Reggel megint én ébredek fel előbb, de ez persze egyáltalán nem baj. Most legalább van időm gondolkozni egy kicsit és átgondolni az elmúlt néhány nap eseményeit…
A szerdai nagy bejelentés után a csütörtököt négyesben töltöttük. Igazából az egész nap gyakorlatilag egy nagy túra volt, ugyanis Adele és Greg körbevezettek minket Londonban – több-kevesebb sikerrel. Én örömmel vettem a túránkat, mert nem ismerem Londont, hiszen korábban nem voltam itt, de Felix… nos ő körülbelül az első nevezetesség után elkezdett nyavalyogni azon, hogy mikor megyünk már haza, mert nagyon elege van az egész turistáskodásból, de Adele hamar leintette. Ezután azt hittem, hogy már nem jöhet semmi, de Adele felvetette, hogy menjünk be egy bevásárlóközpontba, amit Felixen kívül Greg sem viselt valami jól, mert – mint ahogyan azt megtudtam – Adele szeret plázázni és shoppingolni, ezért jó néhány eltöltöttünk azzal, hogy jártuk a különféle üzleteket. Végül már nekem is szörnyen elegem volt az egészből, mert nem vagyok az a shoppingolós fajta, de próbáltam nem kimutatni, mert nem akartam megbántani Adele-t.
A csütörtökhöz képest a péntek lényegesen nyugisabb volt. Szinte az egész napot Greggel töltöttem – több okból is. Egyrészt, mert érdekes a foglalkozása és miután ezt megemlítettem neki, felajánlotta, hogy vele tarthatok, hogy lássam, hogyan is dolgozik; másrészt pedig azért, hogy anya és fia kettesben lehessenek egy kicsit egymással. Igaz, hogy egyikük sem mondta ki konkrétan azt, hogy szeretnének egy kicsit csak egymással foglalkozni, de én gyanítottam, hogy azért örülnének néhány olyan órának, amikor tényleg azt csinálnak, amit akarnak – ráadásul egymás társaságában. Végül is Felix ritkán találkozik az anyukájával, úgyhogy igazán kijárt nekik a pénteki nap.
Szombaton ismét a városban voltunk, de persze lényegesen rövidebb ideig, mint csütörtökön. Adele ugyan el akart menni este vacsorázni, mert szerinte „az utolsó közös esténket egy étteremben kellene eltöltenünk”, de végül mindegyikünk lebeszélte róla és inkább otthon főzőcskéztünk.
Felix közelebb húz magához, mire elmosolyodom.
- Min gondolkoztál ennyire?
A kezemet a derekára csúsztatom és a mellkasához bújok.
- Csak az utóbbi néhány napon. – felemelem a fejemet és egyenesen a szemébe nézek – Kár, hogy olyan hamar elmentek a napok…
- Ezek szerint jól érezted magad. – állapítja meg egy elégedett mosoly társaságában.
- Igen. – a derekáról a kezemet az arcára teszem – Tényleg köszönöm, hogy eljöhettem ide.
- Tényleg nincs mit. – megpuszilja az orrom hegyét – Ha jól sejtem, nemsokára úgyis jövünk megint…
Hát igen. Amióta Felix is elfogadta azt, hogy az anyja újra férjhez megy, Adele világossá tette a számunkra azt, hogy a közeljövőben szeretnék megtartani az esküvőt, amire természetesen minket is meghívtak.
- De addig is… még itt van a mai nap. – mondja rekedtes hangon, majd a számra hajol és megcsókol.
Adele felváltva néz hol Felixre, hol rám.
- Megvan minden cuccotok?
- Igen, anya.
- Biztos? Emlékszem, amikor…
- Az már régen volt, anya. – vág Felix az anyja szavaiba.
Meglepetten pislogok rájuk.
- Miről is van szó?
- Nem érdekes. – mormogja Felix mellettem.
Úgy tűnik, hogy Adele-t nem különösebben hatja meg a fia, mert simán elmeséli nekem azt, hogy milyen emlék jutott az eszébe.
- Azt gondolom, már tudod, hogy amióta itt élek, Felix el szokott hozzám jönni látogatóba. – bólintok, így folytatja – Nos, amikor még kisebb volt, nem igazán szeretett hazautazni. – Felix felhorkan mellettem, de az anyja leinti – Egyik alkalommal itt maradt az egyik tankönyve… és, mint kiderült, szándékosan hagyta itt azért, hogy minél előbb visszajöhessen ide.
Mosolyogva pillantok Felixre.
- Ez aranyos.
- Ja, persze. – mondja egy kényszeredett vigyor mellett.
- Tényleg az.
Váratlanul elvigyorodik.
- Mondjuk, annyi előnyöm volt a dologból, hogy amíg nem jött meg a postán a könyvem, addig nem kellett felelnem töriből.
Mosolyogva megrázom a fejemet egy amolyan „ezt nem hiszem el” stílusban.
- Cseles.
- Bizony.
A beszélgetésünk folytatását Greg megjelenése akadályozza meg, mert most már ideje indulnunk a reptérre.
- Vigyázzatok magatokra! – mondja Adele, majd hozzám lép és megölel.
- Vigyázunk. – ígérem meg neki mosolyogva.
Elenged, majd felemeli a mutatóujját.
- És írjatok, ha megérkeztetek! – figyelmeztet minket nagy komolyan.
- Persze. És te is írj, ha megvan az időpont. – szólal meg mellettem Felix.
Adele bólint egyet, majd a fia is kap egy ölelést.
Ezután Gregtől is elbúcsúzunk, én külön megköszönöm neki még egyszer a képeket, majd a táskáinkkal felszerelkezve elindulunk a gép felé.
- Sziasztok!
- Szia, Dave. – köszöntöm rég nem látott barátomat, majd megölelem.
A rövidre sikerült – mily meglepő – ölelésünk után a fiúk lekezelnek egymással, majd a cuccaink ismét a csomagtartóban landolnak. Igazából már ezen sem csodálkozok annyira, megszoktam, hogy folyton ide-oda pakolgatom a táskáimat. Még jó, hogy nem hoztam magammal annyi mindent. Néha még ezt a két táskát is soknak érzem.
Beszállunk a kocsiba. Én ismételten hátulra kerülök, de nem bánom. A fejemet hátradöntöm, lehunyom a szememet és úgy hallgatom a fiúk beszélgetését.
- Mi újság itthon? – kérdezi Felix.
- Semmi különös. Vagyis… nem történt semmi olyan, ami téged érdekelne…
- Na ki vele!
Dave bólint egyet.
- Matt és Birgit kibékültek egymással, Wiese dobta Lenát és Lena most Baumann-nal jár.
- Hát ezek tényleg nem érdekelnek.
- Sejtettem.
Hirtelen kinyitom a szememet és Dave-re nézek.
- Lena Holgerrel jár? – kérdezem csodálkozva.
Nem emlékszem arra, hogy Karin mesélt volna erről, pedig beszéltünk telefonon – többször is.
- Ja. – Dave legyint egyet – De úgysem fog sokáig tartani.
- Honnan veszed?
- Onnan, hogy szerintem Lena sűrűbben váltogatja a barátait, mint én az alsógatyáimat. – jegyzi meg rosszallóan Dave, majd egy pillanatra a visszapillantóba néz, így a tekintetünk találkozik egymással.
- Úgy csinálsz, mintha nem tudtad volna azt, hogy ilyen. – mondja Felix közönyösen.
Dave indexel egyet, bekanyarodik a sávba, majd megvonja a vállát.
- Ez igaz. Van, aki soha nem változik. – közli velünk egyszerűen, majd megint belenéz a visszapillantóba.
Szinte azonnal lesütöm a tekintetemet. Ez már megint egy célozgatás akart lenni? Most komolyan: Dave ennyire értetlen vagy én küldök neki esetleg jeleket – természetesen teljesen véletlenül és akaratlanul? Vagy… lehet, hogy én kombinálom túl ezt az egészet? Ajj… már a fene se érti ezt az egészet. Csak azt tudom, hogy egyre inkább kínosan érzem magam Dave társaságában, pedig… bírom. Tényleg. A srácok közül ő a legjobb barátom, de ezek a kétértelmű mondatok… Néha úgy érzem magam, mintha paranoiás lennék, pedig nem vagyok az. Legalábbis nem tudok róla, hogy az lennék…
- Na és milyen volt London?
- Jó.
Dave megint rám néz, hogy egészítsem ki Felix szavait, de… igazából nem tudom, hogy mennyit mondhatok el abból, ami történt és az az igazság, hogy ez nem is az én tisztem, hiszen nem én kapok hamarosan pótapát…
Rövid habozás után megvonom a vállamat.
- Esős.
Igaz, hogy Felix háttal ül nekem, de amikor kissé elfordítja oldalra a fejét, látom az arcán, hogy mosolyog.
Dave viszont nem, sőt, kapok tőle egy fura, rosszalló pillantást.
- Bővebben?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – jegyzi meg Felix közömbösen.
- Ah, értem. Szóval akkor direkt nem mondotok semmit?
- Majd Felix mesél, ha akar. – válaszolok Dave-nek a kérdésére.
- Na, kösz. Arra akkor várhatok. – puffog magában Dave.
Megsajnálom, ezért egy kicsit előrébb hajolok.
- Tényleg jó volt. London nagyon szép város. Te voltál már ott?
- Nem. – egy röpke pillanatig Felixre les – Valaki ugyanis még nem vitt el.
Felix megütközve néz a barátjára.
- Nekem kéne elvinni téged?
Dave bólint egyet, mire Felix felröhög.
- Ja, bocs. Ezt nem tudtam. Legközelebb azért tájékoztass már arról, hogy éppen mi az óhajod.
Dave tekintete megint az enyémet keresi. Remélem, nem azért, amiért én gondolom…
- Bár, gondolom, ahhoz, hogy elvigyél, a csajodnak kéne lennem. – jegyzi meg immár vigyorogva Dave.
- Hát, az eléggé gáz lenne, ha odáig süllyednék, hogy te lennél a csajom.
- Nyugi. Határozottan csaj-párti vagyok. – mondja mosolyogva.
Felix finoman vállba üti Dave-et.
- Még jó.
Hátradőlök és becsukom a szememet, de még így is néha magamon érzem Dave tekintetét…
…vagy csak beképzelem?
Mivel késő este érünk haza, úgy döntünk, hogy Felixnél alszok és csak holnap reggel megyek haza. Ettől függetlenül azért írok egy-egy sms-t Rachnek és Karinnak is, hogy tudják, megérkeztünk.
Felix lekezel Dave-vel.
- Kösz a fuvart.
- Máskor is. – mondja lazán.
Ezután még gyorsan megbeszéljük, hogy holnap találkozunk az edzésen, majd Dave elköszön tőlünk, visszaszáll az autójába és hazahajt, mi pedig bemegyünk Felixhez.
Pont végzek a zuhanyozással, amikor sms-t kapok – Karintól.
Holnap összefutunk edzés előtt?
Leülök Felix mellé az ágyra, aki épp valami talkshowt néz és gyorsan pötyögök egy választ barátnőmnek.
Persze. Átjössz délután?
Amíg Karin válaszára várok, Felixszel együtt nézem a műsort, de szerencsére nem kell túl sokáig szenvednem a műsor miatt, mert Karin hamar küldi a válaszát.
Igen, a szokásos időben.
Elégedetten bólintok, majd lerakom a mobilomat az éjjeliszekrényre.
Eközben Felix is kikapcsolja végre ezt az idegesítő műsort és ágyba bújunk.
- Csak nem vagy fáradt? – kérdezi vigyorogva, amikor csukott szemmel hozzábújok.
- De… egy kicsit.
- Kár.
Azonnal kipattannak a szemeim.
- Miért?
A vigyora mellé egy lusta, szexi pillantás is társul, így már pontosan tudom, hogy mire is gondolt.
- Fáradt leszel. – jegyzem meg felhúzott szemöldökkel.
- Dehogy.
Megcsóválom a fejemet, majd elmosolyodom és lehúzom magamhoz az arcát, hogy egy csókot adhassak neki.
Valamiért úgy érzem, hogy ebből nem csak egy csók lesz… de nem bánom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése