2017. december 31., vasárnap

9. fejezet

Szeptember 20., péntek

A suliba menet összefutunk Mellel, így hármasban megyünk az iskolába. Szokás szerint megállunk a lépcsőnél, ahol a fiúk üldögélnek Larával együtt és, ha jól veszem ki a szavaikból, Müllerről és a mai második óráról, azaz a kémiáról van szó.
- Remélem, ma hanyagolni fog. – jegyzi meg rosszallóan Max.
- Biztos. Tegnap feleltünk. – mondja Matt.
Ralph vigyorogva meglöki Mattet.
- Hát, a tegnapi teljesítményedet nem nevezném felelésnek.
- Nem ez a lényeg. – háborog Matt.
- Neked talán nem. De Nina néni mindig feleltet, hogy javítani tudj. 
- Az kéne még!
- Nem készültél, mi?
- Kémiára? – kérdezi Matt csodálkozva – Egy betűt nem tanultam még kémiából.
Amíg Matt és Ralph vitatkozik, Leon feláll és mellém lép.
- Megírtad az angolt?
- Meg.
Mosolyogva bólint.
- És a matek?
- Majd a doga után megmondom.
- Oké. – egy pillanatig habozik, de aztán kiböki – Ha esetleg nem akarsz egyedül gitározni, akkor szólj ám.
- Szólok.
Összemosolygunk. Eddig még totál álmos voltam, de most, Leon mosolyától teljesen éber lettem.
- Miről dumáltok? – kérdezi kíváncsian Ralph, aki láthatóan észrevette, hogy kimaradt a beszélgetésünkből.
- Gitárról. – válaszolja Leon.
Ralph-fal együtt Matt is meglepetten néz rám.
- Tudsz gitározni? – pillant rám kérdőn Ralph.
- Egy kicsit. – felelem neki ugyanazt, amit tegnap Leonnak.
- Ja, persze. – motyogja az orra alatt Leon úgy, hogy csak én halljam.
Rámosolygok és kicsit oldalba lököm, nehogy eláruljon.
- Leon is folyton gitározik, ha átjön. – mondja berzenkedve.
Felhúzott szemöldökkel sandítok Leonra.
- Szóval egy kicsit, mi? – kérdezem tőle halkan.
- Mondhatjuk így is. – vigyorog rám teli szájjal – Még jó, hogy tegnap felfedeztem nálad a gitárt. – rám kacsint – Legalább együtt tudjuk majd borzolni Ralphi idegeit. – mondja az érintett felé fordulva.
- Az kéne még! – látványosan megrázkódik – Az új csaj csak akkor jöhet, ha nincs nála gitár.
- Ez most meghívás volt? – pislogok rá évődve.
- Ja. De megjelenés szigorúan gitár nélkül!
- Oké.
Megszólal a jelzőcsengetés, ezért bemegyünk. 
A nyelvtan nyugisan telik, az utána levő szünetben pedig lemegyek a büfébe valami kajáért, ahol ismét összefutok Matt-tel… vagyis ő előttem áll kettővel a sorban. 
Kedélyesen beszélget egy barna hajú lánnyal. El tudom képzelni, hogy mi köti össze őket… 
Amikor a barna hajú lány elköszön tőle és elmegy, Matt utána fordul, így pedig észrevesz engem. Egy pillanatra meglepődik, de aztán int, hogy menjek oda hozzá.
Egy kicsit habozok, de végül odalépek mellé.
- Köszi.
Legyint egyet.
- Így legalább hamarabb sorra kerülsz.
Bólintok, majd, mivel szörnyen zavarban vagyok, lesütöm a pillantásomat. Feltehetően Matt sem tud mit kezdeni a váratlanul kialakult helyzettel, mert zsebre vágja a kezeit és töprengve néz maga elé.
- Leo segített matekban?
Ráemelem a pillantásomat.
- Igen. Remélem, hogy így már menni fog.
- Nagyon akarod te a jó jegyet. – jegyzi meg gúnyosan.
- Csak arról van szó, hogy nem értem, ahogyan Schneider magyaráz.
Megint legyint egyet.
- Azt senki se érti.
- Köszi. Sokra megyek az ilyen hozzáállással. – mondom csúfondárosan.
- Amúgy nem arról volt szó, hogy tanultok? – oldalról rám sandít, mire bólintok egyet, ezért tovább folytatja – Akkor hogy jön a matekhoz a gitározás?
- Leon észrevette a gitáromat és beszéltünk róla. – értetlenül pislogok rá – Talán tilos? – nem válaszol, mire felsóhajtok – Nem tudom, hogy mi a bajod. Komolyan, teljesen úgy csinálsz, mintha féltékeny lennél… – jegyzem meg óvatosan, mire Matt rögtön félrekapja a fejét.
Csak nem… beletrafáltam? De hát… folyton másképp viselkedik velem…
Halad a sor, ezért előrébb lépünk és kérünk: én egy szendvicset, míg Matt egy kólát, majd elindulunk felfelé a termünkbe.
Arra várok, hogy Matt mondjon valamit, de nem reagál semmit arra, amit mondtam, ezért a terem előtt megfogom a karját.
- Mi van? – kérdezi cseppet sem barátságosan.
- Nem akarod végre elárulni, hogy mi a bajod?
Meglepetten vizslatja az arcomat.
- Nincs semmi bajom.
- Látszik.
- Hát jó. Tényleg érdekel az, hogy mi a bajom?
- Persze.
- Oké. – gúnyosan elmosolyodik – Tudod, jelenleg az a legnagyobb problémám, hogy hogyan szedjem fel Karlát… De ha esetleg van rá valami ötleted, akkor szívesen meghallgatom.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Azt hittem, hogy az a gondja, hogy Leonnal kezdek jóban lenni, erre… tényleg az jár a fejében, hogy hogyan szedjen fel egy lányt? Na szép!
Dühösen nézek Mattre, majd beviharzok mellette a terembe.
Sok időm nincs Matten töprengeni – na, nem mintha nagyon akarnék –, mert megjelenik Müller és elkezdődik az óra, az elmaradhatatlan feleltetéssel. Ma Ralphnak és Liának kell felelnie. Ralph kapásból hatost kap, mert ki sem megy a táblához, Lia pedig hármast.
Kémia után jön az angol, aminek az elején rögtön beadjuk a fogalmazásainkat, majd tovább folytatjuk az órát.
Biológián Müller ismét nem kíméli az osztályt, mert megint feleltet: Ant és Ollit. An egy hármassal, míg Olli egy egyessel gazdagodik.
Az ebédszünetet egyedül töltöm az udvaron, mert most képtelen lennék enni, hiszen alig negyed óra múlva már a matek dogát fogom írni. Általában nem vagyok ennyire stresszes egy tantárgy vagy éppen a suli miatt, de matekból majd érettségiznünk kell, szóval nem ártana tisztában lennem az alapokkal.
Szerencsére – és persze Leon segítségének köszönhetően – egész jól boldogulok a dolgozattal.
Óra végén hátrafordulok Leonhoz.
- Hatos tuti nem lesz. – jelentem be neki egy sugárzó mosoly mellett, mire Leon felnevet.
- Szép is lenne, ha hatost kapnál azok után, amennyit segítettem neked.
- Hát igen. Nem hozhatok szégyent a tanáromra.
- Pontosan. – bólogat nem túl meggyőzően.
- Tehát akkor, ha jól értem… ha rossz jegyet kapok rá, nem segítesz többször? – ugratom mosolyogva.
Előrébb hajol, így a leheletét érzem az arcomon, amikor megszólal.
- Mondtam már, hogy bármikor segítek… Pisti.
- Hé!
Nevetve hátradől.
- Megérdemelted.
- Nem is! – kérem ki magamnak kissé gyerekesen.
- De igen, Lex. – ejti ki a nevemet lágyan, amolyan Leonos módon, úgy, ahogyan csak ő tudja.
Legnagyobb sajnálatomra nem tudjuk tovább folytatni a hülyülést, mert megjelenik az ofő, Frau dr. Stein.
Az óra első felében ismerteti a szülői értekezlet idejét, meg felveti, hogy már most kezdjünk el gondolkozni azon, hogy hány napos osztálykirándulást szeretnénk és egyáltalán hová mennénk el szívesen.
Az óra második felében pedig játszunk azért, hogy még jobban megismerjük egymást. Ez igazából csak nekem hasznos, mert én vagyok a legújabb tagja az osztálynak, a többiek viszont már szörnyen unják ezeket a játékokat, ettől függetlenül részt vesznek benne. Igazából olyasmi játékról van szó, mint amit Christinával is játszottunk etikán, szóval semmi extra, de mégis valahogy egész jó.
Órák után Annel és Mellel megyek haza. Igazából Leon és Matt is arrafelé lakik, mint mi (egészen pontosan Matt Meléktől néhány háznyira lakik, szóval ő is a szomszéd faluban él), de ők mindig külön jönnek-mennek a suliba.
De ezt persze egyáltalán nem bánom, mert a lányok is nagyon jó társaságnak számítanak, úgyhogy nem csoda, hogy ennyire megszerettem őket… és ezzel szerencsére ők is így vannak.


- Van ma estére valami terved? – kérdezi Jo, amikor késő délután hazaér a munkából.
- Nincs. Miért? Neked van?
- Pizza és töménytelen mennyiségű film? – veti fel kíváncsian.
- Benne vagyok. 
Mindig is szerettem Joval tölteni a szabadidőmet. Mellette soha nem unatkozok.
- Akkor megrendelem a pizzát.
- Forró csokizunk is? – pislogok rá nagy szemekkel.
- Ajajj. – leereszti a kezét a fülétől, amiben már ott lapul a mobilja, hogy hívja a pizzériát – Mi történt?
- Semmi, csak…
- Oké. Mivel ez a mi mozis esténk, a forró csoki is belefér.
- Köszi. – elmosolyodom, Johoz lépek és megölelem.


Egy forró csokival később, a pizzánkkal együtt ülünk a nappaliban a TV előtt.
- Amúgy… tudtad, hogy a lányok odavannak érted? 
A TV mellett guggoló nagybátyám abbahagyja a filmkeresést, feláll és rám pillant.
- Milyen lányok?
- Hát An meg Mel. Más lánnyal még nem találkoztál az osztályomból. – töprengő fejet vágok – Illetve… Mellel még nem találkoztál, de meséltem neki rólad, mert annyira faggatott.
- Remek. – mondja közönyösen, majd visszafordul a DVD gyűjteményéhez.
Átnéz egy-két lemezt, majd ismét rám néz.
- De ugye… nem beszéltek ki?
Jo kétségbeesett arcát látva felnevetek.
- Dehogy. Csak a jó tulajdonságaidat mesélem el nekik.
- Még jó. – mondja vigyorogva, majd felmutatja a kezében lévő borítót – Ehhez mit szólsz?
- Tőlem jöhet.
- Rendben.
Jo berakja a lemezt, majd leül mellém, én pedig a vállának döntöm a fejemet. Ebben a pózban, Joval érzem azt, hogy teljes a világom… vagyis csak majdnem.

2017. december 30., szombat

8. fejezet

Szeptember 19., csütörtök

Angolon Richter figyelmeztet minket, hogy holnapra várja a fogalmazásainkat a nyarunkról. Klassz! Általában az ilyen fogalmazós dolgokon hamar túl szoktam lenni, de… de most még azt sem tudom, hogy mit írjak bele. Ráadásul holnap írunk matekból… még jó, hogy holnap van utoljára suli, utána jön két nap pihenés.
Kémián Müller kapásból két embert feleltet: Mattet és Maxot. Egyikük sem remekel túl jól. Matt hatost kap, míg Max ötöst. 
Amíg Matt a helyére megy, megpróbálom elkapni a pillantását, de ő csak merőn néz maga elé. 
Az irodalom eseménytelenül telik, ami után tesi jön. Remélem, hogy ma is futással kezdjük az órát, mert legalább egy kicsit ki tudnék kapcsolni.
Átöltözünk, majd bemegyünk a tesi terembe.
Mel meglengeti előttem a kezét, mire ránézek.
- Föld hívja Alexet! Azt kérdeztem, hogy most is versenyzünk-e.
- Most egyedül futnék, ha nem gond. – felelem neki homlokráncolva.
- Oh, oké. 
- Nem baj?
- Ugyan! Néha nekem is úgy tele van a fejem mindenfélével, hogy olyankor szeretek egyedül futni. Vagyis… már amennyire ezt meg lehet csinálni egy tesi órán.
- Köszi. 
Elmosolyodom, mire Mel megölel.
- Barátnők vagyunk, nem?
- De igen.
Mel elégedett mosolyt villant, majd közelebb megyünk a tanárhoz, mert elméletileg már megy az óra…
Nem csalódtam Lehmannban: a mai órát is futással nyitjuk, természetesen odakint. 
- Szerintem még térdig érő hóban is odakint fogunk futni. – puffog mellettem An.
- Gondolod?
- Lehmanntól kitelik. – kapcsolódik a megkezdett beszélgetésünkbe Mel – Az a szerencséje, hogy jó pasi…
Összenézünk Annel, majd mindketten oldalba lökjük Melt, amikor kiérünk az udvarra.
Lehmann belefúj a sípjába, úgyhogy mindenki megkezdi a köreit.
Eleinte lassan futok, de ahogy eszembe jut az angol fogalmazás, a pokoli nyaram, anyu betegsége, majd halála, lényegesen gyorsabb tempóra kapcsolok. Szeretnék elfutni a gondok elől, de tudom, hogy nem lehet. Jo szerint ezt magamban kell lerendeznem, de… mi van, ha nem megy? Mihez kezdek akkor?
Csak akkor szakadok ki a kusza gondolataimból, amikor megpillantom magam mellett Mattet. Ő is elég gyors tempót diktál, de tartom vele a lépést.
Végül szinte egyszerre fejezzük be a feladatot. Lehmann elégedetten bólint egyet, majd int, hogy pihenjünk.
Felülök az egyik pad támlájára és a fejemet a térdemre hajtom. Levegőre van szükségem. Komolyan, ha nem kapok néhány másodpercen belül normálisan levegőt, nekem végem. Azt hiszem, hogy egy kicsit túlhajtottam magam, de annyi előnye azért van, hogy nem agyalok semmin. Totál üres a fejem.
Matt a pad másik felére ül. Hátraveti a fejét, becsukja a szemét és mélyeket lélegzik. Láthatóan őt is kikészítette a gyors iramú futásunk.
Összerezzenek, amikor váratlanul kinyitja a szemét és egyenesen rám néz. Eléggé hülye egy helyzet… észrevette, hogy gyakorlatilag figyelem, de mi a fenét mondhatnék neki, főleg a tegnap délutáni kis műsora után?
Nem sokáig kell törnöm ezen a fejemet, mert Matt egészen egyszerűen újra becsukja a szemét és ismét az ég felé fordítja a fejét, úgyhogy ebből egyértelműen leesik az, hogy nem igazán akar velem társalogni.
Időközben a többiek is végeznek a körökkel, ezért csatlakozunk hozzájuk és az óra folytatódik tovább…
Óra végén Lehmann magához hív.
- Sportolsz valamit?
- Csak futni szoktam… 
- Egész jól megy.
- Köszönöm.
- Nem sokan tudják tartani az iramot Matt-tel.
Nem válaszolok semmit, mert hát mit is válaszolhatnék? Új vagyok még itt, úgyhogy nem tudom, hogy ki miben jó.
- Na jó, menj öltözni.
Bólintok, elköszönök a tanártól, majd besietek az öltözőbe.
Az ebédlőben az ablak melletti asztalunk foglalt, ezért az ebédlő túlsó felén telepedünk le, ahol több asztal van összetolva egy sorba. Az osztályunkból többen is jó helynek tarthatják ezt, mert ők is az asztalsorhoz jönnek, hozzánk. Egyedül Jan, Rina és Lia nincs itt.
- Mit akart Lehmann? – kérdezi mellettem Mel.
Elmesélem neki azt, amit a tanárral beszéltem. Mivel az asztalok össze vannak tolva, a többiek is hallják, amit mondok, így természetesen Ralph is, akinek mindig hozzá kell szólnia a beszélgetéseinkhez.
- Ez mondjuk igaz. – mondja, majd Mattre vigyorog – Lassulsz, Matty fiú.
- Az új csajnak is lehet szerencséje, nem? – kérdezi Ralphtól, de közben engem néz.
- Én ezt nem mondanám szerencsének. – vágok neki vissza kissé epésen.
- Most nem vagyok jó formában, de máskor simán lehagylak. – mondja gúnyosan.
- Igazán?
- Igen. Bármikor.
- Bármikor? – kérdezek vissza egy gúnyos mosoly mellett – Akkor ma miért is nem hagytál le?
Ralph összepacsizik Leonnal és Maxszal. Láthatóan neki nagyon tetszik a műsor – nekem annál kevésbé.
Feltehetően Matt is kivételesen egyetért velem, mert nem mond semmit, hanem csak feláll a tálcájával együtt és elmegy az asztalunktól.
Ami azt illeti, nekem is elment az étvágyam, úgyhogy váltok még néhány szót a lányokkal, majd én is elhagyom az ebédlőt.
Az énekóra egész jól telt. Mint megtudtam, néhány embernek tök jó hangja van. Az énekórákban azt szeretem, hogy nem nagyon kell megerőltetnünk magunkat, ráadásul szeretek énekelni… igaz, hogy erről senki sem tud. Na jó, valójában Jo tud arról, hogy szeretem a zenét, mert tavaly karácsonyra kaptam tőle egy vadonatúj gitárt, de énekelni még ő sem hallott. Általában akkor szoktam zenélgetni, ha ő nincs itthon, mert nem igazán szeretem a közönséget. Azt hiszem, hogy egy „kicsit” lámpalázas vagyok.
Christina emlékeztet minket a mai drámaszakkörre. Amikor kimegy a teremből, An azonnal hátrafordul.
- Ugye eljössz?
Egy pillanatra lehunyom a szememet. A francba! Elfelejtettem! Ma délutánra beszéltem meg Leonnal a korrepetálást és ma lesz a drámaszakkör is.
- Az a helyzet, hogy… délután Leon segít matekból, úgyhogy nem hiszem, hogy…
- Oké, semmi gond. Majd máskor.
- Biztos?
- Persze. – elmosolyodik – Este felhívlak és majd mesélek, hogy milyen volt.
- Rendben.
Hiába, mindig jó, ha az embernek jó fej barátai vannak…
Földrajzon nem volt semmi említésre méltó, törin viszont megtudtuk, hogy hétfőn dolgozatot írunk. Könyörgöm, alig kezdődött el a tanév! Minek íratnak ennyi dolgozatot velünk? Nem igaz, hogy nem elég nekik ez a több hónapnyi iskolaidő…
Órák után még pakolok, amikor Leon megáll a padom mellett.
- Ma délután akkor ráérsz?
- Igen. Neked mikor jó?
- Az egész délutánom szabad. – mondja kisfiús vigyorral az arcán.
Elmosolyodom.
- Annyi ideig azért csak nem fog tartani…
- Attól függ, hogy mennyire tanulsz gyorsan, Pisti.
Finoman vállon csapom, mire felnevet.
- Oké, ezt megérdemeltem.
- Mondjuk… ha így folytatod, legalább mindig lesz okom arra, hogy a segítségedet kérjem. – mondom töprengve.
A vigyora félszeg, de roppant helyes mosollyá változik.
- Bármikor. 
Leont nézem, de a szemem sarkából azért látom, hogy Matt szinte elviharzik a teremből, de… őszintén szólva, most nem érdekel. 
Hiszen itt áll előttem a világ leghelyesebb mosolyú sráca…


- Tehát… - Leon beleír a füzetembe – Így jön ki az „x”.
Tétován bólogatok és próbálok értelmes fejet vágni.
- Érted? – kérdezi kedvesen mosolyogva.
- Persze. – vágom rá gyorsan.
Talán túl gyorsan is, mert Leon felkapja a fejét.
- Szóval még mindig kínai. – állapítja meg elvigyorodva.
- Nem. – kétkedő tekintetét látva felsóhajtok – Csak túl sok minden jár most a fejemben…
- Például?
- Az angol fogalmazás.
- A nyárról? 
- Igen.
Kedvesen rám mosolyog.
- Az angol se megy? 
- Nem erről van szó… - felsóhajtok.
- Akarsz róla beszélni?
Leon csokoládébarna szemébe nézek, ami biztatást sugároz felém, ezért úgy döntök, hogy beavatom.
Persze ez nem olyan nagy dolog, de… ilyenről azért nem szívesen beszélek, hiszen ez végső soron magánügy, de úgy érzem, hogy Leonban megbízhatok és nem fogom ezt visszahallani sehonnan, így elmesélem neki a történetemet: anyu betegségét, majd azt, hogy elment… aztán a költözést. A végén azért megemlítem neki azt is, hogy azért a költözködésben van jó dolog is, mert új barátaim lettek és a gimit is egész megkedveltem.
Leon figyelmesen hallgat, amikor pedig a barát részhez érek, elmosolyodik.
- Remélem, azért én is ott vagyok azon a bizonyos barátlistádon. 
- Persze. A harmadik helyen.
Meglepetten pislog rám.
- Csak harmadik vagyok?
- Hát… An és Mel van az első két helyen, úgyhogy igen. Neked a harmadik hely marad.
- Na szép! Én meg mit töröm itt magam, hogy jó jegyed kapjál matekból… - mondja tettetett duzzogással.
- Lányoké az elsőbbség, nem?
- Igaz.
Hosszasan néz a szemembe, amitől egy épkézláb mondat sem jut az eszembe. Valahogy kikapcsoltam…
Nyílik a bejárati ajtó, mire elfordulok Leontól. Jo mosolyogva köszön nekünk, bemutatom őket egymásnak, majd felhívom Leont a szobámba, hogy ne zavarjuk Jot. Eddig ugyanis a nappaliban tanultunk, de most, hogy Jo itthon van, tudom, hogy még dolgozni fog és a dolgozószobája a nappali mellett van, szóval áthallatszódna hozzá a beszélgetésünk és tudom, hogy „hangzavarban” nem tud dolgozni.
Leon bólint, majd felmegyünk az emeletre. Lerakjuk a cuccainkat, majd néhány párna társaságában letelepszünk a földre. 
- Ez a tiéd? – kérdezi a sarokban álló gitáromra mutatva.
- Igen. – zavaromban lesütöm a szememet.
- Tudsz is játszani rajta?
- Egy kicsit. 
Szándékosan nem mondom meg neki az igazat, mert én magam nem gondolom úgy, hogy annyira jó lennék…
Szemmel láthatóan Leon nem hisz nekem, mert felhúzott szemöldökkel a gitárhoz lép, leveszi a tartóról és leül mellém. 
- Te tudsz rajta játszani?
Mielőtt válaszolna, végigfuttatja az ujjait a húrokon.
- Egy kicsit. – ismétli az én válaszomat.
- Ugyan. Már a fogásból is látom, hogy nem először van gitár a kezedben… – kezdek el vele vitatkozni, de félbeszakít, amikor is átadja nekem a gitáromat.
Kérdőn pislogok rá, mire felsóhajt.
- Mutass valamit!
- De én…
- Lex.
Olyan lágyan ejti ki a nevemet, hogy szinte automatikusan lejátszok néhány akkordot, közben pedig végig a szemébe nézek. A különösen meleg hangja, a féloldalas mosolya és a biztató tekintete elűzte a félénkségemet és a vitához való kedvemet.
- Hát… Ennyi elég vagy játsszak mást is? – kérdezem a kis játékom végén.
-  Már a fogásból is láttam, hogy nem először van gitár a kezedben. – megint az én egyik mondatomat ismétli meg.
- Mintha ezt már hallottam volna valahol. – jegyzem meg felhúzott szemöldökkel.
- Jól játszol. – mondja teljesen őszintén.
- Köszönöm. – motyogom zavartan.
- Ha gondolod, mutathatok egy-két dolgot. – veti fel mosolyogva – Feltéve, ha nem ismered már őket.
- Jól hangzik.
Egymásra mosolygunk, majd lesütöm a pillantásomat és felteszem a gitáromat az ágyamra.
- Akkor… elmagyarázod még egyszer a matekot? 
Nagyokat pislogok rá, mire felnevet.
- Neked nem lehet nem-et mondani.
A füzemért nyúl és újra elkezdi magyarázni az egyenletet. Közelebb hajolok hozzá, hogy jobban lássam, amit mutogat. Az orromat megcsapja férfias illata és amikor magához veszi a tankönyvet, a válla az enyémhez ér.
Felém fordítja a fejét és mélyen a szemembe néz. 
- Lex… – mondja halkan és közelebb hajol hozzám.
- Igen? – kérdezem már-már suttogva.
- Odaadnád a munkafüzetet? – elvigyorodik, mire megint kap egyet a vállára.
- Szenya vagy.
- Most miért? Ha nem sikerül a dogád, én leszek a hibás és akkor nem jöhetek át többször hozzád. – válaszolja teljesen őszintén.
- Szóval… át akarsz jönni máskor is?
- Ha áthívsz… – mondja megjátszott közönnyel, de a szemében látom, hogy igenis érdekli a válaszom.
- Tudtommal lógsz egy-két gitárleckével. 
Megrebegtetem a szempillámat, mire felröhög. 
- Ez igaz. 
- Egyébként… akkor jössz át, amikor akarsz, csak írj előtte.
- Észben tartom.
Kiveszem a kezéből a füzetemet, hogy elszakadjak a meleg tekintetétől.
- Tehát… mi is van azzal az „x”-szel?


Leon vacsoraidőben hazamegy. Bekapok néhány falatot, egy kicsit beszélgetek Joval, utána pedig An felhív, így meghallgatom az élménybeszámolóját a drámaszakkörről, majd megyek is vissza a szobámba, hogy nekiálljak az angol fogalmazásomnak.
Most, hogy gyakorlatilag Leonnal töltöttem az egész délutánomat és a tanuláson kívül beszélgettünk is, lényegesen könnyebb szívvel kezdem el írni a nyári élményeimet.

2017. december 7., csütörtök

7. fejezet

Szeptember 18., szerda

Mel, aki eddig a fiúkkal beszélgetett a lépcsőnél, elénk jön, amikor mi Annel átlépjük a suli kapuját.
- Máskor is futunk együtt?
- Persze. – válaszolom mosolyogva.
- Hogy bírtok ennyit futni? – pillant ránk szörnyülködve An, miután odamegyünk a srácokhoz.
- Neked se ártana. – jegyzi meg közömbösen Matt.
Haragosan pillantok rá, de nem zavartatja magát: kedvesen mosolyog vissza rám.
Megbántam, hogy tegnap megkértem Mattet arra, hogy legyen normálisabb Annel, mert most láthatóan még inkább bunkóbb. Remek! Egyszer akarok valami jót tenni, akkor se sikerül. 
Elfordítom a fejemet és inkább a lányokra nézek. Ha ő nem akar engem levegőnek nézni, akkor majd én nézem őt annak. 
- Órák után mit csináltok? – érdeklődök kíváncsian szintén szőke barátnőimtől.
Hát igen. Ezt is megéltem: kezd bővülni a baráti köröm. Az persze teljesen a véletlen műve, hogy mindegyikünket világos lobonccal áldottak meg az égiek. 
- Ugyanazt, mint hétfőn? – kérdez vissza puhatolózva Mel.
- Én benne vagyok.
- Miben? – kotnyeleskedik bele a beszélgetésünkbe Matt.
- Ma is jöttök edzésre? – kérdezi tőlem Ralph.
- Igen.
- Én nem. – szólal meg halkan mellettem An – Sajna más dolgom van.
- Milyen kár. – jegyzi meg csúfondárosan Matt – Mi lesz így most velünk?! – kérdezi tettetett kétségbeeséssel a hangjában, mire Ralph felröhög.
Mattre nézek. Ha tekintettel ölni lehetne, tuti, hogy már nem élne. Azt hiszem, kénytelen leszek elbeszélgetni vele, ha nem akarom Ant még kellemetlenebb helyzetbe hozni. 
- Bemegyünk? – fordulok An felé.
Kissé bánatosan bólint, ezért belekarolok, majd mielőtt itt hagynánk a többieket, vetek egy utolsó gyilkos pillantást Mattre.
- Jól vagy? – sandítok rá óvatosan.
- Persze. – felsóhajt – Már megszoktam.
- Nem kéne eltűrnöd.
- Tudom, de… sosem voltam az a visszaszólós típus.
Barátságosan megölelem.
- Majd én segítek.
- Köszi. – pislog rám hálásan, majd felmegyünk a termünkbe.
Matekon kissé gondterhelten pislogok a táblára. Egyszerűen nem értem, ahogyan Schneider magyaráz. Hiába próbálok meg odafigyelni… mintha kínaiul beszélne. Az sem könnyít a helyzetemen, hogy pénteken dogát írunk. Nagyon úgy fest, hogy matekból kapom meg az első rossz jegyemet.
Megkönnyebbülten fellélegzek, amikor Schneider elhagyja a termet. Hátradőlök és a plafonra pillantok. Most mit csináljak?
Leon megbök hátulról, így hátrafordulok.
- Minden oké?
- Azt leszámítva, hogy egy kukkot sem értek az egész anyagból… igen, persze. Minden a legnagyobb rendben. – mondom ironikusan.
- Segítsek?
- Ne mondd, hogy te ezt érted. – nézek rá kissé döbbenten.
Leon halkan felnevet.
- Pedig de. Tehát?
Töprengő fejet vágok.
- Végül is… miért is ne? Amúgy is lógsz nekem eggyel a „Pistizés” miatt.
- Ez igaz. – mondja vigyorogva, majd a vigyora kisebb mosollyá szelídül – Mikor érsz rá?
- Nekem bármikor jó.
- Holnap délután? 
- Oké. Köszönöm.
- Majd a doga után köszönd. – rám mosolyog, majd feláll a helyéről és kimegy Maxszal együtt.
Hú! Úgy tűnik, hogy meg vagyok mentve… és persze az sem mellékes, hogy a holnap délutánt Leonnal töltöm…
Mivel még van vissza a szünetből, ezért lemegyek a büfébe. A lányok már rég az udvaron vannak, de így jár az, aki nem hoz magával kaját.
Beállok a sorba, de nem sokáig vagyok egyedül.
- Mi a helyzet? – szólal meg Matt közvetlenül a fülem mellett.
Összerezzenek a váratlanul ért kérdéstől. Kissé dühösen pillantok hátra.
- Mi lenne, ha nem ijesztgetnél?!
Megadóan feltartja a kezét.
- Bocs. Nem tudtam, hogy ennyire ijedős vagy.
Megrázom a fejemet és előre fordulok.
- Amúgy… gondolkoztál az üzletünkön?
- Nem volt min gondolkoznom. – sziszegem neki dühösen.
- Kár. – mellém lép és ártatlanul pislog rám – Akkor ki kell találnom, hogy mivel bosszanthatom még a kis Anna barátnődet…
- Miért csinálod ezt? – vágok a szavába bosszúsan.
- Miért ne?
A sor előrehalad, így én következem. Veszek egy szendvicset, majd egyenesen visszamegyek a termünkbe. Nem várom meg Mattet – így legalább megspórolok magamnak egy kiakadást.
A nyelvtan és a töri eseménytelenül telik, majd jön a fizika, ahol is Frau dr. Stein feleléssel kezdi az órát – egészen pontosan nekem kell felelnem. Még jó, hogy készültem tegnap, így hamar lefelelek és egész könnyedén bezsebelek egy egyest.
Fizika után az ebédlőbe megyünk, ahol a hármasunkat kiegészíti Olli is. Egyébként elég fura az, hogy Ollival általában itt, ebéd közben szoktam beszélgetni, máskor nem igazán. Ebben mondjuk közrejátszik az is, hogy én inkább a lányokkal vagyok, ő meg Jannal vagy néhány olyan sráccal tölti az idejét, akiket én nem ismerek. 
- Ügyes voltál. – mondja mosolyogva a fizika feleletemre utalva.
- Köszi. Igazából nem volt túlságosan nehéz a téma – még nekem sem.
- Ne becsüld alá magad! – javasolja kedvesen.
Mellel előbb befejezzük az ebédet, ezért magára hagyjuk Ant és Ollit. Annek amúgy is tetszik Olli, úgyhogy legalább van egy kis lehetőségük arra, hogy kettesben legyenek. Én egyébként nem maradok Mellel, mert nincs kész a spanyol házija, úgyhogy felmegy a termünkbe, hogy megcsinálja, én pedig – jobb híján – kimegyek az udvarra. Most nincs tesi órája senkinek sem, úgyhogy az udvar szabad terep.
Előveszem a fülesemet és zenét hallgatok a mobilomon. Amikor mozgolódást látok az ajtó felől, felpillantok – Matt az, Ralph társaságában. 
Gyorsan lehajtom a fejemet, hogy nehogy észrevegyenek, de láthatóan elkéstem, mert Matt mond valamit Ralphnak, mire Ralph bólint egyet és bemegy, Matt pedig idejön hozzám.
- Nem vagyok kíváncsi a hülye dumádra. – vágom a fejéhez közömbösen.
Válaszképp mond valamit, de nem értem, mert még mindig szól a zene a mobilomból. Kiveszem a fülhallgatóimat és kérdőn Mattre nézek.
- Azt kérdeztem, hogy jössz kosárra?
- Igen. Leonnal már lebeszéltem.
- Leoval? – pillant le rám homlokráncolva.
- Igen. – megvonom a vállamat – Tegnap rám írt, úgyhogy…
- Szóval megint Leo. – állapítja meg komoran.
- Fontos az, hogy kivel beszélem meg?
- Nekem soha nem mondasz igent. – jegyzi meg kissé rosszallóan.
- Ne csodálkozz ezen. Gyakorlatilag zsarolsz, szóval…
- Én nem nevezném zsarolásnak.
- Nem? 
- Nem.
- Akkor minek hívnád?
Leül mellém és féloldalasan elmosolyodik.
- Mondjuk úgy, hogy több időt szeretnék veled tölteni és…
- És szerinted ez a legjobb megoldás? – vágok a szavába homlokráncolva.
- Belehalnál, ha találkoznod kellene velem a sulin kívül? – kérdezi komolyan.
Egy pillanatra elakad a szavam. Ezek szerint Matt… találkozni akar velem? Akkor miért nem ezzel kezdte? Mi értelme volt Ant bántani?
- Te találkozni akarsz velem?
- Azt hittem, hogy egyértelmű. – jegyzi meg felhúzott szemöldökkel.
- Hát, nem az.
- Amúgy… mit hallgatsz?
Átnyújtom neki az egyik fülest. Éppen Kygo diktálja az ütemet, meglehetősen jól. 
Matt belehallgat a számba, majd bólogat néhányat.
- Ez jó szám.
- Igen, szerintem is.
Visszaadja a fülesemet és amikor érte nyúlok, az ujjaink összeérnek. Gyorsan visszakapom a kezemet és az ölembe ejtem.
- Miért pont Ant piszkálod?
- Talán, mert hagyja magát?
- Arra nem gondolsz, hogy ez rosszul esik neki? – pillantok rá felháborodottan.
Megvonja a vállát.
- Eddig még nem mondta, hogy bármi baja lenne.
Hitetlenül megrázom a fejemet, majd felkelek a padról. 
Matt megfogja a csuklómat, így visszapillantok rá.
- Nem hagyhatnánk ki a barátnődet ebből?
- Te nem hagyod őt békén!
- Gyere el velem valahová. – javasolja egykedvűen.
Mialatt beszélgetünk – vagy inkább vitatkozunk –, végig Matt szemébe nézek. Olyan… megfejthetetlen ez a kékes-szürkés forgatag – akárcsak maga Matt. Ráadásul még mindig fogja a csuklómat, úgyhogy duplán nehezemre esik gondolkozni.
- Még meggondolom.
Bólint, majd elenged és ő is feláll a padról. Kérdő tekintetemet látva felmutatja az óráját.
- Mindjárt becsengetnek.
Egymás mellett, szótlanul megyünk be az iskola épületébe.


Azt szeretném, hogy a spanyol óra soha ne érjen véget. A következő óra ugyanis infó, ahol ismét Matt közelébe kerülök és szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy szóba fogja hozni a meghívását, nekem pedig fogalmam sincs arról, hogy mit válaszoljak neki.
Egy részem elküldené a fenébe, de a másik részem… a másik részem találkozna vele – természetesen csak is és kizárólag An miatt. 
Néma imám nem hallgattatik meg, mert az óra véget ér és mindenki elkezd szedelőzködni, hogy lemenjünk az infó terembe.
Infón feladatot kapunk, úgyhogy mindenki azzal van elfoglalva – még Matt is. 
Már majdnem készen vagyok, de egy formázást képtelen vagyok megcsinálni. Anre sandítok, de ő sem nagyon boldogul ezzel a résszel. Automatikusan átnézek Mattre, aki épp valami autós oldalt nézeget. Hát persze, ő már biztosan készen van, ugyanis Lehmann azt mondta, hogy aki végzett a feladattal, netezhet.
Matt észreveszi, hogy nézem, mert felém fordítja a fejét.
- Én… nem boldogulok. – mondom neki tétován.
- Add oda az egeret!
Eleget teszek a kérésének, mire Matt kattint párat és már készen is van a feladatsor. Visszatolja elém az egeret és ismét a monitorára figyel.
- Köszi. – mondom neki halkan.
Megvonja a vállát.
- Nincs mit.
Meglepetten nézem Matt profilját. Ez a segítőkész viselkedés eléggé nagy újdonság. Semmi pimasz vigyor vagy beképzelt megjegyzés… semmi. 


A kosáredzés alatt Mellel és Larával beszélgetek. Az osztályból itt van még Rina és Lia is, de ők eléggé messze ülnek tőlünk. 
Az edzés végén beszélünk még néhány szót, majd mindenki megy a maga útjára… vagyis majdnem. 
Matt tétován megáll mellettem.
- Merre mész?
Megmondom neki a buszom számát, meg hogy hová megyek, mire bólint egyet és szokás szerint zsebre vágja a kezét.
- Megyünk együtt?
- Ha szeretnél…
- Igen. – mondja határozottan.
- Oké.
Elmegyünk a buszmegállóba, felszállunk a buszra, majd leszállunk a buszról – mindezt úgy, hogy Matt nem szól egy szót sem, csak engem néz.
- Nem akarsz… végre mondani valamit? – sóhajtok fel kissé türelmetlenül.
Nem értem, hogy mi értelme volt együtt jönnünk, ha ő az úton egyetlen szót sem szólt, csak engem méregetett.
- Gondolkodtál azon, hogy találkozhatnánk?
Furán pislogok fel rá.
- Ami azt illeti… – beletörődötten felsóhajtok – Mikor akarnál találkozni?
- Holnap?
- Holnap suli.
Az ég felé emeli a tekintetét.
- Úgy értem, suli után.
- Nem jó. Leonnal leszek.
Matt tekintete komorrá változik, majd gúnyos vigyor kúszik a szájára.
- Már megint Leon… 
- Korrepetál.
- Ja, persze.
- Segít matekból. – magyarázom neki, noha nem értem, hogy miért, hiszen nincs semmi köztünk, ami miatt magyarázkodnom kellene.
- És szerinted én ezt be is veszem?
- Engem nem érdekel, hogy mit hiszel és mit nem, de ez az igazság.
- Jó, mindegy. – mondja türelmetlenül – Felejtsd el ezt az egész találkozós dolgot. – javasolja komolyan, majd hátat fordít nekem és gyakorlatilag faképnél hagy.
Ha nem ismerném már egy kicsit, azt hinném, hogy féltékeny… de hát miért lenne az? Egyrészt, nincs semmi Leon és köztem, másrészt nincs semmi közte és köztem. 
Tanácstalanul nézek Matt távolodó alakja után, majd megvonom a vállamat és hazamegyek. Biztos, hogy nem fogok itt ácsorogni senki miatt…

2017. november 26., vasárnap

6. fejezet

Szeptember 17., kedd

Az első óra, azaz a földrajz után ismételten az udvaron kötünk ki. Lassan már a törzshelyünké válik a kerítés melletti, kissé kopottas pad.
- Hogy fogom én kibírni a dupla irodalmat? – kérdezi nagyot sóhajtva Mel.
Meglepetten nézek rá.
- Ahogyan a többi órát?
- Jó, de… olyan uncsi.
- Szerintem Berger jó fej. – szólal meg mellettem An.
Épp szólásra nyitom a számat, de végül nem mondok semmit, mert a fiúk – Leon, Matt, Ralph és Max –, illetve Lara csatlakoznak hozzánk.
- Mi a téma? – kérdezi Matt és lazán levágja magát mellém.
Már eleve hárman ültünk a padon, de Matt miatt kissé összébb húzzuk magunkat… Vagyis, inkább én csúszok egy kicsit An felé, hogy ne érjek hozzá Matthez. Tudom, hogy ez ostobaságnak tűnik, de Matt egyébként is mást vált ki belőlem, mint kellene… most meg itt ül közvetlenül mellettem. A lába és a karja is az enyémhez ér, így érzem a testéből kiáradó hőt.
- Bergerről volt szó. – mondja Mel.
- Én csípem. Nagyon ott van. – vigyorog ránk sokatmondóan Ralph.
- Te minden tanárnőt csípsz. – jegyzi meg Matt szintén vigyorogva.
- Nem is. Müller legalábbis nem tartozik közéjük.
- Na ne! Szegény Nina néni! – hülyül tovább Matt.
- Amúgy elég laza napunk lesz. – mondja An, majd rám néz.
Bólintok és bátorítóan rámosolygok. Nem tudom, hogy miért, de valamiért az az érzésem, hogy Ant nem bírják különösebben… eddig legalábbis nem bírták. Most legalább idejönnek úgy is, hogy ő is itt van. Az persze megint más kérdés, hogy Matt szándékosan van mindig ott, ahol én – én legalábbis így gondolom. Ez mondjuk akár lehetne hízelgő is, de ilyenkor eszembe jut az, amit Annel beszéltünk és rögtön lehűtöm magam. Különben is: Leon valahogy cukibb… nem?
Matt finoman oldalba lök, ezért felemelem a fejemet és egyenesen a kékes-szürkés szempárba nézek.
- Mi az?
- Elgondolkoztál.
Vállat vonok.
- Lehet.
- Na és min? – kajánul elvigyorodik – Csak nem rajtam?
- Dehogy. – felelem gyorsan, nehogy kiderüljön, hogy már pedig én igenis rajta gondolkoztam – Nálad azért vannak érdekesebb dolgok is.
- Például? Anna barátnőd? – kérdezi gúnyosan.
- Tudtommal nem tartozom neked elszámolással. – mondom sértődötten, majd felállok.
Mindenki rám néz.
- Én… most bemegyek, úgyis mindjárt vége a szünetnek.
- Veled megyek. – mondja An.
Bólintok, majd otthagyjuk a többieket – és főleg Mattet.
- Matt húzott fel? – kérdezi An.
- Ennyire látszik? – kérdezek vissza csodálkozva. 
Vállat von.
- Hát… vele beszéltél utoljára, mielőtt bejöttünk…
- Szörnyen bosszantó egy alak. – puffogok a barátnőmnek.
- Tudom. 
Ezután több szó nem esik Mattről, mert bemegyünk a termünkbe és nem akarjuk, hogy bárki is hallja azt, amiről beszélünk.
A dupla irodalom is hamar eltelik, legalábbis nekem hamar. A többiek kissé meggyötörtnek tűnnek, de én szeretem az irodalmat, úgyhogy elviseltem volna még egy dupla órát belőle. Inkább, mint mondjuk kémiából…
Az infó terem a földszinten van, ezért lemegyünk. Az infót Lehmann tartja, aki a kosarasok edzője és nem mellesleg a tesi tanárunk is. 
Amikor a tanár megjelenik, Mel felsóhajt mellettem. Kérdőn sandítok rá, mire megvonja a vállát.
- Jóképű. Szerinted miért szeretem annyira a tesit? – kérdezi vigyorogva.
Mosolyogva megcsóválom a fejemet. Úgy tűnik, hogy Melnek mindenki tetszik, aki egy kicsit is jóképű… Jelen esetben mondjuk egyetértek vele, mert Mark Lehmann valóban helyes tanár, de azért mégiscsak egy tanár…
Az infóteremben U alakban vannak elrendezve a számítógépasztalok. Annel az ajtónál lévő két asztalhoz pakolunk le úgy, hogy An ül majd a jobbomon. Néhány másodperccel később megtudom, hogy ki lesz a bal oldalamon – Matt. Komolyan, meglepődtem volna, ha nem ő ül mellém… Ezt nem nagyképűségből mondom, de akkor is valahogy sejtettem, hogy így lesz. 
Csak ne lenne az az idióta önelégült vigyor az arcán…
Sokkal jobban örültem volna mondjuk Leon vagy bárki más társaságának… ehelyett megkaptam Mattet – minimum erre a tanévre. Remélem, hogy a következő évben máshová fog ülni, de addig is kénytelen leszek elviselni a társaságát. Bár… miért kellene? Az órán majd max. a tanárra, meg Anre figyelek, úgyhogy nem kell vele beszélnem egyetlen másodpercre sem… 
Lehmann amúgy szintén egész jó fej, már ami az infót illeti. Tesi órám még nem volt vele, majd csak ma lesz először, ezért arról még nem tudok nyilatkozni. A mai órán még nem fogunk csinálni semmit sem, mert ugyebár ez az első óránk vele, úgyhogy szabad foglalkozás van, ezért jobb híján fellépek face-re. 
Visszaigazolok azoknak, akik bejelöltek, így most már az osztályból mindenki az ismerősöm. 
Tulajdonképpen… egész jó az osztályunk. Igaz, hogy néhány emberrel kábé két szót sem váltottam még (lásd Rina, Lia, Jan), de összességében teljesen jó tapasztalataim vannak.
Mivel most nincs semmi sürgős dolgom, a tenyerembe támasztom az államat és úgy görgetem lefelé az oldalt. 
- Látom, nagyon leköt. – jegyzi meg mellettem halkan Matt.
- Nem mindegy, hogy mi köt le és mi nem? – kérdezem tőle ugyanolyan halkan, de teljesen unottan.
- Ajajj… mitől vagy ilyen harapós?
- Nem vagyok harapós.
- Á, dehogy. – a hangja gúnytól csöpög.
Felemelem a fejemet és Matt felé fordítom. A kékes-szürkés szempár kíváncsian méreget.
- Miért nem tudsz egy kicsit levegőnek nézni? – kérdezem végül felhúzott szemöldökkel.
- Téged senki nem néz levegőnek.
Ha nem lennék rá totál pipa azért, mert a szünetben Ant oltotta – hozzáteszem, nem először –, akkor talán… talán még jól is esnének a szavai. De csak talán, mert ez nincs így.
- Akkor talán te lehetnél az első. – mondom kissé ingerülten, majd visszafordulok a monitor felé.
- Úgy könnyebb lenne, ha elmondanád, hogy mi bajod. – jegyzi meg komolyan.
Anre sandítok, aki most épp zenét hallgat. Csak ezért válaszolok Mattnek, mert így legalább An nem hallja azt, amit mondani fogok. Félreértés ne essék, nem akarok titkolózni An előtt, csak… csak most talán végre kapok valami értelmes magyarázatot arra vonatkozóan, hogy Matt miért szekálja folyton Ant.
- Miért vagy ilyen Annel? – fordulok ismét Matthez.
- Milyen? Kedves? – kérdezi mosolyogva.
- Bunkó. – helyesbítek összeszűkülő szemekkel.
- Nem vagyok vele bunkó. – kéri ki magának még mindig komoran.
- Á, dehogy. – ugyanúgy mondom ezt a mondatot, mint ahogyan ő mondta korábban.
- Ezt most nem értem… miért kellene vele máshogy viselkednem? Nem a csajom.
- Már nem. – csúszik ki a számon hirtelen.
Matt tekintetében az érdeklődés csalhatatlan jele villan.
- Tehát tudsz róla.
- Miről nem? – kérdezek vissza kissé hencegve.
- Mondjuk arról, hogy sok minden kamu, amit rólam mondanak.
- Például? Valójában nem jártál a fél sulival, szörnyen hűséges és jó fej vagy mindenkivel?
- Azt mondtam, hogy „sok minden kamu”, nem azt, hogy minden. – morogja kelletlenül.
- Nézd! Velem nem kell kedvesnek lenned, de… nem lehetnél legalább Annel kevésbé bunkó?
- Miért kellene azt tennem, amire kérsz? – kérdez vissza fölényesen. 
- Tudod mit? Felejtsd el! – vágom a fejéhez dühösen, noha igencsak nehezemre esik halkan beszélni, hogy ne hallják meg a többiek.
A monitort nézem, de a szemem sarkából látom, hogy Matt közelebb hajol hozzám.
- Ha fel tudsz nekem ajánlani valamit cserébe… akkor beszélhetünk a kérésedről.
- Szóval zsarolni akarsz? – kérdezem közömbösen, de a szívem a torkomban dobog.
- Ez üzlet, szivi. Semmi több.
A csengő hangja megment a válaszadástól. Gyorsan összekapom a cuccaimat és szinte futva hagyom el a termet.


Az ebédszünetben kedélyesen társalgok Annel, Mellel és Ollival. A beszélgetés feledteti velem Mattet és az egész ostoba szóváltásunkat.
A következő óra angol lesz, amitől Mel ismét be van zsongva.
- Richter is helyes pasi. – mondja álmodozva.
- Alex nagybátyja is helyes pasi. – kotnyeleskedik közbe An.
Mellel együtt meglepődve nézek a barátnőmre.
- Miért vagy ezen úgy meglepődve? Ezt már mondtam neked szombaton is.
Kényszeredetten bólintok. Az tény, hogy Jo jóképű, de azért fura belegondolni abba, hogy a barátnőm odavan a nagybátyámért…
- Tényleg? – Melnek rögtön felcsillan a szeme – Hogy néz ki? Hány éves? Mik a hobbijai?
Felemelem a kezemet és hitetlenül elmosolyodom.
- Lassabban! Oké? 
- Ne térj el a tárgytól! Infókat akarok! 
- Jól van. – beletörődötten felsóhajtok – Mit akartok tudni róla?
- Kezdjük talán ott, hogy…


Angol után rajz jön Christinával, majd, mivel tesi lesz, átmegyünk az öltözőbe, mivel az egy külön épületben van. Gyorsan átöltözünk, majd bemegyünk a terembe.
Lehmann felolvassa a névsort, majd, miután megállapítja, hogy senki sem hiányzik, azonnal elkezdjük az órát. 
Mivel jó idő van, az udvaron csináljuk a bemelegítést, azaz a tizenöt kör futást. 
Mellel összevigyorgunk, An pedig értetlenül néz ránk.
- Hogy lehet szeretni a futást?
- Kikapcsol. – válaszolom vállvonogatva.
- Felspannol. – mondja Mel, miközben gyors copfba köti barna haját.
- Engem nem. Csak totál lehangol.
Lehmann szól, hogy álljunk meg a pálya szélén, így követjük az utasításait. Anre nézek, aki bólint egyet.
- Menjetek csak nyugodtan! Én majd bevánszorgok a célba.
- Biztos? – pillantok rá kétkedve.
- Tuti.
Amikor a tanár a sípjába fúj, összenézünk Mellel, majd nekiiramodunk. Egymás mellett haladunk, meglehetősen jó tempóban. Az egyik felem mondjuk szívesen lemaradna, hogy támogassa Ant, de mit tegyek, ha egyszer szeretek futni?
Igaz, hogy a futás kikapcsol, de azért észreveszem a srácok elismerő tekintetét, amikor lehagyjuk őket. Sőt, magát a tanárt is meglepjük, amikor jóval idő előtt végzünk az előírt körökkel.
Lehmann elégedetten bólint egyet.
- Ezek szerint van még egy jó futónk. – állapítja meg a szemembe nézve, majd visszafordul a többiekhez.
Mellel leülünk a pálya mellé a fűbe. Vagyis én ülök, Mel pedig elfekszik. 
- Ez jól esett. – jegyzem meg alig lihegve.
- Ja, nekem is. – hirtelen felül – Nem is tudtam, hogy Lehmann-nak ilyen jó a segge! – súgja nekem oda vigyorogva, majd a fejével a tanár előbb említett testrésze felé int.
- Te bolond vagy! – mondom neki vigyorogva, majd oldalba lököm.
- Nem is. Na jó, talán egy kicsit.


Suli után hazamegyek, tanulok holnapra, majd fél ötkor kimegyek a házunk elé, ugyanis így beszéltük meg Mellel. Ő a szomszéd faluban lakik, azaz gyakorlatilag az utca végén lévő híd túloldalán, úgyhogy nem kell sokat gyalogolnia ahhoz, hogy átjöjjön hozzánk.
Mellel köszöntjük egymást, majd elindulunk futni.

Este az ágyban fekszek és zenét hallgatok, közben pedig felkapom a mobilomat az éjjeli szekrényről és belépek a netre, hátha történt valami érdekes azóta, hogy nem voltam fent.
Mel kiírta a délutáni futásunkat, amit lájkolok, majd váratlanul üzenetet kapok – Leontól.
Meglepetten olvasom el a kérdését.
Ma nem sokat beszéltünk a suliban… mondjuk, nem is hiszem, hogy egyáltalán lett volna lehetőségünk beszélgetni, mert Matt folyton ott volt körülöttem. Komolyan, nem is értem Mattet… ha már itt tartunk, akkor magamat se, hogy miért hagyom magam felhúzni, különösen ilyen hülyeségek miatt…
Rövid tétovázás után válaszolok Leonnak.
Homlokráncolva olvasom a következő üzenetét. Úgy látszik, hogy ez a „Pisti”-dolog most már örökre rajtam marad…
Mosolyogva pötyögöm be neki a válaszomat, amire szinte azonnal meg is kapom a következő üzenetét.
A beszélgetésünk végén még mindig mosolyogva teszem le a mobilomat. Nem hittem volna, hogy Leon fel tud vidítani csupán néhány sorral… ráadásul ilyen sorokkal! 
Nem is értem, hogy minek foglalkozok Matt-tel, amikor itt van Leon, aki sokkal rendesebb, mint ő…

2017. november 8., szerda

5. fejezet

Szeptember 16., hétfő

A sulihoz érve az osztály kosaras részét, azaz Leont, Mattet, Ralphot és Maxot a lépcsőn ülve találjuk. Köszönünk egymásnak, majd mi épp indulnánk tovább, amikor Ralph váratlanul megállít minket.
- Jöttök délután a kosárra? – kérdezi kíváncsian.
Mielőtt válaszolnék, Leonra nézek, aki erre rám kacsint, majd Anre siklik a tekintetem (most, hogy barátnők vagyunk, Annek hívom), aki tétován bólint egyet.
- Igen. – válaszolom végül mindkettőnk nevében, közben pedig magamon érzem Matt pillantását.
- Az jó. Legalább látjátok, ahogy lealázzuk a b-seket. – mondja vigyorogva Ralph.
Kérdő tekintetemet látva Leon elmosolyodik.
- Hat hely kiadó és a másik osztályból alapból hatan jelentkeztek. – egészíti ki Ralph szavait.
- Értem. Majd szorítok.
- Köszi.
- Nem megyünk már be? – kérdezi Matt morogva.
- Na, mi van, Matty fiú? Bal lábbal keltél fel? – kérdezi Ralph a szokásos vigyorával az arcán, majd oldalba löki Mattet.
- Nem valószínű. – közli úgy, hogy közben végig engem néz.
Megszólal a jelzőcsengetés, így mindannyian elindulunk befelé. Mivel egyesével tudunk csak bemenni az ajtón, valahogy hátrakeveredek Matthez.
- Szóval mégiscsak elfogadtad az ajánlatomat. – állapítja meg egy széles mosoly társaságában.
- Ezt azért így nem mondanám. – felhúzott szemöldökkel néz rám, mire felsóhajtok – Leon miatt megyek el.
Továbbindulnék, de Matt megfogja a karomat, így pedig megállásra késztet.
- Ezt hogy érted? – kérdezi komoran, közben pedig a tekintetét végig Leonon nyugtatja, aki már körülbelül a lépcsősor felénél jár.
- Úgy, hogy ő is elhívott.
- Részletkérdés. – mondja vállvonogatva.
- Lehet. De neki mondtam igent és nem neked. – egy elégedett mosolyt villantok felé, mire elengedi a karomat, én pedig gyorsan bemegyek a termünkbe.
Nem tudom, hogy Mattnek miért olyan fontos ez az egész… vagyis, dehogyisnem tudom. Ha ránézek, folyton az jut az eszembe, amit An mondott még szombaton, miszerint felkeltettem Matt érdeklődését, amit én egyáltalán nem akartam.
Az első óránk fizika lesz, az osztályfőnökkel. Szerencsére nem vészes, a tanárnő egész jól magyaráz. Most már legalább értem, hogy Olli miért szereti a fizikát.
Óra után a szendvicseink társaságában lemegyünk az udvarra. Annel leülünk egy padhoz. Alig, hogy nekiállunk enni, idejön hozzánk Mel.
- Hallom, ti is jöttök a kosárra.
- Igen, csak azt nem tudom, hogy mihez kezdek két órán keresztül. – mondja nagyot sóhajtva An.
- Két óra?
- Hát igen. Tudod, az utolsó óra fél kettőig tart, a kosár meg fél négykor kezdődik.
Basszus! Erről totál megfeledkeztem. Mondjuk, hazamehetnék addig, de őszintén szólva nincs sok kedvem annyit buszozni.
- Mi lenne, ha addig elmennénk valamerre? – vetem fel kíváncsian – Vagy akár itt is maradhatunk.
- Menjünk a sétálóutcába! Ott van egy csomó üzlet, meg be is tudunk ülni valahová. – indítványozza Mel.
- Oké. 
- Nekem is. – mondom mosolyogva.
A szünet után biológia lesz Frau Müllerrel, aki kapásból feleltetéssel kezdi az órát. Először Ralphot hívja ki felelni, akinek viszont ez nagyon nincs ínyére.
- Készültél?
- Tudja, tanárnő, az úgy volt…
- Készültél vagy sem? – kérdezi szigorúan Frau Müller.
- A kosár fontosabb.
- Lehet. De ha így folytatod, akkor biológiából fogsz megbukni és nem kosárlabdából. – mondja, majd int, hogy Ralph leülhet és beleír a naplóba – Albrecht?
Jan feláll, kimegy a táblához és lazán lefelel a pénteki anyagból, majd új anyagot veszünk.
Óra végén Frau Müller elhagyja a termünket, mire Ralph hangosan a földhöz vágja a könyvét.
- Tökre szenya ez a nő! Nem igaz, hogy nem érti…
- Így jártál, Ralphi. – mondja behízelgő hangon Matt, majd kölyökkutya-képpel néz Ralphra – Csak nem rossz jegyet adott valakinek a csúnya Nina néni?
- Elmehetsz ám, ahova gondolom. – morog dühösen Ralph.
Gyakorlatilag az egész szünet Ralph dühöngésével telik, majd jön egy nyelvtan és egy matek.
Az ebédszünetben megint az ablakhoz ülünk Annel. Olli ismét a mi asztalunkhoz ül le.
- Tényleg egész jó a fizika. – mondom neki mosolyogva.
- Egész jó?! – színpadiasan a szívéhez kap – Csak egész jó?! 
- Jól van na. – elnevetem magam – Akkor jó. 
- Szuper.
- Rendben. Legyen szuper. Mondjuk sokkal jobb, mint a régi sulimban. – teszem hozzá elgondolkozva.
- Frau dr. Stein a legjobb fej tanár az egész suliban, úgyhogy nagy mázlink van vele.
- Mész kosárra? – kérdezi An Ollit.
- Nem. Őszintén szólva, nem különösebben érdekel.
- Akkor mi érdekel? – pillantok kérdőn Ollira.
- A foci. Na, az király. 
- Kedvenc csapat?
- Hát, tulajdonképpen…


Etikán megismerkedek egy újabb tanárnővel, Christina Beckerrel. Na, nekem ő lett az abszolút kedvencem. Természetesen az ofőt is bírom, de Christina… valahogy közvetlenebb velünk. Alapból úgy kezdi az órát, hogy tegeződjünk, majd, miután felfedezi, hogy új vagyok, kifaggat egy-két dologról, utána pedig folytatódik az óra.
- Rendben, akkor… talán játszunk valamit. Először is felírom mindenkinek a nevét egy cetlire. – jelenti be mosolyogva, majd gyorsan felfirkantja a nevünket a papírszeletkékre és beteszi őket egy zsákba – Most kihúzok három nevet. Ők lesznek a csoportok vezetői. – a zsákba nyúl és kivesz belőle három félbehajtott papírt – Lara, Jan és Matthias. – olvassa fel sorban a neveket, majd ránk néz – Most pedig gyertek ide és sorban húzzatok ti is, hogy megtudjuk, ki melyik csoportba kerül.
A csoportvezetők felállnak és Christinához mennek húzni. A húzás végén kialakulnak a csoportok: Larához An, Olli és Max kerül, Janhoz Katharina, Mel és Lia csatlakozik, míg Matthez Ralph, Leon és… és én.
Christina felszólítására mindenki úgy helyezkedik el a teremben, hogy a csoporttagok egy helyre kerüljenek, így én Max helyére megyek, mert így kell a legkevesebbet változtatnunk.
- A feladat a következő… mindenki mondjon egy dolgot, amit magával vinne egy lakatlan szigetre, végül pedig ezek közül válasszatok ki hármat és azokat írjátok fel egy papírra! Érthető?
Bólogatunk, majd nekilátunk a feladatnak. Nálunk Matt pornóújságot, Ralph egy rekesz sört, Leon egy doboz gyufát mond, én pedig egy svájci bicskát választok.
- Gyufa minek? – kérdezi homlokráncolva Ralph.
- Talán tűzet gyújtani? – kérdez vissza Leon.
- De…
- A gyufa fontos. – vágok közbe Ralph mondatába – És, ami azt illeti, a bicska is… De sör… az minek kéne?
- Ha egy lakatlan szigeten ragadnál, szerintem neked is jól jönne egy kis sör.
- Lehet, de haszontalan.
- És a pornóújság? – néz rám Ralph méltatlankodva – Az minek?
- Jó kérdés. – szól közbe Leon.
- Végül is… nem rossz ötlet.
Három döbbent szempárral találom magam szembe, amitől úgy érzem, hogy meg kell védenem magamat.
- Most miért? Ha esetleg esne az eső, nem lenne száraz növény a tűzgyújtáshoz… de az újságot begyújthatnánk. – mondom, majd a végére elmosolyodom és Mattre pillantok.
- Az kéne még. – dünnyögi maga elé – Felejtsd el! Az újság máshoz kell.
- Minek újság, ha ott lesz az új csaj? – kérdezi Ralph vigyorogva.
- Úgy tudom, a feladatban az volt, hogy mi az, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre… A lakatlan szigeten egyedül lennél. – jegyzem meg epésen.
- Jól van na! Nyugi, új csaj. – a vigyorgása mosollyá szelídül – De a sörömet nem tarthatnánk meg?
- Én leszavazom.
- Én is. – mondja Matt, mire Ralph morcosan néz rá – Bocs, öreg, de inkább a pornó, mint a söröd.
- Kösz. - vág egy gyors grimaszt – Na és te, Leo?
- Lexszel vagyok, úgyhogy a sörnek mennie kell.
Matt felkapja a fejét és kíváncsian méreget hol engem, hol Leont. Nem tudom, hogy miért… talán azért, mert Leon másképp szólít? Igazából mindegy is. Nem vagyunk kötelesek beszámolni Mattnek… na, nem mintha lenne miről.
- Készen vagytok? – kérdezi Christina, mire mindegyik csoport igenlő választ ad – Rendben, akkor nézzük…


A töri hamar eltelt dr. Olaf Schäfferrel, úgyhogy mindenki viszonylag vidáman pakolja össze a cuccait. Ez talán annak is köszönhető, hogy délután kosár lesz, ami nem csak a mi osztályunkban örvend nagy sikernek, hanem az egész suliban.
Elköszönünk a többiektől, majd Annel és Mellel felkerekedünk és elmegyünk a sétálóutcába.


A kis túránk után, három körül érünk vissza a sulihoz. Lerakjuk a cuccainkat a termünkben, majd egyenesen a tesiterembe megyünk. 
Rajtunk kívül már van itt néhány néző, de még eléggé kihalt a hely. Beszélgetünk egy kicsit, majd megjelennek a fiúk, de csak hárman jönnek ide hozzánk: Leon, Matt és Ralph. Max a terem másik végéhez megy, ahol Lara már várja. 
-  Ügyik legyetek! – mondja mosolyogva Mel.
Ralph vigyorogva végignéz magán, majd a többieken.
- Mi mindig azok vagyunk.
- És szörnyen szerények. – jegyzem meg közömbösen.
- Azok hát. – helyesel Ralph bólogatva.
Leon leül mellém.
- Azért vannak kivételek. – mondja olyan halkan, hogy csak én halljam.
- Igaz. 
Egyikünk sem mond semmit, csak csendben nézünk egymás szemébe. Nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy elveszek a barna pillantásban. 
A kis pillanatunkat az edző, Mark Lehmann szakítja félbe, amikor is belefúj a sípjába.
- Most mennem kell. – szólal meg Leon.
Bólintok. 
- Mutasd meg nekik. – mondom mosolyogva.
Leon feláll.
- Köszi… Pisti. – ártatlanul cseng a hangja, de a szemében látom, hogy mosolyog.
- Ezért még számolunk. – figyelmeztetem évődve.
- Tudom.
Elkezdődik a válogató, ami gyakorlatilag több kisebb meccsből áll. Igazából eléggé egyszerű a dolog: aki jó, bejut, aki nem, az nem.
- Szerintetek bejutnak? – kérdezem a lányokat.
- Simán. Tavaly is elsőként kerültek be, pedig kilencedikeseket nem szoktak beválogatni. – válaszol Mel, de közben nem veszi le a tekintetét a pályáról.
Kis idő múlva bebizonyosodik, hogy Melnek igaza volt, ugyanis mind a négyen bekerültek. Az edző felolvassa a keret tagjainak neveit, majd a válogató véget ér. A fiúk vigyorogva jönnek hozzánk.
- Na? – kérdezi Ralph elégedetten.
Mel legyint egyet.
- Nem volt ezen semmi meglepő. Tudni lehetett, hogy bekerültök.
- Még jó, hogy Müller nem rontotta el a kedved. – mondom Ralphnak, mire Ralph elhúzza a száját.
- Ne is mondd! Rühellem azt a nőt! Tényleg… egyáltalán hány éves? Tuti, hogy még ötven év múlva is itt fog tanítani. – elgondolkodik – Vagy lehet, hogy őt teszik be a szertárba a csontváz helyére?
Mindannyian jót derülünk Ralphon, majd a srácok elmennek átöltözni, mi pedig elindulunk kifelé a tesiteremből.
Illetve… csak indulnék, mert Matt, akárcsak reggel, most is visszatart.
- Vélemény?
Felhúzott szemöldökkel nézek rá.
- Ezt hogy érted?
Elengedi a karomat és zsebre vágja a kezeit.
- Hát… valamilyen béna beszólás?
- Tudtommal azokban te vagy a jó. – mondom egy ártatlan mosoly mellett.
- Nagyon jól elvagy Leoval. – állapítja meg homlokráncolva.
- Mindenkivel jól elvagyok. – helyesbítek gyorsan, mielőtt még valamit elkezdene kombinálni.
- Csak velem nem.
- És ezen te csodálkozol?
Lemondóan felsóhajt. Most talán… megbántódott? Nem állt szándékomban a lelkébe tiporni, de… arról volt szó, hogy kerülöm. De talán lehet, hogy túlságosan is rideg vagyok vele. Jaj… csak ne lenne az az átkozott jó szívem!
- Amúgy… nem is vagy olyan béna. – jegyzem meg egy tétova mosoly mellett arra utalva, hogy Matt is azok között volt, akik a legtöbb kosarat dobták.
- Bókolsz? – kérdezi egy kedves (!) félmosoly mellett.
- Az a pasik dolga.
- Észben tartom.
- Alex, jössz már? – kérdezi Mel a terem ajtajából, mire összerezzenek és elfordítom a tekintetemet Mattről.
- Persze. Egy perc. – válaszolok neki, majd visszafordulok Matthez – Mennem kell.
- Észrevettem. 
Bólintok, de mielőtt elindulhatnék a lányokhoz, utánam szól, így ismét ránézek.
- Amúgy… nem pornót vinnék magammal a szigetre.
- Hanem? – kérdezem kíváncsian.
- Téged. – közli velem egyszerűen.
Meglepetten pislogok rá.
- Miért?
- Találd ki! – elvigyorodik, majd int és a srácok után megy, az öltözőbe.
Megrázom a fejemet. Matt kész rejtély számomra. Az egyik pillanatban undok velem, aztán kedves lesz, majd idegesít, végül pedig egész baráti hangnemben cseverészik velem.
Annak ellenére, hogy megfogadtam, kerülni fogom, biztos vagyok abban, hogy kiderítem, milyen is az igazi Matt.

2017. október 27., péntek

4. fejezet

Szeptember 14., szombat

- Szia!
- Szia! Gyere be! 
Mosolyogva beinvitálom Annát a házunkba, majd italokkal és némi nasival felszerelkezve felmegyünk a szobámba. Nyugodtan tudunk majd beszélgetni, mert Jo nincs itthon. Van valami galiba a munkahelyén, úgyhogy kénytelen volt ma is bemenni dolgozni. 
- Hallgatlak. – jegyzem meg, amikor kényelmesen elhelyezkedünk: Anna az egyik fotelban, én pedig az ágyamon.
Bólint. Mielőtt megszólalna, egy darabig töprengve bámul maga elé.
- Tehát… gondolom, tegnap észrevetted, hogy Matt-tel nem túl jó a kapcsolatom. – bólintok, mire folytatja – Igazából mindig is ilyen volt. Talán akkor volt egy kicsit kedvesebb, amikor jártunk…
- Várj! Ti együtt voltatok? – vágok a szavába kíváncsian.
- Igen. Még kilencedikben, de nem tartott sokáig.
- Miért?
- Ugyanazért, amiért Matt kapcsolatai általában rövid életűek: nem igazán hűséges típus.
Bólintok. Hát, sejtettem, hogy ő az a fajta, akit kerülni kell. 
- Az osztályból mással is járt?
- Larát kivéve mindenkivel.
Meglepetten nézek Annára. Most már határozottan jobb, ha kerülöm Mattet… hiszen trófeagyűjtő. Azt persze nem tudhatom, hogy tőlem akar-e egyáltalán valamit, de mindenesetre jobban teszem, ha innentől kezdve megtartom a két lépés távolságot. 
- Miért?
- Azért, mert Lara már évek óta Maxszal jár.
- Értem. És a többiek?
- Ralph is hasonló, mint Matt, bár ő ritkán jön össze valakivel a suliból, Rinát leszámítva. Amolyan se veled, se nélküled kapcsolatuk van. – bekap egy chipset – Aztán ott van még… Leo is. 
- Ő is olyan, mint Matt?
Anna tagadólag megrázza a fejét.
- Egyáltalán nem. Leo nagyon rendes. Majd meglátod.
Már akkor is rendesnek találtam, úgyhogy egy kicsit megnyugszom Leont illetően. Ezek szerint ez az első benyomás dolog mégiscsak működik valamennyire. 
- Fura, hogy ennek ellenére legjobb barátok Matt-tel. – jegyzi meg néhány korty üdítő után Anna.
Bólintok. 
- És Olli?
- Ő… ő is rendes. – mondja kissé elpirulva.
Hirtelen felegyenesedem. Csak nem…? Vagy mégis?
- Tetszik? – kérdezek rá a gyanúmra mosolyogva.
- Igen. Eléggé. – felemeli a mutatóujját – De ez titok. Oké?
- Barátok vagyunk, nem?
- De igen. 
Összemosolygunk, ezzel egy időben pedig megnyugszom. Tényleg jó érzés az, ha az ember új barátokat talál…
- A fiúk közül még Jan van vissza. – emlékeztetem újdonsült barátnőmet.
- Jant nem bírják különösebben.
- Miért?
- Nem tudom. Talán azért, mert… csendesebb típus. Barátai is inkább a másik osztályban vannak. – leteszi a poharát a kezéből – A lányok közül Mel Larával, míg Rina inkább Liával szokta együtt tölteni az idejét. 
- Melt bírom.
- Igen, én is. Jó fej, de csak ritkán jön oda beszélgetni. Általában Larával van, mert így a fiúkkal lehet. – vág egy gyors grimaszt – És ezért van Lia is Rinával. Tudod, Liának már régóta tetszik Leo, de eddig még nem jöttek össze.
- Na és Melnek?
- Melnek a népszerűség tetszik.
- Szóval kétszínű?
- Nem, dehogy. Mel jó fej csaj, csak… csak szereti a nyüzsgést. Ha érted, hogy mire gondolok.
Töprengve bólintok egyet. Igen, azt hiszem értem, hogy mit is akart mondani. 
- És aki előttem járt hozzátok?
- Katja szülei elváltak, ezért az anyjával együtt elköltözött. – megvonja a vállát – Róla nem tudok sokat mondani… nem nagyon volt beszédes fajta. 
Megint biccentek egyet a fejemmel. 
- És amúgy hogy tetszik a suli? – kérdezi mosolyogva.
- Jó. Eddig legalábbis nincs senkivel sem gondom.
Mattet leszámítva… na jó, igazából vele sincs különösebben semmi bajom, de nem hinném, hogy valaha is haverok leszünk, főleg így, hogy megfogadtam, kerülni fogom. 
- Jujj, de jó! Ez az egyik legjobb! Megnézhetem?
- Persze, de… mit? – pillantok rá homlokráncolva.
Anna felpattan és az asztalomhoz megy.
- Hát a gépedet. Mégis mi mást? – kérdőn pillant rám, mintha az engedélyemre várna.
Bólintok, mire elveszi az asztalról a fényképezőgépemet. 
- Szoktál fotózni?
Megvonom a vállamat.
- Igen. Ha van hozzá kedvem.
- És most van? – kérdezi kíváncsian.
Egy pillanatig csak nézem Annát, majd elmosolyodom.
- Ez most egy burkolt célzás akar lenni arra vonatkozóan, hogy csináljunk néhány közös képet?
- Olyasmi. – válaszolja hasonló mosollyal a szája szélén.
- Rendben.
A következő jó fél órát azzal töltjük, hogy össze-vissza pózolunk a gép előtt. Csinálunk egy csomó hülyülős, lökött képet, de természetesen lövünk néhány normálisat is.
Az egyik mindkettőnknek különösen tetszik és elhatározzuk, hogy feltöltjük facebookra. 
- Ismerősnek jelöltek. – jegyzi meg, miután feltöltöttük a képünket.
- Mindjárt megnézem. 
- Oké. – mondja, majd feláll és visszaül a fotelba.
Kérdő tekintetemet látva félszegen elmosolyodik.
- Nem akartam belenézni.
- Nyugodtan maradhattál volna. – válaszolom neki kissé meglepetten.
- Így jobb. Tényleg nem tartozik rám. – beharapja az ajkát – Az osztályból jelölt be valaki?
Összenevetünk, majd végre rámegyek, hogy megnézzem. 
- Bejelöltél. – állapítom meg a nyilvánvalót.
Elkezd bőszen bólogatni.
- Igen. Még az első nap.
- Hát… köszi. – továbbpörgetem a listát – Rajtad kívül még… Jan, Olli, Mel és… Leon.
Nem tudom, hogy miért, de a szívem nagyot dobban erre a felfedezésre, pedig, ha azt vesszük, ez nem nagy szám, de… huh. Azért mégiscsak bejelölt.
Visszaigazolok mindenkinek, amikor jön az újabb üzenet, miszerint Matt is bejelölt és lájkolta a képünket. Ezt a kis tényt megemlítem Annának is, de úgy néz ki, hogy őt ez nem érte váratlanul.
- Mi ezen a meglepő? Új vagy, ráadásul visszaszóltál Mattnek. Várható volt, hogy felkelted az érdeklődését.
Úgy nézek Annára, mintha hirtelen négy karja és három lába nőtt volna.
- Felkeltem az érdeklődését? – hitetlenül megrázom a fejemet – Ezt ugye te sem gondolod komolyan?
- Miért ne? Majd meglátod. – mondja magabiztosan.
Épp elkezdeném megemészteni a hallottakat, amikor hallom, hogy kulcs fordul a zárban és nyílik a bejárati ajtó, majd kisvártatva meghallom a nagybátyám hangját.
- Alex?
- Fent. – kiabálok neki vissza, majd Annára nézek – Úgy tűnik, hazaért a nagybátyám. – világosítom fel vállvonogatva.
Amint Jo felér, köszön nekünk, majd bemutatom őket egymásnak.
- Johannes Kiehling.
- Anna Friedrich.
- Örülök, hogy megismertelek. – Jo melegen Annára mosolyog, majd rám vetül a pillantása – Vacsoráztatok már?
Anna hirtelen a mobiljára néz.
- Hű! Már ennyi az idő? Bocsi, de nekem mennem kell. Jönnek hozzánk. – mondja sajnálkozva.
- Ugyan! Semmi gond. Kikísérlek.
- Köszi.
- Hétfőn megyünk együtt? – kérdezem Annát, amikor leérünk a kapuhoz.
- Persze. Amúgy… nem is mondtad, hogy ilyen helyes a nagybátyád. – jegyzi meg vigyorogva.
- Oh, hát… bocsi. De azt hittem, hogy téged Olli érdekel.
- Olli elérhetőbb. – töprengő arcot vág – Illetve… gondolom. 
Ezután még beszélünk néhány szót, majd elmegy. Már épp indulnék vissza a házba, amikor teljesen váratlanul megpillantom Leont az utca túloldalán. Ő is észrevesz engem. Int egyet, majd némi habozás után átjön hozzám.
- Szia!
Meglepetten pillantok rá.
- Szia! Hát te? 
- Itt lakom. – a házunkra mutat – Gondolom, te meg itt.
- Igen. 
Nem is tudtam, hogy ő is itt lakik, ráadásul pont szemben velünk. 
- Látom, meglepődtél.
- Egy kicsit. – vallom be neki halkan és közben elpirulok, ezért úgy érzem, hogy meg kell védenem magamat – Még nem ismerek itt mindenkit.
- Szóval meg akarsz ismerni?
- Szeretnéd, ha megismernélek? – kérdezek vissza lélegzetvisszafojtva.
- Miért is ne? Kezdetnek mondjuk eljöhetnél hétfőn a kosárra.
Ez már a második meghívásom a kosáredzésre. Amikor Matt javasolta, határozottan nem akartam menni, illetve nem az ő meghívására, de most… végül is semmit sem veszíthetek vele.
- Ott leszek.
- Oké. – lazán elvigyorodik – Most viszont lépek, mert még van egy kis dolgom.
- Rendben.
- Akkor szia.
- Szia, Leon.
Visszafordul és édesen rám mosolyog.
- Leo. – javít ki kedvesen.
- Szerintem a Leon jobban illik hozzád. – közlöm vele komoly képpel azt, amit már legelőször gondoltam a nevéről, majd elmosolyodom.
- Igen? Rendben, de… akkor én sem hívhatlak a beceneveden. Ki kell találnom valami újat.
- Mindegy, hogy hogyan hívsz. – mondom neki közömbösen.
- Tényleg? – az édes vigyor visszakúszik az arcára – Mit szólsz a Pistihez?
Durcás képet vágok.
- Vicces vagy.
- Hétfőn találkozunk… Lex.
Elmosolyodom és bólintok egyet, majd búcsút intek Leonnak és vadul dobogó szívvel bemegyek a házba.