2017. október 10., kedd

Prológus

Az ajkamba harapok, hogy valamennyire uralkodni tudjak az érzelmeimen, de be kell valljam, ez baromira nehéz dolog. Mondjuk, nem hinném, hogy létezik olyan ember, aki képes lenne pókerarccal végigcsinálni egy temetést, különösen akkor, ha azt kell végignéznie, ahogy az anyját a földbe teszik.
Őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy éppen hol tart a szertartás. Egyszerűen képtelen vagyok figyelni a pap szavaira. Ha jobban belegondolok… Tulajdonképpen, az utóbbi időben semmire sem tudok nagyon odafigyelni, de… ez egyáltalán nem zavar. Jelenleg semmi sem tud kizökkenteni ebből a furcsa állapotomból. 
Valaki megérinti a karomat, mire kissé összerezzenek és felemelem a fejemet. Jo az, a nagybátyám, aki itt áll közvetlenül mellettem és aki a fejével most épp a koporsó felé int. 
Bólintok. Eljött az idő. Remegő lábbal kissé előrébb lépek. Miközben a koporsót nézem, folyamatosan fel-felsejlik a szemeim előtt anya és az, hogy mi mindent csináltunk együtt. 
Annyira igazságtalan a Sors, amiért ilyen korán elvette tőlem! Pedig még annyi minden várt ránk… és annyi mondanivalóm, kérdésem lenne még neki… 
Ha visszagondolok az eddigi életünkre, azt hiszem, hogy nagyon jó volt a kapcsolatunk, de ettől függetlenül most mégis úgy érzem, hogy valamit elfelejtettem… Úgy érzem, hogy nem hangsúlyoztam neki eléggé azt, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire fontos nekem… és most már nem fogom tudni elmondani neki.
Sűrűn pislogok, hogy ne bőgjem el magam, majd a kezemben tartott virágot a koporsó tetejére dobom és visszamegyek a nagybátyámhoz.
A nagybátyámhoz, akivel mindössze a nyári szüneteket töltöttem együtt…
…és akivel mostantól együtt fogok élni.


Azt hiszem, erre mondják azt, hogy ha egy ajtó becsukódik, akkor egy másik mindig kinyílik. Kár, hogy ez most egyáltalán nem vígasztal. Igaz, hogy más se… Az egyetlen dolog, amire vágyom, az egy kis magány és az, hogy érjen már véget ez a temetés, mert már tényleg nem tudom sokáig tartani magam. Túl sok ez most nekem. Előbb anya, most meg ez a költözés.
Jo szerint jót fog tenni majd a környezetváltozás, de… az az igazság, hogy félek. 
Félek attól, hogy ott sem fogom találni a helyemet, hogy kirekesztett leszek… 
Jaj, anya! Miért kellett itt hagynod engem?!
Érzem, hogy kibuggyan egy könnycsepp a szememből és végigfolyik az arcomon. Az arcomat a kezembe temetem, hogy senki ne lásson sírni.
Vissza akarom kapni az anyukámat!
Jo sután átölel. Látszik rajta, hogy még neki is új ez az egész helyzet, de ez most egy cseppet sem zavar. 
A mellkasához bújok és átkarolom a derekát. Most már csak ő maradt nekem.
Annyi rossz történt velem mostanság… most már csak jó jöhet, nem igaz? 
Remélem, hogy így van. 
Lehunyom a szememet és hagyom, hogy az első könnycsepp végigszaladjon az arcomon, mert tudom, hogy ezt majd követi még jó néhány…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése