A múlt szikrája - 2. rész

2015. február

Ezen a hétvégén van anya születésnapja, ezért ismét hazalátogattam. Pruval és még néhány barátunkkal már tegnap ünnepeltünk, a mai nap pedig a családé.

Talán ezért is lepődök meg, amikor csengetnek. Anya int, hogy nyugodtan maradjak, ezért tovább nézegetem az újságban a különféle bútorokat, ugyanis anyáék kitalálták, hogy egy-két régebbi darabtól megszabadulnának és azok helyett pedig kéne valami új.

Csak akkor emelem fel a fejemet, amikor meghallom Marko hangját. Mi a fenét keres itt?

Felállok a pulttól és kimegyek. Lazán áll a nappaliban, miközben nyájasan cseveg anyuval. Egyedül a jelenlétemre vonja el a figyelmét anyuról és pillant rám.

- Csak egy pillanatra ugrottam be. – közli velem, mintha az időjárásról fecsegnénk – Ráérsz?

- Hát én igazából… – kezdek bele, de anyu simán leint.

- Persze, hogy ráér. – mosolyog rám, majd kimegy apuhoz a kertbe.

Hah, a saját anyám ellenem van. Szép!

- A szüleid még mindig bírnak. – vigyorog rám önelégülten.

- Lehet, ez viszont rám nem vonatkozik. – vágom rá rögtön – Úgyhogy szia. – teszem még hozzá gyorsan, majd felszaladok a lépcsőn a szobámba.

Tudom, hogy gyerekes vagyok, de tényleg nem akarom látni.

Ő persze megint nincs rám tekintettel vagy arra, hogy részemről nemkívánatos vendég, mert kopogás nélkül, simán beszambázik a szobámba és leveti magát az ágyam szélére.

- Mi olyan fontos, hogy nem érsz rá? – kérdezi habozás nélkül.

- Semmi közöd hozzá. 

A hajába túr, majd végigsimít a tarkóján, miközben egy sóhaj is elhagyja a száját.

Miért jut erről eszembe valami egészen más?

- Nem beszélhetnénk normálisan? Ahogy a felnőttek szoktak?

- Miért, felnőttél? – pislogok rá ártatlanul.

- Én igen. – mondja komoran.

- Akkor hallgatlak. – vetem oda és leülök vele szembe az asztalomnál lévő székre, de cseppet sem érdekel, hogy miért jött.

- A fánál azt mondtad, hogy pont akkor dobtalak ki… de mégis mikor? – kérdez rá egyenesen.

Összeszorítom a számat, akárcsak az emlékek a szívemet.

- Már nem számít.

- Arról volt szó, hogy beszélünk. – figyelmeztet, amikor nem mondok semmi mást.

- Nem akarok a múltról beszélni. – válaszolom dacosan.

- Én viszont igen, a fenébe is! – felpattan, majd elkezd fel-alá mászkálni a szobámban – Azt mondtad, hogy tökéletes az életem. Hát, közlöm veled, hogy kurvára nem az! 

- Focista vagy, nem? Mindig is ezt akartad csinálni. – mondom monoton hangon.

Hirtelen megáll velem szemben.

- Miért hozod fel ezt folyton? Igen, akkor még valóban ezt akartam és csak ezt. De elveszítettelek…

- Te dobtál ki! – ordítom a képébe – Ha azt hitted, hogy idejössz, ajnározod magad egy sort és én megbocsájtok, akkor rohadtul tévedtél! Nem az vagyok, aki akkor voltam…

- Ahogyan én sem! – vágja rá rögtön, majd felsóhajt és visszaül az ágyamra – Nézd, én… az életem nem olyan volt, amilyennek képzeltem… és most sem olyan. – folytatja lényegesen kisebb hangerővel – Régen azt hittem, ha focizni akarok, akkor csak arra kell koncentrálnom és minden más csak hátráltatna. – egy pillanatra a szemembe néz, majd a földre viszi a tekintetét – A szakítás nem csak neked fájt, Caro. Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt?

- Te dobtál ki. – ismétlem önmagamat megint, noha az iránta érzett gyűlöletem és szomorúságom már nem olyan erős, mint volt, amint meglátom a szemében a fájdalmat.

- És szerinted nem bántam meg? 

Nem válaszolok, mire egy sóhaj után tovább beszél.

- De, megbántam. – válaszolja meg a saját kérdését – Utánad már semmi sem volt olyan jó. A foci sem ment és megy ugyanúgy. – rám pillant – És a magánéletem… – újabb sóhaj – Semmi komoly nem volt. Egyszer lehetett volna. – a fájdalom ismét visszatér a tekintetébe – Az egyik barátnőm terhes volt… de nem sokkal karácsony előtt a baba elment. 

Erősen kell rá figyelnem, mert alig hallhatóan beszél, de amint megértem, amit mond, félreteszem a korábbi rossz érzéseimet vele kapcsolatban. Szó nélkül felkelek, letérdelek elé és átölelem.

- Kislány lett volna. – suttogja megtört hangon.

- Sajnálom. – motyogom, mire Marko erősen magához ölel.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de Marko rendületlenül kapaszkodik belém és valahogy nekem sem akaródzik elengedni őt. Talán azért, mert rég voltam hozzá ilyen közel, talán azért, amiket mondott… nem tudom. Tényleg.

Amikor nagy sokára elengedjük egymást, kissé már rendezi az arcvonásait.

- Ezért megyek mindig a fához, ha itthon vagyok. Ott csak jó dolgok történtek.

Bólintok. Most már értem, hogy miért jött oda ő is karácsony előtt. A meg nem született baba miatt… és én bunkó voltam vele, pont akkor.

- Ha tudtam volna róla, akkor nem hagylak csak úgy ott. – utalok a karácsonyi találkozásunkra.

- Semmi gond. – kíváncsian tanulmányozza az arcomat – Te viszont még nem mondtad el, hogy mi volt akkor.

- Mit számít az? – kérdezem most már csöppet sem indulatosan.

- Mert valami történt akkor, amiről nem tudok.

- Úgysem tudsz rajta változtatni. – lehelem halkan a szavakat.

- Caro…

- Nem szeretek róla beszélni.

- Én sem a… babáról, de miattad… a múltunk miatt megtettem. – mondja kissé akadozva.

Felkelek és az ablakhoz lépek. A kinti világot szemlélem, mintha az olyan érdekes volna… de valójában a gondolataim visszavisznek az évekkel ezelőtt történtekhez.

- Feltűnt, hogy a… kapcsolatunk vége fele fáradékonyabb voltam? – teszem fel a kérdést a focistának háttal.

- Igen, de hogy jön ez most ide?

- Nem éreztem jól magam, de akkor azt hittem, hogy csak a stressz miatt… hogy mi lesz velünk, ha leigazolsz valahova. – megfordulok, mert képtelen vagyok az arcomat nézni az ablak tükröződésében, ahogy erről beszélek – Amikor elutaztál tárgyalni, belázasodtam. Nem akart lemenni, ezért bementünk az ügyeletre… pár napot bent voltam a kórházban, de utána jobban lettem és hazajöhettem. – elmosolyodom az egyetlen pozitív dolog miatt, ami eszembe jut erről – Veszekednem kellett anyuékkal, hogy hazajöhessek. Mindenképpen itt akartam lenni, amikor visszajössz. – a mosoly eltűnik a számról – Amikor szakítottál velem… nos, én aznap tudtam meg, hogy… – lehunyom a szemem – hogy leukémiás vagyok. 

Marko nagyot káromkodik, de nem mozdulok, csak akkor, amikor ő ölel át engem. Fáradt sóhaj szakad fel a mellkasomból. Ma már lényegesen jobban tudok erről beszélni, de akkoriban… összetörtem.

- Ne haragudj, Caro! Akkora idióta vagyok. Mi a faszért nem kérdeztem meg, hogy mi van?! – hadarja dühösen, mire jobban hozzá bújok.

- Nem most volt. Hagyjuk. – suttogom a mellkasába.

Egy kicsit elhúzódik és a szemembe pillant.

- És most már… jól vagy?

- Május elején kell visszamennem kontrollra. Ha okés lesz minden, akkor… akkor nyilvánítanak gyógyultnak majd.

- Biztos rendben lesz minden. – mondja magabiztosan, majd ismét magához ölel.

2015. május

- Nos? – kérdezi sürgetően, ahogy kilépek az orvosi rendelő ajtaján.

Marko aggódó arcát látva elmosolyodom. Miután akkor, a szobámban mindent megbeszéltünk, megígérte, hogy elkísér a remélhetőleg utolsó orvosi vizsgálatomra. Azt hiszem, hogy így akart kárpótolni a régi dologért… de nem bánom. Örülök annak, hogy itt van.

- Meggyógyultam. – suttogom boldogan, mire Marko felnevet és magához ölel.

- Tudtam! Annyira tudtam! – mondja vidáman.

Amikor elenged, kissé elkomolyodom.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem.

- Ugyan, Caro. – szabadkozik kissé szerényen, majd ismét megölel.

2015. augusztus

- Hogy tetszik New York? – kérdezek rá egy igen sűrű nap után.

- Hát… olyan zajos. – mondja kissé gyerekesen Marko.

- Angliához képest nyilván másabb.

- Ja. De egyik se olyan, mint otthon. – pillant rám ellágyulva, amit én igyekszek nem tudomásul venni.

Amióta kiderült, hogy egészséges vagyok, tartjuk egymással a kapcsolatot. Volt, hogy meglátogattam Staffordban, ahol épp a klubja miatt lakik és volt, hogy ő jött el hozzám… mint ahogyan most is.

Örülök, hogy javult a kapcsolatunk és bár Marko néha utalgat dolgokról, barátok vagyunk. Csak barátok.

- Amint kezdődik a szezon, nem nagyon fogok tudni jönni. – jegyzi meg elkomorodva.

- Tudom.

- Nem akarlak megint elveszíteni. – pillant rám kikerekedett szemekkel.

- Tudom… de eddig is megvoltunk. 

- És ha én nem csak ennyit akarok?

A szívem a torkomban dobog. Miért csinálja ezt most?

- Marko…

Hozzám lép és a karjaiba von.

- Miért ne, Caro? 

Össze fogja törni a szívemet. Megint. Érzem, de nem mondom ki hangosan. 

Igazából a gondolataimmal sincs idő foglalkozni, mert Marko ajkai vadul, de mégis gyengéden lecsapnak az enyémekre.

2017. február

A gyűrűmet forgatom az ujjamon. El sem hiszem, hogy Marko elvett feleségül!

Miután újra egymásra találtunk, természetesen megpróbáltunk ingázni, de egyikünk sem bírta sokáig a másik nélkül, így végül lépni kellett és én voltam az, aki lépett. Szerencsére a cég, ahol dolgozom, terjeszkedni akart Angliában is, ezért rögtön átkértem magam oda. És milyen jól tettem!

- Nézd, anya, kit hoztam! – szólal meg a férjem a kezében lévő kislányunkat kissé megemelve.

Elmosolyodom a látványra. Kábé két évvel azután, hogy a gyerekkori szobámban megbeszéltünk mindent, boldog feleség és anya vagyok. Amikor elhagyott, nem hittem volna, hogy valaha még újra együtt lehetünk, ráadásul családunk is lehet, de mégis megtörtént.

Amint leül mellém a kicsivel, rögtön átveszem Emiliát. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a felhők fölött jártam, de Marko… ő aggódott. Félt, hogy újra megismétlődik az, ami régen, de szerencsére a terhességemmel és a szüléssel is minden simán ment. És amióta Marko először a karjaiba vette a lányát, azóta végleg megbékélt azzal a tudattal, hogy minden rendben van és rendben is lesz.

- Annyira imádom. – olvadozik mellettem a férjem a kicsit szemlélve.

- A múltunk szikrája. – motyogom a kislányomat ringatva.

- Hogy mi?

- Ha nincs a múltunk, mi most nem vagyunk itt. Ő a bizonyíték arra, hogy jók vagyunk együtt. – mondom mosolyogva.

- Igen, a múlt. – hozzám hajol és megcsókolja először a számat, majd a nyakamat – Vagy akár én is megmutathatnám odafent, hogy milyen jók is vagyunk együtt. – susogja érzékien a fülembe, amitől rögtön kész vagyok.

- Szeretlek. – mondom neki lágyan.

- Én is szeretlek. Mindig, Caro. – ad egy puszit a kislányunk szöszi fejére – És a múltunk szikráját is.

A múlt szikrája - 1. rész

2014. október

Vacogva húzom össze magamon a kabátom prémes nyakát. Cudar időjárás uralkodik a városban már egy hete. Amellett, hogy szinte folyton esik a hó, a szél is erősen fúj… és Prunak, a legjobb barátnőmnek épp ilyenkor kell megváratnia.

Megbeszéltük ugyanis, hogy segítek neki lakást keresni és hogy elkísérem az ingatlanügynökhöz. Nos, én itt vagyok, Pru viszont sehol.

Nagyot sóhajtva elkezdek fel-alá mászkálni a hatalmas iroda előtt, mert egyedül nem szeretnék felmenni, hiszen nem az én dolgomat intéznénk most… és amilyen átkozott egy idő van, biztos, hogy nem fogok sokáig téblábolni idekint.

Épp megfordulok, hogy a következő kis szakaszt tegyem meg kábé huszadszorra, amikor egy ismerős alakot vélek felfedezni pont az irodaház ajtaja előtt.

Nem, az nem lehet.

Itt van.

Hogy a fenében lehetséges ez?

Neki most jelenleg Angliában kellene lennie… vagy valahol máshol.

De biztos, hogy nem pont itt, New Yorkban.

Talán nem vesz észre… talán. 

Gyorsan hátat fordítok neki, de amikor a nevemet mondja, tudom, hogy észrevett.

A fenébe!

Na nem baj, talán még elsurranhatok… sietős léptekkel nekiindulok, de hamar utolér és a karomnál fogva visszatart.

Kérdőn pillantok először a kezére, majd a karjára, s végül fel őrá.

Őrá, akit sosem akartam újra látni a történtek után.

- Caroline. – ejti ki a nevemet olyan hangsúllyal, ahogyan csak ő tudja.

- Oh. Szia, Marko. 

A focista épp szólásra nyitná a száját, amikor felbukkan a mentőangyalom, Pru. 

- Bocs, Caro, de őrülten háza volt bent a cégnél. – hadarja egy szuszra – Nem tudtam előbb ideérni.

- Semmi gond. – sziszegem cseppet sem boldogan.

Pru most veszi csak észre a focistát, aki valamiért még mindig a karomat fogja.

Sietve elhúzódom. Még mindig frissen él bennem az érintése… és egyelőre még képtelen vagyok újra elviselni.

- Prudence Willow vagyok. 

- Marko Arnautoviĉ. – mutatkozik be neki kellemes hangján múltam egy fontos része.

- Atyaég! – kiált fel rögtön a barátnőm – Te vagy Caro kedvenc focistája!

Marko kérdőn pillant rám, mire én azonnal lesütöm a szemem. Megfojtom Prut. Tuti. Méghozzá lassan.

- Régen így volt. – motyogom zavartan.

- Na és most? – érdeklődik negédesen.

Összeszűkülő szemekkel nézek rá. Amilyen bunkó, még élvezi is a helyzetet.

- Azóta sokat fejlődött a focitudásom. Vannak jobbak is. – vágok vissza azonnal.

Vigyorra húzódik a szája.

- Kifejtenéd?

Na, ebből most elég. Meg kell szabadulnom tőle. Nem fogok bájcsevegni éppen vele…

- Bocs, de Prunak és nekem dolgunk van. – a barátnőmre sandítok, aki szinte szájtátva bámul hol rám, hol pedig Markora – Igaz, Pru? – kérdezem, amikor a barátnőm nem mozdul.

- Igen, de…

- Viszlát, Marko! – hadarom sietve, majd karon ragadom a bamba barátosnémat és behúzom az ingatlaniroda épületébe.

2014. november

- Ez az utolsó. – jelentem be, miközben leteszem a kezemben lévő jócskán megpakolt dobozt.

- Hú. Akkor ezek szerint végre kijelenthetjük, hogy beköltöztem. – pislog rám büszkén Pru.

- Igen. Már csak ki kell pakolnod. – vigyorodok el a nagy halmot látva.

Pru kinyújtja rám a nyelvét. 

- Ünneprontó. – mondja lazán, majd egészen egyszerűen leül az egyik könyvekkel megpakolt doboz tetejére – Szóval te meg a focista… jártatok?

- És ha abban mondjuk poharak lettek volna? – bökök a fejemmel a dobozra, ami kissé behorpadt Pru súlyától.

- A törékenyek az ablaknál vannak. Tehát…?

Lemondóan felsóhajtok.

- Igen, jártunk. – a barátnőm vigyorát látva azonban sietve hozzáteszem, hogy nem sokáig.

- Miért?

- Mert focizni akart. – közlöm monoton hangon.

Épp elégszer el kellett már mesélnem a nagy sztorinkat, úgyhogy van már benne gyakorlatom.

- Ugyan. Más focistának is van családja a sport mellett.

- Az lehet, csakhogy Marko száz százalékosan szereti csinálni a dolgokat… és amikor választania kellett, így döntött. Ennyi. – mondom vállat vonva.

Pru elgondolkodva néz rám.

- Szerinted nem bánta meg?

- Nem hiszem.

- Nekem nem úgy tűnt. Ezek szerint te nem láttad, hogy nézett rád.

Újabb sóhaj hagyja el a számat.

- Mindegy, Pru. Szép volt, jó volt, de vége van. Nem lapozhatnánk?

- Csak még egy kérdés. – mondja, majd amikor biccentek, újra megszólal – Nemrég volt a vb és akkor szurkoltál neki… ha kidobott, akkor miért érdekel annyira?

- A vb a fociról szól. – habozok egy pillanatig – És Marko jó focista.

- Átlátok rajtad, Caroline Meyer, ugye tudod? – feltápászkodik a dobozról – Ideje, hogy te is beismerd magadnak az érzéseidet. – körbenéz a vadonatúj albérletében – És most segíts, mert egyedül sosem végzek.

2014. december

Hiába élek New Yorkban, az ünnepeket mindig a szüleimnél töltöm Bécsben. Ez amolyan szentírás nekem, amit sosem szegek meg. Pru persze kissé odavolt, hogy nem maradok, de természetesen megérti – igaz, hogy a közös bulizás ötlete szilveszterkor sokat lendített ezen a megértésen.

A szüleim már lefeküdtek aludni, de én képtelen vagyok elaludni, csak forgolódok. Túl sok fájó emlék köt ide, különösen az egykori szomszéd ház lakójához.

Hosszas hezitálás után végül úgy döntök, hogy lehetőleg minél csendesebben, de kisurranok és sétálok kicsit a friss téli levegőn, hátha ez majd elűzi a kósza gondolataimat. 

Az ötletemet tett követi és a kabátomat felvéve elhagyom a házat.

Alig teszek meg néhány lépést, a leheletem szinte azonnal látszódni kezd a hideg éjszakában. Persze ez sem szegi kedvem és továbbmegyek. Bécs egyik kis külvárosában lakunk, ami igazán meghitt ilyenkor. Mindig is szerettem sétálni, főleg itthon. Ez az érzés pedig egyre inkább erősödött bennem, ahogy haza-haza látogattam az évek folyamán.

Nem sokkal azután, hogy elhaladok Markoék háza előtt, lépéseket hallok a hátam mögül. Ezúttal nem fordulok meg, mert pontosan tudom, hogy ki jön mögöttem. Céltudatosan folytatom az utamat az utca végén lévő nagy tölgyfához, amihez rengeteg emlékem kötődik.

A fához érve megfordulok és idén másodszorra nézek farkasszemet Markoval. Ahhoz képest, hogy évekig nem láttam személyesen, ez meglehetősen nagy arány.

- Tudtam, hogy idejössz. – jegyzi meg magabiztosan.

Nem szólalok meg, csak bólintok. Ez a hely nem csak nekem jelent sokat… vagyis jelentett.

- Késő van. – mondja az eget, majd engem szemlélve.

Ismét bólintok. Semmi kedvem beszélgetni vele. Csak az jár a fejemben, ami akkoriban történt… az, ahogy elhagyott…

Hátat fordítok neki és a tájat kezdem el nézegetni. Akkor nézek rá először, amikor meghallom, hogy közelebb jön.

- Még mindig látszik. – mutat a fa törzsére.

- Rég volt. – mondom közömbösen, miközben a törzsbe vésett szívet és a szívben lévő C&M feliratot bámulom.

- Nem olyan rég. – vágja rá azonnal, majd mélyen a szemembe pillant – Emlékszel arra, amikor…? – kezdi, de rögtön közbevágok.

- Nem.

- Ugyan, Caro…

- Miért kellene emlékeznem akármire is? – kérdezem kissé ingerülten.

Még mindig túlságosan fáj… a francba is! Nem veszi észre…?

- Mert sok mindent átéltünk együtt. – mondja komolyan, majd zsebre vágja a kezét.

Keserűen elhúzom a szám.

- Tudod, hogy én mire emlékszem? – ordítom az arcába dühösen – Arra, hogy épp aznap dobtál ki, amikor az életem amúgy is darabokra hullott… – a végére elcsuklik a hangom.

- Ezt meg hogy érted? – kapja fel a fejét hirtelen.

- Mindegy. – vetem oda, majd amikor elmegyek mellette még odaszólok – Hagyj engem békén és éld tovább a tökéletes kis életedet.

- De Caro…

- Erre vágytál, nem? Akkor hajrá!

Tudom, hogy igazságtalan vagyok, de egyszerűen túl sok a fájó pillanat vele kapcsolatban. Megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb hazaérhessek.

Végül azonban nem egyedül, hanem a könnyeim társaságában lépem át a küszöböt.

Karácsonyi mese - 3. rész

2018. december

- Na? Elhelyezkedtetek?

A gyerekek egyszerre kezdenek el bólogatni.

- A végét én is meghallgatom. – mondja a férjem és bemászik mellém az ágyba.

Ma ugyanis kivételesen a mi ágyunkban mesélem a történetet, így legalább mindannyian kényelmesen elférünk. A jobbomon Luckyval, a balomon a férjemmel, a férjem mellett pedig Miával elkezdem elmesélni a történet végét.

- A csók után Manuel néhányszor felhívott, de soha nem vettem fel a telefont.

- Miért nem? – kérdezi Mia.

- Tudod, akkoriban Kathrin volt a barátnője és… nem akartam, hogy miattam Kathrin esetleg szomorú legyen…

- Hülyeség. – vág közbe a férjem.

Finoman oldalba lököm.

- Most én mesélek. Tehát… a történet január végén folytatódik, amikor is Mario hívott…

- Neki bezzeg felvetted. – mondja durcásan életem párja.

- Igen. Neki fel, mert… mert tudtam, hogy valami történt…

2010. január

- Mario?

- Lia… én… ide tudnál jönni? 

Mario ideges hangjától én is azonnal ideges leszek.

- Hová? És… mi történt? Talán Mia…?

- Gyere az Elisabeth-be!

Az Elisabeth a város kórházának a neve.

- Mi történt?

- Én… nem telefontéma. Siess!

- Negyed óra!

Lerakom a telefont, majd remegő kézzel megfogom a kabátomat és a táskámat és elhagyom a lakásomat.

Istenem! Mi a fene történhetett?!

Az információs pultnál érdeklődök, majd jobbra fordulok és végigmegyek a folyosón.

A folyosó végén ott van Mario és… Manuel. Homlokráncolva nézek rájuk.

- Mi van Miával? – kérdezem köszönés helyett.

- Fogalmam sincs. Ebédelni készültünk, aztán… egyszer csak… összeesett. Elájult… és… azonnal behoztam. – motyogja elgyötört hangon.

- Minden rendben lesz. – mondom neki nyugtatásul, de még én sem nyugszom meg tőle – Na és tudsz már valamit róla?

- Nem. Semmit. Már órák óta vizsgálják.

Manuel Mario vállára teszi a kezét.

- Nyugi, öreg. Nem lesz semmi gáz. 

Leguggolok Mariohoz, mert láthatóan nagyon megviselték a történtek.

-  Hozzak neked… valamit?

- Nem. Én… Igen. Vagyis…

- Ásványvíz? – segítem ki kedvesen.

- Jó lenne. Köszi. – megkönnyebbülten elmosolyodik.

- Mindjárt jövök.

Felállok és Manuelre nézek.

- Te kérsz valamit?

Megrázza a fejét, így elindulok a büfé felé, hogy vizet hozzak Marionak.

Épp akkor érek vissza, amikor egy orvos közeledik a fiúk felé. Megszaporázom a lépteimet, nehogy lemaradjak valamiről.

- Önök Fräulein Freiburg hozzátartozói?

Mario feláll a székről.

 - A barátja vagyok. Lia és Manuel a barátaink.

Az orvos bólint egyet.

- Nos… a kisasszony mondta, hogy Önök itt lesznek.

- Mi van Miával? – kérdezem az orvost, közben pedig átnyújtom Marionak a vizet, amit átvesz tőlem anélkül, hogy akár egy pillanatra is levenné a szemét a dokiról.

- Sajnos rosszabbodott a kisasszony állapota, pedig azt hittük, hogy hatásosak voltak a kezelések…

- Miféle kezelések? – szól közbe kíváncsian Mario.

Az orvos csodálkozva néz ránk.

- Ezek szerint… Önök nem tudják?

- Mit kellene tudnunk? – kérdezem rosszat sejtve.

- A kisasszonynak daganatos betegsége van. Már jó ideje kezeljük őt itt… 

Lehunyom a szememet. Nem, az nem lehet! És… én miért nem tudtam erről?! Elméletileg legjobb barátnők vagyunk, vagy mi a fene… 

- Bemehetünk hozzá? 

Mario kérdésére kinyitom a szememet. 

- Természetesen, de egyesével menjenek be és ne legyenek nála túl sokáig. Pihenésre van szüksége.

Mario bólint, majd bemegy a szobába. 

Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vettem észre semmit… 

Úgy döntök, hogy nem megyek be Miához, mert képtelen vagyok most a szemébe nézni. Nem miatta, hanem miattam…

Sarkon fordulok és a kijárat felé indulnék, de Manuel megfogja a karomat.

- Hová mész?

- Haza. – mondom bánatosan.

- Elviszlek. – jelenti ki határozottan.

Bólintok. Egyszerűen most nincs erőm vele vitatkozni.

- Itt fordulj balra! – utasítom halkan… de úgy tűnik, hogy hiába, mert Manuel az ellenkező irányba kanyarodik be – Hé! Mit csinálsz? Én nem erre lakom.

- De én igen.

Néhány méter után megáll egy ház előtt. Kikapcsolja a biztonsági övét és felém fordul.

- Haza szeretnék menni.

- Nem tartom jó ötletnek, hogy most egyedül maradj.

- De…

- Csak most az egyszer… nem csinálnád azt, amit kérek tőled? – kérdezi csendesen.

Válaszul én is kikapcsolom az övemet, kinyitom az ajtót és kiszállok az autóból.

- Jó éjt! – mondja Manuel, majd végigdől a kanapén.

- Neked is. – felelem halkan és az egyik pólójával a kezemben bemegyek a hálóba.

Gyorsan magamra kapom a hosszú pólót, majd ágyba bújok. 

Fogalmam sincs, hogy mióta forgolódok már itt, de mivel képtelen vagyok elaludni, felkelek és a konyhába megyek, ahol előveszek egy poharat és öntök bele egy kevés vizet.

- Lia?

Megfordulok. Manuel egy szál alsógatyában az ajtóban áll és kíváncsian néz rám.

- Én… - lerakom a poharat a kezemből – Nem tudtam elaludni.

- Én sem aludtam.

Felsóhajtok.

- Hihetetlen, hogy… hogy nem tudtam arról, hogy Mia beteg. – szólalok meg halkan.

- Senki sem tudta. – mondja, majd közelebb jön hozzám és megáll a kettőnket elválasztó konyhapultnál.

- De én a legjobb barátnője vagyok. Vagyis… azt hittem, hogy jó barátnő vagyok.

- Ki mondta, hogy nem vagy az?

Lehorgasztom a fejemet, mert érzem, hogy a könnyek megint elárasztják a szememet.

- Észre kellett volna vennem… Többet kellett volna foglalkoznom vele… 

Manuel néhány lépéssel megteszi a köztünk lévő távolságot és magához ölel.

- Most az a fontos, hogy ott legyél Miának, ha szüksége lesz rád. 

Felemelem a fejemet, mire Manuel óvatosan letörli a könnyeimet.

- Miért vagy ilyen kedves velem? 

Édesen elmosolyodik.

- Azért, mert szeretlek.

Tágra nyílt szemeket meresztek rá. 

- Mi? De hát… miért? És mióta?

- Már régóta, de… kellett az a csók, hogy beismerjem magamnak az érzéseimet.

Hihetetlen. Ez a szó jut elsőként az eszembe. A megannyi vitánk és sértéseink után… szeret. Ettől függetlenül azért vannak még bennem meg nem válaszolt kérdések…

- Na és Kathrin?

- A csók után szakítottam vele. Sosem éreztem iránta azt, amit irántad. – végigsimít az arcomon – Kár, hogy az a bizonyos találkozónk nem jött létre…

Nem túl nőiesen felhorkanok.

- Azért, mert te elfoglaltál voltál.

- Hogy érted ezt? – kérdezi meghökkenve.

- Én… felhívtalak aznap. – elszakítom a tekintetemet a kék szempártól és lehajtom a fejemet – Egy nő vette fel a telefonodat és…

Manuel halkan felnevet, mire mérgesen felpillantok.

- Örülök, hogy ez neked ennyire nevetséges.

- Az a nő a bátyám barátnője volt. Azért volt nálam, mert összevesztek a bátyámmal és tanácsot kért tőlem. – elkomolyodik – Megkérdeztem tőle, hogy ki hívott, de nem tudta. Csak később néztem meg a mobilomat és csak akkor láttam, hogy te voltál. – mély levegőt vesz – Nagyon haragszol?

- Már nem. Én… szeretlek.

Gyengéden rám mosolyog, majd lehajol hozzám és megcsókol. Teljes odaadással viszonzom a csókját, mert tudom, hogy most már senki és semmi nem állhat az utunkba: nincsenek viták, nincsenek sérelmek, nincs Kathrin, csak mi vagyunk…

2010. szeptember

- Szerinted nem nézek ki így hülyén? – kérdezi kissé bosszúsan Mia.

- Dehogy. Te vagy a legszebb koszorúslány. 

- De… azt hiszem, hogy egy kicsit lötyög rajtam a ruha.

- Egyáltalán nem.

Tudom, hogy Mia azért aggályoskodik, mert fél, hogy esetleg más is látja rajta azt, hogy beteg, pedig… nem lehet. Igaz, hogy fogyott, de még így is nagyszerűen néz ki – és ami egyáltalán nem elhanyagolható tény, az az, hogy a koszorúslányom. Hát igen. Ezt is megéltük.

Manuel még februárban kérte meg a kezemet a születésnapomon. Szerinte ez egyáltalán nem volt korai, noha akkor kicsivel több mint egy hónapja voltunk együtt, mert már előtte is ismertük egymást, igaz, hogy akkor nem volt ilyen jó a kapcsolatunk…

…És most, két évvel azután, hogy azon a szeptemberi esős napon nekem jött, hozzá megyek feleségül.

Természetesen az órám rajtam van, igaz, hogy meg kellett harcolnom érte, mert Mia szerint nem szokás órát viselni, de… már a szívemhez nőtt. Azóta kaptam rá egy szívet és egy gyűrűt ábrázoló medált is, ráadásul megy a ruhám színéhez is, úgyhogy mindenképpen rajtam marad.

Mia odaadja nekem a csokromat.

- Na? Indulhatunk? 

Még egy utolsó pillantást vetek a tükörbe, majd bólintok. 

- Igen. Mehetünk.

2011. július

Könnyáztatta arcomat a koporsóra szegezem. Eljött az a nap, amit soha nem akartam, noha tudtam, hogy be fog következni: elveszítettem Miát. 

Manuel csendesen magához von, én pedig – már amennyire a nagy hasam engedi – hozzábújok. 

Igaz, hogy Miát, a barátnőmet és egyben Mario feleségét is elveszítettem, de örökre megőrzöm őt a szívemben – és ami azt illeti, a szívem alatt is, hiszen a körülbelül két hónap múlva születendő kislányunknak a Mia nevet fogjuk adni, a barátnőm tiszteletére.

2018. szeptember

- Hasonlítok a barátnődre, mama? – kérdezi Mia kíváncsian.

- Igen. – elmosolyodom, ahogy felidézem magamban a barátnőm arcát – Ő is ugyanilyen eleven, mosolygós és vidám volt, mint te.

- De Mario bácsi feleségét Ann-nek hívják. – jegyzi meg homlokráncolva Lucky.

- Ann a második felesége. – válaszol a fiunknak Manuel.

Mario ugyanis a kórházbeli látogatásunk után két héttel elvette Miát, így Mario már özvegy volt, amikor megismerte Annt.

- Nagyon szomorú voltál, mama?

- Igen, Lucky. – egy pillanatra elszorul a torkom, amikor eszembe jut a temetés – De nem sokra rá jött Mia, másfél évre rá pedig te, úgyhogy utána már nem voltam az.

Lucky ásítva bólint egyet.

- Ideje aludni, srácok. – jegyzi meg mosolyogva Manuel, majd átmegyünk a gyerekekkel a szobájukba.

Betakarjuk őket, kapnak egy-egy puszit, majd visszatérünk a saját szobánkba.

Alig, hogy belépünk a hálóba, Manuel máris magához von.

- Azt hiszem, hogy valamit még nem mondtam el neked az óráddal kapcsolatban…

Lepillantok a csuklómra, amin most is ott virít az órám, majd visszafordítom a tekintetemet a férjemre.

- Micsodát?

- Emlékszel, hogy rákérdeztél az M betűre?

- Igen. Először azt hittem, hogy M, mint Manuel, de aztán azt mondtad, hogy Mia miatt van rajta... – hirtelen elhallgatok és fürkésző pillantásokkal illetem a férjemet – Vagy mégis…?

Mosolyogva bólint egyet.

- Valójában önző módon magam miatt rakattam rá az M-et, de rákérdeztél és nem tudtam, hogy mit szóltál volna hozzá, úgyhogy…

- Miára fogtad.

- Igen.

- Nem baj. Az M mindkettőtökre emlékeztet. – válaszolom mosolyogva.

Manuel megcsókol, majd kíváncsian pillant rám.

- Szerinted minden karácsonykor el kell majd mondanunk nekik a történetünket?

A fancsali képét látva felkuncogok.

- Biztos. – lágy csókot adok neki – Hiszen tudod, hogy ez a karácsonyi mese hozzátartozik az ünnephez… és hozzánk is.

Bólint egyet, lecsap az ajkaimra és a karjaiba kapva elindul velünk az ágy felé, amit a szokásos jóleső borzongással veszek tudomásul.

Mielőtt azonban teljesen átadnám magam Manuelnek és az érzéseimnek, egy pillanatra még felsejlik előttem egykori legjobb barátnőm arca. Nélküle nem teljes a karácsonyunk, de a szívünkben örökre megmarad...

És ebben a mesében is.

Karácsonyi mese - 2. rész

2018. december

- Mama, álmosak vagyunk. – szólal meg Mia teljesen váratlanul.

Csodálkozva pillantok a csemetéimre, majd az órámra, végül pedig vissza a gyerekekre.

- De hát még korán van.

- De mi már álmosak vagyunk.

- Rendben. Akkor menjünk fel.

Odafent a gyerekek villámgyorsan bebújnak az ágyaikba és érdeklődve néznek rám. Először nem értem, hogy hová ez a nagy sietség, mert ilyenkor még javában tombolni szoktak, de… de aztán megértem. Biztosan kíváncsiak a történet folytatására.

- Tehát… hol is tartottunk? 

- Ott, hogy tönkrement az órád. – mondja készségesen Lucky.

- Ja, igen. Tényleg. Tehát… azután a december eleji pizzázás után nem találkoztam Manuellel egészen február közepéig, amikor is a születésnapom van…

2009. február

Duzzogva követem Miát, a legjobb barátnőmet. Bár, a mai húzása után nem biztos, hogy továbbra is ő fogja birtokolni a „legjobb barátnő” címet.

Most ugyanis épp a barátja, Mario villája felé tartunk. És hogy miért? Mario valami fontosat akar mondani Miának és mivel Mia a délután nagy részét nálam töltötte, evidens volt neki, hogy én is megyek Mariohoz. Csak azt nem értem, hogy minek. Legyen harmadik kerék? Ráadásul ma van a szülinapom, amit azért kissé jobban is el tudnék tölteni, de nem. Ehelyett magas sarkúban egyensúlyozok a kavicsos kocsi feljárón.  Ja, igen, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ki vagyok öltözve. Igazából azt hittem, hogy Mia el akar hívni bulizni és ezért kellett kiöltöznöm, de ezek szerint tévedtem. 

Mia kinyitja az ajtót, megragadja a karomat és egy határozott lépéssel átlépi az amúgy teljesen sötét ház küszöbét. Miért nincs villany kapcsolva, ha Mario itthon van, ráadásul már este is van?

Hamar választ kapok a fel nem tett kérdésemre, amikor Mia váratlanul felkattintja a villanyt…

…és egy csomó vigyorgó emberrel találom szembe magam, akik mind azt kiabálják, hogy „Boldog születésnapot, Lia!”.

Meghatódva pislogok a barátnőmre, majd nevetve megöleljük egymást.

- Boldog szülinapot, duzzogós! 

- Nem is vagyok duzzogós! – kérem ki magamnak szelíden, de határozottan.

- Á, dehogy. – egy pillanatra elkomorul – De azért nem haragszol, ugye?

- Nem. – a vendégseregre nézek, majd vissza Miára – Azt hiszem, ideje buliznunk!

Mia egyetértően bólogat, majd belevetjük magunkat a buliba.

Úgy tizenegy óra felé magamra kapom a kabátomat és kimegyek a teraszra. Szükségem van egy kis levegőre, mert eddig szinte folyamatosan pörögtem. Mindig akart velem valaki táncolni. Ez persze nem baj, csak… jól esik most egy kis magány.

- Boldog Szülinapot!

Összerezzenek. Ezek szerint mégsem vagyok itt egyedül. 

Kíváncsian a hang irányába fordulok. Kissé elhúzom a számat, amikor meglátom Manuelt. Hát, őrá aztán igazán nem számítottam.

- Köszi. – mondom udvariasan.

Felém nyújt egy kis dobozt.

- Ez a tiéd. 

Kíváncsian pillantok először rá, majd a kezemben lévő dobozra. Felnyitom a tetejét – egy különleges óra van benne. Azonnal megtetszik. Az egész úgy néz ki, mintha egy karkötő lenne medálokkal, de közben pedig mégsem az… vagyis nem csak az.

Kiveszem a dobozból és közelebbről is megszemlélem. Látszik rajta, hogy nem csak gyárilag vannak rajta medálok, hanem Manuel rakatott rá még egy-két dolgot. Van rajta egy J betű, ami ugyebár a nevem kezdőbetűje (igazából Julia a nevem, de mindenki Liának hív), egy pohár kávé (kár, hogy helyettem a kabátom kóstolta meg), egy autó (nagyon vicces, végül is csak egy hajszálon múlott az, hogy nem ütött el), egy szelet pizza (hát igen, pizzázni is voltunk együtt, bár az a találkozó sem sült el túl jól) és… és egy M betű.

Felhúzott szemöldökkel nézek fel Manuelre.

- M, mint…?

- Mia. – vágja rá lazán.

- Oh, értem.

Már majdnem azt hittem, hogy magára gondol… De, miért is gondolna magára? Hiszen semmi sincs köztünk… és nem is lesz.

- Nagyon szép.

- Örülök, ha tetszik.

Bólintok. Igen, valóban tetszik annak ellenére, hogy Manuellel nem vagyunk éppen túl jó viszonyban, de… végül is ő tette tönkre a régi órámat.

- Sajnálom.

- A régi órámat?

- Is. – felsóhajt és tesz felém egy tétova lépést – Meg a múltkorit. És… úgy általában az egészet.

Mivel látom a szemében, hogy komolyan gondolja, amit mondott és születésnapom is van, eszemben sincs veszekedni vele.

- Én is sajnálom. – visszateszem az órát a dobozba – Azt hiszem, hogy mindig rosszkor találkoztunk.

- Igen. Erre már én is gondoltam. - egy lépéssel megint közelebb jön hozzám – De… hogy ezt elkerüljük: találkozhatnánk valamikor. – kíváncsi tekintetemet látva folytatja – Talán, ha előre megbeszéljük a találkozót, nem fog balul elsülni.

Elmosolyodom. Lehet, hogy mindvégig félreismertem?

- Talán.

- Lia?

Mia hangjára megfordulunk. 

- Igen?

- Nem jössz… - Manuelre pillant, majd megint rám – Vagyis… nem jöttök be? Matsék nagyon szemeznek a tortáddal, de neked kellene felvágni. Ez végül is a te bulid.

- Rendben. Egy perc.

- Oké. – mondja, majd magunkra hagy minket.

- Hétfő délután ráérsz?

- Igen. Négyig dolgozom.

- Ha ötre eléd megyek, az úgy jó?

- Persze.

Lediktálom neki a címemet, meg telefonszámot is cserélünk, majd bemegyünk a házba, hogy felvágjam a tortámat.

2018. december

- De nem találkoztatok, igaz? – kérdezi Mia.

Lucky dühösen néz a nővérére.

- Ne szólj bele, Mia! 

- De hát úgyis ismered a történetet.

- Igen, de… úgy szeretem, ahogy anya mondja.

- Folytathatom? – pillantok rájuk kíváncsian.

- Igen, persze. – Mia látványosan felsóhajt – De olyan bosszantó!

- Hát igen. Valóban az volt… Emlékszem, mennyit készültem arra, hogy találkozzunk, de úgy tűnik, hogy az sem használt, ha időpontot egyeztettünk a találkozóra…

2009. február

Ezt nem hiszem el! Most, hogy végre találkozhatnék normális körülmények között is Manuellel, le kell mondanom, mert váratlanul bejött egy plusz megrendelés és ezért gyakorlatilag egész héten túlóráznom kell. 

Imádom a munkámat, de most… most a pokolba kívánom. Még jó, hogy Manuel megadta a telefonszámát. 

Felhívom és addig, amíg arra várok, hogy felvegye, az ajkamat rágcsálom. Mit fog szólni hozzá? Vajon dühös lesz vagy sokkal inkább megértő?

- Igen? 

Egy pillanatra meglepődök a női hang hallatán. Talán félreírtam a számot? 

- Én… Manuellel szeretnék beszélni. – nyögöm ki nagy nehezen.

- Most épp zuhanyozik. Átadjak neki valamilyen üzenetet? – feleli a nő meglehetősen nyávogós hangon.

Válasz helyett kinyomom a telefonomat. Tehát zuhanyozik. Na vajon miért? 

Elhúzom a számat, képzeletben pedig jól fejbe vágom magam. Hogy lehettem ilyen hülye? Komolyan azt hittem, hogy érdeklem őt? Pont én? Tiszta hülye vagyok!

Érzem, hogy könnyek marják a szememet. 

Amíg a mosdóba megyek, hogy rendbe szedjem magam, elhatározom, hogy többször nem dőlök be neki. Se neki, se másnak. 

2009. december

- Ugyan már, Lia! Ne csináld! – Mia, a legjobb barátnőm esdeklőn pillant rám – Muszáj eljönnöd.

- Tényleg? Ki mondta?

- Én. Na, kérlek! Az adósod leszek, ha jössz.

A ruhára mutatok, ami rajta van és ami az eredetileg az enyém.

- Szerintem már így is az adósom vagy.

- Nem akarok egyedül menni.

Kutatóan vizsgálom barátnőm arcát.

- Mitől olyan különleges ez a karácsonyi buli?

- Hát… ott lesznek a fiúk. És Mario is. – mondja nekem csillogó szemekkel.

A fiúk pont ma, karácsony előtt két nappal tartanak egy kisebbfajta összejövetelt, amire Mia természetesen el akar menni, mert ott lesz a barátja, Mario is. Azt mondjuk nem értem, hogy nekem miért kell ott lennem. Feltehetően úgyis egész este Marioval lesz elfoglalva…

- És? – kérdezem végül nagyon értelmesen.

- És nélküled nem buli egy buli. Kérlek, Lia!

- Lehet az a jövő évi kívánságom, hogy többet nem rángatsz el egy bulira akaratom ellenére?

- Persze.

- Jól van. – egyezek bele nem túl lelkesen.

- Ezek szerint… Eljössz?

- Ha megvárod, amíg elkészülök…

- Naná, hogy meg.

A buli egész jó, de… de valahogy mégsem érzem magam túl jól. Nem tudom, hogy miért… Lehet, hogy beteg leszek?

Kilenc óra felé kisebb nyüzsgés támad, amikor néhányan csatlakoznak a bulihoz. Az újonnan érkezők között van Manuel is – egy sötét hajú lány társaságában.

Üdvözöljük egymást, de az arcom végig érzelemmentes marad. Nem szeretném, ha Manuel vagy bárki más látná azt, hogy mennyire rosszul esik nekem ez az egész, így, amint lehet, azonnal a ház másik felébe megyek, csak azért, hogy ne kelljen beszélgetnem velük.

- Hát itt vagy? Már mindenütt kerestelek! – mondja Mia szemrehányóan.

- Ne haragudj, én csak… fáradt vagyok. – hazudom neki halkan.

- Nem csoda. Agyonhajtod magad.

- Sok a munka. – mondom vállvonogatva.

- Szerinted összeillenek?

- Kik? – kérdezem tőle csodálkozva.

- Hát Kathrin és Manuel.

Hirtelen gombócot érzek a torkomban. Miért kell most pont róluk beszélnünk?

- Nem tudom. – motyogom félhangosan.

- Azt mondjuk nem értem, hogy Manuel miért titkolózott ennyit.

- Ezt hogy érted?

Mia megvonja a vállát.

- Már nyár óta együtt vannak, de csak most hozta magával először Kathrint. Korábban is bemutathatta volna már nekünk.

Én egyáltalán nem bánom, hogy nem láttam, de ezt persze nem mondom ki hangosan. A végén még Mia elkezdene kombinálni.

- Én… egy kicsit kimegyek levegőzni.

- Oké.

Kint jólesően szívom be a friss, téli levegőt. Annyira… fullasztó volt odabent a levegő. Az az igazság, hogy nem igazán tudom, hogyan is kezeljem a helyzetet. Azt hiszem, teljesen felesleges volt bármit is elvárnom akár Manueltől, akár magától a helyzettől. Hiszen tudhattam volna, hogy ilyen…

- Utoljára is itt találkoztunk.

A váratlanul jött kijelentéstől összerázkódok. Oldalra fordítom a fejemet. Néhány lépésnyire Manuel a korlátnak támaszkodva engem figyel.

- Akkor még minden más volt. – mondom halkan.

- Szerinted miattam? 

Elfordulok tőle és inkább a végtelennek tűnő sötétségbe bámulok. Inkább ez, mint Manuel tengerkék szeme…

- Te tűntél el.

- Dolgoztam. – jegyzem meg hűvösen.

- Értem. Tehát ezért nem voltál képes felvenni a telefonodat?

A szemébe nézek.

- Miért nem mész inkább be? Kathrin már biztosan keres. – vetem neki oda keserűen, majd megint előre fordulok.

Közelebb lép hozzám.

- Tudod, jobb is így. 

- Már mondtad. – emlékeztetem őt a pizzériabeli beszélgetésünkre.

- Igen. Úgy tűnik, hogy az első megérzésem volt a helyes veled kapcsolatban.

- Hát persze. – dühösen ránézek – Te már csak tudod, hogy milyen is vagyok valójában. – mély levegőt veszek és sorra veszem az összekülönbözéseink okait – Lehet, hogy béna vagyok és elejtek dolgokat, de aznap volt életem nagy lehetősége, ezért voltam akkor olyan, amilyen. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok. Megesik néha, ha nagyon stresszes a munkám. Nem tartom magam se jobbnak, se rosszabbnak nálad. Úgy vélem, hogy mindenki egyforma. – közbe akar szólni, de leintem – Ha ismert ember lenne a barátom, akár rólad lenne szó, akár másról, soha nem használnám ki… sőt, még segítséget sem fogadtam el soha. Még a szüleimtől sem. Most elég jó pozícióban dolgozom és ezt mind magamnak köszönhetem. Csak magamnak. – végigszalad egy könnycsepp az arcomon – Az órámat pedig az apámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Lehet, hogy ez neked nem jelentene semmit, de nekem sokat jelentett, főleg, hogy aznap láttam őt utoljára élve... – letörlöm a könnyeket az arcomról – Most pedig hagyj engem békén és inkább menj be a barátnődhöz. Én elleszek itt kint egyedül is. Az utóbbi években egyébként is egyedül voltam…

Elfordulok tőle, mert nem akarom, hogy sírni lásson, noha tudom, hogy tudja, hogy most sírok. Hiszen, amikor magyaráztam neki, már akkor is kigördült egy-két könnycseppem.

Hátulról két kar ölel át.

- Lia… - mondja halkan a nevemet.

Nem tudom, hogy miért, feltehetően önkéntelenül megfordulok az ölelésében és egyenesen a tengerkék szempárba meredek – már amennyire látom a könnyeimtől.

Manuel szánakozva néz le rám, majd szorosan magához von, én pedig nyugalmat keresve bújok széles mellkasához.

Amikor abbamarad a sírásom, felemelem a fejemet. Manuel gyengéden a szemembe néz, majd lágyan megcsókol. 

Tudom, hogy nem lenne szabad most ezt csinálnunk, hiszen a barátnője odabent van és bárki észrevehet minket, de… most nem törődök ezzel. 

Most csak Manuel és a csókunk létezik a számomra.

Amikor szétválunk, akkor tudatosul bennem, hogy milyen sokat jelent nekem, de tudom, hogy nem lehet az enyém.

Ellépek tőle és elindulnék befelé, de a karom után nyúl. A mozdulatától felcsúszik a kabátom ujja és láthatóvá válik a csuklómon az órám, amit tőle kaptam a születésnapomra.

- Ez... – meglepetten az órámra néz, majd fel, rám – Hordod?

- Igen. 

- Lia, én…

- Manuel?

Amikor meghallom Kathrin hangját, kirántom a kezemet Manuel fogásából és beszaladok a házba.

2018. december

A fiam ásít egyet, ezért úgy döntök, hogy holnap mondom el nekik a mese végét.

Kivételesen egyiküknek sincs kifogása. Ma elég sokat játszottak, úgyhogy nem is csodálkozok rajta.

- Mama?

- Mondjad, Lucky.

- Szeretlek.

Meghatódottan pislogok a kisfiam álmos buksijára.

- Én is téged.

Karácsonyi mese - 1. rész

2018. december

Betakargatom a gyerekeimet és adok mindegyikük homlokára egy-egy jó éjt puszit.

- Mama?

Kíváncsian fordulok Luckyhoz.

- Tessék?

- Mondasz nekünk egy mesét?

Elmosolyodom és végigsimítok a fiam buksiján.

- Persze. – a kicsik között járatom a tekintetemet – Melyiket szeretnétek?

Mia kissé feljebb ül.

- A tiéteket. 

Csodálkozva pislogok a gyerekekre.

- De azt már annyiszor hallottátok…

- De annyira jó!

- Szóval még nem unjátok?

- Dehogy! A tiétek az egyik legklasszabb történet. – mondja Lucky nagy bólogatások közepette.

Beletörődötten bólintok egyet.

- Hát… jó. Ha ennyire szeretnétek hallani…

- Igen! – vágják rá kórusban a gyerekek.

Mindketten kényelmesen elhelyezkednek az ágyaikban, majd várakozásteljesen pillantanak rám.

- Akkor kezdjük talán a legelején…

2008. szeptember

Fázósan összehúzom magamon a kabátomat és megszaporázom a lépteimet, közben pedig óvatosan egyensúlyozok a kávémmal és a mappáimmal, amikben a mai értekezletre való vázlataim vannak.

Épp jobbra kanyarodnék, hogy beforduljak a következő utcába, amikor valaki nekem jön és egészen egyszerűen feldönt. 

Természetesen nem is én lennék, ha nem ömlött volna a poharam tartalma egyenesen a vadonatúj, hófehér kabátomra. Bosszúsan felszedem a földről a mappáimat, amik sajnos szintén kaptak egy adagot a kávémból. Remek! Most mit fogok bemutatni az értekezleten?

- Mit képzelsz magadról?! Nem tudsz a szemed elé nézni?

Dühösen felállok és a srácra nézek. Egy pillanatra csodálkozva nézek vissza rá, amikor a srácban felismerem a Schalke kapusát, Manuel Neuert, aki most sajnálkozva néz vissza rám.

- Ne haragudj! Esetleg… tudok valamit segíteni?

- Nos… lássuk csak. Oda a kávém, a kabátom és a vázlataim, szóval… szerintem éppen eleget segítettél.

Attól, mert ismert ember, még nem érdemel különleges bánásmódot vagy ha esetleg valaki szerint mégis, én akkor sem osztom a nézetét.

- Tényleg sajnálom. A károdat pedig megfizetem…

- Felejtsd el! – a hangom úgy süvít, akár az őszi szél – Köszönöm, de nem vagyok rád vagy a pénzedre szorulva! – vágom dühösen a fejéhez, majd megkerülöm és sietősen folytatom az utamat az irodába. 

Remélhetőleg még időben érkezem és lesz időm átöltözni… na meg megmenteni a vázlataimat – ha ugyan még meg lehet őket.

2008. október

Mint mindig, most is gyors léptekkel haladok a munkahelyem felé. Ma különösen izgatott vagyok, ugyanis ma fog kiderülni az, hogy az én terveimet fogják-e használni az egyik legújabb parfümreklámban. 

Talán éppen emiatt az izgalom miatt most kivételesen nem nézek annyira körültekintően körbe, hanem automatikusan lelépek a járdáról – pont egy kocsi elé, ami azonnal fékez egyet.

Rögtön ledermedek, majd, miután kissé magamhoz térek, végignézek magamon, de úgy látom, nem történt semmi komolyabb bajom. Igaz, hogy az autó érintette a térdemet, de szerencsére nem ütött el.

- Jól vagy?

A kocsi felé nézek, amiből már kiszállt a vezetője.

Elképedve veszem tudomásul, hogy az autó vezetője nem más, mint a múltkori kávés kalandom okozója, Manuel Neuer.

- Már megint te? – pillantok rá sötéten.

Megrökönyödve néz rám, majd az ő szeme is sötéten villan.

- Tudtommal nem én mentem a te kocsid elé, hanem éppen fordítva.

- Talán lehetnél kissé figyelmesebb is.

- Még hogy én?! Na és te? Ha nem lennék elég figyelmes, most lehet, hogy a kórház felé tartanál és nem itt bájcsevegnél velem. – jegyzi meg gúnyosan.

Tulajdonképpen… igaza van, de ezt nem mondhatom meg neki. A végén még félreértené… és különben is: nem szeretem, ha másnak van igaza.

Felsóhajt és végignéz rajtam.

- Azért… jól vagy?

- Igen. – válaszolom neki meglepetten.

- Elvigyelek?

Már megint ez az adakozós hajlam!

- Köszi, de még megvannak a lábaim. – vetem oda neki kissé ingerültebben, mint ahogyan azt szerettem volna, majd – most már – épségben átkelek a zebrán.

2008. november

Megszólal a telefonom, így abbahagyom a munkámat és megnézem a kijelzőt: Mia hív.

- Van ma estére valami programod?

- Neked is szia. – mondom homlokráncolva. 

- Szóval?

A tekintetem az asztalon heverő papírhalom felé téved.

- A munka annak számít?

- Nem. Nincs kedved pizzázni egyet?

- De, szívesen.

Végül is vacsoráznom azért csak kell majd valamikor…

- Rendben. Menj készülődni! Egy óra múlva ott vagyok nálad.

- Miért kellene készülődnöm? – kérdezem rosszat sejtve.

- Az előbb mondtam. Pizzázni megyünk.

- Azt nem mondtad, hogy ki akarsz mozdulni.

- Pedig ki akarok. Mégpedig Ninohoz. 

Nino süti a környéken a legjobb pizzát, ezért Miával gyakran szoktunk hozzá járni.

- Akkor? Jössz?

Beletörődötten sóhajtok egyet.

- Persze.

- Oké. Akkor egy óra múlva. – mondja vidáman Mia, majd leteszi a telefont, én pedig a hálóba megyek, hogy magamra kapjak valami göncöt.

Körülbelül másfél órával később már Nino pizzériájában ülünk és a pizzáinkra várunk, de… valahogy mégsem minden olyan, mint általában, Mia ugyanis feltűnően sokat nézi az ajtót.

- Talán meg akarsz szökni előlem? 

Mia felém fordul.

- Nem, én… Mario idejön.

Mario valójában Mario Götze, aki történetesen amellett, hogy focista, Mia barátja lassan már két hónapja.

Csodálkozva nézek a barátnőmre. Azt hittem, hogy ketten leszünk – na, nem mintha lenne ellene bármi kifogásom, csak… úgy tűnik, hogy Mia már megint kész tények elé állít.

- Igen? Mikor mondta, hogy jön?

- Még délután.

- Akkor én miért is vagyok itt? – kérdezem tőle kissé dühösen.

- Mert… mert a legjobb barátnőm vagy és mert tudtam, hogy úgyis otthon kuksolsz.

- Dolgoztam. – javítom ki kissé higgadtabban.

- Péntek este? – az asztalra könyököl – Most komolyan, Lia: tényleg szívesebben lennél otthon, mint itt, velünk?

Megrázom a fejemet. Hát tényleg nem érti? Egyszerűen utálom, ha elhallgat előlem valamit, különösen, ha olyan dologról van szó, ami engem is érint.

- A „velünk” egészen pontosan kiket is takar?

- Mariot, engem…

- És még?

- A csapatot. – mondja nagyot sóhajtva.

Egy pillanatra lehunyom a szememet.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy az egész válogatott itt lesz?! Mia Freiburg! Véged van. 

- Most miért? Tök jó buli lesz. És néhányukat már amúgy is ismered.

Kelletlenül bólintok. Mián keresztül megismertem néhányukat. Rendesek, meg jó fejek, de hogy velük töltsem a péntek estémet? 

- Itt is vannak! – jegyzi meg Mia csillogó szemekkel.

- Az adósom vagy. – súgom neki oda halkan, amíg a pizzériába betóduló focistákat figyelem.

Mia legyint egyet.

- Már megszoktam.

Tulajdonképpen nincsen semmi bajom a fiúkkal és akár még jól is érezhetném magam ma este, de ez a pillanatnyi optimizmusom gyorsan elszáll, amikor Manuel Neuer is csatlakozik hozzánk.

Amikor rám néz, látni az arcán, hogy felismer. Meglepetten vizslat engem, de azért köszön nekünk.

Mivel az illem úgy kívánja, én is köszönök neki, bár semmi kedvem hozzá.

Gondolatban bővítem a listámat, ami azt tartalmazza, hogy hogyan is fogok bosszút állni ezért Mián.

Ez a lista még inkább bővül, amikor Manuel mellém ül, mert ez azt jelenti, hogy valószínűleg ostobán fecsegnem kell majd vele, pedig semmi kedvem hozzá.

A többiek beszélgetését figyelem, de közben végig magamon érzem Manuel pillantását, amit egy idő után megelégelek és a kapus felé fordítom a fejemet.

Egy pillanatig a szemembe néz, mielőtt megszólalna.

- Még nem ismerjük egymást… 

- Szerintem már találkoztunk. Kétszer is.

- Tényleg sajnálom a történteket.

Megvonom a vállamat.

- Nem kell. 

- Nem kezdhetnénk tiszta lappal?

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Nincs semmi értelme.

Kíváncsian néz rám.

- Miért?

- Máskor már úgysem fogunk találkozni. – válaszolom neki közömbösen.

- Honnan veszed?

- Más körökben mozgunk.

- Mire akarsz ezzel célozni? – kérdezi komor arccal.

- Te ismert vagy, én nem. Ez nem elég?

- Szóval ezért vagy velem ilyen? Mert felismernek az utcán?

- Én nem vagyok veled semmilyen. – javítom ki halkan, hogy a többiek ne halják azt, hogy miről beszélgetünk.

- Á, dehogy. – keserűen elhúzza a száját – Miért hiszed azt, hogy te jobb vagy nálam?

- Én nem hiszem azt.

- Tényleg nem. – gúnyosan elmosolyodik – Tudod, jobb is így. A végén még azt hinném, hogy azért állsz szóba velem, hogy felkapaszkodhass a hátamon.

- Menj a fenébe! – sziszegem neki dühösen, majd Miához fordulok – Most megyek, mert még dolgoznom kell.

- Na de…

- Majd hívlak. – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, mire barátnőm bólint egyet.

Felkapom a táskámat és a kabátomat, majd elindulok az ajtóhoz.

Kinyitom és épp kilépnék rajta, amikor egy kéz visszarántja előttem, egyenesen neki a kezemnek.

Dühösen felkapom a fejemet. Manuel volt az, aki meg akarta akadályozni azt, hogy elmenjek. Most komolyan: nem tudna végre leszállni rólam?

Felemelem a kezemet, amelyiknek nekiütődött az ajtó, de szerencsére nincs semmi baja – nem úgy az órámnak. Annak ugyanis betörött a kijelzője.

- Gratulálok, zsenikém. 

- Nézd, én…

- Miért nem hagysz már békén?! – kiáltok fel elkeseredetten, majd ismét kinyitom az ajtót, hogy hazamenjek.

Most senki sem állít meg, így könnyűszerrel kilépek az ajtón…

2018. december

- Na, Mama! Miért hagytad abba? – kérdezi morcosan Mia.

- Már későre jár. 

- Pedig most kezd izgalmas lenni. 

A férjem hangjára hátrafordulok. Az ajtóban áll és az ajtófélfát támasztva figyel minket.

- Mióta állsz itt?

- Az eleje óta. – mondja vigyorogva.

- Mama?

- Mia, majd holnap folytatom, rendben?

- Nem lehetne inkább most? 

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Nem. Nagyon jól tudjátok, hogy holnap jönnek a nagyiék. 

- Ajj, jó. – egyezik bele duzzogva.

Lucky megfogja a kezemet, mire kíváncsian ránézek.

- Szerinted a nagyiék hoznak ajándékot is?

Elmosolyodom.

- Holnap már karácsony, szóval szerintem biztos.

Felállok és még egyszer betakarom őket.

- Most pedig tessék aludni. Jó éjszakát!

- Jó éjt! – mondják kórusban a gyerekek.

Még egyszer végignézek rajtuk, majd az ajtóhoz lépek. A férjem átöleli a derekamat és hangtalanul becsukjuk magunk mögött az ajtót.

Áramszünet - 2. rész

Látom, hogy megkeményednek az arcvonásai, de nem igazán tud ezzel meghatni. Ő akart beszélgetni, szóval… most itt van rá a lehetőség.

- Nem csaltalak meg. – közli szárazon.

- Oh, tényleg? – gúnyosan elmosolyodom – Biztos én láttam rosszul a történteket és csak beképzeltem magamnak, hogy egy szőke plázacica le akarta dugni a nyelvét a torkodon. – mondom neki dühösen.

Még mindig a szemem előtt látom, ahogy smárol azzal a nőcskével… Legszívesebben elsírnám magam, de nem akarom megadni azt az örömöt Kiminek, hogy sírni lásson.

- A nő mászott rám.

- Ne nézz már teljesen hülyének, Kimi. Én…

- Megértem, hogy félreérthető volt a szitu, de nem miattam alakult ki az a helyzet. – felsóhajt és megdörzsöli a homlokát – Kimentem levegőzni, aztán meg az a csaj utánam jött. A korlátnak nyomott és lesmárolt, de utána ellöktem.

- Szóval beismered. – állapítom meg csalódottan.

- Azt, hogy lesmárolt, igen. De nem csaltalak meg! 

Szívesen hinném azt, hogy nem történt semmi több. Miután megláttam őket, elrohantam, de… de akkor is. Hagyta magát! Mondjuk, ha átgondolom a dolgokat, előfordulhat, hogy nem tudott volna szabadulni, tekintve, hogy az a nőcske szinte kilökte az erkélyről, úgy tapadt rá, de… Nem fogom hagyni magam. Most már csak azért se.

- Á, dehogy. Akkor te ezt minek neveznéd?

- Na és te? Elég könnyen túlléptél rajtam. – jegyzi meg csípősen.

Elkerekedett szemekkel meredek rá. Mi van?

- Te mégis mi a fenéről beszélsz?

- Rólad meg arról a Thomasról.

Thomas Seb egyik legjobb barátja és mivel Seb az unokatestvérem, ezért ismerem én is és az valóban igaz, hogy jóban vagyok vele, de nem úgy… Soha nem volt semmi köztünk, csak barátság.

- Mi van velem meg Thomas-szal? – kérdezek vissza továbbra is értetlenül.

- Ugyan, ne tégy úgy, mintha nem tudnád. – a kék szempár jegesen villan egyet – Láttam éjjel a kocsiját a házad előtt. – mondja vádlón – És feltételezem, nem malmoztatok.

Elképedve nézek Kimire.

- Te… eljöttél hozzám?

Melegség járja át a szívemet. Azt hittem, hogy nem voltam neki elég fontos, mert nem keresett meg, miután szakítottam vele… de ezek szerint mégis.

- Nem ez a lényeg. – motyogja zavartan.

- De igen. 

- Akkor miért volt nálad?

Elmosolyodom. Csak nem féltékeny? Pedig semmi oka sincs rá… 

- Kiderült, hogy Thomas apukája beteg és meg kell műteni, Thomas pedig kissé kiborult a műtét miatt. 

- Te pedig megvigasztaltad. – állapítja meg epésen, de figyelmen kívül hagyom a megjegyzését.

- Először Sebhez ment, de ő nem volt otthon, ezért átjött hozzám, de csak beszélgettünk. – magyarázom úgy, hogy a „csak” szót erősen megnyomom.

- Persze, mert ő csak beszélgetni akar veled.

Miért ilyen csökönyös? Tulajdonképpen kettőnk közül nekem van okom hisztizni, nem neki… Végül is én nem csókolóztam senkivel.

- Pedig csak beszélgettünk. – felelem ingerülten, majd kissé kedvesebben folytatom – Neked is jól esett, amikor veled voltam azután, hogy apukád…

Ha a nézéssel ölni lehetne, szerintem már nem élnék. Tudom, hogy azzal, hogy az apukáját felemlegettem, fájó pontra tapintottam, de valahogy meg kell értetnem vele azt, hogy Thomas tényleg csak a barátom.

- Miért nem hiszel nekem? – kérdezem végül egy nagy sóhaj kíséretében.

- Te sem hiszel nekem. – jegyzi meg közömbösen.

- Thomas és köztem soha nem volt semmi… és nem is tudtalak volna megcsalni, mert…

- Mert? – vág kíváncsian a szavamba.

- Mert szerettelek! – fakadok ki elkeseredetten, majd hátat fordítok neki.

Lehunyom a szememet és mélyeket lélegzek, hogy megnyugodjak. Kimondtam azt, amit soha nem hallott még tőlem, amíg együtt voltunk és amit én sem hallottam tőle egyszer sem. Érdekes, nem? Fél évig együtt voltunk, de soha nem mondtuk el egymásnak az érzéseinket.

Jóleső borzongás fut végig rajtam, amikor megérzem a karomon a finn kezét. Kinyitom a szemem, amikor maga felé fordít.

- És most? – kérdezi végtelen gyengédséggel a hangjában.

- Még most is. – suttogom halkan.

Kimi arca felderül és lusta mosoly kúszik az arcára.

- Az jó, mert én is szeretlek téged.

Még jó, hogy a karjai a derekamon pihennek, máskülönben biztos, hogy most összeestem volna. Mindig is azt akartam, hogy egyszer ezt mondja nekem, de persze úgy is boldog voltam vele, hogy nem mondta ki nyíltan az érzéseit, mert éreztette velem, hogy fontos vagyok neki... de így azért jobb, hogy most már én is hallottam tőle ezt, noha fogalmam sincs arról, hogy most hányadán is állunk egymással.

- Mindketten makacsok vagyunk és túlságosan is büszkék… ezért nem beszéltük meg előbb, igaz? – teszem fel neki azt a kérdést, ami lényegében összefoglalja azt, hogy miért is történt az, ami.

- Attól tartok, igen. De mostantól minden másképp lesz, feltéve, ha te akarod ezt a… kapcsolatot. – mondja mosolyogva.

Bólintok, mire szexin elvigyorodik és megcsókol. Nagyot sóhajtok, amikor a nyelve az enyémet érinti.

- Akarlak. – mondja rekedten, majd a szája továbbsiklik a nyakamra és ezzel egy időben az ölét az enyémhez nyomja.

A pólója alá csúsztatom a kezemet, hogy érezzem izmos mellkasát, majd a kezem továbbvándorol a sliccéhez. Elégedetten felmorran, amikor kigombolom a nadrágját és lehúzom a sliccét. Egy mozdulattal megszabadul a farmerétől és a boxerétől, majd felhúzza a szoknyámat és alám nyúl, így könnyűszerrel az ölébe kap és a lift falának nyom, de közben a szája nem szakad el az enyémtől. Amikor pedig igen, az ajka a nyakamra tapad. Beletúrok a hajába és lehunyt szemmel élvezem a kényeztetést.

Az egyetlen ruhadarab, ami még az utunkban áll, a bugyim, de azt Kimi egy laza mozdulattal és egy perverz vigyorral gyakorlatilag letépi rólam, majd utána rögtön eggyé válik velem.

Halkan felnyögök, amikor megérzem őt magamban. Végre! Két hónap azért mégiscsak két hónap…

A finnbe kapaszkodok, a fejemet pedig a lift falának döntöm, közben pedig próbálok úrrá lenni a szapora légvételemen. 

- Uhh, Lara… - morogja rekedt hangon a fülembe, majd fokozza a tempót.

Előre döntöm a fejemet és a nyakát apró csókokkal halmozom el, majd óvatosan beleharapok a bőrébe úgy, hogy a fogaim szinte csak karcolják a bőrét, amitől Kimi kissé megremeg, majd egy-két gyors lökést követően szinte egyszerre robbanunk…

Egy kicsit még bennem marad, mosolyogva megcsókol és csak utána szakad el tőlem.

Amíg felhúzza a nadrágját, kicsit rendbe szedem magam. 

- Ez a tiéd. – nyújtja felém sunyi vigyorral az arcán a bugyimat.

- Tönkretetted. – jegyzem meg lebiggyedt szájjal, de a szemem azért mosolyog.

Kimi rekedtesen felröhög.

- Bocs. Majd kapsz helyette újat. – zsebre vágja az immár használhatatlanná vált alsómat és a karjaiba zár – De gondolom nem bánod annyira, hogy olyan hirtelen szabadítottalak meg tőle.

- Nem. – válaszolom mosolyogva és a nyakára kulcsolom a kezeimet – Szeretem, hogy ilyen vagy.

Bólint egyet és megcsókol. A gyomromba ismét beköltözik egy fura érzés. Csak nem…?

- Kimi?

- Asszem, megérkeztünk. – mondja vigyorogva.

A szavait az is bizonyítja, hogy amikor elengedjük egymást, kinyílik a lift ajtaja. Körülnézek. Valóban… az ötödiken vagyunk.

Kéz a kézben szállunk ki a liftből, majd egyenesen a finn szobájába megyünk.

- Szerinted mennyi ideig voltunk bent? – pillantok rá kérdőn.

Hozzám lép és magához húz.

- Nem tudom. – a karórájára pillant – Kábé két órát. – a szemembe néz a szokásos szexi nézésével - Most, hogy mondod… megismételhetnénk a liftben történteket.

- Veszekedni akarsz? – vigyorgok rá pimaszul.

- Na, ezért kapsz. – morran fel játékosan, majd lecsap a számra és vad csókot ad – Kihagytunk két hónapot, szóval… van mit bepótolnunk.

Helyeslően bólogatok, mire a finn lazán felkap és az ágyhoz visz.

Amikor Kimi szemébe nézek, nem a Jégembert, hanem egy jókedvű, gyengéd, vicces, szexi és nem mellesleg szerelmes férfit látok… emiatt pedig úgy érzem, hogy nem is lehetne kerekebb a világom.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez a nap ilyen eseménydús lesz… Azt meg főleg nem, hogy mi mindenre jó egy kis áramszünet, de egyáltalán nem bánom a történteket.

Erre leginkább Kimi édes csókjai a bizonyítékok… és a vele töltött idő, amiből remélem, hogy még jó sok megadatik nekünk.

Áramszünet - 1. rész

Idegesen dobolok az ujjaimmal a térdemen, közben pedig feszülten szuggerálom a falon lévő órát. Mégis meddig kell még várnom Sebre? Már így is késik ötven percet és tuti, hogy nem fogok sokáig itt szobrozni a hotelban. Nekem is van épp elég dolgom és utálom, ha feleslegesen elmegy az időm… jelen esetben pedig épp az történik.

Elégedetlenül felmorranok, amikor Seb helyett Kimi lép be a hotel bejáratán. Semmi kedvem itt és most találkozni az exemmel, de… mivel Seb még mindig nincs itt és fogalmam sincs, hogy merre lehet, kénytelen vagyok tájékozódni Kimitől. 

Felállok, lesimítom a szoknyámat, majd a bőröndömmel együtt utána sietek. 

A lift előtt érem utol. Finoman megérintem a vállát, mire megfordul. Meglepettség látszik a tekintetében. Ami engem illet, én sem hittem, hogy összefutunk, noha ez várható volt, tekintve, hogy egy versenyhétvégére jöttem és ugyebár Kimi is versenyzik. 

- Én… - az ajkamba harapok – Nem tudod, hol van Seb?

Kérdőn pillant rám.

- Beszélgetni akarsz? Tudtommal eddig nem voltál hajlandó meghallgatni. – közli velem gúnyosan.

Mi van? Még neki áll feljebb? Hát komolyan mondom nem normális! 

Megrázom a fejemet, hátat fordítok neki és épp visszaindulnék a fotelhoz, ahol eddig is ültem, de a finn megfogja a karomat, így pedig megállásra késztet. Visszafordulok felé és a kékes-zöldes szempárba nézek.

- Szerintem még a Red Bull home-jában van. – mondja nagyot sóhajtva.

Kelletlenül bólintok. Remek! Mit fogok én addig csinálni? Ugyanis Sebnél van a szoba kulcsa, szóval addig nem is tudok felmenni a szobába, amíg ő meg nem jön.

- Feljöhetsz hozzám is addig. Egymás mellett vannak a szobáink. 

Mintha kitalálta volna a gondolataimat… de vajon jó ötlet ez? Nem hinném, hogy sok jó sülne ki abból, ha mi ketten egy szobában tartózkodunk… Viszont nincs kedvem itt ücsörögni még ki tudja, mennyi ideig…

- Rendben. Köszönöm. – válaszolom halkan.

Kimi bólint egy aprót, majd megnyomja a lift hívógombját. 

Amint megérkezik a lift, beszállunk. A finn előre enged, így én lépek be elsőként. Az ötödik emeletre megyünk. Ezt onnan tudom, hogy odalestem, amikor Kimi benyomta a gombot. Magamban folyamatosan fohászkodom, hogy minél hamarabb felérjünk, mert nem szívesen vagyok a pilótával egy ilyen meglehetősen kicsi helyen. Még mindig hatással van rám, a történtek ellenére is.

Hirtelen furcsa bizsergést érzek a gyomromban, de ez nem Kimi miatt van. Olyan, mintha… mintha megállt volna a lift. Kérdőn pillantok a mellettem állóra, aki szintén értetlenül forgatja a fejét, majd a gombokhoz lép és ismét benyomja rajta az ötös számot, de… semmi. A lift mozdulatlan.

- Hol álltunk meg?

- A negyedik és az ötödik emelet között. – mondja, majd felveszi a telefont, de nem szól bele, hanem simán visszarakja.

- Mi az? – pillantok rá értetlenül.

- Süket.

- Hogy micsoda? Ugye, ezt most nem mondod komolyan? – fakadok ki kissé ingerülten.

- Nézd, Lara, nekem sem tetszik ez az egész, de nem én tehetek arról, hogy elment az a kibaszott áram, világos? – vágja a fejemhez hasonlóan ideges állapotban.

- Erről kivételesen nem te. – jegyzem meg csípősen.

Rideg, már-már fagyos pillantással illet. Lemondóan megrázom a fejemet, majd a zsebembe nyúlok a telefonomért, hogy felhívjam a portát vagy valami, de… nem tehetem, mert lemerült. Most komolyan: mi jön még?

Felsóhajtok és a finnre nézek.

- Te nem tudnál telefonálni?

- Nem. – kérdő tekintetemet látva tovább folytatja – A home-ban hagytam a mobilomat. A hülye riporterek megint faggatni akartak, ezért gyorsan leléptem.

Az ég felé emelem a tekintetemet. Hát, ez egy rohadtul elcseszett nap, az már egyszer biztos. Nem elég, hogy Seb késik, összefutottam Kimivel, ráadásul egy liftben ragadtunk ki tudja, hogy mennyi időre… Remélem, minél előbb megoldják a dolgot.

Akaratlanul is keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, amikor a finn végignéz rajtam. Mindig is utáltam, ha úgy mustrál valaki, mintha a húspiacon lennénk…

A mozdulatom hatására egy halvány mosoly jelenik meg a szája szélén, de amikor ismét a szemembe néz, újra komollyá változik.

- Most, hogy így itt ragadtunk, talán megbeszélhetnénk a dolgokat. Nem gondolod?

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Szerintem nincs miről beszélnünk.

A pilóta felsóhajt, majd tesz egy lépést felém. Mivel egy rohadt liftben vagyunk, így olyan közel van hozzám, hogy érzem az arcomon a leheletét. 

- Szerintem meg van. – suttogja halkan, majd az arcával elkezd felém közelíteni.

Nagyot nyelek, hogy uralkodni tudjak magamon. Hiába telt el két hónap, még mindig érzek iránta valamit… pedig tudom, hogy nem kellene.

Hátrálok egy lépést, így pont a lift falának ütközik a hátam, de nem bánom. Inkább rátapadok a falra, csak ne kelljen ilyen közel lennem hozzá.

- Rendben, beszéljünk.

Elvigyorodik és elégedetten bólint egyet. Épp szólásra nyitná a száját, de megelőzöm. Komor arccal nézek vissza a kék szempárba.

- Akkor áruld el nekem, hogy miért is csaltál meg?

Egyedül - 2. rész

2010. szeptember

Álmosan nyújtózok egyet, majd az órára pillantva megállapítom magamban, hogy még elég korán van, ezért még tudok aludni egy kicsit, így ismét a párnába fúrom a fejemet és megpróbálok visszaaludni. 

Azonban ebben a tevékenységemben megakadályoz valami – vagy inkább valaki. Apró csókokat kapok a nyakamra, mire lustán elmosolyodom és megfordulok.

Ahogy belenézek a zöld szempárba, mint mindig, most is jóleső borzongás fut végig rajtam. 

- Jó reggelt! – mondom mosolyogva.

Bólint egyet, majd megcsókol. A csókja sem változott az elmúlt egy év alatt, mióta együtt vagyunk. Most is ugyanolyan jó. Mit jó, inkább eszelős. És birtokló. És határozott. És… á, minek is ragozzam? Ezt az érzést úgysem tudnám egy szóval leírni.

- Mit szólnál egy reggelihez? 

- Ez egy burkolt célzás arra, hogy menjek és csináljak reggelit? – kérdezek vissza vigyorogva.

- Együtt is csinálhatjuk… - mondja kisfiús pillantással, majd a tekintete átváltozik kisfiúsból igencsak férfiassá – De csak később. – határozottan, de gyengéden fölém tornyosul – Most csinálhatnánk mást is. 

Vigyorogva bólintok, mivel tudom, hogy mire gondol, de ha ez nem lenne elég, megérzem a vágyát is. Csókra nyújtom a szám, amire ő egyetlen szó nélkül lecsap…

Este, szokás szerint a kanapén ülünk. Vagyis egyelőre még csak én vagyok itt, Zach a konyhába ment egy üveg borért. Néha megszoktunk bontani egy üveggel. Este, lazításképp tökéletesen megfelel.

Csodálkozva nézek rá, amikor bor helyett pezsgővel jelenik meg. Leteszi az asztalra a poharakat, majd kinyitja az üveget és tölt mindkét pohárba, majd az egyiket átnyújtja nekem.

- Pezsgő? – kérdezem meg a nyilvánvalót, de azért elveszem tőle a poharat.

Titokzatos mosollyal az arcán bólint.

- Igen. Tudod, a pezsgő igencsak meghatározó a kapcsolatunkban.

Elmosolyodom. Hát igen, azon az összejövetelen elég sok szerepet kapott ez az ital. 

- És úgy gondoltam, hogy ma is ihatnánk ezt. – folytatja még mindig mosolyogva.

Bólintok, mert teljesen egyetértek vele. Végül is ma van egy éve annak, hogy együtt vagyunk… Emlékszem, miután Zach hazavitt, behívtam egy italra, aztán… aztán az ágyban kötöttünk ki. 

- Nagyon kitartó voltál. – mondom neki ugyanazt, amit anno.

- Miattad érdemes volt annak lennem. – elneveti magát – Először azt hittem, hogy te is a cégnek dolgozol, de jobb, hogy nem. Határozottan feldobtad az estémet.

- Szörnyen untam azt az összejövetelt, ráadásul te is idegesítettél. – vallom meg neki fejcsóválva az akkori érzéseimet.

- Én is untam, de csak addig, amíg ki nem szúrtalak magamnak. – leteszi a kezében tartott poharat és letérdel elém.

Elkerekedett szemeket meresztek rá. Most mit akar? Csak nem…?

- Szeretlek, Kate. Azóta, hogy elküldtél a fenébe a névjegyemmel együtt. – elmosolyodik – Már akkor tudtam, hogy megszerezlek magamnak és soha nem engedlek el... – a mosolya eltűnik és komolyan pillant rám – és egyszer elveszlek. Szeretnék családot alapítani és ha a jövőbe tekintek, akkor ezt csak veled tudom elképzelni. – a zsebébe nyúl, elővesz belőle egy dobozkát és felpattintja a tetejét, így láthatóvá válik a benne lévő gyűrű – Kate Hendricks, hozzám jönnél feleségül?

Az ajkamba harapok, hogy valamennyire visszatartsam a könnyeimet. Nem hittem volna, hogy megkér… jó, persze, bíztam benne, hogy majd egyszer, de azt nem tudtam, hogy pont ma. De talán így a legjobb.

Boldog mosoly kúszik az arcomra.

- Igen.

Zach elvigyorodik, az ujjamra húzza a gyűrűt, majd megcsókol, én pedig boldogan simulok a karjaiba.

2012. május

- Mostantól férj és feleség vagytok, csókoljátok meg egymást.

Zach zöld szemébe pillantok, aki elégedett mosolyra húzza a száját, majd magához von és gyengéd csókot váltunk.

Belemosolygok a csókunkba, amikor meghallom tapsolni a meghívott vendégeinket, barátainkat, rokonainkat.

Amikor a férjem elenged, csatlakozunk a többiekhez. Még jó, hogy Zach hallgatott rám és a házunk kertjében tartottuk az esküvőnket. Így sokkal meghittebb és hely amúgy is akad bőven.

- Hosszú volt a nap. – jegyzem meg mosolyogva.

Zach pimaszul elvigyorodik.

- Épp ideje ágyba bújnunk.

- Úgy gondolod? – kérdezem tőle kacéran, közben pedig leveszem a köntösömet, ami alatt a kifejezetten a ma éjszakára vásárolt, igencsak szexi és sokat sejtető hálóruhám van.

Elismerően végignéz rajtam. A zöld tekintet tüzesen lobban. Hozzám lép és a karjaiba zár.

- Ha tudom, hogy ez lesz rajtad… már rég az ágyba cipeltelek volna. – közli velem vigyorogva, majd az ajka a nyakamra siklik és kapok néhány nedves csókot – Kár, hogy hamar meg kell szabadítsalak tőle.

Elégedetten bólintok.

- Örülök, hogy tetszik.

- Minden tetszik, ami rajtad van, a tiéd és veled kapcsolatos, Mrs. Thompson.

2013. július

- Ez… - Zach hitetlenkedve mered rám – Kate, én… - a kezét a még lapos hasamra simítja – Szeretlek. Mindkettőtöket.

Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Persze tudtam, hogy Zach is akar majd gyereket, de valamiért attól tartottam, hogy nem fog neki örülni… még jó, hogy alaptalanul aggódtam.

- Mi is szeretünk téged, apu. – mondom neki mosolyogva.

Még mindig kissé hitetlenül megrázza a fejét, majd egészen egyszerűen felnyalábol és megforgat a szobában. Amikor a lábam ismét a földön van, megcsókol.

- És mikor? Vagy…?

- Körülbelül két hónapos. – közlöm vele azt, amire kíváncsi volt.

Bólint, majd lehajol, hogy egy vonalban legyen a feje a hasammal.

- Szia, kissrác. Apu már most nagyon vár, de azért egy darabig még maradj bent. Ezt a pár hónapot talán még kibírom…

Játékosan megütöm a vállát.

- Bolond vagy. – megcsóválom a fejemet – És különben is, mi az, hogy „kissrác”? És ha lány lesz?

Felegyenesedik, majd megvonja a vállát.

- Fiú lesz. – jelenti ki magabiztosan.

- Honnan veszed?

- Nálunk, a családban fiúk szoktak születni. – elvigyorodik – Plusz én csináltam, szóval tudom.

Megint megrázom a fejem, amikor meghallom ezt a nagy logikai okfejtést. Hiába, tipikus pasi.

- Alig várom, hogy itt a karjaimban tarthassam. – mondja lelkesen.

- Hidd el, én is.

2013. szeptember

Kinyitom a szemem és kíváncsian nézek körbe. Mindenhol fehér falakat látok és pokolian fáj a fejem. Fel akarom emelni a jobb karomat, hogy megfogjam a fejem, de nem tudom. Amikor lenézek rá, akkor veszem észre, hogy gipszben van. Mi a fene történt? Csak azt tudom, hogy egy kórházban vagyok…

A nyíló ajtó hangjára odakapom a fejemet. John arca felderül, amikor rám pillant.

- Na, végre! Nem tudtam, mikor ébredsz fel…

- Mi történt, John? Hol van Zach? És… - hirtelen a hasamra kapom a fejemet, de a gömbölyödő pocakomnak nyoma sincs – John? Ugye nem…

- Autóbalesetetek volt. Egy részeg barom belétek hajtott. Kate, én…

- Hol van Zach? Hol a férjem? És a babám? – szinte már úgy ordítom John képébe a kérdéseimet.

A bátyám leül az ágyam mellett álló székre.

- A vezető felőli oldalba csapódott a másik autó.

Hirtelen lesápadok. Zach vezette az autót…

- Sajnálom, Kate. Zach meghalt.

Lehunyom a szememet. Ugye ez csak egy rossz álom? Ez nem történhet pont velem…

- És a kisfiam?

- Te is megsérültél, ezért ki kellett venni, de… még pici volt. Több idő kellett volna neki…

Érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Olyan szép és jó életem volt: megismertem Zachet, hozzá mentem, a kisfiunkkal voltam várandós, erre… egy ostoba baleset és egy részeg marha miatt ez mind oda lett. 

- A vétkessel mi van? – szipogom halkan.

- Ő sem élte túl a balesetet.

Bólintok. Nyugodtan megvethetnek érte, de örülök neki. Végül is elvette tőlem a családomat… Még csak az kellett volna, hogy ép bőrrel megússza…

- Egyedül szeretnék maradni. – mondom még mindig csukott szemekkel.

Csak akkor nyitom ki ismét a szememet, amikor meghallom az ajtón lévő zár kattanását.

Az ajkamba harapok, de nem használ semmit. Hangosan felzokogok. Mi lesz most velem?

A jelen

Most, hogy ismét végigpörgettem magamban az események láncolatát, döntésre jutottam.

Olyan boldog voltam Zach-kel! Családalapításra készültünk… Ha nem lett volna az az ostoba baleset, most a kezemben tarthatnám a fél éves kisfiunkat és a férjemmel együtt ünnepelném azt, hogy öt éve ismerjük egymást, de ehelyett… a haláluk első évfordulójáról emlékezek meg.

Miért igazságtalan az Élet? Igazán nem kértem sokat, nekem bőven elég lett volna az, amit kaptam: a férjem és vele együtt a leendő családom.

Hiába telt már el egy év… olyan, mintha minden tegnap történt volna. Szeretem Johnt, de én képtelen vagyok a családom nélkül élni. Ezt a bátyám is tudja, de nem akarja bevallani magának. Azért annak örülök, hogy ő legalább talált magának egy barátnőt. Bell nagyon jó hatással van rá és látni rajtuk, hogy odavannak egymásért. Bevallom, egy kicsit irigy vagyok rájuk a boldogságuk miatt, de nincsen bennem semmi rossz szándék az irányukba.

Felkelek a fotelból és az éjjeliszekrényemhez lépek. Kihúzom a legfelső fiókját, kiveszek belőle egy doboz gyógyszert és a már rég megírt búcsúlevelemet, majd visszaülök a fotelba.

Tudom, hogy John haragudni fog rám és magát fogja okolni, de remélhetőleg megérti a levél tartalmát és azt, hogy mit miért teszek.

Kinyitom a gyógyszeres dobozt és sorra beveszem a benne lévő bogyókat, majd várom a hatásukat.

Szeretettel végigsimítok a gyűrűmön, amit természetesen még mindig hordok. Rossz, hogy egyedül vagyok itt…

De hamarosan újra találkozok a férjemmel. Nem leszek többé egyedül, mert ő ott lesz nekem. Tudom, hogy már vár rám…

És én nem akarok késlekedni...

Nem tudom, hogy mennyi idő telt már el, de egyszer csak érzem, hogy lecsukódik a szemem. A szám halvány mosolyra húzódik, mert tudom, hogy már csak idő kérdése és ismét Zach karjaiban lehetek…

Végül a kezem erőtlenül lehanyatlik, ezzel pedig lelököm az ölemben lévő levelet. Fel akarom venni, de már képtelen vagyok lehajolni érte… a testem már nem engedelmeskedik az akaratomnak, de én nem bánkódok, mert ez is azt mutatja, hogy hamarosan célba érek…

A fejemet a fotel támlájának döntöm. Odakint elered az eső. Eleinte hallom az esőcseppek ütemes kopogását a párkányon, de ez az erőteljes hang lassacskán megszűnik…

Én pedig hazatérek.