2014. szeptember 7., vasárnap

33. fejezet - Szombat

Reggel, miután felébredtünk, egy kicsit még az ágyban voltunk, majd megreggeliztünk és hazamentem.
Elmeséltem Rachnek a tegnap történteket. Figyelmesen hallgatta végig a mondandómat Tyjal kapcsolatban, a végén pedig csak annyit jegyzett meg ezzel kapcsolatban, hogy „Jó, hogy kidobtam és most itt vagyok.”
Hát, ezzel én is teljesen egyetértettem. Bevallom, eleinte kissé még bizonytalan voltam és nem tudtam, hogy jó döntés-e otthagynom mindent, de úgy tűnik, hogy az idő engem igazol. Hiszen itt barátokra leltem és persze Felixre.
A beszélgetésünk és egy gyors átöltözés után már vissza is akartam menni Felixhez, de megjelent Karin, akit szintén izgatott az, hogy miért is nem mentem először Felixszel együtt, úgyhogy neki is elmondtam mindent az elejétől a végéig.


Még most is nálunk vagyunk, egészen pontosan a szobámban. Most fejeztem be a mesélést és Karin reakciójára várok.
- Ez de durva már! Még jó, hogy elküldted.
Egyetértően bólogatok.
- Az ottani barátaidnak azóta sem írtál?
- Nem. – mondom nagyot sóhajtva.
- Pedig én mondtam neked korábban is. – emlékeztet egy korábbi beszélgetésünkre.
- Tudom. – sóhajtok egyet – Az az igazság, hogy nem igazán tudtam, hogy mit is írhatnék nekik… főleg ennyi idő távlatából.
- Megértem. 
- Igazából… nem hiányoznak annyira. Lehet, hogy most gonosznak tartasz, de nem érzem úgy, hogy írnom kéne nekik. Teljesen jól elvagyok veletek. – elmosolyodom – És nem is cserélnélek le titeket soha.
- Még szép! – Karin kedvesen rám mosolyog, majd komolyabb hangon folytatja – Ha valóban úgy érzed, hogy nem hiányoznak, akkor talán tényleg nem kellene erőltetned a nekik való írást.
Bólintok. 
Ezután még beszélgetünk egy kicsit, majd Karin elköszön, mert találkozik Peterrel, én pedig elmegyek ebédelni.


Ebéd után egy éthordó társaságában kopogok be Felixhez.
Amikor ajtót nyit és meglát, rám vigyorog, majd megcsókol és beenged a házba.
- Jó sokáig elvoltál.
- Kifaggattak, ezért nem jöttem előbb.
- Ki?
- Először Rach, majd Karin. – felé nyújtom az edényt – Ez a tiéd.
Meglepetten vizslatja a kezemben lévő edényt, de azért elveszi tőlem.
- Mi van benne?
- Ebéd. Nem tudtam, hogy ettél-e már…
- Mit hoztál? – kérdezi mohón, majd bemegy a konyhába, leteszi az éthordót a pultra és kinyitja.
- Szereted? – megállok a konyhaajtóban és innen figyelem, hogy mit csinál.
- A sült húst tésztával és mártással? Viccelsz? Ki az, aki nem szereti? 
Mosolyogva rázom meg a fejemet, amikor szinte ráveti magát az ebédjére. Hiába na, ő is tipikus német, aki odavan az ilyen kajákért.
- Te nem kérsz? – pillant fel rám két falat között.
- Kösz, nem. Már ettem.
- Akkor jó. – hirtelen egy széles vigyor jelenik meg az arcán – Nem szívesen adtam volna belőle.
- Tudom. – grimaszolok, majd odamegyek hozzá és leülök vele szemben.
- Eddig is imádtalak, de most… 
- Rach főzte. – jegyzem meg mosolyogva.
Töprengő fejet vág.
- Lehet, hogy rossz embert választottam?
- Lehet, hogy most itt kéne hagyjalak? – reagálok a kérdésére kérdéssel.
- Van egy meglepetésem a számodra, szóval én a helyedben nem lépnék le.
A meglepetés szóra rögtön felkapom a fejemet.
- Meglepetés? Milyen meglepetés?
Izgatottságomat látva felnevet.
- Sam, a meglepetés azért meglepetés, mert nem mondják el előre.
- És mikor tudok meg róla valamit?
- Amint kész vagyok ezzel. – az előtte álló tálra mutat.
Beletörődötten biccentek egyet. Végül is mi mást tehetnék?


Miután Felix megebédel, felmegyünk a szobájába.
Levesz a polcról egy DVD-t és odaadja nekem.
- Ez az a film, amit a múltkor mondtál… - magyarázza nekem mosolyogva.
- Oh, köszi.
Karinnak ugyanis holnap névnapja lesz, úgyhogy pár héttel ezelőtt megbeszéltük, hogy csajos estét tartunk és átjön hozzám. Egy jó kis film pedig elengedhetetlen kelléke egy csajos estének.
- Nem tudom, hogy mit esztek rajta. Nem nagy szám.
Legyintek és nem mondok semmit. A fiúk ezt nem értik…
- Vihetek másikat is?
- Persze. Tudod, hogy hol vannak.
Mielőtt nekilátnék átvizslatni a DVD gyűjteményét, hozzálépek és megcsókolom. Amikor elválunk egymástól, rám vigyorog.
- Minden egyes film után kapok? Mert akkor elviheted akár az összeset is… 
Egy gyors grimaszt vágok, majd leülök a földre és elkezdem szemrevételezni a gyűjteményt.
- A meglepetésem már nem is érdekel?
Hátrafordulok és a szemébe nézek.
- De. De gondoltam, nem faggatlak, hanem majd elmondod, ha akarod.
- Vagy csak jobban érdekel a csajos estétek Karinnal.
- Mindkettő érdekel. – javítom ki mosolyogva – Tehát?
- Mielőtt elmondom, válaszolj egy kérdésre!
- Oké. Mi lenne az?
- Mikor kell bemenned a szerkesztőségbe?
- Csak keddenként. Miért?
- Szóval akkor kedden ott leszel. – állapítja meg elgondolkozva.
- Igen. Délutánig. Miért olyan érdekes ez?
- Nincs kedved eljönni velem az anyámhoz?
Nagy szemeket meresztek rá. Hát, komolyan mondom, mindenre számítottam, csak erre nem. Most mit válaszoljak erre? 
Persze szívesen megismerném az anyukáját, de még mindig él bennem a berlini utunk emléke, amikor is az apukájával találkoztam és hát lássuk be, az a találkozás nem igazán mondható sikeresnek. Nem is tartozik a kedvenceim közé.
- Sam?
Felix hangja zökkent ki a gondolataimból, amelyek jelenleg úgy cikáznak össze-vissza a fejemben, mint egy kviddicsmeccsen az aranycikesz. Na, hogy ez most hogy jutott eszembe, azt nem tudom, de talán ez is mutatja, hogy mennyire összezavart Felix ezzel a kis meglepetésével.
- Nem mondasz semmit? – pillant le rám kíváncsian.
- De. Csak… megleptél. – nyögöm ki nagy nehezen.
- Hát, általában ez a lényege egy meglepetésnek, nem? – kérdezi homlokráncolva.
Bólintok.
- Akkor? Mit válaszolsz?
- Szerinted jó ötlet ez? – puhatolózok tőle óvatosan.
Meglepetten néz rám.
- Miért ne lenne?
- Apukád nem igazán örült nekem. – jegyzem meg halkan.
- Szóval az apám miatt nem akarsz jönni? – kérdezi mosolyogva.
- Örülök, hogy ez neked ennyire vicces. – mormogom magam elé.
- Nem erről van szó. – felsóhajt, majd az ágyról áttelepszik a földre és leül elém – Csak azt hittem, hogy azért nem akarsz jönni, mert nem akarsz találkozni az anyámmal.
- Szívesen találkoznék vele. – halvány mosoly jelenik meg az arcomon – Tényleg. – a kis mosolyom eltűnik - De a múltkori után…
- Az anyám teljesen más. Jobb fej, mint az apám.
- Ő tud egyáltalán rólam?
Felix elmosolyodik.
- Persze. Amíg otthon voltál, felhívott. Beszélgettünk és természetesen meséltem neki rólad. Aztán meg meghívott magához mindkettőnket. – megfogja a kezemet és közelebb húz magához.
- Mikor mennénk?
- Kedden. És vasárnap jönnénk vissza. – lágyan megcsókol – Na? Eljössz?
- Nem tudom, hogy van-e aki figyeljen Lisára. 
Felix kissé elkomorul. Nyilván elfelejtette Lisát is számításba venni… bár, szerintem most nem lehet majd bírni vele, mert eléggé fel van pörögve attól, hogy jövő héten láthatja az anyukáját. Mondjuk, ettől én is teljesen odáig lennék, szóval… nem hibáztatom. 
Végigsimítok az arcán.
- De ha van… akkor veled megyek.
Kisfiúsan elvigyorodik és vadul lecsap a számra.
- Ha tudom, hogy miután beleegyezem az útba, ilyen csókot kapok, már rég igen-t mondtam volna rá. – közlöm vele vigyorogva.
- Úgy látszik, hogy tanulsz tőlem. – jegyzi meg elismerően.
- Muszáj lépést tartanom veled. – mondom vállvonogatva, mire magához húz és az ajkát az enyémre rakja.
A nyelve először végigsimít a számon, csak utána találkozik össze az enyémmel. Halkan felnyögök, amikor elmélyíti a csókunkat. Közelebb húzódok hozzá, a kezemet a tarkójára csúsztatom, ő pedig szorosan a derekam köré fonja a karjait, majd, hogy még közelebb legyek hozzá, lazán az ölébe emel. A csók alatt az egyik keze a pólóm alá siklik. Kellemes borzongás lesz úrrá rajtam, amikor a keze végigsimít a puszta bőrömön.
Hirtelen ötlettől vezérelve előrébb dőlök, így kényszerítve őt arra, hogy lefeküdjön. Nyilván érti ebből a kis mozdulatomból is, hogy mit akarok, mert lazán hanyatt fekszik, így pedig most gyakorlatilag lovagló ülésben ülök rajta. 
Egy pillanatra elszakítom a számat az övétől és a sötét színben játszó szemekbe nézek. Felix kissé felemeli a fejét és gyorsan megcsókol, majd vigyorogva pillant rám.
- És most hogyan tovább?
Megfogom a pólója szélét és kissé megemelem.
- Kezdetnek ettől megszabadulhatnál.
- Igenis. – mondja széles vigyorral az arcán, majd az én segítségemmel leveszi a felsőjét és visszafekszik a földre – Na és most?
- Most fogd be! – utasítom mosolyogva, de határozottan.
Vigyorogva olyan mozdulatot tesz, mintha bezipzárazná a száját. Ezek szerint tetszik neki a játékom.
Az ujjaimat végighúzom meztelen mellkasán. Amikor a kezem a nadrágja tetejéhez ér, kissé behúzza a hasát és hallom, hogy megváltozik a légzése, így megismétlem a mozdulatomat még egyszer, ám ezúttal a kezem útját apró csókok kísérik, mire reakcióként sokkal mélyebben szívja be a levegőt. A kezem továbbvándorol a sliccéhez, hogy kicsatoljam az övét, így megérzem a most már szemmel is jól látható vágyát. Lassú mozdulatokkal oldom ki az övét, majd a szemébe nézek. Szinte visszatartja a levegőjét, úgy vár arra, hogy most mit fogok tenni. Odahajolok az arcához, beharapom az ajkam, mire rögtön odakapja a tekintetét. Megemeli a fejét, hogy megcsókolhasson, de mosolyogva megrázom a fejemet, mire bosszúsan felmorran. Egy tizedmásodpercig még a sötét szemeket nézem, majd lehajtom a fejemet a nyakához és apró csókokkal halmozom el.
A kezeit a derekamra rakja, közben pedig néha felnyög egy-egy csókomat követően.
- Sam…
- Csitt. – suttogom halkan a fülébe.
Felegyenesedek, így leengedi a kezeit a derekamról, én pedig leveszem a felsőmet – az egyenlőség híve vagyok –, mialatt végig a sötét szempárba meredek.
Láthatóan Felix elégedett azzal, hogy most már rajtam is eggyel kevesebb ruhadarab van, mert elégedetten bólint. 
Finom mozdulatokat teszek a csípőmmel, így ingerelve őt, de egy pillanatra sem szakítom meg vele a szemkontaktust. 
Emlékszem, eleinte alig tudtam leolvasni az arcáról bármifelé érzelmet és ez mostanság is előfordul… de nem most. Most nagyszerűen látni a szemében az érzéseit: öröm, vágy, kín, élvezet…
- A fenébe is! – morogja halkan, majd egészen egyszerűen a derekam után kap és egy szempillantás alatt megfordul velünk, így most én vagyok alul, ő pedig rajtam. Vadul lecsap az ajkaimra, a férfiasságát pedig az ölemhez nyomja.
- Ez nem ér. – biggyesztem le a szám szélét, amikor szétválnak az ajkaink.
Felix rekedtes hangon felnevet.
- Bocs, de ha ez így ment volna tovább, nem sokáig bírtam volna. – mondja mélyen a szemembe nézve.
Elégedett vigyorral az arcomon bólintok, mire rám hajol és megcsókol.
Pár perc múlva már nem áll az utunkba egy ruhadarab sem és végre átadhatjuk magunkat a mindent elsöprő szenvedélynek…


Az igen intenzív óráink után, immár felöltözve ülünk az ágyban és Felix épp a TV-t kapcsolgatja.
- Au! – szólalok meg hirtelen, amikor a mellkasának dőlök.
- Mi az? – kérdezi Felix vigyorogva.
- Fáj a hátam. – mondom neki hasonlóan vigyorogva – Nem túl kényelmes a padló.
- Te támadtál le a földön. – mindent tudó, szexi pillantással illet.
- Lehet. Viszont alul kellett volna maradnod. 
Lazán felröhög.
- Majd legközelebb. 
Elégedetten bólintok, majd a TV-re nézek, ha már egyszer kitaláltuk, hogy keresünk valami normális műsort.
- Egyébként… ilyet máskor is csinálhatsz. – suttogja a fülembe úgy, hogy libabőrös leszek és érzem, hogy elpirulok.
Hát igen. Ilyet eddig nem nagyon csináltam… sem Felixszel, sem az exeimmel. Mondjuk… szerintem mással nem is volt ilyen jó, mint vele.
- Te hozod ezt ki belőlem. – vallom be neki egy halvány mosoly mellett.
Megint felnevet, majd a karjait a derekam köré fonja.
- Igen? Örülök. Te is hasonló hatással vagy rám…
Elfordítom a fejemet a TV-ről és Felixre nézek. Annyi érzés kavarog bennem vele kapcsolatban… ám ahelyett, hogy ezeknek hangot is adnék, megcsókolom.
Néha a tettek többet érnek és többet mondanak, mint az egyszerű szavak…


Vacsora után együtt pakolunk el.
- Holnap mit akarsz csinálni? – pillantok rá, miután berakom az utolsó edényt is a mosogatógépbe.
- Wonnemar? – kérdez vissza kíváncsian – Ismered?
A Wonnemar egy élményfürdő neve. Eléggé ismert errefelé és népszerű is. Legalábbis ezt szűrtem le, amikor ott voltunk, már csak a nagy tömeg miatt is.
- Persze. Voltunk már ott párszor. Oda akarsz menni?
Megvonja a vállát.
- Most a nyáron még úgyse voltam.
- Oké. Én benne vagyok. A többiekkel megyünk?
- Szeretnél?
- A jövő hét nagy részén nem leszünk itthon, szóval…
- Rendben. Felhívom Dave-et.
Bólintok.
- Én pedig Karint.
Azért, hogy ne zavarjuk egymást, Felix átmegy a nappaliba telefonálni, én pedig gyorsan felhívom Karint. A második csörgésre fel is veszi.
- Szia!
- Szia! Csak azért hívlak, mert… nincs kedved holnap a Wonnemarba menni?
- De. Persze. Ki jön?
- Remélhetőleg mindenki.
- Hú, az klassz! 
- És az este áll még?
- Ha a fiúk nem kötnek bele, akkor igen. 
Homlokráncolva nézek magam elé.
- Miért kötnének bele?
Felix ismét megjelenik a konyhában. Elég hamar lerendezte a hívást.
- Azért, mert ők este szeretnek odamenni.
- Értem. Nekem mindegy, hogy mikor megyünk, utána is tudunk még filmezni.
Mivel Karinnak is csak kedden kell bemenni az újsághoz, ezért alapból úgy beszéltük meg, hogy vasárnap nálunk alszik, mert jó pár filmet meg akarunk nézni, ahhoz pedig ugyebár idő kell…
- Egyetértek.
- Oké. Peternek szólsz?
Hallom, hogy Karin felnevet.
- Szerintem már tudja. Legalábbis most épp a csúszdákról magyaráz valakinek.
Elmosolyodom. Úgy tűnik, hogy a srácok az ilyen helyeken ismét kisgyerekké változnak.
- Tipikus. 
- Hát igen. Most megyek, holnap találkozunk.
Elköszönünk egymástól, majd a zsebembe rakom a telefonomat és Felixhez lépek.
- Gyorsan terjednek a hírek. Peter már tud róla. – jegyzem meg mosolyogva.
Vigyorogva bólint és magához ölel.
- Nem véletlenül hívtam Dave-et.
- És egészen pontosan mikor megyünk? Karin szerint este akartok.
- Este a legjobb.
- Jól van. Nekem mindegy, hogy délután vagy este.
- Igen? – csodálkozva pillant rám – Na és a csajos este?
- Szerintem az inkább csajos éjszaka lesz. – válaszolom nevetve.
Megint bólint egyet, majd hirtelen elvigyorodik.
- Már alig várom! Tökre bírom a csúszdákat…
Mosolyogva megrázom a fejemet.
- Karin szerint Peter is totál odavan értük.
- Jaja. – lazán felröhög – Majd holnap meglátod, hogy mennyire.
- Tehát akkor holnap Karinnal megyek, plusz – egy pillanatra elgondolkozom – hat kisfiúval. 
Felix grimaszol egyet, mire elnevetem magam.
Egy kicsit szorít az ölelésén. Csak egy kicsit, éppen annyira, hogy érezzem a vágyát.
- Mindjárt megmutatom, hogy mennyire nem vagyok kisfiú. – morogja érzékien, sötét tekintettel.
Elégedetten elvigyorodom, majd amikor a számon érzem az övét, a vigyorom egy lágy sóhajjá változik…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése