2014. szeptember 3., szerda

4. rész

Becky

Tegnap óta pocsékul érzem magam. Azért tegnap óta, mert tegnap voltam Kiminél. Már nem tűnik annyira jó ötletnek az, hogy elmentem hozzá, de akkor, abban a percben az tűnt a legjobb döntésnek. 
Azért, hogy valamennyire eltereljem a gondolataimat, berakok egy DVD-t és bevackolom magam a kedvenc fotelembe egy takaró társaságában.


A csengő hangjára riadok fel. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, míg végül leesik, hogy a fotelban ülök - vagy inkább fekszek -, a filmnek rég vége van, odakint teljes sötétség uralkodik és feltehetően elaludtam a film közben.
Homlokráncolva pattanok fel, amikor ismét megszólal az éles csengő hangja. A szívem vadul zakatol, amikor az ajtóhoz megyek, mert tudom, hogy ki van az ajtó túloldalán.
Csak azt nem tudom, hogy miért jött: leordítani a fejemet vagy esetleg normális, emberi hangon beszélgetni akar.
- Kimi. – suttogom halkan a nevét, amikor meglátom. Eléggé megviseltnek tűnik.
- Becca. Bejöhetek?
- Persze. Gyere!
Bekísérem a nappaliba, mire leül a kanapéra, én pedig elfoglalom a korábbi helyemet a fotelomban.
- Felébresztettelek? – kérdezi homlokráncolva, amikor észreveszi a takarót.
- Filmet néztem. 
Csak azért füllentek neki, mert láthatóan kényelmetlenül érzi magát attól, hogy esetleg megzavart.
- Szóval…? – pillantok rá kíváncsian.
- Ne haragudj azért, amiket tegnap mondtam. Én csak…
- Semmi gond.
- Kösz, hogy megmutattad őket. – mondja fásult hangon.
- És most akkor…?
- Kidobtam Jennit. Tudod, hogy mit mondott? Azt, hogy miattam kavart össze azzal a fickóval. Miattam, érted? Azért, mert soha nem voltam otthon. Nagyon jól tudja, hogy az F-1 miatt sokat kell utaznom, erre ő meg... összefekszik az első fickóval. – fakadt ki elkeseredetten.
- Sajnálom, Kimi.
- Tudod, már korábban is voltak gondjaink, de azt hittem, hogy talán… 
- Ugye tudod, hogy nem a te hibád?
Konokul hallgat, viszont én így is tudom, hogy magát okolja. Átülök mellé és féloldalasan átölelem, mire Kimi sóhajtva felém dönti a fejét.
Fogalmam sincs, hogy meddig maradunk így, mert Kimi csak nagy sokára szólal meg.
- Miért nem jöttél el? 
- Hová? – homlokráncolva nézek rá, mert hirtelen nem tudom, hogy mire gondol, de amikor felemeli a fejét és jelentőségteljesen a szemembe néz, már tudom.
Nem válaszolok semmit, inkább hallgatok.
- Vártalak. – jegyzi meg halkan.
Megrökönyödve pillantok rá, majd keserűen elmosolyodom.
- Tényleg? Akkor miért írtad azt az e-mail-t?
- Mikor?
- Az esküvőd előtt egy héttel. 
Kimi tanácstalanul mered rám, mire felsóhajtok.
- Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy miről beszélek.
- Pedig fogalmam sincs. 
Felkelek mellőle és átmegyek a hálóba a laptopomért, majd a gépemmel együtt visszatérek a finn mellé. Belépek a levelezésembe, megnyitom azt a bizonyos e-mail-t, amit még mindig őrzök és a finn felé fordítom a képernyőt.
Megvárom, míg elolvassa, csak utána szólalok meg.
- Ne mondd, hogy még soha nem találkoztál ezzel a szöveggel.
- Pedig így van. Akkoriban annyira el voltam havazva, hogy a nethez sem igen jutottam hozzá. Általában Jenni… - hirtelen abbahagyja a magyarázkodást és a tekintete elsötétül – Csak Jenni használta a gépet, mert ő beszélgetett ott a barátnőivel.
Elkerekedett szemekkel nézem hol a szöveget, hol Kimit. Ezek szerint… ezek szerint… Jenni miatt szakadt meg a barátságunk? Hát persze! Hiszen ő soha nem bírt engem…
- Most már értem, hogy miért nem jöttél el, de… felvehetted volna a telefont.
- Csalódott voltam. Azt hiszem, attól tartottam, hogy az e-mail tartalmát esetleg megemlíted a telefonban is és… - egy pillanatra lehunyom a szemem – Fontos voltál nekem, ezért is fájt annyira.
- Igen? – fordul felém kíváncsian.
- Igen. – halvány mosoly kerül az arcomra – Azt hiszem, hogy szerelmes voltam beléd.
- És most? – kérdezi elmélyülő hangon.
- Nem számít, Kimi.
- Nekem igen.
- Nem, tévedsz. Nem számít, mert…
- Mert?
Ismét felállok mellőle és elmegyek egy mappáért. Amikor visszaérek a nappaliba, visszaülök Kimi mellé. Kiveszem a mappából a legfelső lapot és Kiminek adom.
- Most már nem számít semmi, csak az, hogy… hogy tehettem érted utoljára valami jót.
A finn kissé értetlenül veszi el tőlem a papírt és beleolvas. Amikor sápadt és roppant elgyötört arccal rám néz, mély levegőt veszek, nehogy elbőgjem magam.
- Becca… ez…. komoly?
Halványan bólintok.
- Igen. – óvatosan megérintem a kezét – Ne vágj már ilyen ijedt képet. Nem lesz semmi baj.
- Nem lesz semmi baj? – ismétli dühösen az utolsó mondatomat – Szerinted nem lesz semmi baj? Elolvastad te egyáltalán ezt?!
- Persze. Tisztában vagyok azzal, hogy mi vár rám, Kimi. Én már elfogadtam, úgyhogy fogadd el te is.
- Komolyan azt hiszed, hogy tétlenül végig fogom nézni, hogy te… hogy te…
- Mondd ki nyugodtan, Kimi. Meghalok. Igen, meghalok. Sajnos ez előfordul azokkal, akik rákosak lesznek.
- De biztos van valami kezelés, nem? - pillant rám reménykedve.
Tétován bólintok.
- Van, de...
- Akkor nincs semmi gond. A kezelések biztosan...
- Nem járok kezelésekre. - szakítom félbe komoran, nehogy túl lelkes legyen a végén. Teljesen felesleges áltatnia magát.
- Mi?! Miért nem? 
- Mert a kezelések sem száz százalékosak. - fáradtan felsóhajtok - Kimi, nem akarom életem hátralevő részét egy kórházi szoba négy fala között leélni. Csak akkor vagyok hajlandó kórházba menni, amikor én... amikor már vége lesz. - nyögöm ki nagy nehezen.
A finn visszaadja a papírt és ökölbe szorított kézzel néz maga elé. A kezemet a vállára simítom. Érzem, hogy milyen feszült.
- Hidd el, én sem így terveztem. – elkezdek neki halkan beszélni, hátha ezzel enyhül a feszültsége – Amikor megtudtam a diagnózist, csak az volt bennem, hogy legalább még egyszer újra láthassalak és az, hogy kész legyek mindennel a fotókiállításomra. Most már mindkettőt sikerült elérnem.
A finn válla hirtelen leesik és az arcát a kezébe temeti. Az apró rángásokból tudom, hogy visszatartja a könnyeit. 
- Kimi. – szólítom halkan a nevén, mire felemeli a fejét.
Látszik rajta, hogy erősen tartja magát.
- Nem akarom, hogy szomorú legyél miattam. – végigsimítom a kezemet az arcán – Csak egyet kérek…
- Bármit. – mondja gyorsan és megfogja a kezemet.
- Legyél mellettem addig, amíg én…
- Itt leszek. – jelenti ki határozottan – Mindig.
Mosolyogva ölelem át régi-új barátomat, mert tudom, hogy ha valamit Kimi mond, akkor az úgy is lesz.
És nekem erre van szükségem… rá van szükségem…
Amíg még lehet.

2 megjegyzés:

  1. Szörnyű nőszemély vagy! :D Most komolyan, itt bőgök, mint egy szaros gyerek.
    Mindegy, mert ez nagyon, nagyon jó lett! És igen, beigazolódott a gyanúm, hogy az a ribi írta az emilt. Grr. Egy kanál vízben megtudnám fojtani, mert így értékes időt vett el Kimitől és Beccatól. :(
    Szuperek az írásaid és már alig várom a történeteid folytatását. :D
    Puszi: Dolores

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :D

      Örülök, hogy ez a rész is tetszett. Próbáltam valami jót alkotni, ezek szerint sikerült. :)
      Gyanítottam, hogy "a ribire" gondoltál. Igazából nem is akartam mást választani negatív karakternek, csak őt, még így is, hogy sejteni lehetett, hogy ő írta. Ez valahogy adta magát. :)
      Ebből a történetből még egy rész van vissza, aztán meg felrakom a következő Kimis történetem első részét, úgyhogy remélem, nem fogsz unatkozni, ha esetleg ide tévedsz. :)

      Puszi: $zanđra

      Törlés