé ficánkolni, hogy végre érezhessem őt, de finoman lefog.

Ad még néhány csókot, miközben férfiasságát néha hozzám érinti, amitől az őrületbe kerget. 

Aztán végre megtörténik.

Egyek leszünk, én pedig felnyögök a gyönyörtől. A zuhanyrózsából továbbra is folyik ránk a kellemesen meleg víz, miközben Sean teste lüktet az enyémben. Egy ritmusra mozgunk.

Hátravetem a fejem és kissé helyezkedek, hogy még mélyebben magamban érezhessem őt. 

Sean az egyik kezével mellettem támaszkodik a csempén, míg a másikkal a csiklómhoz nyúl és az ütemünkre elkezdi izgatni.

Nem kell sok és átadom magam a mindent elsöprő érzésnek. Nyögés hagyja el a szám, ahogy Sean vállára hanyatlok. Pár lökéssel később a fotós is követ engem az érzések kavalkádjában, majd enged a szorításán és leengedem a lábam. 

Némi szárítkozás után átmegyünk a hálóba. Sean a hátamnak simul és meredő férfiasságát nekem nyomja. Elégedetten elvigyorodok, majd megfordulok és gyors, szenvedélyes csókot váltunk.

Finoman végigdönt az ágyon. Mélyen a szemembe néz, majd elkezdi csókolgatni a nyakam vonalát egyik oldalról a másikig, majd a fülem mögötti érzékeny terület felé indul meg a szája. Felnyögök, mert érzem a lüktetést.

Sürgetően megemelem a csípőmet, de nevetve leint.

- Jaz. – suttogja a nevem, miközben a nevetése gyengéd mosollyá alakul – Tudod, mennyit vártam rád? – megcsókol – Most lassabb leszek. Ki akarok élvezni mindent.

Helyeslően bólintok, majd hosszú csókot kapok. A szívem őrült módon dobog. 

Legszívesebben világgá kürtölném, hogy szeretem, mert igen, beleszerettem, de félek, hogy ő nem így érez, csupán testileg vonzódik hozzám. De ez most nem érdekel. Jól mondja. Sean Sanders itt van és én ki fogom ezt használni. Ezt a gyönyört.

És annak minden egyes percét.

18. fejezet - Megvilágosodás

Sean

Megpróbálok aludni, de valahogy nem megy ki a fejemből az az ostoba hívás. Még mindig a telefont bámulom és azon gondolkozok, hogy mi a franc lehetett ez. Egyszerre bizarrnak és viccesnek tűnt Jaz hangja – de nyilván nem azért hívott, hogy megnevettessen. Akkor miért?

Gondterhelten a hajamba túrok. A drogosok szoktak így beszélni, de a lány nem él ilyen szerekkel. Eddig nem élt. Gondolom, az elmúlt pár nap nem viselte meg annyira, hogy ilyen cuccokhoz nyúljon. De akkor mi van vele?

Felkelek és elkezdek felöltözni. Biztos valami szörnyű dolog történt.

Remélem, nem csinált magával semmi ostobaságot csak azért, mert ez az este nem jött össze azzal a fickóval.

Amint rajtam van a farmer meg a póló, leülök és még egyszer átgondolom, hogy mi is volt ez az egész. 

Egy biztos: Jaz nem beszélt végig ugyanúgy. Amikor Colinról beszélt, hétköznapi volt a hangja. De amúgy meg… fura.

Miket is mondott? Hogy rám gondolt és beszélni akart velem? Meg hogy késő van… 

Hirtelen világossá válik minden.

Hát persze! Hogy lehettem ilyen hülye?! Már az első perctől kezdve rá kellett volna jönnöm. A huszonkilencedik tanács. Rajtam próbálgatja az átkozott ötleteket. Ezek szerint el akar csábítani. 

Idiótának érzem magam, amiért csak most kapcsolok.

Felkapom a cipőm, meg a dzsekim és a kulcsaim és sietve elhagyom a szobám.

Ideje, hogy elbeszélgessek azzal a bolond nővel… és persze másnak is itt van már az ideje.

A kocsiban ülve csak Jaz körül forognak a gondolataim. Hogy hihette azt, hogy ilyen béna próbálkozással elcsábíthat akárkit is? Csak neki jutna eszébe ilyen hülyeség. 

Mondjuk, pont ez tetszik benne… hogy egyáltalán nem átlagos.

Csikorogva lefékezek a lakása előtt. Felszaladok a lépcsőn és erélyesen bekopogok.

- Jaz! Jaz!

Semmi válasz. Francba.

- Jaz! Tudom, hogy most nagyon mérges vagy rám. Nem hibáztatlak. Észre kellett volna vennem, mire megy ki a játék. Sajnálom, hogy ostobán viselkedtem, de most már minden világos. – idegesen fel-alá mászkálok, miközben az ajtónak beszélek – Rájöttem: ez a huszonkilencedik tanács. Most már értek mindent. Beengednél?

Még mindig semmi válasz. Ezzel mit akar elérni? Fokozni akarja a feszültséget vagy látni sem akar?

- Azt el kell ismerned, hogy nem volt egyértelmű a szándékod. A csók után azt mondta, semmi értelme. Ma este azzal a bájgúnárral csevegtél egész végig. Honnan tudhattam volna, hogy meggondoltad magad?

A lány még mindig nem felel. A kilincsre teszem a kezem.

- Jaz. – szólalok meg kissé nyugodtabb hangon – Ezt meg kell beszélnünk.

Bár most, hogy belegondolok… ha egyszer bejutok, a legutolsó dolog, amit akarok, az a beszélgetés.

Az öklömmel megzörgetem az ajtót.

- Jasmine! Ebből elég volt! Vagy kinyitod vagy betöröm!

Mielőtt azonban bármit is tennék, elszámolok magamban tízig, hátha végre kinyitja, de semmi. A picsába! Pedig Holly után megfogadtam, hogy soha nem kezdek munkatárssal. 

Eszembe jut Jaz, amint a fehérneműkben illegeti magát előttem, majd az, amint azt suttogta, hogy egész este rám gondolt.

A pokolba az egésszel!

Egy mozdulat és berúgom az ajtót.

- Jaz!

Körbenézek a lakásban, de sehol sem látom. A nappali sötét és csendes, eltekintve Tigris nyávogásától, aki váratlanul felbukkan a lábamnál. 

Megfordulok és nagyjából a helyére rakom az ajtót, majd ismét szétnézek a lakásban.

Váratlanul vízcsobogást hallok.

Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Jaz semmit sem hallott abból, amit mondtam.

Gondolkodás nélkül a fürdőhöz megyek és benyitok. 

A zuhanyfüggöny mögül tisztán kirajzolódik a lány karcsú alakja. Nagyot nyelek, majd hirtelen elrántom a függönyt.

Jaz megfordul és felsikolt.

- Sean? – kérdezi ijedten.

Az arcán vízcseppek csillognak. A szeméből vágy sugárzik. Meztelenül és csuromvizesen áll előttem. Ennél csodálatosabb látványt talán még nem is láttam soha. Hogyan gondolhatta Georgia, hogy Jaznek szépségtanácsokra van szüksége?

Az egész testemben lüktet a vér. Akarom őt. Most azonnal.

- Sean… - suttogja Jaz ismét a nevemet.

- Igen, én vagyok. – felelem – Végre megértettem, miért hívtál fel.

Mást nem mondok, csak végignézek a lány testén…

…majd belépek mellé a zuhanyzóba úgy, ahogy vagyok, ruhástul.

Úgysem lesznek rajtam sokáig.