2014. augusztus 31., vasárnap

31. fejezet - Szerda

Arra ébredek, hogy Felix a hajamat simogatja. Jólesően hümmögök egyet, mire lejjebb csúszik a keze a nyakamig. Vigyorogva adom át magam az érzésnek és kissé közelebb húzódom hozzá. Pár pillanattal később a kezét felváltja a szája és apró csókokkal borítja be a nyakam.
- Tetszik? - a meztelen bőrömön érzem a vigyorát.
Határozottan elkezdek bólogatni. Felix mély hangon felnevet, majd tovább folytatja az édes kínzásomat a kezével kiegészítve.
A hátamra fordulok és Felix kék szemébe nézek.
- Máskor is kérhetek ilyen ébresztést?
Megint felnevet, majd pimasz vigyorral pillant rám.
- Persze. – a vigyora szexi mosollyá változik – De lesz ez még jobb is…


Felülök az ágyban és a takaró alól nézem Felixet, aki épp öltözködik.
- Szóval ezért keltettél előbb? – kérdezem vidáman az iménti forró pillanatainkra utalva.
Begombolja a farmerja gombját, majd rám néz.
- Hát persze. – közli velem vigyorogva, majd hozzám lép, lehajol és megcsókol – És máskorra is ezt tervezem. – újabb csókot kapok – Most viszont mennem kell, mert elkések. 
- Délután látlak?
Bólint.
- Becsengetek, oké?
- Oké.
Felegyenesedik és a szekrényhez megy. Kivesz egy pólót és magára kapja.
- Felix?
Hátrafordul és kíváncsian méreget.
- Mielőtt elmész… kaphatok még egy csókot?
Azzal a szexi pillantásával illet, amit úgy szeretek, mielőtt idejönne hozzám. Leül az ágy szélére és teljesíti a kérésemet.
A tarkójára simítom a kezemet, ő pedig a hátamat simogatja a kissé hosszúra nyúló csókunk alatt. Annyira belemerülünk, hogy a takaró lecsúszik a felső testemről, így érzem magamon a pólója anyagát.
Mindketten zihálunk, amikor elszakadunk egymástól. Felix sötét pillantással végigmér – a takaró alatt ugyebár nem viselek semmit –, majd visszateríti rám a puha paplant.
- Tényleg mennem kell, pedig… szívesen maradnék. Nagy a kísértés.
Elégedetten vigyorgok a szavai miatt.
- Mi az? – kérdezi értetlenkedve.
Vállat vonok.
- Már azt hittem, hogy meguntál. – közlöm vele vidáman.
- Téged? – gyors csókot kapok – Soha. 
Feláll és mosolyogva néz le rám.
- Kulcsod van?
- Igen.
- Oké. Akkor délután.
Magához veszi a cuccait, majd kimegy a szobából.
Miután elmegy, én is kikászálódom az ágyból, összekészülődök és én is elhagyom a házat.


Délelőtt Lisával voltam és amíg ő játszott, én felhívtam Karint és beszámoltam neki arról, hogy mi minden történt Felixszel és velem, majd megbeszéltük, hogy az edzésen találkozunk.
Dél felé aztán összedobtam egy gyors ebédet, majd ettünk és ismét játszottunk. Még mindig alig tudom elhinni, hogy Lisa jövő héttől kezdve suliba fog járni. Miért nőnek fel a gyerekek ilyen hamar?


Rach után nem sokkal Felix is megérkezik. Elköszönünk, majd kézen fogva elindulunk az edzésre.
Az odafelé vezető úton eszembe jut a Dave-vel való beszélgetésem. Erről Felix nem tud és ha rajtam múlik, akkor nem is fog. Nem szeretnék feleslegesen feszültséget szítani, így is bőven elég az, hogy kényelmetlenül érzem magam. Azért megpróbálok normálisan viselkedni, hogy ne tűnjön fel senkinek semmi, de nem lesz könnyű.
- Nagyon csendes vagy. – jegyzi meg Felix.
Ennyit arról, hogy megpróbálok normálisan viselkedni.
- Csak elgondolkoztam.
- Min?
Vállat vonok és úgy döntök, hogy inkább témát váltok.
- Holnapra terveztél valamit? – sandítok rá féloldalasan.
- Még nem, de veled szeretnék lenni.
- Benne vagyok. – mondom sugárzó mosollyal az arcomon.
Felix megáll, finoman magához húz és megcsókol, majd lekanyarodunk a pályához.
Kölcsönösen köszönünk egymásnak a többiekkel, majd a srácok rögtön felmennek a pályára, én pedig leülök Karinnal az egyik padra.
Felhúzom a pulcsim zipzárját és zsebre vágom a kezemet, mert egy kissé hűvös már az idő. Hiába, már lehet érezni, hogy itt van az ősz…
Az edzés első fele alatt Karinnal a szerkesztőségről beszélgetünk. Mesél a most készülő cikkéről és én is beavatom abba, hogy én miről fogok írni. Így elsőre bármiről írhatok, Wagner csak a további cikkek témáját fogja meghatározni, most még szabad kezet kapok.
Szünetben a srácok csatlakoznak hozzánk. 
- Na, mi a téma lányok? – járatja köztünk a tekintetét Dave.
- A melóról volt szó. – mondja Karin – Sammel munkatársak lettünk. – mosolyogva rám kacsint.
- Tényleg? – Dave kíváncsian méreget – Nem is mondtad.
- Utoljára másról beszélgettünk. – nyögöm ki nagy nehezen és közben próbálok közömbös fejet vágni.
Hát igen. Ez végül is igaz. Nem volt időm elmondani neki, mert azzal, hogy szerelmet vallott, kissé elterelődtek a gondolataim és abban a pillanatban nem a munkám volt a legfontosabb…
- Hétfőn beszéltünk róla és tegnap voltunk bent a szerkesztőségben véglegesíteni a dolgokat. – magyarázza Karin.
- Hétfőn? – Dave átható pillantással illet – Gratulálok.
- Köszi. – mondom kínosan mosolyogva.
Valaki vessen már fel egy új témát! Vagy legalább megnyílhatna alattam a föld… vagy valami.
- Láttátok tegnap este a TV-ben azt a jó kis akciófilmet? – néz körbe a társaságunkon L.
Hálásan pislogok L-re. Végre témaváltás!
Mi Felixszel csendben hallgatjuk a többieket, mert mi ugyebár nem a filmmel voltunk elfoglalva… de nem is bánom.
Csak egyedül az zavar az egész társalgás alatt, hogy folyamatosan magamon érzem Dave tekintetét.
Miután jól kimerítjük a filmes témát, a fiúk visszamennek edzeni.
Karin oldalba lök, mire ránézek.
- Mi van?
- Ezt hogy érted?
- Hát, nem tudom… olyan fura vagy. És Dave is az.
- Pedig minden oké. – bizonygatom kissé remegő hangon.
- Biztos?
- Persze. Miért ne lenne?
- Jól van. – Karin lazán vállat von, majd a pálya felé fordul.
Ez könnyen ment. Azt hittem, hogy faggatni fog, de szerencsére megúsztam. Attól, hogy Karin a legjobb barátnőm, nem szívesen adnám ki neki Dave-et. Az azért nem volna fair. Akármennyire is szeretem Karint és megbízok benne, félek, hogy esetleg továbbadná Peternek, ő pedig Felixnek… és kész is katasztrófa. Ez pedig senkinek sem hiányzik.
Az edzésnek viszonylag hamar vége lesz. A fiúk elindulnak átöltözni. Elsőként Peter lesz kész, így ő és Karin lép le leghamarabb. Peter után Dave jön ki a kis tornateremből és egyenesen idejön hozzám.
- Jól vagy? – pillant rám aggódva, majd a táskáját leteszi a földre és leül mellém.
- Igen. Te?
- Ugye tudod, hogy miért kérdeztem?
- Sejtem. – közlöm vele nagy sokára.
- Nem szeretném, ha megromlana a kapcsolatunk azért, amit mondtam.
- Én sem szeretném, de… - felsóhajtok és elszakítom a tekintetemet Dave-étől.
- De?
- Ez az egész helyzet olyan… olyan fura. 
- F-nek mondtad, hogy én…?
- Nem. – megint Dave-re nézek – Senkinek sem mondtam. 
Dave bólint. A háta mögé nézek, amikor mozgolódást látok. Úgy tűnik, hogy Felix is készen van, így felkelek a padról.
Amikor Felix ideér hozzánk, lekezelnek, elbúcsúzunk és hazaindulunk.


- Film?
- Jöhet.
Felix betesz egy DVD-t a lejátszóba, majd a távirányítóval együtt lefekszik mellém az ágyra. Elindítja a filmet és kényelmesen hátradől a párnára. A mellkasához bújok, ő pedig átkarol. 
- Maradsz este? – kérdezi halkan és egy puszit ad a hajamba.
Felemelem a fejemet és rápillantok. 
- Igen. 
Kisfiúsan elvigyorodik.
- Reméltem, hogy így döntesz.
Elmosolyodom, hozzáhajolok és lágyan megcsókolom. Az akciómat halk, elégedett morranással veszi tudomásul és kissé felém fordulva még jobban magához von.
Vigyorogva nézek a szemébe, amikor a keze a felsőm alá csúszik.
- Azt hittem, hogy filmezni akarsz…
- Később. – mormogja ellentmondást nem tűrő hangon és tovább folytatja a felfedezőútját a testem, amit én egyáltalán nem bánok.
Különben is: ezt a filmet már úgyis láttam…

2014. augusztus 30., szombat

3. rész

Becky

- Gratulálok, Becky! – ölel meg Mika vigyorogva.
Mosolyogva bólintok. Hát igen. Végül is nem minden nap van az embernek fotókiállítása.
Évek óta érlelődött bennem az az elhatározás, hogy egy szép napon majd kiállítom a képeimet… és az a szép nap ma van.
Még jó, hogy sikerült ezt véghez vinnem, mielőtt…
- Gyere, Becky, bemutatlak pár embernek. – mondja Mika és magával húz.
Szerencsére mindenkit nagyon érdekelnek a képeim. Néhány beszélgetés között én is elidőzök egy-egy fotó előtt. Leginkább olyan előtt, ami különösen a kedvencem. A kedvenceim közé elsősorban azok tartoznak, amiket még régen mutogattam Kiminek.
Apropó, Kimi…
Évek óta nem beszéltem vele. Sajnos. Az esküvője napján párszor még hívott, de egyszer sem vettem fel. Azóta pedig nem igazán hallottam felőle. Jó, persze, újságot én is olvasok, így pontosan tudom, hogy világbajnok lett az F-1-ben, majd otthagyta és visszatért… Csak kár, hogy mindezt nem tőle tudom.
Még mindig fáj az, ami történt… akkor még – én naiv – azt hittem, hogy pár nap múlva – vagy legalábbis a nászútjuk után, amikor már van ideje – megbeszéljük, de nem így történt. Nem keresett többet és az ezer százalék, hogy nem én fogom először megkeresni. Az ő dolga lenne, végül is miatta romlott meg a barátságunk…


- Láttad Joe képeit?
Felemelem a fejemet a munkámból és kíváncsi pillantást vetek Mikára.
- Melyikeket?
- Jenni Dahlmann-ról és…
- Nem nézegetek képeket Kimiről. – szakítom félbe a mondandóját komoran.
Természetesen Mika is tud arról, hogy mi történt köztem és Kimi között.
- Hát ez az, Becky. Nem Kimivel van…
- Akkor kivel? – pillantok rá homlokráncolva.
- Az edzőjével. – Mika az állára simítja a kezét – Elég… pikáns képek lettek.
Elkerekedett szemekkel vizslatom Mikát.
- Mi? Ez azt jelenti, hogy…
- Igen. Dahlmann csalja a barátodat.
- Nem a barátom. – morgom neki dühösen.
- Nem ez a lényeg, Becky.
- Hol vannak a képek?
- Még Joe-nál. Délután pedig… már az újság címlapján.
- Mi? – riadt tekintettel állok fel az asztalomtól – Nem kerülhetnek bele, Mika.
- Nem akadályozhatod meg. Nagyon jól tudod, hogy milyen Joe. Pont az ilyen sztorik a kedvencei.
Az agyam lázasan kattog. Akármi is történt köztem és Kimi között, azért azt mégsem hagyhatom, hogy az újságból tudja meg, hogy Jenni… 
Jó, az mondjuk igaz, hogy nem igazán olvas újságokat – régen legalábbis nem tette –, de előbb vagy utóbb nyilvánvalóan a tudomására jutna a dolog. Hacsak nem tud már róla… bár, azért más dolog tudni valamiről, mint fényképeken szembesülni vele.
- Hol van Joe? – kérdezem sürgetően Mikát.
- Szerintem a helyén.
Bólintok és elindulok Joe asztala felé, közben pedig azon tanakodom, hogy hogyan is győzhetném meg Joe-t arról, hogy hanyagolja a képeket… vagy legalább ne ma tetesse be a lapba. 


Nagyot nyelek és félénken bekopogok a jól ismert ajtón. Korábban nem hittem volna, hogy ismét találkozni fogok Kimivel… és most tessék. Itt vagyok – a leleplező fotókkal együtt.
Joe-nál végül annyit sikerült elérnem, hogy vár pár napot a képek közzétételével és kaptam belőlük másolatot, cserébe viszont segítenem kell neki a következő munkáiban. Igazán méltányos ajánlatnak tűnt, úgyhogy simán belementem. Már csak Kimi miatt is.
Kisvártatva megjelenik a finn alakja. Meglepődöttnek tűnik. Hát, őszintén szólva én is meglepődtem saját magamon.
- Becca!
Jóleső borzongás fut végig rajtam. Évek óta nem hívott így senki. Egyedül Kimi nevez Beccának, mindenki másnak Becky vagyok. Ugyanúgy ejti ki a nevemet, mint anno. Csupán annyi változott, hogy idősebbek lettünk. Igaz, hogy Kimi most is ugyanolyan jól néz ki, mint amikor utoljára láttam.
- Szia! Én… bemehetek? – szólalok meg tétován.
- Persze.
Bemegyünk a nappaliba. A finn hellyel kínál, mire leülök. Ő velem szemben ül le. Hátradől a kanapén és kíváncsian végig mér.
- Szóval… hogy kerülsz ide?
- Beszélni szeretnék veled.
- Az esküvőm napján is beszélhettünk volna. – jegyzi meg fagyos tekintettel.
- Jenni itthon van? – kérdezem ahelyett, hogy reagálnék a megjegyzésére.
- Nincs. Edzésen van. – mondja meglepetten, nyilván nem érti a hirtelen témaváltásom okát.
Bólintok és a táskámból kiveszem a borítékot, amiben a másolatok vannak és az asztalon Kimi felé csúsztatom a kis csomagot.
- Mi ez? – kérdezi a fejével a boríték felé bökve.
- Az egyik munkatársam csinálta őket. Ma akarta megjelentetni az újságban, de sikerült lebeszélnem róla. Igaz, hogy előbb vagy utóbb meg fognak jelenni, de…
- Mi ez? – szakít félbe erélyesen.
- Egyszerűbb lenne, ha megnéznéd. – lesütöm a pillantásomat és a kezeimet kezdem el nézegetni, mintha azok olyan érdekesek lennének.
Az az igazság, hogy nem tudom, hogyan is mondhatnám a szemébe, hogy a felesége csalja… ha még mindig ugyanolyan jó barátok lennénk, akkor sem biztos, hogy képes lennék rá, hát még most, hogy…
Kimi végül előredől a borítékért. Kiveszi belőle a fotókat és megnézi őket, majd az egész csomagot ledobja az asztalra.
- Ez most komoly, Becca? – hitetlenkedve mered rám.
- Nem akartam, hogy esetleg más előbb lássa, mint te…
- Kifelé. – mondja halkan.
Amikor a szemembe néz, olyan mértékű dühöt látok, amivel még nem volt szerencsém korábban találkozni.
- Kimi, én…
- Mégis mi a faszt képzelsz magadról?! Évekig nem látlak, aztán beállítasz ezzel a szarral és azt hiszed, hogy benyelem a hülye mesédet? Komolyan ennyire idiótának nézel? – ordítja bele dühösen a képembe.
Könnybe lábadt szemekkel nézek a finnre.
- Kimi… 
- Húzz el innen a jó büdös fenébe! – az ajtó felé mutat – Gyerünk!
A táskámért nyúlok és felállok.
- Nem hinném, hogy én lennénk a hibás azért, ami történt. – közlöm vele szomorúan.
- Nem hallottad? Tűnj már el! – mondja elcsukló hangon.
Egy utolsó pillantást még vetek a finnre, mielőtt eleget tennék a kérésének. Mit kérésének… inkább követelésének.


A kocsimban ülve végül arra a következtetésre jutok, hogy kár volt idejönnöm. Akármennyire is a jó szándék vezérelt, csak sokkal rosszabb lett minden. Igaz, hogy nem feltétlenül csak miattam, de mégis csak rosszabb lett…
És nem tudom, hogy lehet-e még jobb.

2014. augusztus 27., szerda

30. fejezet - Kedd

Reggel viszonylag korán kelek. Nem aludtam valami jól. Ez köszönhető a Dave-vel való beszélgetésemnek, illetve annak, hogy ma lesz az állásinterjúm. 
Sietősen kimászok az ágyból és elindulok reggelizni, majd összekészülődök. Szerencsére Bernd délutános, úgyhogy délelőtt tud Lisára vigyázni, amíg én Karinnal a szerkesztőségben leszek.


- Üdvözlöm! A nevem Henrik Wagner.
Karin és az én leendő főnököm felém nyújtja a kezét, amit mosolyogva fogadok el.
- Samantha Burkley.
Rám mosolyog, majd Karinra pillant.
- A cikked?
- Itt van. – a barátnőm a kezében tartott mappára mutat, amiben a munkája lapul.
- Rendben. Add oda Dirknek, addig én megmutatom a szerkesztőséget Samanthának.
Karin bólint, majdfelém villant egy bátorító mosolyt, mielőtt elindulna az egyik iroda felé.
Amikor kettesben maradunk, Wagner rám néz.
- Tegeződhetnénk? – bólintok, mire folytatja – Akkor gyere, körbevezetlek.
Wagner szép lassan megmutat mindent. Azt, hogy mi merre található vagy azt, hogy ki kivel dolgozik együtt. Minél többet tudok meg, annál inkább tetszik és annál inkább biztosabb vagyok abban, hogy jól döntöttem.
A kis túránk végén bemegyünk Wagner szobájába. Az asztal előtt álló székre mutat, mire leülök, ő pedig velem szemben foglal helyet. A mögötte lévő polcról levesz egy mappát, az asztalra teszi és kinyitja. Kivesz belőle egy papírt, majd rám pillant.
- Nos, Samantha…
- Sam. – szólok közbe kissé félénken.
Wagner bólint.
- Sam. Ez itt a szerződésed. Kérlek, olvasd át. – mondja, majd átnyújtja nekem a kezében lévő papírt.
Figyelmesen elolvasom az iratot az első betűtől kezdve az utolsóig. Igazából nincsen benne semmi extra, csak a szokásos dolgok vannak benne: fizetés, szabadság, elvárások…
- Mikor kell bejönnöm? – érdeklődök kíváncsian Wagnertől.
- Kedd délelőttönként. Tudod, eléggé rugalmasan kezeljük a munkaidőt. 
Bólintok. Világos. Végül is elég sokan dolgoznak be nekik. 
Gyakorlatilag ugyanúgy heti egy cikket kell írnom nekik is, mint korábban Billnek. Csupán annyi a különbség a két munkahely között, hogy Billnek e-mail-ben kellett elküldenem a kész irományomat, míg most be kell hoznom. Igaz, ez sem túlzottan megerőltető, főleg úgy nem, hogy Lisának jövő héten már elkezdődik a suli, így ő nem lesz otthon, így vigyáznom sem kell majd rá, csak délután, de akkor már amúgy is otthon leszek.
- Van valami kifogásolnivalód a szerződéssel kapcsolatban?
Még egyszer átgondolom azt, amit az imént olvastam. Semmi okom sincs arra, hogy ne írjam alá a szerződést. A munkaidő mellett a fizetés is nagyon jó és a munkahely is eléggé tetszik.
- Nincs. Kaphatnék egy tollat?
Wagnertől kapok egyet, majd a lap aljára odafirkantom a nevemet és visszaadom az írószert meg a papírt Wagnernek, a főnökömnek, aki vet egy futó pillantást az iratra, majd elégedett mosollyal rám néz.
- Köszöntünk a lapnál, Sam.


Visszaérkezvén a faluba elköszönök Karintól, mert Peterrel találkozik. A házunk elé érve megpillantom Berndet és Lisát. A garázsban pakolásznak valamit.
- Sammy! – kiált fel boldogan drága unokahúgom, amikor észrevesz.
- Sziasztok! – köszönök nekik, majd adok egy puszit Lisának.
Bernd leteszi a kezében lévő dobozt.
- Na?
- Mától hivatalosan a Neu-Ulmer Zeitungnál dolgozok. – jelentem ki széles vigyorral az arcomon.
- Gratulálok. – mondja mosolyogva, majd átölel.
- Köszönöm.
Még mindig vigyorgok, amikor kiszabadulok Bernd öleléséből. 
A vigyorom igencsak az arcomra fagy, amikor a garázsból hirtelen Felix lép ki. Amint meglát, tétován megáll. Köszön nekem, majd Berndre néz.
- Ezeket hová tegyem? – kissé megemeli a kezében tartott szerszámokat.
- Csak oda a többihez. 
Felix ismét eltűnik a garázsban, én pedig kérdőn pillantok Berndre.
- Ő mit keres itt?
Bernd lazán vállat von.
- Segít összepakolni a garázsban.
Mielőtt bármit reagálhatnék, Felix megint megjelenik.
- Készen van. Tudok még valamit segíteni?
- Kösz, de nem. A többit elintézem én.
Felix bólint, majd rám néz. Egy ideig állom a pillantását, majd lesütöm a szemem. Őszintén szólva egy kicsit zavarban vagyok, pedig nem kellene így éreznem.
A kialakult csendet Bernd zavarja meg.
- Lisa, gyere, menjünk be inni!
Bernd kézen fogja Lisát, majd mielőtt magunkra hagynának, Bernd jelentőségteljes pillantással illet. Pontosan tudom, hogy mire gondol. Nem túl lelkesen bólintok és addig nézem őket, amíg be nem mennek a házba.
Felixre tekintek. Keresztbe fonja a karjait a mellkasán és lazán nekidől a garázs bejáratának. 
- Új állás? – kíváncsian mered rám.
Nyilván hallotta, amikor elújságoltam a hírt Berndnek.
- Igen. Most ott dolgozom, ahol Karin is.
Bólint, majd ellöki magát a bejárattól és közelebb jön.
- Gratulálok.
- Köszi.
- Ezek szerint… itt maradsz?
- Igen. Mondtam neked, hogy nem megyek vissza.
- Sajnálom azt a vitát. Én csak… nem akartalak visszafogni.
Teszek felé egy lépést, mire Felix keze a derekamra siklik és átölel.
- Tudom. – halvány mosoly jelenik meg a szám szélén – Azért jól esett volna, ha marasztalsz. – elkomorodok – Az, amit akkor mondtál… 
- Ne haragudj! – kérlel halkan.
Végigsimítok az arcán.
- Nem haragszom. Azt hiszem, hogy elbeszéltünk egymás mellett… de most már értem, hogy mit szerettél volna.
Bólint és lágyan megcsókol.
- Jó, hogy maradsz. Gondban lettem volna, ha te…
A mutató ujjamat a szájára teszem, mire elhallgat.
- Most már nem számít. 
A kezemet a tarkójára csúsztatom és finom csókot adok neki. Jóleső borzongás fut végig rajtam, amikor a nyelvünk találkozik. Felix halkan felnyög és közelebb húz magához, én pedig odaadóan simulok a karjaiba.
Halk köhintésre leszünk figyelmesek, mire szétrebbenünk. Bernd áll a lépcső tetején.
- Engem nem zavartok, de… Lisa mindjárt kijön. – mondja Bernd zavartan.
Nem tehetek róla, de muszáj elvigyorodnom azon, hogy zavarban van. Úgy csinál, mintha ő nem szokott volna csókolózni… 
- Egyébként… lassan mennem kell dolgozni. Rád bízhatom Lisát?
- Persze. – finoman megérintem Felix karját, mire érdeklődve pillant le rám – Maradsz?
- Igen.
Lisa is csatlakozik hozzánk, majd egy kicsit még beszélgetünk Bernddel, mielőtt munkába indulna. Amikor elmegy, mi bemegyünk a házba.


- Amúgy… gratulálok a meccshez. – jegyzem meg tétován, közben pedig Felixre sandítok, aki mellettem ül a kanapén.
Lisa a földön ül és szokás szerint rajzol, így nyugodtan tudunk beszélgetni Felixszel.
- Kösz. Bár, nem volt az igazi nélküled.
- Nem az én hibám. – közlöm vele felhúzott szemöldökkel.
Csodálkozva pillant rám.
- Azt hittem, hogy nem haragszol.
- Nem is, csak… csak azt hittem, hogy előbb átjössz.
- Át akartam jönni többször is, de…
- De? – érdeklődök tőle halkan, majd nekidőlök.
Átöleli a vállamat.
- Nem tudtam, hogy mire számíthatok.
Bólintok. Megértem, mert azért volt már egypár vitánk és hát mindketten eléggé makacsok tudunk lenni…
A combjára teszem a kezem.
- Azért jó, hogy ma találkoztunk.
- Igazából hozzád jöttem, de Bernd mondta, hogy a városban vagy, úgyhogy gondoltam addig segítek neki, amíg meg nem jössz. – magyarázza vigyorogva.
- Oh, értem. Én meg már azt hittem, hogy rendes vagy és azért segítesz neki.
- Jól hitted. Én rendes is vagyok. – mondja nagy komolyan.
- Hát persze. – rávigyorgok.
Közelebb hajol hozzám, így érzem a leheletét az arcomon.
- Ne szemtelenkedj. 
- Én? Soha!
Beharapom az alsó ajkam, mire rögtön odakapja a pillantását.
- Direkt csinálod? – nyög fel kissé elkeseredetten.
- Mit? – ártatlan szemekkel pislogok rá.
- Ha most kettesben lennénk…
- Akkor?
- Ne játssz velem, Sam! – kér halkan, de határozottan.
- Nem játszom. 
- Á, dehogy. – hirtelen elhúzódik a fejével, de ugyanúgy az ölelésében tart – Kikészítesz. – közli komoran, de a szemén látszik, hogy jól szórakozik.
- Kiengesztelésként talán… - kissé megszorítom a combját, mire elsötétül a tekintete.
- Talán?
Lazán vállat vonok.
- Átmehetnék hozzád, ha szeretnéd… - rásandítok – Nem muszáj, csak egy ötlet volt.
- Egy nagyon jó ötlet. – mondja mohón.
- Rögtön gondoltam. – jegyzem meg vigyorogva – De most foglalkozzunk Lisával. – javaslom halkan.
- Oké. Jó lesz, ha elterelem valamivel a gondolataimat…
- Miért, mire gondolsz most?
Megint közel hajol hozzám olyannyira, hogy a szája alig egy-két centire van az enyémtől.
- Szerintem pontosan tudod…
Mosolyogva bólintok, majd a kanapéról áttelepszünk Lisa mellé.


Amikor Rach hazaérkezik, kissé meglepődik, hogy Felix is itt van, de ezen hamar túllendül, főleg, hogy beavatjuk abba, hogy megint minden oké köztünk. 
Rach marasztalja Felixet vacsorára, így négyesben vacsizunk, közben pedig elmesélem nekik, hogy mi történt a szerkesztőségben. 
- Bill válaszolt már? – kérdezi tőlem Rach.
- Igen. Szerencsére nem haragszik, megérti, hogy miért döntöttem így.
- Sejtettem, hogy nem fog cirkuszolni emiatt. 
Bólintok. Hát igen, Billel nagy mázlim volt. Remélem, hogy Wagner is ugyanilyen jó fej lesz…
Vacsora után segítünk elpakolni Rachnek, majd magamhoz veszek egy-két cuccot és átmegyünk Felixhez.


Alig, hogy belépünk a házba, Felix a karjába zár.
- Hol is tartottunk? – suttogja a fülembe, majd a szája a nyakamra tapad.
- Hm… - végigfuttatom az ujjaimat az izmos vállain – Nem is tudom… - felemeli a fejét és egyenesen a szemembe néz - Nem szeretnéd felfrissíteni az emlékezetemet? – kérdezem tőle és ismét beharapom az alsó ajkam, mert tudom, hogy ez milyen hatással van rá.
Kiszabadítja a számat a fogam alól és futó csókot lehel rá.
- Lehet róla szó…
Lecsúsztatja a kezét a fenekemre, majd alám nyúl és kissé megemel, én pedig rákulcsolom a lábaimat a derekára. Nem bajlódunk azzal, hogy feljussunk a szobájába, hiszen ott van a nappaliban lévő kanapé is…

2014. augusztus 26., kedd

2. rész

Becky

Amikor meghallom a csengő hangját, lerakom a kezemben tartott magazint, sietősen felkelek a fotelból és az ajtóhoz megyek. Ki sem kell néznem, a csengő hosszú hangjából rögtön tudom, hogy Kimi az. Egyedül ő szokott szinte ráfeküdni a csengőre, mintha ettől hamarabb kinyitnám… vagy nem is tudom.
Amint kinyitom az ajtót, szembe találom magam Kimi vigyorgó fejével. Viharosan megölel, majd betessékelem a nappaliba.
- Mi ez a jó kedv? – kérdezek rá kíváncsian, amikor csatlakozok hozzá a szobában.
- Ez a tiéd. – mondja és átnyújt egy borítékot.
Érdeklődve Kimi arcára pillantok, majd miután nem hajlandó elárulni a boríték tartalmát, feltépem azt.
Egy nagyon szép, mintás lap van benne. Kiveszem a borítékból és elolvasom a rajta lévő szöveget.
Végül elkerekedett szemeket meresztek Kimire.
- Ezek szerint…?
- Igen. Megnősülök. – jelenti be sugárzó mosollyal.
Hirtelen nem tudok mit mondani, ezért egészen egyszerűen megölelem Kimit.
- Gratulálok. – mondom neki, amikor elengedjük egymást.
- Kösz. Ugye eljössz?
- Persze. Nem hagynám ki semmiért sem.
- Helyes. – az órájára pillant – Most mennem kell, Jenni vár. Tudod, sok dolgunk van. – megint a karjaiba zár – Majd még beszélünk, oké?
Bólintok, majd kikísérem Kimit.
Amikor a finn elhagyja a lakásomat, visszatérek a nappaliba és újra átfutom a meghívó szövegét.
Az a bizonyos interjú óta, amikor megismerkedtünk, nagyon jó barátok vagyunk. Szerencsém van Kimivel, mert figyelmes, megértő, mindig meghallgat… szóval bármikor számíthatok rá. Vagyis számíthattam rá egészen addig, amíg meg nem ismerte Jennit. Azóta valahogy megritkultak a találkozásaink, de ettől függetlenül ugyanúgy tartjuk a kapcsolatot.
Nem tudom, hogy miért ilyen Jenni. Akármennyire is próbálok kedves lenni Jennivel és a kedvében járni, valamiért úgy érzem, hogy nem igazán kedvel engem. Még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha… még Kimi kedvéért sem.
Ennek persze az a következménye, hogy Kimivel kevesebbszer találkoztunk az utóbbi időben.
Azt hiszem, hogy ez azért is fáj annyira, mert én tényleg kedvelem Kimit. Igaz, hogy soha nem mondtam neki, de ahogy egyre jobban megismertem, az érzéseim is egyre erősödtek iránta. Ezt persze igyekszek nem kimutatni.
Igazából örülök annak, hogy Kimi boldog és hogy megnősül, de belül… belül azért érzek némi szúrást. Mindezek ellenére elmegyek az esküvőre és együtt fogok örülni Kimivel, mert… mert fontos nekem.
És mert amúgy sem tehetek mást.


A gépem előtt ülök és a neten böngészek addig, amíg arra várok, hogy a ruhaszalonból visszajelezzenek a ruhám miatt. 
Miután megkaptam a meghívót, pár napra rá elmentem egy neves divatcéghez, hogy rendeljek valami elegáns ruhát. Természetesen pont abból nem volt raktáron, amit kinéztem magamnak – hiába, ilyen a formám –, úgyhogy miután egyeztettem velük, megígérték, hogy küldenek e-mail-t, ha mehetek a ruháért.
Épp kilépek egy oldalról, amikor jelez a gép. Megnyitom a levelezésemet és meglepetten olvasom el a feladót, ugyanis Kimi írt.
Mit akarhat? Igaz, hogy mostanság nem beszéltünk annyit, de ez betudható annak, hogy elfoglalt az esküvő szervezése miatt.
Kíváncsian kattintok rá az e-mail-jére.


Feladó: Kimi Räikkönen
Tárgy: Esküvő
Dátum: 2004. július 24. 15:23
Címzett: Rebecca Mäkinen-Grey

Becca!

Sokat beszéltünk Jennivel az esküvőről és a vendégekről és végül arra jutottunk, hogy jobb lenne, ha nem jönnél. 
Elég sokan leszünk és nem valószínű, hogy lenne rád időm és nem hinném, hogy így jól éreznéd magad.
Az esküvő után hosszú nászútra indulunk, azalatt pedig csak magunkkal szeretnénk foglalkozni, úgyhogy addig ne is írj, majd én jelentkezem.
Remélem, hogy megérted.

Kimi


Lefagyva meredek a képernyőre. Mi van? 
Könnyek gyűlnek a szemembe. Egyrészről megértem, másrészt viszont… így nem viselkedik egy barát egy másikkal, nem? 
A fejemben egymást követik a kuszábbnál kuszább gondolatok. Miért pont most, az esküvő előtt egy héttel írt? És egyáltalán minek írt? Igazán a szemembe is mondhatta volna… vagy telefonon is közölhette volna… más talán e-mail-t küldene, de Kimi nem. Benne van annyi gerinc, hogy az ember szemébe mondja, ha van valami, ezért sem értem most ezt az egészet.
Bár… talán jobb is így. Lehet, hogy nem is bírtam volna végignézni azt, ahogy kimondják az igen-t. Az érzéseimtől függetlenül viszont elmentem volna, de ez az e-mail most megkönnyíti a dolgomat.
Kilépek a levelezésemből és dühösen felpattanok. Felveszem az asztalon heverő meghívót, apró darabokra tépem és a kukába vágom a papírcafatokat, majd lerogyok a földre és szabad utat engedek a könnyeimnek.
Mérges vagyok, csalódott, elkeseredett… és azt kívánom, hogy ez csak egy rossz álom legyen és minél hamarabb felébredjek.


Unottan kapcsolgatom a TV-t. Valami elfogadható műsort próbálok találni, de eddig nem jártam sikerrel. Az egyik adón folyamatosan a politikáról magyaráznak, míg a másikon Eduardo vall szerelmet Valentinának… szörnyű az egész.
Közben persze lopva az órámra pillantgatok. Ma van ugyanis Kimiék esküvője. Attól függetlenül, hogy visszavonta a meghívását, azért kíváncsi lennék arra, hogy most éppen hol tartanak vagy hogy éppen mit csinálnak.
Megrezzen a telefonom az asztalon. Érte nyúlok. Kimi neve villog a kijelzőn. Legszívesebben felvenném és beszélnék vele, de az e-mail után… hát, nincs túl sok kedvem a csevegéshez, úgyhogy ezért egészen egyszerűen kinyomom a hívását.
Pedig jó lenne hallani a hangját, megbeszélni ezt az egészet… de nem vagyok hajlandó végighallgatni a magyarázkodását. Nagyon megbántott. Pont róla nem hittem volna, hogy megteszi, de mégis.
Miért mindig abban kell a legnagyobbat csalódnunk, akiben nem akarunk?

2014. augusztus 23., szombat

29. fejezet - Hétfő

Unottan kapcsolgatok a TV csatornák között, de egyik sem köti le különösebben a figyelmemet. Igazából Karint várom, aki tegnap írt egy sms-t, hogy a meccs előtt átjön, mert valami fontosat akar mondani. Fogalmam sincs, hogy miről van szó, de előbb vagy utóbb csak kiderül.
Hát igen, ma meccs lesz, amire én nem megyek. Legalábbis addig tuti nem, amíg Felix meg nem keres. Végül is, amikor szétmentünk, én mentem el hozzá, hogy elrendezzük a dolgainkat, úgyhogy most rajta a sor, hogy tegyen valamit. Bármit.
De úgy tűnik, hogy tényleg nem vagyok neki elég fontos, mert a vitánk óta nem hallottam felőle. Csak annyit tudok Dave-től és Karintól, hogy a szombati meccset megnyerték. Ennek persze örülök. Jó lett volna ott lenni, de úgy nem akartam elmenni, hogy Felixszel nincs minden rendben köztünk. Semmi értelme nem lett volna annak, hogy kínosan feszengjünk egymás társaságában, ráadásul épp egy olyan napon, amikor meccs van.
Kopognak. Bernd nyitja ki az ajtómat.
- Munkába menet átviszem Lisát Georghoz. Rach majd érte megy.
- Jól van.
- Minden oké?
Tétován bólintok.
- Igen.
- Biztos?
- Hát… mondhatjuk.
- Oké, akkor most megyek.
- Jó munkát!
- Kösz. – Bernd majdnem becsukja az ajtót, de aztán visszanyitja – Ha valami gond van, szólj nyugodtan.
- Rendben. Köszi, Bernd.
- Nincs mit. – mondja mosolyogva, majd eltűnik a szemem elől.


- Ülj le! 
Karin bólint, majd letelepszik az egyik fotelba. Hozok magunknak inni, majd én is csatlakozok Karinhoz. Most kivételesen a nappaliban vagyunk, mert nincs rajtunk kívül senki itthon.
- Na, mi az a nagyon fontos dolog?
- Sam, én… - Karin leteszi a poharát az asztalra, majd rám pillant – Be kell vallanom neked valamit.
Kíváncsian vizslatom barátnőm arcát. Most már tényleg kíváncsi vagyok…
- Emlékszel arra, hogy néhány cikkedet megmutattad nekem?
- Igen. – homlokráncolva nézek Karinra – És?
- Bevittem a szerkesztőségembe és odaadtam őket a főnökömnek.
- Tessék? – értetlenül meredek a barátnőmre.
- Tetszik neki a stílusod és ha benne vagy, holnap bejöhetnél velem az újsághoz.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Hogy szeretne szerződtetni téged. – mondja csillogó szemmel.
Még mindig nem áll össze a kép. 
- De te miért…?
Szégyenlősen vállat von.
- Hát… azt mondtad, hogy nem akarod elfogadni az új állást és szeretnél itt maradni. Írni szeretsz, tudsz is és jó is vagy benne, úgyhogy arra gondoltam, hogy talán… ha belemennek, akkor lenne kedved ott dolgozni, ahol én is vagyok. – nem válaszolok, mire Karin elkezd mentegetőzni – De persze nem kötelező. Ez csak egy… egy lehetőség.
Átgondolom mindazt, amit Karin mondott. Végül is… nem hülyeség ez az egész. Igaz, hogy szeretek Billnek dolgozni, de az itteni újság azért mégiscsak jobb lenne… így végleg szakíthatnék Amerikával és talán így Felixnek sem lenne semmi kifogása…
- Karin, ez… köszönöm. Nagyon rendes tőled. 
- Tehát akkor… nem haragszol? – kérdezi félénken.
- Dehogy. Épp ellenkezőleg! Örülök, hogy segítesz.
- A barátnőm vagy. – mondja mosolyogva.
Felkelek és megölelem Karint. Amikor elengedem, rámosolygok.
- Még átgondolom, de azt hiszem, hogy benne vagyok.
- Rendben. Majd írj, hogy hogyan döntesz. 
- Oké.
- Most megyek, mert lassan kezdődik a meccs.
Bólintok, mire Karin feláll.
- Te nem jössz?
- Talán majd máskor. – javaslom szomorúan.
Kikísérem Karint, majd mielőtt elmenne, még egyszer megöleljük egymást.


Vacsi után visszavonulok a szobámba. Rögtön magamhoz veszem a laptopomat és írok egy felmondólevelet Billnek. 
Még vacsora előtt beszéltem Rachcsel és Bernddel is arról, amit Karin mondott. Mindketten jó ötletnek tartják azt, hogy munkahelyet váltsak, így teljesen nyugodt szívvel küldöm el az e-mail-t Billnek.
Persze nélkülük is tudtam dönteni, de azért így mégiscsak jobb, hogy ők is egyetértenek velem. 
Az e-mail elrendezése után küldök egy sms-t Karinnak.

Szia! Benne vagyok. Holnap mikor találkozunk?


Fellépek a közösségi oldalra, amíg Karin válaszára várok. Frissítem a profilképemet, mert már meguntam a régit. Épp a legfrissebb eseményeket böngészem, amikor megérkezik barátnőm válasza.

Szia! 8-ra ott leszek nálad.

Egy elégedett fejbiccentéssel nyugtázom a hírt, majd ismét a netre figyelek, mert jelzett a gép. Üzenetet kaptam. Megnyitom az ablakot – Dave az.

Dave: Hello, idegen!
Én: Szia neked is!
Dave: Rég láttalak. Még jó, hogy van kint profilképed, különben már nem is tudnám, hogy hogy nézel ki.
Én: Ez egészen szemrehányásnak tűnik.
Dave: Annak is szántam. Attól, mert Felix hülye, nekem miért kell nélkülöznöm téged?!
Egyébként jó az új képed, dögös vagy rajta. :D
Én: Szóval hiányoztam? :) Köszi! :)
Dave: Még szép! Nem tudtam senkinek sem brillírozni. :D
Én: Tényleg, a mai adagomat még nem kaptam meg. :D
Dave: Kíváncsi vagy a napi Dave-féle sziporkára? :D
Én: Még szép! Ne kímélj! :D
Dave: Hát jó, te akartad… Szeretlek.

Elhűlve bámulok a képernyőre. Mi? Hogyan? Ez most komoly? 
Az első gondolatom rögtön az, hogy én tettem-e valami olyat, amitől Dave másképp lát engem. Remélem, hogy nem. Ha belegondolok… nem valószínű, hogy bátorítottam volna. Vagy ő azt a néhány beszélgetést meg hülyülést biztatásnak vette? Á, csak nem.

Dave: Itt vagy?

Beharapom az ajkam és valami értelmes válaszon gondolkozok.

Én: Nem hiszem el.

Hát igen. A legjobb megoldásnak a tagadás tűnik. Végül is az ember általában ezt teszi, ha nem akar elhinni valamit…
Felhúzott szemöldökkel konstatálom, hogy Dave kilépett. Most megsértődött? Talán valami mást kellett volna írnom.
Hirtelen megrezzen a mobilom. A kezembe veszem és megnézem a kijelzőt – Dave írt.


Tíz perc múlva a házatok előtt.


Ajaj! Most ide fog jönni? Máskor egyáltalán nem bánnám, de most… pont most?
Sietősen kipattanok az ágyból, a laptopomat kikapcsolva az asztalomra teszem, majd felkapok egy pulcsit. A mobilomat meg a kulcsomat zsebre vágom és kislisszolok a szobámból.
Rach Lisa szobájában van, úgyhogy gond nélkül kijutok a ház elé.


Nem kell sokat várnom a lépcsőn, hamarosan megjelenik Dave. Leül mellém a legfelső lépcsőfokra és rám néz.
- Igen? – szólalok meg tétován.
- Szeretlek. – mondja ki ismét a bűvös szót.
Azt a szót, amit én sokkal szívesebben hallok és hallanék Felixtől. 
- Miért mondod ezt most nekem? – kérdezem elszorult torokkal.
- Úgy tűnt, hogy nem hiszed el, ha leírom, ezért gondoltam, hogy élőben is elmondom.
- Értem. 
Ez a mai nap a meglepetésekről szól. Először Karin, most meg Dave… Őszintén szólva, az előbbinek sokkal jobban örülök. Most mi a fenét csináljak?
- Akkor elhiszed?
- Dave, én…
- Elhiszed? – kedvesen, de határozottan cseng a hangja.
Hangosan felsóhajtok.
- Igen. De hogyan…?
- Kell rá indok? – válaszol a kérdésemre kérdéssel – Te kerested az okát annak, hogy miért pont F iránt érzel úgy, ahogy?
- De én…
- F-et szereted. – a szavamba vág – Megértem és elfogadom. Csak azért mondtam el, mert… - elfordul tőlem és a földre pillant – Mert azt akartam, hogy tudd, még akkor is, ha ez nem változtat meg semmit kettőnk között.
- Úgy gondolod? – rám sandít, így folytatom – Úgy értem, hogy… Hogyan tehetnék úgy, mintha barátok lennénk, amikor te nem így érzel?
- Van jobb ötleted?
- Szeretem Felixet. – motyogom magam elé halkan – Attól, hogy összevesztünk… még szeretem.
- Tudom. – gondterhelten sóhajt egyet – Hidd el, hogy tudom. – halványan mosoly jelenik meg a szája szegletében – És ez így is van jól. Bírlak mindkettőtöket és tök jó, hogy boldogok vagytok együtt. Mármint… általában.
Bólintok. Dave valójában egész rendes, mert nem akar ártani nekünk, meg semmi, de… de az, hogy most bevallotta nekem az érzéseit, igenis megváltoztat néhány dolgot. Másképp látok egy-két múltban történt dolgot is. 
- A meccs napján, amikor utánad mentem… te…
- Igen. El akartam mondani már akkor is, de nem volt megfelelő az idő. 
Eszembe jut a Felixszel való szakításom és az, amikor veszekedtünk. Ő már akkor is azzal gyanúsítgatott, hogy Dave és én… 
Megsemmisülten pásztázom a földet. Szóval Dave már akkor is többet érzett irántam? Lehet, hogy Felix is észrevette és azért akadt ki annyira? 
- Haragszol rám?
Dave-re sandítok. Nagy szemeket mereszt rám és kíváncsian fürkész.
- Nem. – mély levegőt veszek – Nem erről van szó. Nem haragudhatok rád az… érzéseid miatt, de… most szörnyen érzem magam. – egy pillanatra lehunyom a szemem – Én észre sem vettem. – suttogom elhaló hangon.
- Sajnálom, ha gondot okoztam, de úgy gondoltam, hogy…
Felemelem a jobb kezemet és félbeszakítom a magyarázkodását.
- Mióta? 
- Egy ideje. – felhúzott szemöldökkel nézek rá, mire felsóhajt – Gyakorlatilag amióta ismerlek.
Megrázom a fejemet. Komolyan ennyire vak voltam, hogy fel sem tűnt? 
Elég rosszul érzem most magam. Szeretem Felixet, Dave-et pedig egy nagyon jó barátomnak tartottam, de most, hogy ez az egész kiderült… lehetünk még barátok? 
A szemem sarkából Dave-re pillantok. Most nem néz rám, a kezét bámulja. Talán arra vár, hogy reagáljak valamit… 
Igazából, ha Felix nem lenne, akkor talán… talán még jól is esne ez a vallomás. Dave társaságában általában nagyon jól érzem magam, meghallgat, figyelmes velem… és jól is néz ki. Más lány már tuti, hogy rástartolt volna, de én nem tehetem. Egyrészt, mert nem vagyok Lena, hogy az egyik barát ágyából a másikéba vándoroljak, plusz itt van nekem Felix.
Ettől függetlenül kétségek között vergődök, mert mi most a helyes és a jó lépés? Az egyértelmű, hogy nem dobnám Felixet Dave-ért. Eddig olyan jól megvoltunk és most…
Most egy szóval elromlott minden. Hiszen hogyan tekinthetnék Dave-re barátként, ha tudom, hogy ő másképp néz rám?
- Mi lesz most? - fogalmazza meg azt a kérdést, ami engem is érdekel.
Tagadólag megrázom a fejem.
- Nem tudom. 
- Figyelj! Úgyis minden olyan marad, mint volt.
Keserűen elmosolyodom.
- Szerintem nem.
- Azt mondtad, hogy nem haragszol.
- Tudom. Ez így is van, de… 
- Értelek. Akkor… már nem is akarsz beszélni velem?
Megint ránézek. Kissé bűnbánó képpel ül mellettem. 
Hirtelen megsajnálom. Nem érdemli meg azt, hogy távolságtartó legyek vele csak azért, mert vette a bátorságot és elmondta nekem az érzéseit, ráadásul szemtől szembe. Ez azért nem lebecsülendő, még ha így egy kicsit megkavarta a dolgokat.
- Miért ne akarnék beszélni veled? – finoman meglököm a vállát – Te vagy a legjobb barátom.
Dave arca felderül és elmosolyodik.
- Kösz, Sam. Rendes vagy.
- Én? Mindig.
A mosolya szélesebb lesz és megkönnyebbülten kifújja a levegőt.
- Azt hittem, hogy kiakadsz… de így jobb. – a mosolya eltűnik és komollyá válik - Tudtam, hogy nem fogod otthagyni F-et és nem is vártam el, de így jobb, hogy kimondtam. Nem szoktam titkolózni előtted.
Bólintok. Dave felkel a lépcsőről.
- Akkor… minden oké?
- Persze. 
Én is felkelek, mert már lehűlt a levegő és nem akarok felfázni.
- Most megyek.
- Rendben.
Dave int, majd elindul. Pár lépés után megáll és visszafordul.
- Azért, ha esetleg mégsem jönne össze F-el… - lazán vállat von – Tudok várni. – mondja vigyorogva.
Úgy tűnik, most, hogy elmondta, amit a szívét nyomta, újra visszatért a régi énje.
- Dave… - ejtem ki a nevét mosolyogva.
Megadóan felemeli a kezét.
- Oké, már itt sem vagyok. - vigyorogva végignéz rajtam, majd folytatja az útját hazafelé.
Addig követem a tekintetemmel a távolodó alakját, amíg el nem tűnik a szemem elől, majd bemegyek a házba.


Az ágyban fekve még mindig Dave jár az eszemben. Na, nem azért, mert megváltoztak az érzéseim iránta, csak az jutott az eszembe, hogy képesek leszünk ugyanolyan önfeledtek lenni egymás társaságában, mint korábban? 
Ha rajtam múlik, akkor igen, mert nem akarok elveszíteni Dave-et és a barátságunkat ez miatt. Az mondjuk más kérdés, hogy csak én tekintem Dave-et barátnak, ő engem nem, de szerintem megoldjuk.
Miért ne oldanánk meg? Felnőttek vagyunk, úgyhogy menni fog.
Remélem.

2014. augusztus 22., péntek

1. rész

Becky

Leállítom a motort a hatalmas ház előtt. Sietősen kipattanok a kocsiból, kiveszem a hátsó ülésről a táskámat, amiben a fotós cuccaimat tartom, majd a bejárathoz sétálok. Becsengetek, mire kisvártatva megjelenik Kimi Räikkönen, a ház tulajdonosa és egyben Mika, a legjobb barátom interjújának alanya.
Kíváncsian végigmér, majd várakozóan pillant rám.
- Mika itt van már?
Úgy néz rám, mintha nem lennék százas, de azért készségesen válaszol.
- Igen. Bent van. Segíthetek…?
- Kösz, nem. – vágok gyorsan a szavába, majd belépek mellette a kertbe.
Céltudatosan a ház felé tartok, de közben azért még hallom, hogy a pilóta valami olyasmit mond finnül, hogy „Ki a fene ez a dilis tyúk?”. Az ajtó előtt megállok és bevárom őt. Kinyitja előttem az ajtót, ám mielőtt belépnék, visszafordulok hozzá.
- Rebecca Mäkinen-Grey vagyok, a dilis tyúk. Ja és mellesleg Mika barátja, de csak addig, amíg a kezeim közé nem kerül. – mondom neki finnül, majd átlépem a küszöböt.
A szemem sarkából látom, hogy meglepődött azon, hogy tudok finnül, pedig ezen nincs semmi meglepő. Ha ismerne, tudná. Az anyám ugyanis finn, míg az apám amerikai, így könnyűszerrel elsajátítottam mindkét nyelvet.
Pár lépéssel a nappaliba jutok, ahol Mika az egyik fotelben a füzetébe jegyzetelget valamit. Érkezésemre felemeli a fejét.
- Csak hogy itt vagy, Becky. Már azt hittem, hogy nem érsz ide. – jegyzi meg mosolyogva.
Dühös pillantást küldök felé, mire a mosolya az arcára fagy.
- Mégis mi a fészkes fenét képzelsz te magadról, hm? Azt hiszed, hogy csak csettintesz és én ugrom is? Nagyon jól tudtad, hogy külföldön voltam, de te csak azért is a nyakamba varrtad ezt a melót! Alig, hogy hazaértem, John már hívott is, hogy azonnal jöjjek, mert interjún vagy. Úgy teszel, mintha csak körülötted forogna a világ, de most közlöm veled, hogy ez baromira nincs így! – zúdítom rá magamból kikelve a monológomat.
Mika egy nagy, fáradt sóhajjal reagálja le a mondandómat.
- Sajnálom, Becky, de tényleg szükségem van rád. John nyilván ezért küldött ide…
Felemelem a kezem, mire Mika hirtelen elhallgat.
- Ez nem igaz, Mika és ezt te is tudod.
Torokköszörülésre leszek figyelmes, így megfordulok. A pilóta értetlenül néz hol Mikára, hol pedig rám.
- Esetleg… veszekednek még vagy folytathatjuk?
- Természetesen folytathatjuk. – mondja Mika barátságos képpel a házigazdának, majd rám pillant – Becky?
- Megcsinálom a képeket, aztán lelépek.
Mika bólint, majd miután a pilóta leül vele szembe, folytatja a kérdezősködést, én pedig előveszem a felszerelésemet és ellövök pár képet, közben pedig néha elmosolyodom a finn válaszain. Valójában attól különleges ez az interjú, hogy teljesen normális és logikus válaszokat ad a feltett kérdésekre, noha nem pont ezeket várná el tőle a riporter. Igazából mindig jól szórakozom azokon az interjúkon, amikben az F-1-es pilóta nyilatkozik. Volt szerencsém már jó pár ilyen gyöngyszemmel találkozni.
- Köszönöm, Kimi, ennyi lenne. – mondja Mika, mire a pilóta bólint egyet.
Mika telefonja elkezd csörögni, így elnézést kér és kimegy az előszobába. Én, a kezemben a gépemmel, a pilótára pillantok.
- Lehetne arról szó, hogy odakint is csináljunk néhány képet?
A finn arcán a szenvedés jelei mutatkoznak. Nem bírom ki, muszáj mosolyognom. Most tisztára úgy néz ki, mint egy kisgyerek, akire rá akarnak erőltetni valamit…
- A dilis tyúk miatt beleegyezhetne… - lemondóan felsóhajtok – Csak kettő képet! – alkudozok reménykedve.
Egy darabig csak néz rám, végül elvigyorodik.
- Rendben, kettőbe még nem halok bele, ha...
- Ha?
- Ha tegeződünk. Nem hinném, hogy túl sok lenne köztünk a korkülönbség.
Bólintok, mire kimegy a teraszra, én pedig követem őt. Az időjárás ma kegyes hozzánk, úgyhogy semmi akadálya sincs a képek létrejöttének.
Adok némi instrukciót neki, majd gyorsan elkészítem őket, mielőtt még a pilóta meggondolná magát.
- Meg akarod nézni őket? – pillantok fel rá kíváncsian.
Látni rajta, hogy váratlanul éri a kérdésem, de aztán tétován bólint. Hozzám lép, mire a kezébe nyomom a gépemet és hagyom, hogy megnézze őket. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem az illatát és a testéből áradó hőt.
Kissé kínosan feszengek, majd miután pár percig csendben figyelem és mivel még mindig nem mond semmit, az ajkamba harapok.
- Nos? – sürgetem kissé idegesen, mert a néma csend nem feltétlenül jó…
- Ez hol készült?
Felém mutatja a gépemet. A képen egy sziklás tengerpart látszik.
Homlokráncolva elveszem tőle a készüléket.
- Azt hittem, hogy csak a saját képeidet nézed meg… - jegyzem meg kissé rosszallóan.
Lazán vállat von.
- Te adtad oda a géped. Szóval?
- Görögországban. – válaszolok egy beletörődött sóhaj kíséretében.
- Jó képek. – szólásra nyitnám a számat, de leint – Az összes jó. – mondja mélyen a szemembe nézve.
Elégedetten bólintok, de nem szakítom el a tekintetemet az övétől.
- Becky?
Mika hangjára megfordulok.
- Kint vagyunk.
- Én most megyek. – közli velem, majd Kimihez lép és kezét nyújtja felé – Még egyszer köszönöm!
Kimi bólint és kezet fog Mikával.
- Te is jössz? – érdeklődik tőlem kíváncsian.
- Később. – szól bele Kimi a beszélgetésünkbe.
Mindketten Kimire nézünk.
- Meg szeretném nézni a többi képedet is. – mondja vállvonogatva.
Tétován bólintok, elköszönök Mikától, majd Kimivel visszatérünk a nappaliba. Leülünk egymás mellé a kanapéra és visszaadom Kiminek a gépemet.
Minden egyes fotóhoz vár valamiféle magyarázatot, de nem bánom. Örömmel fűzök egy-két megjegyzést a képekhez, ő pedig, akár egy gyerek, érdeklődve hallgatja azokat.
Nem gondoltam volna, hogy éppen a munkám miatt fogok megismerkedni és összebarátkozni Kimivel, de egyáltalán nem bánom, hogy végül is így alakult a mai napom.
Pedig ahogyan indult… Szerencsére másképp alakult és lett vége.

Igaz barát

AJÁNLÓ

Becky kitűnő fotós, aki éppen a munkája miatt találkozik először Kimivel, akivel nagyon jó barátok lesznek, de ezt a barátságot nem mindenki nézi jó szemmel, ezért eltávolodnak egymástól.
Végül egy olyan dolog miatt javul meg ismét a kapcsolatuk, amilyenre egyikük sem számított korábban.
Úgy tűnik, hogy minden a helyére kerül... de csak úgy tűnik, Kiminek ugyanis egy igen komoly dologgal kell szembenéznie: a jövőjével.
A jövőjével, amelynek Becky nem lehet a része...


SZEREPLŐK

Rebecca Mäkinen-Grey

Kimi Räikkönen


RÉSZEK
(BEFEJEZETT TÖRTÉNET)

2014. augusztus 19., kedd

28. fejezet - Csütörtök

Fáradtan ébredek, ami nem csoda, mert alig aludtam néhány órát. Ezt persze csak magamnak köszönhetem, mert igen későn értem haza Felixtől, de nem bánom. Nem mulasztanék el egyetlen percet sem, amit a barátommal tölthetek.
Sietősen bekapok pár falatot reggeli gyanánt, majd a szobámba megyek, hogy befejezzem a cikkem végét. Lisa is csatlakozik hozzám és elterül az ágyamon a rajzolós füzetével meg a ceruzáival együtt. Én, mivel dolgozni akarok, az íróasztalomhoz ülök.
Fél órával később elküldöm a kész cikkemet Billnek. Ezután felnézek a közösségi oldalra, de mivel nem látok semmi érdekeset, kilépek. Épp kikapcsolnám a gépemet, amikor jelez a gépem, hogy e-mail-em jött. Kíváncsian nyitom meg a levelezésemet.

Feladó: Bill Morris
Tárgy: Ajánlat
Dátum: 2014. szeptember 4. 8:54
Címzett: Samantha Burkley

Sam!

Nagyon jó munkaerő vagy és már régóta nálunk dolgozol, ezért itt az ideje annak, hogy ezt honoráljuk neked, mégpedig úgy, hogy felajánljuk neked a napi cikkek írását és szerkesztését.
Ehhez viszont vissza kellene jönnöd New Yorkba, mert ez a munka a teljes személyed közreműködését kívánja.
A munka pontos részleteit (munkaidő, fizetés, egyéb tudnivalók) csatolmányként elküldöm.
Remélem, hogy igen-t mondasz és hamarosan újra találkozunk.
Várom mielőbbi válaszod.

Bill

Szájtátva meredek a képernyőre. Mi van? Előléptetnek? Eddig csak heti cikkeket írtam, de a napi cikkek… azok egészen mások. 
Lisára téved a tekintetem, aki csendben rajzol az ágyamon. Abban igaza van Billnek, hogy a napi cikkek írásához vissza kellene mennem. Lisa mellett nem lenne sok időm, de…
Megnyitom a csatolmányt és végigolvasom a szerződést. Hát, igen. Valójában egészen kedvező ez az ajánlat. Több lenne a fizetésem, ehhez pedig nem nagyon kellene megerőltetnem magam attól függetlenül, hogy naponta friss és jó minőségű irományokat várnak tőlem. 
Megint Lisára nézek. Nem fogok igen-t mondani. 
Azt hiszem, hogy ezt már az e-mail elolvasása után is tudtam. Teljesen mindegy, hogy mennyivel jobban keresnék… nem ez a lényeg. Lisa, Rach, Bernd, Karin, a srácok… és persze Felix. Csak ők számítanak. Végül is nem véletlenül jöttem el Amerikából…
Rákattintok a válaszírásra.

Feladó: Samantha Burkley
Tárgy: RE: Ajánlat
Dátum: 2014. szeptember 4. 9:15
Címzett: Bill Morris

Bill!

Köszönöm, hogy rám gondoltatok. 
Nagyon megtisztelő az ajánlat, de vissza kell utasítanom. 
Jól érzem magam itt és a heti egy cikkemmel is elégedett vagyok. Nem szeretnék visszamenni Amerikába. Te tudod, hogy miért és remélem, hogy megérted.

Sam

Elküldöm, majd elégedetten hátradőlök. Rövid, de lényegre törő és Bill amúgy is tudja, hogy nem szoktam nagy szavakat használni az e-mail-jeimben.
Kikapcsolom a gépemet, majd Lisához megyek az ágyra és inkább vele foglalkozom.
Tizenegy óra felé ebédet készítettünk Lisával, majd ettünk és utána ismét játszottunk. Hihetetlen, hogy nemsokára megkezdi a sulit. Nekem még mindig olyan, mintha nemrég született volna, erre… már elsős.


A szokásos időben Rach is hazaérkezik, rá kábé öt percre pedig Felix állít be hozzánk. Rach Lisával a nappaliba megy, hogy mi nyugodtan tudjunk beszélgetni.
Amint a szobámba érünk és becsukom az ajtót, Felix ajka rátapad az enyémre. Mosolyogva viszonzom a csókját.
- Hiányoztam? – kérdezem tőle, amikor elválunk egymástól.
- Még szép! – válaszolja vigyorogva.
Letelepszünk az ágyamra úgy, hogy Felix lazán leül, én pedig az ölébe ülök.
- Fáradtnak tűnsz. – jegyzi meg mosolyogva.
- Persze. Miattad. – világosítom fel vigyorogva.
- Igen? - ártatlan képpel pillog rám.
- Bizony. Tudod… - a nyakára kulcsolom a kezeimet – feltartottál és későn értem haza.
- Vagy inkább túl korán. – lágyan megcsókol.
- Nézőpont kérdése.
- Én már nem is emlékszem arra, hogy mit csináltunk. – mondja elgondolkozva.
- Kár. Pedig egész jó volt…
- Egész jó? – tettetett felháborodással néz rám - Ne minősítsd le a történteket.
Elvigyorodom és lehelek egy csókot a szájára. Felix szorosabban fog magához, amikor elmélyül a csókunk. Élvezettel felnyögök, amikor a nyelvével végigsimít a számon.
Kellemes játékunkat kopogás szakítja félbe. Lecsúszok Felix öléből és mellé ülök, mielőtt nyílna az ajtó.
- Sam, én… nem akarok zavarni, de Bill az előbb hívott fel.
Érzem, hogy lesápadok, de próbálok közönyös maradni.
- És? Mit akart?
- Megkért arra, hogy győzzelek meg téged az állásajánlattal kapcsolatban.
Nagyot nyelek. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondjak, ráadásul folyamatosan magamon érzem Felix kérdő tekintetét. Remek!
- Már írtam neki e-mail-t. – nyögöm ki nagy nehezen.
Rach bólint.
- Ő is ezt mondta, de nyilván nem volt elégedett. Milyen ajánlatról van szó?
- Nem lényeges. Már válaszoltam és innentől kezdve lezártnak tekintem ezt a dolgot. – mondom kissé idegesen.
- Jól van. – Rach felsóhajt – Megyek, megnézem Lisát.
Kimegy és becsukja maga után az ajtót. Ettől függetlenül tudom, hogy még ki fog faggatni ugyanúgy, mint Felix. 
Mosolyt erőltetek az arcomra és a barátomra pillantok. 
- Hol is tartottunk?
Homlokráncolva néz rám.
- Miről van szó, Sam? – kérdezi végül.
- Hát, a csóknál tartottunk… - mondom tétován.
- Tudom, de nem erre gondoltam. És ezt te is tudod. – jegyzi meg összeszűkült szemekkel.
- Nem lényeges. – ismétlem meg konokul egy korábbi mondatomat.
- Azt hittem, hogy nem titkolózol előttem. – mondja gúnyosan ugyanazt, amit én is mondtam neki még tegnap.
Felsóhajtok és az ujjamon lévő gyűrűt kezdem el babrálni. Végül felkelek az ágyról és az asztalomhoz lépek. Bekapcsolom a gépemet, megnyitom a levelezésemet és odanyújtom Felixnek a laptopomat. Kíváncsian átveszi tőlem és elolvassa Bill e-mail-jét. Amíg olvas, leülök vele szembe, a székre.
Amikor végez a levél elolvasásával, maga mellé teszi a gépemet és rám emeli szép, kék szemét.
- Nem-et mondtál? 
Bólintok. Abból, amit Rachcsel beszéltünk, nyilvánvalóan már összerakta a képet.
- Miért?
Keserűen elmosolyodom.
- Nem egyértelmű? Nem akarok visszamenni.
- Ez nagyon jó lehetőség, Sam. 
- És? Mondtam már neked, hogy nekem a pénz nem minden.
- A karriered szempontjából viszont...
- Azt hittem, hogy te megértesz! – csattanok fel dühösen.
- Próbállak. – mondja enyhébb hangvétellel.
Csalódott pillantást vetek Felixre.
- Nem értem, hogy most miért vagy ilyen. Felajánlották, nem-et mondtam, ennyi. Miért kell túlbonyolítani?
- Csak arra kérlek, hogy gondold át.
Gondolkodó fejet vágok.
- Hm… - három másodperc múlva egy grimasz jelenik meg az arcomon – Megtörtént. Nem gondoltam meg magam.
- Miért?
- Mondtam már: nem akarok visszamenni.
- Csak ennyi? – néz mélyen a szemembe.
- Nem véletlenül jöttem el és ezt te is tudod. – hitetlenül megrázom a fejemet – Meddig kell még erről beszélnünk?
- Amíg át nem gondolod normálisan. Egy ilyen ajánlatot nem lehet csak úgy lemondani…
- Ma már csak ez lesz a téma? Mert ha igen, akkor akár el is mehetsz! – mormogom duzzogva.
- Szeretnéd, ha elmennék? 
- Nem. – suttogom megadóan – Eddig olyan jól megvoltunk…
A kezét nyújtja felém, amit én elfogadok. Felix az ölébe húz és a derekamra csúsztatja a kezét.
- Nem akartam vitatkozni, de nem szeretném, ha félvállról vennéd ezt. – mondja halkan egy gyors csók után.
- Nemhogy örülnél, hogy maradok. 
- Nem várnám el, hogy miattam maradj.
Felhúzott szemöldökkel meredek rá.
- Szóval neked mindegy, hogy megyek vagy sem?
- Ez a te életed és a te döntésed. Én nem szólhatok bele és nem is fogok.
Lefejtem magamról a karjait és felkelek az öléből.
- Az én életem? Azt hittem, hogy együtt vagyunk. – pillantok rá felháborodva.
- Nézd, Sam, én…
- Tehát neked tökmindegy, hogy mit csinálok? – halványan bólint, mire megsemmisülten meredek rá – Jó tudni. – motyogom magam elé.
- Bolhából csinálsz elefántot, ugye tudod?
- Én? Inkább te! Te erőlteted ezt a témát. Bár… nem hiszem, hogy meg kellene ezt beszélnem veled, ha szerinted ez egyedül az én döntésem.
- Félreértesz.
- Szerintem nem. Tudod, valamiért olyan naiv voltam, hogy azt hittem, hogy számítok neked és hogy támogatni fogsz. – közlöm vele keserűen.
- Azt teszem.
- Ez nem igaz. Ha tényleg fontos lennék neked, akkor most egyetértenél a döntésemmel.
- Ne várd tőlem, hogy marasztaljalak.
Mintha gyomorszájon vágtak volna, úgy érzem magam. Hát nem érti…?
- Akkor én sem marasztallak téged. – vetem oda neki könnybe lábadt szemekkel. 
- Szóval most elküldesz?
- Úgysincs semmi értelme ennek a beszélgetésnek.
- Gyerekesen viselkedsz. – hányja a szememre komoran.
- Nem is tudom, hogy kettőnk közül ki az, aki most gyerekes.
Felix feláll az ágyamról és elindul az ajtó felé. Megfogja a kilincset, de mielőtt kilépne, még visszafordul és fagyos tekintetet villant felém.
- Azért remélem van annyi eszed, hogy átgondold, neked mi a jó.
- Ne aggódj, már megtettem. – mondom keserűen.
Felix megrázza a fejét „ezt nem hiszem el” stílusban, majd elhagyja a szobámat.
Dühösen levetem magam az ágyamra. Hát tényleg nem érti, hogy miért nem akarok elmenni? Pedig azt hittem, hogy egyértelmű…
Még ha anyu nem is ment volna el, akkor sem mennék vissza, hiszen Felix itt van és ő fontos nekem. Egyszerűen nem tudom nem figyelembe venni még akkor sem, ha ő ezt kéri. Egyáltalán hogy kérhet tőlem ilyet? Felejtsem el őt és azt, ami köztünk van – a munka miatt? Azért ennyire felszínes nem vagyok.
Csalódottan bámulom a plafont. Nem sejtettem, hogy ennyire fel fogja húzni magát ezen, hiszen én sem tettem. 
Azt hiszem, arra vártam, hogy marasztaljon, hogy azt mondja, hogy ne hagyjam el, de erre nincs túl sok esélyem, hiszen ő kerek perec kijelentette, hogy nem marasztal. Na, kösz szépen! Mindig is ilyen kapcsolatra vágytam…


Amikor már végképp eluntam a sok töprengést, kimentem a többiekhez. Természetesen Rach is kikérdezett, de ő egyáltalán nem akadt ki azon, hogy maradok. Szerencsére Bernd is támogat, mert amint hazaért, vele is beszéltem. Sőt, még Karin és Dave is tud a dologról. Karint én hívtam fel, mert kíváncsi voltam arra, hogy mi van vele meg Peterrel – kibékültek, kiderült, hogy Karin csak túlreagálta ezt az egészet –, Dave pedig engem hívott, mert beszélgetni akart velem.


Este, lefekvéskor a telefonomra pillantok, de nem jött se hívásom, se sms-em pont attól, akitől elvárnám.
Miért van az, hogy gyakorlatilag mindenki megérti az érveimet, csak Felix nem?