2014. június 30., hétfő

16. fejezet - Szerda

Tegnap és tegnapelőtt hiába próbáltam meg elérni Karint, nem vette fel a telefont. Már az is felmerült bennem, hogy átmegyek hozzá, de annak fényében, hogy az üzeneteimre sem reagált, gyanítom, hogy annak sem örülne túlzottan, ha felkeresném, így maradnak a kételyeim. Utálok rosszban lenni olyasvalakivel, aki fontos nekem. És Karin az. Nagyon is. Talán azt is kijelenthetném, hogy még Amerikában sem volt senki ennyire jó barátnőm, mint ő.
Az a helyzet, hogy egy kicsit magamba fordultam, amin még Felix sem nagyon tudott segíteni, éppen ezért tegnap nem is találkoztam vele. Úgy beszéltük meg, hogy ma elmegyek az edzésre és majd ott beszélünk. Nem szívesen zárkózok el tőle, de egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit egyedül lennem. Na jó, valójában csak sajnáltattam magam egy kicsit, de azt hiszem, hogy ez még elviselhető.


Ma Rach nem megy dolgozni – sőt, egész héten nem -, mert időben készen lettek a projekttel, amin eddig dolgoztak és ilyenkor a fennmaradó napokat megkapják szabadságnak. Ennek persze több előnye is van, elsősorban Lisára nézve… plusz, én is kicsit szabadabban mozoghatok, de persze ettől függetlenül ugyanúgy kiveszem a részem drága unokahúgom életéből.
Egy gyors reggeli után megemlítem Rachnek, hogy elmegyek futni, amit ő egy gyors bólintással nyugtáz. Még hétfőn elmeséltem neki az egész históriát, éppen ezért nem is nagyon nyaggat. Csak annyit kért, hogy ha lesz bármiféle változás az ügyben – én remélem, hogy igen -, akkor tájékoztassam.
A már eddig megszokott melegítő-póló-pulcsi összeállításomat veszem fel a futáshoz.
A göröngyösebb földutat választom a futáshoz a megszokott, viszonylag simább helyett. Ennek egyszerű oka van: a göröngyösebb szakasz egy kicsit nehezebb és most pont erre van szükségem.
Max. sebességgel nyomom a futást, így visszafelé már csak sétálok, mert eléggé elfáradtam.
Épp Felix háza előtt sétálok el, amikor kijön a házból. Kérdőn néz rám, úgyhogy megállok.
- Futni voltál?
Fáradtan bólintok. A futás alatt egész jól kikapcsoltam, de most, hogy végeztem, újra kavarognak bennem a gondolatok, főleg, hogy gyakorlatilag Karin itt van a szomszédban, ám mégse hajlandó beszélni velem…
- Sam.
Felix lágyan, de mégis roppant szexin ejti ki a nevemet, amitől rögtön elolvadok. Időközben ideér hozzám. A kezeit a derekamra csúsztatja, majd magához von. A szája szinte egy-két centire van az én számtól.
- Karin?
Megint csak bólintok egyet. Szorosan hozzá bújok és mélyen beszívom az illatát.
- Sajnálom a tegnapot. – mondom neki halkan.
- Ugyan, semmi gond.
- Rendes vagy.
- Alap.
Felemelem a fejemet, így látom, hogy mosolyog. Adok neki egy csókot. Amikor a nyelvünk találkozik, halkan felnyög, mire belemosolygok a csókunkba. Nem bírtam ki, egyszerűen muszáj mosolyognom, annyira édes. Közelebb húzódom hozzá és érzem, hogy az ő karjai is szorosabban fonódnak a derekamra. Az tény, hogy ez nagyon jó módszer arra, hogy feledtesse velem a gondjaimat… legalább egy időre.


Kapunyitás hangját hallom, így elhúzódom Felixtől és a hátam mögé nézek. Karin jön ki a kapun és amikor észrevesz minket, tétován megáll, majd elindul felénk. Felé fordulok, hogy lássam, merre megy, de ettől függetlenül a karom Felix derekán pihen ugyanúgy, ahogyan az övé az enyémen.
- Ööö… sziasztok!
- Szia!
Felix köszönésképp biccent egyet.
- Sam… ráérsz egy kicsit?
Felixre pillantok, de megint nem mond semmit, csak biztatóan bólint.
Visszafordulok Karinhoz.
- Igen.
- Sétálunk?
- Persze… de előtte átöltözök, jó?
- Oké.
Búcsúképp gyorsan nyomok egy puszit Felix arcára, majd besietek és felkapom magamra azt, ami elsőként a kezem ügyébe akad. Amikor végzek – az egész kábé két perc volt -, már megyek is vissza. Karin a lépcsőn ül, Felixet viszont már nem látom.
- Bement. Nem akart zavarni… - magyarázza Karin a kérdő tekintetemet látva.
Bólintok, majd elindulunk. Jó darabig egyikünk sem mond semmit. Igazából arra várok, hogy ő mondjon valamit… végül is ő húzta fel magát, úgyhogy először neki kellene nyilatkoznia arról, hogy hogyan tovább…
- Nem kérsz egy jégkrémet?
Értetlenül lesek rá. Először is már nincs annyira meleg, bár ma kivételesen süt a Nap, másrészt meg délelőtt nem nagyon szoktam fagyizni, max. délután, de… most, hogy említette, valahogy megkívántam.
- Hol akarsz venni?
- Hát ott.
Előrefelé mutat, így odanézek. Nemsokára odaérünk a fagyizóhoz. Végül is… mit veszíthetek?
- Jól van.
Miután megvesszük a jégkrémeket, kérdőn pillantgatok Karinra.
- Nos? - kérdem kissé habozva.
- Én… sajnálom, Sam. Tényleg. Tiszta hülye voltam… Beszéltem Holgerrel…
- Mit mondott? – kíváncsiskodom.
- Ugyanazt, amit Lena. Ne haragudj rám, amiért úgy kiakadtam… én… tényleg azt hittem, hogy kamu az egész.
- Semmi gond. Én is sajnálom, hogy nem mondtam el, de nem akartam beleszólni… és annyira odavoltál a bátyádért…
- Hát most már nem. – vág indulatosan a szavamba Karin.
Mindketten elgondolkozva merülünk a jégkrémünkbe, Karin csak akkor szólal meg ismét, amikor már elpusztítottuk a hűs desszertjeinket.
- Sam, én… nagyon utálsz most?
- Egyáltalán nem. Még mindig te vagy a legjobb barátnőm.
- Tényleg? – csillan fel barátnőm tekintete.
- Persze. Na és te? Haragszol rám?
- Nem. Nincs rá okom. Nem is volt, én csak…
Megérintem a karját, így rám néz.
- Megértelek.
- Örülök annak, hogy még szóba állsz velem.
Mosolyogva átölelem.
Végre a helyére került minden.


A kis beszélgetésünk után Karin nálunk ebédel, majd egy kicsit még nálunk marad, mielőtt átmenne Peterhez. Négy óra felé felhívom Felixet, mert nem tudom, hogy együtt megyünk-e az edzésre vagy külön, de szerencsére az előbbit választja. Persze sejtem, hogy a válaszához annak is köze van, hogy kíváncsi arra, hogy mire is jutottam Karinnal.
Öt perccel később megjelenik Felix, úgyhogy elköszönök Rachéktől, majd egy gyors csókváltás után kéz a kézben indulunk el a pálya felé.
- Na? Hogy ment? – néz rám érdeklődve Felix.
- Jól. Most már minden oké.
Magához húz és egy puszit nyom a hajamba.
- Látod? Én megmondtam.
- Hiába, látnok vagy. – közlöm vele vigyorogva.
- Bizony. És tudod, hogy mit látok még?
- Mit? – nézek fel rá ártatlan arckifejezéssel.
- Azt, hogy a mai nap folyamán még részesülök egy olyan isteni masszázsban, mint a múltkor. – feleli nagy komolyan.
Összepréselem a számat, nehogy hangosan felnevessek.
- Hát… talán jobb lenne, ha vennél egy-két magánórát jóslásból. – vigasztalóan megveregetem a vállát, majd továbbindulok a pálya felé.
Felix nem jön rögtön utánam, csupán pár másodperccel később.
- Szívesebben töltöm veled az időmet. - hátulról átölel, mialatt belesuttog a fülembe.
Jólesően megborzongok, különösen akkor, amikor a szájával súrolja a nyakamat. Egy elégedett sóhaj hagyja el az ajkamat, mielőtt válaszolnék.
- Ennek örülök, de… nem fogunk elkésni?
A szájával még egyszer végigsimít a nyakamon, majd elenged.
- Ugye tudod, hogy szörnyen ünneprontó vagy? – kérdezi tettetett morcossággal.
- Ugye tudod, hogy a többiek nem fogják díjazni, ha lógsz?
Felé nyújtom a kezemet, amit ő vigyorogva fogad el.
- Ettől függetlenül… ki kell engesztelned.
- Majd kitalálok valamit.
Cinkos pillantást váltunk, majd folytatjuk az utunkat a többiekhez.


Amint odaérünk, kölcsönösen üdvözöljük egymást a srácokkal, majd letelepszek Karin mellé a pad támlájára.
- Remélem, hogy jó idő lesz szombaton. – sóhajt fel Dave.
- Ja, én is. Elég tré esőben nyomatni. – közli Phil.
- Az előrejelzés mit mondott? – néz körbe a társaságunkon L.
Mindenki tanácstalanul pillant a másikra.
- Kérdezzétek Merlint! – tanácsolom nekik félhangosan.
Felix rögtön rám néz. Látom rajta, hogy tudja azt, hogy ezt miért is mondtam, mert széles vigyor terül el az arcán a szeme körüli nevetőráncok társaságában – egy csipetnyi hitetlenkedéssel együtt. Kissé beharapom az alsó ajkamat, hogy ne vigyorodjak el én is – próbálom megőrizni a komolyságomat. Idehajol hozzám és megint a fülembe súg.
- Na, most már tuti, hogy ki kell engesztelned.
Válaszként rákacsintok, mire nevetve megrázza a fejét.
A bandából elsőként Dave reagálja le a beszólásomat.
- Ööö… asszem, lemaradtam. Merlin?! – értetlenül néz hol rám, hol pedig Felixre.
- Ezt csak mi ketten értjük. – legyint egyet még mindig vigyorogva Felix.
Mivel Felix nem adott kielégítő választ, minden szempár rám szegeződik. Egy röpke pillanatig felmerül bennem, hogy elmondjam nekik, de amint Felixre nézek, meggondolom magam. Egészen egyszerűen azért, mert lerí róla, hogy örül annak, hogy a többiek nem tudják miről van szó. A kis kárörvendő…
- Bocs. – vállat vonok, mire a többiek szinte egy emberként kezdenek el morgolódni.
- Ne már! Tudni akarom, hogy miről van szó. – szól közbe Matt.
- Én is! Nem ér titkolózni. – mondja karba tett kézzel Dave.
- Hány évesek is vagytok? Öt? – tanakodik röhögve Felix – Inkább kezdjük el az edzést.
A társaság persze ugyanolyan kíváncsi, mint eddig, de azért egyöntetűen elkezdenek bólogatni, majd elindulnak bemelegíteni. Azért még meghallom Dave értetlenkedő hangját.
- Merlin?! Hogy jön ide Merlin?
Karin meglök, így felé fordulok. Ő is kérdőn pillantgat rám, mint a többiek. Tagadólag megrázom a fejemet, mire megértően bólint. Igaz, hogy mindig mindent megbeszélünk egymással – pláne, hogy csajok vagyunk -, de azért vannak dolgok, amiket mindketten megtartunk magunknak…
Amíg a srácok edzenek, mi élénk beszélgetésbe merülünk és megtárgyaljuk, hogy ki mit csinált az elmúlt egy-két napban, aztán meg egy újságcikkre terelődik a téma, amit mindketten olvastunk.
Csak akkor kapjuk oda a fejünket a pályára, amikor hangos röhögést hallunk. Amint észreveszem Felixet, rögtön elmosolyodom. 
Most rövidebb szünetet tartanak, mint általában, mert ugyebár szombaton meccs lesz. Ettől függetlenül persze azért ugyanúgy megy a hülyülés a pályán is, de ez persze nem azt jelenti, hogy csak lazsálnak.
Összenézünk Felixszel. Mond valamit a mellette ülő Dave-nek, majd feláll és idejön hozzám. Előveszi az üvegét a táskájából, iszik, majd az üveggel a kezében leül elém és Karin felé fordul.
- Minden rendben?
Kissé feszülten figyelem Karint, mert tudom, hogy Felix ezt nem udvariasságból kérdezte, hanem a hétfőn történtek miatt. Igazából jogosnak tartom azt, hogy a többiek ki akarták rakni a csapatból Holgert a hanyagsága miatt, de most nem rólam van szó, hanem Karinról.
- Persze. Most már…
Felix bólint egyet, visszadobja a táskájába az üveget, majd feláll. Mielőtt visszamenne a pályára, rám kacsint.
Tudom, hogy ez nem volt túl nagy mozdulat, de még egy ilyen apró kis rezdülésétől is totál elolvadok…
- Jó, hogy ő nincs itt. – zökkent ki Karin a Felixszel kapcsolatos gondolataim közül.
Nem kell rákérdeznem, pontosan tudom, hogy Lenára gondolt. Ennek mondjuk én is örülök. Nem hiszem, hogy szükség lenne itt olyan emberre, aki csak abban leli örömét, hogy másoknak ártson…
- Szerintem mostanában nem lesz itt.
Karin kérdő pillantását látva gyorsan elmesélem neki, hogy mi történt itt, miután ő hazament… A mondandóm végén elégedetten bólint.
- Még jó, hogy Felix elküldte.
Egyetértően hümmögök. Több szó már nem is esik a történtekről, ismét a pályára figyelünk.
Az edzés végén a társaság fáradtan jön le a pályáról. Fáradtan, de lelkesen. Kifújják magukat, összepakolnak, átöltöznek, aztán megint visszajönnek hozzánk.
- Akkor hogyan lesz? Pénteken plusz edzés? – kérdezi Matt Felixet.
- Nehogy már, F! Úgyis leverjük Johannékat. – duzzog Dave.
- Ki mit szeretne? – néz szét a társaságon Felix.
Szavazásra bocsátják, hogy mi is legyen. Azt hiszem, hogy ettől is jó csapatkapitány Felix. De komolyan. Mindenféle elfogultság nélkül mondhatom, hogy jó. Hiszen meghallgatja a többieket és figyel rájuk. Kell ennél több?
A csapat egyhangúlag nem-et szavaz, így nem iktatnak be plusz edzést.
- Viszont a meccs előtt előbb találkozunk… és Dave?
- Mi az?
- Ne piálj pénteken!
- Nem szoktam.
- Á, tényleg nem.
- Nem is! Majd szombaton, a meccs után. – kacsint ránk Dave.
Felix megfogja a kezemet, így tudom, hogy megyünk. Lemászok a padról, ő pedig felkapja a táskáját. Elköszönünk a többiektől, Dave vigyorogva méregeti Felixet.
- Csá, Merlin!
Felix épp szólásra nyitja a száját, de lazán oldalba lököm. Rám néz és nem mond semmit. Elindulunk hazafelé. Matt még utánunk szól, ha jól hallottam, akkor valami olyasmit, hogy „Hol a köpenyed?”, ami persze általános derültséget vált ki a többiekből, Felixből pedig… nos, lazán felemeli a bal kezét és anélkül, hogy visszanézne, felmutatja a középső ujját… Ezen persze megint jót derülnek a többiek.


Kábé negyed órával később már Felix szobájában vagyunk. Én az ágyon ülök, ő pont most lép be poharakkal felszerelkezve. Iszok egy keveset, majd az éjjeliszekrényre teszem a poharamat. Ő is hasonlóképp tesz, majd leül mögém, így a mellkasához tudok bújni.
- Ne morogj már! Szerintem örülnek annak, hogy most kivételesen téged is lehet szívatni valamivel.
- Gondolod?
Már-már fájdalmas arckifejezéssel néz le rám, amitől persze elnevetem magam. Végighúzza a kezét az oldalamon, ami ismét nevetésre ösztönöz, mert eléggé csikis vagyok.
- Ne! – nyögöm halkan.
- Még mindig vicces?
- Egy… kicsit.
Ismét megcsikiz. Próbálok távolabb csúszni tőle, de ez nem igazán sikerül, ezért jobb híján végigfekszek az ágyon, hogy szabaduljak az öleléséből. Fölém tornyosul és lefogja a kezeimet.
- Feladod? – suttogja érzéki hangon.
- Gonosz vagy. – mondom duzzogva.
Felhúzza a szemöldökét és értetlenül pillant rám, majd hirtelen elmosolyodik, lehajol és megcsókol. A csók közben próbálom kiszabadítani a karjaimat, ami egy kis ideig tartó kísérletezgetés után sikerül is. A nyakára csúsztatom a kezeimet és szorosan magamhoz ölelem. Eme mozdulatom után halkan nyög egyet, majd elmélyíti a csókot.
A hosszúra sikerült csókunk után kissé lihegve válunk el egymástól.
- Masszázs? – kérdezi vigyorogva.
- Legyen. Úgysem hiszem, hogy nemet mondhatnék… - tűnődök félhangosan.
- Sam? 
Úgy néz rám, mint aki nem igazán tudja eldönteni, hogy most neki vagy magamban beszélek, ezért bólintok egyet.
Felix megajándékoz egy újabb csókkal, mielőtt legördülne rólam. Felül és lekapja a pólóját mellénk, az ágyra. Beharapom az alsó ajkamat, amíg Felix mozdulatait lesem.
Előrehajol és a hüvelykujjával kiszabadítja a számat a fogam alól.
- Ha így nézel, nem lesz masszázs… legalábbis nem így.
Egyszerűen közli ezt, de a szeme máris sötétebb színben játszik, így pontosan tudom, hogy mire utalt. Nagyot nyelek, amikor a kijelentésével kapcsolatban különböző képek jelennek meg a lelki szemeim előtt…
Megrázom a fejemet és felülök.
- Feküdj le! – utasítom kissé zavartan.
- Igenis. – rám vigyorog és visszafekszik a hátára.
- Bolond. – nevetve oldalba lököm – Úgy értettem, hogy hasra. Masszázst akartál, nem?
Mosolyogva a hasára fordul, de közben azért morogva tesz még egy megjegyzést.
- Háton is jó lett volna.
A vállára csapok, amin jót derül, majd – akárcsak nálunk – ráülök a fenekére. Jóleső hümmögéseket hallat, amíg masszírozom. Ez a mostani helyzet nekem is jobban tetszik, mert most a puszta bőrén simíthatok végig, nem gátol semmiben a póló anyaga.
Abbahagyom a masszírozást és a körmeimet óvatosan végighúzom a gerince mentén.
- Hm…
Megtámaszkodok a vállain és előre dőlök, hogy halljam, amit mond.
- Tessék?
- Ez… jó.
- Tényleg? – kérdezem, mialatt újra és újra végigszántok a körmeimmel a hátán.
- Igen… de ezt te is pontosan tudod. – mondja, majd elfordítja a fejét és a szemembe néz.
Lemászok róla és mellé heveredek. A könyökömre támaszkodva figyelem, amint ő is oldalt fordul, így most egymással szemben vagyunk. A szabad kezemmel végigsimítok a mellkasán. A mozdulatomat félbeszakítja, amikor ráteszi a kezét az enyémre. A másik karjával magához von és megcsókol. Odaadóan simulok hozzá, mire felnyög. Elengedi a kézfejemet, ami még mindig a mellkasán – egészen pontosan a szíve fölött – van és végighúzza a kezét a derekamon, majd a csípőmön. Ugyanezt megismétli még egyszer, de most már a felsőm alatt. Megborzongok, amikor a keze a bőrömhöz ér. Hanyatt fordít és rám fekszik. A szája levándorol a nyakamra, miközben nonfiguratív mintákat ír le a hüvelykujjával a hasamon. Halk sóhaj hagyja el a számat és továbbra is simogatom a hátát, mire jobban hozzám simul. Egy pillanatra a lélegzetem is elakad, amikor megérzem, hogy kíván. Mintha csak tudná, hogy mi jár a fejemben, az ölét az enyémhez nyomja, majd kissé felemeli a fejét és rám pillant.
- Nincs kedved… filmet nézni?
Homlokráncolva bámulok rá.
- Ez most, hogy jutott eszedbe?
- Hát… - kezdi habozva - Nyilván érzed, hogy akarlak… úgyhogy ezt most abba kéne hagynunk.
Nem felelek, mert nekem úgy tűnik, hogy még van mondanivalója. Nem is tévedek nagyot, mert egy kis idő után ismét megszólal.
- Ne értsd félre… én csak… szóval…
Elvigyorodom, mire tettetett felháborodással néz le rám.
- Kinevetsz?
- Jó nézni, hogy nem tudod kifejezni magad.
Mosolyogva megcsóválja a fejét, majd lazán megcsókol. Egész könnyű csókot ad, nem mélyíti el. Nyilván azért nem, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját… vagyis azt, amire gondolt, mert eddig nem nagyon mondta el, hogy mit is akar.
- Nem megfelelő az idő. – suttogom neki lehunyt szemmel, amikor már nem érzem a száját az enyémen.
- Olyasmi.
Még mindig csukva van a szemem, úgy bólintok.
- Sam?
Amikor kinyitom a szemem egy sötétkék, de ragyogó szempárral találom szembe magam.
- Én csak… szeretném, ha… tökéletes lenne. Hülyeségnek tartod?
- Nem.
- Akkor… nem haragszol? – kutatóan vizslat a tekintetével.
- Dehogy. Örülök, hogy ennyire figyelsz rám.
- Mindig. 
Kedves mosoly jelenik meg az arcán. Gyors csókot ad, majd legördül rólam. Felülök és átnyújtom neki a pólóját. Egy bólintás kíséretében átveszi, magára kapja, majd felkel az ágyról és a filmgyűjteményéhez lép.
- Mit szeretnél nézni?
- Valami vígjátékot.
- Oké.
Rövid habozás után kiválaszt egy DVD-t, beteszi a lejátszóba, majd visszajön hozzám. A szokásos filmnézős pózunkba helyezkedünk, azaz nekidől az ágytámlának, én pedig elé helyezkedek és hátradőlök a mellkasának. A karjaimat a lábain pihentetem, míg ő átöleli a derekamat.
Igaz, hogy vágyom rá minden értelemben, de talán jobb is így… végül is mi értelme lenne elkapkodni? Jó ez így is.
Hiszen pár napja még remélni sem mertem volna, hogy beszélgetünk, nemhogy összejöjjünk! És most tessék… 


Este hazamegyek, megvacsizok és egy gyors zuhany után Rachékkel töltök némi időt, mielőtt lefeküdnék.
Az ágyban azért eszembe jut a mai nap. Hirtelen ötlettől vezérelve írok egy gyors sms-t Felixnek.

Kösz a mai napot. Jó éjt, Merlin!

Nem kell sokat várnom a válaszára.

Merlin?! Majd adok én neked Merlint! Ezért újabb kiengesztelés jár!

Mosolyogva pötyögöm az újabb sms-t.

Állok elébe! Főleg, ha olyan, mint a mai…

Az ölemben lévő laptop-hoz nyúlok és pár kattintással újabb zenét indítok el. Igaz, a mobilom rezgését nem tudja elnyomni…

Még jobb is. Holnap délután látlak? Bemehetnénk a városba.

A fejemet ütemesen mozgatom a dal ritmusára, mialatt a válaszírással bajlódom.

Persze. Hol, mikor?

Elfintorodom, amikor véget ér a szám. Újra elindítom és elégedetten elmosolyodom, amikor meghallom az ismerős zenét.

Négy körül, a házatok előtt.

Magamban gondosan megjegyzem az infót – na, nem mintha túl bonyolult lenne megjegyezni – és sietősen megírom a választ.

Oké. Jó éjt! Csók.

Kikapcsolom a zenét és a gépet is, majd átrakom az íróasztalomra. Ezután visszabújok az ágyba.

Neked is. Csók. Légy jó, Merlin mindent lát!

Hangosan felnevetek, amikor meglátom a képtelen üzenetet. Tiszta bolond! Persze jó értelemben, de akkor is...
Tuti, hogy mellette nem fogok unatkozni, ahogyan eddig sem tettem… és szerintem ezután sem fogom.

2014. június 26., csütörtök

15. fejezet - Hétfő

A tegnapi napon Rachékkel voltam. Felixszel nem találkoztam, mert a bandával bent voltak a városban és mivel „pasi napot” tartottak, nem akartam zavarni, de ettől függetlenül este felhívott és pár percet beszéltünk telefonon… vagyis inkább ő beszélt, én hallgattam. Igazából arról volt szó, hogy mennyit hülyültek – különösen Dave. Igaz, hogy még nem töltöttem el sok időt a bandával, de azért az már leesett, hogy a srácok közül Dave a leglököttebb – de persze jó értelemben. Ettől függetlenül én sem unatkoztam. Bernd is itthon volt, úgyhogy tényleg eléggé családias volt a légkör.


A mai délelőtt szokásosan telt - dolgoztam és Lisával játszottam -, majd négy óra körül hazaért Rach, úgyhogy onnan kezdve ő foglalkozott Lisával. Ma kivételesen Felixszel megyek majd az edzésre, mert felvetette, hogy menjünk együtt és én persze nem tudtam nem-et mondani, úgyhogy értesítettem Karint, aki megnyugtatott arról, hogy ez neki nem gond – hiszen eddig mindig vele mentem -, mert ő meg Peterrel jön.


Mivel egy kicsit fúj a szél, a cipő-farmer-hosszú ujjú összeállításom mellé felhúzok egy pulcsit is.
Fél öt felé végre megszólalt a csengő. Természetesen Felix jött. A vállán a már megszokott fekete sporttáska van amit, amikor ajtót nyitok, ledob a földre és rögtön magához húz. Elégedetten sóhajtok, amikor az ajka végre rátalál az enyémre. Végül is tegnap nem láttam… na jó, a hangját hallottam, de azért az nem ugyanaz.
Vigyorogva elenged és a farzsebébe nyúl, majd kivesz belőle egy papírt és felém nyújtja. Kérdőn pillantok rá, de azért elveszem tőle a lapot. Az az oldala, ami felém van, sima fehér, úgyhogy megfordítom… amint meglátom őt a képen, rögtön leesik, hogy egy fényképed adott nekem – magáról.
- Meccsen voltunk a bandával. - közli vállvonogatva.
Bólintok, de úgy, hogy még mindig a képet nézem. Felix megfogja a kezemet, így ránézek.
- Ha nem jó, adhatok másikat is… - mondja habozva.
Lehet, hogy félreértette a hallgatásomat?
- Dehogyis. Ez… nagyon jó kép. – mosolygok rá megnyugtatóan – Nagyon sietünk? Gyorsan kitenném a táblára…
- Belefér.
- Bejössz?
Bólint, felemeli a táskáját és bejön velem a házba. Az előszobában a táskája ismét a földre kerül, mert nem akarja behozni a szobámba. Ez mondjuk teljesen logikus, mert úgyis csak max. egy percig leszünk a szobámban és ezért a rövid időért igazán felesleges cipelnie a táskáját.
Sietősen odamegyek a parafa táblához és pontosan középre kiteszem a képet, amit adott, így most a Karinnal közös képeim fölé került.
Megfordulok és a tekintetünk találkozik. Felix vigyorogva nézi hol a táblámat, hol pedig engem.
- Igen? – odalépek hozzá és átölelem.
- Most már hivatalosan is fontos lettem? – kérdi kaján vigyorral.
Bólintok egy egészen aprót.
- Eddig is az voltál. – mondom már-már suttogva.
A válaszom után rögtön ellágyul a tekintete. Magához ölel és édes csókot ad.


Kéz a kézben megyünk a meccsre. Az oda úton lényegében még mindig a vasárnapról mesél, de igazán nem zavar, mert egyrészt érdekel, hogy mi van vele, másrészt pedig szeretem a hangját.
Amikor odaérünk a pályához, a többiek szinte egy emberként fordulnak felénk.
- Már azt hittem, nem jöttök. – kiállt nekünk Dave.
- Hagytam én már ki edzést? – kérdezi Felix amolyan „Ezt most komolyan kérdezed?” stílusban.
- Nem tudom. Lehet. Szerintem már elittam azt az agysejtemet, amin az infó volt. – közli vigyorogva Dave.
Körbenézek az összegyűlt társaságon. Összenézünk Karinnal és egymásra mosolygunk. A mosolyom határozottan szélesebb lesz, amint meglátom, hogy Peter kezét fogja.
- Miért, voltak egyáltalán agysejtjeid? – mereszt rá nagy szemeket Matt.
- Haha. Vicces vagy. – duzzog Dave – Na, és hogy van Birgit? – vág vissza vigyorogva.
- És a húgod?
Látszik Dave-en, hogy nem szereti, ha felmerül a húga, mint téma. Igazából nem tudom, hogy miért, talán azért, mert félti a húgát a srácoktól. Nyilván ő olyan védelmező típus. Ettől függetlenül talán jobb lenne, ha témát váltanék.
- Nagyon másnapos voltál szombaton? – kérdezem Dave-et.
- Miért, Felix nem mondta?
- Bocs, de általában nem te vagy a téma. – mondja bocsánatkérően Felix.
- Ne már! Ez most komoly? Mi lesz így velem? – siránkozik Dave.
Mi persze csak vigyorgunk rajta. Komolyan hihetetlen, hogy tud ennyire lökött lenni… örök rejtély.
- Szerezz egy csajt. – közli nagy bölcsen Matt.
Matt beszólását hangos röhögés követi. Úgy tűnik, nem csak Dave ennyire poénos.
Felix közelebb húz magához.
- Megyek átöltözni.
A lehelete szinte csiklandozza a nyakamat. Nem is tudok hirtelen megszólalni, úgyhogy csak bólintok egyet.
Felülök a pad támlájára, mert amint Felix kijön, úgyis elkezdik az edzést és akármennyire is érdekel az edzés, azért nem akarom végigácsorogni. Kisvártatva Karin is csatlakozik hozzám.
- Jól néztek ki együtt. – mondom neki vigyorogva.
- Ó… köszi.
A fiúk elindulnak a pályára. Hátrafordulok. Felix pont most lép ki a teremből. Na, így már érthető az, hogy a srácok miért is hagytak itt minket. Valójában eléggé nyilvánvaló az, hogy Felix a csapatkapitány. A többiek szinte lesik a mozdulatait. Egyértelmű, hogy ő van a középpontban, még ha nem is akar ott lenni… és ez nem csak az edzések keretein belül igaz, hanem a közös bandázások alkalmával is. Ez persze egyáltalán nem baj, szerintem jó dolog az, hogy ennyire számíthatnak egymásra… mint egy nagy család.
- Már csak ő hiányzott. – mormogja nekem Karin.
Elfordítom a tekintetem a pályáról és kíváncsian nézek körbe, mert így hirtelen nem tudom, hogy Karin most egészen pontosan kire is gondol. 
Amint meglátom Lenát, rögtön görcsbe rándul a gyomrom. Nem is értem, hogy mi a fenének van itt, hiszen láthatóan a fiúk nem nagyon foglalkoznak vele… én legalábbis nem láttam. Szinte megvetően mér végig minket, majd helyet foglal a mellettünk levő padon.
Az edzés első felében nem nagyon beszélgetünk Karinnal. Mindketten a srácokat figyeljük.
Felix az órájára pillant, majd bejelenti, hogy tartsanak szünetet. Vigyorogva jönnek le a pályáról.
Felix idejön mellém, kinyitja a táskáját, kivesz belőle egy üveget és nagyokat kortyol belőle, majd lenéz rám.
- Kérsz? – felém mutatja az üvegét.
- Nem.
Bólint, majd visszadobja az üveget a táskába és leül elém a padra a két lábam közé. Mosolyogva előrehajolok, és hátulról átölelem a nyakát, mire ő nekem dől és megfogja a lábamat.
- Hm… - mormolja csukott szemmel.
- Igen?
Az arcomat az övé mellé teszem, úgy suttogok bele a fülébe.
- Mit szólnál egy tegnapihoz hasonló masszázshoz? – kérdezi ugyanolyan halkan, hogy csak én hallhassam.
- Ne legyél telhetetlen!
- Általában nem vagyok az. Csak… ha rólad van szó.
- Hízelegsz?
- Persze. – mondja huncut mosollyal az arcán.
Dave hangosan köhint, úgyhogy mindketten ránézünk, de nem hagyja abba, hanem tovább csinálja, egészen addig, amíg Karin és Peter is rá nem néz.
- Menj el dokihoz, ha fáj a torkod. – közli lazán Matt.
Dave válaszként csak grimaszol egyet, majd végignéz a társaságunkon.
- Tekintettel lehetnétek ám azokra is, akik jelenleg az egyedülállók táborát erősítik. - mondja drámai hangon.
- Te max. csak a bénák táborát erősítheted. – rötyög fel Matt.
- Nem is vagyok béna.
- Ja, ha a söröskorsó emelgetéséről van szó. – kotyog bele a beszélgetésbe L.
- Nem védene meg esetleg valaki? – kérdezi esdeklően Dave.
Senki sem válaszol, ismét csak vigyorgunk. Dave keresztbe fonja a karjait és így pont úgy néz ki, mint egy hisztis, dühös kisgyerek.
- Senki?
- Hát, öreg, ezt bebuktad. – mondja ki a nyilvánvalót Phil.
- De szemetek vagytok.
Már épp szólásra nyitnám a számat, amikor Dave rám, majd Karinra néz.
- Kivéve a csajokat. Ők jó arcok.
- Ne puncsolj! – Peter összehúzott szemöldökkel méregeti Dave-et.
- Én?! Soha! – elvigyorodik – Azért, ha lecserélnétek a szépfiúkat, csak szóljatok! – kacsint ránk Dave.
- Álmodozz csak! – nevet fel Peter.
- Inkább figyeld a húgodat. – morogja Felix.
Kissé szorosabban ölelem át Felixet, hogy jelezzem neki azt, hogy mondandóm van a számára. Szerencsére érti a jelemet, mert felém fordítja a tekintetét.
- Ne bántsd már szegényt. – súgom neki.
- Nyugi, csak szívatjuk.
- Látom. – húzom el kissé a számat.
Persze tudom, hogy nem szándékosan piszkálják egymást, de azért néha már-már sajnálom szegény Dave-et… legalábbis engem egy idő után ez már tuti, hogy zavarna…
- Hé! – Felix a kezét a karomra csúsztatja – Ne féltsd! Túléli.
Kis mosolyt erőltetek az arcomra és bólintok. Végül is, Dave nyilván szólna, ha már unná ezt az ugratást.
- Folytassuk az edzést! – mondja Felix, mire a srácok beleegyezően hümmögnek és lerakják azt, ami épp a kezükben van – mobil, iPod, szendvics, üveg, Tablet (?) – és elindulnak a pályára. De most komolyan: minek kell edzésre ilyen kütyüket hozni? A végén még laptoppal a hónuk alatt játszanak a pályán.
Felix is feláll, de mielőtt követné a fiúkat, a padra támaszkodik és lehajol hozzám.
- Engem is így féltesz? – kérdi a szokásos kaján vigyorával.
- Nem.
- Tényleg? – kíváncsiság bujkál a szemében.
- Tényleg.
- Szabadna tudnom, hogy miért?
- Téged nem piszkálnak semmivel. – mondom közönyösen, de mosolyogva.
- Ez mondjuk igaz. – egy pillanatig töprengve mered maga elé, majd megint a szemembe néz - Akkor gyorsan el kell bénázzak valamit.
- Dehogy kell.
- Nem? Akkor jó. Én ugyanis képtelen vagyok bénázni. – közli nagy komolyan.
- Te szegény! A végén még megsajnállak. – most már vigyorgok.
- Jól is teszed. Ezért a pimaszságért igazán adhatnál egy csókot.
- Tényleg? – ismétlem meg egy korábbi kérdését.
- Bizony.
Nevetve adok neki egy csókot. Elégedetten bólint, majd a többiekhez megy a pályára.
- Jól működik a kémia köztetek. – állapítja meg Karin széles vigyorral az arcán.
- Hát, te se panaszkodhatsz. – lököm oldalba.
- Igaz. Mázlisták vagyunk.
Éppen válaszolnék, de Lena beleszól a beszélgetésünkbe.
- Örüljetek csak addig, amíg még lehet. – veti oda nekünk félvállról.
Összenézünk Karinnal, majd Lenára pillantunk. Nem figyel ránk – a mobilját nyomogatja. Barátnőm megint rám néz, majd közönyösen vállat von.
- Nem hallottam semmit. Te?
- Semmit. – mondom nagy meggyőződéssel.
- Fogalmam sincs, hogy mit esznek rajtatok a fiúk. – Lena felnéz a telefonjából.
A szemében nincs semmi biztató, az már egyszer biztos.
- Azt mi se tudjuk, hogy mit bírtak benned. – néz dühösen Karin Lenára.
- Kérdezzétek csak meg őket.
- Kösz, inkább kihagyjuk.
Összeráncolt homlokkal méregetem Lenát. Nem tudom, hogy mit akar tőlünk vagy hogy egyáltalán minek szólt hozzánk, de van egy sejtésem… nyilván savanyú neki a szőlő, amiért a fiúk most velünk vannak.
- Az egy dolog, hogy Felix kavar veled. – Lena rám mutat – Te még friss hús vagy… De ami téged illet – Karinra bök -, lövésem sincs. Komolyan. Végül is ki akarna a kiközösített húgával járni?
Karin hirtelen lesápad. A fenébe! Ezt egyáltalán nem kellett volna felhoznia.
Nyilvánvalóan látszik az arcomon, hogy Lena pontosan tudom, miről beszél – hiába na, soha nem volt pókerarcom -, mert rám vigyorog.
- Na mi az, nem mondtad el a kis barátnődnek a sztorit?
Karin felém fordul.
- Ez meg miről beszél, Sam?
- Karin… én…
Tulajdonképpen nem tudom, hogyan is mondjam el neki ezt, de nem is kell sokat töprengenem rajta, mert Lena megint közbeszól.
- A drágalátos bátyókád elbliccelte a meccseket, úgyhogy kirúgták. – elégedetten néz a barátnőmre, mielőtt folytatná – Mégpedig Felix.
- Ez… igaz? – kérdezi kétségbeesetten Karin.
Az alsó ajkamba harapok és bólintok. Annyira sajnálom azt, hogy pont így tudta meg azt, hogy mi a helyzet…
- Mióta tudod? – faggat tovább Karin.
- Egy ideje. Nézd, én… el akartam mondani, de… 
- Barátnők vagyunk, nem? A barátnők mindent megbeszélnek egymással.
- De igen, de…
- Tudod mit? Most már marhára nem érdekel!
Karin dühösen felpattan mellőlem és elviharzik. Felállok és elindulok utána.
- Karin, várj már!
Hirtelen megtorpan, majd megfordul.
- Mit akarsz? Most már kár magyarázkodnod. Csalódtam benned, Sam. – mondja keserűen, majd hátat fordít nekem és elmegy.
Lehunyom a szemem. Fel akarok ébredni! Ez csak egy rossz álom lehet. Pár másodperccel később kinyitom a szemem, de ez sajnos nem jött be. Nagyon megkedveltem Karint, úgyhogy ez most baromira fáj, még ha igaza is van…
Ökölbe szorítom a kezemet és visszasétálok a padhoz. Lena önelégült fejét látva elfog a düh. Egyenesen odamegyek hozzá.
- Ezt most muszáj volt?
- Miért nem mondtad el neki? – vállat von.
- Egyáltalán mire volt ez jó? Ugye, itt most nem is Karinról van szó? Hanem sokkal inkább rólad! Rólad és arról, hogy nem bírod elviselni azt, hogy a fiúkat nem érdekled! – üvöltöm neki mérgesen.
- Na és aztán? Akkor mi van? – Lena felkel a padról – Nagy hibát követnek el, amiért veletek vannak… és én itt leszek, amikor erre rájönnek.
Mi van? Úgy nézek Lenára, mint akinek nincs ki mind a négy kereke.
- Mondd: te hallod magad egyáltalán? – kérdezem hitetlenkedve.
- Tuti nem.
Megborzongok a hangra. Kivételesen most azért, mert nem számítottam arra, hogy Felix itt áll mögöttem és beleszól a vitánkba.
Megfordulok. Felix megfogja a karomat, maga mellé húz és átöleli a derekamat.
- Jobb lenne, ha lelépnél, Lena. – mondja határozottan.
Felixet nézem, amíg Lenához beszél. A szeme teljesen sötétkék színű. Megint megborzongok, amikor eszembe jut a vitám Felixszel. Akkor is pontosan ilyen sötét színben játszott a szeme a megszokott tengerkék helyett.
- Mi? – látszik rajta, hogy nem számított arra, hogy Felix elküldi.
- Jól hallottad. Semmi keresnivalód nincs itt. 
Félelmetes, hogy mennyi él van a hangjában. Még jó, hogy nem velem beszél így.
Lena dühösen felkapja a táskáját a padról. 
- Ezt még nagyon megbánod. – sziszegi mérgesen, majd itt hagy minket.
Felix az egész testével felém fordul, de nem enged el az öleléséből.
- Mi volt ez az egész?
- Lena beszólt nekünk, aztán elmondta, hogy kirúgtad Holgert. Karin nem tudott erről… és most haragszik rám, amiért ezt elhallgattam előle. – hadarom kissé idegesen.
- Semmi baj. Majd megbékél.
Közelebb von magához, én pedig nagyot sóhajtva hozzábújok.
- Elszúrtam.
- Ez nem igaz. Bachmann-nak meg kellett volna mondania az igazat. Ez nem a te hibád.
- Gondolod?
Végül is… van benne valami. Bár, ettől még beavathattam volna Karint… Á, hülye helyzet úgy, ahogy van.
- Igen.
- Karin hová ment? – kérdezi a mellettem álló Peter.
Kissé elhúzódok Felixtől, mielőtt válaszolnék.
- Nem tudom. Talán… haza. Legalábbis arrafelé indult.
- Hé, Felix! Gáz lenne, ha most elmennék?
- Dehogy. Menj csak! – hátrafordul a többiekhez – A mai edzésnek annyi. Szerdán alapból tovább maradunk.
Mindenki egyetértően bólogat és elindulnak átöltözni.
- Egy perc, oké?
Bólintok. Ad egy puszit a hajamba, majd gyorsan a többiek után siet.
Hamarosan már megint itt van mellettem. Elköszönünk a srácoktól, majd kézen fogva hazamegyünk.


Szokás szerint Felixékhez megyünk, mert itt legalább kettesben vagyunk. Most lent vagyunk a nappaliban. Vagyis csak én, Felix épp a konyhába ment innivalóért.
Felpillantok, amikor megjelenik a gyümölcslémmel a kezében. Egy hálás pillantás kíséretében átveszem tőle a poharat és nagyot kortyolok belőle, majd leteszem az előttem álló asztalra. Felix is iszik, majd lerakja és leül mellém. A kezét a támlára teszi, így hozzá tudok kucorogni. Felhúzom a lábamat és átölelem a derekát.
- Sajnálom, hogy elszúrtam az edzést. – mondom halkan.
- Nem te szúrtad el.
- A többiek sem haragszanak rám?
- Rád? Ugyan miért?
Nem felelek, csak még inkább hozzábújok.
- Nézd! Mindenki levágta, hogy mi a helyzet. Lena eléggé… idegesítő tud lenni.
- Nekem mondod? – kérdezem sóhajtva.
- Figyelj! Karin a barátnőd, nem?
- De.
- Hát akkor meg? Ha lenyugszik, akkor meg tudjátok beszélni ezt az egészet.
- Tudom, de… el kellett volna mondanom neki már rég, de egyszerűen nem tudtam.
- Miért?
- Mert… olyan szeretettel mesélt Holgerről és arról, hogy kiállt mellette… és… nem volt szívem megmondani neki. Nem akartam, hogy csalódjon a bátyjában. Tudod… nekem fontos a család, főleg most, hogy alig van olyan, akire számíthatok.
- Nem hibáztál. Már mondtam neked: Bachmann-nak kellett volna elmondania az igazat ahelyett, hogy össze-vissza kamuzik itt mindenfélét. Nem tehetsz róla. Hallod? 
Bólintok, majd egyenesen Felix szemébe nézek, amely most az eredeti színében pompázik.
- Szóval… szerinted Karin megbékél?
- Biztos.
- Kösz, hogy ilyen rendes vagy.
- Nincs mit. Egyébként…
- Igen?
- Ugye tudod, hogy rám is számíthatsz?
Mosolyogva bólogatok. Felix lehajtja a fejét az enyémhez és megcsókol.
Miután elválunk, a fejemet a mellkasára hajtom és töprengve nézek magam elé. Csend telepszik közénk. Egyedül csak a szívverését hallom, ami egyenletesen dübörög a fülembe. Felix néha végig-végigsimít a hátamon. Ettől a kettős egyhangúságtól teljesen elálmosodom, pedig még nem akarok aludni... Igazából folyton Lena gúnytól csöpögő szavai járnak a fejemben. Meg persze Karin. Holnap beszélnem kell vele... mindenképpen. Valójában Lenát is jól kiosztanám, de nem akarok azért annyira lealacsonyodni a szintjére...
- Elgondolkoztál. - jegyzi meg Felix, majd egy puszit nyom a hajamba.
Alig észrevehetően bólintok.
- Tulajdonképpen... - kezdem el tétován a mondanivalómat.
- Igen?
Felemelem a fejemet a mellkasáról, hogy a szemébe nézhessek.
- Az egész zűrről Lena tehet. Ha nem mondja azt, amit, akkor Karin nem pöccen be és ez az egész szarság ki se derül. - mondom nagyot sóhajtva.
- Mit mondott? - elsötétül a pillantása és komoran néz rám.
- Azt, hogy... nem érti, hogy Peter miért van Karinnal, amikor Holger... 
Nem fejezem be a mondatot, de Felix persze így is érti, hogy mire akarok kilyukadni. Nem mond erre semmit, reakcióként egyszerűen csak felmordul. Így nyilvánítja ki a nemtetszését.
Az ajkamba harapok, mert egyelőre nem tudom, hogy elmondjam-e neki azt is, amit az a szőke csaj róla/rólunk mondott. Azért hezitálok, mert nem biztos, hogy érdemes-e ezzel foglalkoznom... 
A tanácstalanságomra Felix adja meg a választ.
- Van még valami? - a hangja kedvesen cseng, de az arca ugyanolyan komor.
Kibontakozok az öleléséből és lehajtom a fejemet.
- Azt mondta, hogy csak azért vagy velem, mert új vagyok itt. - suttogom.
Jó ideig nem válaszol, csupán engem bámul. Ezt onnan tudom, hogy érzem magamon a tekintetét. Egy fáradt sóhaj kíséretében felé fordulok. Szinte pókerarccal néz rám, nem látok semmilyen érzelmet rajta.
- És te ezt elhiszed? - kérdezi halkan, de dühösen.
- Nem, dehogy. Szerintem Lena csak azért mondta ezeket, mert féltékeny.
- Féltékeny? - néz rám értetlenül.
Bólintok.
- Karin korábban elmondta, hogy Peter járt vele... és te is. - vállat vonok.
- Lena alapból szeret kavarni.
- Ezért szakítottatok vele?
Jó, tudom, ez most így hülyén hangzik, de végül is van igazság tartalma...
- Nézd, Lena... - a kezét az állára simítja - hogy úgy mondjam... nem igazán hűséges típus. 
- És emellett baromira gonosz is. - lemondóan legyintek - Sosem fogom megérteni az ilyen embereket.
- Nem is kell.
Magához húz és a homlokát az enyémnek támasztja.
- Ugye nem hagyod, hogy Lena befolyásoljon? - kérdi nagyon halkan.
- Nem. Ahhoz túl fontos vagy nekem... - vallom be kissé elpirulva.
- Akkor jó. - lágyan elmosolyodik.
Apró csókokat hint a számra, majd amikor odaadóan simulok hozzá, a csókjai felerősödnek. 
Ez az édes intimitás feledteti velem a ma délután történteket...

2014. június 22., vasárnap

14. fejezet - Szombat

Reggeli után Lisával játszok, amikor csengetnek. Kimegyünk, hogy megnézzük, ki keres minket - Karin az. Köszönünk egymásnak, majd beengedem a házba.
- Ki az? - kérdezi Rach a nappaliból.
- Karin.
Rach kijön a nappaliból és ő is köszön a barátnőmnek.
- Lisa, kijössz velem a kertbe?
- Igen, anya.
Lisa már szalad is a cipőjéért. Rach rám kacsint.
- Legalább lesz időtök beszélgetni.
Mosolyogva bólintok. Megkínálom Karint enni- és innivalóval is, de semmit sem kér, úgyhogy behívom a szobámba.


Odabent lehuppanok az ágyra, Karin a székemet választja.
- Ne haragudj, hogy nem írtam. - kezdi Karin - Nem tudtam, hogy meddig lesztek bent a városban és nem akartalak zavarni.
- Nem zavartál volna, de amúgy én is ezért nem írtam neked. - nézek rá mosolyogva.
- Na, szép! - neveti el magát barátnőm.
- De most nem zavarsz, úgyhogy igazán mesélhetnél arról, hogy mi volt. - hajolok közelebb izgatottan Karinhoz.
- Nagyon jól éreztem magam Peterrel.
- Bővebben? - kérdezem kíváncsian.
- Hát... dumáltunk, filmet néztünk, aztán sétáltunk... és este hazakísért. - sorolja csillogó szemmel.
- És?
- Mi az, hogy "és"?
- Hát... más nem volt? - vigyorgok barátnőmre.
- Este... a házunk előtt... megcsókolt. - mondja szinte suttogva.
- Tényleg? De jó! És akkor most... összejöttetek?
Karin bólint, mire széles vigyor terül el az arcomon. Felállok és megölelem Karint.
- Gratulálok. - súgom a fülébe.
- Kösz. Na és a te estéd milyen volt?
Visszaülök az ágyra, mielőtt válaszolnék.
- Nagyon jól szórakoztam. A srácok tisztára hülyék voltak.
- És Felix? Bejött neki a felsőd?
- Igen.
Mindketten vigyorogva nézünk egymásra. Mondjuk, nem csoda, hogy ilyen idióta vigyor van mindkettőnk arcán, hiszen - végre - mindketten egyenesbe jöttünk a pasikkal... és ez tök jó, főleg, hogy mi barátnők vagyunk és a srácok is haverok.
- Mikor találkoztok Peterrel?
- Valójában... nemsokára. Csak előtte átjöttem hozzád, hogy beszámoljak.
- Jól tetted.
Még vagy egy órán keresztül beszélgetünk mindenféléről, majd Karin elköszön és elmegy.
Mostanában nem nagyon foglalkoztam a munkámmal, úgyhogy a laptopomért nyúlok és nekiállok a félkész állapotban lévő cikkem befejezéséhez.
Amikor kész, elküldöm és szinte a küldéssel egy időben megrezzen a mobilom. Sms-em jött - Felixtől.

Szia! Rám érsz valamikor?

Megint kiül a hülye vigyor az arcomra, mialatt a választ írom.

Szia! Persze. Nincs semmi dolgom. Átjössz?

Hangos kacajt hallok a kert felől, ezért odamegyek az ablakhoz és kinézek. Lisa focizik és pont rúgott egy gólt, Rach pedig a virágokat gondozza. Ebben mondjuk nincs semmi meglepő, mert szereti a virágokat és hétvégente mindig elrendezi a kertet, mert hétköznap dolgozik és erre már nem jut ideje.
Egy kicsit megijedek, amikor hirtelen elkezd rezegni a telefonom a kezemben. Még jó, hogy nem dobtam el.

2 perc.

Elégedetten bólintok és kimegyek a kertbe a többiekhez. Tájékoztatom Racht arról, hogy Felix átjön.


- Rach?
- Tessék? - néz fel rám kérdőn és lerakja a kezében tartott kis ásót.
- Felix átjön. Nem gond?
- Nem, dehogyis. Azt hívsz át, akit szeretnél.
Bólintok. Hangokat hallok a szomszédból, így arrafelé nézek. Felix az, épp az ajtót zárja be. Amikor megfordul, találkozik a tekintetünk és elvigyorodik. Igencsak meglepődök, amikor nem a kerítés felé veszi az irányt, hanem az utca felé. Már majdnem utána szólok, hogy most mi van, de csakhamar meglátom, hogy a bejárat felől jön.
- Szia!
- Szia...sztok! - teszi hozzá, amint meglátja a többieket. Rach int egyet neki.
Felix mellém áll, a kezét a hátamra rakja és ad egy puszit az arcomra.
- Hogyhogy kerültél? - kérdezem vigyorogva.
- Most... nem vagy egyedül. - súgja nekem úgy, hogy az arcomon érzem a leheletét.
Lisa eddig annyira elmerült a labdázásba, hogy csak most veszi észre azt, hogy kint vagyok. Amint meglát, vigyorogva szalad felém.
- Sammy, játszol velem?
- Most nem. Talán majd később, jó?
- Hát... jó. - mondja kicsit csüggedten.
Utálom magam, amiért most szomorú miattam, de tulajdonképpen Felix most először jött át hozzánk - hozzám - és most szeretnék csak vele foglalkozni. Azért, hogy el kicsit felvidítsam Lisát, leguggolok hozzá.
- Ha anya megengedi, akkor majd valamikor elmegyünk biciklizni, rendben?
Na, erre rögtön felcsillan a szeme.
- Tényleg?
- Hát persze. De előtte megbeszéljük anyával! - emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat.
- Oké. Anya!
Lisa már rohan is Rachhez. Én felállok és Felixre pillantok.
- Nem akarsz bejönni? Ott nyugisabb egy kicsit.
- De.
Rachre nézek, akinek most nagyban magyaráz Lisa. Nem akarom félbeszakítani Lisa kis monológját, úgyhogy csak a házra mutatok, mire Rach bólint, úgyhogy kézen fogom Felixet és bemegyek vele.


- A szobám arra van. - mutatok a folyosó végére.
Felix bólint, úgyhogy rögtön arra vesszük az irányt. Amint belépünk a szobámba, elveszem a laptopomat az ágyamról és átteszem az asztalra, majd Felixre pillantok, aki még mindig az ajtóban áll, pont úgy, mint anno én, amikor nála voltam.
- Nem ülsz le?
Habozva biccent egyet, majd leül az ágyam végére. Már megint déjá vu-m van…
- Hozzak valamit inni?
- Kösz, nem.
Leülök mellé és őt figyelem. Töprengve néz körbe a szobámban. Valamiért erről rögtön az jut az eszembe, hogy még jó, hogy kitakarítottam… hülye gondolat, nem?
A kezemet ráteszem a térdére, mire először a kezemre néz, majd egyenesen rám.
- Minden oké?
A jobb kezét a kezemre teszi.
- Persze.
- Biztos? – érdeklődők tőle óvatosan.
- Beszéltem az apámmal. – közli színtelen hangon.
- Mikor?
- Ma reggel.
- Az jó.
- Hát, ahogy vesszük. – mondja vállvonogatva.
- Miért?
- Eredetileg úgy volt, hogy a hétvégére felmegyek hozzá… de felhívott és közölte, hogy nem ér rá velem foglalkozni, mert fontos tárgyalásai lesznek.
Hatalmas gombócot érzek a torkomban. Szegény! Eddig sem volt jó a viszonyuk… és hiába próbál meg közönyösen beszélni az apjáról, azért mégiscsak látni a szemében, hogy nem esik neki jól az, hogy az apja passzolta a találkozójukat.
- Hétvégén is szokott dolgozni?
- Ezek szerint. – állapítja meg gúnyosan – Szerintem csak a barátnőjével akar lenni, csak nem volt képes bevallani.
- Sajnálom.
A kezemet végigfuttatom a hátán, fel a válláig, majd fél oldalvást átölelem. Nagyot sóhajtva hajtja rá a fejét az enyémre.
- Ezért sem szóltam neked tegnap erről… tudtam, hogy úgyis lemondja. – mondja keserűen.
Elhúzom a fejemet és megérintem az arcát. A hüvelyujjammal finoman elkezdem cirógatni.
- Tudod mit? Csináljunk ma azt, amit szeretnél! Jó?
- Mindig azt csinálunk, amit én akarok. – rám vigyorog.
- Egoista. – tetetett szigorral nézek rá.
Elneveti magát és ad egy lágy csókot.
- Egyébként… kösz. De már az is jó, ha velem vagy.
Bólintok.
- Hozok be magamnak innivalót. Te biztos nem kérsz semmit?
- Kóla?
- Oké. Mindjárt jövök.
Kisietek a konyhába, öntök neki egy pohárba kólát, magamnak gyümölcsét – az egész kábé két perc alatt megvan -, majd visszamegyek a szobámba.
Felix már nem az ágyon ül, hanem az íróasztalomnál áll és a parafa táblámat szemléli. Megköszörülöm a torkomat, mire hátrafordul. Odalépek hozzá, átnyújtom neki a poharat, amit egy bólintás kíséretében átvesz. Iszok pár kortyot, majd leteszem a poharamat az asztalra és megint leülök az ágyamra.
- Jók a képeid. – közli, majd iszik egy keveset.
- Köszi.
- Ezek mostaniak? – a Karinnal közös képeimre mutat.
- Igen.
- Ő… az anyukád? – kérdezi habozva, de kedvesen.
- Igen.
Lefelé pillantok, mert egy kicsit zavar Felix kutató tekintete. Persze ő nem tehet erről… de vannak dolgok, amikről senki sem beszél szívesen.
Lerakja a poharát az asztalra – inkább hallom, semmint látom -, majd idejön hozzám. Letérdel elém és a két kezét a testem két oldala mellé teszi.
- Hé! Ne haragudj… nem kellett volna felhoznom.
- Ugyan! Semmi gond.
- Komolyan?
- Persze.
- Akikről kiraktad a képeket… fontosak neked, igaz?
Halvány mosolyra húzódik a szám.
- Igen. Talán… ha adsz magadról egy képet, akkor azt is kirakom.
Kisfiúsan elvigyorodik.
- Tényleg?
Határozottan bólintok.
- Ha adsz…
- Adok. – vág a szavamba és megcsókol.
A csók közben szorosan magához ölel. Végighúzom a kezemet a vállain. Olyan izmos… és jó képű. Tulajdonképpen még mindig nem értem, hogy mit bír bennem és miért van velem… de nyilván valamit jól csinálok, mert eddig még nem rettentettem el magamtól semmivel…
A nyelvünk immár sokadszorra találkozik. Felix lazán hátraül a sarkára és lehúz az ölébe. Elszakítja a száját az enyémtől, ad egy puszit az arcomra, majd az ajkai levándorolnak a nyakamra. Beletúrok a hajába és halkan sóhajtok. Még szorosabban von magához, miközben az ajkai még mindig a nyakamon vannak… szédítő érzés.
Ezt a roppant idilli és meghitt pillanatunkat zavarja meg Rach, amikor kopog az ajtón. Felix felemeli a fejét, én pedig lemászok róla és felállok. Mire az ajtóhoz érek, Felix már az ágyamon ül totál ártatlan arccal. Kinyitom az ajtót.
- Igen?
- Bocs, ha zavarok, de… nemsokára kész az ebéd.
- Oké.
Rach nem jön be a szobámba, csak áll az ajtóban.
- Maradsz ebédre? – kérdezi Felixet.
- Nem akarok zavarni…
- Miért zavarnál?
- Rach általában háromszor annyit főz, mint amennyit mi meg tudunk enni. – magyarázom Felixnek.
- Akkor maradok. – mondja vigyorogva.
Rach bólint, majd becsukja az ajtót.
Visszasétálok Felixhez és megsimogatom a fejét.
- Hogy tudsz ilyen pókerarccal nézni? – kérdezem mosolyogva.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz… nem csináltam semmit. – pillant rám a szokásos boci nézéssel.
- Nem?
- Nem.
- Oké.
Kinyújtom felé a kezemet, amit megfog és az ölébe ránt.
- Ki kellene mennünk a konyhába.
Elvégre azért nyújtottam felé a kezemet, hogy kimenjünk.
- Tényleg?
A szája vészesen közel kerül az enyémhez, ahogy hozzám hajol.
- Igen. Végül is… te mondtad, hogy nem csináltál semmit. – most én vágok ártatlan fejet.
- Ez nem ér! – biggyeszti le az ajkát.
- Így jártál. – vállat vonok és felkelek.
Ismét a kezemet nyújtom felé, amit most már elfogad, így kimegyünk a szobámból.


Mielőtt belépnénk az ebédlőbe, Felix megállít a folyosón és gyorsan megcsókol.
- Ezt megismételhetnénk máskor is... - súgja érzékien a fülembe, amitől teljesen libabőrös leszek.
Szórakozottan bólintok, majd csatlakozunk a többiekhez.
Egymás mellé ülünk Rachcsel és Lisával szemben. Rach kihozza a konyhából a kajával megpakolt tányérokat és leteszi elénk.
- Jó étvágyat!
Bólogatunk és neki is látunk az evésnek.
- Bernd? – kérdezem Racht.
- Georgnál van. Később jön.
Több szó nagyon nem esik az ebéd alatt. Mindenki el van foglalva a tányéron lévő kaja elpusztításával.
- Kérsz még? – néz kérdőn Rach Felixre.
- Á, dehogyis. Tele vagyok. – dől hátra kényelmesen.
- Sam?
- Kizárt.
Rach felkel az asztaltól és elkezdi leszedni az asztalt.
- Segítsek? – kérdem Racht.
- Kösz, nem kell. Menjetek csak.
Felixre nézek, aki bólint egy aprót, úgyhogy otthagyjuk Racht és Lisát az ebédlőben.


A szobámba visszaérve Felix rögtön végignyúl az ágyamon. Mosolyogva leülök mellé és – mivel hason fekszik - a kezemet a hátára teszem.
- Ennyire jól laktál?
- De mennyire.
- Jobb volt, mint a pizza?
- Igen… de én nem szoktam főzni, szóval marad a pizza.
- Ha szépen megkérsz, talán főzök majd neked.
Felix feltámaszkodik a könyökére és felém fordítja a fejét.
- Tényleg?
- Persze.
- Hát… most egy masszázzsal is megelégednék. – közli vigyorogva.
- Nem vagy te egy kicsit szemtelen? – nézek rá felhúzott szemöldökkel.
- Talán egy kicsit. – mondja beleegyezően.
- Jól van, egy masszázs.
Újra visszafekszik, én pedig ráülök a fenekére, mert így könnyebben tudom masszírozni.
- Ne vegyem le a pólómat?
Mivel oldalra van fordítva a feje, ezért pontosan látom, hogy kajánul vigyorog.
- Mondd: nem vagy te egy egészen kicsikét nagyigényű?
- Én? Dehogy.
Előrehajolok és adok egy puszit az arcára, majd tovább folytatom a masszírozást. Az tény, hogy póló nélkül jobban látnám az izmait, de így is érzem, hogy a teste milyen jól ki van dolgozva. Egy idő után teljesen ellazulnak az izmai.
Megint előrehajolok.
- Na? Milyen? – suttogom a fülébe.
- Pazar.
Elégedetten bólintok, mialatt az ujjaim újra és újra végigszántanak a hátán és a vállain.
- Ugye nem alszol? – kérdezem tőle, mert már egy jó ideje nem hallottam a hangját.
- Hm…
Leszállok róla és mellé ülök. Felix a hátára gördül és a mellkasára ránt.
- Ezt nem-nek veszem. – állapítom meg félhangosan.
A kezemet végighúzom a mellkasán. Amikor a kezem a szíve fölé téved, megérzem, hogy milyen szaporán dobog a szíve.
- Gyorsan ver a szíved.
- Miattad. – közli egyszerűen, majd mélyen a szemembe néz.
- Ezt örömmel hallom.
Mosolyogva bólint és kissé megemeli a fejét, hogy megcsókolhasson. Amint az ajka az enyémhez ér, tudom, hogy elvesztem…
…megint.


Egész délutánig maradt nálam – a csókcsatánk után filmet néztünk -, majd hazament, mert a haverjaival volt találkozója, úgyhogy este Rachékkel voltam. Jó volt, mert este már Bernd is itthon volt.
Alig várom, hogy hétfő legyen és újra lássam Felixet. Már előre megmondta, hogy vasárnap Davékkel lesz, ami ellen persze semmi kifogásom sincs, hiszen nem várhatom el tőle azt, hogy minden egyes percét velem töltse… még akkor sem, ha én azt szeretném. Nem akarok rátapadni és kisajátítani, mert tudom, hogy milyen sokat jelentenek neki a haverjai.
Főleg, hogy most már tudom azt, hogy én is sokat jelentek neki.

2014. június 18., szerda

13. fejezet - Péntek

Óracsörgésre ébredek. Mielőtt kimásznék az ágyból, nagyot nyújtózkodok. Alig várom már az estét, amit Felixszel és a haverjaival fogok tölteni.
Apropó Felix…
A szívem rögtön melegséggel telik meg, amint felidézem magamban őt és persze a tegnapi napot...


A tegnapi nap is hasonlóan alakult, mint a szerda, csak annyiban volt más, hogy tegnap nem volt edzés, mert az csak hétfőnként és szerdánként van. Délelőtt-délután Lisával voltam, majd miután Rach megjött, én mehettem Felixhez. Estig filmeket néztünk, majd hazajöttem. Valójában nem volt tegnap semmi említésre méltó, kivéve persze Felixet, aki szerencsére ugyanolyan jó kedvű volt, mint általában. Talán még jót is tett neki az, hogy egy kicsit megnyílt nekem.


Kopogást hallok, majd meglátom Racht az ajtóban.
- Ébren vagy?
- Persze. Miért?
- Megyek dolgozni. Lisa reggelizik.
- Oké, egy percet kérek.
Rach bólint, majd kimegy és becsukja az ajtómat.
Gyorsan felkelek, átöltözök, majd kisietek Lisához.


Reggeli után Lisa szobájában játszottunk, mert eléggé borús az idő és a szél is igencsak feltámadt, úgyhogy nem tartottam jó ötletnek azt, hogy kimenjünk a kertbe. Még csak az kéne, hogy Lisa megfázzon. Magam miatt nem aggódok, mert ritkán vagyok beteg, de azért mégsem szeretném, ha Lisának bármi baja lenne. Együtt megfőztük az ebédet, majd megebédeltünk, utána pedig ismét játék következett. Szeretek az unokahúgommal lenni, úgyhogy egyáltalán nem esik nehezemre játszani vele. Sőt, éppen ellenkezőleg – nagyon is élvezem azt az időt, amit vele tölthetek.


Az óra fél négyet mutat, amikor csengetnek. Kinyitom az ajtót – Karin az.
- Szia! – leveszi a fejéről a kapucnit.
- Szia! Hát te?
Kijjebb nyitom az ajtót és beinvitálom Karint. Elveszem tőle a kabátját, majd intek neki, hogy menjen be a nappaliba.
- Én… ma találkozom Peterrel.
- Tudom. – miután felakasztottam a kabátját, csatlakozok hozzá és Lisához a nappaliba – És?
- Hát… izgulok. Tulajdonképpen most leszünk először kettesben.
- Mikor is találkoztok?
- Ötkor. Náluk.
- Figyelj, minden rendben lesz. Kedvesnek tűnik és ha összejöttök, remélem, hogy végre én is megismerhetem.
- Persze. Feltétlenül. – csillogó szemekkel néz rám, majd lehuppan a kanapéra – Olyan jó fej… és cuki.
Nevetve figyelem barátnőmet.
- Már korábban is mondtam neked, hogy látni rajtad azt, hogy mennyire odavagy érte.
Karin nem válaszol, csak bólint egyet.
- Azért írj ám majd, hogy hogyan sikerült a találkozásotok.
- Egyértelmű. Te is írsz majd?
- Persze.
Leülök a fotelba, majd végigsimítok Lisa buksiján, aki a fotel mellett legózik.
- Ugye nem haragszol rám?
- Miért haragudnék? – kérdezem értetlenül.
- Hát… mert nem leszek ott veled.
- Ugyan már! Egyáltalán nem probléma. Különben is: Peter lemondta a bandát miattad, úgyhogy én is tudlak nélkülözni.
- Igen, tudom. Valójában… még soha nem hagyta ki a péntek esti bandázást, csak akkor, ha beteg volt.
- Na, látod! Felix is mondta, hogy bír téged.
Karin bólint.
- Tudod… örülök annak, hogy mindezt megoszthatom veled. Még soha nem volt senki ennyire jó barátnőm, mint te.
Egészen elérzékenyülök a szavaitól. Nagyon jólesik az, amit mond.
- Ezzel én is így vagyok.
- Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled… főleg most. Sajnálom, hogy önző vagyok, de jó, hogy itt vagy.
Bocsánatkérően pillant rám, de persze egyáltalán nem tudok rá haragudni. Miért is tenném? Nekem is jó, ha van kivel beszélgetnem. Jó, persze, az lenne a legjobb, ha anyu itt lenne, de igazán hálás vagyok Rachéknek, Karinnak és természetesen Felixnek is, amiért figyelnek rám.
- Semmi gond. Az a helyzet, hogy örülök annak, hogy rád mindig számíthatok.
Karin felpattan a helyéről, idejön hozzám és átölel. Amikor elenged, furcsán csillog a szeme.
- Ugye nem kezdesz el bőgni? – kérdezem tőle kedvesen.
- Nem, dehogy.
- Akkor jó. A végén még lesírod a sminked.
Mosolyogva megrázza a fejét.
- Még csak az kéne. Tudod, meddig készültem?!
Összenevetünk. Hallom, hogy nyílik az ajtó. Kisvártatva Rach belép a nappaliba.
- Sziasztok!
Köszönünk neki, majd segítünk neki kipakolni mindazt, amit vett.
- Rach?
- Tessék?
- Kell segítenem még valamit vagy tudsz nélkülözni?
- Miért?
- Bemennék Felixszel és a haverjaival a városba.
- Jól van, menj csak.
- Tényleg?
- Hát persze. Péntek van, úgyhogy lazíts csak nyugodtan. – mondja Rach mosolyogva.
- Kösz. – Karinra pillantok – Nem akarsz segíteni? Fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel.
- De, persze.
Hosszas töprengés után felveszek egy sötétkék, csőszárú farmert, egy fekete, kivágott hosszú ujjú felsőt és egy barna, hosszúszárú csizmát. Ezután vetek egy pillantást a tükörre.
Miután megnézem magam a tükörben, kérdőn sandítok Karinra.
- Vélemény?
Válaszként felmutatja a hüvelykujját.
- Nem túlzás? – mutatok a kissé mély dekoltázsomra.
- Á, dehogy. Felix odalesz érte.
- Gondolod?
- Tuti.
Nem túl határozottan, de azért bólintok egyet.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Most viszont már mennem kéne…
- Persze, menj csak. Nem akarom, hogy miattam késs.
Megölelem a barátnőmet, majd együtt kimegyünk a nappaliba, hogy elköszönjünk Rachtől, mert lassan nekem is át kell mennem Felixhez. Felkapom a fekete, vékony kabátomat, de nem húzom fel a zipzárt – nem tudom, hogy meddig maradunk, de ha estefelé jövünk csak haza, akkor már hűvös van -, elrakom a kulcsomat és a telefonomat, majd Karinnal kisétálunk a házból.


Egy kicsit még beszélgetünk kint, mielőtt Karin menne. Szerencsére már egész jó az idő, nyoma sincs a délelőtti sötét felhőknek és a szélnek. Néha még a Nap is elő-előbújik.
Háromnegyed öt körül aztán Karin elmegy, úgyhogy átmegyek Felixhez. Besétálok a kapun és megállok a kertben. Előveszem a mobilomat és megcsörgetem Felixet, ugyanis még tegnap megbeszéltük, hogy így jelzem neki azt, hogy itt vagyok.
Alig egy-két perc múlva nyílik az ajtó és kijön, majd amikor a szemembe néz, elindul felém. 
Hirtelen elgyengül a lábam. Már megint elképesztően helyes… Hangos szívdobogással figyelem, amíg lazán idejön hozzám. Tetőtől talpig végignéz rajtam. Amikor a dekoltázsomhoz ér a tekintete, elvigyorodik.
- Nagyon… csini vagy.
- Te is jól nézel ki. – mondom elpirulva.
- Mint mindig. – közli széles vigyorral az arcán.
- Azt azért nem mondanám… - húzom egy kicsit az agyát.
- Szemtelen.
Még közelebb lép, magához ránt és megcsókol. Nem azért, semmi kifogásom sincs a csókjai ellen, de ez most határozottan nem tett jót a lábamnak, mert még inkább gyengének érzem. Persze próbálom magam tartani, mert az kicsit ciki lenne, ha összeesnék előtte.
A homlokát a homlokomnak támasztja.
- Bejössz?
- Igen.
Kézen fog, úgy megyünk be. 


- Kérsz valamit?
- Kösz, nem.
Bevezet a nappaliba, leül a kanapé jobb oldalára és az ölébe húz.
- A többiek?
- Dave hazament átöltözni, de nemsokára itt lesz.
- Hányan leszünk?
- Velünk együtt hatan. Elméletileg.
- És gyakorlatilag?
- Lehet, hogy jön Birgit is.
- Ő ki?
- Matt barátnője… vagyis az exe. – Felix homlokráncolva néz rám – Igazából már nem nagyon tudom követni, hogy együttvannak-e vagy sem.
- Értem. Tehát akkor Dave-vel megyünk be a városba?
- Igen. – vállat von - Kocsival gyorsabb. A többiekkel ott találkozunk.
Bólintok.
- Pontosan hová is megyünk?
- A városközpontban van egy jó kis hely. Majd meglátod.
- A srácoknak nem gond, hogy én is megyek?
- Dehogy. Miért lenne?
Gyámoltalanul vállat vonok. Ha Birgit nem jön, akkor én leszek az egyetlen lány a csapatban. Ez persze engem nem zavar, csak nem akarom, hogy ez gond legyen a fiúknak. Valójában nagy szükségem lenne Karinra, de nem zavarhatom meg, amikor Peterrel van, főleg most, hogy lehet összejönnek.
- Hé! – az állam alá nyúl és megemeli a fejemet – Tudják, hogy velem vagy és elfogadják.
Megint bólintok egyet. Ezt azért jó tudni…
- Egyébként is bírnak téged. – úgy közli, mintha csak az időjárásról fecsegne.
- Tényleg? – kérdezem mosolyogva.
- Aha.
- És te?
- Tudod jól, hogy igen.
Helyeslően mosolygok, mire ő magához von és gyengéd csókot ad.
- Ugye tudod, hogy egész este melletted leszek?
- Igen?
- Bizony. – mondja nagy meggyőződéssel – Amilyen dögös vagy, a végén még lecsapnak a kezemről. – vigyorogva a dekoltázsom felé int a fejével.
- Hát… csak nem.
- Remélem is.
Nevetve a kezeim közé fogom az arcát és most én csókolom meg őt.
- Egyébként… Karinnak köszönheted, hogy ezt vettem fel.
- Tényleg?
- Igen. Én mást akartam, de rábeszélt erre.
- Nagyon helyes. Majd megköszönöm neki, ha látom. – közli huncut mosollyal.
- Remélem, hogy minden jól alakul köztük.
- Biztos. Jó fejek mindketten.
- Igen, azok. És… te is. – simítok végig az arcán, majd le a nyakán.
- Ennek örülök. – mondja kissé elmélyült hangon.
A kezét, ami eddig a derekamon volt, most felcsúsztatja a hátamra és megcsókol. A kezemet átkulcsolom a nyakán, mire még inkább elmélyíti a csókunkat. A nyelvünk a csók alatt össze-összeér. Ilyenkor kellemes borzongás fut végig rajtam, amit feltehetően Felix is érez, mert ilyenkor jobban szorít magához. Elképesztő, hogy mennyi reakciót vált ki belőlem.
A csókolózásunkat a csengő szakítja félbe. Elhúzódom, Felix pedig halkan káromkodik. Mielőtt ajtót nyitna, még ad egy gyors csókot.
- Bocs, hogy késtem. – sajnálkozik Dave.
- Nem gond. – morogja Felix.
Dave bejön a házba és rám néz, majd Felixre, végül megint rám.
- Csak nem… zavartam meg valamit?
- Nem. – mondom és kicsit elmosolyodom.
Persze, hogy megzavart, de azt mégsem mondhattam neki. Nem akarom, hogy emiatt ugrassa Felixet… és nyilván elmondaná a többieknek is. Hiszen, ilyenek a fiúk, nem?
- Jól nézel ki, Sam.
- Ó, köszi. Te is.
Felix védelmezően átöleli a derekamat.
- Mehetünk?
Dave-vel bólintunk, úgyhogy elindulunk a városba, ahol a többiek nyilván már várnak ránk.


Amikor megérkezünk, Dave leparkol, majd gyalog átmegyünk a parkolóhelyből a találkozóhelyre. Belépünk és Felix egyenesen hátramegy. Még jó, hogy fogja a kezemet, mert így tudom, hogy merre kell menni. Közben folyamatosan körbenézelődök. A hátsó részben bokszok vannak, amelyek válaszfallal el vannak választva egymástól. Az egyik ilyen boksz jobb oldalán már ott ülnek a srácok, azaz Matt, L és Phil. Meglátnak minket, kölcsönösen üdvözöljük egymást, majd leülök velük szembe a falhoz, mellettem Felix foglal helyet, őmellette pedig Dave.
- Birgit? – kérdezi rögtön vigyorogva Dave Mattet.
Matt lemondóan legyint.
- Nem jön.
- Peter se. – mondja L.
- Ja. Csajozik. – vigyorodik el Phil.
Dave felém és Felix felé fordul.
- Mit isztok?
- Nekem kell vezetni? – kérdez vissza Felix.
- Naná. Sörözni akarok.
- Akkor egy kólát. – mondja Felix.
- Sam?
- Kóla. – válaszolom.
Dave elmegy, Felix ráteszi a kezét a combomra.
- Nem gyümölcslé? – néz rám vigyorogva, majd egy kicsit megszorítja a combomat.
- Most nem. Nem is mondtad, hogy van jogsit.
- Pedig van. Péntekenként általában én vagyok hazafelé a sofőr.
Hamarosan visszaérkezik Dave az italokkal. Odaadja nekünk a kóláinkat, majd megint elmegy, ám másodszorra már két korsó sörrel tér vissza.
- Rögtön kettő? – nézek rá kérdőn.
- Mindig ennyit tolok. – mondja lazán.
- Ja. Ez is menő, mint a névrövidítés? – löki oldalba Felix.
- Persze. Bírják a csajok. – Dave cinkos pillantást vált a velünk szemben ülőkkel.
- Sam? – néz rám Phil.
- Hát… attól függ. Hányni is szoktál? – kérdezem mosolyogva Dave-et.
- Á, dehogy.
- Dehogyisnem. Csak nem emlékszel rá. – vágja rá Felix.
Ezen mindenki jót röhög. Dave bosszúsan pillant az emberemre.
- Na, ezért iszok én és ezért vezetsz te.
- Nehogy azt mond, hogy miattam piálsz.
- Pedig de. – Dave színpadiasan a szívéhez kap – Alkoholba fojtom a bánatom, amiért ilyen vagy.
- Szép! Fogd csak rám.
- Mindig azt teszem, pajtás. – mosolyog Dave, majd Felix felé emeli a korsóját és nagyot húz belőle.
- Engedjetek ki! – sürgeti Matt a mellette ülőket, közben a telefonját lesi.
- Birgit? – kérdezi kajánul Phil.
- Nem mindegy?! Engedjetek ki!
L és Phil megadóan sóhajtanak, majd felállnak, hogy Matt ki tudjon menni. Miután Matt kimegy az egész helyiségből – az előtérben hangos zene szól, mert lehet táncolni is -, L és Phil megint elfoglalják a helyüket.
- Tuti, hogy Birgit az. – vigyorog Phil.
- Ja. Tuti. – erősíti meg L is.
- Ezért nem érdemes a tyúkokkal kezdeni. – közli nagy bölcsen Dave.
- Vagy inkább csak téged nem képes senki elviselni. – pillant Felix Dave-re.
- Á, az kizárt. Én baromi jó fej vagyok.
- Hát persze. – mondja L ironikusan.
- Pedig az vagyok. És irtó helyes is. – simít végig a haján Dave.
Megfogom Felix kezét, ami még mindig a combomon van, mire kérdőn rám pillant.
- Most már értem, hogy miért is vagy néha olyan egoista. Tanulsz Dave-től.
Felix elvigyorodik.
- Meglehet.
- Látod Dave? Sam szerint is elviselhetetlen vagy. – közli Phil.
- Mi? Ez nem is igaz! Ugye, Sam? – les rám Dave esdeklően.
- Kérdezz mást! Sam tabu. – mondja határozottan Felix.
Ellágyult tekintettel nézek rá és a hüvelykujjammal a kézfejét cirógatom. Rám kacsint, majd nagyot kortyol a kólájából.
- Kit kérdezzek? – kérdi kétségbeesetten Dave.
- Mondjuk a húgodat. – röhög fel Phil.
- A húgom nektek tabu. Világos? – néz a srácokra összehúzott szemöldökkel a már egy korsó sört eltüntető Dave.
- Nem is tudtam, hogy van tesód. – szólok közbe, majd beleiszok a kólámba.
- Sajnos, van.
- Na és neked van tesód, Sam? – kérdi Phil.
- Nincs. – rázom meg tagadólag a fejemet.
- Ugye tudjátok, hogy jövő héten hosszabb edzést kell tartanunk? – néz végig a társaságon Phil – Le kell vernünk Johannékat.
Felix füléhez hajolok.
- Kiket?
- Hétvégén meccsünk lesz az egyik szomszéd faluval. A meccsek előtt mindig hosszabbak az edzések. – magyarázza Felix.
- Bizony. – erősíti meg Dave két korty között – Ha nyerünk – és tuti, hogy nyerünk – akkor minket éljeneznek majd a kiscsajok.
- Nem vagy egy kicsit perverz? – kérdi röhögve Phil.
- Én? Soha. Kértek még inni? - Dave feláll, majd miután mindenki nem-et int a fejével, elmegy a pult felé.
- Dave... miért iszik, ha nem bírja? – nézek kérdőn Felixre.
- Ismered. – vállat von – Azt hiszi, hogy ez menő.
Matt visszatér az asztalunkhoz és elköszön, mert Birgittel találkozik. A fiúk gúnyos megjegyzésekkel illetik, de szerintem aranyos tőle, hogy vele akar lenni – bármi legyen is köztük.
Dave megint két korsó sört hoz magának.
- Mindig ide jártok? – nézek a srácokra.
- Igen. Jó hely. – közli Phil.
- Ja. És jó a sör is. – mondja Dave, majd hogy nyomatékosítsa a szavait, meghúzza az egyik korsót.
- Miért, te még nem voltál itt? – kérdi L.
Nem-et intek a fejemmel, mire hitetlenség ül az arcukra.
- Soha?
- Nem.
- Egyszer se? – Phil leteszi a poharát, úgy bámul rám.
- Nem.
- Ne szekáljátok már! – szól közbe Felix.
Mivel a fiúk még mindig értetlenül néznek rám, úgy érzem, hogy magyarázattal szolgálok nekik.
- Amikor nyaranta itt voltam, nem nagyon jártam el ilyen helyekre. – közlöm velük vállvonogatva.
- És akkor mit csináltál? – kérdezi Phil.
Megint vállat vonok.
- Általában Rachékkel voltam. Végül is miattuk jöttem.
Hirtelen csend telepszik az asztalunkra. Nyilván mindenki emésztgeti azt, amit mondtam. A csendet Dave töri meg.
- Hát, ide amúgy is csak velünk érdemes jönni. – mondja komolyan és nagyot kortyol a söréből.
Mosolyogva nézek az összegyűlt társaságunkra. Igen, azt hiszem, hogy Dave-nek igaza van. Ilyen helyekre egy jó társasággal érdemes jönni.
Eléggé oldott hangulatban telik az egész este. Éjfél után Felix felveti, hogy mehetnénk, mert ugyebár a társaságunk nagy része korán kelt, mert ma is dolgoztak, úgyhogy fizetünk és elmegyünk.
A friss levegőn Dave rögtön Felix kezébe nyomja a kocsi kulcsait. Átsétálunk a parkolóba, majd amint a kocsihoz érünk, a srácok automatikusan bemásznak hátulra, így én az anyósülésre ülök. Talán azért ültek be hátra, mert én Felixszel vagyok – hű, de jó érzés még csak gondolni is erre – és így nekem „jár” az anyósülés, ha már egyszer Felix vezet.
Először L-t visszük haza, majd Philt és végül Dave-et. Davéktől mi kézen fogva sétálunk hazáig. Szerencsére Dave közel lakik hozzánk, alig négy-öt háznyira. Valójában a többiek sem laknak messze, csak a szomszéd faluban, de az is pár perc séta tőlünk.


A házunk elé érünk és megállunk a lépcsősor alján.
- Nem akarsz átjönni hozzám? – néz rám már-már igézően Felix.
- Á, dehogy. – rázom meg a fejemet.
- Ennyire kiábrándultál belőlem?
- Ennyire fáradtnak látszol. – mondom neki mosolyogva.
- Hát… lehet benne valami.
- Kösz, hogy elmehettem.
Mosollyal az arcán bólint.
- Jól éreztem magam veletek.
- Jövő héten is jöhetsz.
- Mikor is lesz a meccs?
- Szombaton. 
- És ti pénteken akartok inni? - nézek rá csodálkozva.
- Nem. Szombaton. Ha hétvégén meccs van, akkor ugrik a péntek és átrakjuk másnapra.
- Még jó. Dave nem nagyon találna a kapuba.
- Amúgy se talál bele. – mondja vigyorogva.
- Gonosz vagy.
Magához ölel és lágyan megcsókol. A kezemmel végigsimítok a karján, fel a vállán, majd a nyakán. Ő az egyik kezével a derekamat fogja, míg a másikkal a hátamat. Amikor szétválnak az ajkaink, rám mosolyog.
- Most… lépek, mert állva bealszok. Majd holnap… vagyis ma beszélünk.
- Oké.
Lábujjhegyre állok és gyorsan adok neki egy csókot, majd utoljára magához ölel, ad egy puszit a hajamba és hazamegy. Mosolyogva figyelem a távolodó alakját, majd én is bemegyek.