2015. január 29., csütörtök

13. rész

A vacsora után Josh ismét hazavisz.
- Nem bolondíthatjuk tovább a családodat. – fordulok a kocsiban Josh felé – Ez nem tisztességes.
- Most ne beszéljünk erről! – mondja Josh.
- Mikor beszéljünk? – csattanok fel haragosan – Hamarosan itt a születésnapom. Nem folytatom tovább ezt a játékot. Hazugságban élünk és közben a családod befogadott engem. Úgy érzem, becsapom őket. 
- Tényleg? Van kiút.
Homlokráncolva nézek Joshra. Nem értem, hogy mire gondol.
- Mit mondjunk nekik?
- Nem gondolod, hogy bolhából elefántot csinálsz? A többiek befogadtak a családba? Hol itt a gond? Egy szóval sem mondtam nekik, hogy feleségül akarlak venni. Egyébként is jobban ismernek, semmint hogy ilyesmit várjanak el tőlem.
Természetesen ez igaz volt. Az évek folyamán tucat számra fordulhattak meg a nők a családi vacsorákon. 
De ettől függetlenül nem érzem magam jobban. Akarva-akaratlanul eszembe jutnak a régi idők, amikor Josh meg én… 
Vajon elvett volna vagy egyáltalán hajlandó lett volna bemutatni a családjának, ha nem történik meg Will-lel az, ami és együtt maradtunk volna? Nehéz kérdés, különösen majd’ három év távlatából.  
- A többi barátnőddel is ilyen kedvesek voltak?
Josh hallgat egy kicsit, mielőtt válaszolna.
- Nem ennyire. Saját magadért szeretnek. Hol itt a gond? – ismétli meg a válasza végén a korábbi kérdését.
- Nem lennének ilyen szívélyesek, ha nem hinnék azt, hogy…
- Nem hisznek semmit. – vág a szavamba Josh – Kedvelnek téged és szívesen vannak együtt veled. És te is szereted őket, ha nem tévedek. – egy pillanatra rám sandít – Vagy most próbálod tapintatosan tudomásomra hozni, hogy eleged van a zajos családi összejövetelekből és jobban kedveled Macallanék távolságtartó, hűvös modorát?
- Nem! Egyáltalán nem erről van szó. De az az érzésem, hogy ők… úgy értem, miért hívtak meg engem, sőt még Carlost is karácsonyra?
- Miért ne tehetnék?
Van valami furcsa Josh hangjában, csak azt nem tudom, hogy mi.
- Úgy érted, az édesanyád nem akar összeboronálni bennünket?
- Az anyám mindenkivel mindig össze akar boronálni. – nevet fel Josh – Ez nem jelent semmit. Azt hittem, már ismered.
Nagyot sóhajtok. Érzem, hogy Josh valamit nem mond el. De ha igaz, hogy a családja elfogad engem a kapcsolatunk minőségétől függetlenül, akkor értelmetlen vitatkoznom, hiszen ezzel csak azt kockáztatnám, hogy esetleg soha többé nem látom őket.
- De…
- Ha attól tartasz, hogy újra megcsókollak, mindössze annyit mondhatok, hogy ösztönös késztetés volt, de ha ragaszkodsz hozzá, a jövőben tartózkodom az efféle megnyilvánulásoktól. – megint rám sandít – Egyébként holnap elutazom, tehát…
- Mi?! – kiáltok fel ijedten – Csakugyan?
- Igen.
- És hová? – a gyomrom görcsbe rándul, ha arra gondolok, hogy Josh elutazik, mert az nyilvánvalóan azt jelenti, hogy valami háborús övezetbe megy… mint régen…
- Európába.
A szívem heves zakatolásba kezd az aggodalom miatt.
- Valamelyik háborús városba? – kérdezem suttogva.
Josh hallgat, miközben megáll egy stoptáblánál. Rám néz. Sötét, kifejezéstelen tekintete láttán még szaporábban ver a szívem. 
- Aggódsz értem?
- Hová? – kérdezem ismét.
- Csak ókori, történelmi helyszínekre. Szükség van a sorozatunkhoz még néhány felvételre. – válaszolja végül és gyengéden végigsimít az arcomon – Semmi extra nincs benne.
Tudom, hogy melyik sorozatról beszél. A múltkor láttam a TV-ben, hogy ez a műsor az ókori háborúkat mutatja be.
Még jó, hogy nem a mostaniakat…
Megkönnyebbülten felsóhajtok, közben pedig észreveszem, hogy remegek.
Josh is észreveszi, mert a tekintete aggódóvá válik.
- Nikki… - kezdi Josh, de felharsan mögöttünk egy duda, ezért inkább gázt ad.


Amikor megérkezünk, leállítja az autót és felém fordul.
- Jövő pénteken a család vár téged, akkor is, ha én nem leszek ott. Kérlek, menj el, hogy ne aggódjanak.
- Tényleg azt hiszed, hogy helyesen járunk el?
- Ha a családom azt reméli, hogy feleségül veszlek, akkor karácsony előtt nem kellene kiábrándítani őket. Számítanak a jelenlétedre legalább a fa feldíszítésénél. Elrontanád az örömüket, ha nem mennél el. Épp elég baj, hogy karácsonykor nem tudsz ott lenni, mert másnak a menyasszonya vagy. Mi lenne, ha az ünnepek után mondanánk el nekik?
Ha Josh így látja jónak, akkor én nem fogok vitatkozni.
Mély levegőt veszek.
- Rendben. – mondom, közben pedig úgy érzem magam, mint egy halálraítélt, aki haladékot kapott.

2015. január 26., hétfő

12. rész

- Késésben vagyok. – szólok bele a kaputelefonba – Megvársz vagy menjek utánad a saját autómmal?
- Megvárlak. – mondja Josh – Feljöhetek?
- Hogyne. – felelem neki, majd megnyomom a gombot, hogy Josh bejusson.
Mivel még csak fehérnemű van rajtam, gyorsan felkapok egy fürdőköpenyt és az ajtóhoz szaladok, hogy kinyissam azt.
- Szia! – üdvözöl Josh vidáman és lehajol, hogy adjon egy puszit az arcomra, ami ellen semmi kifogásom, mert a csütörtöki vacsora óta valahogy közelebb kerültünk egymáshoz – Na, milyen alakítást nyújtottam?
Elmosolyodok.
- Remek voltál. Teljesen lenyűgözted Rayt.
- Gondoltam.
Figyelmesen Joshra nézek, hogy vajon gúnyolódott-e az imént, de ártatlan nyájassággal néz vissza rám, ezért kissé megnyugszok.
- Hálás vagyok érte, de ha nem akarod nagyon megvárakoztatni a családodat, akkor jobb, ha a kocsiban beszélgetünk.
Beszaladok a hálóba a ruhámért, majd visszatérek Joshhoz, aki épp a konyhában lévő asztalnál áll és a vasárnapi újság keresztrejtvénye felett mereng.
- Van itt olyan toll, ami fog? – kérdezi rám pillantva.
Sikertelen próbálkozásainak eredményeképp már egy halom ócska toll hever a virágváza mellett.
- Nézd meg a telefonnál. – javasolom vállvonogatva.
- Minek tartogatod ezeket? – érdeklődik Josh kíváncsian.
- Sosem jutok hozzá, hogy kidobáljam őket. – válaszolom neki mosolyogva.
- Megértem a szempontodat. Legalább egynapi komoly munka lenne. – egy széles vigyort villant felém, mire megcsóválom a fejemet, majd a ruhámmal együtt bemegyek a fürdőbe, hogy összekészülődjek.
Épp becsuknám magam után az ajtót, amikor Josh megjelenik a fürdőajtóban és felém mutatja a kezében lévő használhatatlan tollakat.
- Most figyelj!
- Ki akarod dobni őket? – kérdezem tőle
- Nem is az Ontariói Királyi Múzeumba készülök velük.
- Ne nevettess, épp a szememet festem.
Josh magamra hagy, én pedig hallom, hogy a tollakat bedobja a szemetesbe.
- Köszönöm. Óriási terhet vettél le a vállamról. Én képtelen lettem volna rá. – kiáltom ki neki, hogy meghallja a mondandómat.
- Josh Golyóstollirtó Szakszolgálata. Állunk rendelkezésére. – kiáltja vissza hasonló hangerővel.
Amint elkészülök a sminkemmel, belebújok a ruhámba.
- Ugye tudod, hogy rosszul töltötted ki a rejtvényt? – kérdezi Josh.
- Elvesztettem a türelmemet. – bosszúsan felsóhajtok – Segítenél?
Kisvártatva Josh kíváncsian megáll a fürdőajtóban. 
- Azt hiszem, elakadt a zipzár. – fogalmazom meg neki a problémámat.
Josh bólint egyet és hozzám lép, mire hátat fordítok neki és oldalt húzom a hajamat. 
- Beleakadt a hajad. – szólal meg, rögtön utána pedig megérzem az ujjait a nyakamon.
Megborzongok és meglepetten lehunyom a szememet. Mozdulatlanul állok, szinte még lélegzetet sem merek venni, amíg Josh a zipzárral bíbelődik.
Végül sikerül kiszabadítania a hajtincsemet, mire megkönnyebbülten sóhajtok egyet.
- Na… - kezdek bele, de elhallgatok, amikor megérzem Josh száját a nyakamon.
Megint lehunyom a szememet.
- Josh. – suttogom – Ne csináld ezt!
Az imént még tréfálkoztunk, mintha ugyanúgy barátok lennénk, mint régen, a közös munkánk megkezdésekor. Mitől változott meg hirtelen a légkör?
- Nikki…
Ismét megborzongok. Josh hangja olyan, mintha a sivatagban végre éltető vízre talált volna. 
Megfogja a karomat, a másik keze a hajamba túr, miközben a szája továbbra is a fülem alatti érzékeny területet kutatja.
Szinte mozdulatlanul állunk. Érzem, hogy a vágy a hatalmába kerít – és nem csak engem.
- Josh. – zihálom halkan – Eljegyzett menyasszony vagyok.
- Még nem. – mondja Josh kétségbeesetten – Még nem.
Maga felé fordít és kisimít egy tincset a homlokomból. A szeme sötéten ragyog, a keze pedig, mint a vaskapocs szorítja továbbra is a karomat.
- Még nem. – mondja újra és megsimogatja a hajamat és a nyakamat – Nikki…
Ez a házasság. Ellenállni a fizikai vonzerőnek egy erősebb, értékesebb kötelék kedvéért. Ha most elbukom, akkor örökre elbuktam. Nem csalhatom meg Rayt… 
Sikerül időben elfordítanom a fejemet és kitérnem Josh szája elől.
Mindketten dermedten állunk, a testünk pedig majdnem összeér. Josh sokáig mélyen a szemembe néz, majd végül elenged, én pedig pánikszerűen elhagyom az apró fürdőt.


A Payne család már a karácsonyt tervezgeti, amikor nekiállunk a vacsorának.
- A tónál töltjük az ünnepeket. – magyarázza Amanda – Simon születése óta minden karácsonykor ott vagyunk. Ben akkoriban hároméves volt és szentül hitte, hogy nincs karácsony hó nélkül. Torontóban nem esett, ezért felmentünk a tóhoz. Azóta minden évben ezt tesszük.
- Remélem, Hannah előbb megérkezik. – mondja Simon és tettetett szigorral Caroline-ra néz – Beszélj vele, rendben?
Caroline derűsen elmosolyodik és a kezét a már igencsak gömbölyű pocakjára simítja.
- Ne aggódj! Megjön, ha itt lesz az ideje.
- Nem szeretném, ha ott fent elakadnánk a hóban, mikor vajúdni kezdesz. – morogja Simon.
- Te is jössz, Josh? – kérdezi Ellaine.
- Persze.
- Hozz magaddal meleg ruhát, Nikki! Rengeteget sétálunk és korcsolyázni is szoktunk. – mondja nekem Ben, Josh legidősebb bátyja.
Jó érzés, hogy máris családtagként kezelnek, de tudom, hogy nem fogadhatom el a meghívást. Ezúttal nem.
- Sajnálom, de karácsonykor nem jöhetek. – felelem fájó szívvel.
Az ünnepeket természetesen Ray családjával kell töltenem. Elvárják tőlem.
Mindenki azonnal tiltakozni kezd, Amanda pedig meghökkenve néz rám.
- Carlos hazajön karácsonyra? Ez az oka?
- Valószínűleg itt lesz a bátyám. Általában együtt töltjük az ünnepeket. De nem…
- Miért nem hívod meg őt is? – vág a szavamba Simon – Szívesen látjuk és lesz elég hely Hannah érkezése ellenére. Meglátod, jó buli lesz.
Némán megrázom a fejemet.
- Nem mehetek. Tényleg nem. Sajnálom. Szeretnék, de…
Az ajkamba harapok és rémülten érzem, hogy mindjárt elbőgöm magam, akár egy csalódott kisgyerek. Joshhoz fordulok támogatásért, de ő egy szót sem szól. Egyszerűen csak néz. Miért nem mond semmit? Miért nem közli velük, hogy én nem jöhetek?
Most döbbenek rá ismét, hogy véget kell vetni ennek a játéknak. A többiek családtagként kezelnek, mert azt hiszik, hogy Josh komolyan udvarol nekem. Meg kell mondanom nekik, hogy én Ray menyasszonya vagyok. A barátságukat talán a jövőben sem tagadja meg a Payne család – ezt őszintén remélem –, de tudniuk kell, hogy Josh és én sosem leszünk egy pár.
Már nem.
Ám képtelen vagyok elmondani az igazságot.
- Akkor legalább gyere el karácsonyfát díszíteni! – javasolja Simon – Az legalább olyan mulatságos, mint maga a karácsony.
- Igen, gyere el! – erősködik Connor is.
Gyámoltalanul Joshra nézek. Miért nem mond valamit és ment ki engem?
- Josh, úgy látom, neked kell állást foglalnod az ügyben. – szólal meg Robert, Josh apja.
Mindenki elhallgat. Josh-sal egymás szemébe nézünk.
- Hát persze, hogy eljön. – jelenti ki Josh végül.

2015. január 23., péntek

39. fejezet - Kedd

A délelőttöt a szerkesztőségben töltöttem, ahol elég nagy volt a hajtás, úgyhogy nem igazán volt időm gondolkozni bármi olyanon, ami nem a munkámmal kapcsolatos.
De most… 


Most már délután van. Egyedül vagyok itthon – Bernd délutános, Lisa Georgnál van – és idegesen rágcsálom a szám szélét, amíg Dave-re várok.
Természetesen szívesen meghallgatom Dave-et, hiszen én magam ajánlottam fel neki azt, hogy öntse ki nekem a szívét a húgával és Phillel kapcsolatban, de őszintén szólva másról nem igazán akarok hallani. Semmi olyanról, ami miatt kellemetlenül érezném magam.
De ahogyan Dave-et ismerem, tuti, hogy szóbahozza az érzéseit vagy olyan helyzetet fog teremteni, mint a múltkor. A majdnem-csók jelenetünk erre egy elég jó példa.
Vagy csak miattam alakult úgy a tegnap délután, ahogy?
Remélem, hogy nem. Nem akarom megbántani, de Felixet sem akarom megcsalni. És nem is fogom. Ebben biztos vagyok. 
Csengetnek, ezért az ajtóhoz lépek, amit egy mély levegővétel után ki is nyitok. Dave, amint meglát, elmosolyodik.
- Szia! - köszön, majd átnyújtja nekem a konyharuhát, amit tegnap adtam neki oda a keze miatt.
Elveszem tőle a ruhát.
- Szia! Be akarsz jönni vagy sétálunk egyet?
- Sétáljunk!
Elégedetten bólintok. Remélhetőleg Dave nem tart paranoiásnak, de most nem szívesen lennék vele kettesben…
Visszalépek a kabátomért, lerakom a konyharuhát, bezárom az ajtót és útnak indulunk.


Mivel Dave-nek fárasztó napja volt, megbeszéljük, hogy nem megyünk be a városba, hanem inkább a földek felé indulunk el, ahol futni szoktam.
- Hallgatlak. – jegyzem meg tétován.
- Igazából nem nagy sztori. – mondja vállvonogatva – Phil összejött Tannal.
- És te pont ezért akadtál ki.
- Igen, mert… olyan… fura. – feleli rám pillantva – Phil a haverom és eddig ő is mindig beszólogatott Tan miatt, most meg hirtelen együtt vannak. – tanácstalanul megrázza a fejét – Nem értem ezt az egészet.
- A szerelmet nehéz megérteni. – jegyzem meg eltűnődve – Ezért nincs is értelme indokokat keresni. – finoman vállon lököm – Ezt még te mondtad nekem.
A tekintetünk összekapcsolódik, amikor Dave felém fordítja a fejét. Az egész csupán néhány másodpercig tart, mert Dave visszafordul és inkább az előttünk lévő útra koncentrál.
- Azóta sok minden történt. – mondja végül egy hosszabb hallgatás után.
Bólintok, majd habozva megállok, amikor elérünk a földekhez.
- És most? Merre? 
- Menjünk az erdő felé. Tudod, ott van egy magasles is.
- Oké. Menjünk.


- A kezed hogy van?
- Nem vészes. Már nem fáj.
- Holnap mész edzésre, nem?
- Ja. Nem akarok Phil miatt kimaradni a fociból.
- Nem ő kapta fel a vizet…  - kezdek bele óvatosan a mondatomba, de Dave leint.
- Tudom, Sam. 
- És… mit akarsz most csinálni?
- Most? – kedvtelenül felnevet – Semmit. Nyilvánvalóan nem sok mindent tehetek. – mondja inkább magának, mint nekem, majd elvigyorodik, amikor a magasleshez érkezünk – Feljössz velem? 
- Igen.
Amíg felfelé mászok a létrán, azon töprengek, hogy mi járhat most Dave fejében. Nagyon ingadozik a hangulata, aminek nem igazán tudom az okát. Tegnap még dühös volt, most meg inkább közömbösnek mondanám. 
Amint felérek, megállok Dave mellett és megszemlélem a tájat. 
Mivel a lest nem tervezték túlzottan nagyra, Dave válla akarva-akaratlanul is hozzáér az enyémhez, de igyekszek ezzel nem nagyon foglalkozni. Inkább az erdőre koncentrálok.
- Sam, én…
Kíváncsian Dave felé fordítom a fejemet, aki erre közelebb lép hozzám.
- Dave… - mondom ki a nevét, de ez sokkal inkább egy sóhajnak, semmint egy mondat kezdetének tűnik.
A keze megérinti az arcomat. Visszafojtott lélegzettel lesem minden mozdulatát, mert fogalmam sincs arról, hogy mire készül.
Na jó, talán van némi fogalmam róla, de abban bízok, hogy Dave megcáfol.
Amikor a hüvelykujját gyengéden végigsimítja a számon, rádöbbenek arra, hogy Dave-nek mi jár a fejében… és ez nem jó. Nagyon nem.
- Annyira… szeretném… - mondja elfúló hangon.
Azon töröm a fejem, hogy hogyan állíthatnám meg, mielőtt egy óriási hibát követnénk el, de néhány másodperc múlva már felesleges gondolkoznom, Dave ugyanis egy nagy sóhajtás után leengedi a karját és elfordul tőlem.
- Lemegyünk? – kérdezi úgy, hogy közben kerüli a pillantásomat.
Válaszul bólintok egyet, majd lemászunk.
Leérkezvén Dave leül a fűbe, ezért követem a példáját. 
Egy darabig csak csendben üldögélünk és mivel Dave nem akar beszélgetni, hátradőlök, a karjaimat a fejem fölé emelem és az eget kezdem el pásztázni a szemeimmel.
Nem nézek Dave-re, de a szemem sarkából így is látom, hogy ő is elterül a fűben. 
- Mire gondolsz most? – kérdezem tőle suttogva.
- Mindenfélére.
- Például?
- Rád, magamra… a focira. Arra, hogy szeretnék egyszer repülőre ülni… - felé fordítom a fejemet, így látom, hogy elfintorodik – Philre…
- Philre?
- Aha.
- Azt hittem, hogy a húgod van együtt Phillel. – ugratom mosolyogva, mire az ő szája is mosolyra húzódik.
- Sajnos igen.
- Miért érzem úgy, hogy valamit elhallgatsz előlem? – pillantok rá homlokráncolva.
- Mi? Én nem…
- De igen, Dave. – vágok a szavába határozottan, de azért kedvesen – Tuti, hogy van még valami.
- Ami azt illeti… - kezd bele, közben pedig felül – Egyedül érzem magam. – mondja alig hallhatóan.
Szánakozva pislogok Dave-re, majd én is felülök, hogy egy szinten legyünk.
- Hogy érted ezt? – kérdezek rá a problémájára, hátha bővebben kifejti azt.
- Te meg Felix, Karin és Peter, Birgit és Matt... és most Tan és Phil. – elhúzza a száját – Még Baumann is jár valakivel… 
- Lenának mindig van valakije. – ellenkezek halkan.
- Ez igaz, de ha őket nem nézzük, akkor is vagytok néhányan, akiknek van valakije. De nekem? – tehetetlenül széttárja a karjait – Nincs senkim.
- Ez nem igaz, Dave. Tele vagy barátokkal, akik mindig melletted állnak.
Dave rám pillant. A tekintetétben szomorúság tükröződik.
- Nem egyről beszélünk, Sam. A haverok és a barátnő két külön dolog.
- De a barátok fontosabbak, mert ők mindig veled lesznek. – láthatóan nem hisz nekem, ezért gyorsan valami elfogadható érv után kutatok – Gondolj csak a tegnap délutáni vitátokra! A srácok nem fognak rád haragudni holnap, mert a barátaid. De ha mondjuk a barátnőddel vitáztál volna így…
- Oké, értem. – elfordítja rólam a tekintetét és előrefelé bámul – De ettől még egyedül vagyok.
A szívem egy pillanat alatt elszorul. Mit mondjak neki? Egyáltalán: érdemes bármit is mondanom? Úgyse hinne el most nekem semmit. Szerintem csak azt hinné, hogy vigasztalni próbálom… ami mondjuk igaz is lenne, de tényleg segíteni akarok neki, hiszen Karin mellett ő a másik legjobb és legfontosabb barátom.
- Most sem vagy egyedül. – felelem neki halkan.
Dave nem válaszol semmit és továbbra is meredten néz maga elé, de a kezét felém csúsztatja, amit én habozás nélkül megfogok. Most úgysem tehetek érte többet, noha szörnyen szeretnék.
Dave összekulcsolja az ujjainkat, de nem néz rám. A hüvelykujját néha végighúzza a bőrömön, de semmi egyebet nem tesz vagy mond. Most csak két barát vagyunk, akik együtt élvezik a csendet.
Ez az állapot egészen addig tart, amíg valami hideg rám nem esik. 
Amikor felfelé nézek, akkor veszem csak észre, hogy az ég teljesen beszürkült a sok esőfelhőtől. 
Dave-re nézek, hogy mondjak valami közhelyes mondatot, de Dave ezt már nem várja meg, hanem gyorsan feláll és engem is felsegít, majd beszaladunk a magasles alá, hogy némiképp védettek legyünk a hirtelen lezúduló esőtől.
Az egész művelet alig tart néhány másodpercig, mégis csurom vizesek leszünk, mire a les alá érünk.
- Remélem, hamar eláll. – jegyzem meg, miközben az esőcseppeket figyelem, ahogy ütemesen kopognak a földre, mintha csak egy tökéletesen megkomponált dobjátékot hallgatnék.  
- Biztos hamar eláll. Tudod, hogy itt mindig ilyen az idő.
Egyetértően bólintok, mert igaza van. Általában amilyen hamar jön, olyan hamar el is megy a vihar, úgyhogy ez azért pozitívum. 
Az mondjuk más kérdés, hogy bőrig áztam és szabályosan vacogok, mert az eső megérkezésével egy időben szörnyen lehűlt a levegő és mivel a ruhám vizes, még inkább fázok. 
Dave feltehetően látja, hogy reszketek, mert szó nélkül magához ölel. Ő is ugyanolyan vizes, mint én, de mégsem fázok már annyira, mint az imént.
- Így jobb? – kérdezi halkan.
- Igen.
- Mondjuk ruha nélkül hatásosabb lenne. 
Kissé elhúzódok tőle, hogy lássam az arcát, amin egy széles vigyor terül el. 
Felvont szemöldökkel pislogok rá.
- Ez egy Dave-féle sziporka volt?
- Inkább egy túlélési technika. – helyesbít vigyorogva.
Fázok, csöpög a ruhámból a víz, az eső is lankadatlanul szakad, de a körülmények ellenére elnevetem magam.
- Dave! Itt lakunk a közelben. Ez nem a Survivor.
Grimaszol egyet.
- Bear Grylls sokkal királyabb.
- Emlékeztess majd rá, hogy legközelebb ne jöjjek veled az erdő közelébe. – mondom neki homlokráncolva. 
A vigyora eltűnik az arcáról és helyette lágyan rám mosolyog.
- Szóval… lesz legközelebb?
- Persze. Bármikor találkozhatunk, hiszen barátok vagyunk.
Dave felemeli az egyik kezét és eltűri az egyik nedves tincsemet a fülem mögé, majd végigsimít az arcomon.
- Barátok… hát persze. – mondja halkan, majd azzal a kezével, amelyik még a derekamon nyugszik, még közelebb von magához.
- Dave…
- Ne mondj semmit! Tudom. – vág a szavamba, de továbbra is lágyan néz rám.
Eddig mindig megpróbáltam elhitetni magammal azt, hogy Dave nem is igazán szerelmes belém és igyekeztem poénnak venni a dolgot, de most… most rádöbbenek arra, hogy Dave tényleg többet érez irántam. A szemében és a mozdulataiban ugyanazt látom, amit Felix esetében is, ha kettesben vagyunk. 
Lesütöm a pillantásomat. Hogy kerülhettem ilyen nehéz helyzetbe? Akaratlanul is össze fogom törni Dave szívét és ezzel bennem is el fog törni valami, mert már nem lehetünk ugyanazok a jó barátok, akik eddig voltunk… illetve, ahogyan én gondoltam, mert Dave részéről ez már régóta nem a barátságunkról szól.
Elveszi a kezét az arcomról és az állam alá nyúlva finoman felemeli a fejemet. 
Amikor kissé lehajol hozzám, tudom, hogy mi következik, de nem állok az események útjába. Egyszerűen most túl sok minden kavarog bennem ahhoz, hogy reálisan lássam a helyzetünket.
Dave halványan elmosolyodik, majd megcsókol.


Az egész mintha csak a pillant műve lett volna. Alig érintette a számat, mégis tudom, hogy megtörtént.
A röpke csókja után azonnal elenged és hátat fordít nekem.
- Sajnálom, Sam. – mondja elhaló hangon.
- Én…
Nem tudok kinyögni egy épkézláb mondatot sem. Mit tettem?
Na jó, én igazából nem sok mindent, mert vissza sem csókoltam – nem is lett volna rá időm –, de akkor is… Ezzel most örökre megváltozott minden, kezdve a Dave-hez fűződő kapcsolatomtól egészen Felixig.
Hogy nézek ezek után Felix szemébe? Egyáltalán: hogy fogom neki ezt elmondani? 
Szabályosan mardos a bűntudat. Igazából Dave-re kéne haragudnom, amiért ilyen helyzetbe hozott, de nem tudok. Látom rajta, hogy mennyire megviseli ez az egész, ezért képtelen lennék most kiselőadást tartani neki arról, hogy mi a fenét képzelt magáról.
Ismét felém fordul és elgyötört arccal néz rám.
- Menjünk haza!
Értetlenül pislogok rá, majd amikor oldalra nézek, akkor veszem csak észre, hogy elállt az eső. 
Bólintok egyet, majd szótlanul elindulunk hazafelé.


- Sajnálom. – mondja még egyszer, amikor megállunk a házunk előtt.
- Tudom. – suttogom halkan.
Szerintem ugyanolyan nyomorultul érzem magam, mint most Dave, de kettőnk közül mégis én vagyok rosszabb helyzetben, mert nekem van párom, neki pedig nincs. Én elszámolással tartozok valaki felé, ő pedig nem. 
Erőtlenül elköszönök Dave-től, majd bemegyek a házba. 
Szükségem van egy jó forró fürdőre és nem ártana végre megszabadulnom a vizes gönceimtől sem.


Este az ágyban fekszem és a plafont bámulva azon tanakodok, hogy mihez kezdjek. 
Mindenképpen el kell mondanom Felixnek a történteket, még ha ezzel azt is kockáztatom, hogy szakít velem, de egyszerűen képtelen vagyok neki hazudni vagy megjátszani magam előtte. 
Keserűen elhúzom a számat. Eddig lenéztem Lenát, amiért szórakozott a fiúkkal, de közben én sem vagyok jobb nála. 
Kábé eddig jutok önmagam ostorozásában, amikor megrezzen a mobilom. A szívem azonnal hevesebben kezd el verni, amikor meglátom, hogy Felix hív.
- Szia! – szólok bele a telefonba.
- Szia! Hazaértél?
- Igen. 
- Elég nagy vihar volt délután.
A tüdőm azonnal összeszorul és érzem, hogy sírás fojtogat. 
- Igen. – nyögöm ki nagy nehezen – Meg is áztunk.
- Most minden oké veled?
Legszívesebben azonnal rávágnám, hogy „NEM!”, de nem tehetem meg. Nem akarom neki telefonban elmondani azt, hogy mi történt.
- Sam?
- Itt vagyok. – válaszolom gyorsan – Minden rendben, csak fáradt vagyok.
- Akkor hagylak aludni. Holnap találkozunk?
- Persze.
Elköszönünk egymástól, majd kinyomom a telefont.
Holnap. Holnap muszáj lenne színt vallanom, de másrészről ott van Dave, akit ezzel tuti, hogy kellemetlen helyzetbe hoznék… mondjuk, ő sem volt rám tekintettel, úgyhogy így egálban lehetnénk, de nem vagyok szemét és ezért nem akarok neki rosszat ezek után sem.
Remélem, hogy holnapig eszembe jut valami ésszerű és megfelelő megoldás, mert ha nem…
Nos, ebbe nem is akarok belegondolni.

2015. január 19., hétfő

11. rész

Tétován megállok a konyhaajtóban.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt! – mondja Josh mosolyogva, majd aggódóvá válik a tekintete – Tudtál aludni valamennyit?
- Igen. – lesütöm a pillantásomat – Azt hiszem, hogy jó hatással volt rám a beszélgetésünk.
- Vagy a társaság. – vágja rá mosolyogva.
- Miféle társaság? – meglepetten nézek rá – Még egy plüss mackód sincs. – jegyzem meg kuncogva.
- Hogyne lenne. De természetesen velem alszik. – feleli sértett méltósággal.
Elnevetem magam.
- Macival alszol? Nem hiszem.
Hozzám lép és felém nyújtja a kezét.
- Gyere velem! – utasít lágyan, ezért megfogom a kezét, mire kihúz a konyhából.
Felmegyünk a keskeny csigalépcsőn és jobbra fordulunk, Josh dolgozószobája felé, ahol Josh az éjszakát töltötte, miután kibeszélgettük magunkat. 
Amint belépünk Josh elengedi a kezemet. Körbepillantok a helyiségben, ami gyakorlatilag asztalok és fotófelszerelések sokaságából áll. A bal oldalon, a falnál egy keskeny vendégágy van, a falakat pedig töménytelen mennyiségű fénykép borítja.
Természetesen szeretem Josh képeit, de engem most egy köt le igazán. 
Az, ami az ággyal szemben lóg.
Egy lebombázott utcát ábrázol, tele kőtörmelékkel, a távolban pedig egy templom csonka tornya meredezik. Az előtérben egy maci hever. A kép elég éles ahhoz, hogy látni lehessen, hogy az egyik üvegszemét gombbal pótolták. Egyik fülén elkopott a szőr, mintha apró, szerető kezek mindig is ott markolták volna meg. A maci a karjait mintha a néző felé nyújtotta volna. A kép egyértelmű tiltakozás a háború ellen.
Nem először látom ezt a képet, mégis most is nagy hatással van rám. Emlékszem, amikor az egykori főnököm megmutatta nekem ezt a fotót, tudtam, hogy Josh-sal akarok dolgozni. Annyira jól fogta meg a pillanatot, hogy abban a percben igen-t mondtam a munkára. 
És nem is volt rossz döntés, hiszen a karrierem hihetetlenül fellendült és szerettem tudósításokat írni, de… de ma már nem hiszem, hogy képes lennék rá. 
- Ez volt az első műved, amit láttam. – motyogom halkan – Olyan… - elhallgatok, mert képtelen vagyok szavakba önteni az érzéseimet.
- A fenébe is! – csattan fel Josh idegesen, majd karon ragad és kihúz a szobából – Nem akartalak már reggel megríkatni.
- Te nem… Láthatnám a többit is?
- Most nem. Majd reggeli után. 
Visszatérünk a konyhába, ahol a kávé isteni illata már tudatja velünk, hogy elkészült.
- Az a kép… - kezdek bele, amikor Josh kávét tölt a csészémbe – Tudtad, hogy az győzött meg arról, hogy elfogadjam a felkérést?
Josh leül velem szembe és kíváncsi tekintetét rám emeli.
- Nem. – a kezébe fogja a csészéjét – Amikor megtaláltam azt a macit, azonnal lekaptam. Nehogy azt hidd, hogy csak rád van hatással az a kép. – belekortyol a kávéjába, majd leteszi a csészét és rám pillant – De így még inkább fontossá válik nekem is, hiszen ezek szerint emiatt találkoztunk. – jegyzi meg elmosolyodva.
Lesütöm a pillantásomat és inkább a kávémra összpontosítok. Persze azért néha lopva Joshra sandítok, aki nyugodtan, hátradőlve ül a széken. Haján megcsillan a reggeli Nap fénye. Olyan, mint egy nagy macska. Lustának látszik, de bármelyik pillanatban ugorhat.
- Köszönöm az éjszakai szállást. – mondom hálásan – Kényelmes az ágyad és sajnálom, hogy kitúrtalak onnan.
Josh meleg tekintete szinte megigéz, mialatt lustán, de meglehetősen szexin elmosolyodik.
- Szívesen, máskor is.


Hazaérve látom az üzenetrögzítőn, hogy van néhány nem fogadott hívásom. Meglepetten állapítom meg magamban, hogy Ray hívott – tegnap este többször is.
Ajaj. Tegnap este a Payne családnál voltam, aztán meg Joshnál. Persze nem történt semmi említésre méltó, legalábbis olyan, ami Rayt érdekelné, de… de ha visszahívom, akkor nyilván tudni akarja, hogy miért nem vettem fel a telefont és hogy merre voltam, az pedig kizárt dolog, hogy elmondjam neki. A végén még félreértené. 
Szerencsére nem féltékeny típus, de az, hogy egy pasinál – az exemnél – voltam, az talán még neki is sok lehet, ezért gyorsan ki kell találnom valami elfogadhatót.
Amikor úgy érzem, hogy egy elég nyomós érvet találtam, nagyot sóhajtva leülök és tárcsázom Ray számát.


- Josh? – szólok bele a telefonba.
- Szia, Nikki!
- Történt valami.
- Hallom a hangodon.
- Ray hívott tegnap, de mivel nem voltam itthon, nem tudtunk beszélni. Az előbb felhívtam és tudni akarta, hogy miért nem vettem fel a telefont, ezért én… azt mondtam… Lehetetlen volt rólad beszélni, Josh…
Lehunyom a szememet. Még soha nem hazudtam Raynek, de egyszerűen nem volt más kiút.
- Mit mondtál? – kérdezi Josh szenvtelenül – Egy régi barátnőd vagyok, akivel még sosem találkozott?
- Azt mondtam, hogy a szüleidnél töltöttem az éjszakát, mert túl sokat ittam ahhoz, hogy vezessek. – felelem gyorsan, közben pedig átkozom a saját gyengeségemet.
Josh jóízűen felnevet.
- Sokkal jobb, mint a barátnő.
- Kérlek, ne viccelődj ezen! Utálok hazudni és ezt te is nagyon jól tudod.
- De hiszen nem történt semmi. Én a dolgozószobámban töltöttem az éjszakát, te pedig a hálóban. Talán attól tartasz, hogy miután beszélgettünk, visszaosontam hozzád és álmodban elcsábítottalak?
Akármennyire is abszurd ez a feltételezés, érzem, hogy elpirulok. Még jó, hogy Josh most nem lát.
- Nem magyarázhattam el neki az egész históriát. Hogyan beszélhettem volna a kettőnk egyezségéről? Nevetségesen hangzott volna.
- Persze.
- Josh… Ha arra kerülne a sor… hazudnál a kedvemért?
- Én sem szeretek hazudni, de érted megteszem. – mondja határozottan.
Megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Tényleg?
- Nem veszíthetsz el egy gazdag vőlegényt, mert az anyám odavan a nagy mellű szőkékért. – válaszolja Josh – De mennyi a valószínűsége, hogy én is belekeveredem ebbe a dologba?
- Ray természetesen tudta, hogy ismerlek és hogy együtt dolgoztunk és… Ray most találkozni szeretne veled. Furcsának tűnt volna, ha nem-et mondok. – mély levegőt veszek – Hajlandó vagy nálam vacsorázni Rayjel együtt?
- Persze.
- Jövő csütörtök megfelel?
- Igen.
- Köszönöm, Josh.
Josh hümmög néhányat, majd bontjuk a vonalat.


- Örülök, hogy megismerhetlek. – mondja Ray Joshnak – Nagyon tetszenek a képeid. 
- Köszönöm. – válaszolja nyájasan Josh, majd rám néz, illetve a kezemre – Hol a gyűrűd? Úgy hallottam, hogy mára kész lesz. 
- Tudsz róla? Nikki születésnapi ajándéka. – válaszol helyettem büszkén Ray – A családom egy kisebb estélyt rendez és ott akarom átadni.
Josh váratlanul elvigyorodik.
- Ez azt jelenti, hogy hivatalosan még nem jegyeztétek el egymást?
- Még nem. – válaszolok neki összehúzott szemekkel.
Josh túlságosan is elégedettnek látszik, ami nekem viszont egyáltalán nem tetszik.
- Megfogalmazás kérdése. – feleli Ray.
Átsétálunk a nappaliba, ahol Ray tölt mindenkinek a poharába. 
Josh ma esti partnernője egy szőke lány, Lucy, aki leginkább egy életre kelt Barbie babára hasonlít. 
Josh elkapja a pillantásomat, mire rámosolygok. Elvigyorodik, ezért az ajkamba harapok, nehogy hangosan felröhögjek. Úgy látszik, tényleg kimeríthetetlen az a bizonyos tartalék. 
Miután nagy nehezen sikerül legyűrnöm a nevethetnékemet, megint Joshra nézek, aki most a vigyorgás helyett lágyan tekint rám. Pont úgy, mint…
Alig észrevehetően megrázom a fejemet és inkább a Lucy és Ray között kialakult beszélgetésre figyelek.
Némi beszélgetés után az asztalhoz telepszünk, hogy nekilássunk a vacsorának.
- Hogy álltok a lakáskereséssel? – kérdezi Josh inkább Raytől.
- Még nem vettem meg, de erősen gondolkozok rajta. Nikki egy kicsit elsiette a dolgot, amikor mesélt róla neked. – jegyzi meg Ray, majd rám sandít.
- Nikki és én régi jó barátok vagyunk. Mindent elmond nekem. – válaszolja Josh elégedett vigyorral az arcán.
- Ajánlottam egy árat, ami természetesen jóval kevesebb, mint amit kértek. – mondja Ray nagyképűen, ami egyáltalán nem vall rá.
Mondjuk, kezdjük ott, hogy én nem is tudtam arról, hogy ajánlatott tett. Utoljára még csak elméletben beszéltünk arról a lakásról. 
Aztán az sem tetszik túlzottan, ahogyan Ray ma este viselkedik. Olyan, mintha dicsekedni akarna a pénzügyi szakértelmével… 
- Nem-et mondtak. – folytatja tovább Ray a mondandóját – Várok pár hetet, egy kicsit megizzasztom őket, aztán előrukkolok egy újabb ajánlattal.
- Úgy látom, nem is akarod igazán azt a lakást. – jegyzi meg Josh kétértelműen.
Én legalábbis biztos vagyok abban, hogy Josh most nem a lakásra gondolt.
- Dehogynem. Remek helyen fekszik. Igaz, hogy egy kicsit drága, de a minőségért fizetni kell. 
- Bátrabb vagy, mint én. – mondja végül Josh – Én nem kockáztatnám meg, hogy megkaparintsák az orrom elől, amit akarok. – Josh először Rayre, majd rám néz.
A tekintete lágyan siklik végig rajtam, ez pedig rám nézve nem sok jóval kecsegtet…
…vagy mégis?

2015. január 16., péntek

10. rész

Csalódottan teszem le a telefont. Jen volt az utolsó reményem arra, hogy ne egyedül kelljen lennem ma este, de Jen holnap elutazik, ezért ma korán lefekszik. 
Ray sincs a városban. Velencébe utazott egy konferenciára, onnan pedig majd Németországba megy.
Tulajdonképpen… hiányzik a Payne család, de oda már nem mehetek. Miután beszéltem Ellaine-nel, ráébredtem arra, hogy ostoba voltam, amiért azt hittem, hogy eljátszhatok egy ilyen játékot anélkül, hogy félreértések hosszú sorát ne idézném vele elő.
Éppen ezért már két hete nem láttam sem a családot, sem pedig Josht. Az egyik találkozót azért mondtam le, mert Ray családjához voltam hivatalos, a másik meghíváskor pedig azt mondtam, hogy sok a munkám.
A telefonom váratlanul megcsörren. Felveszem, de beleszólni már nem tudok, mert a hívó fél megelőz.
- Amanda vagyok. Eljönne ma este vacsorára? Josh nem tudta megmondani, hogy ráér-e vagy sem.
Erős csábítást érzek, hogy elfogadjam a meghívást. Amikor Ray családjával voltam, egyáltalán nem éreztem azt a meghittséget, mint Josh családjánál, ezért szívesen elmennék hozzájuk, de… de mire lenne az jó? Pláne ma… éppen ma…
- Sajnálom, de nem. – mondom végül komoran.
- Veronica nem lesz itt.
- Nem erről van szó.
- Hát akkor miről?
- Nos…
- Van valami programja ma estére?
- Hát…
- A többiek is szeretnék látni. Hiányzik nekünk.
Érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Még így, a telefonon keresztül is érzem a sok szeretetet, ami Amandából és az egész családból árad.
- Én csak…
- Nagyszerű. Megmondom Joshnak, hogy ugorjon el magáért a megszokott időpontban. Öltözzön melegen! Az időjárás-előrejelzés szerint itt a tél...


- Élvezted az estét? – kérdezi Josh a visszafelé vezető úton.
- Persze.
- Mi a baj, Nikki? 
Josh hangja barátságosan cseng, ezért ránézek.
- Baj?
- Ideges vagy ma este. Ray miatt?
- Nem.
- A családom miatt? – találgat tovább Josh.
- Dehogy. Szeretem a családodat. Nem erről van szó… 
Josh rosszalló pillantást vet. Lerí róla, hogy egy szavamat sem hiszi. Befordul egy mellékutcába és az első szabad parkolóhelyen megáll.
- Akarsz róla beszélni? – kérdezi felém fordulva.
- Ma van december negyedike. – mondom halkan.
Josh halkan káromkodik egyet.
- A szüleid halálának évfordulója. 
Bólintok. 
- Igen. Én… - nem folytatom tovább, mert érzem, hogy megint könnybe lábad a szemem.
- A fenébe! Ne haragudj rám, Nikki! Teljesen elfelejtettem.
- Ugyan! Nem a te hibád. 
Sok mindenért hibáztathatnám Josht, de azért nem, ami a szüleimmel történt. Hogyan is lehetne ő a felelős? Nem ő ült abban az autóban, amivel a szüleim karamboloztak…
Josh újra bekapcsolja az övét, sebességbe teszi az autót, majd kiáll a parkolóból.
- Mit csinálsz?
- Elviszlek hozzám.
- Josh, én…
- Ma éjjel nem maradhatsz egyedül, Nikki.
Tétován bólintok. Most valahogy nincs erőm vitatkozni vele…


- Nem akarlak kitúrni az ágyadból. 
- Nekem jó lesz a kanapé is. – mondja mosolyogva, majd átnyújt nekem egy pólót.
- Biztos?
- Biztos. Jó éjt, Nikki!
- Jó éjt!
Bemegyek a hálóba, majd átöltözök és bebújok az ágyba. Megpróbálok minél előbb elaludni, de csak sokára jön el a jótékony álom…


Az elegáns hotel egyik impozáns termében vagyok, ahol holnaptól Josh képeit kiállítják. Megnézem a képeket, de lélekben teljesen máshol vagyok. 
Természetesen nem a képekkel van baj, hanem a történtekkel. Mi lesz velem, velünk azok után, ami történt? Bárcsak tudnék erre válaszolni… 
Egyet viszont nagyon jól tudok: azt, hogy most már semmi sem lesz olyan, mint régen…
- Hát itt vagy! – Josh hangjára megfordulok – Már mindenütt kerestelek.
Nem válaszolok, mire Josh hozzám lép.
- Harry is keresett. – magához ölel – A következő úti célunkról akart veled beszélni…
Kibontakozok Josh öleléséből és haragosan nézek rá.
- Elhiszed, hogy most baromira nem érdekel Harry vagy a hülye megbízása?!
- Ugyan, Nikki! Sajnálatos az, ami Will-lel történt, de… - kezd bele, majd hirtelen elhallgat.
- De mi? – kérdezem vészjóslóan.
- De nem te tehetsz róla. 
Elhúzom a számat.
- Tényleg nem…
- Miért rágódsz ezen ennyit?! – csattan fel Josh idegesen – Értsd már meg végre: Will hibázott és ezért halt meg! Nem miattad! Elcseszte és kész…
Összeszorítom a számat és mivel képtelen vagyok úrrá lenni a haragomon, képen vágom Josht. 
- Hogy merészelsz így beszélni a legjobb barátomról?! – támadok rá dühösen.
- Nikki…
- Te tényleg nem érted, igaz? – a hangom csalódottá válik – Végeztem. – jelentem ki határozottan és elsétálok Josh mellett.
Josh utánam szalad és megállít.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, ahogy mondom. – szegem fel az állam dacosan, majd faképnél hagyom Josht.
A szobámba felérve elveszem az éjjeliszekrényről Will fényképét és sírva lerogyok az ágyra.
- Will! Istenem, Will! Annyira sajnálom! Will… 


- Nikki! Nikki, ébredj!
Homlokráncolva kinyitom a szememet. Josh az ágy szélén ül és aggódó pillantásokkal méreget.
- Jól vagy? Azt hiszem, rosszat álmodtál…
Josht nézem, de közben eszembe jut az álmom.
- Én… - elakadok és érzem, hogy könnycseppek szaladnak végig az arcomon.
Josh szó nélkül magához ölel. Egy ideig még tartom magam, de aztán hangosan felzokogok.
- Ne haragudj, ha esetleg felébresztettelek… - mondom, majd lassan elhúzódok Joshtól, amikor végre sikerül abbahagynom a sírást.
- Ne hülyéskedj! Az alvás most mellékes. – gyengéden eltűri az egyik kósza hajtincsemet.
- Honnan tudtad, hogy rosszat álmodtam? – kérdezem tőle homlokráncolva.
- Kiabáltál, ezért benéztem a szobába. Akkor láttam, hogy vergődsz, ezért bejöttem hozzád. – kutató pillantásokkal illet – És azt hiszem, hogy az én nevemet mondtad… és Willét.
Egy pillanatra lehunyom a szememet. Most már Josh is tudja, hogy gyakran szoktam álmodni róluk…
- Mondd csak: mit álmodtál?
- Azt, amit mostanában mindig. – motyogom halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy Josh is hallja – A hotelben vagyok, te megjelensz, összeveszünk és elhagylak…
- Mióta álmodod ezt? – homlokráncolva vizslat.
- Amióta újra találkoztunk. 
- És Will…?
- Az utóbbi három évben gyakran vannak rémálmaim, amiknek Will a főszereplője. – vallom meg csendesen és közben lehunyom a szememet.
- Mi?! Nikki… miért nem mondtad?
Dühösen Joshra emelem a pillantásomat.
- Mit kellett volna mondanom? Azt, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy Will nincs többé? Vagy talán azt, hogy ez az egész az én hibám? – dühösen letörlöm a kézfejemmel a könnyeimet – Ezt akartad hallani?! Hát jó… Igen, az én hibám.
- Ez nem igaz, Nikki és ezt te is nagyon jól tudod.
- Emlékezz csak vissza arra, hogy mi is történt akkoriban… Vitatkoztunk azon, hogy nem akarsz bemutatni anyádnak és ezért Will ment el veled a terepmunkára és nem én. Ha akkor én megyek veled, akkor most én…
- Will óvatlan volt. – vág a szavamba Josh idegesen, de aztán megenyhülnek az arcvonásai – Tudod, hogy mindig is a „Nagy Sztorit” kereste… akkor azt hitte, hogy megtalálta…
Újra elsírom magam, mire Josh megint magához húz. 
- Sajnálom. – suttogja, majd egy puszit ad a hajamba.
Hátrahúzom a fejemet éppen csak annyira, hogy az arcába nézhessek.
- Én is sajnálom. És azt is, hogy pofon vágtalak.
Josh halványan elmosolyodik.
- Az, hogy újra találkoztunk, kárpótol mindenért. 
Tétován bólintok, majd nagyot sóhajtva átölelem Josht.

2015. január 14., szerda

16. fejezet

A TV előtt kuporgok és épp az F-1-es közvetítést nézem. Persze nézhetném akár élőben is, ha lett volna annyi eszem, hogy azonnal igen-t mondok Kimi ajánlatára, de nekem persze az sokkal fontosabb volt, hogy nehogy lekapjanak a lesifotósok.
Tulajdonképpen… minél többször gondolom végig a vitánkat és az indokainkat, egyre inkább rá kell döbbennem arra, hogy önző módon csak magammal foglalkoztam, pedig Kimit kellett volna előtérbe helyeznem, hiszen ez mégis csak az ő versenye és ez lényegében róla szól. 
Felsóhajtok. Mondjuk, most már nem megyek sokra ezzel a ténymegállapításommal, mert Kimi hallani sem akar rólam.
Talán majd a verseny után, amikor itthon lesz…


- Mihez akarsz most kezdeni, H? – kérdezi Tim és közben aggódó tekintettel vizslat.
- Őszintén? Fogalmam sincs.
Bekapcsolom a TV-t, hogy megnézzem a spanyol nagydíj szabadedzésének közvetítését. Itt legalább láthatom Kimit…
A korábbi reményem, miszerint a kínai nagydíj után Kimi hazajön és beszélünk, teljesen összeomlott, amikor a finn láthatóan elkezdett kerülni. Timmel persze beszélt, ha összefutottak, de én még csak nem is találkoztam vele. Egyedül a szobám ablakából láttam néha, amikor jön-megy…
A reményemmel együtt pedig én magam is összeomlottam. 
- Miért nem hívod fel?
- Szerinted nem próbáltam meg? Eddig mindig kinyomta, úgyhogy gyanítom, hogy nem akar hallani rólam.
- Azt hittem, hogy fontos neked. – jegyzi meg felhúzott szemöldökkel.
- Az is. – vágom rá habozás nélkül.
- Ha az lenne, akkor mindenképpen elérnéd, hogy beszélhessetek.
Tétován bólintok. Ez mondjuk igaz. Ha nagyon akarok valamit, akkor képes vagyok elérni – legalábbis ez eddig így volt, de Kimi esetében ebben nem vagyok annyira biztos.
De egy próbát mindenképp megér… ha pedig továbbra sem akar tőlem semmit, akkor azt is meg fogom érteni, de legalább személyesen láthatom őt. 
- Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezem izgatottan Timet, amikor hirtelen eszembe jut egy ötlet.
- Persze. Miről van szó?
- Hívd fel Kimit és kérdezd meg tőle, hogy melyik hotelben szállt meg.
- És ha tudni akarja, hogy engem miért érdekel, mit mondjak?
- Azt, hogy üzleti megbeszélésed lesz Barcelonában és összefuthatnátok dumálni.
- Szerinted beveszi? – pillant rám kétkedve.
- Nem tudom. A lényeg úgyis az, hogy megtudjam, mi a hotel neve és címe.
Tim bólint, majd bemegy a dolgozószobájába telefonálni, én pedig magamban imádkozok, hogy Kimi elárulja a bátyámnak a szükséges információkat.
Kisvártatva Tim visszatér és a kezembe nyom egy cetlit.
- Tessék. És most?
Elolvasom a cetlin lévő nevet és címet. Még jó, hogy az utóbbi néhány évben Spanyolországban voltam nyaralni, úgyhogy pontosan tudom, hogy melyik hotelről is van szó.
Zsebre vágom a cetlit és Timre nézek.
- Most? Most foglalok magamnak egy repülőjegyet és odamegyek.


- Komolyan elmész?
Határozottan bólintok egyet.
- Igen. 
- Biztos, hogy végig akarod ezt csinálni? – kérdezi másnap reggel Tim.
A bátyámra mosolygok, amikor meglátom az aggódó tekintetét. Jó, hogy ennyire törődik velem, de azért nem vagyok már gyerek…
- Igen. – behúzom a bőröndömön a zipzárt – Semmiben sem voltam még ennyire biztos.
- Azt ugye tudod, hogy ez őrültség?
- Tudom, de muszáj ezt meglépnem.
Tim beletörődötten bólint egyet.
- Jól van, de… hívj fel, amint megérkeztél!
- Felhívlak. – válaszolom, majd megölelem a bátyámat. 


Amint megérkezek Barcelonába, azonnal fogok egy taxit és a hotelhez vitetem magam.
Ahogy egyre jobban csökken a távolság köztem és a hotel, illetve Kimi között, egyre inkább idegesebb leszek. Csak reménykedni tudok abban, hogy Kimi meghallgatja a mondanivalómat, mert ha nem… nos, akkor nem tudom, hogy mihez kezdek, ugyanis csak a repülőjegyemről gondoskodtam, szállásról már nem. Mondjuk, szerintem nem is nagyon lett volna már szabad szállás, hiszen köztudott, hogy az F-1-es hétvégéken minden hotel és szálló dugig van. Persze az, hogy beszélek vele, sem garantálja azt, hogy megbocsát nekem a hülyeségem miatt, de igaza van Timnek. Egy próbát mindenképpen megér.
A taxis megáll a hotel előtt. Fizetek neki, majd a napszemüvegemet felvéve – valamennyire azért megpróbálom álcázni magam, mert nem szeretném, ha Kimi helyett valami hülye fotós látna meg először – kiszállok és a bőröndömmel együtt bemegyek a hatalmas épületbe.
Rögtön a lifthez megyek. Nem fáradok azzal, hogy a recepciónál érdeklődjek Kimi felől, mert egyrészt lehet, hogy nem is válaszolnának normálisan, másrészt meg nem akarom, hogy esetleg felszóljanak neki a szobájába, hogy vendége jött. A végén még fogná magát és lelépne előlem…
Kiszállok a liftből és futó pillantást vetek a cetlire, amin a címe, illetve a szobaszáma is megtalálható, majd céltudatosan a szobájához megyek.
Mielőtt bekopognék, gyorsan összefoglalom magamban azt, hogy mit is fogok mondani neki. 
Idegesen fújtatok egyet, majd bekopogok. Alig, hogy ezt megteszem, hirtelen eszembe jut, hogy mi van, ha nincs is itt? Természetesen megvárnám, amíg felbukkanna, de azért nem szeretnék órákat az ajtaja előtt szobrozni. A másik lehetőség, ami még felmerült bennem az az, hogy mi van akkor, ha nincs egyedül? Ha közben talált magának valaki mást… 
Körülbelül eddig jutok a rosszabbnál rosszabb lehetőségek feltérképezésében, amikor nyílik az ajtó és egy álmos finnel találom magam szembe, ami nem annyira meglepő, tekintve, hogy korán van ahhoz képest, mint amikor a finn kelni szokott, de ettől függetlenül most is ugyanolyan helyes, mint amikor utoljára találkoztunk. 
A tekintete rögtön élénkké válik, amikor meglát engem és kíváncsian végigmér.
Megköszörülöm a torkom.
- Szia! – mély levegőt veszek – Én… bemehetnék? Szeretnék beszélni veled…
Örökkévalóságnak tűnik az, ameddig a válaszára várok. A finn ugyanis ismét végignéz rajtam, majd a tekintete megállapodik az arcomon és felhúzott szemöldökkel elkezd méregetni, mielőtt végre-valahára megszólalna.
- Igen, persze. – mondja nem túl lelkesen, majd hátrébb lép, hogy bemehessek.
A szívem a torkomban dobog, amikor átlépem a küszöböt. Az, hogy beengedett és hajlandó meghallgatni, jó jel, de ez persze nem garantálja azt, hogy a végkifejlet is ugyanilyen bíztató lesz. 

2015. január 12., hétfő

15. fejezet

Elmosolyodom, amikor egy kéz csúszik a derekamra, majd a hasamra, ezzel egy időben pedig nedves csókok kerülnek először a nyakamra, majd a fülem mögötti érzékeny területre. A balommal hátra nyúlok és végigsimítok vele Kimi nyakán, mire a finn elégedetten mordul egyet. 
- Jó reggelt! – suttogja a fülembe, majd finoman beleharap a fülcimpámba.
- Neked is. – mondom immár nyitott szemekkel.
Mert hát ki a fene tudna aludni úgy, hogy közben Kimi édesen kínozza?
Mosolyogva a finn felé fordulok, akitől szinte azonnal kapok egy csókot, amit még jó sok követ ezen a reggelen…


Hatalmas mosollyal az arcomon lépek be a házba. Tim a nappaliban ül és egy újságot olvas egészen addig, amíg meg nem jelenek a nappali ajtajában, mert amint meglát engem, leteszi az újságot.
- Jé! Téged is látni még errefelé? – kérdezi tettetett csodálkozással.
- Ezt most miért mondod? – pillantok rá homlokráncolva, majd lehuppanok mellé a kanapéra.
- Talán azért, mert amióta randiztál Kimivel, alig látlak. – jegyzi meg szemrehányóan.
- Ez nem is igaz. – kérem ki magamnak azonnal, noha tudom, hogy igaza van.
A pénteki randink óta az utóbbi néhány napot valóban együtt töltöttük Kimivel. Igazából nekem sokkal hosszabb időnek tűnik. Olyan, mintha már évek óta ismerném a finnt, pedig ez egyáltalán nincs így. Talán azért érzem így, mert mellette önmagam lehetek.
- Ugyan. – finoman oldalba lököm Timet – Legalább van egy kis nyugtod tőlem.
- Te sosem zavarsz. – jelenti ki határozottan, mire megölelem.


Becsengetek. Alig, hogy kinyílik az ajtó, Kimi máris a karjaiba kap és forrón megcsókol.
Miután átlépem a ház küszöbét, a finn azonnal a háló felé terel, ami ellen semmi kifogásom, sőt. Szinte már attól majdnem kész vagyok, ahogy rám néz, különösen akkor, ha azzal az átható tekintetével vizslat, mint ahogyan most.
- Gyere el velem Sanghajba. – morogja Kimi a fülembe, közben pedig szorosan magához húz.
Egy kicsit elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- Sanghajba? – kérdezek vissza kissé értetlenül.
- Igen. – a keze becsúszik a pólóm alá és megérinti a mellemet, amitől azonnal jóleső borzongás fut végig rajtam.
- Miért akarsz oda menni? – kérdezem elfúló hangon.
A finn halkan felnevet.
- Talán azért, mert ott lesz a következő nagydíj?
Eltolom magamtól és homlokráncolva nézek rá.
- Azt akarod, hogy kísérjelek el a futamra?
- Persze. – a szája szélén halvány mosoly bujkál – Miért is ne? – ismét megpróbál magához húzni, de elhátrálok, mire felsóhajt – Most mi van?
- Nem mehetek veled. – rázom meg a fejem tehetetlenül.
Az arcáról eltűnik a mosoly.
- Miért nem? 
- Az F-1-es futamokon mindig nagy a felhajtás. A pálya környéke tele van riporterekkel meg tévésekkel és nem szeretném megkockáztatni azt, hogy esetleg bekerüljek a TV-be. Így is kész csoda, hogy még nem jöttek rá arra, hogy itt vagyok…
- Szóval a média miatt nem akarsz jönni? – kérdezi és közben keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt.
- Elegem van belőlük…
- Nekem is, mégis ott vagyok. A sport miatt. – megfogja az egyik kezemet – Azért hívtalak el magammal, mert szeretném, ha velem lennél.
- Tudom, de… - idegesen az ajkamba harapok, mire a finn elengedi a kezemet – És ha együtt látnak minket? Akkor mit fogsz mondani?
- Nem szoktam bájcsevegni a hülye riporterekkel.
- Az lehet, de tudod, hogy milyenek. Ha ott lennék, azonnal elkezdenének kombinálni arról, hogy mi lehet köztünk és én… - zavartan elhallgatok egy pillanatra, de utána folytatom – még csak néhány napja ismerjük egymást közelebbről és…
- Most azt várod tőlem, hogy címkézzem fel azt, ami köztünk van? – vág a szavamba komoran.
- Nézd! Én…
- Miért nem jó ez így, ahogy van? – mutat először rám, majd saját magára.
- Ha azt mondanám, hogy „jó, akkor maradjon minden úgy, ahogy volt”, akkor az mégis mennyi időre szólna? – pillantok rá összeszűkülő szemekkel.
- Talán feleségül kéne vegyelek azért, mert néhányszor nálam aludtál vagy mi? – kérdezi gúnyosan.
- Nem erről van szó! – csattanok fel dühösen.
- Jó! Tudod mit? Felejtsd el ezt az egész hülye meghívást! 
Most, életemben először személyesen is találkozok a Jégemberrel. Olyan fagyos a tekintete, hogy akaratlanul is megremegek. Sem a szemében, sem pedig őbenne nem látom már azokat az érzéseket, amik az érkezésemkor még megvoltak.
Én tényleg nem akartam vitát ebből, de... miért nem képes megérteni a helyzetet az én szemszögemből?
- Kimi, én…
- Jobb lenne, ha most lelépnél. – mondja, majd hátat fordít nekem.
Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem mozdulok azonnal. Még nem. Talán még van esély arra, hogy mindezt rendbe hozzam… rendbe hozzuk.
- És ha mégis igen-t mondanék?
- Most már nem kell. Kösz. – mondja keserűen.
Az első könnycseppem végigfolyik az arcomon, de még megpróbálom tartani magam.
- Felhívsz, ha visszajöttél?
- Szerintem semmi értelme.
Tétován bólintok, majd szinte kirohanok a házból.


- Már itthon is vagy? – kérdezi Tim meglepetten.
Nem válaszolok neki, csak sírva felsietek a szobámba. 
Kis idő múlva hallom, hogy Tim kopogtat az ajtómon, majd benyit. Futó pillantást vet rám, majd leguggol elém.
- Mi történt, H?
- Én… mindent elszúrtam.
- Hogy érted ezt? Összevesztetek Kimivel?
- Azt hiszem, hogy…
- Hogy?
- Hogy vége van. – mondom szomorúan és újra elsírom magam, mire a bátyám szó nélkül magához ölel.
Megnyugvást keresve hozzábújok, magamban pedig elátkozom az összes pillanatot, amit Kimivel töltöttem és magát Kimit is, akinek a vitánk ellenére sikerült elérnie azt, hogy ilyen rövid idő alatt fülig beleszeressek.

2015. január 6., kedd

9. rész

- A két türkiz túl közel van egymáshoz. – jegyzi meg Ray az ékszerésznek – Nem igazán így képzeltem el.
Ezután Ray élénk beszélgetésbe bonyolódik az ékszerésszel, amiben elmagyarázza, hogy milyennek is kell lennie a gyűrűnek.
Felsóhajtok. Ezek szerint ma nem fogom megkapni a gyűrűmet, pedig… pedig már örülnék annak, ha viselhetném.
- Ray!
- Igen?
- Szerintem gyönyörű. Nem vihetnénk el így?
Ray elmosolyodik, magához von és ad egy puszit a hajamba.
- Mindenképpen át kell alakítani, mert így nem jó, de ettől még ne ess pánikba! Jövő héten már az ujjadon lesz.
Kelletlenül bólintok, majd miután Ray még egyszer leegyeztet mindent az ékszerésszel, elhagyjuk az üzletet. 
- Nem gond, ha most nem viszlek haza? Még van egy csomó elintéznivalóm és…
- Nem, dehogy. Semmi gond. – az ajkamba harapok – Azért majd felhívsz?
- Persze. – válaszolja mosolyogva, majd megcsókol.


Miután elválok Raytől, bemegyek az egyik írószeres boltba, mert már nem igazán akad olyan toll a lakásomban, ami működőképes.
Épp a sorok között sétálok, amikor valaki a nevemet mondja. Felpillantok és meglátom Ellaine-t. 
Köszönünk egymásnak, majd Ellaine meghív kávézni, amire igen-t mondok, úgyhogy gyorsan veszek néhány tollat, majd átmegyünk az utca túloldalán lévő kis kávézóba. 
Mindenféléről beszélgetünk, aztán Ellaine szóba hozza Veronicát.
- Nem valószínű, hogy a többi családi vacsorán ott lesz.
Csodálkozva nézek rá.
- Miért?
- Josh most veled van. – közli velem egyszerűen, nekem pedig leesik az állam.
- De… - az agyam lázasan pörög – Nem úgy volt, hogy Veronica és Josh…?
- Josh nem érdeklődik Veronica iránt.
Akkor mi értelme volt ennek az egész összeesküvésnek, ha a feleség-jelölt Veronica kikerült a képből? Amanda a családi vacsorán egy szóval sem említette azt, hogy nincs többé összeesküvés. 
És ha nincs, akkor az azt jelenti… azt jelenti, hogy itt véget is ért ez az egész. 
Nincs több péntek esti családi vacsora, nincs több meghitt beszélgetés, nincs többé Josh…
De ez még megváltozhat. Veronica – vagy akár Josh – még meggondolhatja magát. Talán… 
Remélem.
- Ami késik, nem múlik.
Ellaine beleiszik a kávéjába, majd rám pillant.
- Veronica nem az a nő, aki képes meghódítani Josht. 
- Josh nem tudja, hogy mit csinál. – jegyzem meg bosszankodva.
Miért nem tudja felszedni ő Veronicát? Akkor én ismét visszatérhetnék a régi életemhez és minden tök szuper lenne megint.
- És te tudod, hogy mit csinálsz?
- Ezt hogy érted?
- Amanda azt mondja, hogy Ray a vőlegényed.
- Ez így is van.
- Valószínűleg én vagyok nehéz felfogású… Akkor mit akarsz Joshtól? Amanda szerint nem vagy tisztában saját magaddal.
Úgy érzem, hogy mindjárt megnyílik a lábam alatt a föld. Miféle zavaros ügybe keveredtem? Josh családjának fele azt hiszi, hogy Josh-sal járok, míg a többiek pontosan tudják, hogy már vőlegényem van. Bele sem merek gondolni abba, hogy miket gondolhatnak rólam…
- Persze semmi közöm hozzá. – teszi hozzá gyorsan Ellaine.
Lehajtom a fejemet és megpróbálom összeszedni magam.
- Nem lett volna szabad hagynom, hogy Amanda belerángasson ebbe. Tiszta őrület! Bárcsak ne lennék mindig ennyire kíváncsi… - ijedten Ellaine-re nézek – Mi lesz, ha Ray rájön? Sosem hinné el az igazat.
- És Josh?
- Josh tudja. Az ő kedvéért csinálom ezt az egészet. Próbáltam segíteni Amandának, hogy megnősítse Josht, de Joshnak is segítek, hogy az anyja hagyja békén. – könyörgő pillantással nézek a velem szemben ülő Ellaine-re – Kérlek, ne áruld el Amandának!
- Mit?
- Arról volt szó, hogy én leszek a csali, de jelenleg sokkal inkább célpontnak érzem magam.

2015. január 5., hétfő

8. rész

Köszönök Joshnak, majd beszállok a kocsijába. 
- Mi történt? – kérdezi fürkésző pillantásokkal.
- Semmi különös. Miért?
Josh vállat von.
- Nem tudom. Feszültnek látszol. Mi a baj?
Elfordítom a tekintetemet Joshról, mert szörnyen zavar a mély pillantása, ami olyan, mintha a lelkem mélyéig látna.
- Tényleg nincs semmi baj, sőt. Ray megkérte a kezemet.
- És te mit feleltél?
- Természetesen igen-t mondtam.
Josh a kezem után nyúl és megérinti a gyűrűsujjamat.
- Köszönöm, hogy ma este nem hoztad magaddal a gyűrűt. Nem hiszem, hogy hatásos lenne a színjátékunk, ha a többiek látnák, hogy egy másik férfi gyűrűjét viseled. 
- A gyűrűt csináltatjuk, tegnap választottuk ki hozzá a követ az ékszerésznél. – magyarázom Joshnak.
- Meséltél Raynek a mi kis színjátékunkról? – kérdezi Josh kíváncsian, majd elengedi a kezemet és beindítja a motort.
- Azt mondtam neki, hogy a barátaimmal vacsorázom. – felsóhajtok – Nincs értelme, hogy többet tudjon erről, elvégre valójában nem randizunk. – Josh futólag rám néz, mire folytatom – Egyébként Ray sosem szimatol utánam, mert teljesen megbízik bennem.
Josh lelassít a piros lámpánál.
- És megbízik bennem is?
- A létezésedről sem tud, tehát értelmetlen a kérdés, hogy megbízik-e benned vagy sem.
- Ha nem is tud rólam, arról azért csak tud, hogy vannak körülötted férfiak?
- Mit kellene tennie? – dühösen Joshra nézek – Megkérte a kezemet és én igen-t mondtam. A jegygyűrű hamarosan kész. Talán zárjon el a külvilágtól?
A sötét szempár kíváncsian pillant rám.
- Ha az én menyasszonyom lennél és még nem lenne kész a gyűrű, valamit biztosan viselnél az ujjadon. Ha mást nem, hát egy meggörbített gemkapcsot.
- Miért mondod ezt most? Neked sosem állt szándékodban megkérni a kezemet, úgyhogy ne mondd meg nekem, hogy mit tennél, ha a te menyasszonyod lennék.
- Mitől vagy te ebben olyan biztos? Talán meg akartam kérni a kezed, de te addigra leléptél!
Egy pillanatra a torkomon akad a szó. Vajon Josh tényleg meg akart kérni vagy most csak azért mondta ezt, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon? Akárhogy is van, nem jöhetek ki a sodromból, hiszen most Amandáékhoz, Josh családjához megyünk, ahol el kell játszanom, hogy teljesen boldog vagyok Josh-sal és ez elég nehezen fog menni, ha Josh előtte jól felidegesít.
- Mondtam már, hogy Ray megbízik bennem. – válaszolom higgadtan.
Josh oldalról rám sandít.
- Akkor bolond. – állapítja meg, majd indexel és jobbra kanyarodik.
Dühösen levegő után kapkodok, de mielőtt bármit is mondhatnék, Josh ismét megszólal.
- Nem szereted annyira, hogy feleségül menj hozzá. Csak a jó ég tudja, hogy miért hiteted el magaddal az ellenkezőjét.
Érzem, ahogy a düh elönti az agyamat.
- Hogyan merészelsz ilyet állítani?! Miért ne szeretném? Mit tudsz te egyáltalán rólunk?
- Sokkal feszültebbnek látszol, mint szerdán. Ez azért elárul valamit, nem?
- Ennek semmi köze Rayhez. Egyszerűen túl sokat dolgoztam mostanában.
- Mellébeszélés. – jelenti ki határozottan – Életre szóló döntést hoztál és ez sokkal fontosabb, mint a munka. – lefékez egy újabb lámpánál – Azok az emberek, akik a bombázások közepette éltek és végül úgy döntöttek, hogy megházasodnak, sugároztak a boldogságtól az őket körülvevő pokol ellenére. És ezt te is nagyon jól tudod. Vagy talán már elfelejtetted azt, amit láttál? A barátod kedvéért el akarod felejteni a múltadat? A mi múltunkat? – kérdezi dühösen, majd amikor a lámpa zöldre vált, ismét a gázra lép.
- Arra nem gondolsz, hogy talán Raynek tartogatom a sugárzást? – kérdezem gúnyosan.
- Ne légy ostoba, Nikki! – mondja nyersen.
- Tulajdonképpen mi a fészkes fene bajod van? Hm? Elárulnád? Már nincs köztünk semmi, úgyhogy semmi jogod sincs kioktatni engem! Ez az én életem és azt csinálok vele, amit akarok! Úgyhogy ha lehet, akkor állítsd le magad!
- Látszik rajtad, hogy boldogtalan vagy.
- Évekig nem találkoztunk, Josh. – jelentem ki egy kicsit higgadtabban – Semmit sem tudsz arról, hogy mi volt velem az utóbbi években. – gúnyosan elmosolyodom – Én ellenben azt tudom, hogy több nő volt az életben, mint ahányszor én meleg vacsorát ettem, úgyhogy jó lenne, ha nem prédikálnál nekem.
Josh meghökkenve néz rám.
- Több nő volt az életemben, mint… Ki az ördög mondta ezt neked? – kérdezi dühösen.
- Nem kellett senkinek sem mondani. Ez olyan nyilvánvaló tény, mint ahogyan én szeretem Rayt.
- Egyáltalán nem nyilvánvaló. És nem azt mondtam, hogy nem szereted Rayt, csak azt, hogy nem szereted annyira, hogy feleségül is menj hozzá. – mondja, majd a Payne család háza előtt megállítja az autót.
- Te magad mondtad, hogy anyádnak kimeríthetetlen tartalékai vannak nagy mellű szőkékből, nem is beszélve azokról a nőkről, akiket te viszel haza. Ez egy hozzám hasonló egyszerű léleknek meglehetősen soknak tűnik.
- Szóval nem feltételezel rólam annyi tisztességet, hogy nem csábítok el minden nőt, akit az anyám rám tukmál?
- Nem mindegy az, hogy mit gondolok rólad? Ezen az egész hülye egyezségen kívül nincs semmi köztünk és ez így is fog maradni.
- Biztos vagy ebben? – kérdezi halkan Josh.
Nem válaszolok, hanem inkább kiszállok a kocsiból. Becsapom az ajtót, felsietek a veranda lépcsőjén, majd becsengetek.
- Nikki! Jó estét! Jöjjön be! – üdvözöl Amanda mosolyogva pont akkor, amikor Josh is felér a lépcsőn – Szia, Josh!
- Szia, anya!
Amanda beenged minket, így belépünk a házba. Amanda felváltva néz hol rám, hol Joshra, közben pedig szinte látni az arcán, hogy erősen gondolkozik azon, hogy mi a fene történt.
- Veszekedtetek? – kérdezi végül.
- Nem. – szólalok meg Josh-sal egyszerre.
- Mi a csudán lehet összeveszni a második randevún? – csodálkozik Amanda.
- A szokásos dolgokon. – mondom csak azért, hogy válaszoljak valamit neki.
Amanda felnevet.
- A szokásos dolgokon? A szokásos min?
Önkéntelenül elmosolyodok. Csakugyan nevetséges ez az egész. Régen sem értettek mindenben egyet Josh-sal és ezután sem kell egyet érteniük semmiben sem, hiszen csak megjátsszák magukat mindketten Amandának és az egész Payne családnak.
- Tudod, anya… - kezd bele Josh mosolyogva – nem tudjuk eldönteni, hogy a gyerekeket magániskolába küldjük-e.
Amanda elhúzza a száját.
- Ha nem akarjátok, ne mondjátok el! – mondja kissé sértődötten, majd bevezet minket a nappaliba.


- Nagyszerűen elszórakoztatok anyámmal. – jegyzi meg Josh a hazafelé vezető úton.
- Elmondta, milyen remek férj és családapa lennél.
- Közölted vele, hogy nálam jobbat találtál? Nem versenyezhetek a Macallan család életszínvonalával.
- Nem érdekel Ray pénze. – jegyzem meg homlokráncolva – Különben meg honnan tudod Ray vezetéknevét?
- Az anyám mondta. – futó pillantást vet rám – És még? Miről beszélgettetek? 
- Semmi kétséged afelől, hogy rólad beszéltünk? – kérdezem gúnyosan.
- Ismerem az anyámat, Nikki, úgyhogy fogadni mernék rá. – válaszol Josh, majd amikor megérkezünk a lakásom elé, leállítja a motort – Ami pedig a vitánkat illeti…
- Nem fontos, Josh.
- Nekem igen.
- Miért?
Josh kinyújtja felém a kezét és megérinti az arcomat.
- Szerinted miért? – a hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkamat – Évekkel ezelőtt elveszítettelek, de most nem foglak.
- De én…
Előrehajol és futó csókot lehel a számra, majd teljesen elhúzódik tőlem és a kormányra szegezi a tekintetét.
- Jó éjt, Nikki!
Felsóhajtok, majd kiszállok a kocsiból. 
Önkéntelenül is felnézek az égre. Miért akartad azt, hogy Josh újra belépjen az életembe? Hiszen ez láthatóan semmi jóra sem vezethet…

2015. január 4., vasárnap

7. rész

- Szia, Nikki!
- Szia! – köszönök Joshnak, majd beszállok az autójába.
Ahogy a mellettünk elsuhanó tájat figyelem, még mindig kétségbe vonom a saját ítélőképességemet, amiért hagytam, hogy Josh belerángasson ebbe a múzeumos dologba. Jó, persze, ez azért nem olyan, mint az egyezségünk, de… de szembenézni Josh képeivel, a múltammal… Nem tudom, hogy kész vagyok-e rá.
Összerezzenek, amikor Josh finoman megérinti a térdemet. Automatikusan arrébb húzódom, ami nem kerüli el Josh figyelmét, de ettől függetlenül nem teszi szóvá.
- Minden rendben?
Legszívesebben nem-et válaszolnék, de akkor Josh nekiállna lelkizni, amihez pedig most semmi kedvem.
- Igen. 
- Nikki…
- Most a múzeumba megyünk? – vágok a szavába kissé idegesen.
- Igen. A felvételeim már ott vannak, nekünk… vagyis neked csak választanod kell közülük.
- Rendben.
Szerencsére hamar odaérünk a múzeumhoz. Josh leparkol, kiszállunk és bemegyünk a hatalmas épületbe.
Az igazgató már az előcsarnokban vár minket.
- Üdvözlöm Önöket! Erre tessék! – mondja mosolyogva, majd bevezet minket egy nagyobb terembe. 
A falak mentén képek vannak, amik különböző időben és helyen készültek. 
Tétován elindulok balra, megállok a korlátnál és megszemlélem Josh műveit. 
Amikor olyan fotót látok, aminek a készülésekor anno még én is ott voltam, mélyeket lélegzek, hogy nyugodt maradjak és minden feltűnés nélkül tovább megyek, hogy ne kelljen sokáig szembesülnöm ezekkel a pillanatokkal és mozzanatokkal. 
Már a vége felé járok, amikor az egyik kép láttán elmosolyodom. Régen is szerettem ezt a képet, ami egy csapat gyereket ábrázol, akik sugárzó mosollyal az arcukon játszanak egymással. Semmitől sem zavartatják magukat, noha körülöttük háború dúl.
- Emlékszel még erre? – szólal meg mellettem Josh.
- Igen. Kíváncsi lennék arra, hogy mi lehet most velük…
- Ha maradtál volna…
- Josh! – vágok a szavába komoran – Ezt már megbeszéltük.
- Nem. Egyáltalán nem beszéltük meg, te egészen egyszerűen csak fogtad magad és leléptél.
- Tudod jól, hogy miért…
- Nem, Nikki. Nem tudom. – gondterhelt arca egy pillanat alatt kisimul és elmosolyodik – Pedig olyan jó csapat voltunk… mi ketten.
Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. Az tény, hogy szerettem a munkámat és szerettem Josh-sal dolgozni, de ez csak addig volt így, amíg… amíg az a dolog nem történt.
- Mennyi képet kell kiválasztanom? – töröm meg a kettőnk között hirtelen beálló csendet.
- Nagyjából ezeknek a felét. 
Bólintok, majd ismét körbejárok a teremben. Igaz, hogy némelyik képtől kiráz a hideg, de mindegyik átkozottul jó… hogy a fenébe választhatnék én ezek közül?!
- Josh?
- Tessék? 
- Én… nem tudok dönteni. – pillantok rá tanácstalanul.
Josh kedvesen elmosolyodik.
- Szerinted miért hívtalak ide? Régen is te segítettél. 
- Igen, de…
Josh mellém lép és gyengéden végigsimít a karomon.
- Megbízom benned és a döntésedben, Nikki.
Tétován bólintok, közben pedig igyekszem összeszedni a maradék lélekjelenlétemet, mert Josh érintése áramütésként ér. 
Magamban a pillanatnyi gyengeségemet azzal magyarázom, hogy a fotók és a múltunk felidézése váltja ki belőlem mindezt és nem Josh vagy az iránta érzett korábbi érzelmeim.


Amikor Ray délután beállít hozzám, még akkor is a múzeumban történteken töprengek. Körülbelül fél órával később el is jöttünk onnan, mert miután még egyszer áttanulmányoztam Josh fotóit, elég hamar dűlőre jutottam velük kapcsolatban.
- Képzeld, Fred hívott és azt mondta, hogy a múltkori lakás még mindig eladó. Mi a véleményed?
- Szép, de…
- De?
- De vagy ötször akkora, mint amekkorára szükséged lenne.
- Ugyan, dehogy! Majd megszokod, Nikki!
Ingerülten pillantok Rayre. Nem igaz, hogy nem veszi észre azt, hogy egyedül csak neki tetszik az a hatalmas lakás! Ráadásul az is zavar, hogy szörnyen biztos a dolgában. Tulajdonképpen, miért kérdezi meg a véleményemet, ha úgyis egymaga dönt?
- Hát persze. – válaszolom végül nem túl lelkesen.
- Nikki… Azt hittem, hogy megbeszéltük. Van köztünk egy hallgatólagos megállapodás és…
- Tudom, Ray. – vágok a szavába ingerülten.
- Egyáltalán… hozzám akarsz még jönni? – kérdezi Ray felhúzott szemöldökkel.
Nem tudom, hogy miért, de bizonytalan vagyok. Amióta Rayt ismerem, arra várok, hogy hivatalosan is megkérje a kezemet, hogy hozzámenjek… Mindig is vágytam a szeretetre, arra, hogy Ray gyűrűjét az ujjamon érezhessem, hogy tudjam, tartozok valakihez, hogy szeretnek… de most… 
Ennek persze semmi köze sincs Josh felbukkanásához, csak… csak nem tudom, hogy Ray ugyanabba az irányba tart-e, mint én.
- Nikki?
- Ray, én…
- Szeretsz? – kérdezi szelíden.
- Igen. – felelem határozottan.
- Ez a lényeg. – magához ölel és megcsókol – Akkor meg is van a holnapi programunk. Megvesszük a gyűrűt. – jelenti ki mosolyogva.
Rayre mosolygok, noha még mindig nem vagyok túl biztos abban, hogy nem sietjük-e el ezt a döntést…