2014. december 31., szerda

Az év utolsó napja...

Drága Olvasóim! :)

Ma van a 2014-es év utolsó napja és hamarosan, néhány óra múlva már megkezdjük a 2015-ös évet, de előtte azért még szeretnék egy-két rövidebb gondolatot írni Nektek.

Amikor májusban létrehoztam a blogot, még egyáltalán nem sejtettem azt, hogy év végén is ugyanúgy fog működni, mint az indulásakor - és ez határozottan Nektek köszönhető.
Tudom, hogy már jó néhányszor leírtam ezt, de tényleg hálás vagyok azért, hogy nyomon követitek a blog életét és az indulás óta lényegesen gyarapodott a pipák, megjegyzések, követők, feliratkozók, illetve díjak száma - ez is szintén a Ti érdemetek.

Megmondom őszintén: nem nagyon szeretek megfogadni semmit sem a jövő évre vonatkozóan, mert eddig akárhányszor megfogadtam valamit, azt soha nem tudtam betartani rendesen vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig, de... reményeim azért vannak - még a bloggal kapcsolatban is.

Remélem, hogy 
☺ a következő évben is meg tudlak örvendeztetni Titeket minél több, jobb és érdekesebb alkotásommal 
☺ lelkes olvasói maradtok a blognak
☺ még több visszajelzést kapok Tőletek a történetekkel kapcsolatban

Minden jót kívánok Nektek a következő évre és természetesen bulizzatok sokat ma este! ♥

Millió puszit és ölelést küld nektek:
Lexie

2014. december 28., vasárnap

5. rész

Meglepetten nézek Joshra, majd, mivel nagyon úgy néz ki, hogy kénytelen vagyok valamit válaszolni, felsóhajtok.
- Carlos külföldön van. – megvonom a vállamat – És amúgy sem volt semmi fontos dolgom.
Grimaszol egyet.
- Úgy értem, hogy miért egyeztél bele abba, hogy az anyám megpróbáljon összeboronálni minket?
Beharapom az ajkamat. Mi a fenét mondjak Joshnak, amivel kielégítem a kíváncsiságát, viszont Amandát sem árulom el?
- Talán tudtad, hogy Amanda az én anyám?
- Nem, dehogy. – tiltakozok gyorsan.
- Akkor? Nem tűnsz olyannak, aki kétségbeesetten férjhez akar menni. – állapítja meg homlokráncolva – Vagy mégis?
- Hogy kétségbeesetten férjhez akarok-e menni? Nem.
- Jelenleg van valakid?
Meghökkenve nézek Joshra. A tekintetünk egy pillanatra egymásba fonódik. Valamiért az az érzésem, hogy egy feneketlen, sötét kútba tekintek.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor a lámpa zöldet mutat és Josh ismét az útra szegezi a tekintetét.
- Igen. – válaszolok tétován – Honnan tudtad?
- Neked akkor nincs barátod, ha nem akarsz. És nem úgy nézel ki, mint aki pillanatnyilag férfi nélkül van.
- Köszönöm. Már, ha ezt bóknak szántad.
Josh kissé erőltetetten felnevet, majd ismét komollyá válik az arca.
- Tehát újra megkérdezem: miért vettél részt az anyám kis játékában? 
Az agyam sebesen pörög, hogy eszembe jusson valami értelmes válasz.
- Úgy gondolod, hogy Amanda azért hívott meg, hogy összeboronáljon minket? – kérdezem végül.
Azt mondjuk nem tudom, hogy Amanda miket mondott a fiának rólam, de, ahogy ismerem Josht, hamarosan megtudom.
- Tudom, mert mondta nekem. Már lélekben felkészültem arra, hogy megint találkozok egy nagy mellű szőkével… mondjuk olyasvalakivel, mint Veronica. – indexel, közben pedig rám néz – Ehhez képest… megjelentél te.
Felhúzott szemöldökkel nézek Josh profiljára.
- Szóval a nagy mellű szőke az eseted? – kérdezem mosolyogva.
- Nekem nincs „esetem”. – jelenti ki határozottan – Amíg viszont az anyám azt hiszi, hogy van, mindig tudom, ha egy nőt azért hív meg, hogy a nyakamba varrja.
- Egyszer talán csak sikerül megházasítania. – jegyzem meg közömbösen, de a szívem azért elszorul egy pillanatra.
- Talán igen. De kitértél a kérdésem elől. Miért jöttél el?
Nem válaszolok azonnal, mire Josh felsóhajt.
- Tehát miért? Nikki, tudom, hogy nem akarsz válaszolni, de addig keringek veled a városban, amíg nem kapok normális választ.
Nem lenne tisztességes Amandával szemben, ha elárulnám neki a teljes igazságot. Veronica amúgy is még lehetséges jelölt és a dolog kútba esne, ha Josh értesülne az anyja valódi tervéről, ezért úgy határozok, hogy a féligazsággal próbálkozok.
- Kedvelem Amandát és ő azt akarta, hogy jöjjek el. – az egyik hajtincsemet a fülem mögé tűröm – És talán azért, mert megszerettem annyira, hogy nem bánnám, ha ő lenne az anyósom. – megvonom a vállamat – Valójában nem tudom.
Az utcai lámpák fénye épp Josh arcára hullik, amikor rám néz. A levegő azonnal megtelik feszültséggel és valamilyen különös vibrálással. A pillantása szinte a lelkem mélyéig hatol.
- Hogy is hívják azt a fickót, akivel jelenleg jársz?
- Ray.
- Szegény Ray.
- Miért lenne szegény? – kérdezem meglepetten.
- Mert nem fog téged megtartani, jóllehet azt hiszi, hogy képes rá. – dühösen villan a szemem és szólásra nyitom a számat, de Josh leint – Ne vesztegesd arra az idődet, hogy méltatlankodni kezdj! Mindjárt megérkezünk és nekem lenne egy ajánlatom. Van még öt perced a számomra? – kérdezi, majd a lakásom előtt leállítja a motort.
Mégis mi a fészkes fenét képzel magáról? Miért hiszi azt, hogy pusztán azért, mert régen együtt voltunk, most bírálhatja a vőlegényemet? Hiszen nem is ismeri! Na, nem mintha össze akarnám ismertetni őket, de akkor is. Úgy tűnik, hogy Josh nem sokat változott azóta, hogy nem láttam. 
- Rendben. – sziszegem mérgesen.
Legszívesebben jól megmondanám neki a magamét, de kíváncsi vagyok arra, hogy mi jár a fejében. És öt perc tényleg nem sok idő…
- Szívesen rászedném az anyámat és erre te lennél a legalkalmasabb személy. – szólal meg magabiztosan.
Váratlanul a lélegzetem is eláll, rögtön utána pedig egy kisebbfajta köhögési roham jön rám. Te jó ég! Először Amanda kéri a segítségemet, hogy rászedhesse Josht, most meg fordítva. Bolond egy család!
- Te teljes megőrültél. – jelentem ki tárgyilagosan – Mégis mire gondolsz?
- Azt szeretném, ha néhány hónapon át péntek esténként eljönnél velem a családi vacsorákra és azt a látszatot keltenénk, mintha rendszeresen találkozgatnánk. Ez minden. Nem kell úgy tenned, mintha szerelmesek volnánk egymásba vagy mintha a szeretőm lennél.
- Ki hinné el, hogy rendszeres találkozgatsz valakivel és közben nem fekszel le vele? – kérdezem gúnyosan, mielőtt belegondoltam volna abba, hogy valójában miről is beszélek.
- Nem érdekel, hogy mások mit hisznek. Amíg találkozgatunk, az anyám nem fog meghívni több nagy mellű szőkét, akikből, úgy tűnik, kimeríthetetlen készlettel rendelkezik és én végre ismét jól érezhetném magam a családom körében. – hadarja egy szuszra – Nem tudod, hogy milyen egy anya, aki folyton meg akarja házasítani a gyerekét.
- Tényleg nem. – válaszolom halkan, közben pedig a szüleimre gondolok, akik már nem lehetnek itt velem és a bátyámmal, Carlosszal.
Legnagyobb meglepetésre Josh előrenyúl és megfogja a kezemet.
- Sajnálom. El is felejtettem, hogy…
- Nem számít. – vágok közbe halkan és elhúzom a kezemet.
- Tudom, hogy alapjában véve szerencsés fickó vagyok.
- Ez igaz.
- Tehát megteszed? Le tudna mondani rólad Ray egy ideig péntek esténként? Persze, ha olykor-olykor közbejön valami, az nem gond. Mindenkinek lehet sürgős munkája, ettől még megőrizhetnénk a látszatot.
- De miért kívánod ezt tőlem?
- Mondtam már: egyszerűen csak együtt szeretnék lenni a családommal anélkül, hogy az anyám szüntelenül egy idegen nő jövendőbeli férjeként méregetne.
- Miért nem mutatod be neki a barátnődet? – kérdezem gunyorosan.
Hiszen engem se mutatott be soha… Igaz, hogy mire hazajöttünk volna, szétmentünk, de… de legalább mesélhetett volna rólam vagy valami. Végül is nem két napig voltunk együtt…
- Mert az anyám mindegyik nővel, aki csak felbukkan a közelében, a házasságról kezd beszélni. Nem számít, ha megkérem rá, hogy fogja be a száját. Az eredmény, hogy az illetőt vagy örökre elriasztja és az többé szóba sem áll velem vagy a lány tervezgetni kezdi, hogy először fiúnk vagy lányunk szülessen-e.
- Sosem próbáltad meg figyelmeztetni a barátnőidet, mielőtt találkoztak volna az édesanyáddal?
- Próbálj meg figyelmeztetni egy nőt, akit az anyám mindenképp rá akar beszélni a házasságra. – Josh fáradtan megdörzsöli a tarkóját – Tehát? Mi a válaszod?
- Ez az egész… miért érné meg nekem? – kérdezem végül némi töprengés után.
- Te mondtad, hogy megkedvelted az anyámat és így továbbra is találkozhatsz vele.
Igaza van Joshnak. Tényleg jól éreztem magam a családjánál és szívesen elmennék hozzájuk máskor is… És az sem utolsó szempont, hogy Josh szinte könyörgő tekintettel néz rám, így, ha belemegyek, gyakorlatilag szívességet teszek neki.
Csak az az egyetlen egy bajom ezzel az egésszel, hogy meg kellene játszanom magam Amanda előtt, ráadásul úgy kellene tennem, mintha együtt lennék Josh-sal… viszont, az is érdekel, hogy mi sül ki ebből a szörnyen furcsa és bizarr helyzetből.
- Rendben. – válaszolom, miután eldöntöttem magamban a dolgot.
- Helyes. Még valami… 
Mielőtt bármit is csinálhatnék, Josh átölel.
- Mit művelsz? 
Magamban átkozódok, amiért a hangom ennyire remegett, pedig most sokkal inkább dühösnek kéne lennem.
- Az anyám meg fogja kérdezni, hogy megcsókoltalak-e, ha visszamegyek. – mondja halkan – Holnap pedig téged is meg fog kérdezni. – kisfiúsan elvigyorodik – Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy ugyanúgy adjuk elő a történetet.
Josh előrehajol és az ajka édes, gyengéd csókot lehel a számra.

2014. december 26., péntek

Karácsonyi mese - 3. rész

2018. december

- Na? Elhelyezkedtetek?
A gyerekek egyszerre kezdenek el bólogatni.
- A végét én is meghallgatom. – mondja a férjem és bemászik mellém az ágyba.
Ma ugyanis kivételesen a mi ágyunkban mesélem a történetet, így legalább mindannyian kényelmesen elférünk. A jobbomon Luckyval, a balomon a férjemmel, a férjem mellett pedig Miával elkezdem elmesélni a történet végét.
- A csók után Manuel néhányszor felhívott, de soha nem vettem fel a telefont.
- Miért nem? – kérdezi Mia.
- Tudod, akkoriban Kathrin volt a barátnője és… nem akartam, hogy miattam Kathrin esetleg szomorú legyen…
- Hülyeség. – vág közbe a férjem.
Finoman oldalba lököm.
- Most én mesélek. Tehát… a történet január végén folytatódik, amikor is Mario hívott…
- Neki bezzeg felvetted. – mondja durcásan életem párja.
- Igen. Neki fel, mert… mert tudtam, hogy valami történt…


2010. január

- Mario?
- Lia… én… ide tudnál jönni? 
Mario ideges hangjától én is azonnal ideges leszek.
- Hová? És… mi történt? Talán Mia…?
- Gyere az Elisabeth-be!
Az Elisabeth a város kórházának a neve.
- Mi történt?
- Én… nem telefontéma. Siess!
- Negyed óra!
Lerakom a telefont, majd remegő kézzel megfogom a kabátomat és a táskámat és elhagyom a lakásomat.
Istenem! Mi a fene történhetett?!

Az információs pultnál érdeklődök, majd jobbra fordulok és végigmegyek a folyosón.
A folyosó végén ott van Mario és… Manuel. Homlokráncolva nézek rájuk.
- Mi van Miával? – kérdezem köszönés helyett.
- Fogalmam sincs. Ebédelni készültünk, aztán… egyszer csak… összeesett. Elájult… és… azonnal behoztam. – motyogja elgyötört hangon.
- Minden rendben lesz. – mondom neki nyugtatásul, de még én sem nyugszom meg tőle – Na és tudsz már valamit róla?
- Nem. Semmit. Már órák óta vizsgálják.
Manuel Mario vállára teszi a kezét.
- Nyugi, öreg. Nem lesz semmi gáz. 
Leguggolok Mariohoz, mert láthatóan nagyon megviselték a történtek.
-  Hozzak neked… valamit?
- Nem. Én… Igen. Vagyis…
- Ásványvíz? – segítem ki kedvesen.
- Jó lenne. Köszi. – megkönnyebbülten elmosolyodik.
- Mindjárt jövök.
Felállok és Manuelre nézek.
- Te kérsz valamit?
Megrázza a fejét, így elindulok a büfé felé, hogy vizet hozzak Marionak.
Épp akkor érek vissza, amikor egy orvos közeledik a fiúk felé. Megszaporázom a lépteimet, nehogy lemaradjak valamiről.
- Önök Fräulein Freiburg hozzátartozói?
Mario feláll a székről.
 - A barátja vagyok. Lia és Manuel a barátaink.
Az orvos bólint egyet.
- Nos… a kisasszony mondta, hogy Önök itt lesznek.
- Mi van Miával? – kérdezem az orvost, közben pedig átnyújtom Marionak a vizet, amit átvesz tőlem anélkül, hogy akár egy pillanatra is levenné a szemét a dokiról.
- Sajnos rosszabbodott a kisasszony állapota, pedig azt hittük, hogy hatásosak voltak a kezelések…
- Miféle kezelések? – szól közbe kíváncsian Mario.
Az orvos csodálkozva néz ránk.
- Ezek szerint… Önök nem tudják?
- Mit kellene tudnunk? – kérdezem rosszat sejtve.
- A kisasszonynak daganatos betegsége van. Már jó ideje kezeljük őt itt… 
Lehunyom a szememet. Nem, az nem lehet! És… én miért nem tudtam erről?! Elméletileg legjobb barátnők vagyunk, vagy mi a fene… 
- Bemehetünk hozzá? 
Mario kérdésére kinyitom a szememet. 
- Természetesen, de egyesével menjenek be és ne legyenek nála túl sokáig. Pihenésre van szüksége.
Mario bólint, majd bemegy a szobába. 
Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vettem észre semmit… 
Úgy döntök, hogy nem megyek be Miához, mert képtelen vagyok most a szemébe nézni. Nem miatta, hanem miattam…
Sarkon fordulok és a kijárat felé indulnék, de Manuel megfogja a karomat.
- Hová mész?
- Haza. – mondom bánatosan.
- Elviszlek. – jelenti ki határozottan.
Bólintok. Egyszerűen most nincs erőm vele vitatkozni.

- Itt fordulj balra! – utasítom halkan… de úgy tűnik, hogy hiába, mert Manuel az ellenkező irányba kanyarodik be – Hé! Mit csinálsz? Én nem erre lakom.
- De én igen.
Néhány méter után megáll egy ház előtt. Kikapcsolja a biztonsági övét és felém fordul.
- Haza szeretnék menni.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy most egyedül maradj.
- De…
- Csak most az egyszer… nem csinálnád azt, amit kérek tőled? – kérdezi csendesen.
Válaszul én is kikapcsolom az övemet, kinyitom az ajtót és kiszállok az autóból.

- Jó éjt! – mondja Manuel, majd végigdől a kanapén.
- Neked is. – felelem halkan és az egyik pólójával a kezemben bemegyek a hálóba.
Gyorsan magamra kapom a hosszú pólót, majd ágyba bújok. 
Fogalmam sincs, hogy mióta forgolódok már itt, de mivel képtelen vagyok elaludni, felkelek és a konyhába megyek, ahol előveszek egy poharat és öntök bele egy kevés vizet.
- Lia?
Megfordulok. Manuel egy szál alsógatyában az ajtóban áll és kíváncsian néz rám.
- Én… - lerakom a poharat a kezemből – Nem tudtam elaludni.
- Én sem aludtam.
Felsóhajtok.
- Hihetetlen, hogy… hogy nem tudtam arról, hogy Mia beteg. – szólalok meg halkan.
- Senki sem tudta. – mondja, majd közelebb jön hozzám és megáll a kettőnket elválasztó konyhapultnál.
- De én a legjobb barátnője vagyok. Vagyis… azt hittem, hogy jó barátnő vagyok.
- Ki mondta, hogy nem vagy az?
Lehorgasztom a fejemet, mert érzem, hogy a könnyek megint elárasztják a szememet.
- Észre kellett volna vennem… Többet kellett volna foglalkoznom vele… 
Manuel néhány lépéssel megteszi a köztünk lévő távolságot és magához ölel.
- Most az a fontos, hogy ott legyél Miának, ha szüksége lesz rád. 
Felemelem a fejemet, mire Manuel óvatosan letörli a könnyeimet.
- Miért vagy ilyen kedves velem? 
Édesen elmosolyodik.
- Azért, mert szeretlek.
Tágra nyílt szemeket meresztek rá. 
- Mi? De hát… miért? És mióta?
- Már régóta, de… kellett az a csók, hogy beismerjem magamnak az érzéseimet.
Hihetetlen. Ez a szó jut elsőként az eszembe. A megannyi vitánk és sértéseink után… szeret. Ettől függetlenül azért vannak még bennem meg nem válaszolt kérdések…
- Na és Kathrin?
- A csók után szakítottam vele. Sosem éreztem iránta azt, amit irántad. – végigsimít az arcomon – Kár, hogy az a bizonyos találkozónk nem jött létre…
Nem túl nőiesen felhorkanok.
- Azért, mert te elfoglaltál voltál.
- Hogy érted ezt? – kérdezi meghökkenve.
- Én… felhívtalak aznap. – elszakítom a tekintetemet a kék szempártól és lehajtom a fejemet – Egy nő vette fel a telefonodat és…
Manuel halkan felnevet, mire mérgesen felpillantok.
- Örülök, hogy ez neked ennyire nevetséges.
- Az a nő a bátyám barátnője volt. Azért volt nálam, mert összevesztek a bátyámmal és tanácsot kért tőlem. – elkomolyodik – Megkérdeztem tőle, hogy ki hívott, de nem tudta. Csak később néztem meg a mobilomat és csak akkor láttam, hogy te voltál. – mély levegőt vesz – Nagyon haragszol?
- Már nem. Én… szeretlek.
Gyengéden rám mosolyog, majd lehajol hozzám és megcsókol. Teljes odaadással viszonzom a csókját, mert tudom, hogy most már senki és semmi nem állhat az utunkba: nincsenek viták, nincsenek sérelmek, nincs Kathrin, csak mi vagyunk…


2010. szeptember

- Szerinted nem nézek ki így hülyén? – kérdezi kissé bosszúsan Mia.
- Dehogy. Te vagy a legszebb koszorúslány. 
- De… azt hiszem, hogy egy kicsit lötyög rajtam a ruha.
- Egyáltalán nem.
Tudom, hogy Mia azért aggályoskodik, mert fél, hogy esetleg más is látja rajta azt, hogy beteg, pedig… nem lehet. Igaz, hogy fogyott, de még így is nagyszerűen néz ki – és ami egyáltalán nem elhanyagolható tény, az az, hogy a koszorúslányom. Hát igen. Ezt is megéltük.
Manuel még februárban kérte meg a kezemet a születésnapomon. Szerinte ez egyáltalán nem volt korai, noha akkor kicsivel több mint egy hónapja voltunk együtt, mert már előtte is ismertük egymást, igaz, hogy akkor nem volt ilyen jó a kapcsolatunk…
…És most, két évvel azután, hogy azon a szeptemberi esős napon nekem jött, hozzá megyek feleségül.
Természetesen az órám rajtam van, igaz, hogy meg kellett harcolnom érte, mert Mia szerint nem szokás órát viselni, de… már a szívemhez nőtt. Azóta kaptam rá egy szívet és egy gyűrűt ábrázoló medált is, ráadásul megy a ruhám színéhez is, úgyhogy mindenképpen rajtam marad.
Mia odaadja nekem a csokromat.
- Na? Indulhatunk? 
Még egy utolsó pillantást vetek a tükörbe, majd bólintok. 
- Igen. Mehetünk.


2011. július

Könnyáztatta arcomat a koporsóra szegezem. Eljött az a nap, amit soha nem akartam, noha tudtam, hogy be fog következni: elveszítettem Miát. 
Manuel csendesen magához von, én pedig – már amennyire a nagy hasam engedi – hozzábújok. 
Igaz, hogy Miát, a barátnőmet és egyben Mario feleségét is elveszítettem, de örökre megőrzöm őt a szívemben – és ami azt illeti, a szívem alatt is, hiszen a körülbelül két hónap múlva születendő kislányunknak a Mia nevet fogjuk adni, a barátnőm tiszteletére.


2018. szeptember

- Hasonlítok a barátnődre, mama? – kérdezi Mia kíváncsian.
- Igen. – elmosolyodom, ahogy felidézem magamban a barátnőm arcát – Ő is ugyanilyen eleven, mosolygós és vidám volt, mint te.
- De Mario bácsi feleségét Ann-nek hívják. – jegyzi meg homlokráncolva Lucky.
- Ann a második felesége. – válaszol a fiunknak Manuel.
Mario ugyanis a kórházbeli látogatásunk után két héttel elvette Miát, így Mario már özvegy volt, amikor megismerte Annt.
- Nagyon szomorú voltál, mama?
- Igen, Lucky. – egy pillanatra elszorul a torkom, amikor eszembe jut a temetés – De nem sokra rá jött Mia, másfél évre rá pedig te, úgyhogy utána már nem voltam az.
Lucky ásítva bólint egyet.
- Ideje aludni, srácok. – jegyzi meg mosolyogva Manuel, majd átmegyünk a gyerekekkel a szobájukba.
Betakarjuk őket, kapnak egy-egy puszit, majd visszatérünk a saját szobánkba.
Alig, hogy belépünk a hálóba, Manuel máris magához von.
- Azt hiszem, hogy valamit még nem mondtam el neked az óráddal kapcsolatban…
Lepillantok a csuklómra, amin most is ott virít az órám, majd visszafordítom a tekintetemet a férjemre.
- Micsodát?
- Emlékszel, hogy rákérdeztél az M betűre?
- Igen. Először azt hittem, hogy M, mint Manuel, de aztán azt mondtad, hogy Mia miatt van rajta... – hirtelen elhallgatok és fürkésző pillantásokkal illetem a férjemet – Vagy mégis…?
Mosolyogva bólint egyet.
- Valójában önző módon magam miatt rakattam rá az M-et, de rákérdeztél és nem tudtam, hogy mit szóltál volna hozzá, úgyhogy…
- Miára fogtad.
- Igen.
- Nem baj. Az M mindkettőtökre emlékeztet. – válaszolom mosolyogva.
Manuel megcsókol, majd kíváncsian pillant rám.
- Szerinted minden karácsonykor el kell majd mondanunk nekik a történetünket?
A fancsali képét látva felkuncogok.
- Biztos. – lágy csókot adok neki – Hiszen tudod, hogy ez a karácsonyi mese hozzátartozik az ünnephez… és hozzánk is.
Bólint egyet, lecsap az ajkaimra és a karjaiba kapva elindul velünk az ágy felé, amit a szokásos jóleső borzongással veszek tudomásul.
Mielőtt azonban teljesen átadnám magam Manuelnek és az érzéseimnek, egy pillanatra még felsejlik előttem egykori legjobb barátnőm arca. Nélküle nem teljes a karácsonyunk, de a szívünkben örökre megmarad...
És ebben a mesében is.

2014. december 25., csütörtök

Díj #2

Kedves Olvasóim!

Nemrég írtam arról, hogy a blog megkapta az első díját, most pedig ismét gyarapodott a díjainak száma. Nagyon szépen köszönöm és azt is, hogy érdemesnek találtátok arra a blogot, hogy ilyen megtiszteltetésben részesüljön!


Szabályok:
- Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
- Írj tíz dolgot magadról!
- Válaszolj tíz kérdésre!
- Írj tíz kérdést!
- Küldd tovább tíz embernek!


Köszönöm Dolores-nek a díjat! Örülök annak, hogy még mindig tetszik a blog. :)


10 DOLOG MAGAMRÓL:
(Remélem, nem baj, hogy ugyanazt írtam, mint a múltkor, de mivel nem telt el sok idő, nem nagyon változtak a dolgok.)
1. Utálok korán kelni, ha pedig mégis muszáj, legalább fél órával előrébb állítom be az ébresztőt, hogy legyen időm magamhoz térni. :)
2. Ha jó kávét iszom, mindig tüsszentek tőle. Ne kérdezzétek, hogy ez miért van, én magam sem tudom az okát. :D A családom szerint így legalább mindig tudjuk, hogy jó minőségű-e a kávé.
3. Kevés olyan ember van az életemben, akik igazán fontosak nekem vagy akár én vagyok fontos nekik, de őértük bármire hajlandó lennék.
4. Minden karácsonykor megnézem a Reszkessetek, betörők! 1. és 2. részét. Ezzel a "mániámmal" mindig kiakasztom a családomat, de nekem egyszerűen nem ünnep az ünnep ezek a filmek nélkül.
5. Szeretek mindent, ami német. Legyen szó egy könyvről, filmről, zenéről vagy bármi másról, tuti, hogy nálam az elsők között szerepel. Az már csak hab a tortán, hogy élnek kint rokonaim és általában náluk szoktam tölteni a nyaraimat. :)
6. Talán az előző pont után nem olyan meglepő, de a kedvenc focicsapatom a Bayern München. 
7. Szörnyen makacs és önfejű vagyok, éppen ezért elég nehezen ismerem el, ha mégsem nekem van valamiben igazam.
8. Érdekel az, hogy mit gondolnak rólam mások, pedig már csomószor megfogadtam, hogy nem törődök azzal, hogy ki mit mond rólam. Igazából egy csomó kellemetlen pillanattól megkímélhettem volna magam, ha betartom ezt a kis fogadalmamat.
9. A suliban történt velem néhány olyan dolog, ami miatt előfordul, hogy bizalmatlan vagyok másokkal és nem merem megmutatni azt, hogy milyen vagyok valójában.
10. Minden vágyam, hogy legyen egy németjuhász kutyám. :)   


DOLORES KÉRDÉSEI:
1. Mennyi időt szánsz a blogod írására?
Konkrét időt nem tudok mondani (vagyis jelen esetben írni). Mivel szeretem írni a blogot, ha van egy kis szabadidőm - és persze ihletem -, akkor azonnal gép elé ülök.

2. Gondoltál-e már arra, hogy könyvet jelentess meg?
Elég sokszor, de szerintem ez soha nem fog megvalósulni... Mondjuk, soha ne mondd, hogy soha... :D

3. Mi lenne a három kívánságod az aranyhaltól?
Egészség, boldogság... a harmadik kívánságomat szerintem nem használnám fel vagy inkább átruháznám másra, mert hirtelen nem tudnám, hogy mit is kérjek.

4. Mióta érzel késztetést az írásra?
Évek óta írok. Azt hiszem, hogy általánosba jártam, amikor először megírtam egy novellát. Az persze más kérdés, hogy szerintem borzalmas lett, de első próbálkozásnak talán nem volt annyira szörnyű. :D

5. Kedvenc blogod?
Sok blogot olvasok és mindegyik valami más miatt tetszik, ezért nem tudnék konkrétan kiemelni egyetlen blogot sem. :)

6. Cica vagy kutya?
Kutya. Méghozzá egy cuki kis németjuhász *.*

7. Fiú vagy lány gyereket szeretnél?
Fiút.

8. Hol élnél legszívesebben a világon?
Németországban. :D

9. Mi leszel, ha nagy leszel?
Ez egy nagyon jó kérdés. :D Igazából még tervezem, hogy tanulok, szóval ezért még nem tudom, de dolgozom az ügyön. :)

10. Mit szeretsz a kedvenc évszakodban?
Azt, hogy olyankor a legtöbb a szabadidőm és elutazhatok a rokonokhoz Németországba. :)


KÉRDÉSEIM:
1. Mi a legrosszabb tulajdonságod?
2. Ha találkozhatnál egy híres emberrel, ki lenne az és miért? Mit mondanál neki?
3. Mi alapján választod ki, hogy miről írj?
4. Volt már olyan, hogy azt fontolgattad, abbahagyod az írást? Ha igen, miért?
5. Mi az, amitől a leginkább félsz?
6. Mi a kedvenc színed?
7. Milyen témájú könyveket szoktál olvasni?
8. Belföld vagy külföld?
9. Ki a kedvenc sportolód?
10. Mi életed legmeghatározóbb élménye? 


AKIKNEK TOVÁBBKÜLDÖM:

Karácsonyi mese - 2. rész

2018. december

- Mama, álmosak vagyunk. – szólal meg Mia teljesen váratlanul.
Csodálkozva pillantok a csemetéimre, majd az órámra, végül pedig vissza a gyerekekre.
- De hát még korán van.
- De mi már álmosak vagyunk.
- Rendben. Akkor menjünk fel.
Odafent a gyerekek villámgyorsan bebújnak az ágyaikba és érdeklődve néznek rám. Először nem értem, hogy hová ez a nagy sietség, mert ilyenkor még javában tombolni szoktak, de… de aztán megértem. Biztosan kíváncsiak a történet folytatására.
- Tehát… hol is tartottunk? 
- Ott, hogy tönkrement az órád. – mondja készségesen Lucky.
- Ja, igen. Tényleg. Tehát… azután a december eleji pizzázás után nem találkoztam Manuellel egészen február közepéig, amikor is a születésnapom van…


2009. február

Duzzogva követem Miát, a legjobb barátnőmet. Bár, a mai húzása után nem biztos, hogy továbbra is ő fogja birtokolni a „legjobb barátnő” címet.
Most ugyanis épp a barátja, Mario villája felé tartunk. És hogy miért? Mario valami fontosat akar mondani Miának és mivel Mia a délután nagy részét nálam töltötte, evidens volt neki, hogy én is megyek Mariohoz. Csak azt nem értem, hogy minek. Legyen harmadik kerék? Ráadásul ma van a szülinapom, amit azért kissé jobban is el tudnék tölteni, de nem. Ehelyett magas sarkúban egyensúlyozok a kavicsos kocsi feljárón.  Ja, igen, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ki vagyok öltözve. Igazából azt hittem, hogy Mia el akar hívni bulizni és ezért kellett kiöltöznöm, de ezek szerint tévedtem. 
Mia kinyitja az ajtót, megragadja a karomat és egy határozott lépéssel átlépi az amúgy teljesen sötét ház küszöbét. Miért nincs villany kapcsolva, ha Mario itthon van, ráadásul már este is van?
Hamar választ kapok a fel nem tett kérdésemre, amikor Mia váratlanul felkattintja a villanyt…
…és egy csomó vigyorgó emberrel találom szembe magam, akik mind azt kiabálják, hogy „Boldog születésnapot, Lia!”.
Meghatódva pislogok a barátnőmre, majd nevetve megöleljük egymást.
- Boldog szülinapot, duzzogós! 
- Nem is vagyok duzzogós! – kérem ki magamnak szelíden, de határozottan.
- Á, dehogy. – egy pillanatra elkomorul – De azért nem haragszol, ugye?
- Nem. – a vendégseregre nézek, majd vissza Miára – Azt hiszem, ideje buliznunk!
Mia egyetértően bólogat, majd belevetjük magunkat a buliba.

Úgy tizenegy óra felé magamra kapom a kabátomat és kimegyek a teraszra. Szükségem van egy kis levegőre, mert eddig szinte folyamatosan pörögtem. Mindig akart velem valaki táncolni. Ez persze nem baj, csak… jól esik most egy kis magány.
- Boldog Szülinapot!
Összerezzenek. Ezek szerint mégsem vagyok itt egyedül. 
Kíváncsian a hang irányába fordulok. Kissé elhúzom a számat, amikor meglátom Manuelt. Hát, őrá aztán igazán nem számítottam.
- Köszi. – mondom udvariasan.
Felém nyújt egy kis dobozt.
- Ez a tiéd. 
Kíváncsian pillantok először rá, majd a kezemben lévő dobozra. Felnyitom a tetejét – egy különleges óra van benne. Azonnal megtetszik. Az egész úgy néz ki, mintha egy karkötő lenne medálokkal, de közben pedig mégsem az… vagyis nem csak az.
Kiveszem a dobozból és közelebbről is megszemlélem. Látszik rajta, hogy nem csak gyárilag vannak rajta medálok, hanem Manuel rakatott rá még egy-két dolgot. Van rajta egy J betű, ami ugyebár a nevem kezdőbetűje (igazából Julia a nevem, de mindenki Liának hív), egy pohár kávé (kár, hogy helyettem a kabátom kóstolta meg), egy autó (nagyon vicces, végül is csak egy hajszálon múlott az, hogy nem ütött el), egy szelet pizza (hát igen, pizzázni is voltunk együtt, bár az a találkozó sem sült el túl jól) és… és egy M betű.
Felhúzott szemöldökkel nézek fel Manuelre.
- M, mint…?
- Mia. – vágja rá lazán.
- Oh, értem.
Már majdnem azt hittem, hogy magára gondol… De, miért is gondolna magára? Hiszen semmi sincs köztünk… és nem is lesz.
- Nagyon szép.
- Örülök, ha tetszik.
Bólintok. Igen, valóban tetszik annak ellenére, hogy Manuellel nem vagyunk éppen túl jó viszonyban, de… végül is ő tette tönkre a régi órámat.
- Sajnálom.
- A régi órámat?
- Is. – felsóhajt és tesz felém egy tétova lépést – Meg a múltkorit. És… úgy általában az egészet.
Mivel látom a szemében, hogy komolyan gondolja, amit mondott és születésnapom is van, eszemben sincs veszekedni vele.
- Én is sajnálom. – visszateszem az órát a dobozba – Azt hiszem, hogy mindig rosszkor találkoztunk.
- Igen. Erre már én is gondoltam. - egy lépéssel megint közelebb jön hozzám – De… hogy ezt elkerüljük: találkozhatnánk valamikor. – kíváncsi tekintetemet látva folytatja – Talán, ha előre megbeszéljük a találkozót, nem fog balul elsülni.
Elmosolyodom. Lehet, hogy mindvégig félreismertem?
- Talán.
- Lia?
Mia hangjára megfordulunk. 
- Igen?
- Nem jössz… - Manuelre pillant, majd megint rám – Vagyis… nem jöttök be? Matsék nagyon szemeznek a tortáddal, de neked kellene felvágni. Ez végül is a te bulid.
- Rendben. Egy perc.
- Oké. – mondja, majd magunkra hagy minket.
- Hétfő délután ráérsz?
- Igen. Négyig dolgozom.
- Ha ötre eléd megyek, az úgy jó?
- Persze.
Lediktálom neki a címemet, meg telefonszámot is cserélünk, majd bemegyünk a házba, hogy felvágjam a tortámat.


2018. december

- De nem találkoztatok, igaz? – kérdezi Mia.
Lucky dühösen néz a nővérére.
- Ne szólj bele, Mia! 
- De hát úgyis ismered a történetet.
- Igen, de… úgy szeretem, ahogy anya mondja.
- Folytathatom? – pillantok rájuk kíváncsian.
- Igen, persze. – Mia látványosan felsóhajt – De olyan bosszantó!
- Hát igen. Valóban az volt… Emlékszem, mennyit készültem arra, hogy találkozzunk, de úgy tűnik, hogy az sem használt, ha időpontot egyeztettünk a találkozóra…


2009. február

Ezt nem hiszem el! Most, hogy végre találkozhatnék normális körülmények között is Manuellel, le kell mondanom, mert váratlanul bejött egy plusz megrendelés és ezért gyakorlatilag egész héten túlóráznom kell. 
Imádom a munkámat, de most… most a pokolba kívánom. Még jó, hogy Manuel megadta a telefonszámát. 
Felhívom és addig, amíg arra várok, hogy felvegye, az ajkamat rágcsálom. Mit fog szólni hozzá? Vajon dühös lesz vagy sokkal inkább megértő?
- Igen? 
Egy pillanatra meglepődök a női hang hallatán. Talán félreírtam a számot? 
- Én… Manuellel szeretnék beszélni. – nyögöm ki nagy nehezen.
- Most épp zuhanyozik. Átadjak neki valamilyen üzenetet? – feleli a nő meglehetősen nyávogós hangon.
Válasz helyett kinyomom a telefonomat. Tehát zuhanyozik. Na vajon miért? 
Elhúzom a számat, képzeletben pedig jól fejbe vágom magam. Hogy lehettem ilyen hülye? Komolyan azt hittem, hogy érdeklem őt? Pont én? Tiszta hülye vagyok!
Érzem, hogy könnyek marják a szememet. 
Amíg a mosdóba megyek, hogy rendbe szedjem magam, elhatározom, hogy többször nem dőlök be neki. Se neki, se másnak. 


2009. december

- Ugyan már, Lia! Ne csináld! – Mia, a legjobb barátnőm esdeklőn pillant rám – Muszáj eljönnöd.
- Tényleg? Ki mondta?
- Én. Na, kérlek! Az adósod leszek, ha jössz.
A ruhára mutatok, ami rajta van és ami az eredetileg az enyém.
- Szerintem már így is az adósom vagy.
- Nem akarok egyedül menni.
Kutatóan vizsgálom barátnőm arcát.
- Mitől olyan különleges ez a karácsonyi buli?
- Hát… ott lesznek a fiúk. És Mario is. – mondja nekem csillogó szemekkel.
A fiúk pont ma, karácsony előtt két nappal tartanak egy kisebbfajta összejövetelt, amire Mia természetesen el akar menni, mert ott lesz a barátja, Mario is. Azt mondjuk nem értem, hogy nekem miért kell ott lennem. Feltehetően úgyis egész este Marioval lesz elfoglalva…
- És? – kérdezem végül nagyon értelmesen.
- És nélküled nem buli egy buli. Kérlek, Lia!
- Lehet az a jövő évi kívánságom, hogy többet nem rángatsz el egy bulira akaratom ellenére?
- Persze.
- Jól van. – egyezek bele nem túl lelkesen.
- Ezek szerint… Eljössz?
- Ha megvárod, amíg elkészülök…
- Naná, hogy meg.

A buli egész jó, de… de valahogy mégsem érzem magam túl jól. Nem tudom, hogy miért… Lehet, hogy beteg leszek?
Kilenc óra felé kisebb nyüzsgés támad, amikor néhányan csatlakoznak a bulihoz. Az újonnan érkezők között van Manuel is – egy sötét hajú lány társaságában.
Üdvözöljük egymást, de az arcom végig érzelemmentes marad. Nem szeretném, ha Manuel vagy bárki más látná azt, hogy mennyire rosszul esik nekem ez az egész, így, amint lehet, azonnal a ház másik felébe megyek, csak azért, hogy ne kelljen beszélgetnem velük.
- Hát itt vagy? Már mindenütt kerestelek! – mondja Mia szemrehányóan.
- Ne haragudj, én csak… fáradt vagyok. – hazudom neki halkan.
- Nem csoda. Agyonhajtod magad.
- Sok a munka. – mondom vállvonogatva.
- Szerinted összeillenek?
- Kik? – kérdezem tőle csodálkozva.
- Hát Kathrin és Manuel.
Hirtelen gombócot érzek a torkomban. Miért kell most pont róluk beszélnünk?
- Nem tudom. – motyogom félhangosan.
- Azt mondjuk nem értem, hogy Manuel miért titkolózott ennyit.
- Ezt hogy érted?
Mia megvonja a vállát.
- Már nyár óta együtt vannak, de csak most hozta magával először Kathrint. Korábban is bemutathatta volna már nekünk.
Én egyáltalán nem bánom, hogy nem láttam, de ezt persze nem mondom ki hangosan. A végén még Mia elkezdene kombinálni.
- Én… egy kicsit kimegyek levegőzni.
- Oké.
Kint jólesően szívom be a friss, téli levegőt. Annyira… fullasztó volt odabent a levegő. Az az igazság, hogy nem igazán tudom, hogyan is kezeljem a helyzetet. Azt hiszem, teljesen felesleges volt bármit is elvárnom akár Manueltől, akár magától a helyzettől. Hiszen tudhattam volna, hogy ilyen…
- Utoljára is itt találkoztunk.
A váratlanul jött kijelentéstől összerázkódok. Oldalra fordítom a fejemet. Néhány lépésnyire Manuel a korlátnak támaszkodva engem figyel.
- Akkor még minden más volt. – mondom halkan.
- Szerinted miattam? 
Elfordulok tőle és inkább a végtelennek tűnő sötétségbe bámulok. Inkább ez, mint Manuel tengerkék szeme…
- Te tűntél el.
- Dolgoztam. – jegyzem meg hűvösen.
- Értem. Tehát ezért nem voltál képes felvenni a telefonodat?
A szemébe nézek.
- Miért nem mész inkább be? Kathrin már biztosan keres. – vetem neki oda keserűen, majd megint előre fordulok.
Közelebb lép hozzám.
- Tudod, jobb is így. 
- Már mondtad. – emlékeztetem őt a pizzériabeli beszélgetésünkre.
- Igen. Úgy tűnik, hogy az első megérzésem volt a helyes veled kapcsolatban.
- Hát persze. – dühösen ránézek – Te már csak tudod, hogy milyen is vagyok valójában. – mély levegőt veszek és sorra veszem az összekülönbözéseink okait – Lehet, hogy béna vagyok és elejtek dolgokat, de aznap volt életem nagy lehetősége, ezért voltam akkor olyan, amilyen. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok. Megesik néha, ha nagyon stresszes a munkám. Nem tartom magam se jobbnak, se rosszabbnak nálad. Úgy vélem, hogy mindenki egyforma. – közbe akar szólni, de leintem – Ha ismert ember lenne a barátom, akár rólad lenne szó, akár másról, soha nem használnám ki… sőt, még segítséget sem fogadtam el soha. Még a szüleimtől sem. Most elég jó pozícióban dolgozom és ezt mind magamnak köszönhetem. Csak magamnak. – végigszalad egy könnycsepp az arcomon – Az órámat pedig az apámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Lehet, hogy ez neked nem jelentene semmit, de nekem sokat jelentett, főleg, hogy aznap láttam őt utoljára élve... – letörlöm a könnyeket az arcomról – Most pedig hagyj engem békén és inkább menj be a barátnődhöz. Én elleszek itt kint egyedül is. Az utóbbi években egyébként is egyedül voltam…
Elfordulok tőle, mert nem akarom, hogy sírni lásson, noha tudom, hogy tudja, hogy most sírok. Hiszen, amikor magyaráztam neki, már akkor is kigördült egy-két könnycseppem.
Hátulról két kar ölel át.
- Lia… - mondja halkan a nevemet.
Nem tudom, hogy miért, feltehetően önkéntelenül megfordulok az ölelésében és egyenesen a tengerkék szempárba meredek – már amennyire látom a könnyeimtől.
Manuel szánakozva néz le rám, majd szorosan magához von, én pedig nyugalmat keresve bújok széles mellkasához.
Amikor abbamarad a sírásom, felemelem a fejemet. Manuel gyengéden a szemembe néz, majd lágyan megcsókol. 
Tudom, hogy nem lenne szabad most ezt csinálnunk, hiszen a barátnője odabent van és bárki észrevehet minket, de… most nem törődök ezzel. 
Most csak Manuel és a csókunk létezik a számomra.
Amikor szétválunk, akkor tudatosul bennem, hogy milyen sokat jelent nekem, de tudom, hogy nem lehet az enyém.
Ellépek tőle és elindulnék befelé, de a karom után nyúl. A mozdulatától felcsúszik a kabátom ujja és láthatóvá válik a csuklómon az órám, amit tőle kaptam a születésnapomra.
- Ez... – meglepetten az órámra néz, majd fel, rám – Hordod?
- Igen. 
- Lia, én…
- Manuel?
Amikor meghallom Kathrin hangját, kirántom a kezemet Manuel fogásából és beszaladok a házba.


2018. december

A fiam ásít egyet, ezért úgy döntök, hogy holnap mondom el nekik a mese végét.
Kivételesen egyiküknek sincs kifogása. Ma elég sokat játszottak, úgyhogy nem is csodálkozok rajta.
- Mama?
- Mondjad, Lucky.
- Szeretlek.
Meghatódottan pislogok a kisfiam álmos buksijára.
- Én is téged.

2014. december 24., szerda

Karácsonyi mese - 1. rész

2018. december

Betakargatom a gyerekeimet és adok mindegyikük homlokára egy-egy jó éjt puszit.
- Mama?
Kíváncsian fordulok Luckyhoz.
- Tessék?
- Mondasz nekünk egy mesét?
Elmosolyodom és végigsimítok a fiam buksiján.
- Persze. – a kicsik között járatom a tekintetemet – Melyiket szeretnétek?
Mia kissé feljebb ül.
- A tiéteket. 
Csodálkozva pislogok a gyerekekre.
- De azt már annyiszor hallottátok…
- De annyira jó!
- Szóval még nem unjátok?
- Dehogy! A tiétek az egyik legklasszabb történet. – mondja Lucky nagy bólogatások közepette.
Beletörődötten bólintok egyet.
- Hát… jó. Ha ennyire szeretnétek hallani…
- Igen! – vágják rá kórusban a gyerekek.
Mindketten kényelmesen elhelyezkednek az ágyaikban, majd várakozásteljesen pillantanak rám.
- Akkor kezdjük talán a legelején…


2008. szeptember

Fázósan összehúzom magamon a kabátomat és megszaporázom a lépteimet, közben pedig óvatosan egyensúlyozok a kávémmal és a mappáimmal, amikben a mai értekezletre való vázlataim vannak.
Épp jobbra kanyarodnék, hogy beforduljak a következő utcába, amikor valaki nekem jön és egészen egyszerűen feldönt. 
Természetesen nem is én lennék, ha nem ömlött volna a poharam tartalma egyenesen a vadonatúj, hófehér kabátomra. Bosszúsan felszedem a földről a mappáimat, amik sajnos szintén kaptak egy adagot a kávémból. Remek! Most mit fogok bemutatni az értekezleten?
- Mit képzelsz magadról?! Nem tudsz a szemed elé nézni?
Dühösen felállok és a srácra nézek. Egy pillanatra csodálkozva nézek vissza rá, amikor a srácban felismerem a Schalke kapusát, Manuel Neuert, aki most sajnálkozva néz vissza rám.
- Ne haragudj! Esetleg… tudok valamit segíteni?
- Nos… lássuk csak. Oda a kávém, a kabátom és a vázlataim, szóval… szerintem éppen eleget segítettél.
Attól, mert ismert ember, még nem érdemel különleges bánásmódot vagy ha esetleg valaki szerint mégis, én akkor sem osztom a nézetét.
- Tényleg sajnálom. A károdat pedig megfizetem…
- Felejtsd el! – a hangom úgy süvít, akár az őszi szél – Köszönöm, de nem vagyok rád vagy a pénzedre szorulva! – vágom dühösen a fejéhez, majd megkerülöm és sietősen folytatom az utamat az irodába. 
Remélhetőleg még időben érkezem és lesz időm átöltözni… na meg megmenteni a vázlataimat – ha ugyan még meg lehet őket.


2008. október

Mint mindig, most is gyors léptekkel haladok a munkahelyem felé. Ma különösen izgatott vagyok, ugyanis ma fog kiderülni az, hogy az én terveimet fogják-e használni az egyik legújabb parfümreklámban. 
Talán éppen emiatt az izgalom miatt most kivételesen nem nézek annyira körültekintően körbe, hanem automatikusan lelépek a járdáról – pont egy kocsi elé, ami azonnal fékez egyet.
Rögtön ledermedek, majd, miután kissé magamhoz térek, végignézek magamon, de úgy látom, nem történt semmi komolyabb bajom. Igaz, hogy az autó érintette a térdemet, de szerencsére nem ütött el.
- Jól vagy?
A kocsi felé nézek, amiből már kiszállt a vezetője.
Elképedve veszem tudomásul, hogy az autó vezetője nem más, mint a múltkori kávés kalandom okozója, Manuel Neuer.
- Már megint te? – pillantok rá sötéten.
Megrökönyödve néz rám, majd az ő szeme is sötéten villan.
- Tudtommal nem én mentem a te kocsid elé, hanem éppen fordítva.
- Talán lehetnél kissé figyelmesebb is.
- Még hogy én?! Na és te? Ha nem lennék elég figyelmes, most lehet, hogy a kórház felé tartanál és nem itt bájcsevegnél velem. – jegyzi meg gúnyosan.
Tulajdonképpen… igaza van, de ezt nem mondhatom meg neki. A végén még félreértené… és különben is: nem szeretem, ha másnak van igaza.
Felsóhajt és végignéz rajtam.
- Azért… jól vagy?
- Igen. – válaszolom neki meglepetten.
- Elvigyelek?
Már megint ez az adakozós hajlam!
- Köszi, de még megvannak a lábaim. – vetem oda neki kissé ingerültebben, mint ahogyan azt szerettem volna, majd – most már – épségben átkelek a zebrán.


2008. november

Megszólal a telefonom, így abbahagyom a munkámat és megnézem a kijelzőt: Mia hív.
- Van ma estére valami programod?
- Neked is szia. – mondom homlokráncolva. 
- Szóval?
A tekintetem az asztalon heverő papírhalom felé téved.
- A munka annak számít?
- Nem. Nincs kedved pizzázni egyet?
- De, szívesen.
Végül is vacsoráznom azért csak kell majd valamikor…
- Rendben. Menj készülődni! Egy óra múlva ott vagyok nálad.
- Miért kellene készülődnöm? – kérdezem rosszat sejtve.
- Az előbb mondtam. Pizzázni megyünk.
- Azt nem mondtad, hogy ki akarsz mozdulni.
- Pedig ki akarok. Mégpedig Ninohoz. 
Nino süti a környéken a legjobb pizzát, ezért Miával gyakran szoktunk hozzá járni.
- Akkor? Jössz?
Beletörődötten sóhajtok egyet.
- Persze.
- Oké. Akkor egy óra múlva. – mondja vidáman Mia, majd leteszi a telefont, én pedig a hálóba megyek, hogy magamra kapjak valami göncöt.

Körülbelül másfél órával később már Nino pizzériájában ülünk és a pizzáinkra várunk, de… valahogy mégsem minden olyan, mint általában, Mia ugyanis feltűnően sokat nézi az ajtót.
- Talán meg akarsz szökni előlem? 
Mia felém fordul.
- Nem, én… Mario idejön.
Mario valójában Mario Götze, aki történetesen amellett, hogy focista, Mia barátja lassan már két hónapja.
Csodálkozva nézek a barátnőmre. Azt hittem, hogy ketten leszünk – na, nem mintha lenne ellene bármi kifogásom, csak… úgy tűnik, hogy Mia már megint kész tények elé állít.
- Igen? Mikor mondta, hogy jön?
- Még délután.
- Akkor én miért is vagyok itt? – kérdezem tőle kissé dühösen.
- Mert… mert a legjobb barátnőm vagy és mert tudtam, hogy úgyis otthon kuksolsz.
- Dolgoztam. – javítom ki kissé higgadtabban.
- Péntek este? – az asztalra könyököl – Most komolyan, Lia: tényleg szívesebben lennél otthon, mint itt, velünk?
Megrázom a fejemet. Hát tényleg nem érti? Egyszerűen utálom, ha elhallgat előlem valamit, különösen, ha olyan dologról van szó, ami engem is érint.
- A „velünk” egészen pontosan kiket is takar?
- Mariot, engem…
- És még?
- A csapatot. – mondja nagyot sóhajtva.
Egy pillanatra lehunyom a szememet.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy az egész válogatott itt lesz?! Mia Freiburg! Véged van. 
- Most miért? Tök jó buli lesz. És néhányukat már amúgy is ismered.
Kelletlenül bólintok. Mián keresztül megismertem néhányukat. Rendesek, meg jó fejek, de hogy velük töltsem a péntek estémet? 
- Itt is vannak! – jegyzi meg Mia csillogó szemekkel.
- Az adósom vagy. – súgom neki oda halkan, amíg a pizzériába betóduló focistákat figyelem.
Mia legyint egyet.
- Már megszoktam.
Tulajdonképpen nincsen semmi bajom a fiúkkal és akár még jól is érezhetném magam ma este, de ez a pillanatnyi optimizmusom gyorsan elszáll, amikor Manuel Neuer is csatlakozik hozzánk.
Amikor rám néz, látni az arcán, hogy felismer. Meglepetten vizslat engem, de azért köszön nekünk.
Mivel az illem úgy kívánja, én is köszönök neki, bár semmi kedvem hozzá.
Gondolatban bővítem a listámat, ami azt tartalmazza, hogy hogyan is fogok bosszút állni ezért Mián.
Ez a lista még inkább bővül, amikor Manuel mellém ül, mert ez azt jelenti, hogy valószínűleg ostobán fecsegnem kell majd vele, pedig semmi kedvem hozzá.

A többiek beszélgetését figyelem, de közben végig magamon érzem Manuel pillantását, amit egy idő után megelégelek és a kapus felé fordítom a fejemet.
Egy pillanatig a szemembe néz, mielőtt megszólalna.
- Még nem ismerjük egymást… 
- Szerintem már találkoztunk. Kétszer is.
- Tényleg sajnálom a történteket.
Megvonom a vállamat.
- Nem kell. 
- Nem kezdhetnénk tiszta lappal?
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Nincs semmi értelme.
Kíváncsian néz rám.
- Miért?
- Máskor már úgysem fogunk találkozni. – válaszolom neki közömbösen.
- Honnan veszed?
- Más körökben mozgunk.
- Mire akarsz ezzel célozni? – kérdezi komor arccal.
- Te ismert vagy, én nem. Ez nem elég?
- Szóval ezért vagy velem ilyen? Mert felismernek az utcán?
- Én nem vagyok veled semmilyen. – javítom ki halkan, hogy a többiek ne halják azt, hogy miről beszélgetünk.
- Á, dehogy. – keserűen elhúzza a száját – Miért hiszed azt, hogy te jobb vagy nálam?
- Én nem hiszem azt.
- Tényleg nem. – gúnyosan elmosolyodik – Tudod, jobb is így. A végén még azt hinném, hogy azért állsz szóba velem, hogy felkapaszkodhass a hátamon.
- Menj a fenébe! – sziszegem neki dühösen, majd Miához fordulok – Most megyek, mert még dolgoznom kell.
- Na de…
- Majd hívlak. – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, mire barátnőm bólint egyet.
Felkapom a táskámat és a kabátomat, majd elindulok az ajtóhoz.
Kinyitom és épp kilépnék rajta, amikor egy kéz visszarántja előttem, egyenesen neki a kezemnek.
Dühösen felkapom a fejemet. Manuel volt az, aki meg akarta akadályozni azt, hogy elmenjek. Most komolyan: nem tudna végre leszállni rólam?
Felemelem a kezemet, amelyiknek nekiütődött az ajtó, de szerencsére nincs semmi baja – nem úgy az órámnak. Annak ugyanis betörött a kijelzője.
- Gratulálok, zsenikém. 
- Nézd, én…
- Miért nem hagysz már békén?! – kiáltok fel elkeseredetten, majd ismét kinyitom az ajtót, hogy hazamenjek.
Most senki sem állít meg, így könnyűszerrel kilépek az ajtón…


2018. december

- Na, Mama! Miért hagytad abba? – kérdezi morcosan Mia.
- Már későre jár. 
- Pedig most kezd izgalmas lenni. 
A férjem hangjára hátrafordulok. Az ajtóban áll és az ajtófélfát támasztva figyel minket.
- Mióta állsz itt?
- Az eleje óta. – mondja vigyorogva.
- Mama?
- Mia, majd holnap folytatom, rendben?
- Nem lehetne inkább most? 
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Nem. Nagyon jól tudjátok, hogy holnap jönnek a nagyiék. 
- Ajj, jó. – egyezik bele duzzogva.
Lucky megfogja a kezemet, mire kíváncsian ránézek.
- Szerinted a nagyiék hoznak ajándékot is?
Elmosolyodom.
- Holnap már karácsony, szóval szerintem biztos.
Felállok és még egyszer betakarom őket.
- Most pedig tessék aludni. Jó éjszakát!
- Jó éjt! – mondják kórusban a gyerekek.
Még egyszer végignézek rajtuk, majd az ajtóhoz lépek. A férjem átöleli a derekamat és hangtalanul becsukjuk magunk mögött az ajtót.

Karácsony

Kedves Olvasóim! 

Nagyon boldog és békés karácsonyi ünnepeket kívánok Nektek és remélem, hogy kellemesen telnek az iskola- és munkamentes napjaitok. :)

Ehhez a kikapcsolódáshoz én is hozzá szeretnék járulni, mégpedig úgy, hogy még ma felteszem Nektek a blogra a kis karácsonyi meglepetésem 1. részét, a folytatásait pedig 25.-én és 26.-án olvashatjátok majd.

Tudom, hogy ez nem nagy dolog, de úgy voltam vele, hogy valamivel meg szeretném hálálni azt, hogy velem vagytok, olvassátok a történeteimet, sőt, még értékelitek is őket. Ez tényleg nagyon sokat jelent nekem.

Sok puszi ♥

Lexie

2014. december 23., kedd

Díj #1

Kedves Olvasóim! :)

Eljött ez a pillanat is: a blog megkapta élete első díját! 
Természetesen nem azért kezdtem el írni májusban a blogot, hogy díjat vagy bármilyen más jutalmat kapjak érte, de ettől függetlenül szörnyen megtisztelő az, hogy a pipák, megjegyzések, rendszeres olvasók és követők mellett egy díjat is a magáénak tudhat az oldal.


Szabályok:
- Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
- Írj tíz dolgot magadról!
- Válaszolj tíz kérdésre!
- Írj tíz kérdést!
- Küldd tovább tíz embernek!


A díjért elsősorban Ena-nak jár a köszönet. Tényleg nagyon hálás vagyok neked és jól esik az, hogy gondoltál rám! :)


10 DOLOG MAGAMRÓL:
1. Utálok korán kelni, ha pedig mégis muszáj, legalább fél órával előrébb állítom be az ébresztőt, hogy legyen időm magamhoz térni. :)
2. Ha jó kávét iszom, mindig tüsszentek tőle. Ne kérdezzétek, hogy ez miért van, én magam sem tudom az okát. :D A családom szerint így legalább mindig tudjuk, hogy jó minőségű-e a kávé.
3. Kevés olyan ember van az életemben, akik igazán fontosak nekem vagy akár én vagyok fontos nekik, de őértük bármire hajlandó lennék.
4. Minden karácsonykor megnézem a Reszkessetek, betörők! 1. és 2. részét. Ezzel a "mániámmal" mindig kiakasztom a családomat, de nekem egyszerűen nem ünnep az ünnep ezek a filmek nélkül.
5. Szeretek mindent, ami német. Legyen szó egy könyvről, filmről, zenéről vagy bármi másról, tuti, hogy nálam az elsők között szerepel. Az már csak hab a tortán, hogy élnek kint rokonaim és általában náluk szoktam tölteni a nyaraimat. :)
6. Talán az előző pont után nem olyan meglepő, de a kedvenc focicsapatom a Bayern München. 
7. Szörnyen makacs és önfejű vagyok, éppen ezért elég nehezen ismerem el, ha mégsem nekem van valamiben igazam.
8. Érdekel az, hogy mit gondolnak rólam mások, pedig már csomószor megfogadtam, hogy nem törődök azzal, hogy ki mit mond rólam. Igazából egy csomó kellemetlen pillanattól megkímélhettem volna magam, ha betartom ezt a kis fogadalmamat.
9. A suliban történt velem néhány olyan dolog, ami miatt előfordul, hogy bizalmatlan vagyok másokkal és nem merem megmutatni azt, hogy milyen vagyok valójában.
10. Minden vágyam, hogy legyen egy németjuhász kutyám. :)   


ENA KÉRDÉSEI:
1. Melyik karaktert választanád: egy szerelmi szálba bonyolódó lányt vagy egy igazi kick-ass csajt?
Feltehetően a szerelmi szálba bonyolódó lányt. Romantikus típusnak tartom magam, úgyhogy egy jó kis szerelmi történet nálam mindig nyerő. :)

2. Mi volt az eddigi legromantikusabb gesztus, amiben részed volt?
Erre most nem írok semmit, mert szeretném, ha ez az én titkom maradna - és persze azé a bizonyos másik illetőé. :)

3. Voltak olyan kudarcok az eddigi életed során, amelyek megtanítottak jobban küzdeni?
Igen. Volt több is, de talán az első volt a legmeghatározóbb: amikor alsós voltam, négyes kaptam németből. Valójában ez nem volt túl nagy dolog, de imádtam/imádom a német nyelvet és amit igazán szeretek, azt szívvel-lélekkel csinálom, teljes maximalizmussal. Talán ez a kis esemény döbbentett rá először arra, hogy semmi sem hullik az ölünkbe és mindenért meg kell dolgozni. 

4. Ha megvalósulhatna, akkor te miért kapnál Nobel-díjat? Ne félj leírni! :)
Őszintén szólva, fogalmam sincs. Szerény embernek tartom magam, szóval nem tudnék mondani egyetlen dolgot sem... De ha esetleg kapnék egy Nobel-díjat, biztos, hogy az járna a fejemben, hogy "Miért pont én? Más biztos sokkal inkább megérdemelte volna..." 

5. Mi a véleményed arról, hogy első benyomás alapján ítélnek meg valakit? Mit tehet az ember, akit megbélyegeznek?
Nem szeretem, ha valakit első benyomás alapján ítélnek meg. Már velem is előfordult ilyen, de amikor leálltak velem beszélgetni és igazán megismertek, akkor rájöttek arra, hogy talán mégsem olyan vagyok, mint amilyennek ők gondoltak... 
Ha valakit megbélyegeznek - függetlenül attól, hogy tényleg igaz-e rá vagy sem -, akkor leginkább csak egyet tehet (szerény véleményem szerint): megmutatja, hogy ő egyáltalán nem ilyen és megpróbál rávilágítani a korlátolt agyúaknál arra, hogy alaposan félreismerték... Ez nálam legalábbis bevált.

6. Mit tennél, ha valaki odamenne hozzád az utcán és megkérne arra, hogy írd alá a könyvét? Bevallanád, hogy nem te írtad, vagy kedvesen aláírod neki?
Először is szörnyen meglepődnék azon, hogy egy ilyen dolog miatt leszólítottak, de... szerintem bevallanám, hogy nem én írtam a könyvet. Nem az én stílusom az, hogy mások munkájával kérkedjek és nem szeretem becsapni az embereket sem.

7. Mi a címe a kedvenc sorozatodnak, és mik azok a jellemzői, amik miatt szereted?
Több sorozatot is szeretek, de ha muszáj egyet kiemelnem, akkor a Doctor's Diary-t mondanám. Elsősorban azért, mert humoros, viszont vannak benne komolyabb részek is és mondanivalója is van, ráadásul cuki benne a férfi főszereplő. :) És az sem elhanyagolható tény, hogy német sorozat.

8. Melyik a kedvenc könyvadaptációd?
Talán a Harry Potter sorozat. A könyvek és a belőlük készült filmek is nagyon tetszenek, de elsősorban azért írtam pont ezt a művet, mert számomra teljesen hihetetlen, hogy az írónő, J. K. Rowling hogy a búbánatba tudta megírni ilyen jól és összehangoltan ezeket a könyveket. 

9. Ha nagyon-nagyon választanod kellene, akkor melyik szuperhőssel kerülnél egy csapatba: Amerika Kapitánnyal vagy Vasemberrel? Vagy esetleg Lokival szövetkeznél? ;)
Vasemberrel. Őt valahogy szimpatikusabbnak tartom... :)

10. Mi a címe annak a mesének, ami először eszedbe jut a gyerekkorodból?
Piroska és a farkas. Anyu mindig ezt mesélte nekem és emlékszem, hogy amikor ahhoz a részhez értünk, hogy a farkas bekopog a házba, mindig én kopogtathattam meg az ágyam mellett a falat. :) 


KÉRDÉSEIM:
1. Miért kezdtél el blogot írni?
2. Mennyi időt töltesz naponta blogolással?
3. Mi az, amivel teljesen ki tudsz kapcsolni egy fárasztó és megterhelő nap után?
4. Könnyen meg tudsz bocsátani valakinek, aki megbántott vagy inkább haragtartó vagy?
5. Mit választanál: egy jó kis mozis estét vagy félrevonulnál egy könyvvel a kezedben?
6. Mi a kedvenc könyved és miért?
7. Ha lenne egy időgéped, melyik korba mennél vissza? Miért?
8. Azt mondják neked, hogy megváltoztathatsz egy dolgot ezen a világon. Mi lenne az?
9. Ha egy lakatlan szigeten ragadnál, mi lenne az a három dolog, amit feltétlenül hiányolnál? Miért? 
10. Mivel töltöd a szabadidődet? 


AKIKNEK TOVÁBBKÜLDÖM:
Dolores
Karool
Audrey
Skylar
Noemi
Andrea
Daisy
Lana
Tina
Mae

Remélem, hogy megtiszteltek azzal, hogy válaszoltok a hirtelen összedobott kérdéseimre! :)

Díjak

2014. december 22., hétfő

4. rész

Mély levegőt veszek, majd megnyomom a csengőt. Pár pillanattal később kinyílik az ajtó és szembetalálom magam Amandával.
- Jó, hogy eljött! – mondja mosolyogva, majd beinvitál a házba.
Leveszem a kabátomat, amit átvesz tőlem.
- Köszönöm a meghívást.
- Nagyon csinos a ruhája. – jegyzi meg elégedetten, majd felakasztja a kabátomat – Már mindenki itt van, Josht kivéve. – bosszúsan megrázza a fejét, majd cinkosul rám kacsint – De Veronica már itt van, úgyhogy minden nagyszerűen alakul. Jöjjön, bemutatom a családnak!
Megfogja a kezemet és egészen egyszerűen behúz a nappaliba, ami tele van emberekkel.
- Figyelem! Megjött Nikki.
Egy csinos, terhes nő mosolyogva hozzánk lép.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek. Amanda már sokat mesélt rólad. Caroline vagyok. – mondja és a kezét nyújtja felém.
- Nikki Sanchez.
- Ellaine, gyere ide, kérlek! – szólal meg mellettem Amanda.
A felszólítás után egy szőke nő is csatlakozik hozzánk.
- Ellaine Ben fiam felesége. – súgja nekem oda a tettestársam – Másnak egyelőre nem mutatom be, mert úgyis csak elfelejtené a neveket.
Bólintok, mire Amanda magunkra hagy minket. 
- Tényleg újságíró vagy? Milyen cikkeket írsz? – pillant rám kíváncsian Ellaine.
- Igen. Arról írok, amivel megbíznak, úgyhogy eléggé különböző témákkal szoktam foglalkozni, de jelenleg egy női magazinnak írok.
Ellaine épp szólásra nyitná a száját, hogy feltegyen egy újabb kérdést, de a csengő, majd Amanda megakadályozza ebben.
- Ez biztos Josh lesz. – közli velünk, majd elindul a bejárat felé.
Nem tudom, hogy miért, de a szívem egyszeriben szaporábban kezd el verni. Biztosan csak a lámpaláz miatt. Végül is nem mindennap próbálom meg rátukmálni magam valakire, ráadásul úgy, hogy tudom, nem is nekem szánják az illetőt.
- Már megint késtél. – Amanda hangja behallatszik a nappaliba, így tökéletesen értem, hogy miről beszélnek – Elég meleg a kabátod?
Mély, kellemes nevetés szűrődik be a szobába.
- Ősz van anya és nem karácsony.
Hirtelen úgy érzem, hogy kiszárad a szám. Ellaine mond nekem valamit, de nem hallom, csak az előbbi kijelentést. Na, nem azért, mert nem tudtam, hogy ősz van, csak… csak valahogy olyan ismerős ez a hang. 
- Tudom, de olyan sovány vagy. – szólal meg ismét Amanda – Nem fázol?
- Nem, nem fázom. – feleli a férfihang.
Tényleg olyan ismerős… most már tényleg kíváncsi vagyok.
A következő pillanatban Amanda és a fia, Josh belépnek a nappaliba. 
Josh beletúr a hajába, az anyjára mosolyog, majd körbejártatja a tekintetét a szobában – és a tekintete megállapodik rajtam.
Velem pedig hirtelen nagyot fordul a szoba.
Amanda fia ugyanis az a Josh, akit nagyon is jól ismerek…
…és aki régen a szerelmem volt.


- Gyere, Josh, bemutatom az egyik barátnőmet, Nikkit. Tudom, hogy tetszeni fog. – mondja Amanda – Nikki, ő itt Josh. – jelenti be büszkén.
Josh is ugyanolyan meglepettnek látszik, mint én. Egyikünk sem számított erre a találkozásra. Ha tudtam volna, hogy róla van szó, tuti, hogy nem megyek bele ebbe az egészbe… különben is: nem arról volt szó, hogy Amanda fia egy csúnya, önfejű, esküvői fényképész? Ehhez képest itt áll velem szemben Joshua Payne, az elképesztően szívdöglesztő külsejű híres háborús fotóriporter. 
Azon agyalok, hogy hogyan is léphetnék meg innen a legegyszerűbben. Én tényleg segíteni szeretnék Amandának, de… de hogy Joshnak tegyem a szépet? Az ki van zárva! Annak idején amúgy sem váltunk el túl jó viszonyban… 
- Nikki! Ez aztán a… meglepetés. – szólal meg tétován Josh.
- Az nem kifejezés. – jegyzem meg kényszeredetten mosolyogva.
A felettébb kínos pillanatot Josh egyik bátyja, Simon töri meg.
- Szia, bátyó! – kiállt fel vigyorogva – Hogy s mint?
Ben is idejön a kis csoportosulásunkhoz és megropogtatja a testvére vállát, majd a negyedik testvér, Connor is felbukkan.
Mindenki Josh-sal foglalkozik, de én mégis kényelmetlenül feszengek, mert a barna szempár túlságosan áthatóan szegeződik rám, úgy, mintha a lelkem mélyére akarna látni.
- Josh, nem találkoztál még Veronicával. – szólal meg Ellaine, amikor megjelenik mellette Amanda jelöltje.
Hát, nem tudom, hogy Veronica mennyire nyeri el Josh tetszését, de bízom benne, hogy ez az este jól fog sikerülni a kialakult helyzet ellenére is.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – bájolog kissé nyávogva Veronica – Már rengeteget hallottam magáról.
- Igen? – kérdezi Josh egykedvűen.
Nekem kéne így szenvelegnem vele, nem? Bár, ahogy így elnézem Veronicát, szinte biztos vagyok abban, hogy ő alapból ilyen, de ettől függetlenül azért mégiscsak erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy teljesíthessem az Amandával megbeszélt alkunkat.
- Üljünk asztalhoz! – szólítja fel a társaságunkat Amanda.


Időközben már mindenkit bemutattak nekem, így megismertem Josh apját, Robertet, illetve a testvérek feleségeit és gyermekeit is. A szülők ülnek az asztalfőn, így én Amanda mellé kerülök. 
Ezzel nincsen semmi bajom, de mégis kicsit kelletlenül ülök le az Amanda által kijelölt helyemre, ugyanis így a jobbomra Josh kerül.
Mivel sokan vagyunk, kissé közelebb ülünk egymáshoz, így pedig szinte érzem a Josh testéből kiáramló hőt. 
Legszívesebben tudomást sem vennék róla, de akkor milyen összeesküvő lennék?
Akaratlanul megborzongok, amikor Josh átnyújtja nekem az egyik zöldséges tálat és összeérnek az ujjaink. Pokoli egy helyzet, az biztos.
Amíg mindenki az étellel és a szedéssel van elfoglalva, csend telepszik az ebédlőre, én pedig azon töröm a fejemet, hogy mit is mondhatnék Joshnak, amivel örökre elriaszthatnám magamtól, hiszen végső soron ez a feladatom. Persze eszembe jutott egy csomó minden, de azért nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a családja előtt és azt sem szeretném, ha kiderülne, hogy mi már ismerjük egymást – túlságosan is.
A pillanatnyi csendben Ellaine rám pillant.
- Nikki, még nem is mondtad, hogy most melyik újságnak is írsz.
- A Nőkről nőknek című lapnak. 
- Oh, abban van egy jó kis rovat. – jegyzi meg elgondolkozva Lilly, Connor felesége – Mi is a címe? Igen, megvan. Szépségfricskák.
- Azt én is szoktam olvasni. – kapcsolódik a beszélgetésbe Caroline – De azt egy Nikki Houston nevű nő írja. 
Kérdő tekintetét látva felsóhajtok.
- Én vagyok Nikki Houston.
Alig, hogy kimondom ezt a kis mondatot, Josh oldalról rám sandít.
- Miért írsz álnéven? – kérdezi kutató pillantások kíséretében.
Megköszörülöm a torkomat, amíg a válaszomon töprengek. Josh persze pontosan tudja, hogy miért a Houston nevet választottam… illetve, gyanítom, hogy tudja.
- Én… korábban más témában írtam és… nem akartam, hogy összemosódjon a kettő. – nyögöm ki nagy nehezen.
Josh felvont szemöldökkel néz rám. Látszik rajta, hogy nem hiszi el az érvemet, de nem fűz hozzá más kommentárt – szerencsére. Nem nagyon szeretnék most arról a régi dologról beszélni…
Caroline kíváncsian közelebb hajol.
- A holnapi rész miről fog szólni? 
Iszik egy-két kortyot, majd belekezdek a válaszomba.
- A holnapi rész tulajdonképpen…


- Sajnálom, hogy ilyen korán mennie kell. – jegyzi meg Amanda szomorkásan.
- Én is sajnálom, de még dolgoznom kell a cikkemen.
Tényleg jól éreztem ma este magamat, attól függetlenül, hogy kissé feszélyezett Josh jelenléte, de mivel ez az ő családja, egyetlen panaszom sem lehet.
- Hívhatnék egy taxit? – kérdezem Amandát.
- Ugyan, hiszen közel lakik. Majd Josh hazaviszi. Igaz?
- Nem szükséges. Majd fogok egy taxit. – erősködök Amandának, mert őszintén szólva nem igazán fűlik ahhoz a fogam, hogy kettesben legyek Josh-sal, ráadásul szerintem nem is végeztem túl jól a rám bízott feladatot.
- Szívesen hazaviszlek. – ajánlkozik Josh – Péntek este van, úgyhogy amúgy sem biztos, hogy kapnál taxit.
Egy pillanatra Amandára nézek, akinek az arcán a meglepetés, a bosszúság és az öröm keverékét vélem felfedezni. 
Tudom, hogy nem ez volt a terv, de sajnos igaza van Joshnak. A taxisok eléggé kiszámíthatatlanok és nekem tényleg haza kell mennem a cikkem miatt.
- Köszönöm. – mondom végül Joshnak.


Az utcák szinte kihaltak. Néma csendben ülök Josh mellett és kifelé bámulok az ablakon. Azt figyelem, hogy az utcai lámpák fénye hogyan villan meg a motorháztetőn. Tény, hogy nem túlzottan érdekes a látvány, de inkább bámulok kifelé, minthogy Josht nézzem vagy akár beszélgessek vele.
Úgy tűnik, hogy Josh nem osztja a nézetemet, mert váratlanul megszólal.
- Miért fogadtad el ma estére az anyám meghívását? – a lámpa pirosra vált, így Josh megáll és rám pillant – Ne értsd félre: örülök, hogy ma láttalak, de ez azért mégiscsak érdekel.