2014. július 28., hétfő

23. fejezet - Csütörtök

- Sammy, mikor leszel már kész? - Lisa türelmetlenül toporog a szobám közepén. 
- Mindjárt. – hátrafordulok, rámosolygok, majd ismét a laptopomra pillantok.
Még egyszer átfutom a szememmel a cikkem szövegét, majd amikor úgy találom, hogy kész és minden rendben van vele, elküldöm Billnek. Lehajtom a laptop tetejét és megint Lisára nézek.
- Készen vagyok.
- Na végre. – morog Lisa nyűgösen, majd idejön hozzám, megfogja a kezemet és elkezd kifelé húzni.
A szememet forgatva követem őt. Szörnyű, hogy most mennyire sietni akar, bezzeg, amikor fontos dologról van szó… na, akkor aztán kitalál mindent. Hiába, ebből is látszik, hogy szeret biciklizni.
Ugyanis most biciklizni megyünk, mert még régebben megígértem neki, eddig viszont ez elmarad, úgyhogy ideje bepótolnunk. 
- Apa, Sammy kész van. – jelenti be a nappaliban Berndnek.
- Oké. Jó szórakozást! – vigyorog rám Bernd.
- Kösz, meglesz. – visszamosolygok rá.
Egyáltalán nem bosszankodom azért, mert most Lisával el kell mennem itthonról. Én is ugyanúgy szeretek néhanapján biciklire pattanni, akárcsak az unokahúgom.
Kimegyek a konyhába, Lisa ugrálva követ engem. Almalét veszek ki a hűtőből, amit elviszünk magunkkal arra az esetre, ha esetleg Lisa megszomjazna. Ezen kívül még elrakom a mobilomat, a kulcsaimat és egy csomag zsepit, majd miután ráadok Lisára egy pulcsit – egy kicsit fúj a szél –, elbúcsúzunk Berndtől és elindulunk.


A földutak fele megyünk, ugyanarra, amerre futni is szoktam. Az az igazság, hogy nyugodtabb vagyok, ha Lisa olyan helyen biciklizik, ahol nem igazán járnak autóval és így legalább jobban szemmel is tudom tartani.
Lisa megáll előttem. Kérdő pillantást vetek rá, amikor mellé érek.
- Mi van?
- Elmegyünk az erdő fele? Légyszi!
Megadóan felsóhajtok.
- Rendben.
Vigyorogva bólint és ismét elindul. Én a gondolataimba merülve követem. Az utóbbi két nap jut az eszembe.


Kedden, annak ellenére, hogy megbeszéltük sms-ben, nem igazán töltöttünk sok időt Felixszel, mert most, hogy újra a régi, a srácok vele akartak lenni, ezért én csak este találkoztam vele egy fél órára, amikor is azt ecsetelte, hogy mi mindent csináltak a fiúkkal. Nem arról van szó, hogy untam volna vagy ilyesmi, csak… csak hát én azt terveztem, hogy egész délután együtt leszünk – keddenként ugyebár még edzés sincs –, de nem történt semmi említésre méltó. 
Kábé ugyanez volt a helyzet szerdán is annyi különbséggel, hogy együtt mentünk az edzésre, de utána ugyanúgy a srácokkal volt, így kettesben maradtunk Karinnal. Persze ez ellen sem volt semmi kifogásom, csak hát azért mégiscsak más Karinnal, mint Felixszel…
Éppen ezért ma délutánra már nem is beszéltünk meg semmit, mert tegnap, az edzés után ők rögtön eltűntek.


Időközben az erdőbe érünk. Lisa lefékez előttem és visszagurul hozzám.
- Sammy, szomjas vagyok.
Bólintok, kinyitom az üveget, majd odanyújtom neki. Iszik, majd visszaadja nekem és már folytatjuk is az utunkat.
Az erdő közepe felé aztán megint megáll.
- Szerinted látunk valamilyen állatot? – kérdezi izgatottan.
- Nem hinném. Amilyen nagy hanggal vagy, már tuti, hogy rég elmentek.
Lisa ugyanis egész úton vagy énekelt vagy magyarázott valamit.
Lefelé görbülő szájjal néz rám.
- Tényleg?
Hirtelen eszembe jut valami.
- Tudod mit? Holnap is eljövünk, hátha akkor nagyobb szerencsénk lesz.
Igaz, hogy ebben erősen kételkedem, de Lisa lelkes bólogatásából tudom, hogy nincs semmi gond és nem igazán tört össze attól, hogy most „csak” biciklizünk anélkül, hogy bármit – vagy bárkit – látnánk.
- Meddig maradunk még?
Az órámra lesek.
- Még fél óra.
Kérdőn pislog rám, mire magyarázni kezdek.
- Még egyszer ennyi időnk van.
Ugyanis úgy beszéltük meg Bernddel, hogy egy órát leszünk el, mert így kábé ebédidőre érünk vissza és ma Bernd is otthon ebédel.
- Az jó. Tovább megyünk? – előrefelé mutat.
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Arra már nincs idő. Majd máskor arra is megyünk, rendben?
- Oké.
Egy darabig még az erdőben maradunk, majd visszakanyarodunk a hazafelé vezető útra.




Ebéd után Bernd füvet akar nyírni a kertben, mert délutánra esőt mondanak és még a nagy zivatar előtt készen akar lenni, ezért mi is kimegyünk Lisával. Én szokás szerint a padra ülök és innen figyelem Lisa csacsogását és azt, hogy éppen mit csinál, közben pedig Karinnal sms-ezek. Át akartam hívni délutánra, de nem ér rá, mert Peterrel bemennek a városba. Jó neki…


Amikor Bernd végez, csatlakozik Lisához, mert így legalább egy kis időt együtt tölthetnek, mielőtt Bernd elmenne dolgozni.
A csengőt meghallva felállok és a bejárati ajtóhoz megyek. 
Legnagyobb meglepetésemre Holger áll az ajtóban. 
- Szia, Sam! – mondja kissé zavartan.
- Szia! – köszönök neki vissza, majd kérdőn pislogok rá.
- Én… beszélhetnénk?
- Persze. Be szeretnél jönni?
Nem-et int a fejével és leül a legfelső lépcsőfokra. Megvonom a vállamat amolyan „nekem aztán édes mindegy” stílusban, majd helyet foglalok mellette és arra várok, hogy belekezdjen.
- Nyilván tudsz arról, hogy Karin nem igazán áll szóba velem.
Bólintok egyet. Igen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Mióta Lena elmondta a pályán, hogy mi is történt valójában, Karin eléggé haragszik a bátyjára.
- Jó barátnők vagytok, igaz?
- Mit szeretnél tőlem? – inkább visszakérdezek.
- Megkérhetnélek arra, hogy beszélj Karinnal? Tudom, hogy elszúrtam, de azért mégiscsak a húgom…
Legszívesebben azonnal rávágnék egy „nem”-et, de aztán meggondolom magam. Egyrészt tökéletesen megértem azt, hogy Karin miért is haragszik a bátyjára, másrészt viszont… látom rajta, hogy zavarja az, hogy nem olyan felhőtlen a viszonyuk, mint korábban.
- Azt hiszed, hogy rám hallgatni fog? – kérdezem nagy sokára Holgert.
- Igen. Végül is a barátnőd…
- Ugye tudod, hogy ezt nem nekem kellene elintéznem?
Nagyjából eddig jutunk a beszélgetésben, amikor torokköszörülésre leszek figyelmes. Elfordítom a tekintetemet Holgerről, mire szembetalálom magam Felixszel.
A kocsifelhajtón áll és minket figyel. Kábé pont úgy, mint amikor Dave-vel beszélgettem az a bizonyos meccs előtt.
Amint Holger is észreveszi Felixet, felkel mellőlem. Én is felállok, Felix pedig közelebb jön hozzánk. Amikor mellém ér, átöleli a derekamat és magához húz. Kérdőn pillantok fel rá. Birtoklási vágy? A szemébe nézve meg is válaszolom magamnak a fel nem tett kérdésemet. Igen, az. Nagyon is. Ez mondjuk egészen hízelgő rám nézve, de jó lenne, ha nem ugranának egymásnak… legalább most.
Holger felváltva néz hol rám, hol Felixre, majd a tekintete megállapodik rajtam.
- Most megyek.
- Épp itt az ideje. – morran fel Felix, mire megérintem a karját.
Holger nem zavartatja magát különösebben Felix beszólása miatt, ugyanúgy engem néz.
- Amiről beszéltünk… 
- Meggondolom, de nem ígérek semmit.
- Az nekem bőven elég. 
Elköszön tőlem – csak tőlem, Felixet figyelemre sem méltatja –, majd hazamegy. 
Nagyot sóhajtva ellépek Felixtől, mert már előre látom, hogy ki fog faggatni.
- Mi volt ez az egész? – förmed rám kissé dühösen.
Hát jobb, hogy rákérdez, semmint, hogy kombináljon, de azért lehetne egy kicsit visszafogottabb is…
- Itt akarod megbeszélni? – pillantok rá kérdőn.
Nagyot sóhajtva magához húz.
- De… minden oké? – kérdezi halkabban.
- Velem igen.
- Akkor jó.
Megcsókol és a csókjából tudom, hogy ez a kis Holgerrel való beszélgetés semmit sem változtat meg köztünk.
A csók után megbeszéljük, hogy ha Rach hazaér, átmegyek hozzá, majd elválnak útjaink – de csak egy-két óra erejéig. Visszamegyek Berndhez és Lisához a kertbe, Felix pedig hazamegy.


Miután Bernd elment dolgozni, mi is bementünk Lisával a házba. Jól tettük, mert nem sokra rá eleredt az eső, így idebent játszottunk addig, amíg Rach meg nem érkezett. Váltottam vele pár szót – természetesen a hétvégére tervezett útról is –, majd átmentem Felixhez.


Kopogok, mire kinyílik az ajtó. Felix beinvitál, majd üdítővel felszerelkezve felmegyünk a szobájába. Lehuppan az ágyára, én viszont a széket választom. Szó nélkül néz rám, noha látom a tekintetében, hogy nem erre számított. Iszok pár kortyot, majd elmondom neki, hogy mit kért tőlem Holger. Felix figyelmesen meghallgat, de még mindig nem szólal meg.
- Nem mondasz semmit? – pillantok rá értetlenül.
- Miért, mit kellene mondanom?
- Hát, őszintén szólva, azt hittem, hogy elmondod a véleményed ezzel kapcsolatban.
- Mit számít az, hogy én mit gondolok? Nem engem kért meg. – közelebb csúszik az ágy széléhez és ezzel együtt hozzám is – Tudod, hogy én úgyis elküldtem volna a fenébe.
Elgondolkodva bólogatok. Végső soron igaza van: ezt nekem kell eldöntenem, egyedül. 
- Szerintem te már tudod, hogy mit fogsz csinálni. 
Ránézek. Vajon ez tényleg így van? Ha jobban belegondolok… igen. Azt hiszem, hogy beszélni fogok Karinnal. Megpróbálom kibékíteni őket. Talán ezt már akkor is tudtam, amikor Holger felvetette…
- Beszélek Karinnal. – közlöm határozottan Felixszel.
Ő válaszként bólint egyet.
- Sejtettem, hogy így döntesz.
- Honnan? – kérdezem homlokráncolva.
- Azért ennyire már ismerlek, Sam. – mondja mosolyogva – Igazából eléggé nyilvánvaló volt, hogy segítesz Holgernek, pedig meg sem érdemli.
- Karin miatt teszem.
- Tudom.
- Akkor… - felállok és átülök mellé az ágyra – nem haragszol, amiért beszéltem vele?
- Dehogy. Bár… jobban teszed, ha távol tartod magad tőle.
Most először mosolyodok el, amióta itt vagyok nála.
- Úgy emlékszem, hogy valami ehhez hasonlót már mondtál korábban is.
Visszamosolyog rám, majd a karjaiba zár.
- Mert már korábban is tudtam, hogy mi a tuti.
- Hát persze, ego. – grimaszolok gúnyosan.
Erőteljes csókot ad, de mielőtt jobban belemelegedhetnénk bármibe, elhúzódom tőle.
- Felhívom Karint, hogy mikor ér rá. – magyarázkodom kérdő tekintetét látva.
- Most?
- Igen. Talán már otthon van.
Visszahúz magához.
- Később is hívhatnád… - mormolja a nyakamba.
- Inkább most.
Kiszabadulok az öleléséből és felállok. Ő hátradől az ágyon.
- Most mi van? – kérdezi nagyot sóhajtva.
- Te sem hanyagolod el a barátaidat… akkor én miért tenném? – pislogok rá ártatlanul.
Felkönyököl.
- Szóval erről van szó? Azért cirkuszolsz most itt, mert a haverjaimmal voltam helyetted?
- Én nem cirkuszolok. – kérem ki magamnak szelíden.
- Áh, valóban nem.
Nem válaszolok neki semmit, hanem a zsebembe nyúlok a mobilomért. Felix sóhajtva terül el megint az ágyon, de a tekintetét nem veszi le rólam. 
Az ablakhoz lépek, amíg arra várok, hogy Karin felvegye a telefont.
- Szia, Sam! – sóhajt nagyot barátnőm.
- Szia! Nem… zavarlak?
Bízom abban, hogy nem okoz gondot neki az, hogy felhívtam.
- Nem.
- Történt valami? – kérdezem aggódva, közben pedig visszafordulok duzzogó barátom felé.
Megváltozott hangomra Felix is felkapja a fejét és felül.
- Áh, nem.
- Biztos?
- Összekaptunk Peterrel. – közli egy lemondó sóhajtás után.
- Min? És… hol vagy most?
- Egy hülyeségen… és itthon.
- Átmenjek?
- Azt hittem, hogy Felixszel vagy.
- Nála vagyok, de átmegyek, ha azt szeretnéd.
- Ugyan, nem kell. Most végre együtt vagytok…
- Karin. – mondom ki finoman, de kissé idegesen a nevét – Ha gáz van, akkor melletted a helyem. Nos?
- Kösz. – szipogóssá válik a hangja.
Ajaj! Csak nem sír?
- Egy perc. – Felix szemébe nézek, aki kíváncsian méreget – Legyen öt. Jó?
- Oké.
Lerakjuk a telefont. 
- Összevesztek Peterrel. – informálom barátomat, aki erre elhúzza a száját.
Odamegyek hozzá, mire az ölébe húz. Átkulcsolom a kezemet a nyakán.
- Remélem, csak ők. – pillant rám kutatóan.
- Persze. Nekünk nincs miért veszekednünk. – villantok felé egy ártatlan arckifejezést.
- Akkor az az előbb mi volt?
- Nem hívnám vitának.
- Ja. Még nem.
- Nézd, én most… átmegyek Karinhoz. Utána még beszélünk.
- És ha én nem akarok?
A tekintetemet az égnek emelem és kikászálódok az öléből.
- Akkor nem beszélünk. Addig döntsd el, most viszont tényleg megyek. – vágom oda neki kissé idegesen, majd, miután nem reagál semmit, kimegyek a szobájából és lerobogok a lépcsőn.
Bármennyire is tisztázni akarom ezt a dolgot Felixszel, most Karin a fontosabb. 


Becsengetek. Holger nyitja ki a kaput. Meglepettnek tűnik.
- Sam! Nem is tudtam, hogy átjössz…
- Karin? – vágok a szavába nem túl udvariasan.
- A szobájában. Legalábbis a hangokból ítélve… - kérdő pillantásomat látva folytatja – Sír.
Halkan szitkozódom, mialatt Holger beenged a kertbe, majd a házba is. 
- Mi van vele?
- Fogalmam sincs.
- Aggódom érte. – mondja elkomorult tekintettel.
- Én is.
- Átgondoltad?
- Igen. Beszélek vele, amint megtudom, hogy most mi van. Oké?
Holger bólint, én pedig kopogok Karin szobájának ajtaján és egy halk beinvitálás után bemegyek.
Barátnőm az ágyán ül felhúzott térdekkel. Odalépek hozzá, leülök mellé és arra várok, hogy mondjon valamit. Bármit.
- Összevesztünk.
Bólintok, mert ezt már tudom és mert nem akarom félbeszakítani.
- Szóba került sok minden… a foci is és így Holger is. – suttogja Karin maga elé – Peter… leszólta Holgert. Én… tudom, hogy milyen szemét volt, amiért hazudott nekem, de a tesóm… aztán meg mindenféle hülyeséget vágtunk egymás fejéhez és hazajöttem.
- Sajnálom.
Még jó, hogy nem valami komolyabb dologról van szó… oké, ez is az, de azt hittem, hogy más történt.
- Igen, én is. 
- Figyelj, ne aggódj! Biztos, hogy megoldjátok. 
Karin bólint egy egészen aprót. Úgy döntök, hogy felhozakodok Holger kérésével, ha már egyszer úgyis ő a téma…
- Arra nem gondoltál, hogy… esetleg… kibékülj Holgerrel? – kérdezem óvatosan barátnőmet.
- De igen, de… mi van, ha ő nem akar?
- Honnan veszed ezt? 
- Hát… vele is elég jól összevesztem.
- Egy próbát megér. – mosolygok rá bíztatóan – Ami pedig Petert illeti… talán jó lenne, ha vele is tudnál beszélni. Az se baj, ha nem ma, de szerintem tisztáznotok kellene a történteket.
- Köszi. 
Végre elmosolyodik, ezért megölelem.
- Olyan jó, hogy barátnők vagyunk.
- Igen. Szerencse, hogy az ovi előtt összetalálkoztunk.
Most már mindketten vigyorgunk. Amikor elengedjük egymást, Karin kissé aggódva tekint rám.
- Felix nem volt mérges, amiért átjöttél?
- Miért lett volna? – eszembe jut, amit még a telefonba mondott – Nem érdekes. – legyintek lemondóan.
- Ugye nem veszekedtetek?
- Nem. Vagyis… majdnem. Nincs semmi komoly. – nyugtatom meg barátnőmet, amikor elkomorul a tekintete.
- Akkor jó.
- Na és te? Beszélsz Holgerrel?
- Azt hiszem. – bólint egyet nem túl meggyőzően.
- Aggódott érted.
- Tényleg?
- Persze.
Látom Karinon, hogy beszélni akar a bátyjával, ezért felvetem, hogy most elmegyek. Igaz, hogy először tétovázik, de végül sikerül meggyőznöm, így még egyszer megölelem, elköszönök tőle és megígértetem vele, hogy holnap átjön hozzánk, hogy megtudjam, mi történt pontosan.
Holgert a nappaliban találom. Amint meglát, azonnal felpattan a fotelból.
- Karin beszélni akar veled. Én pedig… hazamegyek.
Bólint egyet.
- Kikísérlek.
A kapuban elbúcsúzok Holgertől, de ő még nem enged elmenni.
- Köszönöm, Sam.
- Először beszéljetek egymással. 
Megint bólint, majd int egyet és becsukja utánam a kaput.


A többiek éppen vacsoráznak, amikor hazaérek, de nem csatlakozok hozzájuk, mert nem vagyok éhes. Inkább a szobámba megyek.
Találomra kiválasztok egy filmet, berakom a lejátszóba és végigdőlök az ágyamon. A film közben azért néha a mobilomra lesek, de nem jön üzenetem Felixtől és nem is hív.
Most, hogy beszéltem Karinnal, rájövök arra, hogy teljesen felesleges volt az a vitának sem nevezhető feszültség Felix és köztem. Igazából azt hiszem, csak azt szerettem volna, ha tudja, hogy rosszul esett nekem az, hogy pattintott. Ettől függetlenül persze tuti, hogy nem én fogom őt megkeresni. Az oké, hogy volt már olyan, amikor én tettem meg a kezdő lépést, de nem hinném, hogy ez mindig csak és kizárólag az én dolgom lenne…
Amint vége van a filmnek, feltápászkodom és kikapcsolom a lejátszót, majd a laptopommal felszerelkezve visszamegyek az ágyamra. Az e-mail-jeimet olvasom, amikor megrezzen a mobilom. 

Otthon vagy már?

Természetesen Felix írt. Azonnal félrerakom a gépemet és visszaírok neki.

Igen, már egy ideje. Miért?

A kezemben tartom a telefonomat, amíg várok a válaszára.

Ráérsz? A kertben vagyok.

Mosolyogva csóválom a fejemet.

Hol máshol lehetnél?

Lecsukom a gépem tetejét, ismét száműzöm az asztalomra és az egyik kedvenc pulcsim, na meg a telefonom társaságában kiosonok a házból.


Alig, hogy kiérek a kertbe, meglátom Felixet a kerítésnél. Gyorsan belebújok a pulcsimba – hideg van és nem akarok megfázni –, majd veszek egy mély levegőt, egyenesen odamegyek hozzá és szorosan átölelem.
- Ne haragudj azért a délutáni dologért… - suttogom bele a mellkasába.
Akkor nyugodok meg teljesen, amikor megérzem a karjait a derekamon és a hátamon.
- Te se. – jobb kezével az állam alá nyúl - Az zavart, hogy lemondtam a keddet? – néz mélyen a szemembe.
- Nem. – kétkedő tekintetét látva felsóhajtok – Tényleg nem, csak… arra számítottam, hogy velem leszel, de nem baj, hogy így alakult.
- Ugye tudod, hogy ellentmondásos az, amit mondtál?
Kibontakozok az öleléséből és egy lépést hátrálok, de csak azért, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni.
- Sosem akarnám azt, hogy választanod kelljen köztem és a srácok között. Abban igazad van, hogy nem esett túl jól, de tudtam, hogy a barátaidnak is szükségük van rád. – megeresztek egy óvatos félmosolyt – És ez még mindig jobb, mintha csajozni mennél.
- Honnan tudod, hogy nem azt csináltuk?
Finoman megütöm a karját, mire ő elkapja az enyémet és magához von.
- Kiengesztellek majd valahogy, oké?
- Hogyan? – pislogok fel rá érdeklődve.
- Titok. – Hatalmas önelégült vigyor terül el az arcán.
- Azt legalább lehet tudni, hogy mikor? – kérdezem kissé türelmetlenül.
- Holnap.
- Miért, mi lesz holnap?
- Hát… eljöhetnél velem kocsit nézni, aztán a délutánt együtt tölthetnénk, este pedig találkozhatnánk a bandával a városban. – ismerteti velem a tervét.
Elkerekedett szemekkel bámulok rá.
- Kocsit nézni? Te akarsz venni egy kocsit?
- Igen, de ezt már mondtam neked. Különben is kell valami, amivel eljutunk Berlinbe. – mosolyog le rám édesen.
Bólintok. Valóban, emlékszem rá, hogy már említette.
- Na?
- Tetszik a terv.
Az édes mosoly továbbra is ott játszik az arcán.
- Tényleg… megkérdezted a hétvégét?
- Igen és minden oké.
- Király. – elvigyorodik és végre megcsókol.
Amikor elenged, kissé komorabb az ábrázata.
- Mi van Karinnal?
- Holger miatt vesztek össze Peterrel. 
Felix bólint egyet úgy, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszélek. Kérdőn nézek rá.
- Beszéltél Peterrel?
- Igen, miután te elmentél.
Most rajtam a sor, hogy bólintsak egyet.
- Ettől függetlenül úgy tűnik, hogy megoldják.
- Ja. Peter elmondása alapján nem tűnik túl komoly veszekedésnek.
Röviden elmesélem Felixnek azt is, hogy beszéltem Karinnal a bátyjáról is és úgy tűnik, hogy vele is kibékül, amit ő egészen egyszerűen reagál le.
- Szerencséje van, hogy te itt vagy.
- Szerintem neked is. – nézek rá felhúzott szemöldökkel.
Felix szorosabban ölel magához.
- Tudom. Tisztában vagyok vele.
Ezután már nem beszélgetünk, mert az ajkait rátapasztja az enyémekre.

2014. július 24., csütörtök

22. fejezet - Hétfő

- Sam.
Nyűgösen a fejemre húzom a takarót, mire meghallom Felix édes nevetését.
- Lassan indulnom kell. – mondja nagyot sóhajtva.
A hangja irányába fordulok. Felix az ágy szélén ül, teljesen felöltözve. Homlokráncolva pislogok fel rá.
- Miért, mennyi az idő?
- Mindjárt negyed hat.
- Mennyi? - kissé morcosan lehunyom a szememet – Nem gondoltam, hogy már ennyi az idő.
Megint meghallom Felix nevetését.
- Pedig ennyi. De aludj nyugodtan tovább. Csak azért ébresztettelek fel, mert nem akartam egy szó nélkül lelépni. – megmozdul az ágy, majd megérzem az ajkait a sajátomon. 
Erre már kinyitom a szemem.
- Maradjak itt… egyedül? – pillantok rá zavarodottan.
- Miért ne? – a zsebébe nyúl, majd levesz egy kulcsot a kulcscsomójáról és leteszi az éjjeli szekrényre – De azért zárj be, ha elmész. – mosolyog rám extra dögösen.
Kábán bólintok, majd ismét megcsókol.
- Légy jó! Délután találkozunk.
Bólogatok párat, majd kényelmesen elhelyezkedem az ágyon és elég hamar visszaalszok.
Azt azért még hallom, hogy csukódik a bejárati ajtó…


Amikor újra kinyitom a szememet, fél kilenc van. A tekintetem a szekrényen nyugvó kulcsra téved, mire elmosolyodom. Kulcsot kaptam tőle… na, jó, nyilvánvalóan praktikus okokból adta oda, de azért mégiscsak kaptam. 
A kulcsról persze azonnal eszembe jut Felix, a hétvége és a tegnap délután…
Nos, a tegnap délutáni, konyhabéli akciónkat filmnézés, beszélgetés és zenehallgatás követte, majd este jött a korábban beígért ráadás… 
Annak ellenére, hogy ki sem mozdultunk a házból, egyáltalán nem unatkoztam. Sőt, ha jobban belegondolok, szerintem még soha nem unatkoztam Felix mellett. Ebből is látszik, hogy mennyire érdeklődöm iránta és hogy mennyire fontossá vált a számomra…
A tekintetem továbbvándorol a kulcsról a mobilomra. Beszélnem kell Karinnal is, mostanában eléggé elhanyagoltam… szerintem, miután hazamegyek, ez lesz az első dolgom.
Hirtelen felülök az ágyban. Basszus! Azonnal a mobilom után nyúlok, gyorsan kikeresem Rach számát a névjegyzékben, majd benyomom a hívás gombot. El is felejtettem, hogy hétfő van… és hétfőnként – mint általában a hét többi napján – Rach dolgozik… na de mi van Lisával? Ilyenkor Rach már nem szokott otthon lenni… bár, csak nem hagyta egyedül otthon.
Türelmetlenül dobolok az ujjaimmal a takarón, amíg arra várok, hogy Rach fogadja a hívásomat. Kisvártatva ezt meg is teszi.
- Sam? – szól bele a telefonba.
Oké. Nyugis a hangja. A kérdés már csak az, hogy ez normális nyugalom vagy a vihar előtti csend…
- Szia! Lisa?
- Otthon van.
- És te?
- Hát, mivel már majdnem kilenc van, az irodában vagyok. Dolgozom.
Ijedten lehunyom a szememet.
- Szóval akkor Lisa… egyedül van otthon?!
Rach csilingelően felnevet.
- Dehogy! Bernddel van. Most héten délutános.
Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból.
- Hála az égnek! Tisztára beparáztam, hogy gond, amiért még nem vagyok otthon…
- Ugyan! Ha nagyon fontos lett volna, hogy otthon legyél, akkor felhívtalak volna, de minden oké. Egyébként… még Felixnél vagy?
- Igen, de ő már nincs itt. Dolgozik.
- Sejtettem. – hallom, hogy Rach mosolyog – Amúgy ma hazajössz?
- Persze. Szerintem fél óra és otthon vagyok. Viszont délután megint lelépnék egy kicsit… tudod, edzés lesz.
- Rendben, menj csak. Majd sietek haza.
- Oké.
- Van még valami, amiről beszélnünk kell? Mert ha nem, akkor most leraknám… pár perc múlva kezdődik egy megbeszélés és még át akarom nézni az anyagokat.
- Ennyi lett volna. – most már az én szám is mosolyra húzódik, főleg, hogy nincs semmi gond – Hagylak is dolgozni. 
Elköszönünk egymástól, majd kinyomom a telefont. Hű, most megkönnyebbültem. De komolyan. Azért, bármi gáz is lehetett volna… még jó, hogy Rach és Bernd ilyen rugalmas. 
Kipattanok az ágyból, beágyazok, majd gyorsan lezuhanyozok, átöltözök, összepakolok és a kulccsal a kezemben – laza húsz perccel később - elhagyom a házat.


- Na mesélj! – sürget izgatottan Karin az ágyamon ülve, bő negyed órával azután, hogy felhívtam és átjött.
Röviden elmondom neki az elmúlt pár nap eseményeit… igen, azt is, hogy Felixnél aludtam, de persze részletekbe nem bocsátkozom.
- Hű! – suttogja maga elé Karin.
- Hát igen. – bólogatok szégyenlősen, majd leülök a barátnőm mellé.
Hirtelen felém fordul és a kezét a lábamra teszi.
- Örülök nektek. Komolyan. Megérdemlitek mindketten azt, hogy boldogok legyetek.
Halványan elmosolyodom, de ez a mosoly, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illan.
- Karin, én… ne haragudj, amiért nem igazán beszéltem veled mostanában. Tudom, hogy nincs mentségem, de…
- Jaj, maradj már! – legyint egyet a levegőbe – Az a lényeg, hogy most felhívtál és beszéltünk.
- Köszönöm. – megint elmosolyodok, majd megölelem drága barátnőmet.
- Egyébként… most, hogy nem találkoztunk annyit – közbe akarok szólni, de leint – több időt töltöttem Peterrel és én… szóval mi… - Karin elpirul, mire felhúzott szemöldökkel pillantok rá. Csak nem? – Szóval mi… tőle jövök. – nyögi ki végre nagy nehezen.
Karinra mosolygok. Tehát beigazolódott az, amire gondoltam, még ha nem is mondta ki konkrétan.
- Értem. Jó, hogy veletek is minden rendben van.
Barátnőm helyeslően bólogat párat. Csillogó tekintettel néz rám. Annak ellenére, hogy nem hangzott el tőle az, hogy pontosan mi is történt köztük, lerí róla, hogy totál boldog, aminek én nagyon örülök. 
- Felix… jön az edzésre? – kérdezi óvatosan.
Nem csodálkozom azon, hogy kíváncsi erre. Szerintem a többieket is ez foglalkoztatta egész héten, noha ők most már tudják a választ, mert Felix ugyebár beszélt Dave-vel.
- Igen. Együtt megyünk, már ha neked nem gond.
- Dehogy. Tudod, én is szóba akartam már hozni, hogy Peterrel megyek.
- És ez így is van jól. – mosolygok rá barátságosan.
Karin bólint egy aprót.
- A múlt heti edzéseken voltál?
- Igen, de… nem volt az igazi úgy, hogy nem volt ott se Felix, se te. – komorodik el hirtelen.
Bólintok. Dave is mondta, hogy nem volt sok értelme a múlt heti edzéseknek… csak azért kérdeztem Karint, mert Dave róla nem beszélt, csak magáról az edzésről… vagyis inkább az edzésnek nevezett próbálkozásról.
- És egyébként van valami újság? Mármint azon kívül, amit elmondtál.
Tagadóan rázza a fejét.
- Nem. Azt nyilván te is tudod, hogy a többiek sem repestek túlzottan az örömtől nélkületek.
Megint csak bólintok egyet. Azt hittem, hogy Karin tud valami olyanról, amiről Dave nem… bár, ha jobban belegondolok, ennek kevés az esélye.
Halk kopogásra leszünk figyelmesek. Mindketten odakapjuk a fejünket. Bernd jön be a szobámba.
- Bocs, ha zavarok, de az érdekelne, hogy most itthon maradsz-e, mert Georg hívott az előbb és át kellene mennem hozzá segíteni.
- Egészen délutánig itthon leszek, úgyhogy menj csak nyugodtan. Hazajössz ebédelni vagy Georgnál eszel?
- Szerintem nála. Lisát itt hagyhatom?
- Persze.
Bernd hálásan bólint, majd becsukja az ajtót. Kisvártatva ismét nyílik az ajtó, ám ezúttal Lisa jelenik meg az ajtóban.
- Apa elment.
- Tudom.
- Átjövök rajzolni hozzád, jó? – kérdi, majd választ sem várva kimegy, egy perccel később pedig amikor visszatér, a rajzolós füzete meg ceruzák vannak a kezében.
Leül az asztalomhoz és nekiáll rajzolni. Felkelek és elveszem az asztalról a laptopomat, hogy jobban elférjen, majd a gépemmel együtt megint leülök Karin mellé.
- Segítenél a cikkemben? Az a helyzet, hogy egy kicsit elakadtam…
- Persze. Mutasd csak!


Egészen ebédig dolgoztunk, majd Karin hazament. Igaz, hogy marasztaltam, de sietett haza, mert neki is foglalkoznia kell a saját cikkével, utána meg Peterrel találkozik. Legközelebb majd edzéskor látom.
Ebéd után Lisával játszottam, úgyis elhanyagoltam őt is mostanság.


A kártyapartinkat a kulcs zörgése a zárban szakítja meg. Lisa azonnal felugrik mellőlem és már szalad is az ajtóhoz. Én a szőnyegen maradok és elrakom a kártyapaklit, majd miután készen vagyok, felkelek és Rachhez megyek.
Köszönünk egymásnak, majd segítek neki kipakolni.
- Nem kéne menned? – pillant rám kérdőn, miután mindent a helyére rakunk.
Az órámra nézek: fél öt. 
- Elvileg Felix becsenget, ha ideér. 
Mintha megérezte volna, hogy róla van szó, megszólal a csengő. Rávigyorgok Rachre, majd az ajtóhoz megyek.
Alig, hogy kinyitom az ajtót, erős kezek ölelésében találom magam. Az ajka vadul lecsap az enyémre. Amilyen hirtelen magához rántott, most olyan hirtelen enged el.
- Mehetünk? 
Figyelmesen végignézek rajta. Nagyon helyes ma is; de ami a legfontosabb: nála van a sporttáskája, amit az edzésekre szokott vinni.
- Egy perc, csak hozom a mobilomat. Addig… nem jössz be?
- Nem, megvárlak itt.
Bólintok, majd gyorsan zsebre vágom a telefonomat, a kulcsomat és azt, amelyiket Felixtől kaptam, majd elköszönök Rachtől és Lisától és kilépek a házból.


Homlokráncolva nézek körbe, mert Felix nincs a bejáratnál. Teszek egy lépést előre és akkor felfedezem a ház előtti lépcsőkön. 
Odamegyek hozzá és a vállára teszem a kezemet, mire hátrafordul.
- Muszáj elmennünk? – közelebb lép hozzám, a leheletét az arcomon érzem – Csinálhatnánk valami mást is… 
- Megbeszéltük tegnap, nem?
Beletörődötten sóhajt egyet, majd kézen fog és elindulunk a pálya felé.
Egész úton nem mond semmit, csak akkor szólal meg először, amikor a pályához vezető útra érünk.
- Szerinted nagyon… utálnak? – pillant rám komoran.
- Nem hiszem. – átölelem, mire a két karját a derekamra teszi – De… Dave nem mondott semmit? – nézek fel rá kérdőn.
- Erről így nem volt szó. – úgy közli ezt velem, hogy közben kerüli a pillantásomat.
Jobban hozzá bújok. A pulcsiján át érzem a teste melegét.
- Minden oké lesz.
Belepuszil a hajamba, mire felemelem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
- Ha velem meg tudtál beszélni mindent, akkor a srácokkal is. – mosolygok rá biztatóan. 
- Remélem, hogy igazad van. – megcsókol, majd lekanyarodunk a pályához.
A többiek szinte egy emberként fordulnak felénk, amikor odaérünk hozzájuk. Bíztatásként egy kicsit megszorítom Felix kezét, mire lepillant rám és féloldalasan elmosolyodik. Ebből a mosolyból pedig tudom, hogy tényleg minden rendben lesz.
Elengedi a kezemet, amikor a srácok megrohamozzák: hátba veregetik, megölelik, hangosan éljenzik. 
Mosolyogva ülök le Karin mellé a padra. Mindketten a srácokat figyeljük, de nincs okom az aggodalomra. A fiúk pont úgy viselkednek egymással, mint korábban.
Felix idejön hozzám, lerakja a táskáját mellém, majd szól a srácoknak, hogy kezdjék el az edzést. Mielőtt csatlakozna a többiekhez, lehajol hozzám.
- Köszi. – suttogja a fülembe.
- Nincs mit. – bólintok mosolyogva.
Pár másodpercig még a szemembe néz, majd a pályára szalad a többiekhez.
Jó őket nézni, ahogyan vigyorogva bemelegítenek. Olyan… barátságos, már-már családias a hangulat. Azt hiszem, hogy az egész banda hiányzott, nem csak Felix. Na, jó, elsősorban Felix, de már a többieket is teljesen megkedveltem.
A szünetben lejönnek a pályáról. Vidáman jártatom köztük a tekintetemet, egészen addig, amíg egy ismerős alakot nem veszek észre a pálya a szélén. Johann az és a társaságunkat figyeli. 
Finoman megérintem Felix karját, mire felém fordul. Johann felé intek, így ő is arra pillant, hogy mit is mutatok neki. Rögtön elkomorul a tekintete. 
- Maradj itt, jó? 
Bólintok, majd ad egy puszit a fejem tetejére. Feláll és odamegy Johannhoz. A többiek feszülten pillantanak Felix után. Tök jó, hogy most bukkant fel Johann… pont most, amikor végre Felix ismét eljött edzeni. És ismerve Felix reakcióját Johann jelenlétére… hát, nem túl jó, hogy itt van. Egyáltalán nem.
Pár perccel később Felix visszatér hozzánk. Megint leül a korábbi helyére. Elsőként Dave töri meg a csendet.
- Na? Mit akart? – pislog feszülten Felixre.
- Csak azt, hogy halasszuk el a szombati visszavágót.
Phil felmordul.
- Miért?
- Azért, mert sérült. 
- Agyilag? – morogja Dave az orra alatt.
- Nem. A lába.
Akárcsak a többiek, én is Johannra nézek, aki lassan távolodik a pályától – és tőlünk. Valóban. Egy kicsit húzza a lábát.
- Ja, persze. Vagy csak azért találta ki, mert tudja, hogy most nyerünk. – mondja L.
- Nem hinném. És ő is halasztott már meccset miattam. – közli Felix színtelen hangon.
- Tök mindegy, hogy mikor lesz a visszavágó, a lényeg, hogy legyen. – néz körbe a társaságunkon Peter.
- Egyetértek. – helyesel Matt, mire mindenki bólogatni kezd.
- Akkor talán folytassuk az edzést. – áll fel Felix mellőlem.
A srácok szedelőzködni kezdenek, majd a pályára mennek. Felix karja után nyúlok, hogy egy kicsit még visszatartsam. Kérdő tekintetemet látva halványan elmosolyodik.
- Semmi gond.
Bólintok, majd elengedem, hogy mehessen a pályára.
Az edzés alatt Karinnal beszélgetek, majd amikor az edzés véget ér, a srácok ismét csatlakoznak hozzánk. Karin rögtön elköszön tőlem, mert Peterrel hazamegy, a többiek a tornaterem felé igyekeznek, hogy átöltözzenek – kivéve Dave-et, aki lehuppan mellém a padra.
- Kösz. – néz mélyen a szemembe.
Nem kell visszakérdeznem, pontosan tudom, hogy ezt azért mondta, mert átmentem Felixhez és beszéltem vele.
- Én köszönöm, hogy dumáltál velem minden nap. – mosolygok rá kedvesen.
Kisfiús vigyorral az arcán vállat von.
- Szívesen, máskor is.
Bólintok. Dave arcán látom, hogy akar még mondani valamit, de nem teszi. Finoman oldalba lököm, mire zavartan elmosolyodik.
- Igen? – kérdezem tőle finoman.
- Szóval… írhatok máskor is?
- Persze. Bármikor.
Megkönnyebbült mosoly terül szét az arcán.
- Oké.
- Különben is jössz nekem eggyel. 
- Igaz. – pár pillanatig csak néz, mire zavartan lesütöm a tekintetemet.
Nem sokkal később Felix jelenik meg mellettünk.
- Kész vagyok. – jelenti be, közben pedig hol engem, hol Dave-et nézi.
Felállok. Dave is ugyanezt teszi, majd lekezel Felixszel, tőlem elköszön és elindul a terembe.
Mi pedig kéz a kézben megyünk haza… vagyis Felixhez.


- Látod, mondtam én, hogy minden oké lesz. – ismétlem meg neki még egyszer azt, amit még az edzés előtt mondtam neki, majd lehuppanok a nappaliban álló kanapéra.
Felix szintén csatlakozik hozzám, miután hozott nekünk innivalót.
Egy egyszerű bólintással lerendezi azt, amit mondtam. Kibontakozok az öleléséből és lebiggyesztett szájjal pislogok rá.
- Ennyi?
- Miért, mit vársz? – néz rám hitetlenkedve, de a nevetőráncok azért ott vannak a szeme körül.
- Hát… valami jutalmat. – pillogok rá szempilla rebegtetve.
Végre-valahára elneveti magát.
- Na, szép! Én meg azt hittem, hogy kedvességből segítesz.
Megrázom a fejemet és közben próbálok komoly maradni.
- Naiv vagy. Mindennek meg van az ára.
- Tényleg? – vigyorogva közelebb csúszik hozzám.
- Bizony. – bólogatok nagy meggyőződéssel, de a szám széle már remeg a visszatartott vigyorgástól.
Hirtelen magához ránt és megcsókol. Odaadóan simulok a karjaiba.
- Egészen pontosan milyen árra is gondoltál? – pislog a szemembe egy roppant édes vigyorral.
- Szerintem tudod te azt nagyon jól.
Vigyorogva bólint, majd ismét lecsap az ajkaimra. Extra hosszú csókunkat a telefonja rezgése szakítja meg.
Morogva nyúl a zsebébe a mobilért. Fogalmam sincs arról, hogy ki hívja, de amikor megnézi a kijelzőt, elkomorul a tekintete.
- Kimenjek? – kérdezem tőle finoman.
- Nem. Maradj csak. – veti ide nekem, majd fogadja a hívást.
Szerintem az egész beszélgetés nem tart egy percig sem. Igazából nem tudom, hogy miről beszélhettek, mert Felix pár „igen”-en és „nem”-en kívül nem mondott semmi lényegeset. Ledobja a telefonját az asztalra, majd felém fordul.
- Az apám volt. – közli egyszerűen.
- És? – érdeklődök óvatosan.
- Látni akar.
- Az jó. – Felix úgy néz rám, mintha hibbant lennék, ezért visszakérdezek – Nem?
- Nyilván van valami oka, amiért meghívott magához.
- Mikor találkoztatok utoljára?
- Karácsony előtt. – mondja fintorogva.
Hát, az nem most volt… nagyon nem most.
- Mikor akar találkozni veled?
- A hétvégén.
- Mikor indulsz?
Megint megkapom a „te tuti nem vagy normális” nézését.
- Ki mondta, hogy megyek? – pislog rám felvont szemöldökkel.
- Hát, a meccs elmarad… - kezdem habozva.
- És?
- Azt hittem, hogy elmennél. – sóhajtok nagyot.
Még emlékszem arra, amikor teljesen rossz kedve volt amiatt, mert az apja lemondta a megbeszélt találkozójukat.
- Abból nem sülne ki semmi jó. – szólal meg nagy sokára.
- Miért?
- Mindig összeveszünk azon, hogy nem akarok ügyvéd lenni. – grimaszol egyet.
- De ettől még – közelebb csúszok hozzá – szeretsz vele lenni, nem?
- Sam, ő az apám. - úgy néz rám, mintha egy elveszett kisfiú lenne. 
Nem válaszolok, csak végigsimítok az arcán, de közben folyamatosan tartom vele a szemkontaktust egészen addig, amíg el nem szakítja a tekintetét az enyémtől.
- Jártál már Berlinben?
- Nem, még soha. Miért? – pillantok rá kíváncsian.
- Nem szeretnél eljönni velem?
- Berlinbe?
Válaszként bólint egyet.
- Szóval azt szeretnéd, ha elmennék veled… az apukádhoz?
- Igen.
- Hű, hát… én… nem lenne jobb, ha csak kettesben lennétek?
- Nem. Nem hinném. – töprengő tekintetemet látva felsóhajt – Figyelj! Nem kötelező. Csak… felmerült bennem. Ez minden. Mondhatsz nem-et is.
- Nézd… nem biztos, hogy sokat segítene a kapcsolatotokon az, ha én is ott lennék. – bököm ki nagy nehezen azt, ami nyomaszt ezzel az egész berlini úttal kapcsolatban.
- Kizárt dolog. De mondom: nem kötelező. – ismétli önmagát.
Az ajkamba harapok, mialatt őt méricskélem.
- Jobban éreznéd magad, ha mennék? – kérdezem sóhajtva.
- Igen. – halványan elmosolyodik.
- De az apukád nem is tudja, hogy én is mennék…
Előredől a telefonjáért, felveszi és pötyög rajta párat, majd a füléhez tartja. Elkerekedett szemekkel nézek rá. Most komolyan felhívja az apukáját? Úgy tűnik, hogy igen, mert nemes egyszerűséggel azzal indít, hogy elviheti-e magával a barátnőjét is… hm… tetszik ez a megnevezés. Nyilván az apukája megfelelő választ ad, mert Felix erre azt válaszolja, hogy „Akkor szombaton!”, majd bontja a vonalat.
Visszarakja a telefont az asztalra, majd rám néz.
- Most már tudja. Tehát?
Igaz, hogy még mindig vannak bennem kételyek, de határozottan bólintok.
- Elkísérlek, ha Rachnek is oké.
Széles vigyorral az arcán magához von. 
- Kösz. – lágyan megcsókol – Itt alszol ma is?
- Nem.
Kérdőn néz rám. Adok egy puha csókot neki, mielőtt magyarázkodásba kezdenék.
- Fáradtnak tűnsz és ha maradok… - kajánul elvigyorodik, de azért folytatom – nem sokat pihennél.
- Hát jó. Igazad van, mint ahogyan mostanában mindig.
- Na, végre! – diadalmas vigyor terül szét az arcomon – Beismerted.
Bólint egyet és érzéki, lassú csókot ad.
- Néha te is jól érezheted magad.
- Kösz. – grimaszolok csúfondárosan – Egyébként – a zsebembe nyúlok és kiveszem belőle a kulcsát – ez a tiéd. Még nem volt alkalmam visszaadni.
- Vissza akarod adni? – pislog rám kissé értetlenül.
- Hát… azt hittem, hogy csak azért adtad, mert reggel tovább maradtam.
Hihetetlenül édesen elmosolyodik.
- Azért adtam, mert azt akartam, hogy legyen nálad is egy. – előrehajol és megcsókol – Hogy bármikor itt maradhass nálam.
Ettől a kis vallomástól totál elolvadok. Most én kezdeményezek és adok neki egy csókot. Belemosolyog a csókunkba, talán meglepte az, hogy így letámadtam.
Talán. Nem tudom.
Csak azt, hogy most egyedül rá akarok és tudok koncentrálni…
És az édes nyelvére, amely már megtalálta a nyakamhoz vezető utat…


Késő este keveredek haza. A házban már teljesen sötét van. Gyorsan lezuhanyozok, majd ágyba bújok – ezúttal egyedül.
A párnámat rendezgetem, amikor megrezzen a mobilom. Sms – természetesen Felixtől.

Nem baj, ha máskor sem alszol itt, ha így ütjük el az időt.

Elvigyorodom. Szeretem, amikor meglep egy-egy ilyen sms-sel. Gyorsan visszaírok neki.

Igenis. Állok szolgálatára.

Hamar érkezik a válasza.

Én is állok. Hidd el!

Felkuncogok. A kis perverz.

Elhiszem. Sőt, képzeld, már tapasztaltam is.

A sötét szobámban egyedül a mobilom kijelzője világít. Azt nézegetem addig, amíg az sms-ére várok – ami alig pár másodperccel később érkezik is.

Szólj, ha máskor is tapasztalni akarod. Én itt leszek.

Széles mosollyal az arcomon írom neki a válaszomat.

Észben tartom. Holnap látlak?

Most jutott eszembe, hogy annyira el voltunk foglalva egymással, hogy el is felejtettem megkérdezni tőle, hogy találkozunk-e holnap. 
A kételyemen a válasza oszlatja el.

Persze. Délután, meló után beugrok. Jó?

Elégedetten biccentek egyet a sötétben.

Oké. Várlak! Aludj jól!

Elnyomok egy ásítást. Na, nem mintha unnám a Felixszel való beszélgetést. Épp ellenkezőleg. Nagyon is szeretek vele beszélgetni, lenni, bármit csinálni, de most már eléggé fáradt vagyok.

Te is. Csók.

Lerakom a telefonomat az éjjeli szekrényemre, a kulcscsomóm mellé, amelyen most már Felix házkulcsa is rajta van.

2014. július 23., szerda

5. rész

2015. október

- Gyere ide, kicsim! – kérlelem halkan a kisfiamat, aki vidáman lépeget ide hozzám, én pedig végre le tudom törölni az arcáról a csoki torta maradványait, majd egy puszi után útjára engedem.
Felállok, hogy el kicsit összepakoljak, de Seb megállít.
- Hagyd, majd én.
Bólintok, de ettől függetlenül kimegyek Sebbel a konyhába. Felülök a pultra és onnan figyelem, ahogyan szorgoskodik… Na, jó, ezt sokkal inkább nevezném össze-vissza pakolgatásnak, semmint szorgoskodásnak, de hálás vagyok neki azért, mert segít.
- Hihetetlen, hogy már ilyen nagy. – mondom nagyot sóhajtva.
Seb mosolyogva rám pillant.
- Azt hiszem, hogy ezt már tavaly is mondtad.
Vigyorogva vállat vonok. Hát igen. A gyerekek – sajnos – hamar felnőnek. Maximilian pedig már két éves. Pont ma. Pedig olyan, mintha tegnap született volna…
- Elgondolkoztál. – állapítja meg még mindig mosolyogva szeretett férjem.
Egy halvány mosolyt villantok Seb felé, mire leteszi a tálat, ami éppen a kezében van és elém lép, mire átölelem a nyakát.
- Jó, hogy itthon vagy…
- Nem hagytam volna ki semmi pénzért.
- Tudom. – mondom halkan.
Szerencsém van Sebbel. Nemcsak azért, mert nagyszerű barát, férj és társ egyben, hanem azért is, mert csodálatos apa. Rajong a fiáért és ezt ki is mutatja neki, amikor együtt vannak.
Még jó, hogy most épp van pár szabad napja és így itt tud lenni a fiunk születésnapján… és az is jó, hogy most együtt vagyunk. Tegnap és tegnapelőtt elő-szülinapot tartottunk. Tegnapelőtt Anton volt nálunk, tegnap pedig mi mentünk Heppenheimba és a családdal ünnepeltünk. A mai nap viszont csak a miénk.
- Gyanús ez a csend, nem gondolod? – kérdezi kissé aggódva.
- Szerintem csak játszik. Elhalmoztad egy csomó játékkal.
- Gondolod?
- Biztos vagyok benne. – közelebb húzódom Sebhez, mire felcsillan a szeme – Tudod, hogy szeretem az aggódós apuka hangod?
- Igen?
Bólintok, mire szexin elvigyorodik.
- Akkor ezt este meg is mutathatnád…
- Jó ötlet. – válaszolom neki, majd egy gyors csók után elhúzódom tőle – Nézzük meg a nagyfiút!
Bemegyünk a nappaliba. Max épp az egyik F-1-es mini autójával játszik, ami pont ugyanúgy néz ki, mint amilyet Seb is vezet.
- Azt hiszem, hogy nagy autóőrült lesz ő is. – jegyzem meg mosolyogva, majd mindketten leülünk Max mellé és onnan figyeljük, ahogyan játszik.
- Az olyan nagy baj?
- Dehogy. – Seb mellkasának dőlök, aki erre átölel – Akkor már két Vettelre is büszke lehetek.
Seb gyengéd csókot ad, majd mindketten Maxra figyelünk, aki arról kezd el magyarázni, hogy most már neki is olyan autója van, mint apának…
Este aztán nagy nehezen sikerül lefektetnünk, bár nagyon hadakozott ellene és azt hajtogatta, hogy nem álmos. Ehhez képest, amint a feje a párnát érte, már el is aludt. Egy darabig figyeljük a halkan szuszogó csemeténket, majd Sebbel csendben átmegyünk a saját szobánkba.
- Azt hittem, hogy nem fogjuk tudni berakni az ágyába. – mondja mosolyogva.
- Mindig ezt csinálja, ha itthon vagy. Nem akar elszalasztani egy percet sem, amit veled tölthet. – végighúzom a kezemet a mellkasán, majd vissza, fel a vállán – És, ami azt illeti… én sem.
- Még jó. – vigyorogva magához húz – Délután mintha azt mondtad volna, hogy szereted az aggódós apuka hangom… - mondja elmélyülő hanggal.
- Jól emlékszel. – állapítom meg, majd futólag megcsókolom, és kissé elhúzódok, mert valamit még szeretnék tudatni vele, mielőtt...
A farzsebembe nyúlok és átadok neki egy borítékot. Seb felhúzott szemöldökkel vigyorog rám.
- Le akarsz fizetni?
Nevetve megrázom a fejemet.
- Bolond vagy. Ez… valami más. - elkomolyodok, de attól még mosolyogva figyelem a férjemet.
Nem tudom, hogy azért, mert észrevette a komolyságomat vagy azért, mert leesett neki, hogy mi is lehet a borítékban, Seb arca is komolyabbá válik és élesen beszívja a levegőt, mielőtt megnézné a boríték tartalmát.
- Em… - elkerekedett szemekkel pislog rám – Megint…?
- Igen. Terhes vagyok… megint. – mosolyogva pillantok először a kezében tartott ultrahangos képre, majd Sebre.
- Rohadt nagy mázlista vagyok. – jegyzi meg félhangosan.
- Kivételesen igazad van.
- Most az egyszer nem vitatkozom veled, Em. – észvesztően szexi mosolyt villant felém, majd magához ránt és rátapad a számra.
Hát, most nekem sincs kedvem vitatkozni…


2020. március

- Ott van Max. – mutat előre a kislányom, Leonie.
- Igen, kicsim. – értek vele egyet mosolyogva.
Bizony, az én fiam ül abban a kartban és igen, ő vezet. Végül is Vettel…
- Apa, nem látok jól. – Leonie megrángatja Seb nadrágját, mire Seb felemeli, hogy jobban lásson.
Most is ugyanúgy forgatom a gyűrűmet, akárcsak Seb futamain, aki immár a sokadik világbajnokságát nyerte meg tavaly és remélem, hogy az idei szezonban is jól fog szerepelni.
Amikor leintik a versenyt, mindannyian Maxhoz megyünk, aki az első helyen végzett… megint. 
Már sokkal kisebb korában is érdekelték az autók és ez az érdeklődés csak fokozódott, amikor Sebtől és Norberttől kapott egy kartot. Azóta pedig nincs megállás, egyik verseny jön a másik után, de természetesen csak egészséges keretek között. Azért szeretném, ha lenne gyerekkora is… Úgy vélem, hogy akkor van értelme a versenyzésnek, ha Max is élvezi. Soha nem akarnám rákényszeríteni ezt az egészet. Szerencsére Seb is egyetért velem.
Megöleljük Maxot és gratulálunk neki, majd odaszalad a barátaihoz, hogy velük is váltson pár szót.
- Tudtam, hogy nyerni fog. - mondja mosollyal az arcán és magához von.
- Igen, én is.
- Apa!
- Mondjad kicsim!
- Én is akarok versenyezni. - toporzékol Leonie mellettünk.
- Igen? - Seb vigyorogva rám pillant - Mit szólnál három versenyző Vettelhez?
- Hát... - mosolyogva vállat vonok - Eggyel több vagy kevesebb... igazán nem számít.
- Mikor kapok kartot? - pislog nagy szemekkel Leonie az apjára.
- Majd megbeszéljük a nagypapával. Oké?
- A szülinapomra?
- Ez a nagypapától is függ...
- Akkor karácsonyra. De az az utolsó időpont. - jelenti ki határozottan.
Vigyorogva hallgatom a lányom és Seb beszélgetését. Vagyis inkább a lányom követelőzését. Élvezet látni azt, ahogyan Seb megpróbál szigorú apukaként viselkedni, de Leonie szinte egy szempillantás alatt leveszi a lábáról. Ezen már nem is csodálkozom, Max esetében is ugyanez a helyzet.
- Jól van, majd meglátjuk.
- De kék legyen, mint a tiéd, jó?
- Persze. Az lesz. - mondja Seb egy nagy sóhaj kíséretében.
- Anya, odamegyek Maxhoz.
- Menj csak, szívem.
Leonie követi a bátyját, így kettesben maradunk Sebbel. Szerencsére Max rajong a húgáért és ez fordítva is igaz, úgyhogy igazán kiegyensúlyozott családunk van, amiért én nagyon hálás vagyok.
- Ehhez mit szólsz? – kérdezi Seb ironikusan, de még mindig mosolyogva.
- Csak azt, hogy felköthetitek a gatyátokat ilyen igények mellett. - a karomat a férjem derekára teszem - Úgysem tudsz neki nem-et mondani.
Felhúzott szemöldökkel sandít rám.
- Tényleg?
Bólintok.
- Tényleg. Az ujja köré csavar téged egy pillanat alatt.
- Ez igaz. Hiába, nem tudok szigorú lenni. - sóhajt fel lemondóan.
- Nem olyan nagy baj ám az. Ők így szeretnek téged, ahogy vagy.
- Én is szeretem őket.
- Tudom. És ők is tudják.
- Köszönöm neked őket. – mondja halkan és lágyan megcsókol.
- Nem, Seb. Én köszönöm neked azt, hogy anno a suli folyosóján nem hagytad magad lerázni. – a feltörő emlékek mosolyt csalnak az arcomra.
- Hát, pedig piszok nehéz dolgom volt… de megérte. Nagyon is.
- Pedig aznap semmi kedvem nem volt suliba menni.
- Nekem meg nem kellett egy verseny miatt, de mégis mentem. – közli mosolyogva – Úgy tűnik, hogy jó helyen voltunk, jó időben.
Egyetértően bólintok.
- Szeretlek, Seb.
Megint kapok egy csókot.
- Örökké. – suttogja szerelmesen azt a kis szót, amit az első közös gyűrűnkbe vésettünk egymásnak.
Amikor pedig ismét megcsókol, immár sokadszorra adom át magam a szerelemnek és Sebnek.
És az egészben az a legjobb és a legszebb, hogy húsz év szerelem áll a hátunk mögött… és remélem, hogy még sokszor ennyi áll előttünk.

2014. július 21., hétfő

Nyaralás

Sziasztok!

Csütörtökön, azaz 2014. július 24-én majdnem egy hónapra külföldre utazok nyaralni, ez idő alatt pedig még nem tudom, hogy hányszor fogok tudni géphez ülni, ezért előfordulhat, hogy csak később tudom feltenni a soron következő részeket.

Előre is elnézéseteket és türelmeteket kérem az esetleges csúszások miatt!

Az elutazásom előtt azért még felteszem az Örökké befejező részét, illetve az Újrakezdés folytatását.

Ha valamelyikőtök szintén most fog nyaralni vagy éppen most nyaral, azoknak kellemes pihenést és jó olvasgatást kívánok!

Puszi: $zanđra

2014. július 20., vasárnap

21. fejezet - Vasárnap

Arra ébredek, hogy melegem van. Kissé még álmosan nyitom ki a szememet, hogy kitakarózzak vagy valamit csináljak ez ellen, amikor is meglátom Felixet. Izmos karjaival átölelve alszik még. Mialatt őt nézem, felrémlenek bennem a tegnap este történtek: a vita, a kibékülés és az azután történtek… Hát, komolyan nem számítottam erre, amikor tegnap idejöttem, de természetesen kellemesen csalódtam.
Felix mocorogni kezd, majd rám pillant. Mosolyogva közelebb húz magához.
- Már ébren vagy? – suttog bele kissé karcos hangon a hajamba.
- Csak pár perce. Azt viszont nem tudom, hogy mennyi lehet az idő.
Rám gördül, hogy elérje az éjjeliszekrényen heverő mobilját.
- Hé, összenyomsz. – nyögök fel a hirtelen rám nehezedő súlyától.
- Fél kilenc van.
Visszarakja a telefonját a helyére, majd – még mindig rajtam – kajánul vigyorogva lenéz rám.
- Este még nem zavart, hogy rajtad vagyok.
Mielőtt bármit is válaszolhatnék, lecsap az ajkaimra és megcsókol.
Odaadóan simulok a karjaiba és tudom, hogy hamarosan újra elveszek a tegnap este átélt örömökben… 


Jó egy órával később már itthon vagyok. Hazajöttem lezuhanyozni meg átöltözni, majd megyek is vissza, mert így beszéltük meg Felixszel, plusz még mindig nem tudtam normálisan beszélni vele a srácok miatt. 
Most a szobámban vagyok és valami felső után kutatok, amikor megrezzen a mobilom a zsebemben. Vigyorogva olvasom el Felix üzenetét.

Ha ma is itt szeretnél aludni, akkor hozz magaddal cuccot.

Most nem írok vissza neki, mert végül is pár perc múlva már megint ott leszek nála.
Az egyik táskámba berakok pár ruhát meg néhány olyan dolgot, amire szükségem lehet, majd Rach keresésére indulok.
Röviden elmondom neki, hogy mi is történt tegnap – a pikáns részeket természetesen kihagyva –, majd miután megbeszéljük, hogy van, aki figyeljen Lisára és most rám nincs szükség, visszamegyek Felixhez.


Mivel Felix hűtője kongott az ürességtől – nem erőssége a főzés –, pizzát rendeltünk ebédre, amiket elég hamar el is pusztítottunk, ebéd után pedig felmentünk a szobájába.
- Mit szeretnél csinálni? – kérdezi, miután kényelmesen elhelyezkedünk az ágyán a szokásos módon: ő hátradől az ágytámlának, én pedig most kivételesen féloldalasan ülök elé, hogy lássam az arcát.
- Hát… beszélgethetnénk. – pislogok rá óvatosan.
Kicsit lazít az ölelésén és homlokráncolva néz rám.
- Azt hittem, hogy tegnap mindent megbeszéltünk.
- Azért nem mindent.
Nagyot sóhajtva keresztbe fonja a karjait a mellkasán.
- Mire gondolsz?
Felhúzom magam alá a lábaimat, így most pontosan vele szemben ülök.
- Hát… mit tervezel holnapra?
- Mivel hétfő lesz, dolgozom. 
- És utána?
- Passz. Nyilván veled találkozom, ha ráérsz. – összeszűkült szemekkel méreget – Miért?
Beharapom az alsó ajkamat. Igazából egy kicsit tartok attól, hogy ha megint szóba kerül a foci, Felix dühös lesz és azok után, ami köztünk történt – itt értelemszerűen csak a jó dolgokra gondolok –, ezt nem szívesen kockáztatnám meg, másrészről viszont… 
- Szóval?
- Hétfőnként edzés is szokott lenni, nem? – nézek rá kutatóan.
- És?
Egy kicsit közelebb csusszanok hozzá.
- Nem akarsz menni?
- Miért érdekel annyira, hogy megyek-e vagy sem?
- Jaj már! Miért nem mondod el, hogy mi bánt? – a jobb kezemet a lábára helyezem – Azt hittem, hogy már vagyunk olyan viszonyban, hogy nem titkolózol előttem…
- Nem erről van szó. – mondja nagyot sóhajtva.
- Hanem?
- Te is ott voltál és láthattad.
Kérdő tekintetemet látva felmordul.
- Tudod… hogy elcsesztem a tizenegyest.
- Na és?
- Még soha nem hagytam ki. Érted? Soha! Legalábbis eddig…
- Akkor sem értem, hogy ez miért számít annyira.
- Talán azért, mert vesztettünk. – morran fel dühösen.
- De ez csak egy meccs volt. Ha a többit megnyeritek – és ebben biztos vagyok –, akkor már senki sem fogja ezt a meccset felemlegetni. Sőt, ha jobban belegondolok… most sem emlegeti fel senki más rajtad kívül.
- Cserbenhagytam őket.
- Csak akkor hagyod őket cserben, ha kihagyod a következő edzéseket és a jövő szombati meccset.
Beletörődötten felsóhajt.
- Lehet, hogy igazad van…
- Biztos. – villantok rá egy mosolyt.
A derekamnál fogva az ölébe emel.
- Nagyon magabiztos vagy.
- Eléggé. – hagyom rá még mindig mosolyogva.
- És ha tegyük fel elmegyek holnap…
- Tegyük fel.
- Eljössz velem?
- Persze. 
Megcsókol, majd magához ölel. Úgy tűnik, hogy most már minden rendben lesz velünk is és a srácokkal is. 
- Fel kellene hívnom Dave-et.
- Minek? – kérdezi csodálkozva Felix.
- Megígértem neki, hogy felhívom, ha beszélek veled. – csodálkozó tekintetét látva folytatom – Tudod, igazság szerint Dave miatt jöttem el hozzád tegnap. Megkért rá.
- Azt hittem, hogy miattunk jöttél.
- Miattunk is. – bólogatok beleegyezően.
- Nem érsz rá később felhívni? – suttogja a fülembe, majd az ajkai lecsusszannak a nyakamra.
- Hát… végül is…
Szembe fordulok vele, de továbbra is az ölében ülök. Az ajkai még mindig a nyakamon munkálkodnak, miközben a kezeivel végigsimít a derekamon.
Hirtelen felemeli a fejét és homlokráncolva néz a szemembe.
- Olyan, mintha… - a kezeit továbbra is az oldalamon tartja – mintha fogytál volna.
- Miért, eddig dagi voltam? – pislogok rá kissé értetlenkedve, de egyáltalán nem sértődötten.
- Nem, dehogy.
Egy halk sóhaj hagyja el a számat.
- Ha továbbra is így folytatjuk a pizzázást, előbb vagy utóbb úgyis visszaszedem. Sőt, talán még fel is szedek pár plusz kilót…
- Ne beszélj mellé. – kérlel kissé szigorúan, majd az állam alá nyúl, hogy mindenképpen a szemébe nézzek – Köze van ahhoz, ami… köztünk történt? 
- Már mondtam neked az este, hogy nem voltam a toppon. – elhúzom a fejemet, hogy ne kelljen bűntudattal teli tekintetét tovább nézzem, majd elveszem a kezét a derekamról és megfogom őket – De ez most már nem számít. 
Megrázza a fejét amolyan „ezt nem hiszem el” stílusban. Elengedem a kezét és a tenyeremet felcsúsztatom az arcára.
- Nincs értelme azzal foglalkoznunk, hogy mi volt. Az a fontos, hogy most együtt vagyunk és az, hogy mi van köztünk. – mosolygok rá kedvesen, mire megfogja azt a kezemet, amelyik eddig az arcán pihent és belecsókol a tenyerembe.
- Szeretlek. – mondja ki halkan a bűvös szót.
Meglepődve pislogok rá. Hű, hát ez teljesen váratlanul ért. Persze titkon mindig is reméltem, hogy majd kimondja nekem, de nem hittem, hogy ilyen hamar. Amilyen zárkózott volt… 
És most eljött ez a pillanat. Mondjuk, enélkül is tudtam, elég csak a szemébe nézni, mert süt belőle az érzelem. Örülök annak, amikor néha megajándékoz egy-egy ellágyult tekintettel és ilyenkor tudom, hogy komolyan akar engem és azt, hogy ez a kapcsolat működjön. Kell ennél több?
Elmosolyodom és a kezeimet a nyakára kulcsolom. Érdeklődve figyel engem, hogy vajon mire készülök. Na mégis, mire készülnék? Alap, hogy én is közlöm vele az érzéseimet.
- Én is szeretlek.
Eddig kissé merev testtartása most enyhül és apró mosollyal a szája szélén magához húz egy édes csókra.
A csókunkat a telefonja csörgése szakítja meg. Megnézi a kijelzőt, majd egy ugyanolyan mozdulattal vissza is teszi a mobilját a szekrényre.
- Nem veszed fel?
- Nem.
- Akkor hagyod csak úgy csörögni? – érdeklődök tőle csodálkozva.
- Igazad van, kinyomom.
- Ne, várj! – a karjához kapok, nehogy kinyomhassa a hívást – Ki hív, hogy nem akarod felvenni?
- Tessék, beszélj vele. – nyújtja át sóhajtva a telefonját.
A kijelzőn Dave neve villog. Rosszalló pillantást vetek Felixre, majd fogadom a hívást.
- Na végre, F! Már vagy százszor hívtalak…
- Sam vagyok. – szakítom félbe Dave örömködését.
- Oh, értem. Bocs. Azt hittem, hogy Felixet hívtam…
- Őt hívtad, csak ő most…
- Nem akar beszélni velem? – kérdezi csüggedten.
- Nem erről van szó, csak elfoglalt. – megsajnálom Dave-et, mert ő tényleg aggódik Felixért, ezért úgy döntök, hogy végre eljött az ideje annak, hogy beszéljenek egymással – Á, várj csak, most ért ide. Átadom, jó? – improvizálok gyorsan valami blabla szöveget.
Fél füllel még Dave hálálkodását hallgatom, közben pedig megpróbálom rátukmálni Felixre a mobilját, amit végül – igaz, hogy egy nagy, beletörődött sóhaj kíséretében – átvesz tőlem.
Mialatt Felix Dave monológját hallgatja, elmutogatom neki, hogy lemegyek inni, majd egy búcsúmosoly után magára hagyom.
Egyébként is magára hagytam volna, mert hátha nem szeretné, ha kihallgatnám a beszélgetésüket. Jó, én mondjuk nem vagyok az a hallgatózós típus, de vannak olyanok is, akik egyedül szeretnek telefonon csevegni.
Leballagok a konyhába és öntök magamnak egy pohár innivalót. Teletöltöm Felix poharát is, hátha ő is megszomjazott, majd a konyhapultnak dőlve kortyolgatom az italomat, közben pedig arra várok, hogy Felix befejezze a Dave-vel való beszélgetést. 
Leteszem a poharamat, amint meghallom a lépteit a lépcsőn. Kisvártatva megjelenik a konyhaajtóban.
- Már azt hittem, leléptél.
- Dehogy. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. – vigyorgok rá elégedetten.
Hamar letudja a köztünk lévő távolságot, majd a karjaiba zár.
- Remélem is. – suttogja a fülembe egy gyors csók után.
- Nem akartam zavarni – váltok komolyabb hangnemre.
- Maradhattál is volna, úgyis csak arról beszéltünk, amiről veled is.
- Miért, Dave-nek is bevallottad, hogy szereted? – nézek rá felhúzott szemöldökkel. 
- Hűha! Ki vagy te és mit tettél Sammel? – pillant rám vigyorogva.
- Á, értem. Szóval akkor csak te szórakozhatsz kettőnk közül? – érdeklődök tőle összeráncolt homlokkal.
- Persze. De azért néha megengedem neked is.
- Oh, köszi. Nagylelkű vagy. – grimaszolok csúfondárosan.
- Ugye? Szerintem is.
Elengedem és nekitámaszkodok a pultra, ettől függetlenül még ugyanúgy az ölelésében vagyok.
- Egészen pontosan meddig is kell még elviselnem azt a rohadt nagy egódat?
- Tudod, hogy csak szórakozom.
- Tudom. De egy idő után… 
- Na, mi lesz egy idő után? – vigyorogva közelebb hajol hozzám.
- Felhúzom magam és elmegyek a fenébe.
- Nem hinném.
- Nem?
- Dehogy. Az a baj, hogy túlságosan ellenállhatatlan vagyok. – széles vigyorral az arcán méreget.
- Na persze. – sóhajtok kissé lemondóan, majd komolyabb hangra és témára váltok – És most mi a helyzet veled meg Dave-vel?
- Mi lenne?
Kérdő pillantásomat látva felsóhajt.
- Megdumáltunk mindent és majd hétfőn találkozunk az edzésen.
- Na végre! - átkarolom a nyakát és megcsókolom.
A csók után vigyorogva pillant le rám.
- Hát, ha tudom, hogy egy csók jár érte, ezzel kezdtem volna.
- Jó, hogy most már minden oké. – sóhajtok megkönnyebbülten.
- Ja. Folyton hívogattak. Tudod, hogy hány nem fogadott hívás van a mobilomban? – kérdezi tőlem kétségbeesést színlelve.
- Talán fel kellett volna venned.
- Talán. Egyébként… ma akkor maradsz?
- Igen. 
- Helyes. – egy gyors csók után az ajkai a nyakamra tévednek – Holnap megyünk együtt az edzésre? – kérdezi két csók között.
- Igen.
Elhúzom tőle a fejemet, mert eszembe jutott valami. Felix kérdőn pillant rám.
- Mi az?
- Te holnap dolgozol, nem?
- De. – mondja mosolyogva – De ezt már megbeszéltük.
- Jó, de te holnap korán kelsz és ha itt alszok…
- Ki mondta, hogy aludni fogunk? – vigyorog kajánul.
Az égnek emelem a tekintetemet.
- De most komolyan: nem leszel fáradt reggel, ha este maradok?
- Nem. Nyugi! – lazán megcsókol – Nem hívtalak volna át, ha zavarnál. 
Megnyugodva bólintok egyet. Tényleg csak azért kérdeztem meg ezt tőle, mert nem szeretném, ha esetleg miattam lenne fáradt… holnap dolgozik, aztán meg estig edzés, úgyhogy kipihentnek kell lennie.
- Egyébként… előrébb hozhatnánk az esti programot. – mondja, majd a szája az enyémre tapad.
A kezeit lecsúsztatja a fenekemre és egy kissé megemel így tudom, hogy az ölébe akar venni, ezért amikor elszakítom magam a szájától és kapok tőle egy bíztató pillantást, az ölébe ugrok, rákulcsolom a lábaimat a derekára, mire alám nyúl és felültet a pultra.
- Előre… hozni? – nyögöm ki két csókváltás között.
Felix felemeli a fejét és egy észvesztően szexi pillantással illet.
- Igen. Később pedig… jöhet a ráadás.
Ezt a sima, egyszerű mondatot olyan érzékien ejti ki a száján, hogy automatikusan nyelek egy nagyot és az ajkamba harapok, mire Felix az ajkával kiszabadítja a fogam alá szorult számat, majd lágy csókot ad.
Kis idő elteltével már csak apró sóhajaink hallatszanak a konyhában…