2014. szeptember 6., szombat

5. rész

Kimi

Vigyorogva az ég felé emelem a tekintetemet. Köszönöm, Becca. Sikerült. 2007 után megint. 
Amikor kiszállok az autóból, leveszem a sisakomat, amit egy nagy B betű díszít Becca tiszteletére és a csapat felé veszem az irányt. Megölelgetjük egymást, majd megyek a szokásos mérlegelésre, aztán meg fel a dobogókhoz az eredményhirdetés miatt.
Mielőtt azonban kimennénk, egy kicsit még beszélgetek Sebbel és Lewisszal.
Amikor viszont itt az idő, elégedetten sétálok a dobogó felé. Futamgyőzelem egy világbajnoki győzelemmel egybekövetve. Nem is rossz, tekintve, hogy néha milyen pocsék évem volt.
A díjat a magasba emelem és közben Beccára gondolok. De jó lenne, ha most ő is itt lehetne… Ennek ellenére viszont tudom, hogy most odafentről engem figyel...
A szokásos pezsgőzés után hamar lezavarjuk az interjút, majd egy gyors átöltözés után kezdődhet a bulizás!


Másnap fáradtan ébredek. Jó sokáig elhúztuk a bulizást a srácokkal, de egyáltalán nem bánom. Végül is nem sűrűn lesz az ember világbajnok…
Az éjjeliszekrény legfelső fiókjából kiveszek egy borítékot, amin az én nevem virít – Becca írásával. Most már kinyithatom, ezért ülőhelyzetbe tornázom magam és kíváncsian bontom fel a borítékot.
Emlékszem, Becca az utolsó napokban adta oda azzal a kikötéssel, hogy csak akkor nyithatom ki, ha újra világbajnok lettem… és mivel, most az vagyok, megnézhetem.
Az ismerős írás mosolyt csal az arcomra.

Kimi!

Amikor ezt olvasod, már kétszeres világbajnok vagy. Gratulálok! Tudtam, hogy sikerülni fog.
Kár, hogy én nem lehetek ott veled, hogy együtt ünnepeljünk, de gyanítom, hogy te ünnepelsz helyettem is.
Emlékszel arra, amikor arról beszéltem neked, hogy két kívánságom van? Ez a kettő valójában három. Tudod, hogy mi a harmadik? Az, hogy boldog legyél.
Remélem, hogy az vagy és az is leszel még jó sokáig.

Szeretlek,

Becca

Vigyorogva bólogatok. Hiába, Becca mindig is nagyon jól ismert. A sok év szünet ellenére is. 
Már épp elraknám az üzenetét, amikor megakad a tekintetem a neve felett álló szón. Aznap, amikor végleg elment, ez volt az utolsó szó, ami elhagyta a száját… és amit én mondtam neki utoljára.


Most, hogy újra itthon vagyok, az első utam a temetőbe vezet. Két csokor virágot viszek: egyet apának, egyet pedig Beccának. Először apához megyek, csak utána megyek Beccához. 
Amikor odaérek a sírjához, lerakom a csokrot a sírra, majd leülök a sír mellett álló padhoz. 
- Ööö… szia, Becca! – kezdem el halkan a mondanivalómat – Eljöttem hozzád, mint mindig, amikor itthon vagyok.
Hirtelen elhallgatok és körbenézek, hogy nem lát-e valaki, de teljesen egyedül vagyok itt. Még jó. Tuti, hogy hülyének néznének azért, mert magamban beszélek.
Na, jó. Lehet, hogy ez itt tök normális, de nekem ez még új. Sokkal jobb lenne, ha személyesen beszélhetnék Beccával, de nem lehet.
Mély levegőt veszek és halkan folytatom a monológomat.
- Hiányzol. Még mindig nem hiszem el, hogy Jenni baromsága miatt nem hallottam rólad évekig, amikor pedig mégis… - ökölbe szorítom a kezemet, amikor felrémlik bennem az, amikor megtudtam, hogy Becca halálos beteg – Te mindig itt voltál nekem, amikor szükségem volt rád. És most is itt lenne a helyed mellettem.
A kezem elernyed és a térdemre simítom. Sok minden van bennem ugyanúgy, mint akkor, amikor Beccával az utolsó közös napjainkat töltöttük együtt és amikor… amikor elment.
- Én… amikor betoppantál hozzám, nagyon dühösnek és céltudatosnak tűntél. – az emlékek hatására félmosolyra húzódik a szám – Meg sem fordult a fejemben, hogy barátok leszünk, közben meg… - elkomorodom – Néha úgy érzem, hogy nem segítettelek eléggé. Talán tehettem volna mást is érted… többet. Talán a betegségeddel kapcsolatban is… 
A gyenge mosoly eltűnik az arcomról. Azt hiszem, hogy még mindig hibáztatom magamat a történtekért. Igaz, hogy utólag már teljesen felesleges rágnom magam ezen, de akkor is… Becca jó barátom volt.
Mit jó, legjobb. Egy igaz barát volt. Ő állt hozzám a legközelebb a családomon kívül. És én marha passzoltam őt Jenniért…
Megköszörülöm a torkomat.
- Sokat köszönhetek neked. Nélküled tuti, hogy szegényebb lett volna az életem… vagyis… az is volt. – megrázom a fejemet – Milyen baromságokat beszélek. Úgy látszik, hogy szenilis lettem, annyira ömlengek itt neked… - felsóhajtok – Ez az egész „beszéljük ki magunkat” dolog nekem nem igazán megy. Szerintem ezt te is tudod. Egyszerűen én nem vagyok ilyen. Remélem, nem haragszol.
Megint elhallgatok. Úgy vélem, hogy nem kell mondanom semmit, szerintem Becca sem várná el tőlem, ezért inkább csak csendben ülök és a síron legeltetem a tekintetemet.


Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok már itt, de amikor felállok, érzem, hogy elzsibbadtak a végtagjaim.
Közelebb lépek a sírhoz és végigfuttatom a kezemet a sír feliratán.

Rebecca Mäkinen-Grey

1982. február – 2015. február

Nyugodj békében!

- Szeretlek! – suttogom halkan, majd felegyenesedek.
Halvány mosolyt küldök a sír és Becca felé, majd lassú léptekkel elhagyom a temető területét…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése