2017. december 31., vasárnap

9. fejezet

Szeptember 20., péntek

A suliba menet összefutunk Mellel, így hármasban megyünk az iskolába. Szokás szerint megállunk a lépcsőnél, ahol a fiúk üldögélnek Larával együtt és, ha jól veszem ki a szavaikból, Müllerről és a mai második óráról, azaz a kémiáról van szó.
- Remélem, ma hanyagolni fog. – jegyzi meg rosszallóan Max.
- Biztos. Tegnap feleltünk. – mondja Matt.
Ralph vigyorogva meglöki Mattet.
- Hát, a tegnapi teljesítményedet nem nevezném felelésnek.
- Nem ez a lényeg. – háborog Matt.
- Neked talán nem. De Nina néni mindig feleltet, hogy javítani tudj. 
- Az kéne még!
- Nem készültél, mi?
- Kémiára? – kérdezi Matt csodálkozva – Egy betűt nem tanultam még kémiából.
Amíg Matt és Ralph vitatkozik, Leon feláll és mellém lép.
- Megírtad az angolt?
- Meg.
Mosolyogva bólint.
- És a matek?
- Majd a doga után megmondom.
- Oké. – egy pillanatig habozik, de aztán kiböki – Ha esetleg nem akarsz egyedül gitározni, akkor szólj ám.
- Szólok.
Összemosolygunk. Eddig még totál álmos voltam, de most, Leon mosolyától teljesen éber lettem.
- Miről dumáltok? – kérdezi kíváncsian Ralph, aki láthatóan észrevette, hogy kimaradt a beszélgetésünkből.
- Gitárról. – válaszolja Leon.
Ralph-fal együtt Matt is meglepetten néz rám.
- Tudsz gitározni? – pillant rám kérdőn Ralph.
- Egy kicsit. – felelem neki ugyanazt, amit tegnap Leonnak.
- Ja, persze. – motyogja az orra alatt Leon úgy, hogy csak én halljam.
Rámosolygok és kicsit oldalba lököm, nehogy eláruljon.
- Leon is folyton gitározik, ha átjön. – mondja berzenkedve.
Felhúzott szemöldökkel sandítok Leonra.
- Szóval egy kicsit, mi? – kérdezem tőle halkan.
- Mondhatjuk így is. – vigyorog rám teli szájjal – Még jó, hogy tegnap felfedeztem nálad a gitárt. – rám kacsint – Legalább együtt tudjuk majd borzolni Ralphi idegeit. – mondja az érintett felé fordulva.
- Az kéne még! – látványosan megrázkódik – Az új csaj csak akkor jöhet, ha nincs nála gitár.
- Ez most meghívás volt? – pislogok rá évődve.
- Ja. De megjelenés szigorúan gitár nélkül!
- Oké.
Megszólal a jelzőcsengetés, ezért bemegyünk. 
A nyelvtan nyugisan telik, az utána levő szünetben pedig lemegyek a büfébe valami kajáért, ahol ismét összefutok Matt-tel… vagyis ő előttem áll kettővel a sorban. 
Kedélyesen beszélget egy barna hajú lánnyal. El tudom képzelni, hogy mi köti össze őket… 
Amikor a barna hajú lány elköszön tőle és elmegy, Matt utána fordul, így pedig észrevesz engem. Egy pillanatra meglepődik, de aztán int, hogy menjek oda hozzá.
Egy kicsit habozok, de végül odalépek mellé.
- Köszi.
Legyint egyet.
- Így legalább hamarabb sorra kerülsz.
Bólintok, majd, mivel szörnyen zavarban vagyok, lesütöm a pillantásomat. Feltehetően Matt sem tud mit kezdeni a váratlanul kialakult helyzettel, mert zsebre vágja a kezeit és töprengve néz maga elé.
- Leo segített matekban?
Ráemelem a pillantásomat.
- Igen. Remélem, hogy így már menni fog.
- Nagyon akarod te a jó jegyet. – jegyzi meg gúnyosan.
- Csak arról van szó, hogy nem értem, ahogyan Schneider magyaráz.
Megint legyint egyet.
- Azt senki se érti.
- Köszi. Sokra megyek az ilyen hozzáállással. – mondom csúfondárosan.
- Amúgy nem arról volt szó, hogy tanultok? – oldalról rám sandít, mire bólintok egyet, ezért tovább folytatja – Akkor hogy jön a matekhoz a gitározás?
- Leon észrevette a gitáromat és beszéltünk róla. – értetlenül pislogok rá – Talán tilos? – nem válaszol, mire felsóhajtok – Nem tudom, hogy mi a bajod. Komolyan, teljesen úgy csinálsz, mintha féltékeny lennél… – jegyzem meg óvatosan, mire Matt rögtön félrekapja a fejét.
Csak nem… beletrafáltam? De hát… folyton másképp viselkedik velem…
Halad a sor, ezért előrébb lépünk és kérünk: én egy szendvicset, míg Matt egy kólát, majd elindulunk felfelé a termünkbe.
Arra várok, hogy Matt mondjon valamit, de nem reagál semmit arra, amit mondtam, ezért a terem előtt megfogom a karját.
- Mi van? – kérdezi cseppet sem barátságosan.
- Nem akarod végre elárulni, hogy mi a bajod?
Meglepetten vizslatja az arcomat.
- Nincs semmi bajom.
- Látszik.
- Hát jó. Tényleg érdekel az, hogy mi a bajom?
- Persze.
- Oké. – gúnyosan elmosolyodik – Tudod, jelenleg az a legnagyobb problémám, hogy hogyan szedjem fel Karlát… De ha esetleg van rá valami ötleted, akkor szívesen meghallgatom.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Azt hittem, hogy az a gondja, hogy Leonnal kezdek jóban lenni, erre… tényleg az jár a fejében, hogy hogyan szedjen fel egy lányt? Na szép!
Dühösen nézek Mattre, majd beviharzok mellette a terembe.
Sok időm nincs Matten töprengeni – na, nem mintha nagyon akarnék –, mert megjelenik Müller és elkezdődik az óra, az elmaradhatatlan feleltetéssel. Ma Ralphnak és Liának kell felelnie. Ralph kapásból hatost kap, mert ki sem megy a táblához, Lia pedig hármast.
Kémia után jön az angol, aminek az elején rögtön beadjuk a fogalmazásainkat, majd tovább folytatjuk az órát.
Biológián Müller ismét nem kíméli az osztályt, mert megint feleltet: Ant és Ollit. An egy hármassal, míg Olli egy egyessel gazdagodik.
Az ebédszünetet egyedül töltöm az udvaron, mert most képtelen lennék enni, hiszen alig negyed óra múlva már a matek dogát fogom írni. Általában nem vagyok ennyire stresszes egy tantárgy vagy éppen a suli miatt, de matekból majd érettségiznünk kell, szóval nem ártana tisztában lennem az alapokkal.
Szerencsére – és persze Leon segítségének köszönhetően – egész jól boldogulok a dolgozattal.
Óra végén hátrafordulok Leonhoz.
- Hatos tuti nem lesz. – jelentem be neki egy sugárzó mosoly mellett, mire Leon felnevet.
- Szép is lenne, ha hatost kapnál azok után, amennyit segítettem neked.
- Hát igen. Nem hozhatok szégyent a tanáromra.
- Pontosan. – bólogat nem túl meggyőzően.
- Tehát akkor, ha jól értem… ha rossz jegyet kapok rá, nem segítesz többször? – ugratom mosolyogva.
Előrébb hajol, így a leheletét érzem az arcomon, amikor megszólal.
- Mondtam már, hogy bármikor segítek… Pisti.
- Hé!
Nevetve hátradől.
- Megérdemelted.
- Nem is! – kérem ki magamnak kissé gyerekesen.
- De igen, Lex. – ejti ki a nevemet lágyan, amolyan Leonos módon, úgy, ahogyan csak ő tudja.
Legnagyobb sajnálatomra nem tudjuk tovább folytatni a hülyülést, mert megjelenik az ofő, Frau dr. Stein.
Az óra első felében ismerteti a szülői értekezlet idejét, meg felveti, hogy már most kezdjünk el gondolkozni azon, hogy hány napos osztálykirándulást szeretnénk és egyáltalán hová mennénk el szívesen.
Az óra második felében pedig játszunk azért, hogy még jobban megismerjük egymást. Ez igazából csak nekem hasznos, mert én vagyok a legújabb tagja az osztálynak, a többiek viszont már szörnyen unják ezeket a játékokat, ettől függetlenül részt vesznek benne. Igazából olyasmi játékról van szó, mint amit Christinával is játszottunk etikán, szóval semmi extra, de mégis valahogy egész jó.
Órák után Annel és Mellel megyek haza. Igazából Leon és Matt is arrafelé lakik, mint mi (egészen pontosan Matt Meléktől néhány háznyira lakik, szóval ő is a szomszéd faluban él), de ők mindig külön jönnek-mennek a suliba.
De ezt persze egyáltalán nem bánom, mert a lányok is nagyon jó társaságnak számítanak, úgyhogy nem csoda, hogy ennyire megszerettem őket… és ezzel szerencsére ők is így vannak.


- Van ma estére valami terved? – kérdezi Jo, amikor késő délután hazaér a munkából.
- Nincs. Miért? Neked van?
- Pizza és töménytelen mennyiségű film? – veti fel kíváncsian.
- Benne vagyok. 
Mindig is szerettem Joval tölteni a szabadidőmet. Mellette soha nem unatkozok.
- Akkor megrendelem a pizzát.
- Forró csokizunk is? – pislogok rá nagy szemekkel.
- Ajajj. – leereszti a kezét a fülétől, amiben már ott lapul a mobilja, hogy hívja a pizzériát – Mi történt?
- Semmi, csak…
- Oké. Mivel ez a mi mozis esténk, a forró csoki is belefér.
- Köszi. – elmosolyodom, Johoz lépek és megölelem.


Egy forró csokival később, a pizzánkkal együtt ülünk a nappaliban a TV előtt.
- Amúgy… tudtad, hogy a lányok odavannak érted? 
A TV mellett guggoló nagybátyám abbahagyja a filmkeresést, feláll és rám pillant.
- Milyen lányok?
- Hát An meg Mel. Más lánnyal még nem találkoztál az osztályomból. – töprengő fejet vágok – Illetve… Mellel még nem találkoztál, de meséltem neki rólad, mert annyira faggatott.
- Remek. – mondja közönyösen, majd visszafordul a DVD gyűjteményéhez.
Átnéz egy-két lemezt, majd ismét rám néz.
- De ugye… nem beszéltek ki?
Jo kétségbeesett arcát látva felnevetek.
- Dehogy. Csak a jó tulajdonságaidat mesélem el nekik.
- Még jó. – mondja vigyorogva, majd felmutatja a kezében lévő borítót – Ehhez mit szólsz?
- Tőlem jöhet.
- Rendben.
Jo berakja a lemezt, majd leül mellém, én pedig a vállának döntöm a fejemet. Ebben a pózban, Joval érzem azt, hogy teljes a világom… vagyis csak majdnem.

2017. december 30., szombat

8. fejezet

Szeptember 19., csütörtök

Angolon Richter figyelmeztet minket, hogy holnapra várja a fogalmazásainkat a nyarunkról. Klassz! Általában az ilyen fogalmazós dolgokon hamar túl szoktam lenni, de… de most még azt sem tudom, hogy mit írjak bele. Ráadásul holnap írunk matekból… még jó, hogy holnap van utoljára suli, utána jön két nap pihenés.
Kémián Müller kapásból két embert feleltet: Mattet és Maxot. Egyikük sem remekel túl jól. Matt hatost kap, míg Max ötöst. 
Amíg Matt a helyére megy, megpróbálom elkapni a pillantását, de ő csak merőn néz maga elé. 
Az irodalom eseménytelenül telik, ami után tesi jön. Remélem, hogy ma is futással kezdjük az órát, mert legalább egy kicsit ki tudnék kapcsolni.
Átöltözünk, majd bemegyünk a tesi terembe.
Mel meglengeti előttem a kezét, mire ránézek.
- Föld hívja Alexet! Azt kérdeztem, hogy most is versenyzünk-e.
- Most egyedül futnék, ha nem gond. – felelem neki homlokráncolva.
- Oh, oké. 
- Nem baj?
- Ugyan! Néha nekem is úgy tele van a fejem mindenfélével, hogy olyankor szeretek egyedül futni. Vagyis… már amennyire ezt meg lehet csinálni egy tesi órán.
- Köszi. 
Elmosolyodom, mire Mel megölel.
- Barátnők vagyunk, nem?
- De igen.
Mel elégedett mosolyt villant, majd közelebb megyünk a tanárhoz, mert elméletileg már megy az óra…
Nem csalódtam Lehmannban: a mai órát is futással nyitjuk, természetesen odakint. 
- Szerintem még térdig érő hóban is odakint fogunk futni. – puffog mellettem An.
- Gondolod?
- Lehmanntól kitelik. – kapcsolódik a megkezdett beszélgetésünkbe Mel – Az a szerencséje, hogy jó pasi…
Összenézünk Annel, majd mindketten oldalba lökjük Melt, amikor kiérünk az udvarra.
Lehmann belefúj a sípjába, úgyhogy mindenki megkezdi a köreit.
Eleinte lassan futok, de ahogy eszembe jut az angol fogalmazás, a pokoli nyaram, anyu betegsége, majd halála, lényegesen gyorsabb tempóra kapcsolok. Szeretnék elfutni a gondok elől, de tudom, hogy nem lehet. Jo szerint ezt magamban kell lerendeznem, de… mi van, ha nem megy? Mihez kezdek akkor?
Csak akkor szakadok ki a kusza gondolataimból, amikor megpillantom magam mellett Mattet. Ő is elég gyors tempót diktál, de tartom vele a lépést.
Végül szinte egyszerre fejezzük be a feladatot. Lehmann elégedetten bólint egyet, majd int, hogy pihenjünk.
Felülök az egyik pad támlájára és a fejemet a térdemre hajtom. Levegőre van szükségem. Komolyan, ha nem kapok néhány másodpercen belül normálisan levegőt, nekem végem. Azt hiszem, hogy egy kicsit túlhajtottam magam, de annyi előnye azért van, hogy nem agyalok semmin. Totál üres a fejem.
Matt a pad másik felére ül. Hátraveti a fejét, becsukja a szemét és mélyeket lélegzik. Láthatóan őt is kikészítette a gyors iramú futásunk.
Összerezzenek, amikor váratlanul kinyitja a szemét és egyenesen rám néz. Eléggé hülye egy helyzet… észrevette, hogy gyakorlatilag figyelem, de mi a fenét mondhatnék neki, főleg a tegnap délutáni kis műsora után?
Nem sokáig kell törnöm ezen a fejemet, mert Matt egészen egyszerűen újra becsukja a szemét és ismét az ég felé fordítja a fejét, úgyhogy ebből egyértelműen leesik az, hogy nem igazán akar velem társalogni.
Időközben a többiek is végeznek a körökkel, ezért csatlakozunk hozzájuk és az óra folytatódik tovább…
Óra végén Lehmann magához hív.
- Sportolsz valamit?
- Csak futni szoktam… 
- Egész jól megy.
- Köszönöm.
- Nem sokan tudják tartani az iramot Matt-tel.
Nem válaszolok semmit, mert hát mit is válaszolhatnék? Új vagyok még itt, úgyhogy nem tudom, hogy ki miben jó.
- Na jó, menj öltözni.
Bólintok, elköszönök a tanártól, majd besietek az öltözőbe.
Az ebédlőben az ablak melletti asztalunk foglalt, ezért az ebédlő túlsó felén telepedünk le, ahol több asztal van összetolva egy sorba. Az osztályunkból többen is jó helynek tarthatják ezt, mert ők is az asztalsorhoz jönnek, hozzánk. Egyedül Jan, Rina és Lia nincs itt.
- Mit akart Lehmann? – kérdezi mellettem Mel.
Elmesélem neki azt, amit a tanárral beszéltem. Mivel az asztalok össze vannak tolva, a többiek is hallják, amit mondok, így természetesen Ralph is, akinek mindig hozzá kell szólnia a beszélgetéseinkhez.
- Ez mondjuk igaz. – mondja, majd Mattre vigyorog – Lassulsz, Matty fiú.
- Az új csajnak is lehet szerencséje, nem? – kérdezi Ralphtól, de közben engem néz.
- Én ezt nem mondanám szerencsének. – vágok neki vissza kissé epésen.
- Most nem vagyok jó formában, de máskor simán lehagylak. – mondja gúnyosan.
- Igazán?
- Igen. Bármikor.
- Bármikor? – kérdezek vissza egy gúnyos mosoly mellett – Akkor ma miért is nem hagytál le?
Ralph összepacsizik Leonnal és Maxszal. Láthatóan neki nagyon tetszik a műsor – nekem annál kevésbé.
Feltehetően Matt is kivételesen egyetért velem, mert nem mond semmit, hanem csak feláll a tálcájával együtt és elmegy az asztalunktól.
Ami azt illeti, nekem is elment az étvágyam, úgyhogy váltok még néhány szót a lányokkal, majd én is elhagyom az ebédlőt.
Az énekóra egész jól telt. Mint megtudtam, néhány embernek tök jó hangja van. Az énekórákban azt szeretem, hogy nem nagyon kell megerőltetnünk magunkat, ráadásul szeretek énekelni… igaz, hogy erről senki sem tud. Na jó, valójában Jo tud arról, hogy szeretem a zenét, mert tavaly karácsonyra kaptam tőle egy vadonatúj gitárt, de énekelni még ő sem hallott. Általában akkor szoktam zenélgetni, ha ő nincs itthon, mert nem igazán szeretem a közönséget. Azt hiszem, hogy egy „kicsit” lámpalázas vagyok.
Christina emlékeztet minket a mai drámaszakkörre. Amikor kimegy a teremből, An azonnal hátrafordul.
- Ugye eljössz?
Egy pillanatra lehunyom a szememet. A francba! Elfelejtettem! Ma délutánra beszéltem meg Leonnal a korrepetálást és ma lesz a drámaszakkör is.
- Az a helyzet, hogy… délután Leon segít matekból, úgyhogy nem hiszem, hogy…
- Oké, semmi gond. Majd máskor.
- Biztos?
- Persze. – elmosolyodik – Este felhívlak és majd mesélek, hogy milyen volt.
- Rendben.
Hiába, mindig jó, ha az embernek jó fej barátai vannak…
Földrajzon nem volt semmi említésre méltó, törin viszont megtudtuk, hogy hétfőn dolgozatot írunk. Könyörgöm, alig kezdődött el a tanév! Minek íratnak ennyi dolgozatot velünk? Nem igaz, hogy nem elég nekik ez a több hónapnyi iskolaidő…
Órák után még pakolok, amikor Leon megáll a padom mellett.
- Ma délután akkor ráérsz?
- Igen. Neked mikor jó?
- Az egész délutánom szabad. – mondja kisfiús vigyorral az arcán.
Elmosolyodom.
- Annyi ideig azért csak nem fog tartani…
- Attól függ, hogy mennyire tanulsz gyorsan, Pisti.
Finoman vállon csapom, mire felnevet.
- Oké, ezt megérdemeltem.
- Mondjuk… ha így folytatod, legalább mindig lesz okom arra, hogy a segítségedet kérjem. – mondom töprengve.
A vigyora félszeg, de roppant helyes mosollyá változik.
- Bármikor. 
Leont nézem, de a szemem sarkából azért látom, hogy Matt szinte elviharzik a teremből, de… őszintén szólva, most nem érdekel. 
Hiszen itt áll előttem a világ leghelyesebb mosolyú sráca…


- Tehát… - Leon beleír a füzetembe – Így jön ki az „x”.
Tétován bólogatok és próbálok értelmes fejet vágni.
- Érted? – kérdezi kedvesen mosolyogva.
- Persze. – vágom rá gyorsan.
Talán túl gyorsan is, mert Leon felkapja a fejét.
- Szóval még mindig kínai. – állapítja meg elvigyorodva.
- Nem. – kétkedő tekintetét látva felsóhajtok – Csak túl sok minden jár most a fejemben…
- Például?
- Az angol fogalmazás.
- A nyárról? 
- Igen.
Kedvesen rám mosolyog.
- Az angol se megy? 
- Nem erről van szó… - felsóhajtok.
- Akarsz róla beszélni?
Leon csokoládébarna szemébe nézek, ami biztatást sugároz felém, ezért úgy döntök, hogy beavatom.
Persze ez nem olyan nagy dolog, de… ilyenről azért nem szívesen beszélek, hiszen ez végső soron magánügy, de úgy érzem, hogy Leonban megbízhatok és nem fogom ezt visszahallani sehonnan, így elmesélem neki a történetemet: anyu betegségét, majd azt, hogy elment… aztán a költözést. A végén azért megemlítem neki azt is, hogy azért a költözködésben van jó dolog is, mert új barátaim lettek és a gimit is egész megkedveltem.
Leon figyelmesen hallgat, amikor pedig a barát részhez érek, elmosolyodik.
- Remélem, azért én is ott vagyok azon a bizonyos barátlistádon. 
- Persze. A harmadik helyen.
Meglepetten pislog rám.
- Csak harmadik vagyok?
- Hát… An és Mel van az első két helyen, úgyhogy igen. Neked a harmadik hely marad.
- Na szép! Én meg mit töröm itt magam, hogy jó jegyed kapjál matekból… - mondja tettetett duzzogással.
- Lányoké az elsőbbség, nem?
- Igaz.
Hosszasan néz a szemembe, amitől egy épkézláb mondat sem jut az eszembe. Valahogy kikapcsoltam…
Nyílik a bejárati ajtó, mire elfordulok Leontól. Jo mosolyogva köszön nekünk, bemutatom őket egymásnak, majd felhívom Leont a szobámba, hogy ne zavarjuk Jot. Eddig ugyanis a nappaliban tanultunk, de most, hogy Jo itthon van, tudom, hogy még dolgozni fog és a dolgozószobája a nappali mellett van, szóval áthallatszódna hozzá a beszélgetésünk és tudom, hogy „hangzavarban” nem tud dolgozni.
Leon bólint, majd felmegyünk az emeletre. Lerakjuk a cuccainkat, majd néhány párna társaságában letelepszünk a földre. 
- Ez a tiéd? – kérdezi a sarokban álló gitáromra mutatva.
- Igen. – zavaromban lesütöm a szememet.
- Tudsz is játszani rajta?
- Egy kicsit. 
Szándékosan nem mondom meg neki az igazat, mert én magam nem gondolom úgy, hogy annyira jó lennék…
Szemmel láthatóan Leon nem hisz nekem, mert felhúzott szemöldökkel a gitárhoz lép, leveszi a tartóról és leül mellém. 
- Te tudsz rajta játszani?
Mielőtt válaszolna, végigfuttatja az ujjait a húrokon.
- Egy kicsit. – ismétli az én válaszomat.
- Ugyan. Már a fogásból is látom, hogy nem először van gitár a kezedben… – kezdek el vele vitatkozni, de félbeszakít, amikor is átadja nekem a gitáromat.
Kérdőn pislogok rá, mire felsóhajt.
- Mutass valamit!
- De én…
- Lex.
Olyan lágyan ejti ki a nevemet, hogy szinte automatikusan lejátszok néhány akkordot, közben pedig végig a szemébe nézek. A különösen meleg hangja, a féloldalas mosolya és a biztató tekintete elűzte a félénkségemet és a vitához való kedvemet.
- Hát… Ennyi elég vagy játsszak mást is? – kérdezem a kis játékom végén.
-  Már a fogásból is láttam, hogy nem először van gitár a kezedben. – megint az én egyik mondatomat ismétli meg.
- Mintha ezt már hallottam volna valahol. – jegyzem meg felhúzott szemöldökkel.
- Jól játszol. – mondja teljesen őszintén.
- Köszönöm. – motyogom zavartan.
- Ha gondolod, mutathatok egy-két dolgot. – veti fel mosolyogva – Feltéve, ha nem ismered már őket.
- Jól hangzik.
Egymásra mosolygunk, majd lesütöm a pillantásomat és felteszem a gitáromat az ágyamra.
- Akkor… elmagyarázod még egyszer a matekot? 
Nagyokat pislogok rá, mire felnevet.
- Neked nem lehet nem-et mondani.
A füzemért nyúl és újra elkezdi magyarázni az egyenletet. Közelebb hajolok hozzá, hogy jobban lássam, amit mutogat. Az orromat megcsapja férfias illata és amikor magához veszi a tankönyvet, a válla az enyémhez ér.
Felém fordítja a fejét és mélyen a szemembe néz. 
- Lex… – mondja halkan és közelebb hajol hozzám.
- Igen? – kérdezem már-már suttogva.
- Odaadnád a munkafüzetet? – elvigyorodik, mire megint kap egyet a vállára.
- Szenya vagy.
- Most miért? Ha nem sikerül a dogád, én leszek a hibás és akkor nem jöhetek át többször hozzád. – válaszolja teljesen őszintén.
- Szóval… át akarsz jönni máskor is?
- Ha áthívsz… – mondja megjátszott közönnyel, de a szemében látom, hogy igenis érdekli a válaszom.
- Tudtommal lógsz egy-két gitárleckével. 
Megrebegtetem a szempillámat, mire felröhög. 
- Ez igaz. 
- Egyébként… akkor jössz át, amikor akarsz, csak írj előtte.
- Észben tartom.
Kiveszem a kezéből a füzetemet, hogy elszakadjak a meleg tekintetétől.
- Tehát… mi is van azzal az „x”-szel?


Leon vacsoraidőben hazamegy. Bekapok néhány falatot, egy kicsit beszélgetek Joval, utána pedig An felhív, így meghallgatom az élménybeszámolóját a drámaszakkörről, majd megyek is vissza a szobámba, hogy nekiálljak az angol fogalmazásomnak.
Most, hogy gyakorlatilag Leonnal töltöttem az egész délutánomat és a tanuláson kívül beszélgettünk is, lényegesen könnyebb szívvel kezdem el írni a nyári élményeimet.

2017. december 7., csütörtök

7. fejezet

Szeptember 18., szerda

Mel, aki eddig a fiúkkal beszélgetett a lépcsőnél, elénk jön, amikor mi Annel átlépjük a suli kapuját.
- Máskor is futunk együtt?
- Persze. – válaszolom mosolyogva.
- Hogy bírtok ennyit futni? – pillant ránk szörnyülködve An, miután odamegyünk a srácokhoz.
- Neked se ártana. – jegyzi meg közömbösen Matt.
Haragosan pillantok rá, de nem zavartatja magát: kedvesen mosolyog vissza rám.
Megbántam, hogy tegnap megkértem Mattet arra, hogy legyen normálisabb Annel, mert most láthatóan még inkább bunkóbb. Remek! Egyszer akarok valami jót tenni, akkor se sikerül. 
Elfordítom a fejemet és inkább a lányokra nézek. Ha ő nem akar engem levegőnek nézni, akkor majd én nézem őt annak. 
- Órák után mit csináltok? – érdeklődök kíváncsian szintén szőke barátnőimtől.
Hát igen. Ezt is megéltem: kezd bővülni a baráti köröm. Az persze teljesen a véletlen műve, hogy mindegyikünket világos lobonccal áldottak meg az égiek. 
- Ugyanazt, mint hétfőn? – kérdez vissza puhatolózva Mel.
- Én benne vagyok.
- Miben? – kotnyeleskedik bele a beszélgetésünkbe Matt.
- Ma is jöttök edzésre? – kérdezi tőlem Ralph.
- Igen.
- Én nem. – szólal meg halkan mellettem An – Sajna más dolgom van.
- Milyen kár. – jegyzi meg csúfondárosan Matt – Mi lesz így most velünk?! – kérdezi tettetett kétségbeeséssel a hangjában, mire Ralph felröhög.
Mattre nézek. Ha tekintettel ölni lehetne, tuti, hogy már nem élne. Azt hiszem, kénytelen leszek elbeszélgetni vele, ha nem akarom Ant még kellemetlenebb helyzetbe hozni. 
- Bemegyünk? – fordulok An felé.
Kissé bánatosan bólint, ezért belekarolok, majd mielőtt itt hagynánk a többieket, vetek egy utolsó gyilkos pillantást Mattre.
- Jól vagy? – sandítok rá óvatosan.
- Persze. – felsóhajt – Már megszoktam.
- Nem kéne eltűrnöd.
- Tudom, de… sosem voltam az a visszaszólós típus.
Barátságosan megölelem.
- Majd én segítek.
- Köszi. – pislog rám hálásan, majd felmegyünk a termünkbe.
Matekon kissé gondterhelten pislogok a táblára. Egyszerűen nem értem, ahogyan Schneider magyaráz. Hiába próbálok meg odafigyelni… mintha kínaiul beszélne. Az sem könnyít a helyzetemen, hogy pénteken dogát írunk. Nagyon úgy fest, hogy matekból kapom meg az első rossz jegyemet.
Megkönnyebbülten fellélegzek, amikor Schneider elhagyja a termet. Hátradőlök és a plafonra pillantok. Most mit csináljak?
Leon megbök hátulról, így hátrafordulok.
- Minden oké?
- Azt leszámítva, hogy egy kukkot sem értek az egész anyagból… igen, persze. Minden a legnagyobb rendben. – mondom ironikusan.
- Segítsek?
- Ne mondd, hogy te ezt érted. – nézek rá kissé döbbenten.
Leon halkan felnevet.
- Pedig de. Tehát?
Töprengő fejet vágok.
- Végül is… miért is ne? Amúgy is lógsz nekem eggyel a „Pistizés” miatt.
- Ez igaz. – mondja vigyorogva, majd a vigyora kisebb mosollyá szelídül – Mikor érsz rá?
- Nekem bármikor jó.
- Holnap délután? 
- Oké. Köszönöm.
- Majd a doga után köszönd. – rám mosolyog, majd feláll a helyéről és kimegy Maxszal együtt.
Hú! Úgy tűnik, hogy meg vagyok mentve… és persze az sem mellékes, hogy a holnap délutánt Leonnal töltöm…
Mivel még van vissza a szünetből, ezért lemegyek a büfébe. A lányok már rég az udvaron vannak, de így jár az, aki nem hoz magával kaját.
Beállok a sorba, de nem sokáig vagyok egyedül.
- Mi a helyzet? – szólal meg Matt közvetlenül a fülem mellett.
Összerezzenek a váratlanul ért kérdéstől. Kissé dühösen pillantok hátra.
- Mi lenne, ha nem ijesztgetnél?!
Megadóan feltartja a kezét.
- Bocs. Nem tudtam, hogy ennyire ijedős vagy.
Megrázom a fejemet és előre fordulok.
- Amúgy… gondolkoztál az üzletünkön?
- Nem volt min gondolkoznom. – sziszegem neki dühösen.
- Kár. – mellém lép és ártatlanul pislog rám – Akkor ki kell találnom, hogy mivel bosszanthatom még a kis Anna barátnődet…
- Miért csinálod ezt? – vágok a szavába bosszúsan.
- Miért ne?
A sor előrehalad, így én következem. Veszek egy szendvicset, majd egyenesen visszamegyek a termünkbe. Nem várom meg Mattet – így legalább megspórolok magamnak egy kiakadást.
A nyelvtan és a töri eseménytelenül telik, majd jön a fizika, ahol is Frau dr. Stein feleléssel kezdi az órát – egészen pontosan nekem kell felelnem. Még jó, hogy készültem tegnap, így hamar lefelelek és egész könnyedén bezsebelek egy egyest.
Fizika után az ebédlőbe megyünk, ahol a hármasunkat kiegészíti Olli is. Egyébként elég fura az, hogy Ollival általában itt, ebéd közben szoktam beszélgetni, máskor nem igazán. Ebben mondjuk közrejátszik az is, hogy én inkább a lányokkal vagyok, ő meg Jannal vagy néhány olyan sráccal tölti az idejét, akiket én nem ismerek. 
- Ügyes voltál. – mondja mosolyogva a fizika feleletemre utalva.
- Köszi. Igazából nem volt túlságosan nehéz a téma – még nekem sem.
- Ne becsüld alá magad! – javasolja kedvesen.
Mellel előbb befejezzük az ebédet, ezért magára hagyjuk Ant és Ollit. Annek amúgy is tetszik Olli, úgyhogy legalább van egy kis lehetőségük arra, hogy kettesben legyenek. Én egyébként nem maradok Mellel, mert nincs kész a spanyol házija, úgyhogy felmegy a termünkbe, hogy megcsinálja, én pedig – jobb híján – kimegyek az udvarra. Most nincs tesi órája senkinek sem, úgyhogy az udvar szabad terep.
Előveszem a fülesemet és zenét hallgatok a mobilomon. Amikor mozgolódást látok az ajtó felől, felpillantok – Matt az, Ralph társaságában. 
Gyorsan lehajtom a fejemet, hogy nehogy észrevegyenek, de láthatóan elkéstem, mert Matt mond valamit Ralphnak, mire Ralph bólint egyet és bemegy, Matt pedig idejön hozzám.
- Nem vagyok kíváncsi a hülye dumádra. – vágom a fejéhez közömbösen.
Válaszképp mond valamit, de nem értem, mert még mindig szól a zene a mobilomból. Kiveszem a fülhallgatóimat és kérdőn Mattre nézek.
- Azt kérdeztem, hogy jössz kosárra?
- Igen. Leonnal már lebeszéltem.
- Leoval? – pillant le rám homlokráncolva.
- Igen. – megvonom a vállamat – Tegnap rám írt, úgyhogy…
- Szóval megint Leo. – állapítja meg komoran.
- Fontos az, hogy kivel beszélem meg?
- Nekem soha nem mondasz igent. – jegyzi meg kissé rosszallóan.
- Ne csodálkozz ezen. Gyakorlatilag zsarolsz, szóval…
- Én nem nevezném zsarolásnak.
- Nem? 
- Nem.
- Akkor minek hívnád?
Leül mellém és féloldalasan elmosolyodik.
- Mondjuk úgy, hogy több időt szeretnék veled tölteni és…
- És szerinted ez a legjobb megoldás? – vágok a szavába homlokráncolva.
- Belehalnál, ha találkoznod kellene velem a sulin kívül? – kérdezi komolyan.
Egy pillanatra elakad a szavam. Ezek szerint Matt… találkozni akar velem? Akkor miért nem ezzel kezdte? Mi értelme volt Ant bántani?
- Te találkozni akarsz velem?
- Azt hittem, hogy egyértelmű. – jegyzi meg felhúzott szemöldökkel.
- Hát, nem az.
- Amúgy… mit hallgatsz?
Átnyújtom neki az egyik fülest. Éppen Kygo diktálja az ütemet, meglehetősen jól. 
Matt belehallgat a számba, majd bólogat néhányat.
- Ez jó szám.
- Igen, szerintem is.
Visszaadja a fülesemet és amikor érte nyúlok, az ujjaink összeérnek. Gyorsan visszakapom a kezemet és az ölembe ejtem.
- Miért pont Ant piszkálod?
- Talán, mert hagyja magát?
- Arra nem gondolsz, hogy ez rosszul esik neki? – pillantok rá felháborodottan.
Megvonja a vállát.
- Eddig még nem mondta, hogy bármi baja lenne.
Hitetlenül megrázom a fejemet, majd felkelek a padról. 
Matt megfogja a csuklómat, így visszapillantok rá.
- Nem hagyhatnánk ki a barátnődet ebből?
- Te nem hagyod őt békén!
- Gyere el velem valahová. – javasolja egykedvűen.
Mialatt beszélgetünk – vagy inkább vitatkozunk –, végig Matt szemébe nézek. Olyan… megfejthetetlen ez a kékes-szürkés forgatag – akárcsak maga Matt. Ráadásul még mindig fogja a csuklómat, úgyhogy duplán nehezemre esik gondolkozni.
- Még meggondolom.
Bólint, majd elenged és ő is feláll a padról. Kérdő tekintetemet látva felmutatja az óráját.
- Mindjárt becsengetnek.
Egymás mellett, szótlanul megyünk be az iskola épületébe.


Azt szeretném, hogy a spanyol óra soha ne érjen véget. A következő óra ugyanis infó, ahol ismét Matt közelébe kerülök és szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy szóba fogja hozni a meghívását, nekem pedig fogalmam sincs arról, hogy mit válaszoljak neki.
Egy részem elküldené a fenébe, de a másik részem… a másik részem találkozna vele – természetesen csak is és kizárólag An miatt. 
Néma imám nem hallgattatik meg, mert az óra véget ér és mindenki elkezd szedelőzködni, hogy lemenjünk az infó terembe.
Infón feladatot kapunk, úgyhogy mindenki azzal van elfoglalva – még Matt is. 
Már majdnem készen vagyok, de egy formázást képtelen vagyok megcsinálni. Anre sandítok, de ő sem nagyon boldogul ezzel a résszel. Automatikusan átnézek Mattre, aki épp valami autós oldalt nézeget. Hát persze, ő már biztosan készen van, ugyanis Lehmann azt mondta, hogy aki végzett a feladattal, netezhet.
Matt észreveszi, hogy nézem, mert felém fordítja a fejét.
- Én… nem boldogulok. – mondom neki tétován.
- Add oda az egeret!
Eleget teszek a kérésének, mire Matt kattint párat és már készen is van a feladatsor. Visszatolja elém az egeret és ismét a monitorára figyel.
- Köszi. – mondom neki halkan.
Megvonja a vállát.
- Nincs mit.
Meglepetten nézem Matt profilját. Ez a segítőkész viselkedés eléggé nagy újdonság. Semmi pimasz vigyor vagy beképzelt megjegyzés… semmi. 


A kosáredzés alatt Mellel és Larával beszélgetek. Az osztályból itt van még Rina és Lia is, de ők eléggé messze ülnek tőlünk. 
Az edzés végén beszélünk még néhány szót, majd mindenki megy a maga útjára… vagyis majdnem. 
Matt tétován megáll mellettem.
- Merre mész?
Megmondom neki a buszom számát, meg hogy hová megyek, mire bólint egyet és szokás szerint zsebre vágja a kezét.
- Megyünk együtt?
- Ha szeretnél…
- Igen. – mondja határozottan.
- Oké.
Elmegyünk a buszmegállóba, felszállunk a buszra, majd leszállunk a buszról – mindezt úgy, hogy Matt nem szól egy szót sem, csak engem néz.
- Nem akarsz… végre mondani valamit? – sóhajtok fel kissé türelmetlenül.
Nem értem, hogy mi értelme volt együtt jönnünk, ha ő az úton egyetlen szót sem szólt, csak engem méregetett.
- Gondolkodtál azon, hogy találkozhatnánk?
Furán pislogok fel rá.
- Ami azt illeti… – beletörődötten felsóhajtok – Mikor akarnál találkozni?
- Holnap?
- Holnap suli.
Az ég felé emeli a tekintetét.
- Úgy értem, suli után.
- Nem jó. Leonnal leszek.
Matt tekintete komorrá változik, majd gúnyos vigyor kúszik a szájára.
- Már megint Leon… 
- Korrepetál.
- Ja, persze.
- Segít matekból. – magyarázom neki, noha nem értem, hogy miért, hiszen nincs semmi köztünk, ami miatt magyarázkodnom kellene.
- És szerinted én ezt be is veszem?
- Engem nem érdekel, hogy mit hiszel és mit nem, de ez az igazság.
- Jó, mindegy. – mondja türelmetlenül – Felejtsd el ezt az egész találkozós dolgot. – javasolja komolyan, majd hátat fordít nekem és gyakorlatilag faképnél hagy.
Ha nem ismerném már egy kicsit, azt hinném, hogy féltékeny… de hát miért lenne az? Egyrészt, nincs semmi Leon és köztem, másrészt nincs semmi közte és köztem. 
Tanácstalanul nézek Matt távolodó alakja után, majd megvonom a vállamat és hazamegyek. Biztos, hogy nem fogok itt ácsorogni senki miatt…