37. fejezet - Vasárnap

Reggel megint én ébredek fel előbb, de ez persze egyáltalán nem baj. Most legalább van időm gondolkozni egy kicsit és átgondolni az elmúlt néhány nap eseményeit…

A szerdai nagy bejelentés után a csütörtököt négyesben töltöttük. Igazából az egész nap gyakorlatilag egy nagy túra volt, ugyanis Adele és Greg körbevezettek minket Londonban – több-kevesebb sikerrel. Én örömmel vettem a túránkat, mert nem ismerem Londont, hiszen korábban nem voltam itt, de Felix… nos ő körülbelül az első nevezetesség után elkezdett nyavalyogni azon, hogy mikor megyünk már haza, mert nagyon elege van az egész turistáskodásból, de Adele hamar leintette. Ezután azt hittem, hogy már nem jöhet semmi, de Adele felvetette, hogy menjünk be egy bevásárlóközpontba, amit Felixen kívül Greg sem viselt valami jól, mert – mint ahogyan azt megtudtam – Adele szeret plázázni és shoppingolni, ezért jó néhány eltöltöttünk azzal, hogy jártuk a különféle üzleteket. Végül már nekem is szörnyen elegem volt az egészből, mert nem vagyok az a shoppingolós fajta, de próbáltam nem kimutatni, mert nem akartam megbántani Adele-t. 

A csütörtökhöz képest a péntek lényegesen nyugisabb volt. Szinte az egész napot Greggel töltöttem – több okból is. Egyrészt, mert érdekes a foglalkozása és miután ezt megemlítettem neki, felajánlotta, hogy vele tarthatok, hogy lássam, hogyan is dolgozik; másrészt pedig azért, hogy anya és fia kettesben lehessenek egy kicsit egymással. Igaz, hogy egyikük sem mondta ki konkrétan azt, hogy szeretnének egy kicsit csak egymással foglalkozni, de én gyanítottam, hogy azért örülnének néhány olyan órának, amikor tényleg azt csinálnak, amit akarnak – ráadásul egymás társaságában. Végül is Felix ritkán találkozik az anyukájával, úgyhogy igazán kijárt nekik a pénteki nap.

Szombaton ismét a városban voltunk, de persze lényegesen rövidebb ideig, mint csütörtökön. Adele ugyan el akart menni este vacsorázni, mert szerinte „az utolsó közös esténket egy étteremben kellene eltöltenünk”, de végül mindegyikünk lebeszélte róla és inkább otthon főzőcskéztünk. 

Felix közelebb húz magához, mire elmosolyodom.

- Min gondolkoztál ennyire?

A kezemet a derekára csúsztatom és a mellkasához bújok.

- Csak az utóbbi néhány napon. – felemelem a fejemet és egyenesen a szemébe nézek – Kár, hogy olyan hamar elmentek a napok…

- Ezek szerint jól érezted magad. – állapítja meg egy elégedett mosoly társaságában.

- Igen. – a derekáról a kezemet az arcára teszem – Tényleg köszönöm, hogy eljöhettem ide.

- Tényleg nincs mit. – megpuszilja az orrom hegyét – Ha jól sejtem, nemsokára úgyis jövünk megint…

Hát igen. Amióta Felix is elfogadta azt, hogy az anyja újra férjhez megy, Adele világossá tette a számunkra azt, hogy a közeljövőben szeretnék megtartani az esküvőt, amire természetesen minket is meghívtak.

- De addig is… még itt van a mai nap. – mondja rekedtes hangon, majd a számra hajol és megcsókol.

Adele felváltva néz hol Felixre, hol rám.

- Megvan minden cuccotok? 

- Igen, anya.

- Biztos? Emlékszem, amikor…

- Az már régen volt, anya. – vág Felix az anyja szavaiba.

Meglepetten pislogok rájuk.

- Miről is van szó?

- Nem érdekes. – mormogja Felix mellettem.

Úgy tűnik, hogy Adele-t nem különösebben hatja meg a fia, mert simán elmeséli nekem azt, hogy milyen emlék jutott az eszébe.

- Azt gondolom, már tudod, hogy amióta itt élek, Felix el szokott hozzám jönni látogatóba. – bólintok, így folytatja – Nos, amikor még kisebb volt, nem igazán szeretett hazautazni. – Felix felhorkan mellettem, de az anyja leinti – Egyik alkalommal itt maradt az egyik tankönyve… és, mint kiderült, szándékosan hagyta itt azért, hogy minél előbb visszajöhessen ide. 

Mosolyogva pillantok Felixre.

- Ez aranyos.

- Ja, persze. – mondja egy kényszeredett vigyor mellett.

- Tényleg az.

Váratlanul elvigyorodik.

- Mondjuk, annyi előnyöm volt a dologból, hogy amíg nem jött meg a postán a könyvem, addig nem kellett felelnem töriből.

Mosolyogva megrázom a fejemet egy amolyan „ezt nem hiszem el” stílusban.

- Cseles. 

- Bizony. 

A beszélgetésünk folytatását Greg megjelenése akadályozza meg, mert most már ideje indulnunk a reptérre. 

- Vigyázzatok magatokra! – mondja Adele, majd hozzám lép és megölel.

- Vigyázunk. – ígérem meg neki mosolyogva.

Elenged, majd felemeli a mutatóujját.

- És írjatok, ha megérkeztetek! – figyelmeztet minket nagy komolyan.

- Persze. És te is írj, ha megvan az időpont. – szólal meg mellettem Felix.

Adele bólint egyet, majd a fia is kap egy ölelést. 

Ezután Gregtől is elbúcsúzunk, én külön megköszönöm neki még egyszer a képeket, majd a táskáinkkal felszerelkezve elindulunk a gép felé.

- Sziasztok!

- Szia, Dave. – köszöntöm rég nem látott barátomat, majd megölelem.

A rövidre sikerült – mily meglepő – ölelésünk után a fiúk lekezelnek egymással, majd a cuccaink ismét a csomagtartóban landolnak. Igazából már ezen sem csodálkozok annyira, megszoktam, hogy folyton ide-oda pakolgatom a táskáimat. Még jó, hogy nem hoztam magammal annyi mindent. Néha még ezt a két táskát is soknak érzem.

Beszállunk a kocsiba. Én ismételten hátulra kerülök, de nem bánom. A fejemet hátradöntöm, lehunyom a szememet és úgy hallgatom a fiúk beszélgetését.

- Mi újság itthon? – kérdezi Felix.

- Semmi különös. Vagyis… nem történt semmi olyan, ami téged érdekelne…

- Na ki vele!

Dave bólint egyet.

- Matt és Birgit kibékültek egymással, Wiese dobta Lenát és Lena most Baumann-nal jár.

- Hát ezek tényleg nem érdekelnek.

- Sejtettem.

Hirtelen kinyitom a szememet és Dave-re nézek.

- Lena Holgerrel jár? – kérdezem csodálkozva.

Nem emlékszem arra, hogy Karin mesélt volna erről, pedig beszéltünk telefonon – többször is.

- Ja. – Dave legyint egyet – De úgysem fog sokáig tartani.

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy szerintem Lena sűrűbben váltogatja a barátait, mint én az alsógatyáimat. – jegyzi meg rosszallóan Dave, majd egy pillanatra a visszapillantóba néz, így a tekintetünk találkozik egymással.

- Úgy csinálsz, mintha nem tudtad volna azt, hogy ilyen. – mondja Felix közönyösen.

Dave indexel egyet, bekanyarodik a sávba, majd megvonja a vállát.

- Ez igaz. Van, aki soha nem változik. – közli velünk egyszerűen, majd megint belenéz a visszapillantóba.

Szinte azonnal lesütöm a tekintetemet. Ez már megint egy célozgatás akart lenni? Most komolyan: Dave ennyire értetlen vagy én küldök neki esetleg jeleket – természetesen teljesen véletlenül és akaratlanul? Vagy… lehet, hogy én kombinálom túl ezt az egészet? Ajj… már a fene se érti ezt az egészet. Csak azt tudom, hogy egyre inkább kínosan érzem magam Dave társaságában, pedig… bírom. Tényleg. A srácok közül ő a legjobb barátom, de ezek a kétértelmű mondatok… Néha úgy érzem magam, mintha paranoiás lennék, pedig nem vagyok az. Legalábbis nem tudok róla, hogy az lennék…

- Na és milyen volt London?

- Jó.

Dave megint rám néz, hogy egészítsem ki Felix szavait, de… igazából nem tudom, hogy mennyit mondhatok el abból, ami történt és az az igazság, hogy ez nem is az én tisztem, hiszen nem én kapok hamarosan pótapát…

Rövid habozás után megvonom a vállamat.

- Esős.

Igaz, hogy Felix háttal ül nekem, de amikor kissé elfordítja oldalra a fejét, látom az arcán, hogy mosolyog.

Dave viszont nem, sőt, kapok tőle egy fura, rosszalló pillantást.

- Bővebben?

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – jegyzi meg Felix közömbösen.

- Ah, értem. Szóval akkor direkt nem mondotok semmit?

- Majd Felix mesél, ha akar. – válaszolok Dave-nek a kérdésére.

- Na, kösz. Arra akkor várhatok. – puffog magában Dave.

Megsajnálom, ezért egy kicsit előrébb hajolok.

- Tényleg jó volt. London nagyon szép város. Te voltál már ott?

- Nem. – egy röpke pillanatig Felixre les – Valaki ugyanis még nem vitt el.

Felix megütközve néz a barátjára.

- Nekem kéne elvinni téged? 

Dave bólint egyet, mire Felix felröhög.

- Ja, bocs. Ezt nem tudtam. Legközelebb azért tájékoztass már arról, hogy éppen mi az óhajod.

Dave tekintete megint az enyémet keresi. Remélem, nem azért, amiért én gondolom…

- Bár, gondolom, ahhoz, hogy elvigyél, a csajodnak kéne lennem. – jegyzi meg immár vigyorogva Dave.

- Hát, az eléggé gáz lenne, ha odáig süllyednék, hogy te lennél a csajom.

- Nyugi. Határozottan csaj-párti vagyok. – mondja mosolyogva.

Felix finoman vállba üti Dave-et.

- Még jó. 

Hátradőlök és becsukom a szememet, de még így is néha magamon érzem Dave tekintetét…

…vagy csak beképzelem?

Mivel késő este érünk haza, úgy döntünk, hogy Felixnél alszok és csak holnap reggel megyek haza. Ettől függetlenül azért írok egy-egy sms-t Rachnek és Karinnak is, hogy tudják, megérkeztünk.

Felix lekezel Dave-vel.

- Kösz a fuvart. 

- Máskor is. – mondja lazán.

Ezután még gyorsan megbeszéljük, hogy holnap találkozunk az edzésen, majd Dave elköszön tőlünk, visszaszáll az autójába és hazahajt, mi pedig bemegyünk Felixhez.

Pont végzek a zuhanyozással, amikor sms-t kapok – Karintól.

Holnap összefutunk edzés előtt?

Leülök Felix mellé az ágyra, aki épp valami talkshowt néz és gyorsan pötyögök egy választ barátnőmnek.

Persze. Átjössz délután?

Amíg Karin válaszára várok, Felixszel együtt nézem a műsort, de szerencsére nem kell túl sokáig szenvednem a műsor miatt, mert Karin hamar küldi a válaszát.

Igen, a szokásos időben.

Elégedetten bólintok, majd lerakom a mobilomat az éjjeliszekrényre.

Eközben Felix is kikapcsolja végre ezt az idegesítő műsort és ágyba bújunk.

- Csak nem vagy fáradt? – kérdezi vigyorogva, amikor csukott szemmel hozzábújok. 

- De… egy kicsit.

- Kár.

Azonnal kipattannak a szemeim.

- Miért?

A vigyora mellé egy lusta, szexi pillantás is társul, így már pontosan tudom, hogy mire is gondolt.

- Fáradt leszel. – jegyzem meg felhúzott szemöldökkel.

- Dehogy.

Megcsóválom a fejemet, majd elmosolyodom és lehúzom magamhoz az arcát, hogy egy csókot adhassak neki.

Valamiért úgy érzem, hogy ebből nem csak egy csók lesz… de nem bánom.

36. fejezet - Szerda

Másnap kipihenten ébredek. Szinte automatikusan az ágy másik oldala felé fordulok, ahol Felix még mindig alszik. 

Egy ideig nézem, ahogy alszik, majd, mivel szomjas vagyok, halkan felkelek és úgy, ahogy vagyok, pizsamában lemegyek a konyhába, hogy igyak valamit.

Meglepetésemre Adele már ott van. Az asztalnál ül és feltehetően a reggeli újságot olvassa.

- Jó reggelt! – köszönök neki.

Adele felnéz és elmosolyodik.

- Neked is. Csatlakozol?

Bólintok, majd leülök Adele-lel szemben. Az asztalon van üres pohár és gyümölcslé is, úgyhogy öntök magamnak.

- Mit olvasol?

- Csak a napi híreket. – becsukja a lapot – Tényleg, te milyen cikkeket is írsz?

Tegnap már meséltem neki arról, hogy újságíró vagyok, de annyira mélyen nem mentem bele, úgyhogy most itt az ideje annak, hogy ezt részletesebben is kifejtsem. Ezzel persze nincsen semmi gond, szívesen mesélek neki a munkámról, különösen így, hogy látom rajta azt, hogy valóban érdekli a mondandóm.

Először általánosságban mondok neki néhány dolgot, majd megemlítem neki azt is, hogy mi az újabb cikkem témája.

Úgy tűnik, hogy felkeltettem az érdeklődését, mert kíváncsian közelebb hajol hozzám.

- És tudod már, hogy mit fogsz írni ezzel kapcsolatban?

- Őszintén? Fogalmam sincs. – belekortyolok az innivalómba – De ha esetleg van valami ötleted, akkor szívesen meghallgatom.

Egy darabig töprengve néz maga elé, csak azután szólal meg.

- Írhatnál akár magadról is. 

Bólintok. 

- Nekem is ez volt az első, ami eszembe jutott, de… azért még gondolkozok rajta.

- Vagy akár írhatnál rólam is. – jegyzi meg olyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról fecsegnénk.

Nagy szemeket meresztve nézek rá.

- Rólad?

Lazán megvonja a vállát.

- Miért is ne? Férjhez mentem, lett egy fiam, aztán elváltam és új országba költöztem. Ez is egyfajta újrakezdés.

Nem túl határozottan, de azért bólintok egyet. Végül is igaza van, de… tényleg írjam le az ő esetét? 

Tulajdonképpen azért gondolkozok ezen ennyit, mert – most már – ismerem őt és megszerettem és… mi van, ha rá ismer valaki? Persze a nevet megváltoztatnám, de… 

- Hát itt vagy? – Felix hangjára az ajtó irányába fordulok – Jó reggelt!

- Gondolkozz rajta, addig készítek valami reggelit. – mondja Adele, majd feláll és a pulthoz lép.

Felix leül mellém és ad egy puszit az arcomra.

- Miről van szó? 

- A következő cikkemről. 

Felhúzott szemöldökkel pillant rám.

- Vagyis?

Épp szólásra nyitom a számat, hogy válaszoljak neki, de Adele megelőz.

- Felvetettem Samnek, hogy írhatna rólam.

Felix kérdő tekintetét látva kiegészítem az anyukája szavait.

- Az újrakezdés a témám.

- Értem. – az anyukájára néz – Komolyan benne akarsz lenni az újságban?

Adele kinyitja a hűtő ajtaját, kivesz belőle néhány tojást, majd visszacsukja azt.

- Samnek ötlet kellett. – mondja mosolyogva, majd hátat fordít nekünk, hogy inkább a tojásoknak és a leendő reggelinknek szentelje a figyelmét.

Megérintem Felix combját.

- Figyelj! Ha téged zavar, akkor… 

- Dehogyis. Ha anyának ez oké, akkor nekem is.

Hálás mosolyt villantok a barátom felé. Így azért mégiscsak jobb, hogy egyiküknek sincs kivetnivalója ezzel kapcsolatban…

- Mit terveztél mára, anya? – kérdezi Felix az anyukáját.

Amióta itt vagyunk, most először látom Adele-t zavarban. Olyan, mintha… elpirult volna. Vajon miről lehet szó? Bár, azért van némi sejtésem…

- Van egy fotós ismerősöm és… elmehetnénk hozzá. 

Felix homlokráncolva méregeti az anyukáját.

- Ki az?

- Még nem ismered. Gregnek hívják. – mondja mosolyogva.

Olyan a tekintete, mint Kariné, amikor Peterről beszél… Miért van olyan érzésem, hogy Adele és Greg nem pusztán ismerősök?

- Szívesen megismerném. – mondom Adele-nek bíztatóan, mivel Felix láthatóan tartózkodóan fogadja az új ismerőst és a vele való találkozást.

Adele elégedetten összecsapja a két tenyerét.

- Remek! Akkor fel is hívom. – közli velünk, majd átmegy a nappaliba a telefonért.

Felix a szemével követi Adele-t.

- Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen ez a Greg. – jegyzi meg felém fordulva.

- Én is. De gondolom hamarosan megismerjük. 

- Anyáról van szó, szóval szerintem öt perc múlva már indulunk is.

Először azt hiszem, hogy viccel, de amikor Adele megint csatlakozik hozzánk és azt mondja, hogy vegyük a kabátjainkat, mert indulunk, már semmi kétségem sincs afelől, hogy Felix ezt a mondatát bizony teljesen komolyan gondolta.

A műterem előtt egy meglehetősen jóképű férfi áll, aki, amint meglát minket, szélesen elvigyorodik és egy gyors bemutatkozás után beinvitál minket a birodalmába.

Körbevezet minket, néhány dologhoz hozzáfűz egy-két megjegyzést, majd, a kis túránk végén letelepszünk egy kis nyugodtabb sarokba, ami gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy mini nappali.

Mivel Felix ellenségesen méregeti Greget azóta, hogy megérkeztünk, úgy döntök, hogy beszédbe elegyedek Greggel azért, hogy ne üljünk itt ilyen kínos csendben. 

- Régóta vagy fotós? – kérdezem Gregtől. 

- Igen. Közel harminc éve.

- Milyen képeket szoktál csinálni?

Greg körbemutat a hatalmas helyiségben.

- Mint láthatod, mindenfélét. 

- Greg az egyik legjobb a szakmájában. – jegyzi meg mosolyogva Adele.

Bólintok, majd pont nekifognék valami értelmesnek tűnő válasznak, amikor Felix váratlanul megszólal mellettem.

- Na és mióta ismeritek egymást anyával?

Uhh. Szinte érzem, hogy egy tizedmásodperc alatt feszült lett a levegő… vagy mégsem? Nagyon úgy tűnik, hogy egyedül csak nekem, mert Greg ugyanolyan lazán és közvetlenül válaszol, mint eddig.

- Jó néhány éve. Egy közös barátunk mutatott be minket egymásnak. – mondja Felixnek, majd rám pillant.

Kíváncsian nézek rá, mert arra várok, hogy megszólaljon, de… semmi. Nem mond semmit, csak néz. 

Végül, amikor már kezdem tényleg kellemetlenül érezni magam, feláll és a kezét nyújtja felém. 

Tétován megfogom a kezét, mire felsegít a fotelból és lazán megforgat.

- Segíthetek? – szól közbe Felix kissé dühösen.

- Téged fotóztak már? – kérdezi tőlem Greg teljesen nyugodtan. 

Ezek szerint nem igazán hatja meg az, hogy Felix nem nagyon örül a kialakult helyzetnek. 

Ami azt illeti, én sem, mert nem tudom, hogy Greg mit forgathat a fejében.

- Nem. – bizonytalanul pillantok rá – Miért?

- Csinálnék rólad néhány képet. 

- Oh, hát én nem is tudom…

- Persze, csak ha a barátod nem bánja. – mondja, majd a mondandója végén Felixre néz.

Felix egy rövid ideig még méregeti Greget, de aztán beleegyezik, így Greg szinte magával húz a műterem másik felébe.

- Nagyon fotogén vagy. – jegyzi meg Greg barátságosan, majd átnyújtja nekem az elkészült képeket. 

Mivel Felix mellett ülök, így egyszerre ketten is meg tudjuk nézni az elkészült alkotásokat.

- Na? – kíváncsian várom Felix reakcióját.

- Nagyon dögös vagy. – mondja vigyorogva, majd kapok az arcomra egy puszit.

- Köszönöm. – válaszolom elpirulva, majd továbbadjuk a képeket Adele-nek, hogy ő is megnézhesse őket.

- Tényleg jó képek lettek, Sam. 

- Greget illeti a dicséret, nem engem. – mondom kissé szégyenlősen.

Nem igazán szoktam meg, hogy én vagyok a középpontban – ráadásul ennyire. 

- Nem engem fényképeztek. 

Bólintok. Egyre inkább kezdem megkedvelni Greget is.

Természetesen nem azért, mert csinált rólam néhány képet, noha odáig vagyok értük, mert ilyen profi képek tényleg nem nagyon készültek még rólam, de mindettől függetlenül Greg valóban jó fej és úgy fest, hogy már Felixnek sincs túl sok kivetnivalója Greg ellen.

A műteremben töltött idő után hazamentünk Greggel együtt, mert Adele kitalálta, hogy csináljunk valami sütit köszönetképp a fotóimért. 

A javaslattal mindenki egyet értett, ezért amíg Felix Greggel beszélgetett a nappaliban, addig én segítettem Adele-nek elkészíteni a sütit. 

A süti után a nappaliba megyünk, hogy egy kicsit még beszélgessünk, mielőtt Gregnek vissza kell mennie a műtermébe, mert hamarosan mennek hozzá ügyfelek.

- Én… szeretnék mondani valamit… mindkettőtöknek. – szólal meg váratlanul Adele.

Mindketten kíváncsian pillantunk rá, bár akkor, amikor megfogja Greg kezét, nagyjából sejtem, hogy mi következik most.

- Mi… együtt vagyunk. 

Mosolyogva bólintok, ami egy kicsit megnyugtatja Adele-t, de szerintem mindketten tudjuk, hogy nem tőlem kellett tartania, hanem a fiától. 

Mindannyian Felixre pillantunk, akit úgy tűnik, szintén nem ért váratlanul a bejelentés.

- Ezt már eddig is gondoltam. – közli az anyukájával egyszerűen, de a szemén látni, hogy mosolyog.

Biztos jót szórakozik magában Adele zavarán.

Greg köhint egyet, hogy magára vonja a figyelmünket.

- Megkértem anyád kezét…

- És én igen-t mondtam. – fejezi be Greg mondatát Adele sugárzó mosollyal az arcán.

Hű! Ez még engem is váratlanul ért.

- Gratulálok! – mondom mosolyogva, majd felállok és megölelem őket.

Amikor Felix is feláll, azt hiszem, hogy ő is gratulálni fog, de ehelyett…

…egyetlen szó nélkül fogja magát és kimegy a házból.

- Én… utána megyek. 

Adele nyugtalanul bólint egyet.

- És… ne aggódj! Csak… - az agyam sebesen pörög, hogy valami értelmes választ ki tudjak nyögni ebben a váratlan helyzetben – Új neki még a helyzet.

- Köszönöm, Sam.

Biccentek, majd az előszobában magamra kapom a kabátomat – odakint esik az eső –, majd Felix kabátjával együtt követem a barátomat. 

Remélem, hogy nem ment túl messzire, mert egyelőre még nem igazán ismerem ki magamat itt.

Szerencsére hamar megtalálom Felixet. Az utca végén lévő kisebb hídnál áll.

Megérintem a hátát, majd átnyújtom neki a kabátját.

- Kösz.

- Miért jöttél el?

- Te nem hallottad?

- De igen. Összeházasodnak. Mi ezzel a gond? – pillantok rá értetlenül.

- Azt se tudtam, hogy van barátja, erre meg… bejelenti, hogy hozzá is megy? Jó, hogy nem akkor értesít, amikor már a nászútjukon van. – fújtat mellettem mérgesen.

Mondjuk, valamilyen szinten igaza van, mert Adele tényleg szólhatott volna neki minimum arról, hogy van valakije, de… biztosan meg volt az oka arra, hogy ezt nem tette meg.

- Talán… talán nem akarta ezt veled a telefonban közölni.

- Ugyan már, Sam! Nem vagyok ötéves.

- Most mégis úgy viselkedsz. – felsóhajtok – Nem akarok veled veszekedni. Gyere vissza és beszéld meg ezt az egészet anyukáddal. 

- Nem teszem be a lábamat abba a házba, amíg az a fazon ott van.

Olyan aranyos, ahogy itt fújtat meg hisztizik előttem, hogy önkéntelenül is muszáj elmosolyodnom, ami nem igazán nyeri el Felix tetszését.

- Jól szórakozol rajtam?

Megrázom a fejemet és válasz helyett inkább megcsókolom, amit tiltakozás nélkül vesz tudomásul, sőt, szorosan magához húz és még jobban elmélyíti a csókunkat.

Hiába, van, aki ennek nem tud ellenállni…

- Hol van? – kérdezi Felix az anyukáját, amikor visszaérünk.

- Elment. 

- Anya, én… - bizonytalanul rám pillant, mire egy bátorító mosolyt küldök felé – Beszélhetnénk?

- Persze.

- Én addig felmegyek telefonálni. – hazudom nekik, hogy kettesben maradhassanak, majd felszaladok a lépcsőn a szobánkba.

- Ez… nagyon szép. – állapítom meg mosolyogva, amikor Adele megmutatja az ujján csillogó eljegyzési gyűrűjét.

- Köszönöm. – megérinti a kezemet – Tényleg nagyon hálás vagyok neked, Sam.

Bólintok, noha azért nem teljesen nekem köszönheti azt, hogy újra szent a béke, ugyanis Felix, miután beszélt Adele-lel, felkereste Greget és vele is tisztázott mindent, így most már Adele büszkén hordja a jegygyűrűjét. 

- Lehet, hogy hamarosan rajtad is lesz egy ilyen. – jegyzi meg a szokásos közvetlen és egyszerű stílusában.

Érzem, hogy lassan, de biztosan, elpirulok. Mit is mondhat egy ilyen mondatra az ember?

- Lehet. – szólal meg mellettem Felix, mire még inkább elpirulok.

Mit is mondhat egy ilyen egyszerű, de mégis oly sokat jelentő szóra az ember?

35. fejezet - Kedd

Úgy tűnik, hogy a mai nap az elsők napja. 

Ma volt ugyanis Lisa első napja a suliban, amit mi, Rachcsel különböző módon éltünk meg. Rach azt nem képes elhinni, hogy Lisa még csak elsős, mert már olyan nagyon régóta borzolja otthon drága szülei idegeit, míg én azt nem tudom elhinni, hogy már az. 

Ma volt az első napom az új munkahelyemen. Az egész délelőttöt ott töltöttem, meg a délutánból egy kicsit, de igazából fel sem tűnt. Megkaptam az új témámat is, ami számomra igencsak találó. Hogy mi az? Az újrakezdés. Azt egyelőre még nem tudom, hogy a saját kis történetemet írom-e meg (természetesen jó néhány változtatással) vagy valami mást, de lesz még néhány napom ezen tanakodni. A szerkesztőségben szerencsére minden rendben volt, mindenki nagyon kedves és segítőkész, szóval teljesen elégedett vagyok. Remélem, hogy ez a továbbiakban is így fog maradni. 

És hogy miért ez még az elsők napja?

Azért, mert ma fogok találkozni először Felix anyukájával is. Természetesen ettől az utóbbitól egy kicsit tartok még, de remélem, hogy minden rendben lesz… Mondjuk utoljára is így álltam hozzá a dolgokhoz, aztán meg mi lett belőle… Az persze a mentségemre szolgál, hogy én tényleg megpróbáltam minden jót kihozni a helyzetből, de, mint ahogyan azt már tudjuk, nem igazán álltam a helyzet magaslatán, de én tényleg nem tehetek arról, hogy újságíró vagyok és Felix apukája ezért ki nem állhat… Legalábbis remélem, hogy csak a foglalkozásom miatt volt velem olyan elutasító. Ez azért még a  jobbik eset lenne. 

Remélem, hogy most kivételesen tényleg minden jól fog elsülni… Fogalmam sincs arról, hogy mihez kezdenék akkor, ha ez a találkozás is botrányba fulladna…

- Csak ennyi? – pillant rám kérdőn Felix, közben pedig az előszobában álló bőröndömre és a kisebb táskámra mutat.

Nagy szemeket meresztek rá.

- Miért? Sokallod?

- Épp ellenkezőleg. – szélesen elvigyorodik – Azt hittem, hogy vagy egy tucat táskával vársz.

- Csak pár napra megyünk, ezért nem pakoltam annyi mindent… De, ha gondolod, akkor telerakhatok még egy bőröndöt… - pislogok teljesen ártatlanul.

- Dehogy. – rémülten néz rám - Ez is elég.

Kiöltöm rá a nyelvemet, majd elköszönök a kis családomtól és Felixszel meg a cuccaimmal együtt elhagyjuk a házat. 

A házunk előtt Felix lekezel Dave-vel, majd berakjuk a táskáimat a csomagtartóba, drága barátom táskái mellé. 

Ezután beszállunk a kocsiba: Felix Dave mellé, én pedig Dave mögé, majd Dave beindítja a kocsit és elindulunk Berlinbe.

A reptérig vezető úton egész jól szórakoztam. Erről pedig a fiúk tehetnek, mert szinte megállás nélkül nyomták a sok hülyeséget. Annyit röhögtem, hogy szó szerint sírtam rajtuk. Még jó, hogy vízálló a szempillaspirálom… Komolyan, ha a feltalálója itt állna előttem, tuti, hogy megcsókolnám a lábát. 

Amikor már Berlin közelében voltunk, kaptam egy sms-t Karintól is, amiben röviden annyi állt, hogy írjak, ha megérkeztünk. Mosolyogva olvastam az üzenetét, mert mielőtt elköszöntünk volna egymástól, megbeszéltük, hogy írok, erre írt egy figyelmeztető üzenetet… Ez persze nem baj, sőt. Ebből is csak az látszik, hogy tényleg érdeklem. Nem véletlenül ő a legjobb barátnőm.

- Jó utat és írjatok! – mondja Dave mosolyogva, majd megölel.

Az ölelésből viszonylag hamar kifordulok. Természetesen nem azért, mert bajom lenne a mozdulattal vagy éppen Dave-vel, csak… Még nem felejtettem el azt, hogy Dave konkrétan szerelmet vallott nekem és ezért azóta nem is nagyon szeretek túl sokáig kettesben lenni Dave-vel vagy akár ölelgetni őt. Persze lehet, hogy ez rosszul esik neki, de én speciel nem igazán látom rajta azt, hogy megbántódott volna bármikor is… Igazából próbálom megtartani az egyensúlyt, de úgy elég nehéz, hogy gyakorlatilag nekem is titkolóznom kell Felix előtt, mert azért mégsem köphetem be Dave-et… Az csak újabb vitákhoz vezetne, amit szeretnék minél inkább elkerülni. 

A fiúk lekezelnek, majd miután kábé harmadszorra megígérjük, hogy írunk, elindulunk befelé. 

Amíg Felix taxit hív, nézelődök. Az igaz, hogy egy reptéren nincs túl sok nézelődnivaló, de mivel először járok Londonban, valahogy magától értetődőnek érzem azt, hogy folyton körbenézzek, hogy minél több információt gyűjtsek… Ha valaki most látna engem kívülről, tuti, hogy tudná, hogy turista vagyok.

Amikor megérkezik a taxi, bepakoljuk a csomagjainkat, majd beszállunk. Felix bemondja a címet, majd elindulunk.

Én továbbra is a nézelődéssel vagyok elfoglalva. Tulajdonképpen most, hogy gyakorlatilag bármelyik percben megérkezhetünk, már nem igazán köt le a városnézés. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy milyen lesz ez a találkozás. Lehet, hogy túl sokat stresszelek ezen, de… Londonból azért mégsem léphetünk le csak úgy, mint a múltkor Berlinből. 

Felixre nézek, amikor a keze megérinti az enyémet.

- Minden rendben? 

- Persze.

Fürkésző pillantásokkal méreget.

- Biztos?

- Igen.

Egy darabig még engem néz, majd felsóhajt, elengedi a kezemet és az ablak felé fordul.

Igazság szerint sok minden nincs rendben, de ezt nem mondhattam, mondhatom meg neki. Nem akarom elrontani a kedvét azzal, hogy én túlságosan is aggódós típus vagyok.

A kezemet a térdére simítom, mire rám pillant.

- Én csak… fáradt vagyok. – füllentem neki egy halk sóhaj mellett.

- Nemsokára ott vagyunk. – mondja mosolyogva.

Bólintok, noha ettől egyáltalán nem lettem nyugodtabb.

Teljesen sötét van, mire Felix anyukájának házához érünk. Felix kifizeti a taxit, kipakolunk belőle, majd elindulunk a bejárat felé. 

Mire odaérünk, már semmi szükség arra, hogy kopogjunk, ugyanis egy roppant csinos, idősebb nő áll az ajtóban és mosolyogva néz minket. 

Felix lerakja a táskáit és vigyorogva átöleli a nőt.

- Szia, anyu! 

- Kisfiam! – mondja a nő egy hasonló vigyorral az arcán, mint amilyen Felixén is megtalálható.

Felix elengedi az anyukáját, hátrál egy lépést, majd a szokásos vigyora mellett magához von és a kezét a derekamra csúsztatja.

- Anyu, ő itt Sam. 

Amikor Felix anyukája rám pillant, egy kicsit még ideges vagyok, de amikor mosolyogva bólint és kitárja felém a karjait, habozás nélkül fogadom el őket.

- Adele vagyok. – mondja, miután elenged, majd fázósan összehúzza magán a kardigánját – Gyertek be! Nem szeretném, ha megfáznátok.

Bólintok, majd amikor a csomagjainkkal együtt átlépjük a küszöböt, tudom, hogy ez a találkozás teljesen más lesz, mint az a másik… természetesen jó értelemben.

Miután felvittük a cuccainkat a vendégszobába, ami gyakorlatilag Felix szobája akkor, amikor itt van, gyorsan felhívtam Racht és Karint, majd megvacsoráztunk, közben pedig beszélgettünk, így nagyjából már ismerem Adele-t és ő is ismer engem valamennyire. 

Ettől függetlenül azért még bőven akad témánk, amikor a vacsora után áttelepszünk a nappaliba. Felix felmegy a szobájába – ami most a kettőnk szobája –, mert fel akarja hívni Dave-et, így kettesben maradok Adele-lel.

- Örülök, hogy itt vagytok. – jegyzi meg egy széles mosoly kíséretében.

- Én örülök, hogy itt lehetek. 

Adele a lépcsősor irányába néz, majd vissza rám.

- Franznal is voltatok? – kérdezi kissé komorabb arccal.

 Először nem értettem ezt a kis mozdulatát, de most már minden világos. Nyilván azt ellenőrizte, hogy Felix jön-e már… talán nem akarja, hogy meghallja, amiről beszélünk.

- Igen. – mondom nem túl lelkesen, majd röviden összefoglalom neki a berlini utunkat.

Természetesen a nagy vitát nem részletezem, de Adele arcán így is látni az elégedetlenséget és a haragot.

- Nem értem Franzot. 

- Én se. – egy pillanatig habozok, de aztán kibököm azt, ami jelenleg érdekel – Miért viselkedik így Felixszel? Azt még megértem, hogy velem miért ilyen, de vele… - tanácstalanul pillantok Adele-re.

- Franz engem hibáztat, amiért Felix nem lett ügyvéd. Tudod, én soha nem akartam ráerőltetni semmit, nem úgy, mint Franz, aki most feltehetően azért viselkedik így, mert őutána nem lesz következő dr. Neuhauser. – Adele rosszallóan megcsóválja a fejét, majd halványan rám mosolyog – Ami pedig téged illet… Nincs veled semmi gond. Szerintem nagyon kedves és aranyos vagy, úgyhogy ne foglalkozz Franzzal. – lemondóan legyint egyet – Én sem foglalkozok vele és szerintem már a fiam sem fog sokáig, ha így folytatja. 

Bólintok néhányat, közben pedig az előbb hallottakat emésztgetem.

- Úgy látom, hogy Felix boldog veled. – jegyzi meg barátságosan.

Megint bólintok. Jó, ha ő így látja.

- Szeretem. – közlöm vele egyszerűen.

- Jó dolog a szerelem. – elgondolkozva néz maga elé – Mindig is szerettem volna egy lányt is, veled pedig kaptam egyet.

Hirtelen elszorul a torkom. Felix nyilván nem tudja, de szörnyen irigylem azért, mert az anyukája él, jól kijönnek egymással és boldogok együtt. Tudom, hogy nem szép dolog az irigység, de… nem tehetek arról, hogy így érzek. 

- Valami rosszat mondtam? – kérdezi aggódva Adele.

- Nem, dehogy. Én csak… - nagyot nyelek – Az én szüleim már nem élnek és… - lepillantok a kezeimre – Jól esett ezt hallani.

- Jaj, ne haragudj…

Felpillantok Felix anyukájára.

- Semmi gond. – motyogom félhangosan.

Adele feláll és a kezét nyújtja felém, amit én kissé csodálkozva, de elfogadok. 

Felhúz és magához ölel.

- Itt mindig lesz neked hely, Sam.

Mosolyogva bólintok, közben pedig próbálok nagyokat pislogni, hogy ne bőgjem el magam, amikor is meglátom a lépcsőnél Felixet…

…aki egyenesen minket figyel.

Fogalmam sincs arról, hogy mióta áll már ott, de bízom abban, hogy csak nemrégen jött vissza hozzánk, mert nem tudom, hogy mit szólna ahhoz, amit Adele mondott az apjáról. 

Kissé aggódva engedem el Adele-t, közben pedig folyamatosan Felixen tartom a tekintetemet. Nem látni az arcán semmilyen érzelmet és ez nem jó. Legalábbis eddig, ha nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról, az sosem vezetett sok jóhoz. 

Adele mosolyogva néz a fiára.

- Gyere, csatlakozz hozzánk!

- Igaz az, amit apáról mondtál? – kérdezi teljesen nyugodtan, de én tudom, hogy ez csak a látszat és belül forr a dühtől. Sajnos már volt alkalmam ezt tapasztalni az egyik korábbi vitánk során.

- Fiam, miért akarsz…

- Igaz vagy nem?

- Felix, én…

- Anya! Igaz vagy nem?

Adele felsóhajt. Lerí róla, hogy ez a téma nem túlzottan kellemes számára, ezért úgy döntök, hogy ideje beleszólni ebbe a kis beszélgetésbe.

Odalépek Felixhez és végigsimítok a karján. 

- Gyere, ülj le! – mondom neki halkan.

Felix rám pillant, majd az anyukájára, végül pedig megint rám. Megrázza a fejét, de azért megfogja a kezemet és együtt leülünk a kanapéra. 

- Tudtál beszélni Dave-vel? – érdeklődök tőle ártatlanul pislogva, de persze azért volt egy kis hátsó szándékom is, mert nem szeretném, ha Felix esetleg összeveszne Adele-lel.

Felix felváltva jártatja a tekintetét az anyukája és köztem, csak utána válaszol.

- Igen, persze. – az anyukájára néz – Miért nem mondtad soha?

Adele habozik még pár pillanatig, de aztán mégiscsak megszólal.

- Nem akartam, hogy rossz legyen apáddal a viszonyod azért, mert nekem az. – az órájára pillant – Most viszont nem beszélhetnénk másról? Tudod jól, hogy az apád nem tartozik a kedvenc beszédtémáim közé.

Látom Felixen, hogy akar még mondani valamit ezzel kapcsolatban, ezért finoman megszorítom a kezét, mire egy pillanatra felém fordítja a tekintetét. 

- Oké, rendben. – mondja végül beletörődötten, noha én azért tudom, hogy ez a dolog a későbbiekben még fel fog merülni… köztünk legalábbis biztos.

Adele elégedetten bólint.

- Remek! Akkor hozok valami innivalót, aztán beszélgetünk. – közli velünk mosolyogva, majd felpattan és elindul a konyha irányába.

- Elég hamar megtaláltátok a közös hangot. – jegyzi meg mellettem Felix.

- Nagyon kedves anyukád van. – mondom neki mosolyogva.

- Tudom, de… azért nem fogsz vele mindenben szövetkezni, ugye? – kérdezi tettetett aggódással az arcán.

Elengedem a kezét és végigsimítok a vállán, mire közelebb húz magához.

- Ne aggódj! Nálam te vagy az első. – suttogom halkan.

Felix elégedetten rám vigyorog.

- Még szép. – jegyzi meg egyszerűen, majd megcsókol.

Miután végzek a zuhanyozással, csatlakozok Felixhez a szobában. Barátom az ablaknál áll és kifelé bámul. Feltehetően nagyon gondolkozik valamin, mert úgy tűnik, hogy nem igazán vette észre azt, hogy visszajöttem.

Odamegyek hozzá és megérintem a vállát.

- Min gondolkodsz ennyire?

- Csak azon, amit anya mondott.

Homlokráncolva nézek rá. Elég sok mindenről beszélgettünk ma, úgyhogy egyelőre fogalmam sincs arról, hogy egészen pontosan mire is utalt most.

- Konkrétabban?

Megfordul és fájdalmas arckifejezéssel pillant le rám.

- Az apámmal kapcsolatban.

Nagyot nyelek. Mit mondjak neki most?

Rövid töprengés után úgy döntök, hogy nem érdemes semmit sem mondanom, mert semmivel sem tudnám kellően megnyugtatni, ezért egészen egyszerűen közelebb lépek hozzá és megölelem.

Halványan elmosolyodom, amikor megérzem magamon Felix ölelő karjait. 

- Nem tudtam, hogy anyáék kapcsolata miattam romlott meg… - mondja elhaló hangon.

- Ez nincs így. – felemelem a fejemet és egyenesen a kék szempárba bámulok – Sok volt köztük az ellentét és…

- Igen. Miattam.

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Szerintem… szerintem, ha most ügyvéd lennél te is, ők akkor is elváltak volna. Ha nem ugyanakkor, de később biztos. – jegyzem meg óvatosan.

Felix szemében érdeklődés jelenik meg.

- Honnan veszed?

- Hát… - az ajkamba harapok – Azt mondtad, hogy a szüleid már gyerekkorodban is sokat vitáztak…

- És?

- Gondolom, akkor még nem mondtad apukádnak azt, hogy nem akarsz ügyvéd lenni… - megvonom a vállamat - Szóval… 

Töprengve maga elé néz, majd kis idő múlva szinte látni az arcán, hogy leesik neki az, amit mondtam… vagyis amire utalni akartam. Szerintem ő tényleg nem tehet arról, hogy ilyen az apja… Az, hogy nem akar ügyvéd lenni, feltehetően csak az utóbbi néhány évben változtatta meg a szülei viszonyát egymással. 

- Kösz. – mondja nagy sokára.

Kissé szégyenlősen megrántom a vállamat, majd lágy csókot lehelek a szájára.

- És miért voltál olyan… csendes? – kérdő tekintetemet látva folytatja – A repülőn. Aztán meg a taxiban is.

- Én csak… - lesütöm a pillantásomat – Egy kicsit aggódtam. Nem tudtam, hogy anyukád hogyan fogad majd…

- Úgy látom, egész jól kijöttök egymással. – jegyzi meg felhúzott szemöldökkel.

Elmosolyodom.

- Igen. Szerencsére. – szorosabban hozzásimulok – Örülök annak, hogy meghívtál… meghívtatok.

- Hát… - pimaszul elvigyorodik – Mit csináltam volna nélküled napokig?

Hitetlenül felnevetek.

- Á, értem. Én naiv meg már azt hittem, hogy azért hívtál meg, mert be akartál mutatni anyukádnak.

A vigyora szeretetteljes mosollyá szelídül.

- Azért is. – megcsókol, majd ismét visszatér a már jól megszokott vigyora – Meg azért egy kicsit önzőségből is.

- „Egy kicsit”? – nem bírom ki, muszáj nekem is vigyorognom – Mióta vagy te egy kicsit önző?

- De azért így is szeretsz, nem?

- Hááát…

Csodálkozó pillantását látva felnevetek.

- Persze. Úgy szeretlek, ahogy vagy.

- Még jó.

Lehajol hozzám, a tenyerét az arcomra fekteti, majd az ajka súrolja az enyémet. Várakozásteljesen pillantok rá, miközben a leheletét az arcomon érzem. 

Amikor végre megcsókol, akkor jövök rá ismét arra, hogy mennyire is szeretem őt.

14. fejezet - Hírek

Jogi gondok a Kontaktnál?

Amióta a Kontakt két alapító tagja, Leon Fischer (27) és Heidi Schmidt (25) a rendőrségen járt, egyre furcsább dolgok történnek az együttes körül.

Először is az énekesnő rejtélyes módon eltűnt, senki sem tudja, hogy jelenleg hol tartózkodik. Ezután a banda lemondott egy, majd egy egész havi előre betervezett koncertet. 

A java viszont még csak most jön: az együttes kiadója közleményt adott ki, melyben néhány jogi kérdést boncolgatnak.

„A Kontaktnak az énekesnő, Heidi Schmidt írja a dalokat, így ezek a jogok őt illetik. Ezeket a dalokat viszont a banda közösen adja elő, így a dalok, fellépések, koncertek után járó bevéte-len természetesen közösen osztoznak a tagok.”

Feltehetően azért adták ki ezt a kis közleményt, mert pár nappal ezelőtt az együttes frontem-bere, Leon a magáénak mondta a dalokat, ez pedig nyilvánvalóan nem tetszett az énekesnő-nek, mert ugyebár más nincs, akit zavart volna ez a kijelentés.

Viszont ha az énekesnőt még érdekli a bandája, akkor miért nincs jelen a banda életében?

www.bravo.de/stars/vip/2014/04-jogi-gondok-a-kontaktnal

Happy Birthday!

A mai születésnaposunk nem más, mint a Kontakt zűrös, de meglehetősen jóképű frontembere, Leon Fischer.

Leon 1987. április 11.-én, azaz éppen ma 27 éve látta meg a napvilágot Münchenben, akit e jeles alkalom miatt felkerestünk és feltettünk neki néhány kérdést.

OK: Korábban gondoltad volna, hogy 27 évesen egy sikeres és népszerű banda vezetője le-szel?

Leon: Nem. De azt sem mondhatom, hogy nem gondoltam erre. Amikor megalapítottuk a bandát, természetesen bennem volt az, hogy talán egy szép napon mi is benne leszünk majd a német zenei világban…

OK: Úgy tűnik, hogy ez a bizonyos „egy szép napon” már több, mint 7 éve tart.

Leon: Igen, ez így van. Jó tudni, hogy még ennyi idő után is kíváncsiak ránk az emberek.

OK: Tudom, hogy ez a kérdés már a könyöködön jön ki neked is és az együttes többi tagjának is de… szerinted mi miatt vagytok ennyire népszerűek?

Leon: Ezt valóban elég sokszor kérdezték és kérdezik meg tőlünk, de most sem mondhatok mást: a zenénk sokakra hatással van és úgy vélem, hogy emiatt érdemes ezt csinálnunk.

OK: A családod mit szólt ahhoz, amikor bejelentetted nekik, hogy énekes és zenész leszel?

Leon: Szerencsére maximálisan támogattak mindenben, bár az tény, hogy először meglepőd-tek ezen. Azt hitték, hogy valami „normális” foglalkozásom lesz, de… úgy tűnik, hogy az idő engem igazol.

OK: A családod is muzikális beállítottságú?

Leon: Dehogy. Persze ők is szeretik a zenét, de itt körülbelül véget is ér a muzikalitásuk. 

OK: Akkor miért pont ezt a hivatást választottad?

Leon: Gyerekkorom óta gitározok és a haverjaim is játszanak hangszereken, szóval… adta magát az, hogy összeálljunk és meglássuk, hogy mire vagyunk együtt képesek.

Reméljük, hogy mihamarabb átlendülnek ezen a kis válságon, amiben most vannak és a to-vábbiakban is megmutatják még nekünk a tehetségüket…

De addig is: Happy Birthday, Leon!

www.ok-magazin.de/2014/04-happy-birthday/ article140047001-leon-fischer

Hivatalos: Markus Richter megnősül!

Mint ahogyan azt már a múlt hónapban megírtuk, Markus egy ékszerüzletben járt. Az eset után ki is faggattuk azzal kapcsolatban, hogy mit keresett ott, de akkor még nem kaptunk tőle kielégítő választ – egészen mostanáig. 

Markus ugyanis – megkeresésünk utánk – kiadott egy rövid nyilatkozatot. 

„Nos, túl sok mindent nem tudok mondani. A hír igaz, valóban megkértem Jana kezét, aki szerencsére igen-t mondott, de a lánykérés módjáról és körülményeiről nem szeretnék sem én, sem pedig Jana beszélni, mert úgy véljük, hogy ez tényleg csak ránk és a családjainkra, barátainkra tartozik.”

Megkérdeztük tőle azt is, hogy kitűzték-e már az esküvő időpontját, de Markus ezzel kapcso-latban már nem akart mondani semmit. 

Természetesen tiszteletben tartjuk azt, hogy a nyilvánosság kizárásával szeretnék élni az életüket, de, mivel Markus az igencsak sikeres együttes, a Kontakt tagja, ez nem lesz egysze-rű.

Mi azért bízunk abban, hogy időben megtudjuk a fontos részleteket, amiket közölni is fogunk Önökkel!

www.stern.de/kultur/stars/2014/04-hivatalos-markus-richter-megnosul

Hírek

Sziasztok! :)

Több hírem, illetve bejelenteni valóm van Nektek, úgyhogy talán kezdem is a legelején:

Sajnálom, hogy eltűntem egy kis időre (kb. 2 hétre). Tudom, hogy ez eléggé elcsépelt mondat már, de nem véletlenül írtam éppen ezt. Igaz, hogy nem csak saját magam miatt nem jelentkeztem, de ez mindegy is most már, a lényeg, hogy megint itt vagyok. 

Természetesen továbbra is nagyon hálás vagyok annak, hogy követitek a blogot. Ez tényleg sokat jelent, de... önzőnek tartanátok, ha azt mondanám vagyis jelen esetben írnám, hogy egy-két megjegyzésnek is örülnék néha? Persze ez egyáltalán nem kötelező, nem is áll szándékomban Rátok erőltetni ezt, de ha van hozzám néhány szavatok, kritikátok, tanácsotok vagy bármi egyebetek, nyugodtan írjatok. :)

Feltehetően holnap vagy holnapután, azaz 2014. november 26.-án vagy 27.-én délután bizonyos ideig nem lesz elérhető a blog, de ne ijedjetek meg: egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy egy kicsit változtatni szeretnék a kinézeten, hiszen már több mint fél éves a blog, úgyhogy most már igazán itt van az ideje egy kis változatosságnak. :)

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a "rövid" kis közleményt! 

További jó szórakozást és olvasást kívánok!

Puszi: Lexie 

13. fejezet

Minél inkább közeledik a Kimivel való találkozásom időpontja, én annál idegesebb leszek. 

Fogalmam sincs, hogy miért. Talán azért, mert a finn hatással van rám, pedig nem kellene, hogy így legyen. 

Annak, aki nem ismer engem, biztos, hogy ez úgy jön le, mintha nem jelentett volna nekem Leon semmit, ha már egyszer ilyen hamar túl tudtam lépni rajta… de ez nincs így. Azért még én sem tudok ilyen rövid idő alatt több évet elfelejteni… 

Igazából teljesen össze vagyok zavarodva az érzéseimmel kapcsolatban. Ez mondjuk nem csoda, mert elég sok rossz dolog történt velem mostanában… Azt sem tudnám most megfogalmazni, hogy mit érzek Kimivel kapcsolatban, de az tény, hogy megmozgat bennem valamit… valami olyat, amire még Leon sem volt képes.

Mivel már igencsak délután van, elkezdek készülődni. Lezuhanyozok, hajat mosok, majd egy szolidabb smink után a szekrényemhez lépek, hogy keressek valami ruhát. Némi töprengés után egy egyszerű, kék ruha mellett döntök, hozzá pedig egy fekete magas sarkút veszek fel. A szerelésemet egy fehér táska teszi teljessé.

Amikor elkészülök, átmegyek Tim dolgozószobájába, hogy kikérjem a bátyám véleményét. Finoman bekopogok, majd benyitok a szobába.

- Vélemény? – pillantok kérdőn a bátyámra.

Tim végignéz rajtam, majd vigyorogva bólint.

- Dögös vagy.

Odalépek hozzá és adok az arcára egy puszit.

- Köszönöm.

- Kimi odáig lesz.

- Majd meglátjuk. – motyogom halkan, közben pedig érzem, hogy elpirulok.

Tim gúnyosan rám vigyorog.

- Gondolom, nem kell megvárjalak… 

Összehúzott szemekkel nézek rá.

- Agyadra ment a sok munka, bátyó. – közlöm vele, majd magára hagyom.

Idegesen összerezzenek, amikor meghallom a csengő hangját. Felállok, lesimítom a ruhámat, majd a bejárathoz megyek. Mély levegőt veszek és kinyitom az ajtót.

Kimi sötét nadrágban és fehér ingben van. Nagyon helyes, jól mutat rajta az ing. 

- Szia! – köszönök neki tétován, miután valamennyire összeszedem magamat.

- Szia! – mondja egy fél mosollyal a szája szélén, majd végignéz rajtam – Csinos vagy.

Miért kell mindig elpirulnom?

- Köszi. Te sem nézel ki rosszul.

- Igen? – felnevet – Akkor jó. Mehetünk?

Bólintok. Magamhoz veszem a táskámat, majd Kimivel együtt elhagyjuk a házat.

- Hová megyünk? – pillantok kérdőn a finnre.

- Egy jó kis helyre. Majd meglátod.

Bólintok. Néha lopva Kimire sandítok. Jól áll neki az autó és a vezetés is. Jó, ez mondjuk nem is csoda, tekintve, hogy autóversenyző, de azért nem minden nap láthatok testközelből egy igazi pilótát, ráadásul vezetés közben.

- Mi az?

Zavartan lesütöm a pillantásomat. Biztos észrevette, hogy gyakorlatilag figyelem. Ciki.

- Semmi, csak… jó nézni, ahogy vezetsz.

Lustán elmosolyodik.

- Tényleg?

- Igen.

Még jobban elvigyorodik, ezért kissé meglököm a vállát.

- Ne szórakozz rajtam! 

- Én? Soha!

- Tudod, mit? Mostantól nem mondok semmit.

- Komolyan?

- Komolyan. 

Elfordítom tőle a fejemet és az utat kezdem el kémlelni. Ez a tevékenységem nem tart sokáig, mert kisvártatva megérzem a finn meleg kezét a térdemen, így megint ránézek.

- Megjöttünk. 

Bólintok. Kimi kiszáll, majd kinyitja nekem is az ajtót és a kezét nyújtja felém, amit én el is fogadok.

- Azért remélem, hogy ma még hallom a hangod.

Kiszállok a kocsiból, majd megállok Kimi mellett, aki még mindig fogja a kezemet. Arra várok, hogy elengedje, de ő inkább összekulcsolja az ujjainkat.

- Bár, a látvány is megteszi.

Gyors grimaszt vágok.

- Mindig így udvarolsz?

- Nem szoktam udvarolni. – mondja mosolyogva.

- Hát persze, hogy nem. 

A nők biztosan a lábai előtt hevernek, úgyhogy szerintem még a kisujját sem kell megmozdítania, ha be akar újítani magának valakit.

A finn egy darabig engem néz, majd lemondóan felsóhajt.

- Gondolom, olvastál rólam egy-két dolgot. – tétován bólintok, mire kissé elkomorul a tekintete – Ne hidd el azt a sok szart.

- Nem szoktam. – elmosolyodok – Én az igazi Kimire vagyok kíváncsi.

Kimi tekintete rögtön felcsillan.

- Akkor jó.

Bezárja a kocsit, majd bemegyünk az étterembe.

A hazafelé vezető utat csendben tesszük meg. Azt hiszem, most mindketten az este elhangzottakon gondolkozunk. Kimi elég sokat mesélt az életéről, ezért én is mondtam neki egy-két olyan dolgot, amit még nem tudott rólam, bár én határozott hátrányban voltam hozzá képest, mert én egyszer már beszéltem neki magamról.

Kimi leállítja a háza előtt a kocsit, majd rám pillant.

- Bejössz?

Bólintok, majd kiszállunk és belépünk Kimi házába.

Kimi egyenesen a konyhába megy, engem pedig maga után húz. Az egyik bárszék felé bök a fejével, mire leülök. Villant felém egy gyors mosolyt, majd elengedi a kezemet és a hűtőhöz lép.

- Vörösbor?

- Jöhet.

Kinyit egy üveget, majd két pohár társaságában leteszi elém a pultra és ő is csatlakozik hozzám. Olyan közel ül hozzám, hogy érzem a testéből áramló hőt. Félig önt a vörös nedűből mindegyik pohárba, majd az egyiket átadja nekem. Koccintunk, majd beleiszunk. Hmm… finom.

Lerakom a poharat, de továbbra is azt nézem, nem pillantok a finnre. Azt hiszem, egy kicsit zavarban vagyok, különösen így, hogy magamon érzem a tekintetét és ez a közelségével párosítva igencsak hat rám.

- Di…

Elmosolyodom, amiért így szólít. Régen anyáék hívtak így, mindenki másnak H vagyok.

Kimi megfogja a kezemet, mire felé fordulok. A finn feláll és magával húz.

Az egyik kezét a derekamra csúsztatja, míg a másik kezével végigsimít az arcomon. Kissé félredöntöm a fejemet, hogy a bőröm még inkább a kezéhez érjen.

Elmosolyodik, előrehajol és lágy csókot ad. Egy pillanatra megáll, válaszlehetőséget adva nekem ezzel, mire átkulcsolom a nyakát és szorosabban hozzá bújok. Kimi elégedetten morran egyet és elmélyíti a csókunkat, rajtam pedig áramütésként hullámoznak végig az érzések…

12. fejezet

Pontban háromkor érek Kimi házához. Becsengetek, mire kisvártatva megjelenik a finn. Az erőteljes napfény miatt hunyorogva néz rám. Köszönünk egymásnak, majd beenged.

Mialatt bemegyünk a házba, meg kell állapítsam magamban, hogy jól néz ki. Mondjuk, mikor nem? Azt hiszem, hogy a rajongó énem került most előtérbe, de nem bánom. Segít nekem, pedig nem is ismer, úgyhogy rossz ember már nem lehet… én legalábbis így vélem.

A nappaliban foglalunk helyet.

- Kérsz valamit inni?

- Ásványvíz? – felelek a kérdésére kérdéssel.

- Hozom.

Eltűnik, így kissé körbe tudok nézni. Nagyon szép háza van, sokkal nagyobb, mint Timé, pedig az se kutya. Egész ízléses a berendezés, tipikusan olyan, mint Kimi. Teljesen illik hozzá.

Két pohárral tér vissza. Az egyiket átadja nekem, majd leül velem szembe. Belekortyolok az italba, majd leteszem a poharat az asztalra.

- Szóval? Mit mondott az ügyvéded?

- Ha tudod igazolni valamivel, hogy te írtad a zenéket, akkor nyert ügyed van. – közli lazán.

Határozottan bólintok egyet. Azt hiszem, hogy ez menni fog. Szerencsére anno volt annyi eszem, hogy a kiadónkkal meg a menedzserünkkel megbeszéltem azt, hogy mindig fel legyen tüntetve a nevem és ezt hivatalos iratba is foglaltuk.

- Köszönöm.

- Hányszor fogod még megköszönni? 

- Ez fontos nekem, szóval valószínűleg még párszor hallani fogod tőlem. – mondom vállvonogatva, de a hangszínemben hallani lehet az iróniát.

- Tehát énekesnő vagy?

- Igen. Vagyis… az voltam.

- Most miért nem vagy az?

Felsóhajtok.

- Ez hosszú történet.

- Tudtommal ráérünk.

Először úgy vagyok vele, hogy fogom magam és elmegyek, mert nem vagyok köteles magyarázkodni, de mégsem teszem ezt. Végül is segített nekem, úgyhogy miért ne mondhatnám el neki a történteket?

- Tényleg érdekel?

- Persze. Különben nem kérdezném.

Tétován bólintok.

- Ha szerinted ráérünk, akkor a legelején kezdem, hogy megértsd... 

Kimi biccent egyet, így folytatom.

- Egészen korán kezdtem az éneklést. Szerencsém volt, mert Tim támogatott engem. Tizenhat voltam, amikor a suliban megismerkedtem Leonnal. Jóban lettünk és közösen megalapítottuk a bandát. Később csatlakozott Leon két haverja is. - egy kicsit megállok, hogy rendezzem a gondolataimat – Az elején egy sima sulis bandaként indultunk és szombatonként felléptünk Leon nagybátyjánál. Az egyik ilyen fellépésünket megnézte Wolfgang is, aki a későbbi kiadónk lett… - iszok egy-két korty vizet – Az elején még minden szép és jó volt, de az utóbbi pár évben… kezdődtek a gondok. Leon egyre többször járt bulizni. Persze mi is mentünk vele, de én általában tudtam, hogy hol a határ… Az egyik ilyen estén kivételesen nem én vezettem hazafelé, mert fáradt voltam, mivel előtte koncerteztünk… balesetünk volt. Leon vezetett. Szerencsére mindenki megúszta egy-két karcolással, Tim viszont nagyon pipa volt. – egy pillanatra lehunyom a szemem – Ultimátumot adott: vagy ő vagy a banda. Én… a srácokat választottam, Timmel pedig összevesztünk. – Kimire pillantok.

Úgy tűnik, hogy valóban érdekli a mondandóm.

- A baleset csak a kezdet volt. Ezután sűrűn előfordult az, hogy Leon lekésett egy koncertet vagy részegen jött stúdiófelvételre… aztán rákapott a drogokra. Ő… lebukott és bevitték. Tudod, hogy mit mondott a rendőröknek? Azt, hogy tőlem kapta a cuccot… Tőlem, érted? – keserűen elmosolyodom az emlékek hatására – Így bevittek engem is, hogy kihallgassanak. Felhívtam Timet, tisztáztam magam és leléptem. Szeretek énekelni és a zenével foglalkozni, de nem ilyen áron… - a mondandóm végére elcsuklik a hangom és érzem, hogy könnybe lábad a szemem.

- Miért pont téged kevert bele?

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Nem tudom. Tényleg. Főleg azok után, hogy mi…

Beharapom az ajkamat, mert érzem, hogy a sírás fojtogat. Már csak az kell, hogy nekiálljak sírni… főleg Kimi előtt, így tovább beszélek. 

- Gyakorlatilag Tim nevelt fel a szüleink korai halála miatt. Sokat tett értem, erre én? Ellöktem magamtól…

Egy könnycsepp legördül az arcomon. Azért, hogy a finn ne lássa a könnyeimet, a kezeimbe temetem az arcomat.

Hirtelen azt veszem észre, hogy süllyed mellettem a kanapé, majd megérzem a karját a hátamon. Óvatosan magához von, én pedig sírva bújok a mellkasára. 

- Ne sírj! – kérlel halkan, közben pedig a hátamat simogatja – Tim tuti nem haragszik rád.

- Lehet. De… én… magamra igen. – motyogom halkan.

Jól esik Kimi közelsége. Olyan… megnyugtató. Pontosan úgy érzem magam vele, mint Timmel: tudom, hogy ha vele vagyok, akkor minden rendben lesz…

Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem a finn karjaiban. Amikor végre sikerül megnyugodnom és abbahagynom a sírást, felsóhajtok, mire Kimi kissé elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy láthassa az arcomat. Finoman végigsimít rajta, hogy eltüntesse róla a könnyeim utolsó maradékát is. Visszatartom a levegőmet egészen addig, amíg el nem húzza a kezét az arcomtól.

- Ezek szerint most itt leszel egy darabig? – néz rám kíváncsian.

- Igen. – mondom egyenesen a meghatározhatatlan színű szempárba – Miért?

Lazán vállat von.

- Csak úgy.

- Csak úgy? – kérdezek vissza egy halvány mosoly kíséretében.

Egy félmosoly jelenik meg a szája szegletében.

- Szeretnék még találkozni veled.

Meglepetten pillantok rá. Ám mielőtt bármit is beleképzelnék ebbe a mondatba, gondolatban gyorsan lehűtöm magam.

- Szomszédok vagyunk, úgyhogy nagy rá az esély… - közlöm vele semleges hangon.

- Én nem egy véletlen találkozásra gondoltam.

Érzem, hogy a szívem hevesebben kezd el verni. Mi van velem? Hiszen alig egy-két hete jöttem el Berlinből és hagytam ott Leont, úgyhogy teljesen közömbösnek kellene lennem gyakorlatilag minden férfi irányába… de Kimi nem tartozik bele a minden férfi kategóriába. Már csak a kisugárzása miatt sem.

- Hanem?

- Nincs kedved pénteken eljönni velem vacsorázni?

- Szóval… randira hívsz? – kérdezek vissza kissé félredöntött fejjel.

A szívem még őrültebb kalapálásba kezd, amíg a finn válaszára várok. Persze lehet, hogy nem-et mond és csak egy sima baráti vacsorára gondolt. De ha nem így van, akkor…

Lusta mosolyra húzódik a szája.

- Igen.

- Rendben. – nyögöm ki nagy nehezen.

- Hétre érted megyek. – közli velem teljesen nyugodtan, majd megajándékoz egy szívdöglesztő mosollyal.

Azt hiszem, ha megint otthon leszek, meg kell mérnem a vérnyomásomat, mert ez a fokozott szívdobogás tuti, hogy nem egészséges…

Egy kicsit még beszélgetünk, majd hazamegyek. Szerencsére Tim már itthon van, így egy gyors ölelés után beszámolok neki arról, amit Kimi az ügyvéddel kapcsolatban mondott.

- Akkor legalább ez el van intézve. – jegyzi meg elégedetten, majd ad egy puszit és a konyhába megy, hogy előpakoljon a vacsorához.

Én csendben követem őt, közben pedig azon töprengek, hogy elmondjam-e neki azt, hogy randizok Kimivel. Végül úgy döntök, hogy elmesélem neki. Joga van tudni és feltehetően előbb vagy utóbb úgyis megtudná, így talán jobb lenne, ha tőlem hallaná először.

- Én… pénteken találkozok Kimivel. – mondom halkan.

- Rendben. Látod, mondtam, hogy jó fej.

- Igen, az.

- Képzeld, a múltkor is…

- Randizunk. – vágok gyorsan Tim szavába.

Na, most legalább kiböktem. 

Tim rám pillant.

- És?

Vállat vonok.

- Azt hittem, érdekel. – közlöm vele kissé gyámoltalanul.

A bátyám leteszi a kezében lévő poharat, megkerüli a köztünk lévő asztalt és a karjaiba zár.

- Érdekel, H, de ez a te életed. Bírlak mindkettőtöket, úgyhogy áldásom rátok. – mondja vigyorogva.

Megnyugodva bólintok. Nem mintha ez befolyásolná azt, hogy találkozok-e Kimivel, de azért így mégiscsak jobb.

Tim ad egy puszit a homlokomra, majd tovább folytatja a vacsi előkészítését.

Úgy tűnik, hogy az eddigi borús életembe végre beköszönt egy kis napsütés…

11. fejezet

Ebéd után úgy döntök, hogy egy kicsit felmegyek a szobámba, Timnek amúgy is valamit el kell intéznie és így legalább nyugodtan tud intézkedni, egy hete ugyanis, amióta itt vagyok, kissé elhanyagolta a munkáját… én ezt persze nem bánom, de nem akarom teljesen felborítani az életét. 

Megrezzen a telefonom, mire felkapom a fejemet. Markus hív. Pár pillanatig habozok, de végül felveszem.

- H?

- Szia, Markus! – mondom halkan.

- Hol vagy? Miért léptél le? Mi történt? – sorra záporoznak a kérdései, így megszólalni sincs időm – Áh, hagyjuk is… csak azt mondd meg: jól vagy?

Elmosolyodom. Markus a legjobb barátom a bandából. Már a kezdetektől kezdve tökéletes az összhang közöttünk és mindent megoszthattam vele… ahogyan ő is velem.

- Igen, jól. Na és veled? Minden rendben?

- Megkértem Jana kezét és igen-t mondott. – közli velem büszkén.

Ámulva nézek magam elé.

- Gratulálok!

- Köszi. Igaz, hogy majdnem lebuktam, mert a hülye firkászok megláttak az ékszerboltban, de szerencsére Jana aznap nem figyelte a híreket. – mondja dohogva.

- Ne foglalkozz velük! Az a lényeg, hogy Jana hozzád megy.

- Hát igen. Nagy mázlista vagyok vele.

Igazából egy kicsit irigylem a boldogsága miatt. Eddig mindkettőnknek jó élete volt, kár, hogy másképp folytatódik… persze soha nem akarnék Markusnak rosszat. Örülök, hogy továbbléptek a kapcsolatukban.

- Hiányzol.

- Te is nekem.

- Mikor láthatlak?

Felsóhajtok.

- Nem tudom, Markus. Ez az egész olyan… elcseszett.

- A te életed, szóval azt csinálsz, amit akarsz, de… ugye rám nem haragszol vagy ilyesmi?

- Dehogy. – egy pillanatig habozok – Leon miatt jöttem el.

- Sejtettem. Kérdeztem őt is, hogy mi van, de nem mondott semmi konkrétat, csak annyit, hogy elmentél, ezért elhalasztjuk a koncerteket. A sajtó miatt azt a dumát nyomjuk, hogy nyaralsz.

Elhúzom a számat. Ez teljesen jellemző a kiadóra és Leonra is. Nekik mindig is az volt a lényeg, hogy kifelé úgy tűnjön, minden oké, közben meg… Utálom ezt az álszentséget.

- Mikor akarsz visszajönni?

- Fogalmam sincs. Őszintén szólva nincs sok kedvem folytatni ezt az egészet…

- H! Ne csináld! Szükségünk van rád.

- Én tudom, de…

- Csak annyit ígérj meg, hogy átgondolod a lehetőségeidet, mielőtt döntenél. – kér halkan.

- Rendben.

Ezután még beszélgetünk egy kicsit, majd lerakjuk a telefont.

A tekintetem az ágy alól kissé kilógó táskára téved. Rövid habozás után előveszem, kinyitom és kiveszem belőle a mára már kissé megviseltnek kinéző vastag füzetemet, majd a táskát visszalököm az ágy alá.

Mivel egész jó az idő, a füzettel meg egy tollal kiülök az erkélyre.

Szeretettel simítok végig a borítón. Ebben a füzetben a dalszövegeim vannak. Az összes, amit eddig írtam. Nem akarok dicsekedni, de ezek közül jó pár vezette már a slágerlistákat.

Mindig is szerettem dalszövegeket írni. Azt hiszem azért, mert így tudom magam leginkább kifejezni és az írás valahogy megnyugtat.

Belelapozok a füzetbe és egy üres oldalt keresek. Pár pillanatig a távolba meredek és csak ülök felette, de aztán hirtelen meglódul a kezem a papír felett és hamarosan el is készül egy újabb szöveg.

Valószínűleg soha nem kerül nyilvánosságra, de ettől én még ugyanúgy szeretem, mint a többi dalomat, hiszen ez is rólam szól. Rólam és az érzéseimről.

Miután készen vagyok, egy darabig még kint maradok a friss levegőn egészen addig, amíg meg nem látom Kimit. Sietősen behúzódom a szobámba, nehogy észrevegyen. A végén még azt hinné, hogy őt kukkolom…

Mivel Markus megkért arra, hogy nézzem meg a képeit – töltött fel néhányat kettejükről az eljegyzésük miatt –, bekapcsolom a laptopomat.

Alig, hogy bekapcsol a gépem, máris jelez, hogy e-mail-em jött. Homlokráncolva nyitom meg. Gyorsan átfutom, majd ki is törlöm. A kiadótól jött és szokás szerint arról érdeklődik a levélben, hogy mikor óhajtok bemenni a stúdióba. Hát, ha rajtam múlik, akkor semmikor.

Kilépek a levelezésemből, mire egy híroldalra kerülök. Már épp bezárnám, amikor megakad a tekintetem az egyik híren, aminek a szalagcímében Leon neve is szerepel.

Remegő kézzel kattintok rá és gyorsan elolvasom a cikknek nevezett szennyet. 

Amikor készen vagyok, némán meredek a képernyőre. Mi van?!

Az az igazság, hogy az utolsó kérdésen akadtam ki igazán. Mi az, hogy Leon szerezte a dalokat?! Könyörgöm, hiszen én írtam őket! Itt lapul az összes a füzetemben. Ezt persze a bandában és a kiadónknál is mindenki tudja. Leon nyilván így próbál meg besározni… 

Dühösen pattanok fel a laptop elől. Eddig hagytam, hogy leszóljanak engem és mindenfélét írogassanak rólam, de azt nem fogok hagyni, hogy megfosszanak az érdememtől és a dalszövegeimtől.

Felkapom a laptopomat és dühösen lemegyek Timhez. Már a lépcső alján elkezdem mondani a magamét.

- Tim, ezt nem fogod elhinni! Ezek a szemetek most aztán igazán túl messzire… - hirtelen elhallgatok, amikor a nappaliba érve meglátom Timet Kimivel.

Mindketten felkapják a fejüket, amikor betoppanok. Kimi arcán látni, hogy felismer és igencsak meglepődött fejet vág. Nyilván nem számított arra, hogy itt leszek... hát, én se arra, hogy ő itt lesz.

Elsőként a bátyám szólal meg.

- Kimi, ő itt a húgom, Heidi. H, gondolom, Kimit nem kell bemutatnom…

- Már találkoztunk. Futólag. – jegyzem meg Timnek.

- Tényleg?

- Igen. A múlt héten. – egészíti ki a szavaimat Kimi.

Zavartan odalépek hozzá és kezet fogok vele. Határozott kézfogása van és amikor a bőre az enyémhez ér, furcsa bizsergést érzek. 

- Mit találtál? – kérdezi Tim a laptopomra mutatva.

Elengedem Kimi kezét és átadom Timnek a gépemet.

- Olvasd el! Ez már… túl sok.

Fel-alá járkálok, amíg a bátyám átfutja a cikket.

- Szóval mit akarsz tenni? Te is nyilatkozni akarsz? – néz fel rám, miután befejezte a cikk olvasását.

- Nem tudom. Nem akartam, de… - megtorpanok, de aztán ismét folytatom a mászkálást – A dalaimról van szó. Azok az enyémek. Az én gondolataim. Leon ezekről semmit sem tud, de most úgy tesz, mintha az övéi lennének. – magyarázás közben végig hadonászok a kezemmel – Ezt nem fogom hagyni. Érted? – pillantok a bátyámra, majd miután bólint egyet, leülök mellé.

- Nem akarok beleszólni, de… miről van szó? Milyen dalokról?

- H énekesnő egy együttesben. Ő írta az összes dalnak a szövegét, de Leon, az egyik bandatag a magáénak mondja őket. – Tim rám pillant - Ezt viszont nem teheti meg. A kiadódnál úgyis tudják, hogy jogilag a tieid a dalok. Nem?

Tétován bólintok. Igen, ez igaz. Ezek szerint még sincs akkora baj.

- Ettől függetlenül lehet, hogy szükséged lesz egy ügyvédre. – mondja nekem, majd a vele szemben ülő pilótára pillant - Tudnál esetleg egy jó ügyvédet ajánlani? – kérdezi Tim Kimitől.

- Persze. Holnap felhívom az enyémet. Ő majd segít.

Úgy látszik, hogy a mai nap a meglepetésekről szól. Először Markus híre, aztán Leon mocskolódása, most meg Kimi fog nekem segíteni?

Tim oldalba lök, mire Kimire emelem a pillantásomat.

- Köszi.

Lazán vállat von.

- Nincs mit. – feláll – Most megyek. Az edzőm nemsokára átjön.

Lekezelnek Timmel, majd elindulnak kifelé. Én is követem őket, mert vissza akarok menni a szobámba. 

Végül azonban én kísérem ki Kimit, mert Timet telefonon hívják és mivel fontos a hívás, kénytelen felvenni. Leteszem a gépemet az asztalra, majd kinyitom a pilótának az ajtót. Kilép a szabadba, majd visszafordul.

- Bocs a múltkoriért. Futnom kellett és nem volt hozzá humorom.

- Nem érdekes. Én sem voltam a toppon. – mondom neki, közben pedig kékes-zöldes árnyalatú szemébe nézek.

Hogy lehet valakinek ilyen meghatározhatatlan színű szeme? A nappaliban még úgy tűnt, hogy inkább zöld, de most, idekint inkább kékesnek hat. Leon szeme is különleges színárnyalatú, de Kimié… teljesen más. 

- Akkor megyek. – szólal meg hirtelen.

- Jó. Szólsz, ha beszéltél az ügyvédeddel?

- Persze. De úgy egyszerűbb, ha délután átjössz. Három felé? 

- Oké. Köszönöm még egyszer.

- Ugyan, nem kell. – egy pillanatra halvány mosoly jelenik meg a szája szegletében – Még nem csináltam semmit.

Int, majd elindul hazafelé, én pedig becsukom az ajtót, amikor már eltűnik a szemem elől a finn alakja.