5. rész

Kimi

Vigyorogva az ég felé emelem a tekintetemet. Köszönöm, Becca. Sikerült. 2007 után megint. 

Amikor kiszállok az autóból, leveszem a sisakomat, amit egy nagy B betű díszít Becca tiszteletére és a csapat felé veszem az irányt. Megölelgetjük egymást, majd megyek a szokásos mérlegelésre, aztán meg fel a dobogókhoz az eredményhirdetés miatt.

Mielőtt azonban kimennénk, egy kicsit még beszélgetek Sebbel és Lewisszal.

Amikor viszont itt az idő, elégedetten sétálok a dobogó felé. Futamgyőzelem egy világbajnoki győzelemmel egybekövetve. Nem is rossz, tekintve, hogy néha milyen pocsék évem volt.

A díjat a magasba emelem és közben Beccára gondolok. De jó lenne, ha most ő is itt lehetne… Ennek ellenére viszont tudom, hogy most odafentről engem figyel...

A szokásos pezsgőzés után hamar lezavarjuk az interjút, majd egy gyors átöltözés után kezdődhet a bulizás!

Másnap fáradtan ébredek. Jó sokáig elhúztuk a bulizást a srácokkal, de egyáltalán nem bánom. Végül is nem sűrűn lesz az ember világbajnok…

Az éjjeliszekrény legfelső fiókjából kiveszek egy borítékot, amin az én nevem virít – Becca írásával. Most már kinyithatom, ezért ülőhelyzetbe tornázom magam és kíváncsian bontom fel a borítékot.

Emlékszem, Becca az utolsó napokban adta oda azzal a kikötéssel, hogy csak akkor nyithatom ki, ha újra világbajnok lettem… és mivel, most az vagyok, megnézhetem.

Az ismerős írás mosolyt csal az arcomra.

Kimi!

Amikor ezt olvasod, már kétszeres világbajnok vagy. Gratulálok! Tudtam, hogy sikerülni fog.

Kár, hogy én nem lehetek ott veled, hogy együtt ünnepeljünk, de gyanítom, hogy te ünnepelsz helyettem is.

Emlékszel arra, amikor arról beszéltem neked, hogy két kívánságom van? Ez a kettő valójában három. Tudod, hogy mi a harmadik? Az, hogy boldog legyél.

Remélem, hogy az vagy és az is leszel még jó sokáig.

Szeretlek,

Becca

Vigyorogva bólogatok. Hiába, Becca mindig is nagyon jól ismert. A sok év szünet ellenére is. 

Már épp elraknám az üzenetét, amikor megakad a tekintetem a neve felett álló szón. Aznap, amikor végleg elment, ez volt az utolsó szó, ami elhagyta a száját… és amit én mondtam neki utoljára.

Most, hogy újra itthon vagyok, az első utam a temetőbe vezet. Két csokor virágot viszek: egyet apának, egyet pedig Beccának. Először apához megyek, csak utána megyek Beccához. 

Amikor odaérek a sírjához, lerakom a csokrot a sírra, majd leülök a sír mellett álló padhoz. 

- Ööö… szia, Becca! – kezdem el halkan a mondanivalómat – Eljöttem hozzád, mint mindig, amikor itthon vagyok.

Hirtelen elhallgatok és körbenézek, hogy nem lát-e valaki, de teljesen egyedül vagyok itt. Még jó. Tuti, hogy hülyének néznének azért, mert magamban beszélek.

Na, jó. Lehet, hogy ez itt tök normális, de nekem ez még új. Sokkal jobb lenne, ha személyesen beszélhetnék Beccával, de nem lehet.

Mély levegőt veszek és halkan folytatom a monológomat.

- Hiányzol. Még mindig nem hiszem el, hogy Jenni baromsága miatt nem hallottam rólad évekig, amikor pedig mégis… - ökölbe szorítom a kezemet, amikor felrémlik bennem az, amikor megtudtam, hogy Becca halálos beteg – Te mindig itt voltál nekem, amikor szükségem volt rád. És most is itt lenne a helyed mellettem.

A kezem elernyed és a térdemre simítom. Sok minden van bennem ugyanúgy, mint akkor, amikor Beccával az utolsó közös napjainkat töltöttük együtt és amikor… amikor elment.

- Én… amikor betoppantál hozzám, nagyon dühösnek és céltudatosnak tűntél. – az emlékek hatására félmosolyra húzódik a szám – Meg sem fordult a fejemben, hogy barátok leszünk, közben meg… - elkomorodom – Néha úgy érzem, hogy nem segítettelek eléggé. Talán tehettem volna mást is érted… többet. Talán a betegségeddel kapcsolatban is… 

A gyenge mosoly eltűnik az arcomról. Azt hiszem, hogy még mindig hibáztatom magamat a történtekért. Igaz, hogy utólag már teljesen felesleges rágnom magam ezen, de akkor is… Becca jó barátom volt.

Mit jó, legjobb. Egy igaz barát volt. Ő állt hozzám a legközelebb a családomon kívül. És én marha passzoltam őt Jenniért…

Megköszörülöm a torkomat.

- Sokat köszönhetek neked. Nélküled tuti, hogy szegényebb lett volna az életem… vagyis… az is volt. – megrázom a fejemet – Milyen baromságokat beszélek. Úgy látszik, hogy szenilis lettem, annyira ömlengek itt neked… - felsóhajtok – Ez az egész „beszéljük ki magunkat” dolog nekem nem igazán megy. Szerintem ezt te is tudod. Egyszerűen én nem vagyok ilyen. Remélem, nem haragszol.

Megint elhallgatok. Úgy vélem, hogy nem kell mondanom semmit, szerintem Becca sem várná el tőlem, ezért inkább csak csendben ülök és a síron legeltetem a tekintetemet.

Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok már itt, de amikor felállok, érzem, hogy elzsibbadtak a végtagjaim.
Közelebb lépek a sírhoz és végigfuttatom a kezemet a sír feliratán.

Rebecca Mäkinen-Grey

1982. február – 2015. február

Nyugodj békében!

- Szeretlek! – suttogom halkan, majd felegyenesedek.
Halvány mosolyt küldök a sír és Becca felé, majd lassú léptekkel elhagyom a temető területét…

4. rész

Becky

Tegnap óta pocsékul érzem magam. Azért tegnap óta, mert tegnap voltam Kiminél. Már nem tűnik annyira jó ötletnek az, hogy elmentem hozzá, de akkor, abban a percben az tűnt a legjobb döntésnek. 

Azért, hogy valamennyire eltereljem a gondolataimat, berakok egy DVD-t és bevackolom magam a kedvenc fotelembe egy takaró társaságában.

A csengő hangjára riadok fel. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, míg végül leesik, hogy a fotelban ülök - vagy inkább fekszek -, a filmnek rég vége van, odakint teljes sötétség uralkodik és feltehetően elaludtam a film közben.

Homlokráncolva pattanok fel, amikor ismét megszólal az éles csengő hangja. A szívem vadul zakatol, amikor az ajtóhoz megyek, mert tudom, hogy ki van az ajtó túloldalán.

Csak azt nem tudom, hogy miért jött: leordítani a fejemet vagy esetleg normális, emberi hangon beszélgetni akar.

- Kimi. – suttogom halkan a nevét, amikor meglátom. Eléggé megviseltnek tűnik.

- Becca. Bejöhetek?

- Persze. Gyere!

Bekísérem a nappaliba, mire leül a kanapéra, én pedig elfoglalom a korábbi helyemet a fotelomban.

- Felébresztettelek? – kérdezi homlokráncolva, amikor észreveszi a takarót.

- Filmet néztem. 

Csak azért füllentek neki, mert láthatóan kényelmetlenül érzi magát attól, hogy esetleg megzavart.

- Szóval…? – pillantok rá kíváncsian.

- Ne haragudj azért, amiket tegnap mondtam. Én csak…

- Semmi gond.

- Kösz, hogy megmutattad őket. – mondja fásult hangon.

- És most akkor…?

- Kidobtam Jennit. Tudod, hogy mit mondott? Azt, hogy miattam kavart össze azzal a fickóval. Miattam, érted? Azért, mert soha nem voltam otthon. Nagyon jól tudja, hogy az F-1 miatt sokat kell utaznom, erre ő meg... összefekszik az első fickóval. – fakadt ki elkeseredetten.

- Sajnálom, Kimi.

- Tudod, már korábban is voltak gondjaink, de azt hittem, hogy talán… 

- Ugye tudod, hogy nem a te hibád?

Konokul hallgat, viszont én így is tudom, hogy magát okolja. Átülök mellé és féloldalasan átölelem, mire Kimi sóhajtva felém dönti a fejét.

Fogalmam sincs, hogy meddig maradunk így, mert Kimi csak nagy sokára szólal meg.

- Miért nem jöttél el? 

- Hová? – homlokráncolva nézek rá, mert hirtelen nem tudom, hogy mire gondol, de amikor felemeli a fejét és jelentőségteljesen a szemembe néz, már tudom.

Nem válaszolok semmit, inkább hallgatok.

- Vártalak. – jegyzi meg halkan.

Megrökönyödve pillantok rá, majd keserűen elmosolyodom.

- Tényleg? Akkor miért írtad azt az e-mail-t?

- Mikor?

- Az esküvőd előtt egy héttel. 

Kimi tanácstalanul mered rám, mire felsóhajtok.

- Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy miről beszélek.

- Pedig fogalmam sincs. 

Felkelek mellőle és átmegyek a hálóba a laptopomért, majd a gépemmel együtt visszatérek a finn mellé. Belépek a levelezésembe, megnyitom azt a bizonyos e-mail-t, amit még mindig őrzök és a finn felé fordítom a képernyőt.

Megvárom, míg elolvassa, csak utána szólalok meg.

- Ne mondd, hogy még soha nem találkoztál ezzel a szöveggel.

- Pedig így van. Akkoriban annyira el voltam havazva, hogy a nethez sem igen jutottam hozzá. Általában Jenni… - hirtelen abbahagyja a magyarázkodást és a tekintete elsötétül – Csak Jenni használta a gépet, mert ő beszélgetett ott a barátnőivel.

Elkerekedett szemekkel nézem hol a szöveget, hol Kimit. Ezek szerint… ezek szerint… Jenni miatt szakadt meg a barátságunk? Hát persze! Hiszen ő soha nem bírt engem…

- Most már értem, hogy miért nem jöttél el, de… felvehetted volna a telefont.

- Csalódott voltam. Azt hiszem, attól tartottam, hogy az e-mail tartalmát esetleg megemlíted a telefonban is és… - egy pillanatra lehunyom a szemem – Fontos voltál nekem, ezért is fájt annyira.

- Igen? – fordul felém kíváncsian.

- Igen. – halvány mosoly kerül az arcomra – Azt hiszem, hogy szerelmes voltam beléd.

- És most? – kérdezi elmélyülő hangon.

- Nem számít, Kimi.

- Nekem igen.

- Nem, tévedsz. Nem számít, mert…

- Mert?

Ismét felállok mellőle és elmegyek egy mappáért. Amikor visszaérek a nappaliba, visszaülök Kimi mellé. Kiveszem a mappából a legfelső lapot és Kiminek adom.

- Most már nem számít semmi, csak az, hogy… hogy tehettem érted utoljára valami jót.

A finn kissé értetlenül veszi el tőlem a papírt és beleolvas. Amikor sápadt és roppant elgyötört arccal rám néz, mély levegőt veszek, nehogy elbőgjem magam.

- Becca… ez…. komoly?

Halványan bólintok.

- Igen. – óvatosan megérintem a kezét – Ne vágj már ilyen ijedt képet. Nem lesz semmi baj.

- Nem lesz semmi baj? – ismétli dühösen az utolsó mondatomat – Szerinted nem lesz semmi baj? Elolvastad te egyáltalán ezt?!

- Persze. Tisztában vagyok azzal, hogy mi vár rám, Kimi. Én már elfogadtam, úgyhogy fogadd el te is.

- Komolyan azt hiszed, hogy tétlenül végig fogom nézni, hogy te… hogy te…

- Mondd ki nyugodtan, Kimi. Meghalok. Igen, meghalok. Sajnos ez előfordul azokkal, akik rákosak lesznek.

- De biztos van valami kezelés, nem? - pillant rám reménykedve.

Tétován bólintok.

- Van, de...

- Akkor nincs semmi gond. A kezelések biztosan...

- Nem járok kezelésekre. - szakítom félbe komoran, nehogy túl lelkes legyen a végén. Teljesen felesleges áltatnia magát.

- Mi?! Miért nem? 

- Mert a kezelések sem száz százalékosak. - fáradtan felsóhajtok - Kimi, nem akarom életem hátralevő részét egy kórházi szoba négy fala között leélni. Csak akkor vagyok hajlandó kórházba menni, amikor én... amikor már vége lesz. - nyögöm ki nagy nehezen.

A finn visszaadja a papírt és ökölbe szorított kézzel néz maga elé. A kezemet a vállára simítom. Érzem, hogy milyen feszült.

- Hidd el, én sem így terveztem. – elkezdek neki halkan beszélni, hátha ezzel enyhül a feszültsége – Amikor megtudtam a diagnózist, csak az volt bennem, hogy legalább még egyszer újra láthassalak és az, hogy kész legyek mindennel a fotókiállításomra. Most már mindkettőt sikerült elérnem.

A finn válla hirtelen leesik és az arcát a kezébe temeti. Az apró rángásokból tudom, hogy visszatartja a könnyeit. 

- Kimi. – szólítom halkan a nevén, mire felemeli a fejét.

Látszik rajta, hogy erősen tartja magát.

- Nem akarom, hogy szomorú legyél miattam. – végigsimítom a kezemet az arcán – Csak egyet kérek…

- Bármit. – mondja gyorsan és megfogja a kezemet.

- Legyél mellettem addig, amíg én…

- Itt leszek. – jelenti ki határozottan – Mindig.

Mosolyogva ölelem át régi-új barátomat, mert tudom, hogy ha valamit Kimi mond, akkor az úgy is lesz.

És nekem erre van szükségem… rá van szükségem…

Amíg még lehet.

3. rész

Becky

- Gratulálok, Becky! – ölel meg Mika vigyorogva.

Mosolyogva bólintok. Hát igen. Végül is nem minden nap van az embernek fotókiállítása.

Évek óta érlelődött bennem az az elhatározás, hogy egy szép napon majd kiállítom a képeimet… és az a szép nap ma van.

Még jó, hogy sikerült ezt véghez vinnem, mielőtt…

- Gyere, Becky, bemutatlak pár embernek. – mondja Mika és magával húz.

Szerencsére mindenkit nagyon érdekelnek a képeim. Néhány beszélgetés között én is elidőzök egy-egy fotó előtt. Leginkább olyan előtt, ami különösen a kedvencem. A kedvenceim közé elsősorban azok tartoznak, amiket még régen mutogattam Kiminek.

Apropó, Kimi…

Évek óta nem beszéltem vele. Sajnos. Az esküvője napján párszor még hívott, de egyszer sem vettem fel. Azóta pedig nem igazán hallottam felőle. Jó, persze, újságot én is olvasok, így pontosan tudom, hogy világbajnok lett az F-1-ben, majd otthagyta és visszatért… Csak kár, hogy mindezt nem tőle tudom.

Még mindig fáj az, ami történt… akkor még – én naiv – azt hittem, hogy pár nap múlva – vagy legalábbis a nászútjuk után, amikor már van ideje – megbeszéljük, de nem így történt. Nem keresett többet és az ezer százalék, hogy nem én fogom először megkeresni. Az ő dolga lenne, végül is miatta romlott meg a barátságunk…

- Láttad Joe képeit?
Felemelem a fejemet a munkámból és kíváncsi pillantást vetek Mikára.
- Melyikeket?
- Jenni Dahlmann-ról és…
- Nem nézegetek képeket Kimiről. – szakítom félbe a mondandóját komoran.
Természetesen Mika is tud arról, hogy mi történt köztem és Kimi között.
- Hát ez az, Becky. Nem Kimivel van…
- Akkor kivel? – pillantok rá homlokráncolva.
- Az edzőjével. – Mika az állára simítja a kezét – Elég… pikáns képek lettek.
Elkerekedett szemekkel vizslatom Mikát.
- Mi? Ez azt jelenti, hogy…
- Igen. Dahlmann csalja a barátodat.
- Nem a barátom. – morgom neki dühösen.
- Nem ez a lényeg, Becky.
- Hol vannak a képek?

- Még Joe-nál. Délután pedig… már az újság címlapján.

- Mi? – riadt tekintettel állok fel az asztalomtól – Nem kerülhetnek bele, Mika.

- Nem akadályozhatod meg. Nagyon jól tudod, hogy milyen Joe. Pont az ilyen sztorik a kedvencei.

Az agyam lázasan kattog. Akármi is történt köztem és Kimi között, azért azt mégsem hagyhatom, hogy az újságból tudja meg, hogy Jenni… 

Jó, az mondjuk igaz, hogy nem igazán olvas újságokat – régen legalábbis nem tette –, de előbb vagy utóbb nyilvánvalóan a tudomására jutna a dolog. Hacsak nem tud már róla… bár, azért más dolog tudni valamiről, mint fényképeken szembesülni vele.

- Hol van Joe? – kérdezem sürgetően Mikát.

- Szerintem a helyén.

Bólintok és elindulok Joe asztala felé, közben pedig azon tanakodom, hogy hogyan is győzhetném meg Joe-t arról, hogy hanyagolja a képeket… vagy legalább ne ma tetesse be a lapba. 

Nagyot nyelek és félénken bekopogok a jól ismert ajtón. Korábban nem hittem volna, hogy ismét találkozni fogok Kimivel… és most tessék. Itt vagyok – a leleplező fotókkal együtt.

Joe-nál végül annyit sikerült elérnem, hogy vár pár napot a képek közzétételével és kaptam belőlük másolatot, cserébe viszont segítenem kell neki a következő munkáiban. Igazán méltányos ajánlatnak tűnt, úgyhogy simán belementem. Már csak Kimi miatt is.

Kisvártatva megjelenik a finn alakja. Meglepődöttnek tűnik. Hát, őszintén szólva én is meglepődtem saját magamon.

- Becca!

Jóleső borzongás fut végig rajtam. Évek óta nem hívott így senki. Egyedül Kimi nevez Beccának, mindenki másnak Becky vagyok. Ugyanúgy ejti ki a nevemet, mint anno. Csupán annyi változott, hogy idősebbek lettünk. Igaz, hogy Kimi most is ugyanolyan jól néz ki, mint amikor utoljára láttam.

- Szia! Én… bemehetek? – szólalok meg tétován.

- Persze.

Bemegyünk a nappaliba. A finn hellyel kínál, mire leülök. Ő velem szemben ül le. Hátradől a kanapén és kíváncsian végig mér.

- Szóval… hogy kerülsz ide?

- Beszélni szeretnék veled.

- Az esküvőm napján is beszélhettünk volna. – jegyzi meg fagyos tekintettel.

- Jenni itthon van? – kérdezem ahelyett, hogy reagálnék a megjegyzésére.

- Nincs. Edzésen van. – mondja meglepetten, nyilván nem érti a hirtelen témaváltásom okát.

Bólintok és a táskámból kiveszem a borítékot, amiben a másolatok vannak és az asztalon Kimi felé csúsztatom a kis csomagot.

- Mi ez? – kérdezi a fejével a boríték felé bökve.

- Az egyik munkatársam csinálta őket. Ma akarta megjelentetni az újságban, de sikerült lebeszélnem róla. Igaz, hogy előbb vagy utóbb meg fognak jelenni, de…

- Mi ez? – szakít félbe erélyesen.

- Egyszerűbb lenne, ha megnéznéd. – lesütöm a pillantásomat és a kezeimet kezdem el nézegetni, mintha azok olyan érdekesek lennének.

Az az igazság, hogy nem tudom, hogyan is mondhatnám a szemébe, hogy a felesége csalja… ha még mindig ugyanolyan jó barátok lennénk, akkor sem biztos, hogy képes lennék rá, hát még most, hogy…

Kimi végül előredől a borítékért. Kiveszi belőle a fotókat és megnézi őket, majd az egész csomagot ledobja az asztalra.

- Ez most komoly, Becca? – hitetlenkedve mered rám.

- Nem akartam, hogy esetleg más előbb lássa, mint te…

- Kifelé. – mondja halkan.

Amikor a szemembe néz, olyan mértékű dühöt látok, amivel még nem volt szerencsém korábban találkozni.

- Kimi, én…

- Mégis mi a faszt képzelsz magadról?! Évekig nem látlak, aztán beállítasz ezzel a szarral és azt hiszed, hogy benyelem a hülye mesédet? Komolyan ennyire idiótának nézel? – ordítja bele dühösen a képembe.

Könnybe lábadt szemekkel nézek a finnre.

- Kimi… 

- Húzz el innen a jó büdös fenébe! – az ajtó felé mutat – Gyerünk!

A táskámért nyúlok és felállok.

- Nem hinném, hogy én lennénk a hibás azért, ami történt. – közlöm vele szomorúan.

- Nem hallottad? Tűnj már el! – mondja elcsukló hangon.

Egy utolsó pillantást még vetek a finnre, mielőtt eleget tennék a kérésének. Mit kérésének… inkább követelésének.

A kocsimban ülve végül arra a következtetésre jutok, hogy kár volt idejönnöm. Akármennyire is a jó szándék vezérelt, csak sokkal rosszabb lett minden. Igaz, hogy nem feltétlenül csak miattam, de mégis csak rosszabb lett…

És nem tudom, hogy lehet-e még jobb.

2. rész

Becky

Amikor meghallom a csengő hangját, lerakom a kezemben tartott magazint, sietősen felkelek a fotelból és az ajtóhoz megyek. Ki sem kell néznem, a csengő hosszú hangjából rögtön tudom, hogy Kimi az. Egyedül ő szokott szinte ráfeküdni a csengőre, mintha ettől hamarabb kinyitnám… vagy nem is tudom.

Amint kinyitom az ajtót, szembe találom magam Kimi vigyorgó fejével. Viharosan megölel, majd betessékelem a nappaliba.

- Mi ez a jó kedv? – kérdezek rá kíváncsian, amikor csatlakozok hozzá a szobában.

- Ez a tiéd. – mondja és átnyújt egy borítékot.

Érdeklődve Kimi arcára pillantok, majd miután nem hajlandó elárulni a boríték tartalmát, feltépem azt.

Egy nagyon szép, mintás lap van benne. Kiveszem a borítékból és elolvasom a rajta lévő szöveget.

Végül elkerekedett szemeket meresztek Kimire.

- Ezek szerint…?

- Igen. Megnősülök. – jelenti be sugárzó mosollyal.

Hirtelen nem tudok mit mondani, ezért egészen egyszerűen megölelem Kimit.

- Gratulálok. – mondom neki, amikor elengedjük egymást.

- Kösz. Ugye eljössz?

- Persze. Nem hagynám ki semmiért sem.

- Helyes. – az órájára pillant – Most mennem kell, Jenni vár. Tudod, sok dolgunk van. – megint a karjaiba zár – Majd még beszélünk, oké?

Bólintok, majd kikísérem Kimit.

Amikor a finn elhagyja a lakásomat, visszatérek a nappaliba és újra átfutom a meghívó szövegét.

Az a bizonyos interjú óta, amikor megismerkedtünk, nagyon jó barátok vagyunk. Szerencsém van Kimivel, mert figyelmes, megértő, mindig meghallgat… szóval bármikor számíthatok rá. Vagyis számíthattam rá egészen addig, amíg meg nem ismerte Jennit. Azóta valahogy megritkultak a találkozásaink, de ettől függetlenül ugyanúgy tartjuk a kapcsolatot.

Nem tudom, hogy miért ilyen Jenni. Akármennyire is próbálok kedves lenni Jennivel és a kedvében járni, valamiért úgy érzem, hogy nem igazán kedvel engem. Még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha… még Kimi kedvéért sem.

Ennek persze az a következménye, hogy Kimivel kevesebbszer találkoztunk az utóbbi időben.

Azt hiszem, hogy ez azért is fáj annyira, mert én tényleg kedvelem Kimit. Igaz, hogy soha nem mondtam neki, de ahogy egyre jobban megismertem, az érzéseim is egyre erősödtek iránta. Ezt persze igyekszek nem kimutatni.

Igazából örülök annak, hogy Kimi boldog és hogy megnősül, de belül… belül azért érzek némi szúrást. Mindezek ellenére elmegyek az esküvőre és együtt fogok örülni Kimivel, mert… mert fontos nekem.

És mert amúgy sem tehetek mást.

A gépem előtt ülök és a neten böngészek addig, amíg arra várok, hogy a ruhaszalonból visszajelezzenek a ruhám miatt. 

Miután megkaptam a meghívót, pár napra rá elmentem egy neves divatcéghez, hogy rendeljek valami elegáns ruhát. Természetesen pont abból nem volt raktáron, amit kinéztem magamnak – hiába, ilyen a formám –, úgyhogy miután egyeztettem velük, megígérték, hogy küldenek e-mail-t, ha mehetek a ruháért.

Épp kilépek egy oldalról, amikor jelez a gép. Megnyitom a levelezésemet és meglepetten olvasom el a feladót, ugyanis Kimi írt.

Mit akarhat? Igaz, hogy mostanság nem beszéltünk annyit, de ez betudható annak, hogy elfoglalt az esküvő szervezése miatt.

Kíváncsian kattintok rá az e-mail-jére.

Feladó: Kimi Räikkönen

Tárgy: Esküvő

Dátum: 2004. július 24. 15:23

Címzett: Rebecca Mäkinen-Grey

Becca!

Sokat beszéltünk Jennivel az esküvőről és a vendégekről és végül arra jutottunk, hogy jobb lenne, ha nem jönnél. 

Elég sokan leszünk és nem valószínű, hogy lenne rád időm és nem hinném, hogy így jól éreznéd magad.

Az esküvő után hosszú nászútra indulunk, azalatt pedig csak magunkkal szeretnénk foglalkozni, úgyhogy addig ne is írj, majd én jelentkezem.

Remélem, hogy megérted.

Kimi

Lefagyva meredek a képernyőre. Mi van? 

Könnyek gyűlnek a szemembe. Egyrészről megértem, másrészt viszont… így nem viselkedik egy barát egy másikkal, nem? 

A fejemben egymást követik a kuszábbnál kuszább gondolatok. Miért pont most, az esküvő előtt egy héttel írt? És egyáltalán minek írt? Igazán a szemembe is mondhatta volna… vagy telefonon is közölhette volna… más talán e-mail-t küldene, de Kimi nem. Benne van annyi gerinc, hogy az ember szemébe mondja, ha van valami, ezért sem értem most ezt az egészet.

Bár… talán jobb is így. Lehet, hogy nem is bírtam volna végignézni azt, ahogy kimondják az igen-t. Az érzéseimtől függetlenül viszont elmentem volna, de ez az e-mail most megkönnyíti a dolgomat.

Kilépek a levelezésemből és dühösen felpattanok. Felveszem az asztalon heverő meghívót, apró darabokra tépem és a kukába vágom a papírcafatokat, majd lerogyok a földre és szabad utat engedek a könnyeimnek.

Mérges vagyok, csalódott, elkeseredett… és azt kívánom, hogy ez csak egy rossz álom legyen és minél hamarabb felébredjek.

Unottan kapcsolgatom a TV-t. Valami elfogadható műsort próbálok találni, de eddig nem jártam sikerrel. Az egyik adón folyamatosan a politikáról magyaráznak, míg a másikon Eduardo vall szerelmet Valentinának… szörnyű az egész.

Közben persze lopva az órámra pillantgatok. Ma van ugyanis Kimiék esküvője. Attól függetlenül, hogy visszavonta a meghívását, azért kíváncsi lennék arra, hogy most éppen hol tartanak vagy hogy éppen mit csinálnak.

Megrezzen a telefonom az asztalon. Érte nyúlok. Kimi neve villog a kijelzőn. Legszívesebben felvenném és beszélnék vele, de az e-mail után… hát, nincs túl sok kedvem a csevegéshez, úgyhogy ezért egészen egyszerűen kinyomom a hívását.

Pedig jó lenne hallani a hangját, megbeszélni ezt az egészet… de nem vagyok hajlandó végighallgatni a magyarázkodását. Nagyon megbántott. Pont róla nem hittem volna, hogy megteszi, de mégis.

Miért mindig abban kell a legnagyobbat csalódnunk, akiben nem akarunk?

1. rész

Becky

Leállítom a motort a hatalmas ház előtt. Sietősen kipattanok a kocsiból, kiveszem a hátsó ülésről a táskámat, amiben a fotós cuccaimat tartom, majd a bejárathoz sétálok. Becsengetek, mire kisvártatva megjelenik Kimi Räikkönen, a ház tulajdonosa és egyben Mika, a legjobb barátom interjújának alanya.

Kíváncsian végigmér, majd várakozóan pillant rám.

- Mika itt van már?

Úgy néz rám, mintha nem lennék százas, de azért készségesen válaszol.

- Igen. Bent van. Segíthetek…?

- Kösz, nem. – vágok gyorsan a szavába, majd belépek mellette a kertbe.

Céltudatosan a ház felé tartok, de közben azért még hallom, hogy a pilóta valami olyasmit mond finnül, hogy „Ki a fene ez a dilis tyúk?”. Az ajtó előtt megállok és bevárom őt. Kinyitja előttem az ajtót, ám mielőtt belépnék, visszafordulok hozzá.

- Rebecca Mäkinen-Grey vagyok, a dilis tyúk. Ja és mellesleg Mika barátja, de csak addig, amíg a kezeim közé nem kerül. – mondom neki finnül, majd átlépem a küszöböt.

A szemem sarkából látom, hogy meglepődött azon, hogy tudok finnül, pedig ezen nincs semmi meglepő. Ha ismerne, tudná. Az anyám ugyanis finn, míg az apám amerikai, így könnyűszerrel elsajátítottam mindkét nyelvet.

Pár lépéssel a nappaliba jutok, ahol Mika az egyik fotelben a füzetébe jegyzetelget valamit. Érkezésemre felemeli a fejét.

- Csak hogy itt vagy, Becky. Már azt hittem, hogy nem érsz ide. – jegyzi meg mosolyogva.

Dühös pillantást küldök felé, mire a mosolya az arcára fagy.

- Mégis mi a fészkes fenét képzelsz te magadról, hm? Azt hiszed, hogy csak csettintesz és én ugrom is? Nagyon jól tudtad, hogy külföldön voltam, de te csak azért is a nyakamba varrtad ezt a melót! Alig, hogy hazaértem, John már hívott is, hogy azonnal jöjjek, mert interjún vagy. Úgy teszel, mintha csak körülötted forogna a világ, de most közlöm veled, hogy ez baromira nincs így! – zúdítom rá magamból kikelve a monológomat.

Mika egy nagy, fáradt sóhajjal reagálja le a mondandómat.

- Sajnálom, Becky, de tényleg szükségem van rád. John nyilván ezért küldött ide…

Felemelem a kezem, mire Mika hirtelen elhallgat.

- Ez nem igaz, Mika és ezt te is tudod.

Torokköszörülésre leszek figyelmes, így megfordulok. A pilóta értetlenül néz hol Mikára, hol pedig rám.

- Esetleg… veszekednek még vagy folytathatjuk?

- Természetesen folytathatjuk. – mondja Mika barátságos képpel a házigazdának, majd rám pillant – Becky?

- Megcsinálom a képeket, aztán lelépek.

Mika bólint, majd miután a pilóta leül vele szembe, folytatja a kérdezősködést, én pedig előveszem a felszerelésemet és ellövök pár képet, közben pedig néha elmosolyodom a finn válaszain. Valójában attól különleges ez az interjú, hogy teljesen normális és logikus válaszokat ad a feltett kérdésekre, noha nem pont ezeket várná el tőle a riporter. Igazából mindig jól szórakozom azokon az interjúkon, amikben az F-1-es pilóta nyilatkozik. Volt szerencsém már jó pár ilyen gyöngyszemmel találkozni.

- Köszönöm, Kimi, ennyi lenne. – mondja Mika, mire a pilóta bólint egyet.

Mika telefonja elkezd csörögni, így elnézést kér és kimegy az előszobába. Én, a kezemben a gépemmel, a pilótára pillantok.

- Lehetne arról szó, hogy odakint is csináljunk néhány képet?

A finn arcán a szenvedés jelei mutatkoznak. Nem bírom ki, muszáj mosolyognom. Most tisztára úgy néz ki, mint egy kisgyerek, akire rá akarnak erőltetni valamit…

- A dilis tyúk miatt beleegyezhetne… - lemondóan felsóhajtok – Csak kettő képet! – alkudozok reménykedve.

Egy darabig csak néz rám, végül elvigyorodik.

- Rendben, kettőbe még nem halok bele, ha...

- Ha?

- Ha tegeződünk. Nem hinném, hogy túl sok lenne köztünk a korkülönbség.

Bólintok, mire kimegy a teraszra, én pedig követem őt. Az időjárás ma kegyes hozzánk, úgyhogy semmi akadálya sincs a képek létrejöttének.

Adok némi instrukciót neki, majd gyorsan elkészítem őket, mielőtt még a pilóta meggondolná magát.

- Meg akarod nézni őket? – pillantok fel rá kíváncsian.

Látni rajta, hogy váratlanul éri a kérdésem, de aztán tétován bólint. Hozzám lép, mire a kezébe nyomom a gépemet és hagyom, hogy megnézze őket. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem az illatát és a testéből áradó hőt.

Kissé kínosan feszengek, majd miután pár percig csendben figyelem és mivel még mindig nem mond semmit, az ajkamba harapok.

- Nos? – sürgetem kissé idegesen, mert a néma csend nem feltétlenül jó…

- Ez hol készült?

Felém mutatja a gépemet. A képen egy sziklás tengerpart látszik.

Homlokráncolva elveszem tőle a készüléket.

- Azt hittem, hogy csak a saját képeidet nézed meg… - jegyzem meg kissé rosszallóan.

Lazán vállat von.

- Te adtad oda a géped. Szóval?

- Görögországban. – válaszolok egy beletörődött sóhaj kíséretében.

- Jó képek. – szólásra nyitnám a számat, de leint – Az összes jó. – mondja mélyen a szemembe nézve.

Elégedetten bólintok, de nem szakítom el a tekintetemet az övétől.

- Becky?

Mika hangjára megfordulok.

- Kint vagyunk.

- Én most megyek. – közli velem, majd Kimihez lép és kezét nyújtja felé – Még egyszer köszönöm!

Kimi bólint és kezet fog Mikával.

- Te is jössz? – érdeklődik tőlem kíváncsian.

- Később. – szól bele Kimi a beszélgetésünkbe.

Mindketten Kimire nézünk.

- Meg szeretném nézni a többi képedet is. – mondja vállvonogatva.

Tétován bólintok, elköszönök Mikától, majd Kimivel visszatérünk a nappaliba. Leülünk egymás mellé a kanapéra és visszaadom Kiminek a gépemet.

Minden egyes fotóhoz vár valamiféle magyarázatot, de nem bánom. Örömmel fűzök egy-két megjegyzést a képekhez, ő pedig, akár egy gyerek, érdeklődve hallgatja azokat.

Nem gondoltam volna, hogy éppen a munkám miatt fogok megismerkedni és összebarátkozni Kimivel, de egyáltalán nem bánom, hogy végül is így alakult a mai napom.

Pedig ahogyan indult… Szerencsére másképp alakult és lett vége.

Igaz barát

AJÁNLÓ

Becky kitűnő fotós, aki éppen a munkája miatt találkozik először Kimivel, akivel nagyon jó barátok lesznek, de ezt a barátságot nem mindenki nézi jó szemmel, ezért eltávolodnak egymástól.

Végül egy olyan dolog miatt javul meg ismét a kapcsolatuk, amilyenre egyikük sem számított korábban.

Úgy tűnik, hogy minden a helyére kerül... de csak úgy tűnik, Kiminek ugyanis egy igen komoly dologgal kell szembenéznie: a jövőjével.

A jövőjével, amelynek Becky nem lehet a része...

SZEREPLŐK

Rebecca Mäkinen-Grey

Kimi Räikkönen

RÉSZEK

(BEFEJEZETT TÖRTÉNET)

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész