2014. október 25., szombat

10. fejezet - Hírek

Hová tűnt Heidi Schmidt?

Mostanság a Kontakt énekesnője, Heidi Schmidt (25) feltűnően kerüli a nyilvánosságot. Nem jelent meg sem a tegnap este megrendezett díjátadó gálán, sem pedig az együttes sajtótájékoztatóján. 
Egyelőre nem tudni, hogy mi van Schmidt kisasszonnyal. Néhányan alkohol-, illetve drogproblémákról pusmognak. Lehet, hogy megártott neki a vad, feszített tempójú, bulizós életvitel?
Egyet tudunk csak biztosan: neki köszönhetően most sok rajongó lehet csalódott, hiszen a Kontakt lemondta az erre a hónapra tervezett koncertjeit.
A kérdés most már csak az, hogy ezek után mit lép az énekesnő?

www.vip.de/2014/04-hova-tunt-heidi-schmidt


Befellegzett a Kontaktnak?

Az együttes sok sikert ért már el fennállása óta. Rengeteget koncerteztek, több daluk, lemezük és videoklipjük van, ezen kívül pedig túl vannak több tucat közönségtalálkozón is.
Köztudott, hogy az énekesi, illetve előadói pályához mint testileg, mint lelkileg erősnek kell lenni, aki pedig nem az… az elesik.
Feltehetően ezt történt Heidi Schmidttel (25) is. Ő is, akárcsak a csapatból a többiek (Leon Fischer, Jan Biedermann, Markus Richter – szerk. megj.) sorra járta a különféle szórakozóhelyeket és nem vetette meg az italt sem. Sőt, szemtanúk szerint a drogok is elengedhetetlen kellékei voltak ezeknek a buliknak.
És aztán bekövetkezett az, ami sajnos várható volt: Heidinek autóbalesete volt. 
Ezt vehette volna akár figyelmeztetésnek is, mégsem tette. Ezután pedig nemrégiben a rendőrségen kötött ki. Azt nem tudjuk, hogy mit művelt, sem ő, sem a banda nem hajlandó nyilatkozni ezzel kapcsolatban.
Mindezek után pedig egészen egyszerűen lelépett. Már egy ideje senki sem látta a fővárosban.
Ezek után pedig felmerül a kérdés: mi lesz így a Kontakttal? Vajon énekesnő nélkül is folytatják? Vagy Heidi Schmidt visszatér? 
Ez mind a frontemberen, a csapat vezetőjén, Leon Fischeren (27) múlik. Megbocsát a kicsapongó életű énekesnőnek? Vagy esetleg ő veszi át a helyét? (néhány dalban Leon is énekel Heidi mellett – szerk. megj.).
Nem tudjuk, hogy hogyan fog dönteni Leon, de hamarosan kiderül: hogyan tovább?

www.popcorn.de/stars/news/2014/04-befellegzett-a-kontaktnak


Leon tiszta vizet önt a pohárba, avagy az igazság a Kontakt háza tájáról

Az egyik neves berlini kávézóban találkoztam Leon Fischerrel (27), a Kontakt frontemberével. Szerencsémre tudott rám szakítani egy kis időt, hogy válaszoljon tíz kérdésemre, noha igencsak elfoglalt ember. Ezen persze semmi csodálkoznivaló sincs, hiszen, mint azt mindenki tudja, az élete nagyrészt rohanásból áll… De erről beszéljen inkább ő.

Klatsch-Tratsch: Fáradtnak tűnsz.
Leon Fischer: Az is vagyok. Tudod, mostanában elég sok a dolgom. Nem akarok panaszkodni, de azért nem könnyű elvezetni egy együttest. Még akkor sem, ha a srácokkal maximálisan támogatjuk egymást.

K.-T.: A srácokkal? Na és mi a helyzet Heidivel?
L. F.: Ő is ugyanúgy oszlopos és fontos tagja az együttesnek. Amikor azt mondtam, hogy a srácokkal, abba természetesen H is beletartozik.

K.-T.: Igazán? Ennek ellenére mostanság nem nagyon látni veletek…
L. F.: Elutazott. Tudod, nyaralni. Az utóbbi pár évben elég nagy volt a hajtás és volt olyan, hogy évekig nem jutottunk legalább két-három egybefüggő naphoz, hogy pihenhessünk. De ez persze valamilyen szinten nem baj, hiszen ebből is látszik, hogy a rajongók szeretik azt, amit csinálunk. És egyébként is mindenkinek joga van egy kis pihenéshez, nem igaz?

K.-T.: Nyaralni? Ennyi betervezett koncert előtt? Nem könnyelműség ez?
L. F.: Erről inkább kérdezd meg őt.

K.-T.: Te tartod vele a kapcsolatot így is, hogy elutazott?
L. F.: Nem. Tiszteletben tartjuk azt, hogy pihenni szeretne és így nem akarjuk terhelni az együttes dolgaival. Ez ráér majd akkor is, ha visszajön.

K.-T.: Így gondolod? Pedig úgy tűnik, hogy Heidi miatt van ez a sok zűr az együttessel.
L. F.: Való igaz, hogy H körül nincs minden rendben, de megoldjuk. Végül is erre valók a barátok. Hiszen nem véletlenül lett az együttes neve Kontakt. Szoros kapcsolat van köztünk, a tagok között is, illetve a rajongóinkat is nagyra becsüljük. 

K.-T.: A jövő hónapban lesz az együttes fennállásának tízedik éve. Nagy ünneplés lesz?
L. F.: Természetesen. Nagyszabású koncertsorozatot tervezünk az előző évekhez hasonlóan.

K.-T.: Heidivel együtt?
L. F.: Ő is tag, tehát igen.

K.-T.: Várható mostanában új dal? 
L. F.: Igen. Már megvan jó néhánynak a vázlata, jelenleg az ezekhez illő zenéken dolgozunk.

K.-T.: Heidi nélkül is tudtok dolgozni a dalokon?
L. F.: Persze. Ő nem járult hozzá sohasem szervesen a dalainkhoz. Én szereztem őket, H csupán csak elénekelte őket. Ennyi. Ne aggódj, most még tudjuk nélkülözni. Nincs rá szükségünk a szövegekhez. Egyébként sem ért hozzájuk…

www.klatsch-tratsch.de/2014/04-leon-tiszta-vizet-ont-a-poharba-avagy-az-igazsag-a-kontakt-haza-tajarol

2014. október 19., vasárnap

10.000!

Kedves Olvasóim! 

Hihetetlen, de ma elértük a 10.000 oldalmegjelenítést, amiért hálával tartozom Nektek! :)

Először is szeretném megköszönni azt, hogy napról napra nyomon követitek a blogot. Örülök annak, hogy érdekel Titeket az, amit írok. Köszönet jár még a 6 rendszeres olvasómnak, a 9 követőmnek bloglovinon, a sok pipáért és a bejegyzésekhez írt megjegyzésekért, illetve végül, de nem utolsó sorban a sok névtelen Olvasónak is (feltételezem, azért akad ilyen is).

Tudom, hogy elég sokszor használtam ebben a pár sorban a köszönöm szót, de talán ebből is látszik az, hogy tényleg mérhetetlenül hálás vagyok.

Remélem, hogy a továbbiakban is benéztek néha-néha a blogra és megajándékoztok engem néhány megjegyzéssel, ötlettel vagy bármilyen más jelzéssel függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív hangvételű, mert a kritikákból lehet építkezni a leginkább.

Szeretlek Titeket és köszönöm! ♥

2014. október 16., csütörtök

Áramszünet - 2. rész

Látom, hogy megkeményednek az arcvonásai, de nem igazán tud ezzel meghatni. Ő akart beszélgetni, szóval… most itt van rá a lehetőség.
- Nem csaltalak meg. – közli szárazon.
- Oh, tényleg? – gúnyosan elmosolyodom – Biztos én láttam rosszul a történteket és csak beképzeltem magamnak, hogy egy szőke plázacica le akarta dugni a nyelvét a torkodon. – mondom neki dühösen.
Még mindig a szemem előtt látom, ahogy smárol azzal a nőcskével… Legszívesebben elsírnám magam, de nem akarom megadni azt az örömöt Kiminek, hogy sírni lásson.
- A nő mászott rám.
- Ne nézz már teljesen hülyének, Kimi. Én…
- Megértem, hogy félreérthető volt a szitu, de nem miattam alakult ki az a helyzet. – felsóhajt és megdörzsöli a homlokát – Kimentem levegőzni, aztán meg az a csaj utánam jött. A korlátnak nyomott és lesmárolt, de utána ellöktem.
- Szóval beismered. – állapítom meg csalódottan.
- Azt, hogy lesmárolt, igen. De nem csaltalak meg! 
Szívesen hinném azt, hogy nem történt semmi több. Miután megláttam őket, elrohantam, de… de akkor is. Hagyta magát! Mondjuk, ha átgondolom a dolgokat, előfordulhat, hogy nem tudott volna szabadulni, tekintve, hogy az a nőcske szinte kilökte az erkélyről, úgy tapadt rá, de… Nem fogom hagyni magam. Most már csak azért se.
- Á, dehogy. Akkor te ezt minek neveznéd?
- Na és te? Elég könnyen túlléptél rajtam. – jegyzi meg csípősen.
Elkerekedett szemekkel meredek rá. Mi van?
- Te mégis mi a fenéről beszélsz?
- Rólad meg arról a Thomasról.
Thomas Seb egyik legjobb barátja és mivel Seb az unokatestvérem, ezért ismerem én is és az valóban igaz, hogy jóban vagyok vele, de nem úgy… Soha nem volt semmi köztünk, csak barátság.
- Mi van velem meg Thomas-szal? – kérdezek vissza továbbra is értetlenül.
- Ugyan, ne tégy úgy, mintha nem tudnád. – a kék szempár jegesen villan egyet – Láttam éjjel a kocsiját a házad előtt. – mondja vádlón – És feltételezem, nem malmoztatok.
Elképedve nézek Kimire.
- Te… eljöttél hozzám?
Melegség járja át a szívemet. Azt hittem, hogy nem voltam neki elég fontos, mert nem keresett meg, miután szakítottam vele… de ezek szerint mégis.
- Nem ez a lényeg. – motyogja zavartan.
- De igen. 
- Akkor miért volt nálad?
Elmosolyodom. Csak nem féltékeny? Pedig semmi oka sincs rá… 
- Kiderült, hogy Thomas apukája beteg és meg kell műteni, Thomas pedig kissé kiborult a műtét miatt. 
- Te pedig megvigasztaltad. – állapítja meg epésen, de figyelmen kívül hagyom a megjegyzését.
- Először Sebhez ment, de ő nem volt otthon, ezért átjött hozzám, de csak beszélgettünk. – magyarázom úgy, hogy a „csak” szót erősen megnyomom.
- Persze, mert ő csak beszélgetni akar veled.
Miért ilyen csökönyös? Tulajdonképpen kettőnk közül nekem van okom hisztizni, nem neki… Végül is én nem csókolóztam senkivel.
- Pedig csak beszélgettünk. – felelem ingerülten, majd kissé kedvesebben folytatom – Neked is jól esett, amikor veled voltam azután, hogy apukád…
Ha a nézéssel ölni lehetne, szerintem már nem élnék. Tudom, hogy azzal, hogy az apukáját felemlegettem, fájó pontra tapintottam, de valahogy meg kell értetnem vele azt, hogy Thomas tényleg csak a barátom.
- Miért nem hiszel nekem? – kérdezem végül egy nagy sóhaj kíséretében.
- Te sem hiszel nekem. – jegyzi meg közömbösen.
- Thomas és köztem soha nem volt semmi… és nem is tudtalak volna megcsalni, mert…
- Mert? – vág kíváncsian a szavamba.
- Mert szerettelek! – fakadok ki elkeseredetten, majd hátat fordítok neki.
Lehunyom a szememet és mélyeket lélegzek, hogy megnyugodjak. Kimondtam azt, amit soha nem hallott még tőlem, amíg együtt voltunk és amit én sem hallottam tőle egyszer sem. Érdekes, nem? Fél évig együtt voltunk, de soha nem mondtuk el egymásnak az érzéseinket.
Jóleső borzongás fut végig rajtam, amikor megérzem a karomon a finn kezét. Kinyitom a szemem, amikor maga felé fordít.
- És most? – kérdezi végtelen gyengédséggel a hangjában.
- Még most is. – suttogom halkan.
Kimi arca felderül és lusta mosoly kúszik az arcára.
- Az jó, mert én is szeretlek téged.
Még jó, hogy a karjai a derekamon pihennek, máskülönben biztos, hogy most összeestem volna. Mindig is azt akartam, hogy egyszer ezt mondja nekem, de persze úgy is boldog voltam vele, hogy nem mondta ki nyíltan az érzéseit, mert éreztette velem, hogy fontos vagyok neki... de így azért jobb, hogy most már én is hallottam tőle ezt, noha fogalmam sincs arról, hogy most hányadán is állunk egymással.
- Mindketten makacsok vagyunk és túlságosan is büszkék… ezért nem beszéltük meg előbb, igaz? – teszem fel neki azt a kérdést, ami lényegében összefoglalja azt, hogy miért is történt az, ami.
- Attól tartok, igen. De mostantól minden másképp lesz, feltéve, ha te akarod ezt a… kapcsolatot. – mondja mosolyogva.
Bólintok, mire szexin elvigyorodik és megcsókol. Nagyot sóhajtok, amikor a nyelve az enyémet érinti.
- Akarlak. – mondja rekedten, majd a szája továbbsiklik a nyakamra és ezzel egy időben az ölét az enyémhez nyomja.
A pólója alá csúsztatom a kezemet, hogy érezzem izmos mellkasát, majd a kezem továbbvándorol a sliccéhez. Elégedetten felmorran, amikor kigombolom a nadrágját és lehúzom a sliccét. Egy mozdulattal megszabadul a farmerétől és a boxerétől, majd felhúzza a szoknyámat és alám nyúl, így könnyűszerrel az ölébe kap és a lift falának nyom, de közben a szája nem szakad el az enyémtől. Amikor pedig igen, az ajka a nyakamra tapad. Beletúrok a hajába és lehunyt szemmel élvezem a kényeztetést.
Az egyetlen ruhadarab, ami még az utunkban áll, a bugyim, de azt Kimi egy laza mozdulattal és egy perverz vigyorral gyakorlatilag letépi rólam, majd utána rögtön eggyé válik velem.
Halkan felnyögök, amikor megérzem őt magamban. Végre! Két hónap azért mégiscsak két hónap…
A finnbe kapaszkodok, a fejemet pedig a lift falának döntöm, közben pedig próbálok úrrá lenni a szapora légvételemen. 
- Uhh, Lara… - morogja rekedt hangon a fülembe, majd fokozza a tempót.
Előre döntöm a fejemet és a nyakát apró csókokkal halmozom el, majd óvatosan beleharapok a bőrébe úgy, hogy a fogaim szinte csak karcolják a bőrét, amitől Kimi kissé megremeg, majd egy-két gyors lökést követően szinte egyszerre robbanunk…
Egy kicsit még bennem marad, mosolyogva megcsókol és csak utána szakad el tőlem.
Amíg felhúzza a nadrágját, kicsit rendbe szedem magam. 
- Ez a tiéd. – nyújtja felém sunyi vigyorral az arcán a bugyimat.
- Tönkretetted. – jegyzem meg lebiggyedt szájjal, de a szemem azért mosolyog.
Kimi rekedtesen felröhög.
- Bocs. Majd kapsz helyette újat. – zsebre vágja az immár használhatatlanná vált alsómat és a karjaiba zár – De gondolom nem bánod annyira, hogy olyan hirtelen szabadítottalak meg tőle.
- Nem. – válaszolom mosolyogva és a nyakára kulcsolom a kezeimet – Szeretem, hogy ilyen vagy.
Bólint egyet és megcsókol. A gyomromba ismét beköltözik egy fura érzés. Csak nem…?
- Kimi?
- Asszem, megérkeztünk. – mondja vigyorogva.
A szavait az is bizonyítja, hogy amikor elengedjük egymást, kinyílik a lift ajtaja. Körülnézek. Valóban… az ötödiken vagyunk.
Kéz a kézben szállunk ki a liftből, majd egyenesen a finn szobájába megyünk.
- Szerinted mennyi ideig voltunk bent? – pillantok rá kérdőn.
Hozzám lép és magához húz.
- Nem tudom. – a karórájára pillant – Kábé két órát. – a szemembe néz a szokásos szexi nézésével - Most, hogy mondod… megismételhetnénk a liftben történteket.
- Veszekedni akarsz? – vigyorgok rá pimaszul.
- Na, ezért kapsz. – morran fel játékosan, majd lecsap a számra és vad csókot ad – Kihagytunk két hónapot, szóval… van mit bepótolnunk.
Helyeslően bólogatok, mire a finn lazán felkap és az ágyhoz visz.
Amikor Kimi szemébe nézek, nem a Jégembert, hanem egy jókedvű, gyengéd, vicces, szexi és nem mellesleg szerelmes férfit látok… emiatt pedig úgy érzem, hogy nem is lehetne kerekebb a világom.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez a nap ilyen eseménydús lesz… Azt meg főleg nem, hogy mi mindenre jó egy kis áramszünet, de egyáltalán nem bánom a történteket.
Erre leginkább Kimi édes csókjai a bizonyítékok… és a vele töltött idő, amiből remélem, hogy még jó sok megadatik nekünk.

2014. október 12., vasárnap

Áramszünet - 1. rész

Idegesen dobolok az ujjaimmal a térdemen, közben pedig feszülten szuggerálom a falon lévő órát. Mégis meddig kell még várnom Sebre? Már így is késik ötven percet és tuti, hogy nem fogok sokáig itt szobrozni a hotelban. Nekem is van épp elég dolgom és utálom, ha feleslegesen elmegy az időm… jelen esetben pedig épp az történik.
Elégedetlenül felmorranok, amikor Seb helyett Kimi lép be a hotel bejáratán. Semmi kedvem itt és most találkozni az exemmel, de… mivel Seb még mindig nincs itt és fogalmam sincs, hogy merre lehet, kénytelen vagyok tájékozódni Kimitől. 
Felállok, lesimítom a szoknyámat, majd a bőröndömmel együtt utána sietek. 
A lift előtt érem utol. Finoman megérintem a vállát, mire megfordul. Meglepettség látszik a tekintetében. Ami engem illet, én sem hittem, hogy összefutunk, noha ez várható volt, tekintve, hogy egy versenyhétvégére jöttem és ugyebár Kimi is versenyzik. 
- Én… - az ajkamba harapok – Nem tudod, hol van Seb?
Kérdőn pillant rám.
- Beszélgetni akarsz? Tudtommal eddig nem voltál hajlandó meghallgatni. – közli velem gúnyosan.
Mi van? Még neki áll feljebb? Hát komolyan mondom nem normális! 
Megrázom a fejemet, hátat fordítok neki és épp visszaindulnék a fotelhoz, ahol eddig is ültem, de a finn megfogja a karomat, így pedig megállásra késztet. Visszafordulok felé és a kékes-zöldes szempárba nézek.
- Szerintem még a Red Bull home-jában van. – mondja nagyot sóhajtva.
Kelletlenül bólintok. Remek! Mit fogok én addig csinálni? Ugyanis Sebnél van a szoba kulcsa, szóval addig nem is tudok felmenni a szobába, amíg ő meg nem jön.
- Feljöhetsz hozzám is addig. Egymás mellett vannak a szobáink. 
Mintha kitalálta volna a gondolataimat… de vajon jó ötlet ez? Nem hinném, hogy sok jó sülne ki abból, ha mi ketten egy szobában tartózkodunk… Viszont nincs kedvem itt ücsörögni még ki tudja, mennyi ideig…
- Rendben. Köszönöm. – válaszolom halkan.
Kimi bólint egy aprót, majd megnyomja a lift hívógombját. 
Amint megérkezik a lift, beszállunk. A finn előre enged, így én lépek be elsőként. Az ötödik emeletre megyünk. Ezt onnan tudom, hogy odalestem, amikor Kimi benyomta a gombot. Magamban folyamatosan fohászkodom, hogy minél hamarabb felérjünk, mert nem szívesen vagyok a pilótával egy ilyen meglehetősen kicsi helyen. Még mindig hatással van rám, a történtek ellenére is.
Hirtelen furcsa bizsergést érzek a gyomromban, de ez nem Kimi miatt van. Olyan, mintha… mintha megállt volna a lift. Kérdőn pillantok a mellettem állóra, aki szintén értetlenül forgatja a fejét, majd a gombokhoz lép és ismét benyomja rajta az ötös számot, de… semmi. A lift mozdulatlan.
- Hol álltunk meg?
- A negyedik és az ötödik emelet között. – mondja, majd felveszi a telefont, de nem szól bele, hanem simán visszarakja.
- Mi az? – pillantok rá értetlenül.
- Süket.
- Hogy micsoda? Ugye, ezt most nem mondod komolyan? – fakadok ki kissé ingerülten.
- Nézd, Lara, nekem sem tetszik ez az egész, de nem én tehetek arról, hogy elment az a kibaszott áram, világos? – vágja a fejemhez hasonlóan ideges állapotban.
- Erről kivételesen nem te. – jegyzem meg csípősen.
Rideg, már-már fagyos pillantással illet. Lemondóan megrázom a fejemet, majd a zsebembe nyúlok a telefonomért, hogy felhívjam a portát vagy valami, de… nem tehetem, mert lemerült. Most komolyan: mi jön még?
Felsóhajtok és a finnre nézek.
- Te nem tudnál telefonálni?
- Nem. – kérdő tekintetemet látva tovább folytatja – A home-ban hagytam a mobilomat. A hülye riporterek megint faggatni akartak, ezért gyorsan leléptem.
Az ég felé emelem a tekintetemet. Hát, ez egy rohadtul elcseszett nap, az már egyszer biztos. Nem elég, hogy Seb késik, összefutottam Kimivel, ráadásul egy liftben ragadtunk ki tudja, hogy mennyi időre… Remélem, minél előbb megoldják a dolgot.
Akaratlanul is keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, amikor a finn végignéz rajtam. Mindig is utáltam, ha úgy mustrál valaki, mintha a húspiacon lennénk…
A mozdulatom hatására egy halvány mosoly jelenik meg a szája szélén, de amikor ismét a szemembe néz, újra komollyá változik.
- Most, hogy így itt ragadtunk, talán megbeszélhetnénk a dolgokat. Nem gondolod?
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Szerintem nincs miről beszélnünk.
A pilóta felsóhajt, majd tesz egy lépést felém. Mivel egy rohadt liftben vagyunk, így olyan közel van hozzám, hogy érzem az arcomon a leheletét. 
- Szerintem meg van. – suttogja halkan, majd az arcával elkezd felém közelíteni.
Nagyot nyelek, hogy uralkodni tudjak magamon. Hiába telt el két hónap, még mindig érzek iránta valamit… pedig tudom, hogy nem kellene.
Hátrálok egy lépést, így pont a lift falának ütközik a hátam, de nem bánom. Inkább rátapadok a falra, csak ne kelljen ilyen közel lennem hozzá.
- Rendben, beszéljünk.
Elvigyorodik és elégedetten bólint egyet. Épp szólásra nyitná a száját, de megelőzöm. Komor arccal nézek vissza a kék szempárba.
- Akkor áruld el nekem, hogy miért is csaltál meg?

2014. október 8., szerda

9. fejezet

Már kora reggel talpon vagyok. Hiába próbáltam meg visszaaludni, nem sikerült, ezért úgy döntök, hogy egy kicsit kimozdulok a házból és feltérképezem a környéket. Ha mostantól itt fogok élni, nem árt tudnom, hogy mi merre van…
Gyorsan magamra kapok egy sima farmert, egy V kivágású pólót meg egy kapucnis pulcsit. 
Halkan lemegyek a lépcsőn – nem akarok felébreszteni Timet –, cipőt húzok, majd a táskámat meg a kulcsomat – tegnap este kaptam Timtől - magamhoz véve elhagyom a házat.


Kint már látni a felkelő Nap első sugarait. Kimegyek az utcából és találomra elindulok az egyik szűk utca felé. Ez a hely valóban gyönyörű és roppant csendes attól függetlenül, hogy azért vannak páran az utcán. 
Jobbra kanyarodva észreveszek egy velem egykorú lányt. Görcsbe rándul a gyomrom és a kapucnit feldobom a fejemre, hogy ne lehessen látni az arcom. Amikor a lány mellém ér, futólag rám pillant, majd továbbmegy. Kissé megdöbbenek ezen, mert nem ehhez vagyok szokva, de aztán leesik, hogy most nem Németországban vagyok. Hát persze! Hiszen Tim is mondta, hogy itt nem fognak zavarni azért, mert ismert vagyok. Még jó.
Jókedvűen megyek tovább. Csak akkor állok meg, amikor meglátok az út másik oldalán egy újságos bódét. Rövid habozás után odamegyek és veszek egy német újságot.
Egyszerűen nem bírom ki, muszáj belenéznem, hogy írnak-e benne rólam. Félreértés ne essék, nem vagyok sem egoista, sem önimádó, pusztán azért érdekel, mert… mert tudni akarom, hogy mi a véleményük. Tudom, hogy ez nem jó és nem kellene kínoznom magam a különféle vádaskodó cikkek olvasgatásával, de én már csak ilyen vagyok. Próbálok úgy tenni, mint akit hidegen hagynak a rágalmazások, de belül… belül azon gyötrődöm, hogy igazuk van-e. 
Elindulok visszafelé az utcánkba, közben pedig belelapozok a lapba. A bulvárhírekhez érve elhúzom a számat. Igazából már meg sem lep az, hogy megint én vagyok a téma… Mit megint! Inkább még mindig…
Az utcába visszaérve lelassítom a lépteimet és az újságba mélyedve folytatom az utamat hazafelé.
Annyira lefoglal a cikk, hogy valaki elsodor és hirtelen a földön találom magam.
- A francba! Nem tudnál előre nézni? 
Egy mély, dühös, ugyanakkor roppant kellemes hanggal találom szembe magam.
- Bocs. – motyogom a szememet forgatva. 
Felfelé hunyorgok, hogy meglássam a fickó arcát, aki nekem jött, de nem látom, mert a Nap pont a szemembe süt.
Végül a kezét nyújtja felém, de nem fogadom el. Miért is tenném? Ő lökött fel és ő dühös? Na, ne már!
Inkább egymagam kelek fel a földről. Kissé leporolom a ruhámat, az újságot összehajtom – majd otthon elolvasom – és csak azután nézek a dühös hang tulajdonosára.
Elkerekedett szemeket meresztek az előttem álló morcos pasira, aki nem más, mint Kimi Räikkönen.
Feltolja a napszemüvegét a homlokára, majd érdeklődve végignéz rajtam, gondolom azért, mert eddig még nem látott errefelé. Zavartan állok egyik lábamról a másikra, amíg rajtam legelteti a tekintetét. 
Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt és arra várok, hogy végre megint a szemembe nézzen.
Elismerem, hogy nem nyújtok túl jó látványt így, kialvatlanul, smink és minden egyéb nélkül, de azért a gúnyos vigyorát igazán mellőzhette volna. 
Kihúzom magam és dacosan felemelem a fejemet.
- Legközelebb talán nyisd ki a szemed, mielőtt kimerészkedsz az utcára. - vetem oda neki flegmán, majd folytatom az utamat Timhez.
Nem egészen így képzeltem el az első találkozást Kimi Räikkönennel, de hát mit tehettem volna? Bunkó volt, nekem pedig nem szokásom hagyni, hogy csak úgy leszóljanak.


Még mindig forr bennem a düh, amikor hazaérek. Mérgesen levágom az újságot meg a táskámat a konyhapultra és leülök az egyik székre.
Megrázom a fejemet és inkább az újságra figyelek. Valójában már azt sem tudom, hogy min húztam fel magam ennyire: a Kimivel való nem épp kellemes találkozáson vagy azon, hogy a képem megint ott virít egy lapban.
A cikkhez lapozok, amit eddig még nem volt időm végigolvasni.
Remek! Tehát már az újságok is megírták azt, hogy a rendőrségen voltunk. Még, hogy drogok… hah. Soha nem nyúlnék drogokhoz… Akik ismernek, azok pontosan tudják. De hát mit is vártam az ostoba firkászoktól? Egyedül csak azt sajnálom, hogy Tim is belekeveredett… De csak tőle kérhettem segítséget… 
- Már ébren vagy?
A bátyám hangjára megfordulok.
- Igen. Sajnos.
- Mi az? – közelebb jön hozzám, így meglátja az előttem lévő újságot – Benne vagy?
- Igen. – elhúzom a számat, majd egy kicsit arrébb csúszok, hogy rálásson a lapra.
Tim a vállam fölött olvassa el az újságot. Amíg olvas, az arcát tanulmányozom. Hát, ő sem tűnik túl boldognak. Mondjuk, nem csodálom…
- Nem akarsz tenni semmit?
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Nem. Elegem van belőlük.
- Akkor miért vetted meg?
Vállat vonok.
- Kíváncsi voltam.
- Ne csináld ezt, H! Így csak tönkreteszed magad.
- Igazad van. – motyogom félhangosan.
- Mit szólnál egy kiadós reggelihez?
Őszintén szólva, nem érzem úgy, hogy akár egy falatot is le tudnék nyelni, de Tim olyan aranyos néz rám, hogy nem tudok neki nem-et mondani. Hiába, nagyon jól tudja, hogy a kölyökkutya-képével le tud venni a lábamról.
- Benne vagyok.
Együtt készítjük elő a reggelit, majd viszonylag vidám hangulatban megreggelizünk. Tim mindig is nagyon jó társaságnak számít, szinte két perc után elfelejtettem azt a hülye cikket.


Este, egy hatalmas filmmaraton után fáradtan megyek fel a szobámba. Gyorsan lezuhanyozok, majd ágyba bújok.
Jó volt ez a mai nap. Rég töltöttem el ennyi időt Timmel együtt. Szerencsére ma nem kellett dolgoznia, úgyhogy egész nap itthon voltunk. 
Egyedül a Kimivel való váratlan és cseppet sem kellemes találkozásom árnyékolja be kissé ezt a napot, de egyébként teljesen rendben volt minden.
Hirtelen megrezzen a mobilom. Érte nyúlok. Leon neve villog a kijelzőn. Legszívesebben felvenném, hogy halljam a hangját, ám mégsem teszem. Nem hiszem, hogy jót tenne a szívemnek, amelyben Leonnak még mindig helye van, bár, ahogy folyton lepörgetem magamban az utóbbi időben történteket, egyre kevesebb.
Nagyot sóhajtva kinyomom a hívását, visszarakom a telefonomat az éjjeliszekrényre, majd elhelyezkedek az ágyon.
Szeretnék minél előbb elaludni, hogy ne kattogjon egyfolytában az agyam, de a várva várt álom csak késő éjjel ér utol…

2014. október 5., vasárnap

8. fejezet

Leparkolok a hatalmas ház előtt. Kiveszem a bőröndjeimet a csomagtartóból, majd a bejárat felé igyekszek. Az ajtó előtt lepakolom a cuccaimat és mély levegőt veszek, mielőtt becsengetnék. Pár másodperc múlva nyílik is az ajtó és meglátom a bátyám mosolygós arcát.
- H, jó, hogy végre itt vagy! – mondja, majd azonnal a karjaiba zár.
Bólintok és mélyen beszívom Tim illatát. Mióta is nem láttam már…? Azt hiszem, hogy ha a tegnapi napot nem számítjuk, akkor két éve.
- Köszönöm a meghívást.
Kissé elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.
- A húgom vagy, úgyhogy itt mindig lesz neked hely.
Sűrűn rápislogok, mert érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ezt nyilván Tim is észreveszi, mert megint magához szorít.
- Addig maradsz, ameddig akarsz. – suttogja a hajamba, majd egy idő után elenged – Na, gyere be! Nem akarom, hogy megfázz. - felveszi a csomagjaimat a földről, hogy ne nekem kelljen bajlódnom velük, majd bemegyünk a házba.


A ház nemcsak hatalmasnak látszik, hanem tényleg az. A földszinten van egy nagy nappali, amiből a teraszra is ki lehet menni, egy konyha étkezővel, egy fürdőszoba és egy vendégszoba. Tim az emelet felé veszi az irányt, így követem.
Az emeleten is több helyiség van: Tim dolgozószobája és két hálószoba, amikhez külön fürdőszoba is tartozik. A bal oldali hálót kapom én.
Tim beviszi a bőröndjeimet az újdonsült szobámba. Én tanyát verek az ajtóban és onnan szemrevételezem azt a helyiséget, amely most egy jó darabig a birodalmam lesz.
Ez a szoba is eléggé nagy, egyáltalán nem nevezhető lyuknak. Balra van egy ágy, hozzátartozó éjjeliszekrényekkel, az ággyal szemben egy szekrénysor húzódik, rajta mindenféle High-Tech cuccok, a szoba közepén egy asztal és két fotel, jobbra mellettem pedig van egy ajtó, ami a fürdőbe nyílik.
Ismét körbejártatom a tekintetemet a szobámon és a szemem megakad valamin. Teszek pár lépést előre. Mosolyra húzódik a szám, amikor eltolom az erkélyajtót és kilépek a szabadba.
Az erkélyem a szomszéd házra nyílik, ami még Tim házánál is nagyobb és úgy tűnik, hogy elég jól fel van szerelve. Egy pillanatra meglátok egy szőke pasit, aki épp kocsiba száll, majd elhajt.
Visszamegyek a szobámba, becsukom magam mögött az ajtót – tényleg nem akarok megfázni, de azért kíváncsi voltam – és Timre nézek.
- A te szobádhoz is tartozik erkély?
Tagadólag megrázza a fejét, mire megteszem a köztünk lévő távolságot és megállok előtte.
- Szóval akkor… direkt ezt kaptam?
Mosolyogva bólogat.
- Emlékeztél rá… - motyogom magam elé, de ő is meghallja.
- Hát persze, hogy emlékeztem.
Gyerekkoromban ugyanis mindig az volt az álmom, hogy egyszer majd olyan családi házban fogok lakni, ahol a szobámból egy erkély nyílik…
Jó, lehet, hogy ez másnak talán nem nagy álom, de nekem az volt, tekintve, hogy hogyan éltünk…
Már a viszontlátáskor is teljesen el voltam érzékenyülve, de akkor még vissza tudtam tartani a könnyeimet… most viszont már nem.
Tim megint magához ölel.
- Most már minden rendben lesz. – suttogja megnyugtatóan.
Annyiszor átvertek már és annyiszor hitegettek… de Timnek mindig tudok hinni.
Egy puszit ad a homlokomra, majd ellép tőlem.
- Kicsit magadra hagylak, pakolj ki nyugodtan. Egy óra múlva pedig vacsizhatnánk.
- Rendben.
Leguggolok az egyik bőröndömhöz, hogy elkezdjek kicsomagolni belőle, de Tim hangjára felkapom a fejemet.
- Jó, hogy itt vagy. – mondja mosolyogva, majd elhagyja a szobámat.
Jókedvűen pakolom ki a táskáimat, ám az egyikhez nem nyúlok, azt úgy, ahogy van, berúgom az ágy alá. Abban ugyanis olyan dolgok vannak, amiket nem szívesen nézegetek. Régen persze nélkülözhetetlenek voltak a számomra, de ma már csak emlékek… Emlékek, amikre nem akarok még csak gondolni sem.
Nagyjából készen is vagyok mindennel, mire Tim ismét megjelenik a szobaajtóban.


Vacsorára kínait rendelünk, majd leülünk az étkezőben.
- Szép házad van. – jegyzem meg két falat között.
Amikor utoljára Timnél voltam, még nem itt élt, hanem egy másik városban, úgyhogy most járok először ebben a házban.
- Kösz. Szeretem is… és a környék sem utolsó. Kedvesek a szomszédok és az emberek nem csinálnak nagy ügyet abból, ha esetleg egy-egy hírességgel találkoznak.
Ez jó. Nagyon jó. Nekem pont erre van szükségem. Semmi kedvem itt is autogramokat osztogatni meg ostoba kérdésekre válaszolgatni. Most csak és kizárólag egy teljesen hétköznapi és átlagos lány akarok lenni.
- Ezért is hívtalak meg. Itt tuti, hogy nem fognak úgy kezelni téged, mint egy ismert embert.
Bólintok. Valójában ezért fogadtam el habozás nélkül Tim ajánlatát. Ezért és persze azért is, mert elegem lett mindenből...
- Szóval vannak itt mások is…? – pillantok rá kérdőn.
- Igen. Mondjuk… Kimi. A szomszédban lakik.
Eszembe jut a pasi, akit az erkélyemről láttam.
- Kimi? – homlokráncolva bámulok a bátyámra.
- Räikkönen. Jó fej, néha összejárunk, ha itthon van. Majd megismered.
Elképedve nézek Timre. Még a kajám dobozát is leteszem az asztalra.
- Kimi Räikkönen? Az F-1-es Kimi Räikkönen?
- Aha. – veti ide nekem anélkül, hogy abbahagyná az evést.
- És te ezt csak így mondod?
Kimi ugyanis a kedvenc pilótám a száguldó cirkuszban. Ezt persze Tim pontosan tudja. Lerí róla, hogy csak azért tettet ilyen közönyösséget, mert a reakciómra kíváncsi.
Elgondolkodva folytatom a tésztám elfogyasztását. Régebben talán már most rohantam volna hozzá, hogy kapjak tőle egy autogramot vagy legalább élőben lássam… Régebben, de nem most. Most már én is tudom, hogy milyen gondok lehetnek abból, ha az ember ismert… még akkor is, ha tőlünk függetlenül történnek bizonyos események.
- Elgondolkoztál.
Megint bólintok. Ahogy eszembe jut a berlini életem, elmegy az étvágyam. A dobozom ismét az asztalon landol.
- Ne haragudj! – kérlelem halkan.
Tim szemében értetlenség villan, majd látom rajta, hogy érti, mire gondolok. Végül is miattam nem tartottuk a kapcsolatot… leráztam, mert fontosabb volt a banda… Komolyan, le tudnám köpni magam.
- Ugyan! Nincs miért.
- Nagyon megbocsátó vagy. – állapítom meg halkan.
- Felejteni jöttél, nem? – bátortalanul bólintok, mire folytatja – Akkor miért pont én lennék az, aki felemlegeti neked a múltat? – ő is leteszi az immár kiürült dobozát – Különben meg nekem is van egy s más a rovásomon…
Felállok és Timhez lépek. Hátulról átölelem, mire a kezei az enyémekre csúsznak.
- Tudod, mit? – érdeklődve pislogok rá, majd mellé ülök, mert fogalmam sincs arról, hogy mit akar mondani – Kezdjük tiszta lappal. Hiszen régen jól megvoltunk… Oké?
- Oké. – kedvesen rámosolygok.
Tim elégedetten bólint, majd felpattan a helyéről és egy üveg pezsgővel meg két pohárral tér vissza. Tölt mindkettőnknek, majd az egyik poharat átnyújtja nekem. Átveszem tőle és várakozón nézek rá.
- Az új életünkre!
- Az új életünkre! – ismétlem utána, majd koccintunk és belekortyolunk a pezsgőnkbe.
Mi készen állunk az új életre. A kérdés csak az, hogy az új élet készen áll-e ránk…

2014. október 3., péntek

Egyedül - 2. rész

2010. szeptember

Álmosan nyújtózok egyet, majd az órára pillantva megállapítom magamban, hogy még elég korán van, ezért még tudok aludni egy kicsit, így ismét a párnába fúrom a fejemet és megpróbálok visszaaludni. 
Azonban ebben a tevékenységemben megakadályoz valami – vagy inkább valaki. Apró csókokat kapok a nyakamra, mire lustán elmosolyodom és megfordulok.
Ahogy belenézek a zöld szempárba, mint mindig, most is jóleső borzongás fut végig rajtam. 
- Jó reggelt! – mondom mosolyogva.
Bólint egyet, majd megcsókol. A csókja sem változott az elmúlt egy év alatt, mióta együtt vagyunk. Most is ugyanolyan jó. Mit jó, inkább eszelős. És birtokló. És határozott. És… á, minek is ragozzam? Ezt az érzést úgysem tudnám egy szóval leírni.
- Mit szólnál egy reggelihez? 
- Ez egy burkolt célzás arra, hogy menjek és csináljak reggelit? – kérdezek vissza vigyorogva.
- Együtt is csinálhatjuk… - mondja kisfiús pillantással, majd a tekintete átváltozik kisfiúsból igencsak férfiassá – De csak később. – határozottan, de gyengéden fölém tornyosul – Most csinálhatnánk mást is. 
Vigyorogva bólintok, mivel tudom, hogy mire gondol, de ha ez nem lenne elég, megérzem a vágyát is. Csókra nyújtom a szám, amire ő egyetlen szó nélkül lecsap…

Este, szokás szerint a kanapén ülünk. Vagyis egyelőre még csak én vagyok itt, Zach a konyhába ment egy üveg borért. Néha megszoktunk bontani egy üveggel. Este, lazításképp tökéletesen megfelel.
Csodálkozva nézek rá, amikor bor helyett pezsgővel jelenik meg. Leteszi az asztalra a poharakat, majd kinyitja az üveget és tölt mindkét pohárba, majd az egyiket átnyújtja nekem.
- Pezsgő? – kérdezem meg a nyilvánvalót, de azért elveszem tőle a poharat.
Titokzatos mosollyal az arcán bólint.
- Igen. Tudod, a pezsgő igencsak meghatározó a kapcsolatunkban.
Elmosolyodom. Hát igen, azon az összejövetelen elég sok szerepet kapott ez az ital. 
- És úgy gondoltam, hogy ma is ihatnánk ezt. – folytatja még mindig mosolyogva.
Bólintok, mert teljesen egyetértek vele. Végül is ma van egy éve annak, hogy együtt vagyunk… Emlékszem, miután Zach hazavitt, behívtam egy italra, aztán… aztán az ágyban kötöttünk ki. 
- Nagyon kitartó voltál. – mondom neki ugyanazt, amit anno.
- Miattad érdemes volt annak lennem. – elneveti magát – Először azt hittem, hogy te is a cégnek dolgozol, de jobb, hogy nem. Határozottan feldobtad az estémet.
- Szörnyen untam azt az összejövetelt, ráadásul te is idegesítettél. – vallom meg neki fejcsóválva az akkori érzéseimet.
- Én is untam, de csak addig, amíg ki nem szúrtalak magamnak. – leteszi a kezében tartott poharat és letérdel elém.
Elkerekedett szemeket meresztek rá. Most mit akar? Csak nem…?
- Szeretlek, Kate. Azóta, hogy elküldtél a fenébe a névjegyemmel együtt. – elmosolyodik – Már akkor tudtam, hogy megszerezlek magamnak és soha nem engedlek el... – a mosolya eltűnik és komolyan pillant rám – és egyszer elveszlek. Szeretnék családot alapítani és ha a jövőbe tekintek, akkor ezt csak veled tudom elképzelni. – a zsebébe nyúl, elővesz belőle egy dobozkát és felpattintja a tetejét, így láthatóvá válik a benne lévő gyűrű – Kate Hendricks, hozzám jönnél feleségül?
Az ajkamba harapok, hogy valamennyire visszatartsam a könnyeimet. Nem hittem volna, hogy megkér… jó, persze, bíztam benne, hogy majd egyszer, de azt nem tudtam, hogy pont ma. De talán így a legjobb.
Boldog mosoly kúszik az arcomra.
- Igen.
Zach elvigyorodik, az ujjamra húzza a gyűrűt, majd megcsókol, én pedig boldogan simulok a karjaiba.


2012. május

- Mostantól férj és feleség vagytok, csókoljátok meg egymást.
Zach zöld szemébe pillantok, aki elégedett mosolyra húzza a száját, majd magához von és gyengéd csókot váltunk.
Belemosolygok a csókunkba, amikor meghallom tapsolni a meghívott vendégeinket, barátainkat, rokonainkat.
Amikor a férjem elenged, csatlakozunk a többiekhez. Még jó, hogy Zach hallgatott rám és a házunk kertjében tartottuk az esküvőnket. Így sokkal meghittebb és hely amúgy is akad bőven.

- Hosszú volt a nap. – jegyzem meg mosolyogva.
Zach pimaszul elvigyorodik.
- Épp ideje ágyba bújnunk.
- Úgy gondolod? – kérdezem tőle kacéran, közben pedig leveszem a köntösömet, ami alatt a kifejezetten a ma éjszakára vásárolt, igencsak szexi és sokat sejtető hálóruhám van.
Elismerően végignéz rajtam. A zöld tekintet tüzesen lobban. Hozzám lép és a karjaiba zár.
- Ha tudom, hogy ez lesz rajtad… már rég az ágyba cipeltelek volna. – közli velem vigyorogva, majd az ajka a nyakamra siklik és kapok néhány nedves csókot – Kár, hogy hamar meg kell szabadítsalak tőle.
Elégedetten bólintok.
- Örülök, hogy tetszik.
- Minden tetszik, ami rajtad van, a tiéd és veled kapcsolatos, Mrs. Thompson.


2013. július


- Ez… - Zach hitetlenkedve mered rám – Kate, én… - a kezét a még lapos hasamra simítja – Szeretlek. Mindkettőtöket.
Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Persze tudtam, hogy Zach is akar majd gyereket, de valamiért attól tartottam, hogy nem fog neki örülni… még jó, hogy alaptalanul aggódtam.
- Mi is szeretünk téged, apu. – mondom neki mosolyogva.
Még mindig kissé hitetlenül megrázza a fejét, majd egészen egyszerűen felnyalábol és megforgat a szobában. Amikor a lábam ismét a földön van, megcsókol.
- És mikor? Vagy…?
- Körülbelül két hónapos. – közlöm vele azt, amire kíváncsi volt.
Bólint, majd lehajol, hogy egy vonalban legyen a feje a hasammal.
- Szia, kissrác. Apu már most nagyon vár, de azért egy darabig még maradj bent. Ezt a pár hónapot talán még kibírom…
Játékosan megütöm a vállát.
- Bolond vagy. – megcsóválom a fejemet – És különben is, mi az, hogy „kissrác”? És ha lány lesz?
Felegyenesedik, majd megvonja a vállát.
- Fiú lesz. – jelenti ki magabiztosan.
- Honnan veszed?
- Nálunk, a családban fiúk szoktak születni. – elvigyorodik – Plusz én csináltam, szóval tudom.
Megint megrázom a fejem, amikor meghallom ezt a nagy logikai okfejtést. Hiába, tipikus pasi.
- Alig várom, hogy itt a karjaimban tarthassam. – mondja lelkesen.
- Hidd el, én is.


2013. szeptember

Kinyitom a szemem és kíváncsian nézek körbe. Mindenhol fehér falakat látok és pokolian fáj a fejem. Fel akarom emelni a jobb karomat, hogy megfogjam a fejem, de nem tudom. Amikor lenézek rá, akkor veszem észre, hogy gipszben van. Mi a fene történt? Csak azt tudom, hogy egy kórházban vagyok…
A nyíló ajtó hangjára odakapom a fejemet. John arca felderül, amikor rám pillant.
- Na, végre! Nem tudtam, mikor ébredsz fel…
- Mi történt, John? Hol van Zach? És… - hirtelen a hasamra kapom a fejemet, de a gömbölyödő pocakomnak nyoma sincs – John? Ugye nem…
- Autóbalesetetek volt. Egy részeg barom belétek hajtott. Kate, én…
- Hol van Zach? Hol a férjem? És a babám? – szinte már úgy ordítom John képébe a kérdéseimet.
A bátyám leül az ágyam mellett álló székre.
- A vezető felőli oldalba csapódott a másik autó.
Hirtelen lesápadok. Zach vezette az autót…
- Sajnálom, Kate. Zach meghalt.
Lehunyom a szememet. Ugye ez csak egy rossz álom? Ez nem történhet pont velem…
- És a kisfiam?
- Te is megsérültél, ezért ki kellett venni, de… még pici volt. Több idő kellett volna neki…
Érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Olyan szép és jó életem volt: megismertem Zachet, hozzá mentem, a kisfiunkkal voltam várandós, erre… egy ostoba baleset és egy részeg marha miatt ez mind oda lett. 
- A vétkessel mi van? – szipogom halkan.
- Ő sem élte túl a balesetet.
Bólintok. Nyugodtan megvethetnek érte, de örülök neki. Végül is elvette tőlem a családomat… Még csak az kellett volna, hogy ép bőrrel megússza…
- Egyedül szeretnék maradni. – mondom még mindig csukott szemekkel.
Csak akkor nyitom ki ismét a szememet, amikor meghallom az ajtón lévő zár kattanását.
Az ajkamba harapok, de nem használ semmit. Hangosan felzokogok. Mi lesz most velem?


A jelen

Most, hogy ismét végigpörgettem magamban az események láncolatát, döntésre jutottam.
Olyan boldog voltam Zach-kel! Családalapításra készültünk… Ha nem lett volna az az ostoba baleset, most a kezemben tarthatnám a fél éves kisfiunkat és a férjemmel együtt ünnepelném azt, hogy öt éve ismerjük egymást, de ehelyett… a haláluk első évfordulójáról emlékezek meg.
Miért igazságtalan az Élet? Igazán nem kértem sokat, nekem bőven elég lett volna az, amit kaptam: a férjem és vele együtt a leendő családom.
Hiába telt már el egy év… olyan, mintha minden tegnap történt volna. Szeretem Johnt, de én képtelen vagyok a családom nélkül élni. Ezt a bátyám is tudja, de nem akarja bevallani magának. Azért annak örülök, hogy ő legalább talált magának egy barátnőt. Bell nagyon jó hatással van rá és látni rajtuk, hogy odavannak egymásért. Bevallom, egy kicsit irigy vagyok rájuk a boldogságuk miatt, de nincsen bennem semmi rossz szándék az irányukba.
Felkelek a fotelból és az éjjeliszekrényemhez lépek. Kihúzom a legfelső fiókját, kiveszek belőle egy doboz gyógyszert és a már rég megírt búcsúlevelemet, majd visszaülök a fotelba.
Tudom, hogy John haragudni fog rám és magát fogja okolni, de remélhetőleg megérti a levél tartalmát és azt, hogy mit miért teszek.
Kinyitom a gyógyszeres dobozt és sorra beveszem a benne lévő bogyókat, majd várom a hatásukat.
Szeretettel végigsimítok a gyűrűmön, amit természetesen még mindig hordok. Rossz, hogy egyedül vagyok itt…
De hamarosan újra találkozok a férjemmel. Nem leszek többé egyedül, mert ő ott lesz nekem. Tudom, hogy már vár rám…
És én nem akarok késlekedni...
Nem tudom, hogy mennyi idő telt már el, de egyszer csak érzem, hogy lecsukódik a szemem. A szám halvány mosolyra húzódik, mert tudom, hogy már csak idő kérdése és ismét Zach karjaiban lehetek…
Végül a kezem erőtlenül lehanyatlik, ezzel pedig lelököm az ölemben lévő levelet. Fel akarom venni, de már képtelen vagyok lehajolni érte… a testem már nem engedelmeskedik az akaratomnak, de én nem bánkódok, mert ez is azt mutatja, hogy hamarosan célba érek…
A fejemet a fotel támlájának döntöm. Odakint elered az eső. Eleinte hallom az esőcseppek ütemes kopogását a párkányon, de ez az erőteljes hang lassacskán megszűnik…
Én pedig hazatérek.

2014. október 1., szerda

Egyedül - 1. rész

A jelen

- Kate?
Nem fordulok a hang irányába, továbbra is kifelé bámulok az ablakon, de ettől még a szemem sarkából látom, hogy John, a bátyám sóhajtva közelebb jön hozzám. Megáll előttem, majd leguggol és a kezét a térdemre teszi.
- Ne csináld ezt, húgi! Semmi értelme annak, hogy tönkretedd magad.
- Igazad van. – a bátyám felé fordítom a fejemet – Semmi értelme sincs már semminek.
- Én nem ezt mondtam.
Ismét az ablak felé nézek, mintha az annyira érdekes lenne.
- Nem vagy éhes?
Tagadólag megrázom a fejemet. Hogyan is tudnék most enni?
- Mit tegyek, hogy megint jól legyél?
Keserűen elmosolyodom. Én már sosem leszek jól…
- Nem te tehetsz róla, Kate.
- Szeretnék egyedül lenni. – mondom halkan.
- Rendben. – John feláll, majd az órájára les – Egy óra múlva vacsora, akkor visszajövök.
Bólintok, mire a bátyám kimegy a szobából, így ismét egyedül maradok.
Egyedül… mennyire gyűlölöm ezt a szót!


2009. szeptember
Unottan nézek körbe a teremben. Csupa idegen arc, egyedül a bátyámat ismerem a jelenlévők közül. Még mindig nem értem, hogy tulajdonképpen miért is kellett elkísérnem Johnt erre az összejövetelre. Jó, persze, kellett neki egy kísérő, de akkor is… halálra unom magam, ráadásul még jó pár órán keresztül itt kell lennünk.
Épp azt tervezem magamban, hogy miként is fogok bosszút állni Johnon, amikor valaki megköszörüli mellettem a torkát. A hang irányába fordulok: egy öltönyös pasi áll mellettem. Ez mondjuk nem meglepő, tekintve, hogy itt az összes férfi öltönyben van.
Kérdőn pillantok rá, mire átnyújtja nekem a névjegykártyáját. Némi habozás után átveszem tőle és megnézem a rajta lévő nevet: Zachary Thompson. Hát, fogalmam sincs, hogy mit keres itt ez a Zachary… még unaloműzőnek se lenne jó, olyan karót nyelten áll itt mellettem.
- Nos… - még egyszer a kártyára lesek, majd elmosolyodom – kedves Zachary… - a mosolyom dühbe csap át – dugja fel a kártyáját oda, ahová gondolom. – visszaadom neki a kártyát, kiiszom a maradék pezsgőt a poharamból, majd sarkon fordulok és elmegyek a bár irányába.
Öt perccel később egy teli pohár társaságában kimegyek az erkélyre. Kell némi friss levegő… bent már nem sokáig bírtam volna.
Leteszem a poharamat a korlátra. Körbenézek: szerencsére nincs idekint senki sem rajtam kívül. Még jó… semmi kedvem egy ostoba bájcsevegéshez.
- Nem fázik?
A váratlan kérdést követően hirtelen megfordulok, mire sikeresen lelököm a poharamat az erkélyről. Remek!
Villámló szemekkel nézek a velem szemben állóra. Elképedve veszem észre, hogy a fickó nem más, mint Zachary, akit én az előbb lazán elküldtem a fenébe. Ám ahelyett, hogy bocsánatot kérnék vagy valami, mérgesen ráripakodok.
- Megőrült? Muszáj volt megijesztenie?
Zachary elmosolyodik és közelebb lép hozzám.
- Sajnálom. Nem volt szándékos.
- Oda a pezsgőm. – jegyzem meg szárazon.
- Mindjárt kerítek Önnek egy másikat.
Mielőtt bármit válaszolhatnék, eltűnik. Hát fura egy fazon, az egyszer biztos. Mindazonáltal be kell vallanom magamnak, hogy meglehetősen helyes: fekete haj, zöldes szempár, markáns arcvonások, izmos vállak… Kár, hogy ő is aktakukac-típus.
A korlátnak támaszkodom, amikor Zachary ismét megjelenik. Átnyújt nekem egy poharat, amit elveszek tőle, majd hátat fordítok neki. Ezennel én befejezettnek tekintem a beszélgetést, de ő feltehetően nem, mert mellém lép.
- Mit akar? – kérdezem úgy, hogy közben nem nézek rá.
- Még nem válaszolt. 
- Mire?
- Nem fázik?
Ja, tényleg. Ezt kérdezte meg, amikor a frászt hozta rám.
- Nem hiszem, hogy erről magával kéne beszélgetnem. – pillantok rá felhúzott szemöldökkel.
Zachary mosolyogva megvonja a vállát.
- Nekem mindegy. De aztán ne panaszkodjon, ha megfázik.
Értetlenül meredek rá.
- Miért panaszkodnék? Nem valószínű, hogy máskor is találkozunk.
- Úgy gondolja?
Homlokráncolva nézek rá. Őszintén szólva kész rejtély ez a pasi! Más a helyében tuti, hogy megsértődött volna, de ő… úgy tűnik, hogy nem. Fogalmam sincs, hogy mit akar még, de kezdem már nagyon unni.
- Igen. – közlöm vele határozottan, majd ismét előre fordulok. 
A szemem sarkából látom, hogy ő is hasonlóképp tesz. Nem igaz, hogy nem tudok megszabadulni tőle!
Rásandítok, de lehetőleg úgy, hogy ő ezt ne vegye észre. Kis mosoly bujkál a szája szélén. Ismét megállapítom magamban, hogy jó pasi… kár, hogy aktakukac.
- Mondja, meddig fog még vizslatni? – a mosolya vigyorrá változik, amikor rám pillant – Ne értse félre, ez nagyon hízelgő rám nézve, csak érdeklődöm.
Elfut a méreg. Ő most komolyan szórakozik velem? Nagyon úgy tűnik… Szerintem élvezi azt, hogy bosszant. De ha ő ilyen, akkor én is ilyen leszek… Bosszúból amúgy is jó vagyok.
Teljesen felé fordulok, majd belekortyolok a pezsgőmbe, de persze úgy, hogy egy csepp mellé menjen és hagyom végigfolyni a nyakamon, egészen le a dekoltázsomig. Elégedetten villan a szemem, amikor meglátom a tekintetét, amely természetesen végigkövette a kis csepp útját. Még jó, hogy ezt a ruhát vettem fel és nem valami zártat.
Közelebb lépek hozzá, már amennyire ez még lehetséges. Érzem a leheletét az arcomon és persze azt is észreveszem, hogy mélyen beszívja a levegőt. Ez jó… nagyon jó.
- Mondja, Zachary…
- Zach. – szól közbe rekedtes hangon.
Bólintok.
- Rendben… Tehát Zach… - a mellkasán végigfuttatom az ujjaimat, aminek hatására kissé megremeg – Nem szomjas?
- Nem, én…
Nem hagyom, hogy befejezze, egészen egyszerűen hátrálok tőle egy lépést, majd a maradék italomat az arcába öntöm. Vigyorogva szemlélem a művemet.
- Remélem, hogy ez kellőképp lehűtötte. – jegyzem meg csúfondárosan, majd faképnél hagyom.
Bosszúsan megyek vissza a terembe. Most azonnal megkeresem Johnt és hívok egy taxit. Mára már nagyon elegem van ebből az összejövetelből, Zachből pedig különösen.
Néhány férfi társaságában végre meglátom a bátyámat, így egyenesen odamegyek hozzá. Megfogom a karját, majd elhúzom a többiektől. Ő persze bőszen szabadkozik a férfiaknak, de ez engem most nem érdekel. Haza akarok menni! Akár vele, akár nélküle.
- Mi van, Kate?
- Hazamegyek.
- Mi? De hát… nemrég jöttünk. – mondja csodálkozva John.
- Már két órája itt vagyunk. – világosítom fel őt bosszúsan – És én már nagyon unom! Te is tudod, hogy én…
Eddig jutok a kis kampánybeszédemben, amikor mögöttem hirtelen megszólal egy hang… bennem pedig hirtelen megáll az ütő.
- Á, Johnny! Örülök, hogy látlak. – mondja Zach.
Nagyot sóhajtva megfordulok. Ez most komoly? Ismeri a bátyámat? Ez aztán a mázli! Most végig kell hallgatnom a hülye beszélgetésüket, ráadásul nekem mindehhez jó pofát kell vágnom… na, köszi.
- Zach! Régen nem találkoztunk. – mosolyodik el a bátyám, majd kezet ráz Zach-kel – Mi történt veled? – kérdezi kissé aggódva – Vizes vagy.
- Ez nem víz, hanem pezsgő. – javítja ki mosolyogva a bátyámat.
Klassz! Most tuti elmondja, hogy én voltam… 
Amikor elengedik egymás kezét, John rám pillant, majd vissza Zachre.
- Zach, ő itt a húgom, Kate. 
A férfi zöld tekintete érdeklődve vetődik rám.
- Tényleg?
John bólint egyet.
- Igen. Kate, ő pedig itt Zach, jó barátom az egyetemről.
Fenébe! Már csak ez hiányzott… Bár, ha jobban belegondolok… John soha nem beszélt róla. Ismét elmosolyodom.
- Tényleg? – utánzom a férfi mondatát és hanglejtését – Nem is beszéltél még róla soha.
- Zach eddig külföldön élt, de most visszaköltözött. – magyarázza talán túl lelkesen is John. 
Még egyszer végigmérem a férfit, majd a bátyám felé fordulok.
- Jó, nekem tök mindegy. Most viszont hazamegyek.
- Biztos?
- Igen. Elegem van ebből az egészből.
John fáradtan megdörzsöli a halántékát. Szegény ilyenkor biztos úgy érzi, hogy öregedik pár évet, de nem tehetek róla… unatkozok és kész.
- Oké. Veled menjek?
- Dehogy. Hívok egy taxit.
- Rendben.
Megölelem Johnt, adok az arcára egy puszit, majd szó nélkül távozok. Zach-kel nem foglalkozok, szerintem már így is túl sok időt töltöttem el a társaságában.

A kijárat előtt magamra kapom a kabátomat, majd kilépek az ajtón. Amíg a taxira várok, fáradtan lehunyom a szememet. Nem elég, hogy ma sokáig dolgoztam, még itt is meg kellett jelennem… Ideje beújítanom Johnnak egy barátnőt… Akkor legalább őt cipelné magával mindenhová és nem engem.
Valaki megérinti a vállamat, mire összerezzenek és kinyitom a szememet – és elveszek a zölden csillogó szempárban.
- Jöjjön, elviszem. – mondja mosolyogva.
Összeszűkült szemekkel nézek rá.
- Mondja, maga soha nem adja fel?
- Nem szokásom. – mondja egy ezer wattos és meglehetősen bugyi olvasztó mosoly kíséretében, majd a kezét nyújtja felém, amit egy beletörődött sóhaj kíséretében elfogadok.
Nem akarom bevallani magamnak, de igencsak imponál az, hogy ennyire kitartó… Megrázom a fejemet. Valóban ez a véleményem Zachről vagy csak az elfogyasztott pezsgőmennyiség dolgozik bennem?

Egypercesek

Itt találhatjátok a rövidebb novelláimat, melyeket egy gondolat, érzés, zene vagy ezekhez hasonló apró kis dolgok, mozzanatok ihlettek. 


EGYEDÜL

"... - Mondja, meddig fog még vizslatni? – a mosolya vigyorrá változik, amikor rám pillant – Ne értse félre, ez nagyon hízelgő rám nézve, csak érdeklődöm.
Elfut a méreg. Ő most komolyan szórakozik velem? Nagyon úgy tűnik… Szerintem élvezi azt, hogy bosszant. De ha ő ilyen, akkor én is ilyen leszek… Bosszúból amúgy is jó vagyok.
Teljesen felé fordulok, majd belekortyolok a pezsgőmbe, de persze úgy, hogy egy csepp mellé menjen és hagyom végigfolyni a nyakamon, egészen le a dekoltázsomig. Elégedetten villan a szemem, amikor meglátom a tekintetét, amely természetesen végigkövette a kis csepp útját. Még jó, hogy ezt a ruhát vettem fel és nem valami zártat.
Közelebb lépek hozzá, már amennyire ez még lehetséges. Érzem a leheletét az arcomon és persze azt is észreveszem, hogy mélyen beszívja a levegőt. ..."


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
ÁRAMSZÜNET 
(Kimi Räikkönen fanfiction)

"... Nagyot nyelek, hogy uralkodni tudjak magamon. Hiába telt el két hónap, még mindig érzek iránta valamit… pedig tudom, hogy nem kellene.
Hátrálok egy lépést, így pont a lift falának ütközik a hátam, de nem bánom. Inkább rátapadok a falra, csak ne kelljen ilyen közel lennem hozzá.
- Rendben, beszéljünk.
Elvigyorodik és elégedetten bólint egyet. Épp szólásra nyitná a száját, de megelőzöm. Komor arccal nézek vissza a kék szempárba.
- Akkor áruld el nekem, hogy miért is csaltál meg? ..."


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
KARÁCSONYI MESE
(Manuel Neuer fanfiction)

"...Elfordulok tőle, mert nem akarom, hogy sírni lásson, noha tudom, hogy tudja, hogy most sírok. Hiszen, amikor magyaráztam neki, már akkor is kigördült egy-két könnycseppem.
Hátulról két kar ölel át.
- Lia… - mondja halkan a nevemet.
Nem tudom, hogy miért, feltehetően önkéntelenül megfordulok az ölelésében és egyenesen a tengerkék szempárba meredek – már amennyire látom a könnyeimtől.
Manuel szánakozva néz le rám, majd szorosan magához von, én pedig nyugalmat keresve bújok széles mellkasához.
Amikor abbamarad a sírásom, felemelem a fejemet. Manuel gyengéden a szemembe néz, majd lágyan megcsókol. 
Tudom, hogy nem lenne szabad most ezt csinálnunk, hiszen a barátnője odabent van és bárki észrevehet minket, de… most nem törődök ezzel. ..."

1. rész
2. rész
3. rész

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A MÚLT SZIKRÁJA
(Marko Arnautovic fanfiction)

"...- Miért kellene emlékeznem akármire is? – kérdezem kissé ingerülten.
Még mindig túlságosan fáj… a francba is! Nem veszi észre…?
- Mert sok mindent átéltünk együtt. – mondja komolyan, majd zsebre vágja a kezét.
Keserűen elhúzom a szám.
- Tudod, hogy én mire emlékszem? – ordítom az arcába dühösen – Arra, hogy épp aznap dobtál ki, amikor az életem amúgy is darabokra hullott… – a végére elcsuklik a hangom.
- Ezt meg hogy érted? – kapja fel a fejét hirtelen.
- Mindegy. – vetem oda, majd amikor elmegyek mellette még odaszólok – Hagyj engem békén és éld tovább a tökéletes kis életedet.
- De Caro…
- Erre vágytál, nem? Akkor hajrá! ..."

1. rész
2. rész

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~