2017. október 27., péntek

4. fejezet

Szeptember 14., szombat

- Szia!
- Szia! Gyere be! 
Mosolyogva beinvitálom Annát a házunkba, majd italokkal és némi nasival felszerelkezve felmegyünk a szobámba. Nyugodtan tudunk majd beszélgetni, mert Jo nincs itthon. Van valami galiba a munkahelyén, úgyhogy kénytelen volt ma is bemenni dolgozni. 
- Hallgatlak. – jegyzem meg, amikor kényelmesen elhelyezkedünk: Anna az egyik fotelban, én pedig az ágyamon.
Bólint. Mielőtt megszólalna, egy darabig töprengve bámul maga elé.
- Tehát… gondolom, tegnap észrevetted, hogy Matt-tel nem túl jó a kapcsolatom. – bólintok, mire folytatja – Igazából mindig is ilyen volt. Talán akkor volt egy kicsit kedvesebb, amikor jártunk…
- Várj! Ti együtt voltatok? – vágok a szavába kíváncsian.
- Igen. Még kilencedikben, de nem tartott sokáig.
- Miért?
- Ugyanazért, amiért Matt kapcsolatai általában rövid életűek: nem igazán hűséges típus.
Bólintok. Hát, sejtettem, hogy ő az a fajta, akit kerülni kell. 
- Az osztályból mással is járt?
- Larát kivéve mindenkivel.
Meglepetten nézek Annára. Most már határozottan jobb, ha kerülöm Mattet… hiszen trófeagyűjtő. Azt persze nem tudhatom, hogy tőlem akar-e egyáltalán valamit, de mindenesetre jobban teszem, ha innentől kezdve megtartom a két lépés távolságot. 
- Miért?
- Azért, mert Lara már évek óta Maxszal jár.
- Értem. És a többiek?
- Ralph is hasonló, mint Matt, bár ő ritkán jön össze valakivel a suliból, Rinát leszámítva. Amolyan se veled, se nélküled kapcsolatuk van. – bekap egy chipset – Aztán ott van még… Leo is. 
- Ő is olyan, mint Matt?
Anna tagadólag megrázza a fejét.
- Egyáltalán nem. Leo nagyon rendes. Majd meglátod.
Már akkor is rendesnek találtam, úgyhogy egy kicsit megnyugszom Leont illetően. Ezek szerint ez az első benyomás dolog mégiscsak működik valamennyire. 
- Fura, hogy ennek ellenére legjobb barátok Matt-tel. – jegyzi meg néhány korty üdítő után Anna.
Bólintok. 
- És Olli?
- Ő… ő is rendes. – mondja kissé elpirulva.
Hirtelen felegyenesedem. Csak nem…? Vagy mégis?
- Tetszik? – kérdezek rá a gyanúmra mosolyogva.
- Igen. Eléggé. – felemeli a mutatóujját – De ez titok. Oké?
- Barátok vagyunk, nem?
- De igen. 
Összemosolygunk, ezzel egy időben pedig megnyugszom. Tényleg jó érzés az, ha az ember új barátokat talál…
- A fiúk közül még Jan van vissza. – emlékeztetem újdonsült barátnőmet.
- Jant nem bírják különösebben.
- Miért?
- Nem tudom. Talán azért, mert… csendesebb típus. Barátai is inkább a másik osztályban vannak. – leteszi a poharát a kezéből – A lányok közül Mel Larával, míg Rina inkább Liával szokta együtt tölteni az idejét. 
- Melt bírom.
- Igen, én is. Jó fej, de csak ritkán jön oda beszélgetni. Általában Larával van, mert így a fiúkkal lehet. – vág egy gyors grimaszt – És ezért van Lia is Rinával. Tudod, Liának már régóta tetszik Leo, de eddig még nem jöttek össze.
- Na és Melnek?
- Melnek a népszerűség tetszik.
- Szóval kétszínű?
- Nem, dehogy. Mel jó fej csaj, csak… csak szereti a nyüzsgést. Ha érted, hogy mire gondolok.
Töprengve bólintok egyet. Igen, azt hiszem értem, hogy mit is akart mondani. 
- És aki előttem járt hozzátok?
- Katja szülei elváltak, ezért az anyjával együtt elköltözött. – megvonja a vállát – Róla nem tudok sokat mondani… nem nagyon volt beszédes fajta. 
Megint biccentek egyet a fejemmel. 
- És amúgy hogy tetszik a suli? – kérdezi mosolyogva.
- Jó. Eddig legalábbis nincs senkivel sem gondom.
Mattet leszámítva… na jó, igazából vele sincs különösebben semmi bajom, de nem hinném, hogy valaha is haverok leszünk, főleg így, hogy megfogadtam, kerülni fogom. 
- Jujj, de jó! Ez az egyik legjobb! Megnézhetem?
- Persze, de… mit? – pillantok rá homlokráncolva.
Anna felpattan és az asztalomhoz megy.
- Hát a gépedet. Mégis mi mást? – kérdőn pillant rám, mintha az engedélyemre várna.
Bólintok, mire elveszi az asztalról a fényképezőgépemet. 
- Szoktál fotózni?
Megvonom a vállamat.
- Igen. Ha van hozzá kedvem.
- És most van? – kérdezi kíváncsian.
Egy pillanatig csak nézem Annát, majd elmosolyodom.
- Ez most egy burkolt célzás akar lenni arra vonatkozóan, hogy csináljunk néhány közös képet?
- Olyasmi. – válaszolja hasonló mosollyal a szája szélén.
- Rendben.
A következő jó fél órát azzal töltjük, hogy össze-vissza pózolunk a gép előtt. Csinálunk egy csomó hülyülős, lökött képet, de természetesen lövünk néhány normálisat is.
Az egyik mindkettőnknek különösen tetszik és elhatározzuk, hogy feltöltjük facebookra. 
- Ismerősnek jelöltek. – jegyzi meg, miután feltöltöttük a képünket.
- Mindjárt megnézem. 
- Oké. – mondja, majd feláll és visszaül a fotelba.
Kérdő tekintetemet látva félszegen elmosolyodik.
- Nem akartam belenézni.
- Nyugodtan maradhattál volna. – válaszolom neki kissé meglepetten.
- Így jobb. Tényleg nem tartozik rám. – beharapja az ajkát – Az osztályból jelölt be valaki?
Összenevetünk, majd végre rámegyek, hogy megnézzem. 
- Bejelöltél. – állapítom meg a nyilvánvalót.
Elkezd bőszen bólogatni.
- Igen. Még az első nap.
- Hát… köszi. – továbbpörgetem a listát – Rajtad kívül még… Jan, Olli, Mel és… Leon.
Nem tudom, hogy miért, de a szívem nagyot dobban erre a felfedezésre, pedig, ha azt vesszük, ez nem nagy szám, de… huh. Azért mégiscsak bejelölt.
Visszaigazolok mindenkinek, amikor jön az újabb üzenet, miszerint Matt is bejelölt és lájkolta a képünket. Ezt a kis tényt megemlítem Annának is, de úgy néz ki, hogy őt ez nem érte váratlanul.
- Mi ezen a meglepő? Új vagy, ráadásul visszaszóltál Mattnek. Várható volt, hogy felkelted az érdeklődését.
Úgy nézek Annára, mintha hirtelen négy karja és három lába nőtt volna.
- Felkeltem az érdeklődését? – hitetlenül megrázom a fejemet – Ezt ugye te sem gondolod komolyan?
- Miért ne? Majd meglátod. – mondja magabiztosan.
Épp elkezdeném megemészteni a hallottakat, amikor hallom, hogy kulcs fordul a zárban és nyílik a bejárati ajtó, majd kisvártatva meghallom a nagybátyám hangját.
- Alex?
- Fent. – kiabálok neki vissza, majd Annára nézek – Úgy tűnik, hazaért a nagybátyám. – világosítom fel vállvonogatva.
Amint Jo felér, köszön nekünk, majd bemutatom őket egymásnak.
- Johannes Kiehling.
- Anna Friedrich.
- Örülök, hogy megismertelek. – Jo melegen Annára mosolyog, majd rám vetül a pillantása – Vacsoráztatok már?
Anna hirtelen a mobiljára néz.
- Hű! Már ennyi az idő? Bocsi, de nekem mennem kell. Jönnek hozzánk. – mondja sajnálkozva.
- Ugyan! Semmi gond. Kikísérlek.
- Köszi.
- Hétfőn megyünk együtt? – kérdezem Annát, amikor leérünk a kapuhoz.
- Persze. Amúgy… nem is mondtad, hogy ilyen helyes a nagybátyád. – jegyzi meg vigyorogva.
- Oh, hát… bocsi. De azt hittem, hogy téged Olli érdekel.
- Olli elérhetőbb. – töprengő arcot vág – Illetve… gondolom. 
Ezután még beszélünk néhány szót, majd elmegy. Már épp indulnék vissza a házba, amikor teljesen váratlanul megpillantom Leont az utca túloldalán. Ő is észrevesz engem. Int egyet, majd némi habozás után átjön hozzám.
- Szia!
Meglepetten pillantok rá.
- Szia! Hát te? 
- Itt lakom. – a házunkra mutat – Gondolom, te meg itt.
- Igen. 
Nem is tudtam, hogy ő is itt lakik, ráadásul pont szemben velünk. 
- Látom, meglepődtél.
- Egy kicsit. – vallom be neki halkan és közben elpirulok, ezért úgy érzem, hogy meg kell védenem magamat – Még nem ismerek itt mindenkit.
- Szóval meg akarsz ismerni?
- Szeretnéd, ha megismernélek? – kérdezek vissza lélegzetvisszafojtva.
- Miért is ne? Kezdetnek mondjuk eljöhetnél hétfőn a kosárra.
Ez már a második meghívásom a kosáredzésre. Amikor Matt javasolta, határozottan nem akartam menni, illetve nem az ő meghívására, de most… végül is semmit sem veszíthetek vele.
- Ott leszek.
- Oké. – lazán elvigyorodik – Most viszont lépek, mert még van egy kis dolgom.
- Rendben.
- Akkor szia.
- Szia, Leon.
Visszafordul és édesen rám mosolyog.
- Leo. – javít ki kedvesen.
- Szerintem a Leon jobban illik hozzád. – közlöm vele komoly képpel azt, amit már legelőször gondoltam a nevéről, majd elmosolyodom.
- Igen? Rendben, de… akkor én sem hívhatlak a beceneveden. Ki kell találnom valami újat.
- Mindegy, hogy hogyan hívsz. – mondom neki közömbösen.
- Tényleg? – az édes vigyor visszakúszik az arcára – Mit szólsz a Pistihez?
Durcás képet vágok.
- Vicces vagy.
- Hétfőn találkozunk… Lex.
Elmosolyodom és bólintok egyet, majd búcsút intek Leonnak és vadul dobogó szívvel bemegyek a házba.

2017. október 19., csütörtök

3. fejezet

Szeptember 13., péntek 

Reggel Annával megyek suliba, mint ahogyan azt már tegnap is megbeszéltük. Útközben egymásról mesélünk: elmondom neki, hogy miért is vagyok most egészen pontosan itt – természetesen nem a buszon, hanem úgy általánosságban –, ő pedig értelemszerűen magáról beszél, így megtudom, hogy ő is egyke, az anyukájával él, mert a szülei elváltak és szeret rajzolni. Nagyon kedves és rendes, szóval szerintem nagyon sanszos az, hogy barátnők leszünk – remélem.
A suli előtt látunk néhány osztálytársat. Odaköszönünk nekik, aztán meg bemegyünk a termünkbe.
A mellettem lévő padban egy lány ül, rajta kívül nincs más az osztályban. Neki is köszönünk, majd leülök és előpakolok az első órára, ami nyelvtan lesz. 
- Mit csinálsz a hétvégén? – fordul hátra kíváncsian Anna.
- Egyelőre még nem tudom. – hirtelen eszembe jut egy jó kis ötlet – Nincs kedved átjönni?
Látom, hogy Annának felcsillan a szeme, úgyhogy ezek szerint nem nagyon lőttem mellé ezzel a kis ötletemmel.
- De, szívesen. 
- Akár már szombat délelőtt is jöhetsz, csak előtte hívj fel.
- Rendben. – Anna elvigyorodik – Már alig várom.
Visszamosolygok rá. Épp szólásra nyitnám a számat, amikor Matt megáll mellettünk.
- Mit vársz annyira? – pillant kérdőn Annára.
Újdonsült barátnő-jelöltem elpirul és lehajtja a fejét. 
Matt lemondóan int egyet és felröhög.
- Ha képes leszel értelmesen válaszolni, akkor szólj. Addig meg… inkább mutogass!
Megsajnálom Annát, ezért visszaszólok Mattnek, nehogy túlságosan is nyeregben érezze magát.
- Jó vagy Activityben, hogy ilyen nagy az arcod?
A kékes-szürkés szempárban egy pillanatra elismerés villan. Talán nem feltételezte rólam azt, hogy új létemre képes vagyok két szónál is kinyögni egyszerre.
- Az új csaj lealázta Matty fiút! – Ralph csatlakozik hozzánk – Gáz vagy, öreg. – állapítja meg vigyorogva, majd Matt vállába bokszol. 
- Ugyan, dehogy. – elhúzódik Ralphtól – És ne hívj Mattynek! – morogja ingerülten, majd még egyszer rám néz, mielőtt a helyére menne. 
- Minden oké? – kérdezem Annát.
- Persze. – kissé bánatos fejjel felsóhajt – Majd holnap elmesélem.
Bólintok. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi volt ez az egész, de ha várnom kell holnapig, akkor várok. 
A töprengésemet a csengő hangja szakítja félbe. A csengő hangjával egy időben a tanárnő – Elisabeth Berger – belép a terembe. 
Leon megint megbök, így, amikor a tanárnő a füzetében lapozgat, gyorsan hátrafordulok. 
- Jól lerendezted Mattet. – állapítja meg mosolyogva.
Az említett személyre nézek, aki jelenleg épp engem figyel. Ajajj. Remélem, nem szereztem rossz pontot senkinél sem. Nem szeretném máris konfliktussal kezdeni az új életemet.
Visszapillantok Leonra és megvonom a vállamat.
- Talán nem volt gyerekszobája. – jegyzem meg ártatlan hangon.
Leon elvigyorodik.
- Meglehet.
- Hé! Igenis volt gyerekszobám. – szól bele a beszélgetésünkbe Matt.
Mivel Leon mellett ül, esélyes volt, hogy meghallja azt, amiről beszélünk. 
- Ja, persze. Mondd, Matty: babázós vagy autózós típus voltál inkább? – dől kissé előrébb Ralph.
Hát ez nem igaz! Ki fog még beleszólni a beszélgetésünkbe? De most komolyan: vagy én vagyok ennyire hangos vagy nekik túl jó a hallásuk… vagy talán túl közel vannak egymáshoz az egyszemélyes padok?
- Khm... – a tanárnő köhögésére azonnal visszafordulok – Van valami probléma? – kérdezi a kis csoportunktól.
- Semmi, tanárnő. – most háttal vagyok Ralphnak, mégis kihallom a hangjából, hogy vigyorog – Csak az érdekelt, hogy a „szekrény” szót j-vel vagy ly-nal írjuk-e, de az új csaj már válaszolt.
Beharapom a szám szélét, hogy el ne röhögjem magam. Persze a fiúk nem ilyen szolidak, hangosan röhögnek Ralph újabb aranyköpésén.
A tanárnő homlokráncolva néz ránk.
- De hát a „szekrény” szóban nincs sem j, sem pedig ly.
Rövid ideig maga elé néz és gondolkozik, majd megrázza a fejét.
- A mai órát ismétléssel kezdjük. – jelenti be mosolyogva, majd a táblához fordul, mi pedig elkezdünk figyelni – én legalábbis –, így több szó nem esik Mattról és a gyerekszobájáról…
Óra után Annával a szünetet az udvaron töltjük. Nem vagyunk sokáig kettesben, mert kisvártatva csatlakozik hozzánk a mellettem ülő lány, Melanie. Miután váltunk néhány szót, kiderül, hogy Mel is szokott futni járni, akárcsak én, ezért rögtön felajánlja azt, hogy a jövő héten menjünk együtt. Azonnal igen-t mondok, úgyhogy meg is állapodunk a kedd délutánban. Annát is megpróbáljuk bevonni, de ő határozottan elzárkózik mind a futástól, mind magától a sportolástól is.
A szünet végén ismét visszatérünk az osztályunkba. 
Már előre tartok ettől az órától, ugyanis kémia lesz, amit szívből gyűlölök. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ezt miért kell tanulnunk. Ráadásul Janina Müller is eléggé ijesztő és szörnyen unalmas. Komolyan, már abba elfáradok, hogy a protonok iránti lelkesedését figyelem.
Óra végén szinte egy emberként lélegzünk fel, amikor végre kimegy a teremből. Mondjuk, ma még fogunk vele találkozni, mert ő tartja a biológiát is, de azért az csak jobb lesz.
A kémiát követi egy angol Lars Richterrel, de ma még nem tanulunk, majd csak a jövő héten. Ettől függetlenül házit kapunk, mégpedig azt, hogy írjunk egy oldalas fogalmazást a nyarunkról. 
Azt hiszem, hogy ez a napom mély pontja, mert így hirtelen eszembe jut az, hogy én mivel is töltöttem a nyaramat: töménytelen mennyiségű sírással és költözködéssel. Hát, nem túl vidám. Hogy ebből hogy hozok össze egy értelmes dolgozatot, azt még nem tudom.
Az angol után egy szintén unalmas biológia következik. Ez annyival jobb, mint a kémia volt, hogy... nos, szinte semmivel.
Biosz után az ebédlővel egybekötött büfébe megyünk. Annával sorba állunk, majd a kajáinkkal a kezünkben keresünk egy üres asztalt. Miután rátalálunk egyre az egyik ablaknál, leülünk.
Akárcsak a reggeli szünetben, Mel most is csatlakozik hozzánk, de nem bánom. Őt is megkedveltem, noha őt még nem ismerem annyira. Talán a kisugárzása miatt… Ő az a típus, aki ha mond neked két szót, te máris a bizalmadba fogadod.
Alig, hogy nekiállunk enni, Oliver is idejön hozzánk. Leteszi a tálcáját, de nem nyúl az ételéhez, csak a beszélgetésünket hallgatja... vagyis jelen esetben Mel beszámolóját egy „überjó” felsőről, amit a legutóbbi shoppingolásakor látott.
- Nem eszel? – pillantok kérdőn Ollira.
- Nem vagyok éhes. Főleg nem úgy, hogy két órát is Müllerrel kellett töltenem.
Elmosolyodom. 
- Eddig sem szerettem a kémiát és szerintem ezután sem lesz a kedvencem.
- Nekem se. A fizika sokkal jobb.
Hümmögök néhányat. Hát, én a fizikát se szeretem, de ízlések és pofonok.
Ebéd után következik egy matek dr. Michael Schneiderrel. Matekból általában mindig jól álltam, de azt nem igazán értem, ahogyan ő magyaráz. Talán ez fel is tűnt neki, mert óra végén magához hív.
- Még új vagy itt, ezért nem tudom, hogy hányas szoktál lenni matematikából.
- Kettes.*
Bólint egyet. 
- Az egész jó. Remélem, hogy nálunk is jól megy majd. – összepakolja a holmiját – Vagy akár jobban.
Elköszön tőlem is és az osztálytól is, majd elhagyja a termünket.
Az utolsó, hatodik óránk ma osztályfőnöki, úgyhogy ez egy igazán jó kis levezető.
- Tegnap elfelejtettem mondani, hogy idén is indulnak szakkörök, de gondolom már láttátok a faliújságon a felhívásokat.
A többiek elkezdenek sutyorogni, talán csak én ülök csendben. Őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy miről van szó. Milyen szakkörök? Igazából tökmindegy, mert idén nem akarok feliratkozni sehová. Épp elég nekem a költözés meg az, hogy megszokjam az új sulimat. Nem akarok rögtön ajtóstul rontani a házba.
Az óra hátralevő részében beszélgetünk, majd kicsengetnek. Összepakolok, elköszönök a többiektől és kimegyek a teremből. Ma nem Annával megyek haza, mert jön érte kocsival az anyukája.
Még én sem megyek rögtön haza, mert először megnézem a faliújságot. Több szakkör is indul, de kettőre van elég nagy igény: drámaszakkörre és a kosárlabdaedzésre. Tőlünk is iratkoztak már fel. A drámaszakkörre Anna, Mel, Lara és Julia, míg a kosárlabdára Leon, Matt, Maximilian és Ralph.
- Te mire iratkozol fel? 
Összerezzenek a váratlan kérdéstől. Elfordítom a fejemet és Mattre nézek.
- Szerintem semmire. Látom, te kosarazol.
- Ja. – tetőtől talpig végigmér – Azt hittem, hogy mész Anna barátnőddel arra a színészkedős marhaságra. 
Összehúzott szemekkel vizslatom az arcát.
- Miből gondoltad? 
Megvonja a vállát.
- Olyannak tűnsz, aki bírja az ilyen baromságokat.
Miért ilyen velem mindig? Pedig én tudtommal nem ártottam neki semmivel… vagy lehet, hogy megsértődött a délelőtt történteken?
- Tudod… nem hittem volna, hogy kosarazol. – most én mérem végig őt tetőtől talpig, a sportcsukájától egészen a szőkésbarna, kissé kusza, de mégis rendezettnek tűnő hajáig – Egyáltalán szoktál kosarat dobni? Vagy csak a szád jár?
Elvigyorodik. Nyilván tetszik neki az, hogy vissza mertem szólni neki. Attól, mert két napja járok ide, azért az elég egyértelműen lejött, hogy ő, Leon, Ralph és Max alkotják a kemény magot és mindenki velük akar barátkozni. Gondolom, nem sokan mondják meg neki a magukét. Hát, rajtam nem fog múlni…
- Megmutathatom, ha érdekel. Gyere el hétfő délután a válogatóra.
- Majd megnézem a naptáramat, hogy ráérek-e végignézni azt, hogy hogyan bénázol. – jegyzem meg csúfondárosan.
- Tőlem előbb is találkozhatunk. – közelebb hajol hozzám, így az arcomon érzem a leheletét – Amikor akarod. 
Egy pillanatra elakad a szavam. Most szórakozik velem vagy komolyan gondolta ezt? Egyáltalán ez most egy randira való meghívás vagy csak egy szimpla, ismerkedős találkozó lenne? 
Elhúzódik tőlem és elröhögi magát.
- Ha most láttad volna a képedet. – tettetett komolysággal néz le rám – Azért az érdekelne, hogy mi járt a fejedben…
- Menj a fenébe! – vágom a fejéhez dühösen, majd kikerülöm és leszaladok a lépcsőn, de még így is hallom, hogy a hátam mögött röhög…


Hülye bunkó! Még este is magamban puffogok azon, ahogyan Matt rászedett. Egy percig tényleg azt hittem, hogy… hogy esetleg akar valamit, de eléggé nyilvánvaló, hogy csak szórakozni akart.
Ettől függetlenül azért erősen gondolkozok azon, hogy mégiscsak elmegyek hétfőn arra a válogatóra. Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mennyire jó kosárban és amúgy meg tényleg szeretem a kosárlabdát.
Alig várom, hogy Anna holnap átjöjjön hozzánk. Tuti, hogy kifaggatom Mattről… és persze a többiekről is.
Apropó, Anna…
Még nem is mondtam Jonak, hogy holnap vendégem lesz.
Sietősen felpattanok a gépem elől és leszaladok a nagybátyámhoz, hogy tájékoztassam.
Végül is: jobb később, mint soha…


*Németországban az egyes a legjobb jegy, míg a hatos a legrosszabb.

2017. október 17., kedd

2. fejezet

Szeptember 12., csütörtök

Idegesen dobolok az ujjaimmal a konyhapulton. Percenként nézek rá a telefonomra és szinte szuggerálom a nagybátyámat arra, hogy minél előbb elkészüljön. Tény, hogy néha bolondos és elfelejt bizonyos dolgokat, de legalább ma megerőltethetné magát egy kicsit. 
Ma van ugyanis az első napom az új sulimban és ezért megígérte, hogy ma kocsival elvisz. Az út kocsival a suliig negyed óra, busszal meg kb. kétszer ennyi, úgyhogy mehetnék akár busszal is, de felajánlotta, hogy bevisz, amit én örömmel fogadtam el. Amúgy se tudom még annyira, hogy pontosan merre is kell menni.
- Na, mehetünk?
Bólintok, közben pedig az órámra pillantok: mindjárt negyed nyolc van.
Jo kinyitja előttem a bejárati ajtót. Felkapom a székről a táskám és kimegyek. Odakint elkapja a karom.
- Még nem is mondtam, de… jól nézel ki.
- Ó, köszi.
Halványan elmosolyodom. Hát, azt azért nem hinném, hogy jól nézek ki, de Jo – lévén, hogy a rokonom – igencsak elfogult velem. Gyors pillantással végigmérem magam: Converse cipő, farmer, fehér póló, piros, rövid kabát - azért már ősz van, ráadásul be is borult az ég – és a fekete táskám... na meg a szokásos magas lófarokba kötött szőke tincseim és némi smink. 
Beszállunk a kocsiba. Az úton egyikünk sem szólal meg. Én túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy vajon mit szólnak majd hozzám a többiek, Jo meg szerintem még álmos.
A suli előtt megáll, én pedig dobogó szívvel olvasom el az iskola nevét: Albert Einstein Gimnázium. Tekintetem az iskola felé igyekvő diáktömeg felé irányul. Úgy tűnik, most még mindenki jókedvű, kérdés, hogy a mostani lelkesedésük meddig tart ki.
Jo felé fordulok.
- Akkor én most megyek.
- Oké.
Kinyitom az ajtót és gyorsan nyomok egy puszit az arcára, mire elmosolyodik.
- Ne felejts el szólni az osztályfőnöködnek!
Gyorsan kipattanok a kocsiból és becsapom az ajtót. A nyitott ablakon át azért még visszaszólok neki.
- Nem fogok, nyugi. – mondom, közben pedig az ég felé nézzek. Néha előtör Joból a szülői szerep és ilyekor rosszabb, mint bármelyik másik szülő.
Elköszönünk egymástól, majd bemegyek az iskolába.


Amint beérek, rögtön a portáshoz megyek és megkérdezem, hogy merre találhatom meg az osztályfőnökömet. A választ hümmögve veszem tudomásul. Tehát: első emelet, jobbra, a folyosó végén. 
Sietősen felmegyek és megtorpanok az ajtó előtt. Az ajtón lévő kis névtáblán ez áll: dr. Monika Stein - igazgatónő
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Talán a portás rossz ajtót mondott? Nem, az nem lehet, hiszen megmondtam neki Stein nevét. Akkor talán… talán én néztem félre a nevet? Biztosan nem. Nyilván a diri egyben az osztályfőnököm is. Máshol is szokott így lenni.
A töprengésemet az iskola csengője szakítja félbe. Mivel most már nincs semmi veszítenivalóm, bekopogok. 
Nem kell sokat várnom, mert kis idő múlva kinyílik az ajtó és egy kedvesnek tűnő, idősebb nő nyit ajtót.
- Igen? Miben segíthetek?
A hangja alapján kedvesnek tűnik, remélem, hogy nem csal az első megérzésem vele kapcsolatban. Szinte rögtön szimpatikusnak találom.
- Alexandra Kiehling vagyok… az… az új diák.
- Á, igen. Már vártunk. Foglalj helyet!
Az asztala előtt álló székre mutat. Leülök és lerakom a táskám a földre, magam mellé. 
Néhány papírt tesz elém.
- Ezeket alá kellene írnod. – a papírok mellé egy kisebb füzet és egy darab papír is az asztalra kerül – Ez a házirend, ez pedig a szekrényed zárkombinációja. A többit majd ma, az osztályfőnöki órákon megbeszéljük vagy ha bármilyen kérdésed van, hozzám bátran fordulhatsz. Rendben?
- Igen és köszönöm.
Gyorsan aláírom a papírokat és visszaadom őket a leendő osztályfőnökömnek, aki elégedetten bólint egyet.
- Ezzel meg is volnánk. Gyere, ne várassuk tovább az osztályt!


Követem Frau dr. Steint az osztály felé. A tantermünk itt van az első emeleten, csak éppen a folyosó túloldalán. Az osztályfőnök kinyitja előttem az ajtót.
- Menj csak nyugodtan.
Bólintok. Veszek egy mély levegőt, majd belépek a terembe, mire a teremben lévő összes tekintet rám szegeződik. Zavaromban lesütöm a szemem és inkább visszapillantok Frau dr. Steinra. Ő kedvesen mosolyog rám. Követi a példámat és bejön az osztályba, majd leül a tanári asztalhoz. Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, nem mozdulok. A hangjára viszont felemelem a fejem.
- Figyelem! Ő az új osztálytársatok, Alexandra Kiehling. Értékelném, ha segítenétek neki minél előbb beilleszkedni.
A kedves szavaitól szinte meghatódva nézek rá.
- Ülj le! Ott van egy üres pad.
Nem nézek senkire, csak gyorsan leülök az egyszemélyes padba, amiben mindenki ül. Kiveszek a táskámból egy füzetet meg tollat és várakozóan pillantok az osztályfőnökre. Próbálok csak a tanárra figyelni, de hallom, ahogy a hátam mögött susmusolnak, ez pedig eléggé idegesítő. Úgy érzem magam, mintha egy kirakati baba lennék. Hát igen, most én vagyok a friss hús. 
Nagyot sóhajtva erőt veszek magamon és megpróbálom kizárni a sustorgók hangját.
- Tehát akkor… talán kezdjük a névsorral! – szólal meg az osztályfőnök – Albrecht, Jan?
Egy szemüveges srác félénken felteszi a kezét.
- Itt vagyok. 
- Senki sem kérdezte. – röhög fel hátul egy srác.
- Ralph, megkérhetnélek arra, hogy ne zavard meg az órát a megjegyzéseiddel?
- De nem is tanulunk, tanárnő!
- Miért? Szeretnél?
Néhány srác kiröhögi Ralphot, majd Frau dr. Stein folytatja a névsort.
- Baumann, Lara?
Hátul fellendül egy kéz, mire a tanárnő bólint.
- Beck, Oliver?
- Jelen. – mondja a középső padsor legelején ülő, kissé kócos hajú srác.
- Friedrich, Anna?
Az előttem ülő lány felemeli a kezét, mire érkezik egy újabb beszólás hátulról.
- Tanárnő, nem csinálhatnánk valami mást?
- Matthias, gyakorlatilag még el sem kezdődött a tanév, de ti már nem bírtok magatokkal. – jegyzi meg rosszallóan.
- Még nem kezdődött el? Akkor minek vagyunk itt? – kérdezi tettetett csodálkozással, majd röhögve összepacsizik Ralph-fal.
A tanárnő fáradtan sóhajt egyet. 
- Ma csak négy osztályfőnöki óránk lesz, úgyhogy bírjátok ki! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, de azért mégis valahogy kedvesen, majd elkezdi lediktálni a tanév menetét.
Egészen addig folyamatosan jegyzetelek, amíg valaki meg nem bök hátulról. Kíváncsian hátrafordulok…
…és szembetalálom magam egy csokoládébarna szempárral.
Egy pillanat alatt kiszárad a szám és hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Meg kell hagyni, a mögöttem ülő srác – Leonard (mindenki Leonak hívja, de a külseje alapján inkább Leonnak szólítanám) – nagyon helyes! A barna szempár mellé barna haj, izmos vállak és egy irtó cuki mosoly is társul.
- Tudnál adni egy tollat? – kérdezi tőlem mosolyogva.
Azt meg sem kérdezem tőle, hogy mivel írt eddig, mert a tanárnő már így is lediktált egy csomó mindent, de… őszintén szólva nem is érdekel.
- Persze. – nyögöm ki nagy nehezen, majd egészen egyszerűen odaadom neki a kezemben lévő tollat.
Megköszöni, majd nekiáll jegyzetelni, én pedig visszafordulok és a táblát lesve megpróbálom kitalálni azt, hogy most éppen hol is tartunk...


Mivel ez az első nap, csak négy osztályfőnöki óra volt és már mehetünk is haza.
Épp a táskámba pakolom el a cuccaimat, amikor árnyék vetül a padomra, majd nem sokra rá a tollam is rákerül. 
- Köszi. – mondja azzal a helyes mosolyával, majd megrántja a vállán a táskáját és elindul a többiek után.
- Nincs mit. – motyogom magam elé, majd összepakolok és én is elhagyom az iskola épületét. 


A suli elé érve körbenézek. Fogalmam sincs, hogy miért, talán megszokásból. Egy valamire azért jó volt ez az ösztönös mozdulat: egy lány – azt hiszem, Anna – jön ide hozzám. 
Kíváncsian nézek rá, mert nem tudom, hogy mit szeretne tőlem.
- Ööö… merre mész? 
A buszmegálló felé mutatok, mire bólint egyet.
- Én is busszal megyek. Nincs kedved… együtt menni?
- De, persze.
Habozás nélkül beleegyezek, mert az úton legalább tudunk egy kicsit beszélgetni és ma még nem igazán volt alkalmam senkivel sem dumálni, leszámítva persze Leont, de ő vele sem beszélgettem igazán, szóval… örülök annak, hogy Anna csatlakozott hozzám.


A buszon, sőt, még utána a faluban is beszélgetünk hazáig, mert, mint kiderült, Anna csak három házzal lakik arrébb tőlünk, így, mielőtt elválunk egymástól, megbeszéljük azt is, hogy holnap reggel együtt megyünk suliba.


Jo csak estefelé téved haza, mert ma is sokáig dolgozott. Vacsora közben elmesélem neki mindazt, ami ma történt velem, de Leonról nem teszek említést… a végén még félreértené.
- Tehát akkor sikeresen túlélted az első napot. – állapítja meg mosolyogva.
- Így is mondhatjuk.
Mondjuk egy nap után még nem érzem magam teljes értékű tagnak, de igyekezni fogok, hogy minél előbb befogadjanak.

2017. október 14., szombat

1. fejezet

Szeptember 11., szerda

Végigsimítok a fényképen, ami anyát ábrázolja, majd visszateszem a helyére, az íróasztalomra. 
Felállok és elkezdek mászkálni a szobámban. Újabban rákaptam erre, bár gyanítom, hogy ez nem a legjobb feszültség-levezető megoldás, de egyelőre beérem ezzel is. 
Hirtelen megtorpanok és a kezembe temetem az arcomat. 
Hogyan fogom ezt kibírni?!
Kopogás hallatszik az ajtómon, mire felkapom a fejemet. 
Jo bejön a szobámba, majd egy sajnálkozó tekintet társaságában magához ölel. 
Szerintem pontosan látja rajtam, hogy milyen pocsék hangulatban vagyok, mert általában csak olyankor szokott ölelgetni. Én ezt persze egyáltalán nem bánom. Jó érzés az, hogy törődik velem, ráadásul nem mond nekem olyan baromságokat, hogy „idővel jobb lesz” meg „próbálj meg másra gondolni”. Épp eleget hallgattam már ezt a temetés előtt, alatt és után, úgyhogy köszönöm szépen, de elegem van ezekből a tanácsokból.
Jo kissé elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit szólnál egy kis forró csokihoz? – kérdezi kedvesen mosolyogva.
Az ölelés mellett a másik, amit úgymond „bevezettünk”, az a forró csokizás. Nagyon jó figyelemelterelő és finom is.
Bólintok és egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra.
- Jöhet.
Ad egy puszit a homlokomra, majd elenged és lemegy a konyhába. 
Egy utolsó pillantást vetek anya fényképére, majd Jo után megyek. 


Este nagy sóhajok közepette nézegetem az új sulim honlapját, hogy legalább egy kicsit is tájékozott legyek azzal kapcsolatban, hogy holnaptól hová is fogok járni.


Még mindig hihetetlen, hogy otthagytam az eddigi életemet és ideköltöztem a nagybátyámhoz, aki ráadásul egy kis faluban él. Már hónapok óta élek itt vele, mégsem tudtam megszokni ezt a szokatlan csendet. Gondolom, másnak is furcsa lenne ez a hirtelen váltás, különösen, ha a fővárosból jött, akárcsak én. 
Félreértés ne essék, nem vagyok sznob vagy nyafogós vagy akár hisztis. Egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy még hozzá kell szoknom néhány változáshoz.
Rosszmájúak most mondhatnák akár azt is, hogy ennek a néhány hónapnak elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy mindent elfogadjak, de… de ez a valóságban azért nem így működik. De elméletnek nem rossz ez a kis szösszenet – csak kár, hogy nem jó semmire.
Persze az is lehet, hogy én vagyok túlságosan érzékeny, de… még 16 vagyok, szóval így szerintem már érthető az, hogy miért gondolok úgy bizonyos dolgokat, ahogy. Jo szerint érettebb vagyok a korosztályomnál és ez nagyon klassz dolog, de… de azért vannak olyan helyzetek, amikor nekem is szükségem lenne valakire… 
…valakire, akivel megbeszélhetek bármit: egy barátnővel, egy rokonnal, anyuval…
Ehhez az egész költözködéses dologhoz azért az is hozzátartozik, hogy nem önszántamból jöttem, de tudom, hogy muszáj volt ezt meglépni... de ettől még pokoli érzés egyedül egy idegen helyen.
Jó, azért nem vagyok teljesen egyedül, mert ugyebár itt van Jo is, de ő elég sokat dolgozik és a reggelit leszámítva csak délután-estefelé szoktam vele találkozni, úgyhogy gyakorlatilag olyan, mintha egyedül laknék ebben a hatalmas házban. 
Szerencsére legalább a kapcsolatunk nagyon jó. Mondjuk, ez régen is így volt és az, ami anyával történt, csak még inkább összekovácsolt minket. Tulajdonképpen… Jonak köszönhetem azt, hogy nagyjából fel tudtam dolgozni a történteket.
Természetesen anya még mindig szörnyen hiányzik. Furcsa belegondolni abba, hogy már lassan öt hónapja ment el… néha sokkal többnek érzem ezt az időt. De most már legalább nem viselkedem zombiként, aki automatikusan tesz bizonyos dolgokat. Most már jobban beleadom magam abba, amit éppen csinálok. Ez a nagybátyám szerint haladás és mi tagadás szerintem is, de olyankor, ha egyedül vagyok és nincs semmi dolgom, akkor szinte akaratlanul is nekiállok töprengeni, gondolkozni…


Megrázom a fejemet, hogy elűzzem a komor gondolataimat és inkább megpróbálok koncentrálni a honlapra.
Van fent egy csomó kép magáról a suli épületéről és különféle rendezvényekről is. 
Minél tovább nézegetem a képeket, egyre inkább megtetszik a suli… de persze ez nem jelent semmit. A lényeg az úgyis az, hogy milyen lesz a leendő osztályom. 
Igazából elég sok múlik a közösségen és azon, hogy milyen lesz a fogadtatásom. Alapvetően nem vagyok túl könnyű helyzetben, mert ők már összeszoktak az évek alatt, míg én az „új lány” szerepét fogom betölteni… és köztudott, hogy az újaknak soha nem könnyű.
Remélhetőleg itt azért máshogy lesz… Ha önmagamat adom, akkor nem lehet semmi gond sem, nem igaz?

2017. október 10., kedd

Prológus

Az ajkamba harapok, hogy valamennyire uralkodni tudjak az érzelmeimen, de be kell valljam, ez baromira nehéz dolog. Mondjuk, nem hinném, hogy létezik olyan ember, aki képes lenne pókerarccal végigcsinálni egy temetést, különösen akkor, ha azt kell végignéznie, ahogy az anyját a földbe teszik.
Őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy éppen hol tart a szertartás. Egyszerűen képtelen vagyok figyelni a pap szavaira. Ha jobban belegondolok… Tulajdonképpen, az utóbbi időben semmire sem tudok nagyon odafigyelni, de… ez egyáltalán nem zavar. Jelenleg semmi sem tud kizökkenteni ebből a furcsa állapotomból. 
Valaki megérinti a karomat, mire kissé összerezzenek és felemelem a fejemet. Jo az, a nagybátyám, aki itt áll közvetlenül mellettem és aki a fejével most épp a koporsó felé int. 
Bólintok. Eljött az idő. Remegő lábbal kissé előrébb lépek. Miközben a koporsót nézem, folyamatosan fel-felsejlik a szemeim előtt anya és az, hogy mi mindent csináltunk együtt. 
Annyira igazságtalan a Sors, amiért ilyen korán elvette tőlem! Pedig még annyi minden várt ránk… és annyi mondanivalóm, kérdésem lenne még neki… 
Ha visszagondolok az eddigi életünkre, azt hiszem, hogy nagyon jó volt a kapcsolatunk, de ettől függetlenül most mégis úgy érzem, hogy valamit elfelejtettem… Úgy érzem, hogy nem hangsúlyoztam neki eléggé azt, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire fontos nekem… és most már nem fogom tudni elmondani neki.
Sűrűn pislogok, hogy ne bőgjem el magam, majd a kezemben tartott virágot a koporsó tetejére dobom és visszamegyek a nagybátyámhoz.
A nagybátyámhoz, akivel mindössze a nyári szüneteket töltöttem együtt…
…és akivel mostantól együtt fogok élni.


Azt hiszem, erre mondják azt, hogy ha egy ajtó becsukódik, akkor egy másik mindig kinyílik. Kár, hogy ez most egyáltalán nem vígasztal. Igaz, hogy más se… Az egyetlen dolog, amire vágyom, az egy kis magány és az, hogy érjen már véget ez a temetés, mert már tényleg nem tudom sokáig tartani magam. Túl sok ez most nekem. Előbb anya, most meg ez a költözés.
Jo szerint jót fog tenni majd a környezetváltozás, de… az az igazság, hogy félek. 
Félek attól, hogy ott sem fogom találni a helyemet, hogy kirekesztett leszek… 
Jaj, anya! Miért kellett itt hagynod engem?!
Érzem, hogy kibuggyan egy könnycsepp a szememből és végigfolyik az arcomon. Az arcomat a kezembe temetem, hogy senki ne lásson sírni.
Vissza akarom kapni az anyukámat!
Jo sután átölel. Látszik rajta, hogy még neki is új ez az egész helyzet, de ez most egy cseppet sem zavar. 
A mellkasához bújok és átkarolom a derekát. Most már csak ő maradt nekem.
Annyi rossz történt velem mostanság… most már csak jó jöhet, nem igaz? 
Remélem, hogy így van. 
Lehunyom a szememet és hagyom, hogy az első könnycsepp végigszaladjon az arcomon, mert tudom, hogy ezt majd követi még jó néhány…

1. tanév

Einstein Gimi

AJÁNLÓ

Alexnek az édesanyja halála után Johoz, a nagybátyjához kell költöznie – ez pedig egyáltalán nincs ínyére. Természetesen nem a bolondos, ám imádnivaló nagybátyja ellen van kifogása, hanem az ellen, hogy el kell költöznie a lakásukból és el kell hagynia szeretett városát is. 
És ha ez még nem lenne elég: szeptembertől az Albert Einstein Gimnázium új tanulója lesz és itt kezdi meg a 10. osztályt is. 
Egyedül már csak abban bízik, hogy Jo és néhány új barát segítségével könnyebben át tudja vészelni majd ezt az időszakot…


SZEREPLŐK

Diákok:
Alexandra Kiehling

Matthias Wiese

Anna Friedrich

Leonard Schmidt

Melanie Hahn

Oliver Beck

Lara Baumann

Maximilian Krüger

Julia Roth

Ralph Scholz

Katharina Huber

Jan Albrecht

Tanárok:
Dr. Monika Stein

Dr. Michael Schneider

Christina Becker

Mark Lehmann

Elisabeth Berger

Dr. Olaf Schäffer

Janina Müller

Lars Richter


RÉSZEK:
1. tanév

Újabb helyzetjelentés #02

Kedves Olvasóim!

Sajnos tőlem távol álló okok miatt kérdéses, hogy mikor tudom hozni az újabb részeket a jelenleg is futó történeteimből (Újrakezdés, Felejtés). 

De!

Mivel nem szeretném, hogy olvasnivaló nélkül maradjatok, ezért elkezdem feltenni az Einstein Gimi című történetem részeit - az elejétől fogva. 
Aki olvasta a régebbi blogomat, annak már nem teljesen ismeretlen ez az írásom, mert korábban egyszer már megosztottam Veletek. Időhiány miatt viszont kénytelen voltam megszüntetni azt az oldalamat, magát a történetet azonban nem szeretném, mert igazán megszerettem. :)
Ezért kissé átírva, de ismét olvashatjátok - ezúttal ezen az oldalon - a gimis sztorit, illetve most sokkal többet is megtudhattok mind a szereplőkről, mind pedig a cselekményről.

Természetesen amint tudom, feltöltöm a futó történetek folytatásait is - addig is viszont jó olvasást! :)

Puszi: Lexie♥