2014. szeptember 8., hétfő

2. fejezet

- Láttátok ezt? – néz ránk Jan vigyorogva. 
- Mit találtál? – pillantok fel a könyvemből tetetett kíváncsisággal.
Jan ugyanis mindig talál valamit a neten, amit érdekesnek talál, de ezeknek az érdekes dolgoknak a nagy része általában hülyeség.
- Rólunk szól? – kérdezi unottan Markus.
Hát igen, ez nem lenne újdonság. Jó, lehet, hogy ezzel a kijelentésemmel beképzeltnek tűnök, de egyáltalán nem ezért mondtam – vagyis gondoltam. Amióta ugyanis ismertek lettünk, nem telik el úgy nap, hogy ne írnának rólunk valamit… és ez megy már évek óta.
- Igen. Vagyis… félig-meddig.
- Kibököd még ma, hogy miről van szó? – nagyot sóhajtva összecsukom a kezemben lévő könyvet.
- Nem is tudtam, hogy összejöttél Leonnal. – jegyzi meg még szélesebb vigyorral az arcán.
- Mi van?
Egy darabig homlokráncolva meredek Janra, majd felkelek a kanapéról és Jan mögé lépek, hogy rálássak a monitorra.
Sietősen átfutom a cikket. Szóval összeboronáltak minket… már megint. Igazából ez sem újdonság. Nem ez az első cikk arról, hogy állítólag együtt vagyok Leonnal… 
- Ha jól emlékszem, utoljára Markusszal jártam. – mondom mély szarkazmussal a hangomban arra utalva, hogy egy régebbi cikkben Markusszal hoztak össze. 
- Hülye riporterek. – közli vállvonogatva Jan.
- Egyetértek.
- De az kamu volt, nem?
Leon hangjára megfordulok. Az ajtófélfának van támaszkodva és minket figyel.
- De. Az igen. – jól kihangsúlyozom az „az” szót, majd közelebb lépek Leonhoz - Mióta vagy itt? – érdeklődök tőle felhúzott szemöldökkel.
- Nemrég jöttem. Egy kicsit elhúzódott a beszélgetés a kiadónál.
- És? – szólal meg Markus mögülem.
Leon lazán vállat von.
- Semmi extra. Csak a szokásos.
- Mindig ezek a hülye megbeszélések… - morgolódik halkan Jan.
- Most mi bajod van? Nem neked kellett részt venni rajta.
- Ez igaz. – Jan tűnődve maga elé néz, majd ismét Leonra emeli a pillantását – Még jó, hogy te vagy a főnök.
- Egyetértek. – szól bele a beszélgetésbe Markus.
- H? – Leon kék szemei fürkészően tapadnak rám – Esetleg valami hozzászólás?
- Nem fogom azt mondani, amit a srácok. Az egód már így is elég nagy. – jegyzem meg gúnyos mosollyal a számon.
Bólint egyet.
- Hát, valami ilyesmire számítottam tőled.
- Tudod, hogy milyen vagyok. – vállat vonok.
- Tudom. Hidd el, hogy tudom. – mondja elmélyülő hangon.
Nem válaszolok semmit, csak Leont nézem. Gyakran elveszek az égkék szemekben… különösen az utóbbi időben. 
- Mit akartok most csinálni? – kérdezi Jan.
Meglepetten nézek hátra a vállam felett. 
- Ezt hogy érted? – kérdezek vissza zavartan.
- Hát a cikkre… akartok reagálni?
Magamban megkönnyebbülten felsóhajtok. Már azt hittem, hogy esetleg rájött…
- Nem. Minek? Úgysincs értelme. 
Egyetértően bólogatok. Igaza van Leonnak. Ha nyilvánosan letagadjuk, akkor azt fogják hinni, hogy valóban együtt vagyunk és csak azért tagadjuk a híreket, mert így akarjuk megóvni a magánéletünket.
- Tudod, hogy a magánéletünkről nem szoktunk nyilatkozni. – egészítem ki Leon szavait.
- Igaz. Ne foglalkozzatok velük! – javasolja Markus - Előbb vagy utóbb csak találnak valami új témát.
- Remélem. – jegyzem meg nagyot sóhajtva.
Jan az órájára pillant.
- Ma még próbálunk vagy a mai napnak annyi?
- Szerintem ma hanyagoljuk. A stúdióbeli látogatásom keresztülhúzta a számításainkat.
- Akkor… léphetek? – Jan reménykedve pillant Leonra.
- Igen. Menj csak!
- Köszi.
- Várj, én is megyek. – mondja Markus.
Jan bólint, lecsukja a laptop tetejét, majd felállnak és a srácok lekezelnek egymással. Én megkapom a szokásos ölelést, majd miután magukhoz veszik a kabátjukat, elhagyják a lakást.
Teljesen érthető az, hogy ilyen hamar leléptek, hiszen mindkettőnek barátnője van.
- Te is itt akarsz hagyni?
- Szeretnéd, ha elmennék? – kérdezek vissza mosolyogva.
Tagadólag megrázza a fejét, majd megteszi a köztünk lévő távolságot.
- Nem. Különben szörnyen unatkoznék.
Játékosan a vállába bokszolok, mire elkapja a karomat, magához húz és megcsókol, én pedig boldogan bújok Leonhoz.


Órákkal később még mindig az ágyban vagyunk. Felkönyökölök, a szabad kezemet pedig Leon mellkasára csúsztatom.
- Szerinted a srácok tudják…?
Megfogja azt a kezemet, ami a mellkasán pihen, majd felemeli az ajkához és belepuszil a tenyerembe.
- Nem hinném. 
Nem túl meggyőzően, de azért bólintok. Az az érzésem, hogy Jan tudja… vagy legalábbis sejt valamit. Néha ugyanis furán méreget… pont olyan tekintettel, mint aki azt akarja üzenni nekem, hogy „Tudom a titkod.”. 
Sóhajtok egyet. Lehet, hogy Jan tényleg nem tudja. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok a sok riporter, meg lesifotós miatt. Azért eléggé kellemetlen úgy kimenni az utcára, hogy bármikor a képembe nyomhatnak egy kamerát… tisztára, mintha valami bűnöző lennék.
- Min gondolkodsz? – kérdezi Leon, majd a kezét a derekamra teszi és közelebb húz magához.
- Csak azon, hogy könnyebb lenne az életünk a firkászok nélkül. – mondom az égkék szemekbe pillantva.
- Lehet. – egy puszit ad a hajamba – De nélkülük nem lenne nagy a hírverés a banda körül.
Összeráncolt homlokkal nézek rá.
- Te nem unod azt, hogy nap mint nap látod magad a lapokban?
- Őszintén? Nem. Mondtam már: az ingyen reklám nem árt a bandának. – a fejét az enyémhez hajtja, így az ajka csak egy-két centire van az enyémtől – Egyébként meg nagyon jóképű fickó vagyok. – közli velem vigyorogva.
- Bolond. – mosolyogva oldalba lököm, mire nevetve megcsókol.
A nyakára kulcsolom a kezeimet és élvezettel simulok a karjaiba.
A karjaiba, ahol egy teljesen hétköznapi lánynak érzem magam és nem egy ünnepelt banda tagjának…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése