2018. január 4., csütörtök

10. fejezet

Október 2., szerda

Amint a lányokkal odaérünk a sulihoz, Matt feláll és bemegy az épületbe. Rámosolygok a srácokra, de belül nagyot sóhajtok. 
Ez megy már lassan másfél hete, egészen pontosan azóta, hogy azt mondta nekem, hogy az a baja, hogy nem tudja, hogyan szedje fel Karlát. 
Valójában örülnöm kellene annak, hogy nem piszkál – engem legalábbis, mert Ant továbbra is ugyanúgy oltja –, de valahogy mégsem tudok ennek örülni. Az az igazság, hogy hiányzik az, hogy odajön hozzám vagy ahogy rám néz… sőt, még a hülye beszólásait is hiányolom. Azt persze nem tudom, hogy miért… vagyis… ajj, én magam sem tudom, hogy mit gondoljak Mattről és erről az egész helyzetről, csak azt tudom száz százalékosan, hogy ma, kosár után megpróbálom elcsípni, hogy beszéljünk.
Matekon Schneider bejelenti az újabb dolgozatot, amit lényegesen jobban fogadok, mint az előzőt, ami történetesen kettes lett, hála Leonnak. Ez a téma amúgy is egyszerűbb, úgyhogy most talán nem kell igénybe vennem Leon segítőkészségét.
Nyelvtanon dolgozatot írunk, törin pedig felelünk. Rina felel, méghozzá négyesre, majd tovább megyünk.
Fizikán az osztályfőnök az óra első felében október 3.-áról beszél, a holnapi napról, amikor is nem kell iskolába jönnünk, mert az ugyebár ünnepnap, majd az óra második felében felelünk. Ezúttal Matt a „kiválasztott”. Hatost kap, mert nem tud semmit – vagy ha esetleg tud is valamit, akkor sem akar felelni, amit Frau dr. Steinnak is megmond.
- Biztos nem akarod megpróbálni, Matthias?
- Biztos. – morogja kelletlenül Matt.
- Rendben. – sóhajt fel az ofő – Vagyis… nincs rendben, de nem tehetünk semmit. Akkor talán… Leonard?
Leon felkel és kimegy a táblához, majd kábé tíz perc múlva egy kettes értékeléssel megy vissza a helyére.
- Ügyes voltál. – fordulok hátra hozzá az óra végén.
- Pedig nem korrepetált senki. – mondja vigyorogva.
- Kösz. Ezt megjegyeztem. – válaszolom neki grimaszolva, mire felnevet.
- Jössz kajálni?
Bólintok, majd Leonnal és persze a lányokkal együtt lemegyünk az ebédlőbe.


A spanyol óra nyugisan telik, leszámítva az, hogy jövő héten ebből a tantárgyból is írunk. Az a jó, hogy szeretem a nyelveket, így a spanyolt is, amit már évek óta tanulok második nyelvként, úgyhogy bízom abban, hogy elboldogulok majd vele.
Infón többször is Mattre sandítok, de ő gyakorlatilag egész óra alatt háttal van nekem, mert inkább Ralph-fal foglalkozik. 
Csak azt tudnám, hogy ez miért fáj annyira…


Kosáredzés után elköszönök a többiektől, majd a kapunál megállok, nehogy lemaradjak Mattről.
Szerencsére nem történik semmi ilyesmi, mert alig öt perccel később megjelenik gondjaim okozója. Kérdőn rám pillant, majd lazán elsétál mellettem.
Egy pillanatra meglepődök, de aztán gyorsan összeszedem magam és utána sietek.
- Matt?
- Mi van?
- Beszélhetnénk? – kérdezem, közben pedig sebesen kapkodom a lábaimat, hogy lépést tudjak tartani vele.
- Most nem érek rá.
- Mostanában soha nem érsz rá. – jegyzem meg csípősen.
Matt váratlanul megtorpan.
- Nem úgy volt, hogy nézzelek levegőnek? – kérdezi homlokráncolva.
- De igen, de…
- Hát akkor meg? – nem válaszolok, mire vág egy gyors grimaszt – Ne raboljuk egymás idejét. – mondja közömbösen, majd tovább folytatja az útját.
- Miért nem akarsz már találkozni velem? – kiáltom utána, amitől ismét megtorpan. 
Felhúzott szemöldökkel fordul hátra.
- Hogy jön ez most ide?
- Én… – felsóhajtok – Mi a bajod?
- Már mondtam…
- Igen, tudom. Karlát akarod felszedni. – vágok a szavába idegesen, majd teszek felé egy lépést – Úgy értettem, hogy velem mi a bajod?
Egy tizedmásodpercig kifürkészhetetlen tekintettel néz rám.
- Semmi. – közli egyszerűen.
- Semmi? Akkor miért kerülsz?
- Te akartad. – mondja vállvonogatva.
- Érdekes módon, amikor ezt mondtam neked, egyáltalán nem kerültél. – jegyzem meg gúnyosan – Csak azóta, hogy Leon nálam volt.
- Nem érdekel az, hogy mi van köztetek.
- De hát nincs köztünk semmi!
- Jó, mindegy, ez nem az én dolgom.
Tehetetlenül megrázom a fejemet.
- Ha nem mondod meg, hogy mit akarsz, akkor nem tudok segíteni. – mondom halkan, majd sarkon fordulok és elindulok a buszmegálló irányába.
Csak akkor állok meg, amikor sietős lépteket hallok magam mögött.
- Alex! Várj!
Kíváncsian bámulok a kékes-szürkés szempárba.
- Igen?
- Miért hoztad szóba a találkozót? – kérdezi némi tétovázás után.
Igaz is… miért? Eddig totál nyugodt volt az életem, nem piszkált, nem ugratott, teljesen közömbös volt az irányomba, erre én… 
- Eddig annyira erőltetted, most meg… – vállat vonok.
- Pénteken ráérsz? – kérdezi zsebre dugott kezekkel.
A szívem gyorsabban kezd el verni. Csak a stressz miatt… legalábbis én ezzel nyugtatom magam.
- Igen. Tulajdonképpen bármikor jó.
- Holnap nem lesz suli és jönnek hozzánk, ezért mondtam a pénteket.
- Jó, rendben.
Matt halványan elmosolyodik.
- Most hazamész? 
Bólintok.
- Igen, de csak akkor, ha…
- Ha? – érdeklődik tőlem kíváncsian.
- Ha már nem haragszol rám és megígéred, hogy nem fogsz kerülni.
- Ennyire számít a véleményem?
- Nem akarok rosszban lenni senkivel…
- Azért akarsz találkozni, hogy ne piszkáljam a barátnődet?
Természetesen helyeselhetnék, de nem teszem. Még mindig fúrja az oldalamat az, hogy milyen Matt valójában, ezért is gondolom úgy, hogy nem túl nagy áldozat tőlem az, ha együtt töltök vele egy kis időt.
- Nem.
- Hát akkor?
- Én csak… szeretnék beszélgetni veled. – mondom végül közömbösen, de a szívem a torkomban dobog.
Matt megajándékoz egy csibészes mosollyal, amihez a kifürkészhetetlen, de most mégis valahogy lágy tekintete társul. 
- Rendben. 
Félszegen rámosolygok, majd elindulunk a buszmegállóba.


- Szóval… gitározol? – kérdezi meg, amikor leszállunk a buszról.
- Igen. Te?
- Á, dehogy. Nálam a dob a nyerő.
Meglepetten sandítok rá. Nem is tudtam, hogy dobol… mondjuk elég sok mindent nem tudok róla. 
- Nem nehéz?
- A gitár nem nehéz? – kérdez vissza, mire bólintok.
Végül is igaza van. Minden nézőpont kérdése.
Csodálkozva megállok, amikor Matt folytatja velem az útját a házunkig.
- Te nem a másik irányba laksz?
- De. – vállat von – De gondoltam, elkísérlek.
- Oh, köszi. – mondom elpirulva.
Szörnyű, hogy a leghülyébb helyzetekben leszek piros. Ideje lenne utánanéznem, hogy nincs-e véletlenül ez ellen valami jó kis módszer.
Legközelebb a házunk előtt állunk meg. 
- Nincs kedved… bejönni? – kérdezem félszegen, de természetesen csak is udvariasságból. 
Legalábbis azt hiszem…
- Nem, kösz. Még van egy kis dolgom. Talán majd máskor.
- Oké. Akkor… szia.
Mélyen a szemembe néz, majd elmosolyodik.
- Szia!


Matten gondolkozok még akkor is, amikor Jo hazaérkezik. 
Tulajdonképpen… most, hogy újra képesek vagyunk normálisan kommunikálni egymással, lényegesen jobban érzem magam. Tényleg nem szeretnék senkivel sem rosszban lenni, különösen nem vele… 


Október 3., csütörtök

Talán most először átkozom azt, hogy ma nem kell suliba menni. Szívesen beszélnék még Matt-tel, főleg most, hogy újra minden rendben van köztünk, de várnom kell holnapig. Különben is: holnap a sulin kívül is fogunk találkozni.


A napot itthon töltöm, Joval. Ma neki sincs munka, aminek igazán örülök, mert ritkán szoktam itthon látni.
- Holnap délután nincs kedved bejönni velem a városba? – kérdezi Jo, majd leül mellém a kanapéra.
- Ami azt illeti… már elígérkeztem.
- Oh, értem. Na és ki a szerencsés?
- Matt. – válaszolom neki, majd a kezembe veszem a távirányítót és elkezdem kapcsolgatni a csatornákat.
- Nocsak.
- Mi az? – fordulok ismét Jo felé.
- Mattről eddig még nem beszéltél.
- Hát ez most… hosszú történet lenne. – nyögöm ki nagy nehezen.
- Értem… Nincs kedved forró csokizni?
- Kösz, de most nincs.
- Ahha.
- Mi ez a mindent tudó nézés? – pillantok rá meglepetten.
- Most már legalább tudom, hogy az utóbbi időben ki miatt nőtt meg a forró csoki fogyasztásunk. – állapítja meg egy elégedett vigyorral az arcán.
Grimaszolok, majd oldalba vágom.
- Jól van na! Befejeztem. Akkor mit szólnál ahhoz, ha…