2014. szeptember 26., péntek

7. fejezet - Hírek

Bajban a Kontakt?

Lassacskán úgy tűnik, hogy az együttes frontembere, Leon Fischer (27) botrányhőssé nőtte ki magát. Azt már megszoktuk, hogy gyakran van ittas állapotban, azt viszont még nem, hogy a rendőrséget látogatja.
Tegnap éjjel ugyanis az egyik legfelkapottabb szórakozóhelyről rendőrök vitték el Leont. 
Azt nem tudjuk, hogy pontosan miért is, de az tény, hogy a késő éjjeli órákban csatlakozott hozzá az együttes másik tagja, Heidi Schmidt (25) is. Legalábbis mi úgy gyanítjuk, hogy Leon miatt vitték be az énekesnőt is.
Ezután újabb látogató érkezett: nevezetesen Heidi bátyja, a híres építész, Timo Schmidt (35). Az építész ügyvédje társaságában ment be az épületbe, pár órával később pedig – a reggeli órákban – már a húgával együtt távoztak onnan.
Egyik munkatársunk végig ott volt a rendőrség előtt, így amikor meglátta kijönni Heidit, megpróbált készíteni vele egy rövid interjút, hogy mégis mi történt, de az énekesnő nem volt hajlandó nyilatkozni.
Délután pedig Leon is elhagyhatta a rendőrséget. Munkatársunk őt is megpróbálta kifaggatni, de vele sem járt sikerrel.
Ezek után felkerestük a Kontakt másik két tagját is (Jan Biedermann, Markus Richter – szerk. megj.), de egyikük sem volt hajlandó nyilatkozni.
Azt nem tudjuk, hogy az együttes meddig nem hajlandó reagálni a történtekre, de sok időt nem kell várnunk, hiszen az ilyen dolgok előbb vagy utóbb úgyis kiderülnek…

www.ok-magazin.de/2014/03-bajban-a-kontakt


Mi folyik a Kontakt körül?

Kezdetben minden rendben volt a Kontakttal: befutottak, sikeresek lettek, a népszerűségük folyamatosan növekedett.
Talán ez a hirtelen jött népszerűség ártott meg a csapatnak, különösen pedig a két alapító tagnak, Leon Fischernek (27) és Heidi Schmidtnek (25).
Az előbb említett két személy ugyanis tegnap tett egy látogatást a rendőrségen – és koránt sem önszántukból.
Az egyelőre nem tudni, hogy egészen pontosan mi miatt vitték be őket, de azért lenne néhány tippünk…
A banda az utóbbi időben ugyanis egyre sűrűbben iktatott be egy-egy bulizást, természetesen töménytelen mennyiségű alkohol kíséretében. Sőt, néhány szemtanú szerint ezeken a bulikon drogok is előfordultak… 
A sok buli ellenére a másik két tag, Jan Biedermann (27) és Markus Richter (26) kevésbé zűrös életű, mint a többiek, de azért őket sem kell félteni. 
A titokzatos rendőrségi ügy kapcsán megkérdeztük a banda tagjait, de egyikük sem akart válaszolni.

www.faz.net/aktuell/gesellschaft/menschen/2014/03-mi-folyik-a-kontakt-korul-12967135.html



Házasság a láthatáron?

A minap egy ékszerüzletben látták a Kontakt gitárosát, Markus Richtert (26), amint a különféle gyűrűk között válogatott, így könnyen előfordulhat, hogy hamarosan megkéri a barátnője (Jana Neuwirth – szerk. megj.) kezét.
A Kontakt tagjai féltőn óvják a magánéletüket és csak néha tesznek egy-egy kósza megjegyzést a családjukról.
Markus magánéletéről is csak annyit tudunk, hogy már 3 éve alkotnak egy párt a nála egy évvel fiatalabb lánnyal.
Megkérdeztük a gitárost a hír valódiságával kapcsolatban. Markus nem túl jó kedvvel, de azért nyilatkozott nekünk.
„Nem hiszem, hogy bárkire is tartozna az, hogy én miért is voltam bent abban a boltban. Lehet, hogy a barátnőmnek akartam valamit venni, de az is lehet, hogy valaki másnak. Szerintem ez az én magánügyem, így ez egyedül csak rám tartozik.”
Azért reméljük, hogy előbb vagy utóbb sor kerül a lánykérésre. 
Mi természetesen szurkolunk a fiataloknak!

www.stern.de/kultur/stars/2014/03-hazassag-a-lathataron


A Kontakt lemondta a dortmundi koncertjét

A Kontakt lemondta a soron következő, 2014. március 29.-ére meghirdetett koncertjét, amely Dortmundban, a Westfalenhalle-ban került volna megrendezésre.
Ezzel az esettel nyilván összefügg az is, hogy az együttes két tagja, Leon Fischer (27) és Heidi Schmidt (25) – igaz, hogy rövid ideig – a rendőrség vendégszeretetét élvezte.
Az egyelőre még mindig tisztázatlan, hogy egészen pontosan mi miatt is vitték be őket, mert sem a banda tagjai, sem a banda menedzsere, illetve kiadója nem hajlandó mondani semmit sem ezzel kapcsolatban, ezért feltehetően komoly dologról lehet szó.
A lefújt koncerttel kapcsolatban a Kontakt Facebook oldalán osztott meg egy rövid bejegyzést.
„Sziasztok! Sajnálattal tudatjuk veletek, hogy most a dortmundi koncertünk elmarad. Később viszont megtartjuk, sőt, kárpótlásként plusz meglepetésre is számíthattok.”
Ám a banda itt sem indokolta meg konkrétan, hogy miért is döntöttek így, ezért továbbra is tele vagyunk kérdésekkel.
A Kontakt egyre rejtélyesebb lesz, de ez nem biztos, hogy jót is tesz a karrierjüknek.

www.welt.de/regionales/berlin/article130053087/2014/03-a-kontakt-lemondta-a-dortmundi-koncertjet

2014. szeptember 22., hétfő

6. fejezet

Idegesen rágcsálom a szám szélét, amíg arra várok, hogy a bátyám felvegye végre az átkozott telefonját. Azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy csak azért nem vette még fel, mert éppen alszik… ami mondjuk egyáltalán nem lenne meglepő így, éjjel. 
A sokadik csengés után aztán meghallom Tim álomittas hangját.
- Schmidt… tessék?
- Tim? Én vagyok az. Heidi. – hadarom gyorsan.
- H? Mi történt? – kérdezi izgatottan.
Most már cseppet sem tűnik álmosnak.
- Én… a rendőrségen vagyok. 
- Mi?! Mit műveltél?
- Semmit… Tim… - letörlök egy könnycseppet az arcomról – Ide tudnál jönni? Szükségem van rád…
- Azonnal indulok. – mondja határozottan, majd hallom, hogy bontja a vonalat.
Visszateszem a kagylót a helyére, közben pedig abban bízok, hogy Tim minél előbb ideér…


A rendőrségről kifelé jövet összefutunk egy átkozott riporterrel. Magamban káromkodok egy cifrát. Nem igaz, hogy ezek mindenhol ott vannak!
Sietősen Tim kocsija felé indulunk, de a firkász így is utolér minket. Azonnal kérdésekkel bombáz, de szerencsére sikerül őt leráznunk.
Ettől persze tudom, hogy nem fognak békén hagyni és még ki fognak kérdezni ezzel kapcsolatban…
Pedig legszívesebben én is elfelejteném a történteket.


- Biztos, hogy megleszel?
Tim aggódó hangjára halványan elmosolyodom.
- Igen. Persze. 
Láthatóan nem győztem meg a bátyámat, ezért a karjára teszem a kezemet.
- Komolyan. Itt már – körbemutatok a lakásomban – összepakoltam. És már csak egy helyre kell elmennem… holnap pedig már nálad leszek.
- Rendben. – Tim tekintete egy ideig kutatóan vizslat, majd felsóhajt – Mégis rossz érzés itt hagyni téged… főleg így…
- Fontos megbeszélésed lesz, nem? 
Nem túl lelkesen bólint egyet.
- Hát akkor meg? Ne aggódj! – kérlelem mosolyogva.
- Könnyű azt mondani… 
- Köszönöm mindazt, amit értem tettél. – vágok bele a szavába halkan.
Tim egy szégyenlős mosoly mellett megvonja a vállát, majd ad egy puszit a homlokomra és az ajtóhoz lép.
- Akkor… holnap.
Bólintok.
- Holnap.
Egy kicsit még elidőzik a tekintete az arcomon, majd kilép a lakásomból, így egyedül maradok.
Na, jó, ez azért így mégsem igaz. Nem vagyok egyedül.
Velem vannak a gondolataim is. 
Nagyot sóhajtva dobom le magam a kanapéra, hogy egy kicsit magamba mélyedjek és kitaláljam, hogy hogyan tovább, mert mielőtt még holnap reggel elindulnék Timhez, vár rám még egy feladat…
Egy feladat, amihez semmi kedvem, mégis muszáj megtennem.


Kulcszörgésre leszek figyelmes, így leteszem a kezemben tartott könyvet a dobozba, majd felegyenesedek és a tekintetemet az ajtóra szegezem.
Nagyot nyelek, amikor megpillantom Leont. Még mindig szörnyen dühös és csalódott vagyok azért, amit velem művelt. Pedig elméletileg szeret… akkor meg hogy tehette ezt? Éppen velem?
- Hát te?
Kissé megrúgom a lábamnál lévő dobozt, amibe az előbb a könyvet dobtam.
- A cuccaimért jöttem. – mondom csendesen, majd tovább folytatom a pakolást.
Hirtelen megdermedek, amikor megérzem a karjait a derekamon.
- Minek pakolsz össze? Csak nem akarsz itt hagyni? – suttogja a fülembe halkan, amitől teljesen libabőrös leszek.
Hiába, a szívem és a testem még ugyanúgy reagál Leon minden mozdulatára… ezek még nem tudják azt, amit az eszem már tud: azt, hogy Leon, a szerelmem, a párom elárult.
Lelököm a kezeit magamról és dühösen megfordulok.
- Szállj le rólam! – sziszegem mérgesen, majd az utolsó két könyvet is a dobozba teszem.
- Most mi bajod van? – kérdezi meglepetten.
- Szerinted? – becsukom a doboz tetejét – A te dolgaid a nappaliban vannak. – jegyzem meg halkan, majd felemelem a dobozomat és a bejárati ajtóhoz viszem. Még jó, hogy viszonylag kevés cuccom volt Leonnál, hogy ne legyünk feltűnőek, így mindenem elfért egy nagyobb dobozban.
Leon néma csendben figyeli a ténykedésemet. Legalább segítene cipekedni… vagy valami. Bár, őszintén szólva, a történtek után már nem várok tőle semmit.
Ezután visszamegyek a kabátomért. A bejárathoz igyekezvén – végül is ideje lelépnem – elhaladok Leon mellett, mire ő megfogja a karomat, így kényszerítve megállásra. 
Kérdőn nézek először a karjára, majd őrá.
- Nincs semmi mondanivalód? – kérdezi mélyen a szemembe nézve.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy kissé összeszedjem magamat. Szép is lenne, ha most a karjaiba omlanék…
- Nincs. – felszegem a fejemet – Te már döntöttél mindenről.
- Mégis miről beszélsz, H?
- Komolyan nem tudod? – dühösen kirántom a karomat a fogásából – Te… Te… Belekevertél ebbe a szarba! Pont engem! A sok hülyeségedet még elnéztem volna, de ez…
- Ugyan már, H! Nem történt semmi komolyabb dolog. – a karjait megint körém fonja – Mi lenne, ha elfelejtenénk ezt az egészet és ott folytatnánk, ahol abbahagytuk? – az arcát a nyakamhoz hajtja és lágy csókokat lehel rá.
Halkan felnyögök, amikor a szája a nyakam egy érzékenyebb pontját érinti. Leon mindig is tudta, hogy mitől olvadok el a karjaiban teljesen…. 
- Végül is olyan jól megvoltunk… - suttogja két csók között.
A szavai hidegzuhanyként érnek és rögtön észhez térek. Megint ellököm magamtól.
- Igen, Leon. Igazad van. – elvigyorodik, de leintem, hogy ne örüljön annyira – Jól megvoltunk. És itt van a lényeg. A múlt időn. – az eddig oly fölényes vigyora lehervad az arcáról – Az, hogy engem is belerángattál ebbe… eldöntötte a kapcsolatunkat. – hátrálok egy lépést – Végeztünk. – közlöm vele könnyes szemekkel, majd az ajtóhoz megyek.
- Mihez akarsz kezdeni? – kérdezi nagyot sóhajtva.
- Elmegyek.
- Hová?
- Nem tartozok neked elszámolással. – közlöm vele dacosan - Már nem.
- Én vagyok a banda vezetője…
- Ketten alapítottuk a bandát. De tudod mit? Nem érdekel. – mondom keserű mosollyal a szám szélén.
- Szóval mindent el akarsz dobni? – kérdezi gúnyosan.
- Miért ne? Te is megtetted. – közlöm vele vádlón.
- H, én…
- Végeztünk. – lehajolok a dobozomért és kitárom az ajtót, majd mielőtt kilépek rajta, utoljára még visszanézek a kék szempárba – Végeztünk. – ismétlem szomorúan és elhagyom a lakást… Leon lakását… Leont… 
És az eddigi, közös életünket.

2014. szeptember 18., csütörtök

5. fejezet - Hírek

A Kontakt évfordulót ünnepelt

A Kontakt, az egyik, ha nem a legsikeresebb banda évfordulót ünnepelt: tegnap volt ugyanis a banda fennállásának 8. éve (gimnáziumban alakultak – szerk. megj.) és 5 éve vannak jelen a német zeneiparban.
Ha évforduló és Kontakt, akkor pedig hatalmas buli. A banda két bulit is szervezett: egyet a rajongók kedvéért, amin a rajongók is részt vehettek, egyet pedig csak úgy maguknak.
Az egyik bulin természetesen mi is ott voltunk. És ha már ott voltunk, elkaptuk a tagokat pár kérdés erejéig.

Starflash: Gratulálok az évfordulókhoz!
Leon F.: Köszönjük.

Starflash: Mit jelent ez nektek?
Leon F.: Azt, hogy már 8 éve létezik a banda és reméljük, hogy legalább még ennyi éven keresztül fent is marad.
Heidi Sch.: 8 év hosszú idő. Eleinte csak magunknak zenéltük, majd 5 éve mindenki megismert minket. Nekem ez az évforduló azt jelenti, hogy 5 éve élvezzük a rajongóink bizalmát, akiknek fontos az, hogy mi mit csinálunk.
Jan B.: 8 vagy 5 év… nem mindegy? Akármelyiket tekintjük a tényleges évfordulónak – sok idő. Lehet, hogy neked nem tűnik ennyinek, de nekem igen. Főleg, ha azt nézzük, hogy honnan indultunk…
Markus R.: Manapság sok egyslágeres banda van. Mi nem akartunk ezek közé tartozni, ezért pedig hajlandóak voltunk éjjel-nappal dolgozni. Most pedig, évekkel később, ennek a gyümölcsét ünnepeljük.

Starflash: Mit gondoltok, mitől vagytok ennyire sikeresek?
Leon F.: Talán a zenénk miatt. Nem csak úgy a levegőbe éneklünk, a dalainknak jelentése, értelme, üzenete van.
Heidi Sch.: Tökéletesen egyetértek Leonnal. Ezen kívül pedig törődünk a rajongóinkkal. Nem csak azért fontosak nekünk, hogy megvegyék a CD-inket vagy hogy jegyet vegyenek a koncertjeinkre. 
Jan B.: Erről kérdezd a rajongóinkat. Ők tudnak erre leginkább válaszolni.
Markus R.: Szerintem H-nál az igazság. A rajongóink miatt van értelme azt csinálnunk, amit csinálunk. A közönségtalálkozókon pedig van lehetőségünk elbeszélgetni velük… és ez nagyon jó.

Starflash: Szerintetek mi lesz 5 vagy 8 év múlva?
Leon F.: Remélem, hogy még akkor is kíváncsiak lesznek ránk. Mi legalábbis ugyanúgy fogunk dolgozni azért, hogy a rajongóink ne pártoljanak el mellőlünk. 
Heidi Sch.: Szerintem ugyanúgy tesszük akkor is a dolgunk. Tudod, úgy sokkal nagyobb kedvünk van dolgozni a dalokon, ha van, aki ezt elismeri. És amíg vannak rajongóink… addig nincsen semmi gond.
Jan B.: Hát, remélem, hogy 5 vagy 8 év múlva ugyanígy itt fogsz állni velünk és együtt ünnepeljük a következő évfordulókat.
Markus R.: Remélem, hogy ugyanilyen flottul fog menni minden, mint eddig.

Starflash: Köszönöm a beszélgetést és még egyszer gratulálok!
Leon F.: Mi köszönjük…

www.starflash.de/stars/musik/2012/05-a-kontakt-evfordulot-unnepelt


Hol nyaralnak idén sztárjaink?

Ezúttal válaszol: a Kontakt! 
Most, hogy kezdetét vette a nyár, a sokak által talán leginkább várt hónap, új rovatot indítottunk, melyben ezentúl minden héten egy hírességet faggatunk nyári terveivel kapcsolatban. 
Ezen a héten a Kontakt lett a kiválasztott, így őket bombáztuk kérdéseinkkel.

A rengeteg koncert és megfeszített tempójú munka után nyilván ti is vágytok egy kis pihenésre. Jut időtök ilyesmire?
Leon: Igen. Muszáj, hogy legyen időnk pihenni. Azt is kell néha…
Heidi: Ha kipihentek vagyunk, jobban tudunk koncentrálni és a maximumot tudjuk nyújtani. Ez pedig nagyon fontos nekünk.
Jan: Ha jól emlékszem, volt már olyan év, hogy nem tartottunk szünetet… na, az az év pokolian hosszúnak tűnt!
Markus: Szerintem mindenkinek jár egy kis pihi… ez alól pedig mi sem vagyunk kivételek.

Mennyi időre utaztok el?
Leon: Két hétre. Minimum ennyi idő azért kell, ha az év nagy részét végigdolgozod…

Idén is együtt fogtok nyaralni?
Leon: Igen. Ez már hagyománnyá vált. Az első hetet mindig együtt töltjük.

Tudjátok már, hogy hová mentek?
Leon: Természetesen. Idén Spanyolországot célozzuk meg.

És a második héten?
Leon: Gyanítom, én tovább maradok. Spanyolország az egyik kedvenc helyem… aztán meg hazalátogatok a családomhoz.
Heidi: A második hetet általában a családjainkkal, barátainkkal szoktuk tölteni, úgyhogy valószínűleg én is hazajövök.
Jan: H jól mondja. A második hét a családé.
Markus: Én néhány haverommal Görögországba megyek. Bejönnek a mediterrán országok…

A nyaralás után gondolom tovább folytatjátok a munkát…
Leon: Így van. Még van elég sok tervünk, ötletünk, amit meg szeretnénk valósítani.

www.petra.de/lifestyle/stars/2012/06-hol-nyaralnak-iden-sztarjaink-kontakt


Gondok a Kontaktnál?
Az ismert embereket gyakran elkapja a gépszíj, ha bulizásról van szó. Nem történt ez másként sem Leon Fischerrel (25), a Kontakt frontemberével.
Tegnap ugyanis többen is látták Fischert különféle szórakozóhelyeken és a szemtanúk elmondása szerint egyáltalán nem tűnt szomjasnak – már ha értik, hogy mire gondolunk, kedves Olvasóink.
Ezen egyébként már meg sem lepődtünk annyira, hiszen nem először látjuk igencsak ittas állapotban Fischert.
Igaz, a banda többi tagját sem kell félteni, de ez azért eléggé elgondolkodtató… Nem tudjuk, hogy azért isznak ennyire, mert tényleg inni akarnak vagy csak így akarják felhívni magukra a figyelmet? Ha az utóbbiról van szó, mi megértjük, hiszen most indulnak hamarosan turnéra és nyilvánvalóan kell nekik a reklám.
Egy valamit viszont ne felejtsünk el: elég sok gimis csapat tűnt már el a süllyesztőben… 
Lehet, hogy ők lesznek a következők?

www.bunte.de/stars/2012/10-gondok-a-kontaktnal


Újabb botrány a Kontakt körül

Manapság, ha valaki meghallja a „botrány” szót, rögtön a Kontakt jut az eszébe – nem véletlenül. 
Korábban írtunk már arról, hogy a banda nem veti meg a féktelen bulikat és az alkoholt, így talán nem véletlen az, ami most történt velük: lemondták a koncertsorozat utolsó két fellépését. És hogy miért?
Feltehetően azért, mert Leon Fischer (26) most már nemcsak hétvégente járja a szórakozóhelyeket, hanem egy-egy interjú vagy koncert előtt is beugrik egy-két italra.
A legutolsó, hamburgi koncertjükön is látszódott Fischeren, hogy nehezen találja el a hangokat a gitárján… azt viszont nem tudjuk, hogy azért, mert ivott vagy azért, mert még nem jutott hozzá a szokásos adagjához.
A banda a történtek után egy rövid közlemény adott ki:
„Sajnáljuk, hogy le kellett mondanunk az utolsó két koncertet, de úgy véljük, hogy a csapat tagjainak egészsége jelenleg sokkal fontosabb. Természetesen a rajongóinkat kárpótolni fogjuk és ezek a koncertek is meg lesznek később tartva.”

www.express.de/2013/08-ujabb-botrany-a-kontakt-korul

2014. szeptember 14., vasárnap

4. fejezet

Fáradtan, de elégedetten dőlök hátra az ülésre. Ismét túl vagyunk egy sikeres koncerten! 
Lehunyom a szememet és arra várok, hogy hazaérjünk, de azért persze fél füllel a srácok beszélgetését hallgatom…


- H!
Kinyitom a szememet, mire szembetalálom magam Leon hihetetlen kék szemével.
- Mi az?
- Megjöttünk.
Álmosan körbepillantok. Valóban, itt áll a kocsi a házunk előtt. Ezek szerint végigaludtam az egész utat.
- Nem akarsz kiszállni? – kérdezi Leon vigyorogva.
Fáradtan bólintok és kikászálódok a kocsiból. Leon gyengéden átkarolja a derekamat.
- A cuccokat majd reggel felvisszük. – javasolja halkan.
Reagálásként megint csak bólintok egyet. Többre most nem futja - szörnyen fáradt vagyok. 
Leon mosolyogva egy puszi nyom a fejemre.
- Gyere, Csipkerózsika!


Reggel – vagyis inkább délelőtt – Leon karjaiban ébredek. Óvatosan leveszem a karját a derekamról, közben pedig figyelek arra, hogy ne ébresszem fel.
Kicsúszok az ágy szélére és épp a papucsomba bújnék, amikor megérzem Leon hátát a hátamon.
- Hová készülsz?
Mosolyogva megfordulok.
- Inni akarok. Szomjas vagyok.
- Utána visszajössz?
- Persze.
Leon álmosan bólint, majd visszahajtja a fejét a párnára.
Kimegyek a konyhába, iszok pár korty gyümölcslét, majd visszasietek Leonhoz.
Amikor visszaérek, látom, hogy visszaaludt, így halkan – most tényleg nem akarom felébreszteni, rajta is látszik, hogy eléggé fáradt - a fürdőbe megyek. 
Egy gyors zuhany után máris jobban érzem magam. Mivel Leon még mindig alszik – az előbb benéztem a hálóba –, leülök a kedvenc fotelembe egy könyv társaságában. Mostanában nem igazán volt időm olvasni a sok koncert, közönségtalálkozó és interjú miatt. Nem panaszkodni akarok, csak… Azért hiányzik az olvasás… na de majd most!
Kíváncsian nyitom ki a könyvet…
… pár perccel később pedig teljesen elmerülök benne és szinte falom az oldalakat.


Kilépek az üzletből, majd fázósan összehúzom magamon a kabátot. Szörnyű, hogy milyen hideg van, pedig még csak november vége van. Mi lesz még itt decemberben?
Az üzlet előtt állva azon gondolkozok, hogy merre menjek tovább. Jelenleg beszerzőkörúton vagyok. A srácoknak keresek karácsonyi ajándékot. Lehet, hogy valaki szerint korai vagyok – valójában a srácok szerint is –, de később nem lesz időm vásárolgatni, ugyanis nemsokára lesz a karácsonyi koncertsorozatunk, arra pedig ugyebár próbálni is kell. Még jó, hogy a bátyámnak már korábban vettem ajándékot.
Épp továbbindulnék, amikor hirtelen egy kislány kerül elém. Nagy szemeket mereszt rám és kíváncsian méreget.
- Te vagy Heidi a Kontaktból, igaz? – kérdezi bátortalanul.
- Igen, én.
A kislány bólint egyet és egy papírt meg egy tollat nyújt felém.
- Kaphatnék egy …?
Elmosolyodom. Az ilyen rajongókat szeretem.
- Persze. 
Elveszem tőle az autogramosztás elengedhetetlen kellékeit, majd leguggolok, hogy nagyjából egy vonalban legyek a kislánnyal. Ráfirkantom a nevemet a lapra, majd a lányra pillantok.
- Hogy hívnak?
- Gretchen. – mondja halkan.
Körbenézek, de nem látok senkit, aki Gretchenre várna. Ismét a kislányhoz fordulok.
- Egyedül vagy itt?
Megrázza a fejét.
- Nem. Az anyukám ott van. – az utca túloldalán lévő kis bolt felé bök az ujjával.
- Értem. 
Nem tudom, hogy mennyi ideig lesz még bent az anyukája a boltban, ezért úgy döntök, hogy addig még vele maradok. Most nem sietek, próba csak később lesz és egyébként sem szeretném, ha egyedül mászkálna az utcán… 
- Szereted a zenénket? – érdeklődök tőle még mindig mosolyogva.
- Igen. A bátyám nem szereti, de én igen.
- Az a lényeg. 
Nyílik a bolt ajtaja és kilép rajta egy nő. A kislány megfogja a karomat, mire megint ránézek.
- Most mennem kell.
- Oké. – felállok – Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is örülök neki. – mosolyogva int egyet, majd miután megbizonyosodik arról, hogy nem jön autó, gyorsan átszalad az úton.
Gretchen magyaráz valamit az anyjának, majd megmutatja neki a lapot, amin az aláírásom szerepel, mire a nő felém néz. Bólint egyet köszönetképp. Én is ugyanígy teszek, majd folytatom az utamat a következő üzlet felé…


Átadom Leonnak az ajándékomat.
- Boldog Karácsonyt! – mondom neki mosolyogva.
- Köszönöm.
Kíváncsian nyitja ki a dobozt. Elvigyorodik, amikor meglátja benne azt az órát, amit már régóta kinézett magának.
- Megvetted. – állapítja meg a nyilvánvalót.
Bólintok. Kapok egy csókot, majd én is megkapom az ajándékomat.
Izgatottan bontom ki a csomagolást. Egy fehér doboz van benne. Felnyitom – és szembe találom magam még egy dobozzal.
Felpillantok Leonra.
- Ez most komoly?
Vigyorogva vállat von, így ezt a dobozt is kinyitom.
A dobozban egy karkötő van. Egy karkötő, amin különféle dolgok lógnak: egy mikrofon, egy hangjegy, egy H és egy L betű… és egy szív. A szívben pedig egy dátum van: 2010. 05. 10.
Ekkor jöttünk össze. Az a cikk, amit Jan mutatott nekünk, miszerint együtt vagyunk, az első évfordulónk napján íródott. Aznap kivételesen nem figyeltünk annyira a firkászokra, mert - értelemszerűen – egymással akartunk foglalkozni.
- H?
Megint Leonra nézek.
- Ez… gyönyörű. Köszönöm.
- Már azt hittem, hogy nem tetszik.
Válaszként lágy csókot lehelek az ajkaira.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. – mondja, majd a homlokát az enyémnek dönti.


Szilveszter napján boldogan ölelem át Jant és Markust. 
- Most már igazán elengedhetnél, H. – jegyzi meg Jan egyáltalán nem bosszúsan.
Eleget teszek a kérésének, de a tekintetemet továbbra is a srácokon tartom.
- Nemhogy örülnél annak, hogy hiányoztatok.
A karácsonyt és a két ünnep között lévő napokat ugyanis mindenki a saját családjánál töltötte, így már jó ideje nem láttam őket.
Leonnal persze más a helyzet. A szentestét együtt töltöttük, csak utána utaztunk haza… de erről persze a srácok nem tudnak.
A fiúk lekezelnek Leonnal is, majd beljebb megyünk, ahol maga a buli folyik. 
Erre és a holnapi napra kibéreltünk egy házat, mert így találtuk praktikusnak. Itt nyugodtan elereszthetjük magunkat, mert itt legalább nincsenek fotósok…


Egy pohár pezsgő társaságában lépek ki a teraszra. A buli nagyon jó, sok barátunk itt van, de azért kell egy-két perc csend is.
- Ugye nem akarsz leugrani?
Leon hangjára megfordulok.
- Nagyon vicces vagy. – jegyzem meg a fejemet rázva.
Közelebb jön hozzám és a szabad karját – a másikban ő is poharat tart – a derekamra teszi.
- Mozgalmas évünk volt. – mondom halkan.
- Igen. Szerintem ilyen lesz a következő is. – mozgolódást hallunk bentről, ezért az órájára pillant - Két perc van éjfélig. – ad magyarázatot arra, hogy mitől lett jóval nagyobb a hangzavar.
Bólintok, majd felé fordulok, így jobban magához tud ölelni. A két percet azzal töltjük, hogy egymást nézzük. Amikor pedig az óra tizenkettőt üt, meghalljuk a többiek ordítását és feltűnnek a tűzijáték semmi mással össze nem téveszthető hangjai, Leon lágy csókot ad a számra.

2014. szeptember 11., csütörtök

3. fejezet - Hírek

Exkluzív interjú a Kontakt két tagjával

Ezen a forró, augusztusi napon, egy hűsítő koktél mellett találkoztam Heidi Schmidttel (22) és Leon Fischerrel (24), a Kontakt két tagjával (Jan Biedermann és Markus Richter jelenleg nem tartózkodik a fővárosban – szerk. megj.). Nem tudom, hogy a nyárias időnek vagy a nemrég véget ért nyaralásuknak köszönhető-e, de mindketten eléggé felszabadultak és bőbeszédűek voltak, így egy viszonylag hosszabb interjút tudtunk készíteni, ami kész csoda, hiszen a Kontakt inkább rövidebb interjúkat szokott csak adni. Igaz, hogy voltak pillanatok, amikor én lettem a riport alanya és engem faggattak, de persze egyáltalán nem bántam… A közösen összehozott interjút lejjebb olvashatják.
Gala: Jókedvűek vagytok.
Heidi: (mosolyog) Most voltam két hétig nyaralni, úgyhogy szerintem ez egyáltalán nem meglepő.
Leon: Az egész csapatnak jót tett ez a kis pihenés.

Gala: Merre jártatok?
Heidi: Az első hetet Olaszországban töltöttük a srácokkal, a második héten pedig a bátyámnál voltam Svájcban.
Leon: Én a közös hét után átmentem Spanyolországba.

Gala: A srácokkal? Szóval együtt nyaraltatok?
Heidi: Igen, de csak a fele szünetet töltöttük együtt.
Leon: Az is elég volt, nem? (mosolyog, mire Heidi finoman oldalba vágja) Most miért? Nehogy azt mondd, hogy neked nem tett jót a külön töltött idő.
Heidi: Azt azért nem mondanám. (elmosolyodik) De azért hiányoztatok.
Leon: Még szép!

Gala: Nem unjátok még egymás társaságát? Végül is minden nap együtt vagytok…
Heidi: Furcsa is volt nélkülük. (elkomolyodik) De, hogy komolyan válaszoljak: egyáltalán nem. Nemcsak munkatársak vagyunk, hanem nagyon jó barátok is. Ez azért megkönnyíti az életünket és a munkát is.
Leon: Így igaz. Nagyon régóta ismerjük egymást és szerencsére a kapcsolatunk semmit sem változott az évek alatt.

Gala: Apropó kapcsolatok… nemrég arról lehetett olvasni, hogy összejöttetek. Igaznak bizonyult a hír vagy csak kacsa az egész?
Heidi: Oh, szóval te is olvastad?
Leon: Mindenki erről kérdez minket… elárulod, hogy miért van ez?

Gala: Talán azért, mert Heidi az egyetlen lány a csapatban és te vagy a frontember… Sokan bíznak abban, hogy egymásra találtatok.
Heidi: Szóval azért kellene összejönnünk, mert mások ezt akarják?
Leon: Ugye tudod, hogy semmi logika nincs abban, amit most mondtál?

Gala: Nézzétek! Ez egyfajta sztereotípia. A rajongók gyakran szeretnék azt, ha két énekes, két csapattag, két barát összejönne… 
Heidi: Szerintem akkor van értelme összejönnünk egymással, ha mi is akarjuk. Ez nem függ a rajongóktól.
Leon: Egyetértek H-val. Bár az is igaz, hogy sokan megjátsszák azt, hogy együtt vannak csak azért, hogy több CD-t adhassanak el… mi nem vagyunk ilyenek.

Gala: Tehát a hír nem igaz.
Heidi: Nem szívesen beszélek a magánéletemről… de ha valami fontosabb esemény történne az életemben, amiről én is úgy látom, hogy érdemes megosztanom veled és a rajongóinkkal, akkor hidd el, hogy nem fogok habozni.
Leon: Ezt nem mondtuk… de azt se, hogy igaz.

Gala: Szándékosan nem adtok konkrét választ?
Heidi: Igen. Szerintem van fontosabb dolog is annál, hogy járunk-e vagy sem…
Leon: (vigyorog) Igazából eléggé szórakoztató az, hogy ennyit szenvedtek ezen az egy kérdésen… 

Gala: Annyit legalább elárultok, hogy van-e most valaki az életetekben?
Heidi: Mindenképpen ki akarsz csikarni belőlünk egy választ, igaz?
Leon: Igen. Ott van a családom, Bruno (Leon kutyája – szerk. megj.) és persze a banda. Kell ennél több?

Gala: Látom, nem jutok veletek egyről a kettőre… Akkor talán váltsunk témát. 
Heidi: Jó ötlet.
Leon: (vigyorog) Hamar feladtad.


Gala: Tehát akkor témaváltás: Mit terveztek így, a szünet után?
Heidi: Gondolom, gőzerővel folytatjuk a munkát. (Leonra pillant)
Leon: (bólogat) Így van. Új lemezt akarunk készíteni, ehhez pedig dalok kellenek. 
Heidi: A dalokon kívül pedig újabb koncertek is várhatók…
Leon: Szóval mindent ugyanúgy folytatunk, mint a nyaralás előtt.

Gala: Sokat változott az életetek azóta, hogy ismertek, elismertek és sikeresek lettetek?
Heidi: Éppen ezek miatt változott meg, de egyáltalán nem bánom. Nagyon jó érzés az, ha vannak rajongóink, akik szeretnek, támogatnak és elismerik azt, amiért keményen dolgoztunk hónapokon keresztül.
Leon: Így igaz. Ettől függetlenül viszont még mindannyian ugyanolyanok vagyunk, mint voltunk. Nem szállt a fejünkbe a dicsőség. 
Heidi: (Leonra pillant) Nem hagytam volna, hogy elszállj, hidd el.
Leon: (egyetértően bólint) Tudom. Végül is ezért jó a nő a háznál…

Gala: Terveztek külföldi turnét is vagy csak és kizárólag itthon akartok koncertezni?
Heidi: Leont kérdezd, ő a főnök (mosolyog). Én ezzel kapcsolatban nem tudok mit mondani. 
Leon: Ez nem csak tőlem függ, hiszen négyen vagyunk a csapatban.

Gala: Heidi, nem akarsz vagy nem tudsz mit mondani ezzel kapcsolatban? Abban biztos vagyok, hogy van véleményed egy esetleges külföldi koncertsorozattal kapcsolatban…
Heidi: Nézd! Ez a téma eddig még nem merült fel a bandán belül. Jól érezzük magunkat itthon is és úgy érzem, hogy a rajongóink elegendő erőt adnak nekünk ahhoz, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Ettől függetlenül nem biztos, hogy nem-et mondanék egy külföldi turnéra… De ez szerintem még a jövő zenéje. Egyelőre most az új lemezre koncentrálunk. 
Leon: (Heidire pillant) Ezt én se mondhattam volna jobban. És különben is: most van épp elég dolgunk itthon is…

www.gala.de/2011/08-exkluziv-interju-a-kontakt-ket-tagjaval

2014. szeptember 10., szerda

34. fejezet - Vasárnap

Reggeli közben mosolyogva hallgatom Felix élménybeszámolóit a Wonnemarral kapcsolatban. Nagyon lelkes már most, pedig majd csak délután megyünk. Gyanítom, hogy a többiek is hasonlóan fel vannak pörögve, mint ő. Hát, azt hiszem, hogy Karinnal együtt felköthetjük a gatyánkat… vagy inkább a bikininket.


Délelőtt együtt voltunk Felixszel, majd ebéd után hazamentem. Szerencsére Rach otthon van, így meg tudom tőle kérdezni a jövő hetet. Előadom Felix tervét, azt, hogy mikor és hova mennénk, meddig maradnánk, mikor jönnénk… Rach egy ideig csendben hallgat, de végül rám mosolyog.
- Persze, menj csak.
- Na és Lisa?
- Keddtől suli van neki, úgyhogy egyébként is egyedül lennél itthon délelőtt, délután meg, mire ő hazaér, Bernd már itthon lesz.
Nagy kő esik le a szívemről. Nem szívesen mondtam volna le az utat. Teljesen ki is ment a fejemből az, hogy Lisának jövő héten kezdődik a suli… Ez mondjuk nagyban megkönnyíti a helyzetet.
- Köszi. – mosolygok rá hálásan.
Rach bólint, majd magához ölel. Nagyon nagy mázlim van velük… tényleg.


Délután Felixszel a városba megyünk. A többiekkel majd az élményfürdő előtt találkozunk.
Természetesen az odafelé vezető úton is a Wonnemar a téma, de ez persze egyáltalán nem zavar. Ritkán látom Felixet ennyire lelkesnek… bár lehet, hogy ebben a jövő heti utazásunk is közrejátszik.
Oh, tényleg… még nem is mondtam neki, hogy mit beszéltem Rach-csel.
- Mondtam Rach-nek, hogy jövő héten elutaznánk…
- Igen? – keres egy szabad parkolóhelyet, leállítja a motort, majd rám pillant – És?
- És egy dolgot még meg kéne beszélnünk. – pillantok rá ártatlan szemekkel.
Homlokráncolva néz rám.
- Micsodát?
Nem válaszolok rögtön, csak nézem őt. Egy kicsit szemétnek érzem magam, amiért itt szívatom, de ő is folyton hülyét csinál belőlem, szóval… 
- Nem jöhetsz? – kérdezi kissé komoran.
- Hát az a helyzet, hogy…
- Aj, ne már! Tök jó lett volna, ha mi… 
Szenvedő arckifejezését látva elvigyorodom, mire hitetlenkedve néz rám.
- Átvágtál?
Vigyorogva bólogatok.
- De még hogy.
A fejét rázva pillant a szemembe.
- Ezt még visszakapod. – közli velem vigyorogva, majd mindketten kiszállunk a kocsiból.
Kivesszük a táskáinkat a csomagtartóból, majd kéz a kézben elindulunk a bejárat felé.
- Egyébként egy valamit tényleg meg kellene beszélnünk.
- Mit? – sandít rám gyanakvóan.
- Azt, hogy pontosan mikor indulunk. 
- Innen vagy Berlinből?
- Innen.
- A meló után rögtön. Tudod, hogy elérjük a gépet.
- És hogy jutunk fel Berlinbe?
- Dave felvisz kocsival.
- Tényleg?
- Ja.
- Szóval ő már tudja, hogy megyünk?
Felix elneveti magát.
- Szerintem már mindenki tudja, hogy megyünk. – javít ki mosolyogva.
Bólintok. Hát igen… ez teljesen Dave-re vall.
Belépünk az épületbe, ahol már ott vannak a többiek is. Köszöntjük egymást, majd a pulthoz lépünk.
- Zárásig maradunk, nem? – pillant körbe Dave.
- Persze. – szólal meg mellettem Felix.
Kifizetjük a belépőket, majd a kapott kulcsainkkal együtt a szekrények felé vesszük az irányt. Közös megegyezéssel egymás mellett és alatt lévő szekrényeket választunk, majd gyorsan levetkőzünk és már megyünk is befelé. 
A srácok máris vigyorogva ugranak be a medencébe. Karinra pillantok.
- Szerinted elég lesz nekik öt óra ahhoz, hogy kitombolják magukat?
Karin a srácokra pillant, majd vissza rám.
- Őszintén? Nem hiszem.
- Ettől tartottam én is. – bólogatok megadóan, majd követjük a fiúkat a vízbe.


Több mint egy órán keresztül voltunk ebben a medencében, mert a srácok a hat órakor kezdődő hullámzást várták. 
Félreértés ne essék, én is imádom a hullámokat, de amint véget ér, Karinnal kimegyünk a kinti nagymedencébe. 
Igaz, hogy a naptár szerint már ősz van, de a levegő kellemesen meleg, úgyhogy egyáltalán nem fázunk. Keresünk egy nyugisabb helyet, hogy egy kicsit tudjunk beszélgetni.
- Akkor este átjössz? – kérdezem Karintól, közben pedig hátrasimítom a vizes hajamat.
- Persze. – Karin elmerül a vízben, majd ismét feljön – Tényleg Londonba mentek Felixszel?
- Igen. 
- Az jó. 
Tempózok egyet-kettőt, majd megint barátnőmre pillantok.
- Tudod… egy kicsit azért tartok ettől a találkozástól.
- Nem kell. Szerintem az anyukája azért más, mint az apja.
A medence szélének támaszkodok.
- Igazad lehet. – motyogom halkan.
- Nézd, a srácok is jönnek. – mondja vigyorogva.
Arrafelé nézek, amerre Karin mutat. Elmosolyodom, amikor a fiúk azon versenyeznek, hogy ki ér előbb ide hozzánk.
Felix mögém úszik, átöleli a derekamat és a fejét a vállamra hajtja. Peter is csatlakozik Karinhoz, a többiek pedig épp azt tesztelik, hogy melyikük bírja tovább a víz alatt.
- Számoljatok! – szól ránk Dave, majd eltűnik a víz alatt.
Amikor ismét feljön, kérdőn pillant ránk.
- Na, mennyi?
L legyint egyet.
- Egy perc se volt.
- Dehogyisnem. – tiltakozik Dave, de válaszként Matt lenyomja a víz alá.
Ennek persze az lett a vége, hogy most újabb versenyt rendeznek. Most az a cél, hogy minél hamarabb lenyomják egymást a víz alá.
Mivel a fiúk túl közel vannak hozzánk, szegény Karin is kap egy adag vízsugarat az arcába, ahogyan a srácok ficánkolnak körülöttünk, de Peter hamar helyre teszi őket, így arrébb mennek tőlünk.
Ezután már csak négyen maradunk, de ez sem tart sokáig. Ennek a medencének a közepén ugyanis van egy rész, ahol körkörösen mozgatják a vizet, amit a benti hullámfürdő után szoktak bekapcsolni, így Karin Peter társaságában átmegy oda, ezért kettesben maradunk Felixszel.
Belepuszil a nyakamba, mire jólesően hümmögök egyet.
- Nem is mondtam még, de nagyon csini vagy. – suttogja a fülembe mély hangon.
Oldalra fordítom a fejemet és Felixre pillantok.
- Köszönöm. – mondom neki, majd adok egy puszit az arcára.
- Csak ennyi? – kérdezi szenvedő arckifejezéssel.
- Miért, mire számítottál?
Kölyökkutya-képpel bámul rám, így megfordulok az ölelésében és közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókoljam… ám mielőtt megtehetném, Felix vigyorogva lenyom a vízbe.
Amint ismét a víz felett vagyok, ő már egy kicsit messzebb van tőlem és vigyorogva néz rám.
Kérdő tekintetemet látva lazán vállat von.
- Mondtam, hogy visszakapod…
Grimaszolok egyet, majd elkezdek úszni a medence másik széléhez, közben persze magamban dohogok. Számíthattam volna erre a lépésére, de… de ha harc, hát legyen harc. 
Nem jutok túlságosan messzire, mert Felix hamar utolér.
- Szökni próbálsz? – kérdezi még mindig szélesen vigyorogva.
- Nem.
- Haragszol?
- Nem.
- Sokáig fogsz még egyszavas válaszokat adni?
Töprengve rápillantok, közben pedig kissé beharapom az alsó ajkamat. A kis mozdulatom hatására rögtön elsötétül a tekintete – de persze jó értelemben. 
- Igen. – válaszolom végül kissé közönyösen.
Szorosan magához von. Az egyik karját a derekamra, míg a másikat a fenekemre csúsztatja. Hát, így aztán elég nehéz lesz hűvösen viselkednem vele…
- Sam?
- Ki kell engesztelned.
- Mivel? – kérdezi vigyorogva.
Közelebb simulok hozzá, így az ölünk most összeér. Felix lenéz a számra, majd vissza a szemembe, végül pedig még jobban átkarol.
Mosolyra húzódik a szám. Szinte lerí róla, hogy most éppen mi játszódik le a fejében…
Azért, hogy egy kicsit lehűtsem – na meg hogy visszaadjam neki az előbbit – egy adag vizet fröcskölök az arcába, mire elenged.
Kissé felháborodva néz rám, de én továbbra is csak mosolygok.
- Ugye nem hitted, hogy válasz nélkül hagyom az előbbit?
Mosolyogva megrázza a fejét, majd ismét a karjaiba zár.
- Tényleg tanulsz tőlem. – motyogja inkább magának, majd ellentmondást nem tűrően a száját az enyémre tapasztja.
Ez ellen pedig nincs is semmi kifogásom.
A kis szórakozásunk után a többiekkel együtt bemegyünk, ám ezúttal a csúszdák felé vesszük az irányt.
Többször is lecsúszok, viszont mindig mással, de a legtöbbször így is Felixszel együtt. 
A sokadik lépcsőmászás után kissé lihegve várok arra, hogy megint sorra kerüljünk. Látszik, hogy mostanában megint elhanyagoltam a futást, mert egy kicsit romlott a kondícióm…
- Megyünk együtt? – suttogja a fülembe Felix.
- Csak azért, mert én vagyok előrébb a sorban, mi? – kérdezem tőle évődve.
- Még szép! – vigyorog rám lazán, majd hátulról átölel.
- Hát, nem is tudom… talán meg kéne győznöd.
- Itt és most? – érdeklődik vigyorogva, majd ad egy puszit a fülem mögötti igencsak érzékeny területre.
- Majd otthon. 
- Rendben. – elhúzódik tőlem és elfoglaljuk a helyünket.
- Hamar feladtad. – állapítom meg mosolyogva.
- Éppen ellenkezőleg. Inkább te adtad be hamar a derekad.
- Lehet.
Mindketten felnézünk a lámpára. Amikor a piros színt végre felváltja a zöld, együtt csúszunk le.
- Még egyszer? – mosolyog rám kedvesen, majd a kezét nyújtja felém, amit én el is fogadok.
- Oké. 


Töménytelen mennyiségű csúszdázás és hullámfürdő után egy kicsit még kimegyünk a kinti medencébe. Este lévén most már inkább csak fiatalok vannak rajtunk kívül, családosokat már nemigen látni. A fiúk természetesen megint nekiállnak versenyezni, de ebből mi Karinnal kimaradunk és inkább a medence széléhez úszunk.
- Még soha nem voltam itt este. – jegyzem meg eltűnődve, ahogyan végigfuttatom a tekintetemet magán az élményfürdőn és a környékén.
- Tényleg?
Bólintok.
- Tudod, eddig csak Rachcsel és Lisával voltam itt és Lisa miatt általában délelőtt jöttünk.
- Persze, ez érthető.
Megint csak bólintok. Hát igen, akkor még nem ismertem sem Karint, sem Felixet, sem pedig a srácokat… akkor még sokkal inkább érdekeltek az amerikai barátaim.
Peter magához hívja Karint, így egyedül maradok. Ez az állapot nem tart sokáig, mert barátnőm helyét felváltja Felix.
- Mi a helyzet? – kérdezi kíváncsian.
Megrázom a fejemet.
- Semmi. Csak elgondolkoztam.
- Min?
- Régi dolgokon.
- Például?
A nyaka köré fonom a karjaimat.
- Például azon, hogy milyen volt, amikor még nem ismertelek.
- Fogalmam sincs, hogy tudtál úgy élni. – mondja hülyéskedve, majd magához húz.
Elmosolyodom, a fejemet pedig a vállára hajtom.
- Hát akkor még sokkal másabb volt minden.
- Anyukád miatt mondod?
Felemelem a fejemet és a szemébe nézek. Furcsa, de most már nem érzem azt a nagy ürességet, mint annak idején… jó, persze, most is hiányzik anyu, de most már könnyebben el tudom fogadni azt, hogy elment… és ez Felix miatt van.
- Részben. – halványan rámosolygok, ahogy elárasztanak az emlékek – Nem is tudom, hogy most mit csinálnék, ha akkor pofátlanul nem ugrasz át a kerítésen.
- Nem is voltam pofátlan. – tiltakozik vigyorogva – Csak kíváncsi voltam rád.
- Még jó. - a kezeimet lecsúsztatom a vállára – Szeretlek. – suttogom halkan.
Felix vigyora egy félszeg mosollyá változik, mielőtt megcsókolna. 
A csók után a homlokát az enyémnek dönti.
- Szeretlek.
Boldog mosollyal az arcomon bólintok és most rajtam a sor, hogy birtokba vegyem az ajkait…


- Dave! Megyünk. – szólal meg Felix mellettem.
- Ne már! Ilyen hamar?
- Fél tíz van. – mondja L röhögve.
- De akkor is… nem maradhatnánk még? – kérdezi reménykedve.
Matt vizet fröcsköl Dave-re.
- Itt akarsz éjszakázni?
- Miért ne?
- Majd jövünk még máskor is. – mondom neki vigyorogva.
Tisztára úgy viselkedik, mint egy gyerek. Egy nagy, követelőző, hisztis gyerek. Komolyan, szerintem még Lisánál is rosszabb.
Dave-nek felcsillan a szeme.
- Tényleg?
- Ja, de most lépjünk. – mondja Felix, majd mindannyian bemegyünk.


- Jó kis nap volt. – jegyzem meg mosolyogva, amikor hazaérünk. Vagyis inkább Felixhez.
- Ja. De lesz ez még jobb is. – mondja szexin vigyorogva és átölel.
- Igen?
- Igen. – morogja halkan, majd a szája a nyakamra siklik.
- Holnap hétfő. – jegyzem meg egy halk, de elégedett sóhaj mellett.
- És?
- Maradjak?
Felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz.
- Szeretnél?
- Tőled függ.
- Tudod, hogy igen. – gyors csókot ad, majd mielőtt bármit is mondhatnék, felemel és egyenesen felvisz a szobájába…

2014. szeptember 8., hétfő

2. fejezet

- Láttátok ezt? – néz ránk Jan vigyorogva. 
- Mit találtál? – pillantok fel a könyvemből tetetett kíváncsisággal.
Jan ugyanis mindig talál valamit a neten, amit érdekesnek talál, de ezeknek az érdekes dolgoknak a nagy része általában hülyeség.
- Rólunk szól? – kérdezi unottan Markus.
Hát igen, ez nem lenne újdonság. Jó, lehet, hogy ezzel a kijelentésemmel beképzeltnek tűnök, de egyáltalán nem ezért mondtam – vagyis gondoltam. Amióta ugyanis ismertek lettünk, nem telik el úgy nap, hogy ne írnának rólunk valamit… és ez megy már évek óta.
- Igen. Vagyis… félig-meddig.
- Kibököd még ma, hogy miről van szó? – nagyot sóhajtva összecsukom a kezemben lévő könyvet.
- Nem is tudtam, hogy összejöttél Leonnal. – jegyzi meg még szélesebb vigyorral az arcán.
- Mi van?
Egy darabig homlokráncolva meredek Janra, majd felkelek a kanapéról és Jan mögé lépek, hogy rálássak a monitorra.
Sietősen átfutom a cikket. Szóval összeboronáltak minket… már megint. Igazából ez sem újdonság. Nem ez az első cikk arról, hogy állítólag együtt vagyok Leonnal… 
- Ha jól emlékszem, utoljára Markusszal jártam. – mondom mély szarkazmussal a hangomban arra utalva, hogy egy régebbi cikkben Markusszal hoztak össze. 
- Hülye riporterek. – közli vállvonogatva Jan.
- Egyetértek.
- De az kamu volt, nem?
Leon hangjára megfordulok. Az ajtófélfának van támaszkodva és minket figyel.
- De. Az igen. – jól kihangsúlyozom az „az” szót, majd közelebb lépek Leonhoz - Mióta vagy itt? – érdeklődök tőle felhúzott szemöldökkel.
- Nemrég jöttem. Egy kicsit elhúzódott a beszélgetés a kiadónál.
- És? – szólal meg Markus mögülem.
Leon lazán vállat von.
- Semmi extra. Csak a szokásos.
- Mindig ezek a hülye megbeszélések… - morgolódik halkan Jan.
- Most mi bajod van? Nem neked kellett részt venni rajta.
- Ez igaz. – Jan tűnődve maga elé néz, majd ismét Leonra emeli a pillantását – Még jó, hogy te vagy a főnök.
- Egyetértek. – szól bele a beszélgetésbe Markus.
- H? – Leon kék szemei fürkészően tapadnak rám – Esetleg valami hozzászólás?
- Nem fogom azt mondani, amit a srácok. Az egód már így is elég nagy. – jegyzem meg gúnyos mosollyal a számon.
Bólint egyet.
- Hát, valami ilyesmire számítottam tőled.
- Tudod, hogy milyen vagyok. – vállat vonok.
- Tudom. Hidd el, hogy tudom. – mondja elmélyülő hangon.
Nem válaszolok semmit, csak Leont nézem. Gyakran elveszek az égkék szemekben… különösen az utóbbi időben. 
- Mit akartok most csinálni? – kérdezi Jan.
Meglepetten nézek hátra a vállam felett. 
- Ezt hogy érted? – kérdezek vissza zavartan.
- Hát a cikkre… akartok reagálni?
Magamban megkönnyebbülten felsóhajtok. Már azt hittem, hogy esetleg rájött…
- Nem. Minek? Úgysincs értelme. 
Egyetértően bólogatok. Igaza van Leonnak. Ha nyilvánosan letagadjuk, akkor azt fogják hinni, hogy valóban együtt vagyunk és csak azért tagadjuk a híreket, mert így akarjuk megóvni a magánéletünket.
- Tudod, hogy a magánéletünkről nem szoktunk nyilatkozni. – egészítem ki Leon szavait.
- Igaz. Ne foglalkozzatok velük! – javasolja Markus - Előbb vagy utóbb csak találnak valami új témát.
- Remélem. – jegyzem meg nagyot sóhajtva.
Jan az órájára pillant.
- Ma még próbálunk vagy a mai napnak annyi?
- Szerintem ma hanyagoljuk. A stúdióbeli látogatásom keresztülhúzta a számításainkat.
- Akkor… léphetek? – Jan reménykedve pillant Leonra.
- Igen. Menj csak!
- Köszi.
- Várj, én is megyek. – mondja Markus.
Jan bólint, lecsukja a laptop tetejét, majd felállnak és a srácok lekezelnek egymással. Én megkapom a szokásos ölelést, majd miután magukhoz veszik a kabátjukat, elhagyják a lakást.
Teljesen érthető az, hogy ilyen hamar leléptek, hiszen mindkettőnek barátnője van.
- Te is itt akarsz hagyni?
- Szeretnéd, ha elmennék? – kérdezek vissza mosolyogva.
Tagadólag megrázza a fejét, majd megteszi a köztünk lévő távolságot.
- Nem. Különben szörnyen unatkoznék.
Játékosan a vállába bokszolok, mire elkapja a karomat, magához húz és megcsókol, én pedig boldogan bújok Leonhoz.


Órákkal később még mindig az ágyban vagyunk. Felkönyökölök, a szabad kezemet pedig Leon mellkasára csúsztatom.
- Szerinted a srácok tudják…?
Megfogja azt a kezemet, ami a mellkasán pihen, majd felemeli az ajkához és belepuszil a tenyerembe.
- Nem hinném. 
Nem túl meggyőzően, de azért bólintok. Az az érzésem, hogy Jan tudja… vagy legalábbis sejt valamit. Néha ugyanis furán méreget… pont olyan tekintettel, mint aki azt akarja üzenni nekem, hogy „Tudom a titkod.”. 
Sóhajtok egyet. Lehet, hogy Jan tényleg nem tudja. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok a sok riporter, meg lesifotós miatt. Azért eléggé kellemetlen úgy kimenni az utcára, hogy bármikor a képembe nyomhatnak egy kamerát… tisztára, mintha valami bűnöző lennék.
- Min gondolkodsz? – kérdezi Leon, majd a kezét a derekamra teszi és közelebb húz magához.
- Csak azon, hogy könnyebb lenne az életünk a firkászok nélkül. – mondom az égkék szemekbe pillantva.
- Lehet. – egy puszit ad a hajamba – De nélkülük nem lenne nagy a hírverés a banda körül.
Összeráncolt homlokkal nézek rá.
- Te nem unod azt, hogy nap mint nap látod magad a lapokban?
- Őszintén? Nem. Mondtam már: az ingyen reklám nem árt a bandának. – a fejét az enyémhez hajtja, így az ajka csak egy-két centire van az enyémtől – Egyébként meg nagyon jóképű fickó vagyok. – közli velem vigyorogva.
- Bolond. – mosolyogva oldalba lököm, mire nevetve megcsókol.
A nyakára kulcsolom a kezeimet és élvezettel simulok a karjaiba.
A karjaiba, ahol egy teljesen hétköznapi lánynak érzem magam és nem egy ünnepelt banda tagjának…

2014. szeptember 7., vasárnap

33. fejezet - Szombat

Reggel, miután felébredtünk, egy kicsit még az ágyban voltunk, majd megreggeliztünk és hazamentem.
Elmeséltem Rachnek a tegnap történteket. Figyelmesen hallgatta végig a mondandómat Tyjal kapcsolatban, a végén pedig csak annyit jegyzett meg ezzel kapcsolatban, hogy „Jó, hogy kidobtam és most itt vagyok.”
Hát, ezzel én is teljesen egyetértettem. Bevallom, eleinte kissé még bizonytalan voltam és nem tudtam, hogy jó döntés-e otthagynom mindent, de úgy tűnik, hogy az idő engem igazol. Hiszen itt barátokra leltem és persze Felixre.
A beszélgetésünk és egy gyors átöltözés után már vissza is akartam menni Felixhez, de megjelent Karin, akit szintén izgatott az, hogy miért is nem mentem először Felixszel együtt, úgyhogy neki is elmondtam mindent az elejétől a végéig.


Még most is nálunk vagyunk, egészen pontosan a szobámban. Most fejeztem be a mesélést és Karin reakciójára várok.
- Ez de durva már! Még jó, hogy elküldted.
Egyetértően bólogatok.
- Az ottani barátaidnak azóta sem írtál?
- Nem. – mondom nagyot sóhajtva.
- Pedig én mondtam neked korábban is. – emlékeztet egy korábbi beszélgetésünkre.
- Tudom. – sóhajtok egyet – Az az igazság, hogy nem igazán tudtam, hogy mit is írhatnék nekik… főleg ennyi idő távlatából.
- Megértem. 
- Igazából… nem hiányoznak annyira. Lehet, hogy most gonosznak tartasz, de nem érzem úgy, hogy írnom kéne nekik. Teljesen jól elvagyok veletek. – elmosolyodom – És nem is cserélnélek le titeket soha.
- Még szép! – Karin kedvesen rám mosolyog, majd komolyabb hangon folytatja – Ha valóban úgy érzed, hogy nem hiányoznak, akkor talán tényleg nem kellene erőltetned a nekik való írást.
Bólintok. 
Ezután még beszélgetünk egy kicsit, majd Karin elköszön, mert találkozik Peterrel, én pedig elmegyek ebédelni.


Ebéd után egy éthordó társaságában kopogok be Felixhez.
Amikor ajtót nyit és meglát, rám vigyorog, majd megcsókol és beenged a házba.
- Jó sokáig elvoltál.
- Kifaggattak, ezért nem jöttem előbb.
- Ki?
- Először Rach, majd Karin. – felé nyújtom az edényt – Ez a tiéd.
Meglepetten vizslatja a kezemben lévő edényt, de azért elveszi tőlem.
- Mi van benne?
- Ebéd. Nem tudtam, hogy ettél-e már…
- Mit hoztál? – kérdezi mohón, majd bemegy a konyhába, leteszi az éthordót a pultra és kinyitja.
- Szereted? – megállok a konyhaajtóban és innen figyelem, hogy mit csinál.
- A sült húst tésztával és mártással? Viccelsz? Ki az, aki nem szereti? 
Mosolyogva rázom meg a fejemet, amikor szinte ráveti magát az ebédjére. Hiába na, ő is tipikus német, aki odavan az ilyen kajákért.
- Te nem kérsz? – pillant fel rám két falat között.
- Kösz, nem. Már ettem.
- Akkor jó. – hirtelen egy széles vigyor jelenik meg az arcán – Nem szívesen adtam volna belőle.
- Tudom. – grimaszolok, majd odamegyek hozzá és leülök vele szemben.
- Eddig is imádtalak, de most… 
- Rach főzte. – jegyzem meg mosolyogva.
Töprengő fejet vág.
- Lehet, hogy rossz embert választottam?
- Lehet, hogy most itt kéne hagyjalak? – reagálok a kérdésére kérdéssel.
- Van egy meglepetésem a számodra, szóval én a helyedben nem lépnék le.
A meglepetés szóra rögtön felkapom a fejemet.
- Meglepetés? Milyen meglepetés?
Izgatottságomat látva felnevet.
- Sam, a meglepetés azért meglepetés, mert nem mondják el előre.
- És mikor tudok meg róla valamit?
- Amint kész vagyok ezzel. – az előtte álló tálra mutat.
Beletörődötten biccentek egyet. Végül is mi mást tehetnék?


Miután Felix megebédel, felmegyünk a szobájába.
Levesz a polcról egy DVD-t és odaadja nekem.
- Ez az a film, amit a múltkor mondtál… - magyarázza nekem mosolyogva.
- Oh, köszi.
Karinnak ugyanis holnap névnapja lesz, úgyhogy pár héttel ezelőtt megbeszéltük, hogy csajos estét tartunk és átjön hozzám. Egy jó kis film pedig elengedhetetlen kelléke egy csajos estének.
- Nem tudom, hogy mit esztek rajta. Nem nagy szám.
Legyintek és nem mondok semmit. A fiúk ezt nem értik…
- Vihetek másikat is?
- Persze. Tudod, hogy hol vannak.
Mielőtt nekilátnék átvizslatni a DVD gyűjteményét, hozzálépek és megcsókolom. Amikor elválunk egymástól, rám vigyorog.
- Minden egyes film után kapok? Mert akkor elviheted akár az összeset is… 
Egy gyors grimaszt vágok, majd leülök a földre és elkezdem szemrevételezni a gyűjteményt.
- A meglepetésem már nem is érdekel?
Hátrafordulok és a szemébe nézek.
- De. De gondoltam, nem faggatlak, hanem majd elmondod, ha akarod.
- Vagy csak jobban érdekel a csajos estétek Karinnal.
- Mindkettő érdekel. – javítom ki mosolyogva – Tehát?
- Mielőtt elmondom, válaszolj egy kérdésre!
- Oké. Mi lenne az?
- Mikor kell bemenned a szerkesztőségbe?
- Csak keddenként. Miért?
- Szóval akkor kedden ott leszel. – állapítja meg elgondolkozva.
- Igen. Délutánig. Miért olyan érdekes ez?
- Nincs kedved eljönni velem az anyámhoz?
Nagy szemeket meresztek rá. Hát, komolyan mondom, mindenre számítottam, csak erre nem. Most mit válaszoljak erre? 
Persze szívesen megismerném az anyukáját, de még mindig él bennem a berlini utunk emléke, amikor is az apukájával találkoztam és hát lássuk be, az a találkozás nem igazán mondható sikeresnek. Nem is tartozik a kedvenceim közé.
- Sam?
Felix hangja zökkent ki a gondolataimból, amelyek jelenleg úgy cikáznak össze-vissza a fejemben, mint egy kviddicsmeccsen az aranycikesz. Na, hogy ez most hogy jutott eszembe, azt nem tudom, de talán ez is mutatja, hogy mennyire összezavart Felix ezzel a kis meglepetésével.
- Nem mondasz semmit? – pillant le rám kíváncsian.
- De. Csak… megleptél. – nyögöm ki nagy nehezen.
- Hát, általában ez a lényege egy meglepetésnek, nem? – kérdezi homlokráncolva.
Bólintok.
- Akkor? Mit válaszolsz?
- Szerinted jó ötlet ez? – puhatolózok tőle óvatosan.
Meglepetten néz rám.
- Miért ne lenne?
- Apukád nem igazán örült nekem. – jegyzem meg halkan.
- Szóval az apám miatt nem akarsz jönni? – kérdezi mosolyogva.
- Örülök, hogy ez neked ennyire vicces. – mormogom magam elé.
- Nem erről van szó. – felsóhajt, majd az ágyról áttelepszik a földre és leül elém – Csak azt hittem, hogy azért nem akarsz jönni, mert nem akarsz találkozni az anyámmal.
- Szívesen találkoznék vele. – halvány mosoly jelenik meg az arcomon – Tényleg. – a kis mosolyom eltűnik - De a múltkori után…
- Az anyám teljesen más. Jobb fej, mint az apám.
- Ő tud egyáltalán rólam?
Felix elmosolyodik.
- Persze. Amíg otthon voltál, felhívott. Beszélgettünk és természetesen meséltem neki rólad. Aztán meg meghívott magához mindkettőnket. – megfogja a kezemet és közelebb húz magához.
- Mikor mennénk?
- Kedden. És vasárnap jönnénk vissza. – lágyan megcsókol – Na? Eljössz?
- Nem tudom, hogy van-e aki figyeljen Lisára. 
Felix kissé elkomorul. Nyilván elfelejtette Lisát is számításba venni… bár, szerintem most nem lehet majd bírni vele, mert eléggé fel van pörögve attól, hogy jövő héten láthatja az anyukáját. Mondjuk, ettől én is teljesen odáig lennék, szóval… nem hibáztatom. 
Végigsimítok az arcán.
- De ha van… akkor veled megyek.
Kisfiúsan elvigyorodik és vadul lecsap a számra.
- Ha tudom, hogy miután beleegyezem az útba, ilyen csókot kapok, már rég igen-t mondtam volna rá. – közlöm vele vigyorogva.
- Úgy látszik, hogy tanulsz tőlem. – jegyzi meg elismerően.
- Muszáj lépést tartanom veled. – mondom vállvonogatva, mire magához húz és az ajkát az enyémre rakja.
A nyelve először végigsimít a számon, csak utána találkozik össze az enyémmel. Halkan felnyögök, amikor elmélyíti a csókunkat. Közelebb húzódok hozzá, a kezemet a tarkójára csúsztatom, ő pedig szorosan a derekam köré fonja a karjait, majd, hogy még közelebb legyek hozzá, lazán az ölébe emel. A csók alatt az egyik keze a pólóm alá siklik. Kellemes borzongás lesz úrrá rajtam, amikor a keze végigsimít a puszta bőrömön.
Hirtelen ötlettől vezérelve előrébb dőlök, így kényszerítve őt arra, hogy lefeküdjön. Nyilván érti ebből a kis mozdulatomból is, hogy mit akarok, mert lazán hanyatt fekszik, így pedig most gyakorlatilag lovagló ülésben ülök rajta. 
Egy pillanatra elszakítom a számat az övétől és a sötét színben játszó szemekbe nézek. Felix kissé felemeli a fejét és gyorsan megcsókol, majd vigyorogva pillant rám.
- És most hogyan tovább?
Megfogom a pólója szélét és kissé megemelem.
- Kezdetnek ettől megszabadulhatnál.
- Igenis. – mondja széles vigyorral az arcán, majd az én segítségemmel leveszi a felsőjét és visszafekszik a földre – Na és most?
- Most fogd be! – utasítom mosolyogva, de határozottan.
Vigyorogva olyan mozdulatot tesz, mintha bezipzárazná a száját. Ezek szerint tetszik neki a játékom.
Az ujjaimat végighúzom meztelen mellkasán. Amikor a kezem a nadrágja tetejéhez ér, kissé behúzza a hasát és hallom, hogy megváltozik a légzése, így megismétlem a mozdulatomat még egyszer, ám ezúttal a kezem útját apró csókok kísérik, mire reakcióként sokkal mélyebben szívja be a levegőt. A kezem továbbvándorol a sliccéhez, hogy kicsatoljam az övét, így megérzem a most már szemmel is jól látható vágyát. Lassú mozdulatokkal oldom ki az övét, majd a szemébe nézek. Szinte visszatartja a levegőjét, úgy vár arra, hogy most mit fogok tenni. Odahajolok az arcához, beharapom az ajkam, mire rögtön odakapja a tekintetét. Megemeli a fejét, hogy megcsókolhasson, de mosolyogva megrázom a fejemet, mire bosszúsan felmorran. Egy tizedmásodpercig még a sötét szemeket nézem, majd lehajtom a fejemet a nyakához és apró csókokkal halmozom el.
A kezeit a derekamra rakja, közben pedig néha felnyög egy-egy csókomat követően.
- Sam…
- Csitt. – suttogom halkan a fülébe.
Felegyenesedek, így leengedi a kezeit a derekamról, én pedig leveszem a felsőmet – az egyenlőség híve vagyok –, mialatt végig a sötét szempárba meredek.
Láthatóan Felix elégedett azzal, hogy most már rajtam is eggyel kevesebb ruhadarab van, mert elégedetten bólint. 
Finom mozdulatokat teszek a csípőmmel, így ingerelve őt, de egy pillanatra sem szakítom meg vele a szemkontaktust. 
Emlékszem, eleinte alig tudtam leolvasni az arcáról bármifelé érzelmet és ez mostanság is előfordul… de nem most. Most nagyszerűen látni a szemében az érzéseit: öröm, vágy, kín, élvezet…
- A fenébe is! – morogja halkan, majd egészen egyszerűen a derekam után kap és egy szempillantás alatt megfordul velünk, így most én vagyok alul, ő pedig rajtam. Vadul lecsap az ajkaimra, a férfiasságát pedig az ölemhez nyomja.
- Ez nem ér. – biggyesztem le a szám szélét, amikor szétválnak az ajkaink.
Felix rekedtes hangon felnevet.
- Bocs, de ha ez így ment volna tovább, nem sokáig bírtam volna. – mondja mélyen a szemembe nézve.
Elégedett vigyorral az arcomon bólintok, mire rám hajol és megcsókol.
Pár perc múlva már nem áll az utunkba egy ruhadarab sem és végre átadhatjuk magunkat a mindent elsöprő szenvedélynek…


Az igen intenzív óráink után, immár felöltözve ülünk az ágyban és Felix épp a TV-t kapcsolgatja.
- Au! – szólalok meg hirtelen, amikor a mellkasának dőlök.
- Mi az? – kérdezi Felix vigyorogva.
- Fáj a hátam. – mondom neki hasonlóan vigyorogva – Nem túl kényelmes a padló.
- Te támadtál le a földön. – mindent tudó, szexi pillantással illet.
- Lehet. Viszont alul kellett volna maradnod. 
Lazán felröhög.
- Majd legközelebb. 
Elégedetten bólintok, majd a TV-re nézek, ha már egyszer kitaláltuk, hogy keresünk valami normális műsort.
- Egyébként… ilyet máskor is csinálhatsz. – suttogja a fülembe úgy, hogy libabőrös leszek és érzem, hogy elpirulok.
Hát igen. Ilyet eddig nem nagyon csináltam… sem Felixszel, sem az exeimmel. Mondjuk… szerintem mással nem is volt ilyen jó, mint vele.
- Te hozod ezt ki belőlem. – vallom be neki egy halvány mosoly mellett.
Megint felnevet, majd a karjait a derekam köré fonja.
- Igen? Örülök. Te is hasonló hatással vagy rám…
Elfordítom a fejemet a TV-ről és Felixre nézek. Annyi érzés kavarog bennem vele kapcsolatban… ám ahelyett, hogy ezeknek hangot is adnék, megcsókolom.
Néha a tettek többet érnek és többet mondanak, mint az egyszerű szavak…


Vacsora után együtt pakolunk el.
- Holnap mit akarsz csinálni? – pillantok rá, miután berakom az utolsó edényt is a mosogatógépbe.
- Wonnemar? – kérdez vissza kíváncsian – Ismered?
A Wonnemar egy élményfürdő neve. Eléggé ismert errefelé és népszerű is. Legalábbis ezt szűrtem le, amikor ott voltunk, már csak a nagy tömeg miatt is.
- Persze. Voltunk már ott párszor. Oda akarsz menni?
Megvonja a vállát.
- Most a nyáron még úgyse voltam.
- Oké. Én benne vagyok. A többiekkel megyünk?
- Szeretnél?
- A jövő hét nagy részén nem leszünk itthon, szóval…
- Rendben. Felhívom Dave-et.
Bólintok.
- Én pedig Karint.
Azért, hogy ne zavarjuk egymást, Felix átmegy a nappaliba telefonálni, én pedig gyorsan felhívom Karint. A második csörgésre fel is veszi.
- Szia!
- Szia! Csak azért hívlak, mert… nincs kedved holnap a Wonnemarba menni?
- De. Persze. Ki jön?
- Remélhetőleg mindenki.
- Hú, az klassz! 
- És az este áll még?
- Ha a fiúk nem kötnek bele, akkor igen. 
Homlokráncolva nézek magam elé.
- Miért kötnének bele?
Felix ismét megjelenik a konyhában. Elég hamar lerendezte a hívást.
- Azért, mert ők este szeretnek odamenni.
- Értem. Nekem mindegy, hogy mikor megyünk, utána is tudunk még filmezni.
Mivel Karinnak is csak kedden kell bemenni az újsághoz, ezért alapból úgy beszéltük meg, hogy vasárnap nálunk alszik, mert jó pár filmet meg akarunk nézni, ahhoz pedig ugyebár idő kell…
- Egyetértek.
- Oké. Peternek szólsz?
Hallom, hogy Karin felnevet.
- Szerintem már tudja. Legalábbis most épp a csúszdákról magyaráz valakinek.
Elmosolyodom. Úgy tűnik, hogy a srácok az ilyen helyeken ismét kisgyerekké változnak.
- Tipikus. 
- Hát igen. Most megyek, holnap találkozunk.
Elköszönünk egymástól, majd a zsebembe rakom a telefonomat és Felixhez lépek.
- Gyorsan terjednek a hírek. Peter már tud róla. – jegyzem meg mosolyogva.
Vigyorogva bólint és magához ölel.
- Nem véletlenül hívtam Dave-et.
- És egészen pontosan mikor megyünk? Karin szerint este akartok.
- Este a legjobb.
- Jól van. Nekem mindegy, hogy délután vagy este.
- Igen? – csodálkozva pillant rám – Na és a csajos este?
- Szerintem az inkább csajos éjszaka lesz. – válaszolom nevetve.
Megint bólint egyet, majd hirtelen elvigyorodik.
- Már alig várom! Tökre bírom a csúszdákat…
Mosolyogva megrázom a fejemet.
- Karin szerint Peter is totál odavan értük.
- Jaja. – lazán felröhög – Majd holnap meglátod, hogy mennyire.
- Tehát akkor holnap Karinnal megyek, plusz – egy pillanatra elgondolkozom – hat kisfiúval. 
Felix grimaszol egyet, mire elnevetem magam.
Egy kicsit szorít az ölelésén. Csak egy kicsit, éppen annyira, hogy érezzem a vágyát.
- Mindjárt megmutatom, hogy mennyire nem vagyok kisfiú. – morogja érzékien, sötét tekintettel.
Elégedetten elvigyorodom, majd amikor a számon érzem az övét, a vigyorom egy lágy sóhajjá változik…