Reggel ráérősen öltözök fel és pakolom össze a cuccaimat. Semmi okom sincs arra, hogy siessek, mert Felix már nincs itthon, Rach is dolgozik, Lisa iskolában… úgyhogy max. Bernd lehet otthon, de ahogyan ismerem, tuti, most sem ül otthon a babérjain, hanem dolgozik valamerre.
Még egyszer utoljára körbenézek, hogy nem hagytam-e el valamit, de az az igazság, hogy emiatt sem aggódok annyira, mert ha esetleg mégis sikerül itt hagynom valamit, akkor majd átjövök érte.
Éppen ezért nyugodt szívvel bezárom az ajtót és átmegyek Rachékhez.
Jól sejtettem: Bernd valóban nincs itthon. Ezt egy laza vállrándítással elintézem, majd a szobámba megyek és kipakolok.
Ezután nekiállok a cikkemnek. Vagyis, hogy teljesen pontos legyek: átírok rajta ezt-azt. Nagyjából már Londonban megírtam, aztán megmutattam Adele-nek és miután ő áldását adta rá, most átformázom egy kissé, mert azért egy piszkozatot mégsem adhatok be!
A cikkemmel elbíbelődök majdnem délig, úgyhogy a szobámból egyenesen a konyhába megyek, hogy összedobjak valami gyors ebédet.
Miközben a hagymát darabolom, az jut az eszembe, hogy mennyivel másabb így a ház, Lisa nélkül. Már-már szokatlan és furcsa ez a nagy csend, ezért, hogy kissé „jobban” érezzem magam, bekapcsolom a rádiót, hogy azért mégiscsak legyen valami háttérzaj.
Különben is: jobban szeretek úgy főzni, ha közben szól a zene.
Mire elkészül az ebéd, Lisa és Bernd is megjön. Ebéd közben kölcsönösen kifaggatjuk egymást: őket az érdekli, hogy milyen volt London, engem pedig elsősorban az, hogy Lisának hogy tetszik az iskola. Természetesen Bernd is érdekel, de ővele nem történt annyi minden, mint Lisával.
Ebéd után elpakolok, Bernd dolgozni, míg Lisa a szobájába megy tanulni.
Az utolsó edényt teszem be a mosogatógépbe, amikor megszólal a csengő.
Megtörlöm a kezemet egy konyharuhába, majd az ajtóhoz megyek. Kinyitom és beengedem Karint, akivel a nappaliba megyünk, mert most senki nem zavar minket.
- Korai vagy. – állapítom meg érdeklődve, de egyáltalán nem bántóan.
- Nem baj, ugye?
- Dehogy. Kérsz valamit?
- Egy felest. – csodálkozó tekintetemet látva legyint egyet – Nehogy komolyan vedd! Gyümölcslé?
Bólintok és gyorsan hozok magunknak innivalót, majd leülök Karinnal szemben.
- Mi történt?
- Lena történt. – Karin dühösen fújtat egyet – Amióta Holgerrel jár, totál kész vagyok.
- Miért?
- Folyton azt kell hallgatnom, ahogy… - akármennyire is dühös, egy pillanatra elpirul – Szóval… érted.
Megint csak bólintok, mire folytatja.
- De komolyan: állandóan! Ha véletlenül otthon vagyok, max. hangerőn hallgatok zenét, hogy valamennyire tompítsam a hangokat, de… lassan már süket leszek!
- Ezt mondtad már Holgernek?
- Persze, de csak leintett meg kiröhögött. Pedig olyan jól helyreállt a kapcsolatunk, erre meg… jött ez a vipera. – szinte úgy köpi ki az utolsó szót.
- Egyáltalán hogyhogy összejöttek? – kérdezem tőle kíváncsian.
Ezt ugyanis még nem tudom, mert Dave erről nem beszélt.
- Hát… azt nem tudom. Szerdán Holger beállított Lenával és azóta együtt vannak. De… - Karin kutató pillantásokkal illet – Miért van olyan érzésem, hogy ez a tény egyáltalán nem lepett meg téged?
- Dave mesélte a hazaúton. – vallom be a barátnőmnek.
Bólint.
- Gondolhattam volna. Peter szerint nem kellene foglalkoznom velük, de ez elég nehéz, főleg úgy, hogy Lena gyakorlatilag éjjel-nappal nálunk van. Tisztára olyan az egész helyzet, mintha már velünk élne. Brrr. – összerázkódik és elhúzza a száját – Még belegondolni is szörnyű abba, hogy Lenával kelljen egy fedél alatt élnem.
- Csak nem…
- Nem ismered olyan régóta a bátyámat, mint én. Utoljára, amikor együtt voltak, majdnem gyűrűt vett neki. – mondja szinte suttogva – Aztán, amikor Lena dobta, totál a padlón volt. Én… féltem a bátyámat.
- Szerinted Lena megint ki fogja dobni?
- Sanszos. – bólogat keserűen legjobb barátnőm.
- És most…? Mihez kezdesz?
- Hááát… - boci-szemeket mereszt rám – Arra számítottam, hogy neked lesz valami jó ötleted…
- Nekem? – kérdezem meglepődve.
- Igen. Téged mindenki bír és mindig jó tanácsaid vannak.
Elmosolyodom. Jó, hogy ilyen véleménnyel van rólam Karin, de… mit tehetnék én?
- Őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy mi lenne most a jó megoldás. Feltételezem, Holger most totál szerelmes… - kérdőn pillantok Karinra, mire bólint egyet – Akkor meg hiába mondasz neki bármit is: az egyik fülén be, a másikon meg ki. – előredőlök – Talán… talán hagynod kellene az egészet.
- De…
Figyelmeztetően felemelem a mutatóujjamat.
- Ha elragadtatod magad, akkor annak az lesz a vége, hogy megint összeveszel Holgerrel és Lena fog jól kijönni ebből az egészből.
Karin egy pillanatra eltöpreng.
- Igazad lehet. – felsóhajt.
Bíztatóan rámosolygok.
- Majd csak lesz valahogy.
- Remélem. – egy rövid ideig még emésztgetni ezt a dolgot, majd legyint egyet – Most hagyjuk őket. – felcsillan a szeme – Inkább mesélj Londonról!
Az edzésre Karinnal megyek, mert átjött hozzám. Felixnek már küldtem egy sms-t, hogy mi a helyzet, de szerencsére nem volt kiakadva vagy ilyesmi. Karin is beszélt Peterrel és ő is lazán fogadta. Mondjuk, meg is lepődtem volna azon, ha kiakadtak volna egy ilyen kis dolog miatt.
Persze azért már alig várom, hogy lássam Felixet és Karin is így van ezzel Peter esetében, mert ma kivételesen rekordidő alatt érünk a pályához.
A fiúk Dave kivételével már mind itt vannak. Karinnal váltunk egy gyors pillantást, majd mindegyikünk megkeresi a saját barátját.
Átölelem Felixet, mire kapok tőle egy puszit az arcomra. A srácok épp valami filmről beszélgetnek, úgyhogy megpróbálok rájuk figyelni, hogy felvegyem a beszélgetés fonalát és hogy rájöjjek arra, hogy mégis mennyiből maradtam ki, de közben azért Felixet figyelem, aki egy idő után észre is veszi a vizslatásomat.
- Ennyire tetszem? – kérdezi vigyorogva, de nem néz rám, hanem a srácokra figyel.
- Persze. Nem tudtad?
Bólint.
- Sejtettem.
- Kár, hogy nem vagyunk kettesben… - jegyzem meg nagyot sóhajtva, mire azonnal rám kapja a tekintetét.
A kék szempárban villan valami… valami, amit én imádok.
- Mindjárt jövünk. – jelenti be a többieknek, majd egészen egyszerűen megfogja a kezemet és elindul a tornaterem felé.
Kíváncsian, de izgatottan követem.
Amikor belépünk a terembe, a falhoz ránt és az ajkai lecsapnak az enyémre. Egy elégedett sóhaj szakad fel belőlem, amikor a nyelvével végigsimít a számon, majd egy kicsivel később a nyelve találkozik az enyémmel.
Mindketten zihálunk, amikor elszakad tőlem.
- Mire is gondoltál?
Nagyot nyelek, mielőtt megszólalnék.
- Valami… ilyesmire.
- Akkor jó. – mondja, majd ismét megajándékoz egy-két észveszejtő és roppant érzéki csókkal.
- Valójában… a te hibád. – lehelem halkan.
Felhúzott szemöldökkel mered rám.
- Miért is?
Érzem, hogy elpirulok, ezért lehajtom a fejemet.
- Hát… mostanában sokat voltunk együtt… és…
Az állam alá nyúl és kissé megemeli azt, így kénytelen vagyok a szemébe nézni.
- És? – kérdezi rekedtes hangon.
Megvonom a vállamat.
- Teljesen hozzád szoktam. – végigsimítok a vállain – Hiányoztál.
Felröhög, majd megint megcsókol.
- Ezt jó tudni. – az ajkával végigszánt a fülem mögötti területen – Te is hiányoztál nekem. És… - az ölét az enyémnek nyomja – Most is hiányzol.
Az egyik kezemet a karján tartom, míg a másikkal megérintem a nadrágja szélét. Kacéran rápillantok, mire élesen beszívja a levegőt.
Épp lejjebb tenném a kezemet, amikor hirtelen megfogja és így megállít.
- Nagyon szeretném, de…
- Rendben. – elvigyorodom, gyors csókot adok neki, majd kibontakozok az öleléséből – Csak kíváncsi voltam arra, hogy hol van a tűréshatárod. – osztom meg vele a gondolataimat, majd elindulok az ajtó felé, de nem jutok sokáig, mert elkap.
- Tényleg? – csókot lehel a számra – Ezt még visszakapod.
- Tudom, de… megérdemelted. Ha nem ismernélek, nem lennék Felix-függő. – mondom neki nagy komolyan.
- Nagy kár lenne. – jegyzi meg kaján vigyorral az arcán.
Megérintem az arcát.
- Igen. Tudom.
A kis játékunk után újra csatlakozunk a többiekhez.
Pont akkor érkezik meg Dave is, ám egy cseppet sem tűnik vidámnak, sőt! Ha tekintettel ölni lehetne, Phil már halott lenne.
Köszönünk Dave-nek, de ő észre sem veszi, hanem egyenes odalép Philhez és behúz neki egyet.
Matt és Peter azonnal lefogja Dave-et. Mindenki kíváncsian néz rá.
- Ha még egyszer meglátlak a húgom közelében, kicsinállak! Világos? – üvölti Philnek, közben pedig rángatja a karjait, hogy kiszabaduljon, de Matt és Peter erősen tartja.
- Nem mindegy, hogy kivel beszél? – kérdezi Phil, akit időközben már felsegített L és most Phil vérző orrát próbálják meg rendbe hozni.
- Ja, mert te csak beszélgetni akarsz vele.
- Tudtommal Tan már felnőtt, szóval…
- Szóval a húgom, úgyhogy neked kurvára tabu!
Mindenki idegesen figyeli a srácokat, de elsősorban Dave-et. Megérintem Felix karját, mire alig láthatóan biccent egyet és megindul Dave felé.
- Menj haza! Majd szerdán csatlakozol az edzéshez.
- De most itt vagyok. – mondja kissé elbizonytalanodva, de továbbra is ellenségesen méregeti Philt.
- Képes vagy félretenni a nézeteltérésedet Phillel és normálisan részt venni az edzésen?
Dave egy pillanatig farkasszemet néz Felixszel, majd megrázza a fejét.
- Sejtettem. Menj haza, Dave!
Kirántja magát Matt és Peter szorításából, majd a táskájáért nyúl és lendületes léptekkel elindul hazafelé.
- Jól vagy? – kérdezi Felix Philt.
- Ja. Már nem vérzik.
- Akkor kezdjük el az edzést!
Mielőtt Felix is a pályára menne, megállítom.
- Én… utána mennék, de…
Azért vagyok most kissé bátortalan, mert utoljára, amikor Dave elrohant és én utána mentem, szakítottunk Felixszel és nem szeretném, ha félreértené a szándékaimat. Én pusztán csak baráti alapon szeretnék segíteni Dave-nek.
Felix egy ideig komor arccal néz rám, majd megenyhülnek a vonásai és lágyan megcsókol.
- Barátok vagytok, szóval menj csak.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Bólintok, majd gyorsan elindulok Dave után. Remélem, hogy még nem jár túl messze.
- Dave!
Megtorpan, így hamar utolérem. Még mindig nagyon dühösnek látszik, de most már némi érdeklődést is látok rajta. Gondolom, nem tudja, hogy mit keresek most itt…
- Én… jól vagy?
- Igen.
Aggódva pillantok rá.
- Biztos?
Felsóhajt.
- Nem. Nem igazán.
- Nincs kedved… beszélgetni? – kérdezem tőle óvatosan.
- Rendes vagy, Sam, de... – egy rövid ideig rám néz, majd elfordul tőlem.
A karja után kapok, hogy maradásra bírjam.
- Jég kellene a kezedre. – állapítom meg, amikor lepillantok a kézfejére, ami jelenleg teljesen vörös és véres is, ahogyan felszakadt a bőre.
Dave most sem mond semmit, csak néz. Komolyan, tisztára olyan, mintha Felix állna itt előttem és nem ő.
- Átjössz hozzánk?
- Felixhez? – kérdez vissza homlokráncolva.
- Ööö… nem. Rachékhez.
Bólint, így elengedem a karját és hazamegyünk hozzánk.
Dave-et egyenesen beküldöm a szobámba, én pedig a konyhába megyek jégért. Rach kérdőn pillant rám, de a faggatózást megelőzve gyorsan leintem. Most Dave fontosabb, mint az, hogy válaszolgassak Rach kérdéseire.
A szobámhoz érve egy pillanatra megállok az ajtóban, hogy némi időt hagyjak Dave-nek arra, hogy kissé összeszedje magát, na meg azért is, mert most épp a fotókkal teli parafatáblám előtt áll és a képeimet nézegeti.
Egy kicsit még várok, majd átlépem a szobám küszöbét.
- Jó képek. – jegyzi meg, amikor hallja, hogy beléptem, de nem fordul meg.
Miért van már megint deja vum?
- Köszi. – becsukom a szobám ajtaját és leülök az ágyamra – Gyere ide!
Megfordul és kérdőn néz le rám.
- Azt hittem, Felixszel jársz. – jegyzi meg kissé epésen.
Összehúzott szemekkel pillantok Dave-re. Miért érti félre rögtön a helyzetet pusztán azért, mert az ágyamon ülök?
- Tőlem ülhetünk a földre is, ha neked az úgy jó.
Ingerülten fújtat egyet, de azért eleget tesz az utasításomnak és mellém ül.
- Mutasd a kezed!
Unottan felém nyújtja az egyik kezét, de természetesen nem azt, amelyik sérült.
- A másikat.
- Minek pesztrálsz így? Nem vagyok már gyerek.
- Tényleg? Pedig most pontosan úgy viselkedsz! – vágom a képébe kissé idegesen.
- Akkor minek hívtál ide?
- Segíteni akartam! De tudod mit? Ha nem kell a segítségem, akkor el is mehetsz!
Dühösen levágom a konyharuhába csavart jeget az ágyra, kettőnk közé és felpattanok. Az ablakhoz lépek, hogy még csak látnom se kelljen Dave-et. Miért ilyen bunkó? Ráadásul éppen velem? Azt hittem, hogy barátok vagyunk… legalábbis nekem Dave egy barát. Az más kérdés, hogy ő másként tekint rám, de éppen ezért viselkedhetne velem egy kicsit normálisabban is.
Összerezzenek, amikor megérinti a karomat.
- Sam, én… ne haragudj! – mondja halkan.
Mivel mögöttem áll és gyakorlatilag a fülembe suttog, megborzongok, de nem válaszolok neki. Túlságosan felidegesített az előbb ahhoz, hogy most képes legyek értelmesen és higgadtan válaszolni.
Dave maga felé fordít, de nem hátrál, így az arcomon érzem a leheletét, amikor megszólal.
- Sajnálom. Nem veled volt… vagyis van bajom.
- Tudom.
Eltűri az egyik hajtincsemet az arcomból és közben megérinti az arcomat is. Természetesen csak véletlenül… én legalábbis ezzel nyugtatom magam.
Miután elengedi a hajamat, végigsimít az arcomon, amitől kissé furán, de valahogy mégiscsak jól érzem magam.
- Mennyivel könnyebb lenne minden, ha…
- Ha?
Dave halványan elmosolyodik.
- Hol is kezdjem?
- Az elején? – kérdezek vissza kíváncsian.
Közelebb hajol hozzám, de közben végig a szemembe néz.
- Ha velem találkoztál volna először. – szólásra nyitom a számat, de Dave leint – Ha több időt töltöttem volna veled. Ha lett volna bátorságom előbb bevallani neked azt, hogy mit érzek irántad. Ha én mondtam volna ki előbb azt, hogy szeretlek. – a monológja végére elhalkul a hangja, de így is tisztán értettem mindent.
Egy tizedmásodpercig még egymás szemébe nézünk, majd Dave váratlanul elkezd közelíteni még jobban felém… a szám felé.
És én tétlenül állok. Az agyam teljesen kikapcsolt és értelmesen gondolkozni sem tudok, mert ha tudnék, biztos, hogy elhúzódtam volna, de ehelyett én...
Mielőtt Dave megcsókolhatna, váratlanul megrezzen a mobilom a zsebemben.
Dave halkan káromkodik egyet.
- Muszáj megnézned?
- És ha fontos?
- Biztos Felix az. – jegyzi meg morogva.
Elhúzódik tőlem és az ágyamhoz megy, majd leül rá.
Előveszem a mobilomat, hogy megnézzem, ki üzent. Karintól jött sms-em.
Majd írj, hogy mi van Dave-vel!
Odamegyek Dave-hez és leülök mellé.
- Most már igazán rátehetnénk a jeget a kezedre…
Lazán vállat von.
- Ha még nem olvadt el… - mondja, majd felém nyújtja a sérült kezét.
- Amúgy… Karin írt.
- Tényleg?
- Igen. Szerintem ő is aggódik érted. – jegyzem meg komolyan, közben pedig Dave szemébe nézek.
- Lehet, de nem ő jött utánam.
Köhintek egyet és ismét Dave kezére nézek. Rendesen betakarom a jéggel és óvatosan rögzítem rajta. Sajnos úgy tűnik, hogy nem voltam eléggé figyelmes, mert a rövid művelet alatt Dave többször is fel-felszisszen.
- Nagyon fáj?
- Eléggé.
- Sajnálom, ha fájdalmat okoztam.
- Ugyan. Nem a te hibád.
- Nagyon haragszol Philre?
- Szerinted?
Mivel a hangjából ismét ki lehet hallani a dühöt és mivel a keze még mindig az enyémben van, a hüvelykujjammal óvatosan végigsimítok a kézfején, természetesen „a barátom vagy, ezért megvigasztallak” alapon.
- Ha esetleg szeretnél róla beszélni… akkor szólj és én meghallgatlak.
Bólint.
- Akkor… nem haragszol?
- Nem. Nincs miért. És te énrám?
- Egyáltalán nem.
- Akkor jó.
Dave eddig a szemembe nézett, de most, a hirtelen beállt csendben a számat kezdi el nézni. Van egy tippem arra, hogy miért…
Most Dave zsebében szólal meg váratlanul a telefon. Átkozódások közepette veszi elő, vet rá egy pillantást, majd el is rakja.
Kérdőn nézek rá, mire megvonja a vállát.
- Tan volt. – a fejéhez kap – Ja, persze, te még nem ismered. Tanja a húgom.
- Sejtettem. – az ajkamba harapok – Komolyan gondoltam ám azt, amit mondtam.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy nekem elmondhatsz bármit.
Elvigyorodik.
- Nagyon érdekel téged ez az egész.
Én is elmosolyodom.
- Igen, ez igaz. – megpróbálok komoly képet vágni – De segíteni is akarok.
- Mint egy barát?
- Ha rokonok vagy ellenségek lennék, akkor is segítenék.
Szándékosan nem válaszoltam a kérdésére… vagyis nem konkrétan.
- Egyik verzió se lenne jó. – jegyzi meg eltűnődve.
- Miért?
- Gáz lenne, ha bejönne az egyik rokonom… és az is gáz lenne, ha utálnál.
- Ezek csak példák voltak.
- Hát persze.
Megint megszólal Dave mobilja. A zsebébe nyúl, kiveszi belőle és egy sóhajtás után kinyomja és rám pillant.
- Azt hiszem, most mennem kell.
- Kikísérlek.
A bejárati ajtó előtt Dave egy pillanatra megtorpan.
- Ha annyira segíteni akarsz… holnap délután találkozunk? Akkor elmondok mindent és – felemeli a bekötött kezét – visszaadom a ruhát is.
- Rendben.
Bólint, int egyet, majd elmegy, én pedig megkeresem Racht, mert erős a gyanúm, hogy ki akar faggatni a történtekről.
Este kivételesen itthon maradok, mert Felix még mindig fáradt kissé London miatt, de telefonon azért beszéltünk egymással.
Természetesen elmondtam neki azt is, hogy holnap Dave-vel találkozok, de nem mondott rá semmilyen hülye megjegyzést, úgyhogy most azért nyugodtabb vagyok – de csak Felixszel kapcsolatban.
Az az igazság, nem tudom, hogy jó ötlet volt-e belemennem ebbe a találkozóba. Folyton azon töprengek, hogy miért nem húzódtam el Dave-től. Ha Karin nem küldi azt az sms-t, akkor lehet, hogy egy nagy baklövést csináltam volna… mondjuk, így sem érzem magam sokkal jobban.
Teljesen össze vagyok zavarodva. Azt persze tudom, hogy szeretem Felixet, de… azt viszont már nem tudom, hogy mit is érzek Dave iránt…
