2011. február
- Nem kérhetsz tőlem ilyet, Anton.
A nagybátyám, Anton irodájában ülök, aki arra akar rávenni, hogy menjek el a jövő hónapban Paullal a Melbourne-ben megrendezendő ausztrál nagydíjra.
Az érettségi utáni nyáron és azután, hogy Seb szakított velem, Londonba költöztem Antonhoz, aki akkor egy neves magazinnál dolgozott. Mivel régebben is szerettem fényképeket készíteni, egyértelmű volt, hogy fotósnak tanulok. Ebben pedig Anton és apa egyaránt támogatott.
Kezdetben Anton cikkeihez csináltam a fotókat – Anton újságíró – aztán egyre inkább haladtam felfelé a ranglétrán: először egy modellügynökség kért fel, majd reklámokhoz fotóztam, végül pedig már hivatalos eseményekre is engem hívtak.
Alig indult be a karrierem, amikor kiderült, hogy apa beteg lett, így eladtuk a heppenheimi házunkat és apa is Londonba költözött, mert itt jó orvosok tudtak foglalkozni vele. Sajnos azonban a kezelések nem használtak és pár hónap múlva apa elhagyott minket és ezt a világot.
Ezután Anton felmondott, visszaköltözött Berlinbe és saját céget alapított, ahol már arról írt, amiről akart és szeretett: a sportról. Én pedig követtem őt, hiszen már csak ő maradt nekem és – kit akarok átverni – a sport engem is érdekelt.
Természetesen Seb pályafutását is végigkövettem és követem a mai napig is, noha a szakításunkkor beszéltem vele utoljára. Igaz, hogy hívott párszor és üzent is, de egyikre sem reagáltam. Még most, majdnem öt év elteltével is ugyanúgy fáj az, hogy elhagyott. Persze megértettem, hogy miért, de azért mégiscsak fáj. Végül is majdnem öt évig voltunk együtt és attól, hogy eltelt majdnem ugyanennyi év, még nem érzem magam túl jól. Kapcsolatom sem volt azóta, inkább a munkámba menekültem, amit piszkosul imádok.
De az, hogy menjek Melbourne-be… kissé bizarr ötlet.
- Ugyan már, Em! Tudod jól, hogy messze te vagy a legjobb és Paul cikkéhez rád van szükség.
- Miről ír Paul? – kérdezem egy beletörődött sóhaj kíséretében.
- Nem miről, hanem kiről. Természetesen a tavalyi világbajnokról.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Eddig sikeresen elkerültem a vele való találkozásokat – és most menjek egyenesen oda, ahol ő is lesz?
- Azt kéred, hogy fotózzam le… Sebet?
- Ne így fogd fel… - kezd el szelíden kérlelni, de felemelem a jobb kezemet, mire elhallgat.
- Akkor hogy, amikor azt kéred tőlem, hogy találkozzak azzal, aki összetörte a szívemet? Hm? Képtelen lennék…
- Te vagy Emma Hoffmann, a híres fotós, az istenért! Viselkedj is úgy! – csattan fel Anton, majd lágyabb hangon folytatja – Vedd úgy, hogy ez is egy ugyanolyan munka, mint a többi.
- Miért pont én?
- Mert te profi vagy. – grimaszolok egyet, de Anton csak legyint egyet és folytatja a rábeszélésemet - Figyelj! Nagyon egyszerű az egész: odamentek Paullal, Paul kifaggatja, Vettel válaszolgat, te kattintasz párat és ennyi. Csak egy hétvégét kell ott töltened. Csak egyet. Olyan sokat kérek?
Ami azt illeti, igen. Hiszen majd öt éve nem láttam... és fogalmam sincs arról, hogy hogyan fog reagálni, ha meglát.
És azt sem tudom, hogy én hogyan fogok reagálni, ha újra meglátom őt…
2011. március
Épp a felszerelésemet vizslatom át, Paullal ugyanis az időmérő után készítjük el az első, a futam után pedig a második interjút Sebbel.
Igen, itt vagyok Melbourne-ben. Végül mégiscsak beleegyeztem Anton kérésébe, hiszen valóban sokkal tartozok neki.
Kopognak. Kinyitom az ajtót – Paul mosolyogva néz rám.
- Na, kész vagy? Nemsokára kezdődik az időmérő.
Nem túl határozottan bólintok, majd Paullal és a felszerelésemmel együtt elhagyjuk a szobámat.
Alig pár perces autóút után érünk a pályához. Paul leparkol, majd elindulunk a pályára. Könnyűszerrel beengednek minket, miután felmutatjuk az igazolványainkat, majd elindulunk egyenesen a Red Bull home-ja felé, ugyanis mi is onnan nézzük majd az időmérőt.
Ahogy egyre csökken a távolság a home és köztünk, én annál idegesebb leszek. Kábé, mint az első napon suliba menet…
Néhányan kíváncsi tekintetekkel illetnek minket, de egy szőke nő – Britta, Seb sajtósa – elénk siet. Köszönünk egymásnak, majd bevezet minket a home-ba.
Próbálok közönyösnek látszani, de nem igazán sikerül, hiszen most látom élőben először Sebet egy F-1-es autóban és nemsokára szemtől szembe leszek vele.
Az időmérőn Seb szerzi meg az első helyet, így holnap ő indul a pole-ból. Ennek persze örülök, de próbálom nem kimutatni.
Az időmérő után Seb ad egy-két interjút és csak azután fogunk vele találkozni. Amíg mi Sebre várunk, Paul a technikai dolgokkal foglalkozik – ugyanolyan sportőrült, akárcsak Anton –, én pedig Brittával beszélgetek egy-egy kávé társaságában. Igazán szimpatikus és legalább eltereli a gondolataimat Sebről.
Épp egy sztori kellős közepén vagyunk, amikor Britta hirtelen felkiált.
- Jó, hogy jössz, Seb! Rád várunk.
Én háttal ülök a bejáratnak, így nem látom – még – Sebet, de magamon érzem a tekintetét.
- Igen? – kérdezi az általam már oly jól ismert kellemes hangján.
Mély levegőt veszek, majd felállok és megfordulok.
Még mindig olyan jól néz ki, mint régen. Szinte semmit sem változott, legfeljebb csak annyit, hogy férfiasabb lett.
- Szia, Seb. – mondom tétován.
Seb nagy szemeket mereszt rám és ugyanúgy méreget, mint az előbb én őt. Végül hitetlenül felnevet.
- Em.
Még egyszer végignéz rajtam, majd ölelésre tárja szét a karjait.
Régen talán hozzászaladtam volna és a mellkasára bújtam volna, de most nem. Kérdőn pillantok Brittára, akin látni, hogy nem érti a helyzetet. Hát persze, nyilván nem tudta, hogy kamaszként együtt voltunk Sebbel.
A kialakult fura helyzetet Paul menti meg, aki, miután észreveszi Sebet, csatlakozik hozzánk. Kezet nyújt Sebnek, aki azt el is fogadja, de Seb közben végig engem néz.
- Paul Schmidt. Én készítem az interjút. – Seb bólint, mire Paul folytatja – Ő pedig itt Emma Hoffmann, a fotósom.
Követem Paul példáját és kezet nyújtok Sebnek. Amikor megfogja a kezemet, furcsa borzongás fut végig rajtam. Seb rám mosolyog, de én szinte faarccal nézek rá és leengedem a kezemet.
Legszívesebben most azonnal elmennék innen és bőgnék egy jót.
Britta Seb szobája felé vezet minket, mert ott elég nyugi van ahhoz, hogy megcsinálhassuk az interjút. Britta és Paul megy elől, én pedig Sebbel utánuk. A szemeimmel a falakat pásztázom, csak hogy ne kelljen Sebre néznem. Így is elég lesz a fényképezés.
Ám úgy tűnik, hogy ő ezt másképp gondolja, mert megérinti a karomat, mire ránézek és persze elhúzódok, mert nem akarom, hogy megérintsen. Az érintései még mindig túl jól esnek…
- Nem tudtam, hogy te is itt leszel ma. – mondja végül tétován, nyilván feltűnt neki, hogy hirtelen húzódtam el tőle.
- Paulnak kellett egy fotós. – nem törődötten vállat vonok.
- Azt sem tudtam, hogy fotós lettél… bár, sejtettem, hogy később is fényképezel majd. Jól csináltad.
- Most is jól csinálom. – vetem oda neki kissé ingerülten.
Sokkal ingerültebben, mint szerettem volna. Jó, lehet, hogy most bunkó vagyok vele, de ez még mindig jobb, mint arra gondolni, hogy mi mindent csináltunk együtt…
- Majd meglátjuk.
Fölényesen rám mosolyog, amit az első nap, a találkozásunkkor sem bírtam… és amiről tudja, hogy nem bírom. Még most sem.
Britta kinyitja az ajtót és beinvitál minket, majd leül Seb mellé. Természetesen ő is jelen lesz és el is olvassa majd a cikket, mielőtt mi azt elküldjük Antonnak. Én Paul mögé állok, hogy lássam, milyen kérdéseket fog feltenni. Képet majd később fogok csinálni, mert itt nem jók a fényviszonyok.
Az interjút viszonylag hamar megcsináljuk, ettől függetlenül viszont már igencsak mehetnékem van innen. Nem tehetek róla, de egyszerűen idegesít, ha valaki már-már bámul. És Seb pont ezt csinálja azóta, hogy elkezdtük az interjút. Tuti, hogy azért teszi ezt, mert tudja, hogy utálom. Végül is túl jól ismer már…
Az interjú után Paul Brittával beszélget, míg én kimegyek Sebbel a szabadba, hogy csináljak pár képet.
- Meddig leszel itt?
Lövök két-három képet, mielőtt válaszolnék.
- A holnapi interjú után megyek vissza.
- Vissza? Hova vissza?
- Most állj oda a kocsidhoz! – utasítom inkább ahelyett, hogy válaszolnék.
Eleget tesz a kérésemnek és ott is csinálok pár képet. Igazából az egész nem tart túl sokáig.
- Készen vagyunk.
- Megnézhetem őket?
Bólintok, mire idejön mellém. Odanyújtom neki a gépet, de int, hogy maradjon nálam és inkább én mutogassam neki a képeket. Máskor ez nem lenne gond, de így, hogy itt áll mellettem és érzem a kölnije illatát… az ő illatát… baromi nehéz.
Amikor az utolsó képhez érünk, rásandítok.
- Elrakhatom vagy meg akarod nézni még egyszer? – kérdezem ironikusan.
- Elrakhatod.
Én itt lezártnak is tekinteném a beszélgetésünket, de Seb nyilván nem, mert nem megy el, hanem velem marad.
- Mi az? – pillantok rá ingerülten, miután már vagy tíz perce folyamatosan néz.
- Velem vacsorázol?
- Nem érek rá. – vetem oda kissé mérgesen és inkább megint a gépemre figyelek.
Én is átnézem a képeket és közben azon gondolkozok, hogy melyik kerüljön majd a cikk mellé.
- Nem érsz rá vacsorázni?
- Veled nem. – válaszolom és a következő képre lapozok.
- Mi bajod van?
- Semmi.
Elrakom a gépemet és elindulok vissza Paulhoz és Brittához. Seb persze ugyanúgy a nyomomban van.
- Semmi? Nem úgy tűnik.
- Nem tartozom neked elszámolással.
Seb határozottan, de egyáltalán nem erősen megfogja a könyökömet, így megállásra kényszerülök.
- Mi van veled? Olyan… fura vagy.
Nem felelek, csak makacsul összeszorítom a számat. Seb enyhébb arckifejezéssel néz rám.
- Rég láttalak és arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk. Nem hallottam rólad mostanában…
- Nem az én hibám. – vágom a képébe, mire zavartan elenged.
Látom rajta, hogy rosszul estek neki a szavaim, így inkább otthagyom és csatlakozok Paulhoz. Elköszönünk Brittától, majd visszamegyünk a hotelbe.
Legyen már végre vasárnap, hogy mehessek haza a fenébe!
Másnap a futamot ismét a Red Bull home-jából nézzük végig. Seb rajt-cél győzelmet arat. Most kicsit többet kell rá várni, mint tegnap, de végül megérkezik. Hűvös pillantással illet, amikor észrevesz. Őszintén szólva rosszul esik, de így lesz a legjobb. Így jobban el tudom viselni azt is, hogy látom.
Nem jön ide hozzánk, hanem Brittával beszélget. Egy heves, de rövid beszélgetés – vagy inkább vitatkozás – után Britta idejön hozzánk és sajnálkozva néz ránk.
- Seb nagyon elfáradt, ezért… elhalaszthatnánk az interjút?
Paul győzködni próbálja Brittát, de Britta nem áll kötélnek. Semmi kedvem még egyszer Sebbel találkozni, úgyhogy egyenesen odamegyek hozzá.
- Tudom, hogy mit művelsz. – közlöm vele hűvösen.
- Tényleg? Na és mit?
- Ez csak egy kicsinyes bosszút azért, mert nem mentem el veled vacsorázni. – pillantok rá összeszűkülő szemekkel.
- Így gondolod?
- Miért teszel keresztbe Paulnak?
- Nem teszek keresztbe senkinek, de tényleg fáradt vagyok.
Fáradtan megdörzsölöm a halántékomat, majd ismét Sebre pillantok.
- Mit akarsz?
- Hogy érted? – ártatlan pillantásokkal illet.
- Ne szórakozz velem, Seb! – kérem halkan, de idegesen – Mit akarsz azért cserébe, hogy megcsináljuk azt a hülye interjút?
Láthatóan elgondolkodik a kérdésemen, én pedig közben azon imádkozom, hogy jól jöjjek ki ebből az egészből.
- Tényleg nem tudom, hogy mi van veled mostanában. – lassan, élvezettel elvigyorodik – Azért, hogy ezt a problémámat megoldjuk, gyere el velem a következő futamra.
Lehunyom a szememet, mialatt lassan bólintok egyet.
Tudtam, hogy az imám nem talál meghallgatásra.
2011. április
Pont becsukom az utolsó bőröndömet is, amikor csengetnek. Seb az.
Még mindig nem hiszem el, hogy együtt megyünk a maláj nagydíjra.
Önfeláldozásomnak köszönhetően viszont még aznap megcsináltuk az interjút meg a képeket, sőt, el is küldtük Antonnak.
Igazából még azt is elég nehéz felfognom, hogy egyáltalán Seb közelében vagyok, és hogy látom. Igyekszem nem kimutatni, de a szívem kábé már vagy százszor összetört és szörnyen fáj az, hogy most vele kell lennem úgy, hogy nem vagyunk együtt…
Levisszük a cuccaimat a kocsijába, majd elindulunk a reptér felé. Seb Svájcban él, de most Heppenheimból jött fel hozzám, Berlinbe, mert a családjával töltötte a két futam közti időt.
Úgy tűnik, hogy Seb jókedvű, de én képtelen vagyok jól érezni magam, amikor belül szinte zokogok…
Amikor a reptérre érünk, becsekkolunk és hamarosan már indulunk is Kuala Lumpurba.
Az úton nem sokat beszélünk, mert én többnyire egyszavas válaszokkal lerendezem Seb kérdéseit.
Megérkezésünkkor Britta vár minket – és egy csomó rajongó. Remek!
Megint kocsiba szállunk és irány a hotel. Az persze csak a hotelben derül ki, hogy Seb egy egyágyas lakosztályt vett ki. Szerintem szándékosan, de ő ezt nagyon tagadja. Túlságosan is.
Felmegyünk a lakosztályunkba és kicsomagolunk. Amikor a kis, barna kötésű album a kezembe kerül, leülök a földre és belelapozok. Ebben a Sebbel közös képeink vannak. Az összes, amit Heppenheimban készítettem.
- Mit nézel?
Ijedten becsukom az albumot és felpillantok Sebre.
- Semmit. – felkelek és az albumot az egyik fiókba, a ruháim alá teszem – Neked nem kellene pihenned?
- Aggódsz értem? – kérdezi vigyorogva.
- Miért tenném? – kérdezek vissza, mire leolvad a vigyora.
Folytatom a kipakolást. Van egy kisebb albumom is, abba a családi fotóimat tettem. Amikor még egy család voltunk…
- Az mi?
Sóhajtva átnyújtom neki az albumot. Ezt megnézheti, de a másikat nem… a végén még azt hinné, hogy még érdekel… vagy valami.
Seb leül az ágyra és belenéz. Ezeket a képeket ő is ismeri, mert már látta. Amíg ő a képeimet nézi, én kicsomagolom a maradék cuccomat.
- Ez komoly?
Leülök mellé, hogy megnézzem, mit talált. Ja, igen. Erről még nem tudott.
Az utolsó oldalon az apám gyászhirdetése van, amit egy londoni lapból vágtam ki.
Komoran bólintok, mire Seb leteszi az albumot és féloldalasan magához ölel. Jól esik, hogy hozzábújhatok, de ne álltassuk magunkat: hiszen dobott…
Elhúzódom tőle és mereven a szőnyegre bámulok.
- Miért nem mondtad? És egyáltalán: miért tűntél el egy szó nélkül? – von kérdőre kissé mérgesen.
Felkelek mellőle és elé állok.
- Nem emlékszel? Szakítottál velem!
Seb értetlenül néz rám, kábé úgy, mintha nem lennék százas…
- És?
- Úgy gondoltam, hogy már nem vagy rám kíváncsi… - magyarázom vállvonogatva.
Ő is feláll, így most farkasszemet nézünk egymással.
- Em… nem azért szakítottam veled, mert már nem érdekeltél…
- Hagyd ezt!
- De Em…
- Az eszedbe sem jut, hogy talán azért mentem el, mert képtelen voltam ott maradni azok után, hogy te… hogy te… - szinte már úgy kiabálom a szavakat, ám a végén elcsuklik a hangom.
Azt hiszem, hogy most jön ki rajtam az elmúlt évek és napok eseményei, mert az arcomat a kezeimbe temetem és hangosan felzokog.
Váratlanul megérzem Seb erős karjait a derekamon és a hátamon.
- Ne haragudj rám, Em! – suttogja halkan, de én csak tagadólag megrázom a fejemet.
Végül a zokogásom sírássá, majd pedig szipogássá alakul át, én pedig elhúzódom Sebtől, aki bűntudattal teli szemeket mereszt rám.
- Igazad van. Azt hiszem, hogy erre nem gondoltam… vagy inkább nem akartam.
- Most már mindegy.
A fürdőbe megyek és megmosom az arcomat, majd egy törülközőért nyúlok, de Seb megelőz és idenyújt nekem egyet.
- Kösz. – motyogom félhangosan.
Vállat von, de továbbra is engem figyel.
- Nem akartam, hogy haragudj rám azért, mert sokat vagyok távol. – kezdi el halkan, majd mind erősebbé válik a hangja – Ezért gondoltam úgy, hogy jobb lesz, ha elengedlek… de ettől még tudni akartam rólad. Érdekeltél még akkor is.
Visszarakom a törülközőt a helyére, majd Seb elé lépek.
- Sosem haragudtam rád azért, mert a versenyzés miatt nem voltunk annyit együtt. – mondom halkan.
Seb magához von és lágyan megcsókol. Az eszem azt mondja, hogy lökjem el, a szívem viszont azt diktálja, hogy öleljem át és adjam át magam a csóknak. Végül az eszem győz, igaz, hogy nehezen.
Elhátrálok Sebtől.
- Ez még akkor sem mentség arra, amit tettél.
- Te is szakítottál már velem. – emlékeztet felhúzott szemöldökkel.
- Az félreértés volt és egy hónap alatt lerendeztük. De ez… - egy másodpercre lehunyom a szememet, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat – Egy csókkal nem hozhatsz helyre öt évet.
- Te mentél el. – mondja konokul.
- Te hagytál el. – mondom őt utánozva.
Felsóhajt és kimegy a fürdőből, de azért még visszaszól.
- Tudom, hidd el. Nem felejtettem el.
Másnap – talán a vitánknak köszönhetően, nem tudom – Seb nem szerepel túl jól a szabadedzésen. A legjobb ideje a negyedik helyre lett elég.
Az edzés után mindketten a hotelbe megyünk. Seb egész nap szótlan, nem igazán akar kommunikálni velem. Igaz, mással sem, de én ehhez még nem szoktam hozzá… mármint ez a majd’ ötéves szünet előtt.
Seb a kanapén ül és a TV-t kapcsolgatja. Leülök mellé és tétován ránézek. Nem igazán hatja meg az, hogy itt vagyok.
- Most először kísérlek el versenyre. – mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut.
Seb kíváncsian méreget, talán azon tanakodik, hogy mire készülök. Ezt mondjuk még én sem tudom, ettől függetlenül még mindig nem mond semmit.
- Melbourne-ben azt mondtad, hogy nem tudod, mi van velem…- az ajkamba harapok – Nem akarsz beszélgetni?
Még mindig nem reagál semmit, csak néz, ezzel pedig az agyamra megy.
- Vagy veszekedjünk. – javaslom kissé dühösen – Nekem mindegy, de jó lenne, ha mondanál valamit… akármit.
- Van valakid?
Váratlanul ér a kérdése és meg is lepődök rajta.
- Az érdekel, hogy együtt vagyok-e valakivel?
- Igen.
- Azt hittem, hogy mást akarsz tudni.
- Először ezt.
Hazudhatnék, de nem teszem. Fogalmam sincs, hogy miért, de nem.
- Most nincs.
Ez gyakorlatilag igaz, de legalább egy kicsit ködösítek.
- Na és neked?
- Szerinted megcsókoltalak volna tegnap, ha lenne? – válaszol a kérdésemre kérdéssel.
Ez azt jelenti, hogy…? Ugyan, nem kellene beleélnem magam. Hiszen nem tudom, hogy mi is pontosan vele a helyzet.
- Következő kérdés? – kérdezem zavartan.
- Hol voltál azon a nyáron?
- Londonba utaztam a nagybátyámhoz. Megnézte néhány képemet és felvetette, hogy tanuljak fotósnak. – vállat vonok – Aztán maradtam.
- Miattam? – kisfiús szemeket mereszt rám.
Lesütöm a pillantásomat és az ölemben nyugvó kezemet kezdem el tanulmányozni.
- Tehát igen. – válaszolja meg a saját kérdését helyettem – És utána?
Elmesélem neki mindazt, ami velem történt és beszélek neki Londonról, az ottani munkámról, Antonról, a Berlinbe való visszaköltözésünkről és arról, hogy most Antonnak dolgozok.
Seb hümmög egy sort, mielőtt újra megszólalna.
- Miért nem jöttél soha Heppenheimba?
Meglepetten nézek rá.
- Voltam.
- Nem igaz.
Elszakítom a tekintetemet az övétől. Hát persze, ő még ezt sem tudja…
- Voltam otthon, amíg apa ott élt. Egy évben többször is... de mindig csak akkor mentem, amikor tudtam, hogy nem lehetsz ott…
Rápillantok. Elsötétülő tekintettel néz maga elé.
- Szóval ennek is én vagyok az oka…
- Nézd! Nekem ez az egész nehéz volt… Szerinted miért nem akartam találkozni veled? Vagy miért nem reagáltam a hívásaidra? – megrázom a fejemet – Nagyon szerettelek…
- És most?
- Seb, én…
- Tudom, Em. Elcsesztem. – szőkésbarna hajába túr – Azt, ami a legfontosabb volt, elcsesztem.
- Na és a sport?
- Szeretem. – elmosolyodik – De te is fontos voltál. – komolyan néz rám.
- Én is kérdezhetek?
- Persze.
Végül egész hosszan mesél nekem a sportról és a családjáról. Azt nem említi, hogy lett volna bárkije is utánam, amitől egy kicsit megkönnyebbülök, de az is lehet, hogy csak nem akarta elmondani…
- Barátnő? – fogalmazom meg egy igen egyszerű kérdésben azt, ami foglalkoztat.
Tagadólag megrázza a fejét.
- Ha rád nem lett volna időm, akkor másra se. És… még számítasz nekem… - teszi hozzá halkan.
- Komolyan?
Határozottan bólint.
- Tudod, én… végigkísértem a karriered.
- Tényleg?
- Persze. Érdekelt, hogy mi van veled… - szégyenlősen lesütöm a szemem.
- De azt mondtad, hogy nem akartál látni. – pillant rám értetlenül.
- Mindig is büszke voltam rád.
- Hát én nem. Főleg nem arra, amit veled tettem…
A karjára teszem a kezem.
- Régen volt. Már nem számít…
Lerázza magáról a kezemet és felpattan.
- Nekem számít, hiszen miattam tartunk most ott, ahol. – közli velem, majd elkezd fel-alá járkálni.
A tekintetem az asztalra téved, ami a kanapé előtt áll… és meglátok rajta valamit.
Valamit, ami egy nagyon régi, de nagyon szép emlék.
- Ez… még megvan? – kérdezem Sebtől, aki megáll a járkálásban.
Elveszem az asztalról a kulcscsomóját, amin ott van az F-1-es autó, amit Seb tőlem kapott ajándékba a szülinapján. Igaz, hogy egy kicsit kopottnak tűnik, de ez is csak azt bizonyítja, hogy valóban nála van.
- Tőled kaptam, úgyhogy meg.
Várakozón nézek rá, mire visszaül mellém. A zsebébe nyúl, kiveszi belőle a tárcáját, abból pedig a gyűrűt, amit szintén tőlem kapott. Megfogja a kezemet és a tenyerembe ejti az ékszert.
- Még ez is megvan, csak a hülye újságírók miatt nem hordom. – a pillantásomat látva még hozzáteszi – Nem a barátodra gondoltam. De tényleg vannak olyanok, akik mindenféléről kifaggatnak… és erről… rólunk… nem szívesen beszélnék a nyilvánosság előtt.
Bólintok, visszaadom neki a kulcsait meg a gyűrűjét, amiket letesz az asztalra.
A felsőm alól előhúzom a nyakláncot, amit Sebtől kaptam és átadom neki. A láncra, a medál mellé odatettem a gyűrűmet is, így mindkettő a nyakamban szokott lógni.
Seb kinyitja a medált, amiben még mindig ugyanazok a képek vannak, amiket ő beletett, igaz, hogy már nem a legszebb az állapotuk, de sokat nyitogattam a medált…
- Mindig nálam vannak. – suttogom neki halkan.
Gyengéden mosolyogva bólint, majd visszaadja a láncom, amit újra a nyakamba teszek.
- Van még kérdésed? - kérdezem tőle kíváncsian.
- Igen, egy.
- És mi lenne az?
- Meg tudsz nekem valaha is bocsátani?
Nem válaszolok azonnal, hanem elgondolkozok. Képes vagyok kitörölni öt szomorú évet és csak az öt szépre emlékezni?
- Em?
Seb kérdő pillantását látva bólintok.
- Azt hiszem… igen. De…
- Időre van szükséged. – megértően bólogat.
- Nem erre gondoltam.
- Hanem?
- Ha… tegyük fel, megbocsátok… - láthatóan érdekli a felvetésem, mert bólint, úgyhogy folytatom – Mi lenne azután?
- Azután? – ismét kapok tőle egy gyengéd pillantást – Azután megpróbálnálak visszaszerezni.
Döbbenet és meglepettség suhan át az arcomon, mire Seb közelebb húz magához.
- Miért, mit hittél? Nem véletlenül hívtalak el ide magammal…
Lágyan megcsókol, de úgy, hogy elhúzódhassak. Én természetesen nem húzódok el, mire elmélyíti a csókunkat.
- Szeretlek, Em. Azóta, hogy neked mentem a folyosón és te szinte leszedted a fejemet...
Az emlékek hatására elmosolyodom.
- Emlékszel arra, amikor azt mondtad, hogy felforgattam az életed?
Egy pillanatra elgondolkozik, de utána határozottan bólint.
- Én akkor szerettem beléd – végigsimítok Seb arcán – És azóta is szeretlek…
