2017. április 28., péntek

A múlt szikrája - 2. rész

2015. február

Ezen a hétvégén van anya születésnapja, ezért ismét hazalátogattam. Pruval és még néhány barátunkkal már tegnap ünnepeltünk, a mai nap pedig a családé.
Talán ezért is lepődök meg, amikor csengetnek. Anya int, hogy nyugodtan maradjak, ezért tovább nézegetem az újságban a különféle bútorokat, ugyanis anyáék kitalálták, hogy egy-két régebbi darabtól megszabadulnának és azok helyett pedig kéne valami új.
Csak akkor emelem fel a fejemet, amikor meghallom Marko hangját. Mi a fenét keres itt?
Felállok a pulttól és kimegyek. Lazán áll a nappaliban, miközben nyájasan cseveg anyuval. Egyedül a jelenlétemre vonja el a figyelmét anyuról és pillant rám.
- Csak egy pillanatra ugrottam be. – közli velem, mintha az időjárásról fecsegnénk – Ráérsz?
- Hát én igazából… – kezdek bele, de anyu simán leint.
- Persze, hogy ráér. – mosolyog rám, majd kimegy apuhoz a kertbe.
Hah, a saját anyám ellenem van. Szép!
- A szüleid még mindig bírnak. – vigyorog rám önelégülten.
- Lehet, ez viszont rám nem vonatkozik. – vágom rá rögtön – Úgyhogy szia. – teszem még hozzá gyorsan, majd felszaladok a lépcsőn a szobámba.
Tudom, hogy gyerekes vagyok, de tényleg nem akarom látni.
Ő persze megint nincs rám tekintettel vagy arra, hogy részemről nemkívánatos vendég, mert kopogás nélkül, simán beszambázik a szobámba és leveti magát az ágyam szélére.
- Mi olyan fontos, hogy nem érsz rá? – kérdezi habozás nélkül.
- Semmi közöd hozzá. 
A hajába túr, majd végigsimít a tarkóján, miközben egy sóhaj is elhagyja a száját.
Miért jut erről eszembe valami egészen más?
- Nem beszélhetnénk normálisan? Ahogy a felnőttek szoktak?
- Miért, felnőttél? – pislogok rá ártatlanul.
- Én igen. – mondja komoran.
- Akkor hallgatlak. – vetem oda és leülök vele szembe az asztalomnál lévő székre, de cseppet sem érdekel, hogy miért jött.
- A fánál azt mondtad, hogy pont akkor dobtalak ki… de mégis mikor? – kérdez rá egyenesen.
Összeszorítom a számat, akárcsak az emlékek a szívemet.
- Már nem számít.
- Arról volt szó, hogy beszélünk. – figyelmeztet, amikor nem mondok semmi mást.
- Nem akarok a múltról beszélni. – válaszolom dacosan.
- Én viszont igen, a fenébe is! – felpattan, majd elkezd fel-alá mászkálni a szobámban – Azt mondtad, hogy tökéletes az életem. Hát, közlöm veled, hogy kurvára nem az! 
- Focista vagy, nem? Mindig is ezt akartad csinálni. – mondom monoton hangon.
Hirtelen megáll velem szemben.
- Miért hozod fel ezt folyton? Igen, akkor még valóban ezt akartam és csak ezt. De elveszítettelek…
- Te dobtál ki! – ordítom a képébe – Ha azt hitted, hogy idejössz, ajnározod magad egy sort és én megbocsájtok, akkor rohadtul tévedtél! Nem az vagyok, aki akkor voltam…
- Ahogyan én sem! – vágja rá rögtön, majd felsóhajt és visszaül az ágyamra – Nézd, én… az életem nem olyan volt, amilyennek képzeltem… és most sem olyan. – folytatja lényegesen kisebb hangerővel – Régen azt hittem, ha focizni akarok, akkor csak arra kell koncentrálnom és minden más csak hátráltatna. – egy pillanatra a szemembe néz, majd a földre viszi a tekintetét – A szakítás nem csak neked fájt, Caro. Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt?
- Te dobtál ki. – ismétlem önmagamat megint, noha az iránta érzett gyűlöletem és szomorúságom már nem olyan erős, mint volt, amint meglátom a szemében a fájdalmat.
- És szerinted nem bántam meg? 
Nem válaszolok, mire egy sóhaj után tovább beszél.
- De, megbántam. – válaszolja meg a saját kérdését – Utánad már semmi sem volt olyan jó. A foci sem ment és megy ugyanúgy. – rám pillant – És a magánéletem… – újabb sóhaj – Semmi komoly nem volt. Egyszer lehetett volna. – a fájdalom ismét visszatér a tekintetébe – Az egyik barátnőm terhes volt… de nem sokkal karácsony előtt a baba elment. 
Erősen kell rá figyelnem, mert alig hallhatóan beszél, de amint megértem, amit mond, félreteszem a korábbi rossz érzéseimet vele kapcsolatban. Szó nélkül felkelek, letérdelek elé és átölelem.
- Kislány lett volna. – suttogja megtört hangon.
- Sajnálom. – motyogom, mire Marko erősen magához ölel.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de Marko rendületlenül kapaszkodik belém és valahogy nekem sem akaródzik elengedni őt. Talán azért, mert rég voltam hozzá ilyen közel, talán azért, amiket mondott… nem tudom. Tényleg.
Amikor nagy sokára elengedjük egymást, kissé már rendezi az arcvonásait.
- Ezért megyek mindig a fához, ha itthon vagyok. Ott csak jó dolgok történtek.
Bólintok. Most már értem, hogy miért jött oda ő is karácsony előtt. A meg nem született baba miatt… és én bunkó voltam vele, pont akkor.
- Ha tudtam volna róla, akkor nem hagylak csak úgy ott. – utalok a karácsonyi találkozásunkra.
- Semmi gond. – kíváncsian tanulmányozza az arcomat – Te viszont még nem mondtad el, hogy mi volt akkor.
- Mit számít az? – kérdezem most már csöppet sem indulatosan.
- Mert valami történt akkor, amiről nem tudok.
- Úgysem tudsz rajta változtatni. – lehelem halkan a szavakat.
- Caro…
- Nem szeretek róla beszélni.
- Én sem a… babáról, de miattad… a múltunk miatt megtettem. – mondja kissé akadozva.
Felkelek és az ablakhoz lépek. A kinti világot szemlélem, mintha az olyan érdekes volna… de valójában a gondolataim visszavisznek az évekkel ezelőtt történtekhez.
- Feltűnt, hogy a… kapcsolatunk vége fele fáradékonyabb voltam? – teszem fel a kérdést a focistának háttal.
- Igen, de hogy jön ez most ide?
- Nem éreztem jól magam, de akkor azt hittem, hogy csak a stressz miatt… hogy mi lesz velünk, ha leigazolsz valahova. – megfordulok, mert képtelen vagyok az arcomat nézni az ablak tükröződésében, ahogy erről beszélek – Amikor elutaztál tárgyalni, belázasodtam. Nem akart lemenni, ezért bementünk az ügyeletre… pár napot bent voltam a kórházban, de utána jobban lettem és hazajöhettem. – elmosolyodom az egyetlen pozitív dolog miatt, ami eszembe jut erről – Veszekednem kellett anyuékkal, hogy hazajöhessek. Mindenképpen itt akartam lenni, amikor visszajössz. – a mosoly eltűnik a számról – Amikor szakítottál velem… nos, én aznap tudtam meg, hogy… – lehunyom a szemem – hogy leukémiás vagyok. 
Marko nagyot káromkodik, de nem mozdulok, csak akkor, amikor ő ölel át engem. Fáradt sóhaj szakad fel a mellkasomból. Ma már lényegesen jobban tudok erről beszélni, de akkoriban… összetörtem.
- Ne haragudj, Caro! Akkora idióta vagyok. Mi a faszért nem kérdeztem meg, hogy mi van?! – hadarja dühösen, mire jobban hozzá bújok.
- Nem most volt. Hagyjuk. – suttogom a mellkasába.
Egy kicsit elhúzódik és a szemembe pillant.
- És most már… jól vagy?
- Május elején kell visszamennem kontrollra. Ha okés lesz minden, akkor… akkor nyilvánítanak gyógyultnak majd.
- Biztos rendben lesz minden. – mondja magabiztosan, majd ismét magához ölel.


2015. május

- Nos? – kérdezi sürgetően, ahogy kilépek az orvosi rendelő ajtaján.
Marko aggódó arcát látva elmosolyodom. Miután akkor, a szobámban mindent megbeszéltünk, megígérte, hogy elkísér a remélhetőleg utolsó orvosi vizsgálatomra. Azt hiszem, hogy így akart kárpótolni a régi dologért… de nem bánom. Örülök annak, hogy itt van.
- Meggyógyultam. – suttogom boldogan, mire Marko felnevet és magához ölel.
- Tudtam! Annyira tudtam! – mondja vidáman.
Amikor elenged, kissé elkomolyodom.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem.
- Ugyan, Caro. – szabadkozik kissé szerényen, majd ismét megölel.


2015. augusztus

- Hogy tetszik New York? – kérdezek rá egy igen sűrű nap után.
- Hát… olyan zajos. – mondja kissé gyerekesen Marko.
- Angliához képest nyilván másabb.
- Ja. De egyik se olyan, mint otthon. – pillant rám ellágyulva, amit én igyekszek nem tudomásul venni.
Amióta kiderült, hogy egészséges vagyok, tartjuk egymással a kapcsolatot. Volt, hogy meglátogattam Staffordban, ahol épp a klubja miatt lakik és volt, hogy ő jött el hozzám… mint ahogyan most is.
Örülök, hogy javult a kapcsolatunk és bár Marko néha utalgat dolgokról, barátok vagyunk. Csak barátok.
- Amint kezdődik a szezon, nem nagyon fogok tudni jönni. – jegyzi meg elkomorodva.
- Tudom.
- Nem akarlak megint elveszíteni. – pillant rám kikerekedett szemekkel.
- Tudom… de eddig is megvoltunk. 
- És ha én nem csak ennyit akarok?
A szívem a torkomban dobog. Miért csinálja ezt most?
- Marko…
Hozzám lép és a karjaiba von.
- Miért ne, Caro? 
Össze fogja törni a szívemet. Megint. Érzem, de nem mondom ki hangosan. 
Igazából a gondolataimmal sincs idő foglalkozni, mert Marko ajkai vadul, de mégis gyengéden lecsapnak az enyémekre.


2017. február

A gyűrűmet forgatom az ujjamon. El sem hiszem, hogy Marko elvett feleségül!
Miután újra egymásra találtunk, természetesen megpróbáltunk ingázni, de egyikünk sem bírta sokáig a másik nélkül, így végül lépni kellett és én voltam az, aki lépett. Szerencsére a cég, ahol dolgozom, terjeszkedni akart Angliában is, ezért rögtön átkértem magam oda. És milyen jól tettem!
- Nézd, anya, kit hoztam! – szólal meg a férjem a kezében lévő kislányunkat kissé megemelve.
Elmosolyodom a látványra. Kábé két évvel azután, hogy a gyerekkori szobámban megbeszéltünk mindent, boldog feleség és anya vagyok. Amikor elhagyott, nem hittem volna, hogy valaha még újra együtt lehetünk, ráadásul családunk is lehet, de mégis megtörtént.
Amint leül mellém a kicsivel, rögtön átveszem Emiliát. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a felhők fölött jártam, de Marko… ő aggódott. Félt, hogy újra megismétlődik az, ami régen, de szerencsére a terhességemmel és a szüléssel is minden simán ment. És amióta Marko először a karjaiba vette a lányát, azóta végleg megbékélt azzal a tudattal, hogy minden rendben van és rendben is lesz.
- Annyira imádom. – olvadozik mellettem a férjem a kicsit szemlélve.
- A múltunk szikrája. – motyogom a kislányomat ringatva.
- Hogy mi?
- Ha nincs a múltunk, mi most nem vagyunk itt. Ő a bizonyíték arra, hogy jók vagyunk együtt. – mondom mosolyogva.
- Igen, a múlt. – hozzám hajol és megcsókolja először a számat, majd a nyakamat – Vagy akár én is megmutathatnám odafent, hogy milyen jók is vagyunk együtt. – susogja érzékien a fülembe, amitől rögtön kész vagyok.
- Szeretlek. – mondom neki lágyan.
- Én is szeretlek. Mindig, Caro. – ad egy puszit a kislányunk szöszi fejére – És a múltunk szikráját is.

2017. április 27., csütörtök

A múlt szikrája - 1. rész

2014. október

Vacogva húzom össze magamon a kabátom prémes nyakát. Cudar időjárás uralkodik a városban már egy hete. Amellett, hogy szinte folyton esik a hó, a szél is erősen fúj… és Prunak, a legjobb barátnőmnek épp ilyenkor kell megváratnia.
Megbeszéltük ugyanis, hogy segítek neki lakást keresni és hogy elkísérem az ingatlanügynökhöz. Nos, én itt vagyok, Pru viszont sehol.
Nagyot sóhajtva elkezdek fel-alá mászkálni a hatalmas iroda előtt, mert egyedül nem szeretnék felmenni, hiszen nem az én dolgomat intéznénk most… és amilyen átkozott egy idő van, biztos, hogy nem fogok sokáig téblábolni idekint.
Épp megfordulok, hogy a következő kis szakaszt tegyem meg kábé huszadszorra, amikor egy ismerős alakot vélek felfedezni pont az irodaház ajtaja előtt.
Nem, az nem lehet.
Itt van.
Hogy a fenében lehetséges ez?
Neki most jelenleg Angliában kellene lennie… vagy valahol máshol.
De biztos, hogy nem pont itt, New Yorkban.
Talán nem vesz észre… talán. 
Gyorsan hátat fordítok neki, de amikor a nevemet mondja, tudom, hogy észrevett.
A fenébe!
Na nem baj, talán még elsurranhatok… sietős léptekkel nekiindulok, de hamar utolér és a karomnál fogva visszatart.
Kérdőn pillantok először a kezére, majd a karjára, s végül fel őrá.
Őrá, akit sosem akartam újra látni a történtek után.
- Caroline. – ejti ki a nevemet olyan hangsúllyal, ahogyan csak ő tudja.
- Oh. Szia, Marko. 
A focista épp szólásra nyitná a száját, amikor felbukkan a mentőangyalom, Pru. 
- Bocs, Caro, de őrülten háza volt bent a cégnél. – hadarja egy szuszra – Nem tudtam előbb ideérni.
- Semmi gond. – sziszegem cseppet sem boldogan.
Pru most veszi csak észre a focistát, aki valamiért még mindig a karomat fogja.
Sietve elhúzódom. Még mindig frissen él bennem az érintése… és egyelőre még képtelen vagyok újra elviselni.
- Prudence Willow vagyok. 
- Marko Arnautoviĉ. – mutatkozik be neki kellemes hangján múltam egy fontos része.
- Atyaég! – kiált fel rögtön a barátnőm – Te vagy Caro kedvenc focistája!
Marko kérdőn pillant rám, mire én azonnal lesütöm a szemem. Megfojtom Prut. Tuti. Méghozzá lassan.
- Régen így volt. – motyogom zavartan.
- Na és most? – érdeklődik negédesen.
Összeszűkülő szemekkel nézek rá. Amilyen bunkó, még élvezi is a helyzetet.
- Azóta sokat fejlődött a focitudásom. Vannak jobbak is. – vágok vissza azonnal.
Vigyorra húzódik a szája.
- Kifejtenéd?
Na, ebből most elég. Meg kell szabadulnom tőle. Nem fogok bájcsevegni éppen vele…
- Bocs, de Prunak és nekem dolgunk van. – a barátnőmre sandítok, aki szinte szájtátva bámul hol rám, hol pedig Markora – Igaz, Pru? – kérdezem, amikor a barátnőm nem mozdul.
- Igen, de…
- Viszlát, Marko! – hadarom sietve, majd karon ragadom a bamba barátosnémat és behúzom az ingatlaniroda épületébe.


2014. november

- Ez az utolsó. – jelentem be, miközben leteszem a kezemben lévő jócskán megpakolt dobozt.
- Hú. Akkor ezek szerint végre kijelenthetjük, hogy beköltöztem. – pislog rám büszkén Pru.
- Igen. Már csak ki kell pakolnod. – vigyorodok el a nagy halmot látva.
Pru kinyújtja rám a nyelvét. 
- Ünneprontó. – mondja lazán, majd egészen egyszerűen leül az egyik könyvekkel megpakolt doboz tetejére – Szóval te meg a focista… jártatok?
- És ha abban mondjuk poharak lettek volna? – bökök a fejemmel a dobozra, ami kissé behorpadt Pru súlyától.
- A törékenyek az ablaknál vannak. Tehát…?
Lemondóan felsóhajtok.
- Igen, jártunk. – a barátnőm vigyorát látva azonban sietve hozzáteszem, hogy nem sokáig.
- Miért?
- Mert focizni akart. – közlöm monoton hangon.
Épp elégszer el kellett már mesélnem a nagy sztorinkat, úgyhogy van már benne gyakorlatom.
- Ugyan. Más focistának is van családja a sport mellett.
- Az lehet, csakhogy Marko száz százalékosan szereti csinálni a dolgokat… és amikor választania kellett, így döntött. Ennyi. – mondom vállat vonva.
Pru elgondolkodva néz rám.
- Szerinted nem bánta meg?
- Nem hiszem.
- Nekem nem úgy tűnt. Ezek szerint te nem láttad, hogy nézett rád.
Újabb sóhaj hagyja el a számat.
- Mindegy, Pru. Szép volt, jó volt, de vége van. Nem lapozhatnánk?
- Csak még egy kérdés. – mondja, majd amikor biccentek, újra megszólal – Nemrég volt a vb és akkor szurkoltál neki… ha kidobott, akkor miért érdekel annyira?
- A vb a fociról szól. – habozok egy pillanatig – És Marko jó focista.
- Átlátok rajtad, Caroline Meyer, ugye tudod? – feltápászkodik a dobozról – Ideje, hogy te is beismerd magadnak az érzéseidet. – körbenéz a vadonatúj albérletében – És most segíts, mert egyedül sosem végzek.


2014. december

Hiába élek New Yorkban, az ünnepeket mindig a szüleimnél töltöm Bécsben. Ez amolyan szentírás nekem, amit sosem szegek meg. Pru persze kissé odavolt, hogy nem maradok, de természetesen megérti – igaz, hogy a közös bulizás ötlete szilveszterkor sokat lendített ezen a megértésen.
A szüleim már lefeküdtek aludni, de én képtelen vagyok elaludni, csak forgolódok. Túl sok fájó emlék köt ide, különösen az egykori szomszéd ház lakójához.
Hosszas hezitálás után végül úgy döntök, hogy lehetőleg minél csendesebben, de kisurranok és sétálok kicsit a friss téli levegőn, hátha ez majd elűzi a kósza gondolataimat. 
Az ötletemet tett követi és a kabátomat felvéve elhagyom a házat.
Alig teszek meg néhány lépést, a leheletem szinte azonnal látszódni kezd a hideg éjszakában. Persze ez sem szegi kedvem és továbbmegyek. Bécs egyik kis külvárosában lakunk, ami igazán meghitt ilyenkor. Mindig is szerettem sétálni, főleg itthon. Ez az érzés pedig egyre inkább erősödött bennem, ahogy haza-haza látogattam az évek folyamán.
Nem sokkal azután, hogy elhaladok Markoék háza előtt, lépéseket hallok a hátam mögül. Ezúttal nem fordulok meg, mert pontosan tudom, hogy ki jön mögöttem. Céltudatosan folytatom az utamat az utca végén lévő nagy tölgyfához, amihez rengeteg emlékem kötődik.
A fához érve megfordulok és idén másodszorra nézek farkasszemet Markoval. Ahhoz képest, hogy évekig nem láttam személyesen, ez meglehetősen nagy arány.
- Tudtam, hogy idejössz. – jegyzi meg magabiztosan.
Nem szólalok meg, csak bólintok. Ez a hely nem csak nekem jelent sokat… vagyis jelentett.
- Késő van. – mondja az eget, majd engem szemlélve.
Ismét bólintok. Semmi kedvem beszélgetni vele. Csak az jár a fejemben, ami akkoriban történt… az, ahogy elhagyott…
Hátat fordítok neki és a tájat kezdem el nézegetni. Akkor nézek rá először, amikor meghallom, hogy közelebb jön.
- Még mindig látszik. – mutat a fa törzsére.
- Rég volt. – mondom közömbösen, miközben a törzsbe vésett szívet és a szívben lévő C&M feliratot bámulom.
- Nem olyan rég. – vágja rá azonnal, majd mélyen a szemembe pillant – Emlékszel arra, amikor…? – kezdi, de rögtön közbevágok.
- Nem.
- Ugyan, Caro…
- Miért kellene emlékeznem akármire is? – kérdezem kissé ingerülten.
Még mindig túlságosan fáj… a francba is! Nem veszi észre…?
- Mert sok mindent átéltünk együtt. – mondja komolyan, majd zsebre vágja a kezét.
Keserűen elhúzom a szám.
- Tudod, hogy én mire emlékszem? – ordítom az arcába dühösen – Arra, hogy épp aznap dobtál ki, amikor az életem amúgy is darabokra hullott… – a végére elcsuklik a hangom.
- Ezt meg hogy érted? – kapja fel a fejét hirtelen.
- Mindegy. – vetem oda, majd amikor elmegyek mellette még odaszólok – Hagyj engem békén és éld tovább a tökéletes kis életedet.
- De Caro…
- Erre vágytál, nem? Akkor hajrá!
Tudom, hogy igazságtalan vagyok, de egyszerűen túl sok a fájó pillanat vele kapcsolatban. Megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb hazaérhessek.
Végül azonban nem egyedül, hanem a könnyeim társaságában lépem át a küszöböt.

2017. április 23., vasárnap

20. fejezet - Tökéletes

Jaz

Ahogy a felkelő Nap sugarai a szemembe sütnek, ásítozva az arcom elé teszem a kezemet. A fejemet kissé kábának érzem és a testem is kissé ernyedt – de valahogy jól esik.
Mi az ördögöt csináltam én tegnap este?
Felemelem a fejem. Kissé bizonytalan kézzel megtapogatom a tarkómat és beletúrok a hajamba.
A hajam! Fura, hogy a hajszálaim csak úgy kuszán merednek a nagyvilágba. Csak nem vizes hajjal feküdtem le aludni?
Hát persze! A késő esti zuhany. 
És a késő esti vendég.
Hirtelen minden részlet lepereg előttem. Az ostoba kiállítástól Colinon át egészen addig, amíg Sean Sanders meg nem jelent a zuhanyzómban.
Óvatosan elfordítom a fejemet.
Sean békésen szunyókál mellettem… tehát nem álmodtam. Az egyik karja lelóg az ágyról, miközben kisimult arcán végtelen béke látszik.
Felülök az ágyon és magam köré csavarom a lepedőt. Na, nem mintha számítana, hiszen Sean úgyis már látta minden testrészemet, sőt, a legtöbbet végig is csókolta – igaz, hogy teljes sötétségben. És nappal azért más a helyzet. Nem nézek úgy, mint tegnap.
Bezzeg Sean! Ugyanolyan helyes, mint általában. Sötét haja kissé összekócolódott és talán valamivel sebezhetőbbnek tűnik. Legszívesebben megsimogatnám az arcát, de félek, hogy felébresztem.
Felsóhajtok. Sean annyira tökéletes! 
Furcsa, hogy még itt fekszik mellettem. Az ilyen szívtiprók többnyire reggelre már el szoktak tűnni. Talán csak elfáradt éjjel és azért maradt – ami nem lenne csoda, tekintve, hogy többször is felfedeztük egymás testét.
- Hát persze. Biztos így van. – dünnyögöm félhangosan.
Sean megmozdul, de nem ébred fel. A lélegzetemet is szinte visszatartom, várok pár másodpercet, de tovább alszik, ezért finoman kicsúszok az ágy szélére. Minél előbb ki kell jutnom a fürdőbe, hogy kissé rendbe szedjem magam.
Nem jutok messzire, mert Sean megérinti a hátamat.
- Mi a baj? – teszi fel a kérdést rekedtes hangon – Fáj a fejed?
Meglepetten fordulok hátra.
- Miért fájna?
- A homlokodra szorítottad a kezed.
- Fel sem tűnt. – pillogok még mindig csodálkozva, majd felsóhajtok – Azt hiszem, most már úgyis mindegy. – mély levegőt veszek – Ha a szexi, bőrruhás lány vagy az elegáns dáma ragadt meg a képzeletedben, tudd, hogy csalódnod kell.
Sean néhányat pislog, majd nevetve végigdől az ágyon. 
- Tudtam, hogy ki fogsz nevetni. – mondom kissé szomorúan.
- Jaz. – rosszallóan megrázza a fejét – Már elfelejtetted, hogy én fényképeztem az „ilyen volt előtte” sorozatot?  Pontosan tudom,hogyan festettél, mielőtt kipróbáltad azokat a tanácsokat.
- Igen, de miután végre egy kicsit előnyére változott a külsőm, még rosszabb, amikor ismét olyan leszek, mint korábban. – az ajkamba harapok – Egyébként ne érezd úgy, hogy muszáj maradnod, ha nem akarsz. Mindketten tudjuk, hogy a mi kalandunk csak egy éjszakára szólt és az éjszakának vége. Az élet megy tovább a maga megszokott medrében.
- Azért nekem is lehet valami beleszólásom a dologba? Még azt sem hagytad, hogy befejezem… Azt akartam mondani, hogy a tippek kipróbálása előtt is én fényképeztelek és valójában már akkor beléd szerettem.
- Tessék? – nézek rá kissé megütközve – Belém szerettél?
- Miért, mit gondoltál?
- Nem tudom… – suttogom kissé kábán attól a tudattól, hogy Sean szeret engem – De ez olyan hihetetlenül hangzik…
- Semmivel sem hihetetlenebbül, mint az előbb ez a hülyeséged az egyéjszakás kalandról.
- Oh, hát arra gondoltam, hogy meghagyom neked ezt a kibúvót, ha szükséged lenne rá. – jegyzem meg vállat vonva.
Sean felhúzza a szemöldökét.
 - Hát köszönöm, de boldogulok magam is. – végigsimít az oldalamon – Egyébként meg szerintem csak arról van szó, hogy te is szeretsz engem, csak nem mered megmondani. – vigyorra húzódik a szája – Elvégre tudjuk jól, hogy előbb-utóbb minden modellem belém szeret.
- Csak minden második. – javítom ki kissé durcásan.
- Na és? – megragadja a derekam és magához húz – Te is közéjük tartozol?
- Szerintem tudod, hogy érzek. – suttogom a mellkasába.
A fotós az állam alá nyúl és felemeli a fejem.
- Mondd ki, Jaz! – kér lágyan.
- Hát persze, hogy szeretlek. – mondom, majd megcsókolom – De te tökéletes vagy és ez így nem igazságos.
- Te beszél itt igazságokról?! Kijelentem, hogy nem keveredek viszonyba a munkatársaimmal, erre jössz te és majd megőrjítesz.
- Nem tehetek róla. – újabb csókban forrunk össze – De most már beismerheted, hogy jobban tetszek neked felcicomázva.
- Nem, nekem így tetszel. Meztelenül, mellettem az ágyban és kissé még álmosan.
- De Sean… tudnom kell.
A fotós fáradtan felsóhajt.
- Sok gyönyörű nőt fényképeztem, ez igaz. De egyikkel sem éreztem magam olyan jól, mint veled. Te megnevettetsz.
- Tényleg?
- Igen és ezt imádom benned. – mondja bólogatva – Meg persze azt is, hogy gyönyörű vagy. – a nyelvét végigfuttatja az ajkaimon, amitől egy kéjes sóhaj hagyja el a számat – Hol találnék még egy nőt, aki fordítva veszi fel a fehérneműt vagy már az első találkozásunkkor a lábaim előtt hever?
- Te jöttél nekem. – védem magam azonnal.
- A cikkedben is beszámolsz majd erről?
- Még nem tudom, mit fogok írni. Számít ez…? – kezdek bele, de hirtelen elhallgatok.
Te jó ég! A cikk!
- Jaz, minden oké?
- Egyáltalán nem. – pislogok rá pánikolva – Most mit fogok csinálni? Hogyan írhatnám meg azok után, ami köztünk történt? Így az egész átváltozásnak nincs értelme. – értetlen arcát látva tovább magyarázok – Ha te már korábban belém szerettél, akkor minek kellett a fűző, a műköröm meg a többi dolog?
- Mi ezzel a gond, Jaz? – kérdezi gyengéd hangon – Nyugodtan megírhatod az igazat. Élvezted, hogy kipróbálhattad a tanácsokat, én azonban így is, úgy is őrjítőnek talállak. – hosszasan megcsókol – Egyébként is: bármikor előveheted a necc harisnyát vagy a hosszú szárú csizmát, ha ahhoz van kedved.
Sean izgatott tekintetét látva felnevetek.
- A csizmát esetleg… a harisnyát viszont semmi pénzért.
- De nekem annyira tetszik! – mondja már-már gyerekesen.
- Jó, megfontolom. – most rajtam a sor, hogy édes csókban részesítsem – Látod, mi mindenre hajlandó vagyok miattad!
- Igen, Jaz. – hanyatt dönt és fölém tornyosul – Nagyszerű életünk lesz együtt.
- Remek.
- Csodás. – suttogja a nyakamba.
- Tökéletes. – nyögöm rekedten.
Igen. Egyszerűen tökéletes.

2017. április 15., szombat

19. fejezet - Együtt

Jaz

Az egyik pillanatban még egyedül állok a hűvös zuhany alatt és minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem Seant, erre a következő pillanatban már itt áll előttem, talpig felöltözve, vonzóbban, mint valaha.
Sean lehajol és birtoklón megcsókol. Most eszem ágában sincs elhúzódni. Érzem, hogy akar engem és én is akarom őt.
- Mit… keresel… itt? – suttogom néhány csók között, miközben átkarolom Sean nyakát – Azt hittem, nem látlak többé. – Sean ajka a nyakamra siklik – Tényleg, hogy jöttél be az ajtón?
- Hagyjuk a kérdéseket későbbre. – mormogja a fotós, majd két tenyere közé fogja az arcom és újra megcsókol.
Seanhoz simulok. Csak amikor a ruháját megérzem a csupasz bőrömön, akkor ébredek rá arra, hogy meztelen vagyok. És Sean látott.
- Sean, én…
- Csitt! – morogja, majd finoman a zuhanyzó falának nyom.
A hideg csempe szinte süti a felhevült bőröm, de most nem érdekel. Ahogy Sean végigsimít a testemen, mindenről elfeledkezek. Végre boldognak érzem magam – és tudom, hogy igazán élek.
Sean ledobja magáról a dzsekijét és a pólóját, majd rögtön lecsapok a mellkasára, hiszen még sosem érinthettem meg őt. Sőt, még csak nem is láthattam.
Az egész testem izzik a feszültségtől. Olyan érzés tölt el, mintha apró szikrák járnák át minden porcikámat, amihez Sean hozzáér: a karomat, a gerincemet, a vállamat, a combomat… 
A fotós nadrágjához nyúlok, de Sean lefogja a kezemet. A fejem fölé emeli és ott is tartja, miközben a nyelve épp a mellemen köröz. Felnyögök a kínzó sóvárgástól. A csodálatos, de gyötrő várakozás egyre elviselhetetlenebbnek tűnik. 
Végre Sean önként megszabadul az utolsó ruhadarabjaitól is, majd kissé megemel, így a dereka köré tudom fonni a lábaimat. Elkezdek kissé ficánkolni, hogy végre érezhessem őt, de finoman lefog.
Ad még néhány csókot, miközben férfiasságát néha hozzám érinti, amitől az őrületbe kerget. 
Aztán végre megtörténik.
Egyek leszünk, én pedig felnyögök a gyönyörtől. A zuhanyrózsából továbbra is folyik ránk a kellemesen meleg víz, miközben Sean teste lüktet az enyémben. Egy ritmusra mozgunk.
Hátravetem a fejem és kissé helyezkedek, hogy még mélyebben magamban érezhessem őt. 
Sean az egyik kezével mellettem támaszkodik a csempén, míg a másikkal a csiklómhoz nyúl és az ütemünkre elkezdi izgatni.
Nem kell sok és átadom magam a mindent elsöprő érzésnek. Nyögés hagyja el a szám, ahogy Sean vállára hanyatlok. Pár lökéssel később a fotós is követ engem az érzések kavalkádjában, majd enged a szorításán és leengedem a lábam. 
Némi szárítkozás után átmegyünk a hálóba. Sean a hátamnak simul és meredő férfiasságát nekem nyomja. Elégedetten elvigyorodok, majd megfordulok és gyors, szenvedélyes csókot váltunk.
Finoman végigdönt az ágyon. Mélyen a szemembe néz, majd elkezdi csókolgatni a nyakam vonalát egyik oldalról a másikig, majd a fülem mögötti érzékeny terület felé indul meg a szája. Felnyögök, mert érzem a lüktetést.
Sürgetően megemelem a csípőmet, de nevetve leint.
- Jaz. – suttogja a nevem, miközben a nevetése gyengéd mosollyá alakul – Tudod, mennyit vártam rád? – megcsókol – Most lassabb leszek. Ki akarok élvezni mindent.
Helyeslően bólintok, majd hosszú csókot kapok. A szívem őrült módon dobog. 
Legszívesebben világgá kürtölném, hogy szeretem, mert igen, beleszerettem, de félek, hogy ő nem így érez, csupán testileg vonzódik hozzám. De ez most nem érdekel. Jól mondja. Sean Sanders itt van és én ki fogom ezt használni. Ezt a gyönyört.
És annak minden egyes percét.

2017. április 12., szerda

18. fejezet - Megvilágosodás

Sean

Megpróbálok aludni, de valahogy nem megy ki a fejemből az az ostoba hívás. Még mindig a telefont bámulom és azon gondolkozok, hogy mi a franc lehetett ez. Egyszerre bizarrnak és viccesnek tűnt Jaz hangja – de nyilván nem azért hívott, hogy megnevettessen. Akkor miért?
Gondterhelten a hajamba túrok. A drogosok szoktak így beszélni, de a lány nem él ilyen szerekkel. Eddig nem élt. Gondolom, az elmúlt pár nap nem viselte meg annyira, hogy ilyen cuccokhoz nyúljon. De akkor mi van vele?
Felkelek és elkezdek felöltözni. Biztos valami szörnyű dolog történt.
Remélem, nem csinált magával semmi ostobaságot csak azért, mert ez az este nem jött össze azzal a fickóval.
Amint rajtam van a farmer meg a póló, leülök és még egyszer átgondolom, hogy mi is volt ez az egész. 
Egy biztos: Jaz nem beszélt végig ugyanúgy. Amikor Colinról beszélt, hétköznapi volt a hangja. De amúgy meg… fura.
Miket is mondott? Hogy rám gondolt és beszélni akart velem? Meg hogy késő van… 
Hirtelen világossá válik minden.
Hát persze! Hogy lehettem ilyen hülye?! Már az első perctől kezdve rá kellett volna jönnöm. A huszonkilencedik tanács. Rajtam próbálgatja az átkozott ötleteket. Ezek szerint el akar csábítani. 
Idiótának érzem magam, amiért csak most kapcsolok.
Felkapom a cipőm, meg a dzsekim és a kulcsaim és sietve elhagyom a szobám.
Ideje, hogy elbeszélgessek azzal a bolond nővel… és persze másnak is itt van már az ideje.
A kocsiban ülve csak Jaz körül forognak a gondolataim. Hogy hihette azt, hogy ilyen béna próbálkozással elcsábíthat akárkit is? Csak neki jutna eszébe ilyen hülyeség. 
Mondjuk, pont ez tetszik benne… hogy egyáltalán nem átlagos.
Csikorogva lefékezek a lakása előtt. Felszaladok a lépcsőn és erélyesen bekopogok.
- Jaz! Jaz!
Semmi válasz. Francba.
- Jaz! Tudom, hogy most nagyon mérges vagy rám. Nem hibáztatlak. Észre kellett volna vennem, mire megy ki a játék. Sajnálom, hogy ostobán viselkedtem, de most már minden világos. – idegesen fel-alá mászkálok, miközben az ajtónak beszélek – Rájöttem: ez a huszonkilencedik tanács. Most már értek mindent. Beengednél?
Még mindig semmi válasz. Ezzel mit akar elérni? Fokozni akarja a feszültséget vagy látni sem akar?
- Azt el kell ismerned, hogy nem volt egyértelmű a szándékod. A csók után azt mondta, semmi értelme. Ma este azzal a bájgúnárral csevegtél egész végig. Honnan tudhattam volna, hogy meggondoltad magad?
A lány még mindig nem felel. A kilincsre teszem a kezem.
- Jaz. – szólalok meg kissé nyugodtabb hangon – Ezt meg kell beszélnünk.
Bár most, hogy belegondolok… ha egyszer bejutok, a legutolsó dolog, amit akarok, az a beszélgetés.
Az öklömmel megzörgetem az ajtót.
- Jasmine! Ebből elég volt! Vagy kinyitod vagy betöröm!
Mielőtt azonban bármit is tennék, elszámolok magamban tízig, hátha végre kinyitja, de semmi. A picsába! Pedig Holly után megfogadtam, hogy soha nem kezdek munkatárssal. 
Eszembe jut Jaz, amint a fehérneműkben illegeti magát előttem, majd az, amint azt suttogta, hogy egész este rám gondolt.
A pokolba az egésszel!
Egy mozdulat és berúgom az ajtót.
- Jaz!
Körbenézek a lakásban, de sehol sem látom. A nappali sötét és csendes, eltekintve Tigris nyávogásától, aki váratlanul felbukkan a lábamnál. 
Megfordulok és nagyjából a helyére rakom az ajtót, majd ismét szétnézek a lakásban.
Váratlanul vízcsobogást hallok.
Hogy én mekkora egy idióta vagyok! Jaz semmit sem hallott abból, amit mondtam.
Gondolkodás nélkül a fürdőhöz megyek és benyitok. 
A zuhanyfüggöny mögül tisztán kirajzolódik a lány karcsú alakja. Nagyot nyelek, majd hirtelen elrántom a függönyt.
Jaz megfordul és felsikolt.
- Sean? – kérdezi ijedten.
Az arcán vízcseppek csillognak. A szeméből vágy sugárzik. Meztelenül és csuromvizesen áll előttem. Ennél csodálatosabb látványt talán még nem is láttam soha. Hogyan gondolhatta Georgia, hogy Jaznek szépségtanácsokra van szüksége?
Az egész testemben lüktet a vér. Akarom őt. Most azonnal.
- Sean… - suttogja Jaz ismét a nevemet.
- Igen, én vagyok. – felelem – Végre megértettem, miért hívtál fel.
Mást nem mondok, csak végignézek a lány testén…
…majd belépek mellé a zuhanyzóba úgy, ahogy vagyok, ruhástul.
Úgysem lesznek rajtam sokáig.