2017. december 7., csütörtök

7. fejezet

Szeptember 18., szerda

Mel, aki eddig a fiúkkal beszélgetett a lépcsőnél, elénk jön, amikor mi Annel átlépjük a suli kapuját.
- Máskor is futunk együtt?
- Persze. – válaszolom mosolyogva.
- Hogy bírtok ennyit futni? – pillant ránk szörnyülködve An, miután odamegyünk a srácokhoz.
- Neked se ártana. – jegyzi meg közömbösen Matt.
Haragosan pillantok rá, de nem zavartatja magát: kedvesen mosolyog vissza rám.
Megbántam, hogy tegnap megkértem Mattet arra, hogy legyen normálisabb Annel, mert most láthatóan még inkább bunkóbb. Remek! Egyszer akarok valami jót tenni, akkor se sikerül. 
Elfordítom a fejemet és inkább a lányokra nézek. Ha ő nem akar engem levegőnek nézni, akkor majd én nézem őt annak. 
- Órák után mit csináltok? – érdeklődök kíváncsian szintén szőke barátnőimtől.
Hát igen. Ezt is megéltem: kezd bővülni a baráti köröm. Az persze teljesen a véletlen műve, hogy mindegyikünket világos lobonccal áldottak meg az égiek. 
- Ugyanazt, mint hétfőn? – kérdez vissza puhatolózva Mel.
- Én benne vagyok.
- Miben? – kotnyeleskedik bele a beszélgetésünkbe Matt.
- Ma is jöttök edzésre? – kérdezi tőlem Ralph.
- Igen.
- Én nem. – szólal meg halkan mellettem An – Sajna más dolgom van.
- Milyen kár. – jegyzi meg csúfondárosan Matt – Mi lesz így most velünk?! – kérdezi tettetett kétségbeeséssel a hangjában, mire Ralph felröhög.
Mattre nézek. Ha tekintettel ölni lehetne, tuti, hogy már nem élne. Azt hiszem, kénytelen leszek elbeszélgetni vele, ha nem akarom Ant még kellemetlenebb helyzetbe hozni. 
- Bemegyünk? – fordulok An felé.
Kissé bánatosan bólint, ezért belekarolok, majd mielőtt itt hagynánk a többieket, vetek egy utolsó gyilkos pillantást Mattre.
- Jól vagy? – sandítok rá óvatosan.
- Persze. – felsóhajt – Már megszoktam.
- Nem kéne eltűrnöd.
- Tudom, de… sosem voltam az a visszaszólós típus.
Barátságosan megölelem.
- Majd én segítek.
- Köszi. – pislog rám hálásan, majd felmegyünk a termünkbe.
Matekon kissé gondterhelten pislogok a táblára. Egyszerűen nem értem, ahogyan Schneider magyaráz. Hiába próbálok meg odafigyelni… mintha kínaiul beszélne. Az sem könnyít a helyzetemen, hogy pénteken dogát írunk. Nagyon úgy fest, hogy matekból kapom meg az első rossz jegyemet.
Megkönnyebbülten fellélegzek, amikor Schneider elhagyja a termet. Hátradőlök és a plafonra pillantok. Most mit csináljak?
Leon megbök hátulról, így hátrafordulok.
- Minden oké?
- Azt leszámítva, hogy egy kukkot sem értek az egész anyagból… igen, persze. Minden a legnagyobb rendben. – mondom ironikusan.
- Segítsek?
- Ne mondd, hogy te ezt érted. – nézek rá kissé döbbenten.
Leon halkan felnevet.
- Pedig de. Tehát?
Töprengő fejet vágok.
- Végül is… miért is ne? Amúgy is lógsz nekem eggyel a „Pistizés” miatt.
- Ez igaz. – mondja vigyorogva, majd a vigyora kisebb mosollyá szelídül – Mikor érsz rá?
- Nekem bármikor jó.
- Holnap délután? 
- Oké. Köszönöm.
- Majd a doga után köszönd. – rám mosolyog, majd feláll a helyéről és kimegy Maxszal együtt.
Hú! Úgy tűnik, hogy meg vagyok mentve… és persze az sem mellékes, hogy a holnap délutánt Leonnal töltöm…
Mivel még van vissza a szünetből, ezért lemegyek a büfébe. A lányok már rég az udvaron vannak, de így jár az, aki nem hoz magával kaját.
Beállok a sorba, de nem sokáig vagyok egyedül.
- Mi a helyzet? – szólal meg Matt közvetlenül a fülem mellett.
Összerezzenek a váratlanul ért kérdéstől. Kissé dühösen pillantok hátra.
- Mi lenne, ha nem ijesztgetnél?!
Megadóan feltartja a kezét.
- Bocs. Nem tudtam, hogy ennyire ijedős vagy.
Megrázom a fejemet és előre fordulok.
- Amúgy… gondolkoztál az üzletünkön?
- Nem volt min gondolkoznom. – sziszegem neki dühösen.
- Kár. – mellém lép és ártatlanul pislog rám – Akkor ki kell találnom, hogy mivel bosszanthatom még a kis Anna barátnődet…
- Miért csinálod ezt? – vágok a szavába bosszúsan.
- Miért ne?
A sor előrehalad, így én következem. Veszek egy szendvicset, majd egyenesen visszamegyek a termünkbe. Nem várom meg Mattet – így legalább megspórolok magamnak egy kiakadást.
A nyelvtan és a töri eseménytelenül telik, majd jön a fizika, ahol is Frau dr. Stein feleléssel kezdi az órát – egészen pontosan nekem kell felelnem. Még jó, hogy készültem tegnap, így hamar lefelelek és egész könnyedén bezsebelek egy egyest.
Fizika után az ebédlőbe megyünk, ahol a hármasunkat kiegészíti Olli is. Egyébként elég fura az, hogy Ollival általában itt, ebéd közben szoktam beszélgetni, máskor nem igazán. Ebben mondjuk közrejátszik az is, hogy én inkább a lányokkal vagyok, ő meg Jannal vagy néhány olyan sráccal tölti az idejét, akiket én nem ismerek. 
- Ügyes voltál. – mondja mosolyogva a fizika feleletemre utalva.
- Köszi. Igazából nem volt túlságosan nehéz a téma – még nekem sem.
- Ne becsüld alá magad! – javasolja kedvesen.
Mellel előbb befejezzük az ebédet, ezért magára hagyjuk Ant és Ollit. Annek amúgy is tetszik Olli, úgyhogy legalább van egy kis lehetőségük arra, hogy kettesben legyenek. Én egyébként nem maradok Mellel, mert nincs kész a spanyol házija, úgyhogy felmegy a termünkbe, hogy megcsinálja, én pedig – jobb híján – kimegyek az udvarra. Most nincs tesi órája senkinek sem, úgyhogy az udvar szabad terep.
Előveszem a fülesemet és zenét hallgatok a mobilomon. Amikor mozgolódást látok az ajtó felől, felpillantok – Matt az, Ralph társaságában. 
Gyorsan lehajtom a fejemet, hogy nehogy észrevegyenek, de láthatóan elkéstem, mert Matt mond valamit Ralphnak, mire Ralph bólint egyet és bemegy, Matt pedig idejön hozzám.
- Nem vagyok kíváncsi a hülye dumádra. – vágom a fejéhez közömbösen.
Válaszképp mond valamit, de nem értem, mert még mindig szól a zene a mobilomból. Kiveszem a fülhallgatóimat és kérdőn Mattre nézek.
- Azt kérdeztem, hogy jössz kosárra?
- Igen. Leonnal már lebeszéltem.
- Leoval? – pillant le rám homlokráncolva.
- Igen. – megvonom a vállamat – Tegnap rám írt, úgyhogy…
- Szóval megint Leo. – állapítja meg komoran.
- Fontos az, hogy kivel beszélem meg?
- Nekem soha nem mondasz igent. – jegyzi meg kissé rosszallóan.
- Ne csodálkozz ezen. Gyakorlatilag zsarolsz, szóval…
- Én nem nevezném zsarolásnak.
- Nem? 
- Nem.
- Akkor minek hívnád?
Leül mellém és féloldalasan elmosolyodik.
- Mondjuk úgy, hogy több időt szeretnék veled tölteni és…
- És szerinted ez a legjobb megoldás? – vágok a szavába homlokráncolva.
- Belehalnál, ha találkoznod kellene velem a sulin kívül? – kérdezi komolyan.
Egy pillanatra elakad a szavam. Ezek szerint Matt… találkozni akar velem? Akkor miért nem ezzel kezdte? Mi értelme volt Ant bántani?
- Te találkozni akarsz velem?
- Azt hittem, hogy egyértelmű. – jegyzi meg felhúzott szemöldökkel.
- Hát, nem az.
- Amúgy… mit hallgatsz?
Átnyújtom neki az egyik fülest. Éppen Kygo diktálja az ütemet, meglehetősen jól. 
Matt belehallgat a számba, majd bólogat néhányat.
- Ez jó szám.
- Igen, szerintem is.
Visszaadja a fülesemet és amikor érte nyúlok, az ujjaink összeérnek. Gyorsan visszakapom a kezemet és az ölembe ejtem.
- Miért pont Ant piszkálod?
- Talán, mert hagyja magát?
- Arra nem gondolsz, hogy ez rosszul esik neki? – pillantok rá felháborodottan.
Megvonja a vállát.
- Eddig még nem mondta, hogy bármi baja lenne.
Hitetlenül megrázom a fejemet, majd felkelek a padról. 
Matt megfogja a csuklómat, így visszapillantok rá.
- Nem hagyhatnánk ki a barátnődet ebből?
- Te nem hagyod őt békén!
- Gyere el velem valahová. – javasolja egykedvűen.
Mialatt beszélgetünk – vagy inkább vitatkozunk –, végig Matt szemébe nézek. Olyan… megfejthetetlen ez a kékes-szürkés forgatag – akárcsak maga Matt. Ráadásul még mindig fogja a csuklómat, úgyhogy duplán nehezemre esik gondolkozni.
- Még meggondolom.
Bólint, majd elenged és ő is feláll a padról. Kérdő tekintetemet látva felmutatja az óráját.
- Mindjárt becsengetnek.
Egymás mellett, szótlanul megyünk be az iskola épületébe.


Azt szeretném, hogy a spanyol óra soha ne érjen véget. A következő óra ugyanis infó, ahol ismét Matt közelébe kerülök és szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy szóba fogja hozni a meghívását, nekem pedig fogalmam sincs arról, hogy mit válaszoljak neki.
Egy részem elküldené a fenébe, de a másik részem… a másik részem találkozna vele – természetesen csak is és kizárólag An miatt. 
Néma imám nem hallgattatik meg, mert az óra véget ér és mindenki elkezd szedelőzködni, hogy lemenjünk az infó terembe.
Infón feladatot kapunk, úgyhogy mindenki azzal van elfoglalva – még Matt is. 
Már majdnem készen vagyok, de egy formázást képtelen vagyok megcsinálni. Anre sandítok, de ő sem nagyon boldogul ezzel a résszel. Automatikusan átnézek Mattre, aki épp valami autós oldalt nézeget. Hát persze, ő már biztosan készen van, ugyanis Lehmann azt mondta, hogy aki végzett a feladattal, netezhet.
Matt észreveszi, hogy nézem, mert felém fordítja a fejét.
- Én… nem boldogulok. – mondom neki tétován.
- Add oda az egeret!
Eleget teszek a kérésének, mire Matt kattint párat és már készen is van a feladatsor. Visszatolja elém az egeret és ismét a monitorára figyel.
- Köszi. – mondom neki halkan.
Megvonja a vállát.
- Nincs mit.
Meglepetten nézem Matt profilját. Ez a segítőkész viselkedés eléggé nagy újdonság. Semmi pimasz vigyor vagy beképzelt megjegyzés… semmi. 


A kosáredzés alatt Mellel és Larával beszélgetek. Az osztályból itt van még Rina és Lia is, de ők eléggé messze ülnek tőlünk. 
Az edzés végén beszélünk még néhány szót, majd mindenki megy a maga útjára… vagyis majdnem. 
Matt tétován megáll mellettem.
- Merre mész?
Megmondom neki a buszom számát, meg hogy hová megyek, mire bólint egyet és szokás szerint zsebre vágja a kezét.
- Megyünk együtt?
- Ha szeretnél…
- Igen. – mondja határozottan.
- Oké.
Elmegyünk a buszmegállóba, felszállunk a buszra, majd leszállunk a buszról – mindezt úgy, hogy Matt nem szól egy szót sem, csak engem néz.
- Nem akarsz… végre mondani valamit? – sóhajtok fel kissé türelmetlenül.
Nem értem, hogy mi értelme volt együtt jönnünk, ha ő az úton egyetlen szót sem szólt, csak engem méregetett.
- Gondolkodtál azon, hogy találkozhatnánk?
Furán pislogok fel rá.
- Ami azt illeti… – beletörődötten felsóhajtok – Mikor akarnál találkozni?
- Holnap?
- Holnap suli.
Az ég felé emeli a tekintetét.
- Úgy értem, suli után.
- Nem jó. Leonnal leszek.
Matt tekintete komorrá változik, majd gúnyos vigyor kúszik a szájára.
- Már megint Leon… 
- Korrepetál.
- Ja, persze.
- Segít matekból. – magyarázom neki, noha nem értem, hogy miért, hiszen nincs semmi köztünk, ami miatt magyarázkodnom kellene.
- És szerinted én ezt be is veszem?
- Engem nem érdekel, hogy mit hiszel és mit nem, de ez az igazság.
- Jó, mindegy. – mondja türelmetlenül – Felejtsd el ezt az egész találkozós dolgot. – javasolja komolyan, majd hátat fordít nekem és gyakorlatilag faképnél hagy.
Ha nem ismerném már egy kicsit, azt hinném, hogy féltékeny… de hát miért lenne az? Egyrészt, nincs semmi Leon és köztem, másrészt nincs semmi közte és köztem. 
Tanácstalanul nézek Matt távolodó alakja után, majd megvonom a vállamat és hazamegyek. Biztos, hogy nem fogok itt ácsorogni senki miatt…

2017. november 26., vasárnap

6. fejezet

Szeptember 17., kedd

Az első óra, azaz a földrajz után ismételten az udvaron kötünk ki. Lassan már a törzshelyünké válik a kerítés melletti, kissé kopottas pad.
- Hogy fogom én kibírni a dupla irodalmat? – kérdezi nagyot sóhajtva Mel.
Meglepetten nézek rá.
- Ahogyan a többi órát?
- Jó, de… olyan uncsi.
- Szerintem Berger jó fej. – szólal meg mellettem An.
Épp szólásra nyitom a számat, de végül nem mondok semmit, mert a fiúk – Leon, Matt, Ralph és Max –, illetve Lara csatlakoznak hozzánk.
- Mi a téma? – kérdezi Matt és lazán levágja magát mellém.
Már eleve hárman ültünk a padon, de Matt miatt kissé összébb húzzuk magunkat… Vagyis, inkább én csúszok egy kicsit An felé, hogy ne érjek hozzá Matthez. Tudom, hogy ez ostobaságnak tűnik, de Matt egyébként is mást vált ki belőlem, mint kellene… most meg itt ül közvetlenül mellettem. A lába és a karja is az enyémhez ér, így érzem a testéből kiáradó hőt.
- Bergerről volt szó. – mondja Mel.
- Én csípem. Nagyon ott van. – vigyorog ránk sokatmondóan Ralph.
- Te minden tanárnőt csípsz. – jegyzi meg Matt szintén vigyorogva.
- Nem is. Müller legalábbis nem tartozik közéjük.
- Na ne! Szegény Nina néni! – hülyül tovább Matt.
- Amúgy elég laza napunk lesz. – mondja An, majd rám néz.
Bólintok és bátorítóan rámosolygok. Nem tudom, hogy miért, de valamiért az az érzésem, hogy Ant nem bírják különösebben… eddig legalábbis nem bírták. Most legalább idejönnek úgy is, hogy ő is itt van. Az persze megint más kérdés, hogy Matt szándékosan van mindig ott, ahol én – én legalábbis így gondolom. Ez mondjuk akár lehetne hízelgő is, de ilyenkor eszembe jut az, amit Annel beszéltünk és rögtön lehűtöm magam. Különben is: Leon valahogy cukibb… nem?
Matt finoman oldalba lök, ezért felemelem a fejemet és egyenesen a kékes-szürkés szempárba nézek.
- Mi az?
- Elgondolkoztál.
Vállat vonok.
- Lehet.
- Na és min? – kajánul elvigyorodik – Csak nem rajtam?
- Dehogy. – felelem gyorsan, nehogy kiderüljön, hogy már pedig én igenis rajta gondolkoztam – Nálad azért vannak érdekesebb dolgok is.
- Például? Anna barátnőd? – kérdezi gúnyosan.
- Tudtommal nem tartozom neked elszámolással. – mondom sértődötten, majd felállok.
Mindenki rám néz.
- Én… most bemegyek, úgyis mindjárt vége a szünetnek.
- Veled megyek. – mondja An.
Bólintok, majd otthagyjuk a többieket – és főleg Mattet.
- Matt húzott fel? – kérdezi An.
- Ennyire látszik? – kérdezek vissza csodálkozva. 
Vállat von.
- Hát… vele beszéltél utoljára, mielőtt bejöttünk…
- Szörnyen bosszantó egy alak. – puffogok a barátnőmnek.
- Tudom. 
Ezután több szó nem esik Mattről, mert bemegyünk a termünkbe és nem akarjuk, hogy bárki is hallja azt, amiről beszélünk.
A dupla irodalom is hamar eltelik, legalábbis nekem hamar. A többiek kissé meggyötörtnek tűnnek, de én szeretem az irodalmat, úgyhogy elviseltem volna még egy dupla órát belőle. Inkább, mint mondjuk kémiából…
Az infó terem a földszinten van, ezért lemegyünk. Az infót Lehmann tartja, aki a kosarasok edzője és nem mellesleg a tesi tanárunk is. 
Amikor a tanár megjelenik, Mel felsóhajt mellettem. Kérdőn sandítok rá, mire megvonja a vállát.
- Jóképű. Szerinted miért szeretem annyira a tesit? – kérdezi vigyorogva.
Mosolyogva megcsóválom a fejemet. Úgy tűnik, hogy Melnek mindenki tetszik, aki egy kicsit is jóképű… Jelen esetben mondjuk egyetértek vele, mert Mark Lehmann valóban helyes tanár, de azért mégiscsak egy tanár…
Az infóteremben U alakban vannak elrendezve a számítógépasztalok. Annel az ajtónál lévő két asztalhoz pakolunk le úgy, hogy An ül majd a jobbomon. Néhány másodperccel később megtudom, hogy ki lesz a bal oldalamon – Matt. Komolyan, meglepődtem volna, ha nem ő ül mellém… Ezt nem nagyképűségből mondom, de akkor is valahogy sejtettem, hogy így lesz. 
Csak ne lenne az az idióta önelégült vigyor az arcán…
Sokkal jobban örültem volna mondjuk Leon vagy bárki más társaságának… ehelyett megkaptam Mattet – minimum erre a tanévre. Remélem, hogy a következő évben máshová fog ülni, de addig is kénytelen leszek elviselni a társaságát. Bár… miért kellene? Az órán majd max. a tanárra, meg Anre figyelek, úgyhogy nem kell vele beszélnem egyetlen másodpercre sem… 
Lehmann amúgy szintén egész jó fej, már ami az infót illeti. Tesi órám még nem volt vele, majd csak ma lesz először, ezért arról még nem tudok nyilatkozni. A mai órán még nem fogunk csinálni semmit sem, mert ugyebár ez az első óránk vele, úgyhogy szabad foglalkozás van, ezért jobb híján fellépek face-re. 
Visszaigazolok azoknak, akik bejelöltek, így most már az osztályból mindenki az ismerősöm. 
Tulajdonképpen… egész jó az osztályunk. Igaz, hogy néhány emberrel kábé két szót sem váltottam még (lásd Rina, Lia, Jan), de összességében teljesen jó tapasztalataim vannak.
Mivel most nincs semmi sürgős dolgom, a tenyerembe támasztom az államat és úgy görgetem lefelé az oldalt. 
- Látom, nagyon leköt. – jegyzi meg mellettem halkan Matt.
- Nem mindegy, hogy mi köt le és mi nem? – kérdezem tőle ugyanolyan halkan, de teljesen unottan.
- Ajajj… mitől vagy ilyen harapós?
- Nem vagyok harapós.
- Á, dehogy. – a hangja gúnytól csöpög.
Felemelem a fejemet és Matt felé fordítom. A kékes-szürkés szempár kíváncsian méreget.
- Miért nem tudsz egy kicsit levegőnek nézni? – kérdezem végül felhúzott szemöldökkel.
- Téged senki nem néz levegőnek.
Ha nem lennék rá totál pipa azért, mert a szünetben Ant oltotta – hozzáteszem, nem először –, akkor talán… talán még jól is esnének a szavai. De csak talán, mert ez nincs így.
- Akkor talán te lehetnél az első. – mondom kissé ingerülten, majd visszafordulok a monitor felé.
- Úgy könnyebb lenne, ha elmondanád, hogy mi bajod. – jegyzi meg komolyan.
Anre sandítok, aki most épp zenét hallgat. Csak ezért válaszolok Mattnek, mert így legalább An nem hallja azt, amit mondani fogok. Félreértés ne essék, nem akarok titkolózni An előtt, csak… csak most talán végre kapok valami értelmes magyarázatot arra vonatkozóan, hogy Matt miért szekálja folyton Ant.
- Miért vagy ilyen Annel? – fordulok ismét Matthez.
- Milyen? Kedves? – kérdezi mosolyogva.
- Bunkó. – helyesbítek összeszűkülő szemekkel.
- Nem vagyok vele bunkó. – kéri ki magának még mindig komoran.
- Á, dehogy. – ugyanúgy mondom ezt a mondatot, mint ahogyan ő mondta korábban.
- Ezt most nem értem… miért kellene vele máshogy viselkednem? Nem a csajom.
- Már nem. – csúszik ki a számon hirtelen.
Matt tekintetében az érdeklődés csalhatatlan jele villan.
- Tehát tudsz róla.
- Miről nem? – kérdezek vissza kissé hencegve.
- Mondjuk arról, hogy sok minden kamu, amit rólam mondanak.
- Például? Valójában nem jártál a fél sulival, szörnyen hűséges és jó fej vagy mindenkivel?
- Azt mondtam, hogy „sok minden kamu”, nem azt, hogy minden. – morogja kelletlenül.
- Nézd! Velem nem kell kedvesnek lenned, de… nem lehetnél legalább Annel kevésbé bunkó?
- Miért kellene azt tennem, amire kérsz? – kérdez vissza fölényesen. 
- Tudod mit? Felejtsd el! – vágom a fejéhez dühösen, noha igencsak nehezemre esik halkan beszélni, hogy ne hallják meg a többiek.
A monitort nézem, de a szemem sarkából látom, hogy Matt közelebb hajol hozzám.
- Ha fel tudsz nekem ajánlani valamit cserébe… akkor beszélhetünk a kérésedről.
- Szóval zsarolni akarsz? – kérdezem közömbösen, de a szívem a torkomban dobog.
- Ez üzlet, szivi. Semmi több.
A csengő hangja megment a válaszadástól. Gyorsan összekapom a cuccaimat és szinte futva hagyom el a termet.


Az ebédszünetben kedélyesen társalgok Annel, Mellel és Ollival. A beszélgetés feledteti velem Mattet és az egész ostoba szóváltásunkat.
A következő óra angol lesz, amitől Mel ismét be van zsongva.
- Richter is helyes pasi. – mondja álmodozva.
- Alex nagybátyja is helyes pasi. – kotnyeleskedik közbe An.
Mellel együtt meglepődve nézek a barátnőmre.
- Miért vagy ezen úgy meglepődve? Ezt már mondtam neked szombaton is.
Kényszeredetten bólintok. Az tény, hogy Jo jóképű, de azért fura belegondolni abba, hogy a barátnőm odavan a nagybátyámért…
- Tényleg? – Melnek rögtön felcsillan a szeme – Hogy néz ki? Hány éves? Mik a hobbijai?
Felemelem a kezemet és hitetlenül elmosolyodom.
- Lassabban! Oké? 
- Ne térj el a tárgytól! Infókat akarok! 
- Jól van. – beletörődötten felsóhajtok – Mit akartok tudni róla?
- Kezdjük talán ott, hogy…


Angol után rajz jön Christinával, majd, mivel tesi lesz, átmegyünk az öltözőbe, mivel az egy külön épületben van. Gyorsan átöltözünk, majd bemegyünk a terembe.
Lehmann felolvassa a névsort, majd, miután megállapítja, hogy senki sem hiányzik, azonnal elkezdjük az órát. 
Mivel jó idő van, az udvaron csináljuk a bemelegítést, azaz a tizenöt kör futást. 
Mellel összevigyorgunk, An pedig értetlenül néz ránk.
- Hogy lehet szeretni a futást?
- Kikapcsol. – válaszolom vállvonogatva.
- Felspannol. – mondja Mel, miközben gyors copfba köti barna haját.
- Engem nem. Csak totál lehangol.
Lehmann szól, hogy álljunk meg a pálya szélén, így követjük az utasításait. Anre nézek, aki bólint egyet.
- Menjetek csak nyugodtan! Én majd bevánszorgok a célba.
- Biztos? – pillantok rá kétkedve.
- Tuti.
Amikor a tanár a sípjába fúj, összenézünk Mellel, majd nekiiramodunk. Egymás mellett haladunk, meglehetősen jó tempóban. Az egyik felem mondjuk szívesen lemaradna, hogy támogassa Ant, de mit tegyek, ha egyszer szeretek futni?
Igaz, hogy a futás kikapcsol, de azért észreveszem a srácok elismerő tekintetét, amikor lehagyjuk őket. Sőt, magát a tanárt is meglepjük, amikor jóval idő előtt végzünk az előírt körökkel.
Lehmann elégedetten bólint egyet.
- Ezek szerint van még egy jó futónk. – állapítja meg a szemembe nézve, majd visszafordul a többiekhez.
Mellel leülünk a pálya mellé a fűbe. Vagyis én ülök, Mel pedig elfekszik. 
- Ez jól esett. – jegyzem meg alig lihegve.
- Ja, nekem is. – hirtelen felül – Nem is tudtam, hogy Lehmann-nak ilyen jó a segge! – súgja nekem oda vigyorogva, majd a fejével a tanár előbb említett testrésze felé int.
- Te bolond vagy! – mondom neki vigyorogva, majd oldalba lököm.
- Nem is. Na jó, talán egy kicsit.


Suli után hazamegyek, tanulok holnapra, majd fél ötkor kimegyek a házunk elé, ugyanis így beszéltük meg Mellel. Ő a szomszéd faluban lakik, azaz gyakorlatilag az utca végén lévő híd túloldalán, úgyhogy nem kell sokat gyalogolnia ahhoz, hogy átjöjjön hozzánk.
Mellel köszöntjük egymást, majd elindulunk futni.

Este az ágyban fekszek és zenét hallgatok, közben pedig felkapom a mobilomat az éjjeli szekrényről és belépek a netre, hátha történt valami érdekes azóta, hogy nem voltam fent.
Mel kiírta a délutáni futásunkat, amit lájkolok, majd váratlanul üzenetet kapok – Leontól.
Meglepetten olvasom el a kérdését.
Ma nem sokat beszéltünk a suliban… mondjuk, nem is hiszem, hogy egyáltalán lett volna lehetőségünk beszélgetni, mert Matt folyton ott volt körülöttem. Komolyan, nem is értem Mattet… ha már itt tartunk, akkor magamat se, hogy miért hagyom magam felhúzni, különösen ilyen hülyeségek miatt…
Rövid tétovázás után válaszolok Leonnak.
Homlokráncolva olvasom a következő üzenetét. Úgy látszik, hogy ez a „Pisti”-dolog most már örökre rajtam marad…
Mosolyogva pötyögöm be neki a válaszomat, amire szinte azonnal meg is kapom a következő üzenetét.
A beszélgetésünk végén még mindig mosolyogva teszem le a mobilomat. Nem hittem volna, hogy Leon fel tud vidítani csupán néhány sorral… ráadásul ilyen sorokkal! 
Nem is értem, hogy minek foglalkozok Matt-tel, amikor itt van Leon, aki sokkal rendesebb, mint ő…

2017. november 8., szerda

5. fejezet

Szeptember 16., hétfő

A sulihoz érve az osztály kosaras részét, azaz Leont, Mattet, Ralphot és Maxot a lépcsőn ülve találjuk. Köszönünk egymásnak, majd mi épp indulnánk tovább, amikor Ralph váratlanul megállít minket.
- Jöttök délután a kosárra? – kérdezi kíváncsian.
Mielőtt válaszolnék, Leonra nézek, aki erre rám kacsint, majd Anre siklik a tekintetem (most, hogy barátnők vagyunk, Annek hívom), aki tétován bólint egyet.
- Igen. – válaszolom végül mindkettőnk nevében, közben pedig magamon érzem Matt pillantását.
- Az jó. Legalább látjátok, ahogy lealázzuk a b-seket. – mondja vigyorogva Ralph.
Kérdő tekintetemet látva Leon elmosolyodik.
- Hat hely kiadó és a másik osztályból alapból hatan jelentkeztek. – egészíti ki Ralph szavait.
- Értem. Majd szorítok.
- Köszi.
- Nem megyünk már be? – kérdezi Matt morogva.
- Na, mi van, Matty fiú? Bal lábbal keltél fel? – kérdezi Ralph a szokásos vigyorával az arcán, majd oldalba löki Mattet.
- Nem valószínű. – közli úgy, hogy közben végig engem néz.
Megszólal a jelzőcsengetés, így mindannyian elindulunk befelé. Mivel egyesével tudunk csak bemenni az ajtón, valahogy hátrakeveredek Matthez.
- Szóval mégiscsak elfogadtad az ajánlatomat. – állapítja meg egy széles mosoly társaságában.
- Ezt azért így nem mondanám. – felhúzott szemöldökkel néz rám, mire felsóhajtok – Leon miatt megyek el.
Továbbindulnék, de Matt megfogja a karomat, így pedig megállásra késztet.
- Ezt hogy érted? – kérdezi komoran, közben pedig a tekintetét végig Leonon nyugtatja, aki már körülbelül a lépcsősor felénél jár.
- Úgy, hogy ő is elhívott.
- Részletkérdés. – mondja vállvonogatva.
- Lehet. De neki mondtam igent és nem neked. – egy elégedett mosolyt villantok felé, mire elengedi a karomat, én pedig gyorsan bemegyek a termünkbe.
Nem tudom, hogy Mattnek miért olyan fontos ez az egész… vagyis, dehogyisnem tudom. Ha ránézek, folyton az jut az eszembe, amit An mondott még szombaton, miszerint felkeltettem Matt érdeklődését, amit én egyáltalán nem akartam.
Az első óránk fizika lesz, az osztályfőnökkel. Szerencsére nem vészes, a tanárnő egész jól magyaráz. Most már legalább értem, hogy Olli miért szereti a fizikát.
Óra után a szendvicseink társaságában lemegyünk az udvarra. Annel leülünk egy padhoz. Alig, hogy nekiállunk enni, idejön hozzánk Mel.
- Hallom, ti is jöttök a kosárra.
- Igen, csak azt nem tudom, hogy mihez kezdek két órán keresztül. – mondja nagyot sóhajtva An.
- Két óra?
- Hát igen. Tudod, az utolsó óra fél kettőig tart, a kosár meg fél négykor kezdődik.
Basszus! Erről totál megfeledkeztem. Mondjuk, hazamehetnék addig, de őszintén szólva nincs sok kedvem annyit buszozni.
- Mi lenne, ha addig elmennénk valamerre? – vetem fel kíváncsian – Vagy akár itt is maradhatunk.
- Menjünk a sétálóutcába! Ott van egy csomó üzlet, meg be is tudunk ülni valahová. – indítványozza Mel.
- Oké. 
- Nekem is. – mondom mosolyogva.
A szünet után biológia lesz Frau Müllerrel, aki kapásból feleltetéssel kezdi az órát. Először Ralphot hívja ki felelni, akinek viszont ez nagyon nincs ínyére.
- Készültél?
- Tudja, tanárnő, az úgy volt…
- Készültél vagy sem? – kérdezi szigorúan Frau Müller.
- A kosár fontosabb.
- Lehet. De ha így folytatod, akkor biológiából fogsz megbukni és nem kosárlabdából. – mondja, majd int, hogy Ralph leülhet és beleír a naplóba – Albrecht?
Jan feláll, kimegy a táblához és lazán lefelel a pénteki anyagból, majd új anyagot veszünk.
Óra végén Frau Müller elhagyja a termünket, mire Ralph hangosan a földhöz vágja a könyvét.
- Tökre szenya ez a nő! Nem igaz, hogy nem érti…
- Így jártál, Ralphi. – mondja behízelgő hangon Matt, majd kölyökkutya-képpel néz Ralphra – Csak nem rossz jegyet adott valakinek a csúnya Nina néni?
- Elmehetsz ám, ahova gondolom. – morog dühösen Ralph.
Gyakorlatilag az egész szünet Ralph dühöngésével telik, majd jön egy nyelvtan és egy matek.
Az ebédszünetben megint az ablakhoz ülünk Annel. Olli ismét a mi asztalunkhoz ül le.
- Tényleg egész jó a fizika. – mondom neki mosolyogva.
- Egész jó?! – színpadiasan a szívéhez kap – Csak egész jó?! 
- Jól van na. – elnevetem magam – Akkor jó. 
- Szuper.
- Rendben. Legyen szuper. Mondjuk sokkal jobb, mint a régi sulimban. – teszem hozzá elgondolkozva.
- Frau dr. Stein a legjobb fej tanár az egész suliban, úgyhogy nagy mázlink van vele.
- Mész kosárra? – kérdezi An Ollit.
- Nem. Őszintén szólva, nem különösebben érdekel.
- Akkor mi érdekel? – pillantok kérdőn Ollira.
- A foci. Na, az király. 
- Kedvenc csapat?
- Hát, tulajdonképpen…


Etikán megismerkedek egy újabb tanárnővel, Christina Beckerrel. Na, nekem ő lett az abszolút kedvencem. Természetesen az ofőt is bírom, de Christina… valahogy közvetlenebb velünk. Alapból úgy kezdi az órát, hogy tegeződjünk, majd, miután felfedezi, hogy új vagyok, kifaggat egy-két dologról, utána pedig folytatódik az óra.
- Rendben, akkor… talán játszunk valamit. Először is felírom mindenkinek a nevét egy cetlire. – jelenti be mosolyogva, majd gyorsan felfirkantja a nevünket a papírszeletkékre és beteszi őket egy zsákba – Most kihúzok három nevet. Ők lesznek a csoportok vezetői. – a zsákba nyúl és kivesz belőle három félbehajtott papírt – Lara, Jan és Matthias. – olvassa fel sorban a neveket, majd ránk néz – Most pedig gyertek ide és sorban húzzatok ti is, hogy megtudjuk, ki melyik csoportba kerül.
A csoportvezetők felállnak és Christinához mennek húzni. A húzás végén kialakulnak a csoportok: Larához An, Olli és Max kerül, Janhoz Katharina, Mel és Lia csatlakozik, míg Matthez Ralph, Leon és… és én.
Christina felszólítására mindenki úgy helyezkedik el a teremben, hogy a csoporttagok egy helyre kerüljenek, így én Max helyére megyek, mert így kell a legkevesebbet változtatnunk.
- A feladat a következő… mindenki mondjon egy dolgot, amit magával vinne egy lakatlan szigetre, végül pedig ezek közül válasszatok ki hármat és azokat írjátok fel egy papírra! Érthető?
Bólogatunk, majd nekilátunk a feladatnak. Nálunk Matt pornóújságot, Ralph egy rekesz sört, Leon egy doboz gyufát mond, én pedig egy svájci bicskát választok.
- Gyufa minek? – kérdezi homlokráncolva Ralph.
- Talán tűzet gyújtani? – kérdez vissza Leon.
- De…
- A gyufa fontos. – vágok közbe Ralph mondatába – És, ami azt illeti, a bicska is… De sör… az minek kéne?
- Ha egy lakatlan szigeten ragadnál, szerintem neked is jól jönne egy kis sör.
- Lehet, de haszontalan.
- És a pornóújság? – néz rám Ralph méltatlankodva – Az minek?
- Jó kérdés. – szól közbe Leon.
- Végül is… nem rossz ötlet.
Három döbbent szempárral találom magam szembe, amitől úgy érzem, hogy meg kell védenem magamat.
- Most miért? Ha esetleg esne az eső, nem lenne száraz növény a tűzgyújtáshoz… de az újságot begyújthatnánk. – mondom, majd a végére elmosolyodom és Mattre pillantok.
- Az kéne még. – dünnyögi maga elé – Felejtsd el! Az újság máshoz kell.
- Minek újság, ha ott lesz az új csaj? – kérdezi Ralph vigyorogva.
- Úgy tudom, a feladatban az volt, hogy mi az, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre… A lakatlan szigeten egyedül lennél. – jegyzem meg epésen.
- Jól van na! Nyugi, új csaj. – a vigyorgása mosollyá szelídül – De a sörömet nem tarthatnánk meg?
- Én leszavazom.
- Én is. – mondja Matt, mire Ralph morcosan néz rá – Bocs, öreg, de inkább a pornó, mint a söröd.
- Kösz. - vág egy gyors grimaszt – Na és te, Leo?
- Lexszel vagyok, úgyhogy a sörnek mennie kell.
Matt felkapja a fejét és kíváncsian méreget hol engem, hol Leont. Nem tudom, hogy miért… talán azért, mert Leon másképp szólít? Igazából mindegy is. Nem vagyunk kötelesek beszámolni Mattnek… na, nem mintha lenne miről.
- Készen vagytok? – kérdezi Christina, mire mindegyik csoport igenlő választ ad – Rendben, akkor nézzük…


A töri hamar eltelt dr. Olaf Schäfferrel, úgyhogy mindenki viszonylag vidáman pakolja össze a cuccait. Ez talán annak is köszönhető, hogy délután kosár lesz, ami nem csak a mi osztályunkban örvend nagy sikernek, hanem az egész suliban.
Elköszönünk a többiektől, majd Annel és Mellel felkerekedünk és elmegyünk a sétálóutcába.


A kis túránk után, három körül érünk vissza a sulihoz. Lerakjuk a cuccainkat a termünkben, majd egyenesen a tesiterembe megyünk. 
Rajtunk kívül már van itt néhány néző, de még eléggé kihalt a hely. Beszélgetünk egy kicsit, majd megjelennek a fiúk, de csak hárman jönnek ide hozzánk: Leon, Matt és Ralph. Max a terem másik végéhez megy, ahol Lara már várja. 
-  Ügyik legyetek! – mondja mosolyogva Mel.
Ralph vigyorogva végignéz magán, majd a többieken.
- Mi mindig azok vagyunk.
- És szörnyen szerények. – jegyzem meg közömbösen.
- Azok hát. – helyesel Ralph bólogatva.
Leon leül mellém.
- Azért vannak kivételek. – mondja olyan halkan, hogy csak én halljam.
- Igaz. 
Egyikünk sem mond semmit, csak csendben nézünk egymás szemébe. Nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy elveszek a barna pillantásban. 
A kis pillanatunkat az edző, Mark Lehmann szakítja félbe, amikor is belefúj a sípjába.
- Most mennem kell. – szólal meg Leon.
Bólintok. 
- Mutasd meg nekik. – mondom mosolyogva.
Leon feláll.
- Köszi… Pisti. – ártatlanul cseng a hangja, de a szemében látom, hogy mosolyog.
- Ezért még számolunk. – figyelmeztetem évődve.
- Tudom.
Elkezdődik a válogató, ami gyakorlatilag több kisebb meccsből áll. Igazából eléggé egyszerű a dolog: aki jó, bejut, aki nem, az nem.
- Szerintetek bejutnak? – kérdezem a lányokat.
- Simán. Tavaly is elsőként kerültek be, pedig kilencedikeseket nem szoktak beválogatni. – válaszol Mel, de közben nem veszi le a tekintetét a pályáról.
Kis idő múlva bebizonyosodik, hogy Melnek igaza volt, ugyanis mind a négyen bekerültek. Az edző felolvassa a keret tagjainak neveit, majd a válogató véget ér. A fiúk vigyorogva jönnek hozzánk.
- Na? – kérdezi Ralph elégedetten.
Mel legyint egyet.
- Nem volt ezen semmi meglepő. Tudni lehetett, hogy bekerültök.
- Még jó, hogy Müller nem rontotta el a kedved. – mondom Ralphnak, mire Ralph elhúzza a száját.
- Ne is mondd! Rühellem azt a nőt! Tényleg… egyáltalán hány éves? Tuti, hogy még ötven év múlva is itt fog tanítani. – elgondolkodik – Vagy lehet, hogy őt teszik be a szertárba a csontváz helyére?
Mindannyian jót derülünk Ralphon, majd a srácok elmennek átöltözni, mi pedig elindulunk kifelé a tesiteremből.
Illetve… csak indulnék, mert Matt, akárcsak reggel, most is visszatart.
- Vélemény?
Felhúzott szemöldökkel nézek rá.
- Ezt hogy érted?
Elengedi a karomat és zsebre vágja a kezeit.
- Hát… valamilyen béna beszólás?
- Tudtommal azokban te vagy a jó. – mondom egy ártatlan mosoly mellett.
- Nagyon jól elvagy Leoval. – állapítja meg homlokráncolva.
- Mindenkivel jól elvagyok. – helyesbítek gyorsan, mielőtt még valamit elkezdene kombinálni.
- Csak velem nem.
- És ezen te csodálkozol?
Lemondóan felsóhajt. Most talán… megbántódott? Nem állt szándékomban a lelkébe tiporni, de… arról volt szó, hogy kerülöm. De talán lehet, hogy túlságosan is rideg vagyok vele. Jaj… csak ne lenne az az átkozott jó szívem!
- Amúgy… nem is vagy olyan béna. – jegyzem meg egy tétova mosoly mellett arra utalva, hogy Matt is azok között volt, akik a legtöbb kosarat dobták.
- Bókolsz? – kérdezi egy kedves (!) félmosoly mellett.
- Az a pasik dolga.
- Észben tartom.
- Alex, jössz már? – kérdezi Mel a terem ajtajából, mire összerezzenek és elfordítom a tekintetemet Mattről.
- Persze. Egy perc. – válaszolok neki, majd visszafordulok Matthez – Mennem kell.
- Észrevettem. 
Bólintok, de mielőtt elindulhatnék a lányokhoz, utánam szól, így ismét ránézek.
- Amúgy… nem pornót vinnék magammal a szigetre.
- Hanem? – kérdezem kíváncsian.
- Téged. – közli velem egyszerűen.
Meglepetten pislogok rá.
- Miért?
- Találd ki! – elvigyorodik, majd int és a srácok után megy, az öltözőbe.
Megrázom a fejemet. Matt kész rejtély számomra. Az egyik pillanatban undok velem, aztán kedves lesz, majd idegesít, végül pedig egész baráti hangnemben cseverészik velem.
Annak ellenére, hogy megfogadtam, kerülni fogom, biztos vagyok abban, hogy kiderítem, milyen is az igazi Matt.

2017. október 27., péntek

4. fejezet

Szeptember 14., szombat

- Szia!
- Szia! Gyere be! 
Mosolyogva beinvitálom Annát a házunkba, majd italokkal és némi nasival felszerelkezve felmegyünk a szobámba. Nyugodtan tudunk majd beszélgetni, mert Jo nincs itthon. Van valami galiba a munkahelyén, úgyhogy kénytelen volt ma is bemenni dolgozni. 
- Hallgatlak. – jegyzem meg, amikor kényelmesen elhelyezkedünk: Anna az egyik fotelban, én pedig az ágyamon.
Bólint. Mielőtt megszólalna, egy darabig töprengve bámul maga elé.
- Tehát… gondolom, tegnap észrevetted, hogy Matt-tel nem túl jó a kapcsolatom. – bólintok, mire folytatja – Igazából mindig is ilyen volt. Talán akkor volt egy kicsit kedvesebb, amikor jártunk…
- Várj! Ti együtt voltatok? – vágok a szavába kíváncsian.
- Igen. Még kilencedikben, de nem tartott sokáig.
- Miért?
- Ugyanazért, amiért Matt kapcsolatai általában rövid életűek: nem igazán hűséges típus.
Bólintok. Hát, sejtettem, hogy ő az a fajta, akit kerülni kell. 
- Az osztályból mással is járt?
- Larát kivéve mindenkivel.
Meglepetten nézek Annára. Most már határozottan jobb, ha kerülöm Mattet… hiszen trófeagyűjtő. Azt persze nem tudhatom, hogy tőlem akar-e egyáltalán valamit, de mindenesetre jobban teszem, ha innentől kezdve megtartom a két lépés távolságot. 
- Miért?
- Azért, mert Lara már évek óta Maxszal jár.
- Értem. És a többiek?
- Ralph is hasonló, mint Matt, bár ő ritkán jön össze valakivel a suliból, Rinát leszámítva. Amolyan se veled, se nélküled kapcsolatuk van. – bekap egy chipset – Aztán ott van még… Leo is. 
- Ő is olyan, mint Matt?
Anna tagadólag megrázza a fejét.
- Egyáltalán nem. Leo nagyon rendes. Majd meglátod.
Már akkor is rendesnek találtam, úgyhogy egy kicsit megnyugszom Leont illetően. Ezek szerint ez az első benyomás dolog mégiscsak működik valamennyire. 
- Fura, hogy ennek ellenére legjobb barátok Matt-tel. – jegyzi meg néhány korty üdítő után Anna.
Bólintok. 
- És Olli?
- Ő… ő is rendes. – mondja kissé elpirulva.
Hirtelen felegyenesedem. Csak nem…? Vagy mégis?
- Tetszik? – kérdezek rá a gyanúmra mosolyogva.
- Igen. Eléggé. – felemeli a mutatóujját – De ez titok. Oké?
- Barátok vagyunk, nem?
- De igen. 
Összemosolygunk, ezzel egy időben pedig megnyugszom. Tényleg jó érzés az, ha az ember új barátokat talál…
- A fiúk közül még Jan van vissza. – emlékeztetem újdonsült barátnőmet.
- Jant nem bírják különösebben.
- Miért?
- Nem tudom. Talán azért, mert… csendesebb típus. Barátai is inkább a másik osztályban vannak. – leteszi a poharát a kezéből – A lányok közül Mel Larával, míg Rina inkább Liával szokta együtt tölteni az idejét. 
- Melt bírom.
- Igen, én is. Jó fej, de csak ritkán jön oda beszélgetni. Általában Larával van, mert így a fiúkkal lehet. – vág egy gyors grimaszt – És ezért van Lia is Rinával. Tudod, Liának már régóta tetszik Leo, de eddig még nem jöttek össze.
- Na és Melnek?
- Melnek a népszerűség tetszik.
- Szóval kétszínű?
- Nem, dehogy. Mel jó fej csaj, csak… csak szereti a nyüzsgést. Ha érted, hogy mire gondolok.
Töprengve bólintok egyet. Igen, azt hiszem értem, hogy mit is akart mondani. 
- És aki előttem járt hozzátok?
- Katja szülei elváltak, ezért az anyjával együtt elköltözött. – megvonja a vállát – Róla nem tudok sokat mondani… nem nagyon volt beszédes fajta. 
Megint biccentek egyet a fejemmel. 
- És amúgy hogy tetszik a suli? – kérdezi mosolyogva.
- Jó. Eddig legalábbis nincs senkivel sem gondom.
Mattet leszámítva… na jó, igazából vele sincs különösebben semmi bajom, de nem hinném, hogy valaha is haverok leszünk, főleg így, hogy megfogadtam, kerülni fogom. 
- Jujj, de jó! Ez az egyik legjobb! Megnézhetem?
- Persze, de… mit? – pillantok rá homlokráncolva.
Anna felpattan és az asztalomhoz megy.
- Hát a gépedet. Mégis mi mást? – kérdőn pillant rám, mintha az engedélyemre várna.
Bólintok, mire elveszi az asztalról a fényképezőgépemet. 
- Szoktál fotózni?
Megvonom a vállamat.
- Igen. Ha van hozzá kedvem.
- És most van? – kérdezi kíváncsian.
Egy pillanatig csak nézem Annát, majd elmosolyodom.
- Ez most egy burkolt célzás akar lenni arra vonatkozóan, hogy csináljunk néhány közös képet?
- Olyasmi. – válaszolja hasonló mosollyal a szája szélén.
- Rendben.
A következő jó fél órát azzal töltjük, hogy össze-vissza pózolunk a gép előtt. Csinálunk egy csomó hülyülős, lökött képet, de természetesen lövünk néhány normálisat is.
Az egyik mindkettőnknek különösen tetszik és elhatározzuk, hogy feltöltjük facebookra. 
- Ismerősnek jelöltek. – jegyzi meg, miután feltöltöttük a képünket.
- Mindjárt megnézem. 
- Oké. – mondja, majd feláll és visszaül a fotelba.
Kérdő tekintetemet látva félszegen elmosolyodik.
- Nem akartam belenézni.
- Nyugodtan maradhattál volna. – válaszolom neki kissé meglepetten.
- Így jobb. Tényleg nem tartozik rám. – beharapja az ajkát – Az osztályból jelölt be valaki?
Összenevetünk, majd végre rámegyek, hogy megnézzem. 
- Bejelöltél. – állapítom meg a nyilvánvalót.
Elkezd bőszen bólogatni.
- Igen. Még az első nap.
- Hát… köszi. – továbbpörgetem a listát – Rajtad kívül még… Jan, Olli, Mel és… Leon.
Nem tudom, hogy miért, de a szívem nagyot dobban erre a felfedezésre, pedig, ha azt vesszük, ez nem nagy szám, de… huh. Azért mégiscsak bejelölt.
Visszaigazolok mindenkinek, amikor jön az újabb üzenet, miszerint Matt is bejelölt és lájkolta a képünket. Ezt a kis tényt megemlítem Annának is, de úgy néz ki, hogy őt ez nem érte váratlanul.
- Mi ezen a meglepő? Új vagy, ráadásul visszaszóltál Mattnek. Várható volt, hogy felkelted az érdeklődését.
Úgy nézek Annára, mintha hirtelen négy karja és három lába nőtt volna.
- Felkeltem az érdeklődését? – hitetlenül megrázom a fejemet – Ezt ugye te sem gondolod komolyan?
- Miért ne? Majd meglátod. – mondja magabiztosan.
Épp elkezdeném megemészteni a hallottakat, amikor hallom, hogy kulcs fordul a zárban és nyílik a bejárati ajtó, majd kisvártatva meghallom a nagybátyám hangját.
- Alex?
- Fent. – kiabálok neki vissza, majd Annára nézek – Úgy tűnik, hazaért a nagybátyám. – világosítom fel vállvonogatva.
Amint Jo felér, köszön nekünk, majd bemutatom őket egymásnak.
- Johannes Kiehling.
- Anna Friedrich.
- Örülök, hogy megismertelek. – Jo melegen Annára mosolyog, majd rám vetül a pillantása – Vacsoráztatok már?
Anna hirtelen a mobiljára néz.
- Hű! Már ennyi az idő? Bocsi, de nekem mennem kell. Jönnek hozzánk. – mondja sajnálkozva.
- Ugyan! Semmi gond. Kikísérlek.
- Köszi.
- Hétfőn megyünk együtt? – kérdezem Annát, amikor leérünk a kapuhoz.
- Persze. Amúgy… nem is mondtad, hogy ilyen helyes a nagybátyád. – jegyzi meg vigyorogva.
- Oh, hát… bocsi. De azt hittem, hogy téged Olli érdekel.
- Olli elérhetőbb. – töprengő arcot vág – Illetve… gondolom. 
Ezután még beszélünk néhány szót, majd elmegy. Már épp indulnék vissza a házba, amikor teljesen váratlanul megpillantom Leont az utca túloldalán. Ő is észrevesz engem. Int egyet, majd némi habozás után átjön hozzám.
- Szia!
Meglepetten pillantok rá.
- Szia! Hát te? 
- Itt lakom. – a házunkra mutat – Gondolom, te meg itt.
- Igen. 
Nem is tudtam, hogy ő is itt lakik, ráadásul pont szemben velünk. 
- Látom, meglepődtél.
- Egy kicsit. – vallom be neki halkan és közben elpirulok, ezért úgy érzem, hogy meg kell védenem magamat – Még nem ismerek itt mindenkit.
- Szóval meg akarsz ismerni?
- Szeretnéd, ha megismernélek? – kérdezek vissza lélegzetvisszafojtva.
- Miért is ne? Kezdetnek mondjuk eljöhetnél hétfőn a kosárra.
Ez már a második meghívásom a kosáredzésre. Amikor Matt javasolta, határozottan nem akartam menni, illetve nem az ő meghívására, de most… végül is semmit sem veszíthetek vele.
- Ott leszek.
- Oké. – lazán elvigyorodik – Most viszont lépek, mert még van egy kis dolgom.
- Rendben.
- Akkor szia.
- Szia, Leon.
Visszafordul és édesen rám mosolyog.
- Leo. – javít ki kedvesen.
- Szerintem a Leon jobban illik hozzád. – közlöm vele komoly képpel azt, amit már legelőször gondoltam a nevéről, majd elmosolyodom.
- Igen? Rendben, de… akkor én sem hívhatlak a beceneveden. Ki kell találnom valami újat.
- Mindegy, hogy hogyan hívsz. – mondom neki közömbösen.
- Tényleg? – az édes vigyor visszakúszik az arcára – Mit szólsz a Pistihez?
Durcás képet vágok.
- Vicces vagy.
- Hétfőn találkozunk… Lex.
Elmosolyodom és bólintok egyet, majd búcsút intek Leonnak és vadul dobogó szívvel bemegyek a házba.

2017. október 19., csütörtök

3. fejezet

Szeptember 13., péntek 

Reggel Annával megyek suliba, mint ahogyan azt már tegnap is megbeszéltük. Útközben egymásról mesélünk: elmondom neki, hogy miért is vagyok most egészen pontosan itt – természetesen nem a buszon, hanem úgy általánosságban –, ő pedig értelemszerűen magáról beszél, így megtudom, hogy ő is egyke, az anyukájával él, mert a szülei elváltak és szeret rajzolni. Nagyon kedves és rendes, szóval szerintem nagyon sanszos az, hogy barátnők leszünk – remélem.
A suli előtt látunk néhány osztálytársat. Odaköszönünk nekik, aztán meg bemegyünk a termünkbe.
A mellettem lévő padban egy lány ül, rajta kívül nincs más az osztályban. Neki is köszönünk, majd leülök és előpakolok az első órára, ami nyelvtan lesz. 
- Mit csinálsz a hétvégén? – fordul hátra kíváncsian Anna.
- Egyelőre még nem tudom. – hirtelen eszembe jut egy jó kis ötlet – Nincs kedved átjönni?
Látom, hogy Annának felcsillan a szeme, úgyhogy ezek szerint nem nagyon lőttem mellé ezzel a kis ötletemmel.
- De, szívesen. 
- Akár már szombat délelőtt is jöhetsz, csak előtte hívj fel.
- Rendben. – Anna elvigyorodik – Már alig várom.
Visszamosolygok rá. Épp szólásra nyitnám a számat, amikor Matt megáll mellettünk.
- Mit vársz annyira? – pillant kérdőn Annára.
Újdonsült barátnő-jelöltem elpirul és lehajtja a fejét. 
Matt lemondóan int egyet és felröhög.
- Ha képes leszel értelmesen válaszolni, akkor szólj. Addig meg… inkább mutogass!
Megsajnálom Annát, ezért visszaszólok Mattnek, nehogy túlságosan is nyeregben érezze magát.
- Jó vagy Activityben, hogy ilyen nagy az arcod?
A kékes-szürkés szempárban egy pillanatra elismerés villan. Talán nem feltételezte rólam azt, hogy új létemre képes vagyok két szónál is kinyögni egyszerre.
- Az új csaj lealázta Matty fiút! – Ralph csatlakozik hozzánk – Gáz vagy, öreg. – állapítja meg vigyorogva, majd Matt vállába bokszol. 
- Ugyan, dehogy. – elhúzódik Ralphtól – És ne hívj Mattynek! – morogja ingerülten, majd még egyszer rám néz, mielőtt a helyére menne. 
- Minden oké? – kérdezem Annát.
- Persze. – kissé bánatos fejjel felsóhajt – Majd holnap elmesélem.
Bólintok. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi volt ez az egész, de ha várnom kell holnapig, akkor várok. 
A töprengésemet a csengő hangja szakítja félbe. A csengő hangjával egy időben a tanárnő – Elisabeth Berger – belép a terembe. 
Leon megint megbök, így, amikor a tanárnő a füzetében lapozgat, gyorsan hátrafordulok. 
- Jól lerendezted Mattet. – állapítja meg mosolyogva.
Az említett személyre nézek, aki jelenleg épp engem figyel. Ajajj. Remélem, nem szereztem rossz pontot senkinél sem. Nem szeretném máris konfliktussal kezdeni az új életemet.
Visszapillantok Leonra és megvonom a vállamat.
- Talán nem volt gyerekszobája. – jegyzem meg ártatlan hangon.
Leon elvigyorodik.
- Meglehet.
- Hé! Igenis volt gyerekszobám. – szól bele a beszélgetésünkbe Matt.
Mivel Leon mellett ül, esélyes volt, hogy meghallja azt, amiről beszélünk. 
- Ja, persze. Mondd, Matty: babázós vagy autózós típus voltál inkább? – dől kissé előrébb Ralph.
Hát ez nem igaz! Ki fog még beleszólni a beszélgetésünkbe? De most komolyan: vagy én vagyok ennyire hangos vagy nekik túl jó a hallásuk… vagy talán túl közel vannak egymáshoz az egyszemélyes padok?
- Khm... – a tanárnő köhögésére azonnal visszafordulok – Van valami probléma? – kérdezi a kis csoportunktól.
- Semmi, tanárnő. – most háttal vagyok Ralphnak, mégis kihallom a hangjából, hogy vigyorog – Csak az érdekelt, hogy a „szekrény” szót j-vel vagy ly-nal írjuk-e, de az új csaj már válaszolt.
Beharapom a szám szélét, hogy el ne röhögjem magam. Persze a fiúk nem ilyen szolidak, hangosan röhögnek Ralph újabb aranyköpésén.
A tanárnő homlokráncolva néz ránk.
- De hát a „szekrény” szóban nincs sem j, sem pedig ly.
Rövid ideig maga elé néz és gondolkozik, majd megrázza a fejét.
- A mai órát ismétléssel kezdjük. – jelenti be mosolyogva, majd a táblához fordul, mi pedig elkezdünk figyelni – én legalábbis –, így több szó nem esik Mattról és a gyerekszobájáról…
Óra után Annával a szünetet az udvaron töltjük. Nem vagyunk sokáig kettesben, mert kisvártatva csatlakozik hozzánk a mellettem ülő lány, Melanie. Miután váltunk néhány szót, kiderül, hogy Mel is szokott futni járni, akárcsak én, ezért rögtön felajánlja azt, hogy a jövő héten menjünk együtt. Azonnal igen-t mondok, úgyhogy meg is állapodunk a kedd délutánban. Annát is megpróbáljuk bevonni, de ő határozottan elzárkózik mind a futástól, mind magától a sportolástól is.
A szünet végén ismét visszatérünk az osztályunkba. 
Már előre tartok ettől az órától, ugyanis kémia lesz, amit szívből gyűlölök. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ezt miért kell tanulnunk. Ráadásul Janina Müller is eléggé ijesztő és szörnyen unalmas. Komolyan, már abba elfáradok, hogy a protonok iránti lelkesedését figyelem.
Óra végén szinte egy emberként lélegzünk fel, amikor végre kimegy a teremből. Mondjuk, ma még fogunk vele találkozni, mert ő tartja a biológiát is, de azért az csak jobb lesz.
A kémiát követi egy angol Lars Richterrel, de ma még nem tanulunk, majd csak a jövő héten. Ettől függetlenül házit kapunk, mégpedig azt, hogy írjunk egy oldalas fogalmazást a nyarunkról. 
Azt hiszem, hogy ez a napom mély pontja, mert így hirtelen eszembe jut az, hogy én mivel is töltöttem a nyaramat: töménytelen mennyiségű sírással és költözködéssel. Hát, nem túl vidám. Hogy ebből hogy hozok össze egy értelmes dolgozatot, azt még nem tudom.
Az angol után egy szintén unalmas biológia következik. Ez annyival jobb, mint a kémia volt, hogy... nos, szinte semmivel.
Biosz után az ebédlővel egybekötött büfébe megyünk. Annával sorba állunk, majd a kajáinkkal a kezünkben keresünk egy üres asztalt. Miután rátalálunk egyre az egyik ablaknál, leülünk.
Akárcsak a reggeli szünetben, Mel most is csatlakozik hozzánk, de nem bánom. Őt is megkedveltem, noha őt még nem ismerem annyira. Talán a kisugárzása miatt… Ő az a típus, aki ha mond neked két szót, te máris a bizalmadba fogadod.
Alig, hogy nekiállunk enni, Oliver is idejön hozzánk. Leteszi a tálcáját, de nem nyúl az ételéhez, csak a beszélgetésünket hallgatja... vagyis jelen esetben Mel beszámolóját egy „überjó” felsőről, amit a legutóbbi shoppingolásakor látott.
- Nem eszel? – pillantok kérdőn Ollira.
- Nem vagyok éhes. Főleg nem úgy, hogy két órát is Müllerrel kellett töltenem.
Elmosolyodom. 
- Eddig sem szerettem a kémiát és szerintem ezután sem lesz a kedvencem.
- Nekem se. A fizika sokkal jobb.
Hümmögök néhányat. Hát, én a fizikát se szeretem, de ízlések és pofonok.
Ebéd után következik egy matek dr. Michael Schneiderrel. Matekból általában mindig jól álltam, de azt nem igazán értem, ahogyan ő magyaráz. Talán ez fel is tűnt neki, mert óra végén magához hív.
- Még új vagy itt, ezért nem tudom, hogy hányas szoktál lenni matematikából.
- Kettes.*
Bólint egyet. 
- Az egész jó. Remélem, hogy nálunk is jól megy majd. – összepakolja a holmiját – Vagy akár jobban.
Elköszön tőlem is és az osztálytól is, majd elhagyja a termünket.
Az utolsó, hatodik óránk ma osztályfőnöki, úgyhogy ez egy igazán jó kis levezető.
- Tegnap elfelejtettem mondani, hogy idén is indulnak szakkörök, de gondolom már láttátok a faliújságon a felhívásokat.
A többiek elkezdenek sutyorogni, talán csak én ülök csendben. Őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy miről van szó. Milyen szakkörök? Igazából tökmindegy, mert idén nem akarok feliratkozni sehová. Épp elég nekem a költözés meg az, hogy megszokjam az új sulimat. Nem akarok rögtön ajtóstul rontani a házba.
Az óra hátralevő részében beszélgetünk, majd kicsengetnek. Összepakolok, elköszönök a többiektől és kimegyek a teremből. Ma nem Annával megyek haza, mert jön érte kocsival az anyukája.
Még én sem megyek rögtön haza, mert először megnézem a faliújságot. Több szakkör is indul, de kettőre van elég nagy igény: drámaszakkörre és a kosárlabdaedzésre. Tőlünk is iratkoztak már fel. A drámaszakkörre Anna, Mel, Lara és Julia, míg a kosárlabdára Leon, Matt, Maximilian és Ralph.
- Te mire iratkozol fel? 
Összerezzenek a váratlan kérdéstől. Elfordítom a fejemet és Mattre nézek.
- Szerintem semmire. Látom, te kosarazol.
- Ja. – tetőtől talpig végigmér – Azt hittem, hogy mész Anna barátnőddel arra a színészkedős marhaságra. 
Összehúzott szemekkel vizslatom az arcát.
- Miből gondoltad? 
Megvonja a vállát.
- Olyannak tűnsz, aki bírja az ilyen baromságokat.
Miért ilyen velem mindig? Pedig én tudtommal nem ártottam neki semmivel… vagy lehet, hogy megsértődött a délelőtt történteken?
- Tudod… nem hittem volna, hogy kosarazol. – most én mérem végig őt tetőtől talpig, a sportcsukájától egészen a szőkésbarna, kissé kusza, de mégis rendezettnek tűnő hajáig – Egyáltalán szoktál kosarat dobni? Vagy csak a szád jár?
Elvigyorodik. Nyilván tetszik neki az, hogy vissza mertem szólni neki. Attól, mert két napja járok ide, azért az elég egyértelműen lejött, hogy ő, Leon, Ralph és Max alkotják a kemény magot és mindenki velük akar barátkozni. Gondolom, nem sokan mondják meg neki a magukét. Hát, rajtam nem fog múlni…
- Megmutathatom, ha érdekel. Gyere el hétfő délután a válogatóra.
- Majd megnézem a naptáramat, hogy ráérek-e végignézni azt, hogy hogyan bénázol. – jegyzem meg csúfondárosan.
- Tőlem előbb is találkozhatunk. – közelebb hajol hozzám, így az arcomon érzem a leheletét – Amikor akarod. 
Egy pillanatra elakad a szavam. Most szórakozik velem vagy komolyan gondolta ezt? Egyáltalán ez most egy randira való meghívás vagy csak egy szimpla, ismerkedős találkozó lenne? 
Elhúzódik tőlem és elröhögi magát.
- Ha most láttad volna a képedet. – tettetett komolysággal néz le rám – Azért az érdekelne, hogy mi járt a fejedben…
- Menj a fenébe! – vágom a fejéhez dühösen, majd kikerülöm és leszaladok a lépcsőn, de még így is hallom, hogy a hátam mögött röhög…


Hülye bunkó! Még este is magamban puffogok azon, ahogyan Matt rászedett. Egy percig tényleg azt hittem, hogy… hogy esetleg akar valamit, de eléggé nyilvánvaló, hogy csak szórakozni akart.
Ettől függetlenül azért erősen gondolkozok azon, hogy mégiscsak elmegyek hétfőn arra a válogatóra. Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mennyire jó kosárban és amúgy meg tényleg szeretem a kosárlabdát.
Alig várom, hogy Anna holnap átjöjjön hozzánk. Tuti, hogy kifaggatom Mattről… és persze a többiekről is.
Apropó, Anna…
Még nem is mondtam Jonak, hogy holnap vendégem lesz.
Sietősen felpattanok a gépem elől és leszaladok a nagybátyámhoz, hogy tájékoztassam.
Végül is: jobb később, mint soha…


*Németországban az egyes a legjobb jegy, míg a hatos a legrosszabb.

2017. október 17., kedd

2. fejezet

Szeptember 12., csütörtök

Idegesen dobolok az ujjaimmal a konyhapulton. Percenként nézek rá a telefonomra és szinte szuggerálom a nagybátyámat arra, hogy minél előbb elkészüljön. Tény, hogy néha bolondos és elfelejt bizonyos dolgokat, de legalább ma megerőltethetné magát egy kicsit. 
Ma van ugyanis az első napom az új sulimban és ezért megígérte, hogy ma kocsival elvisz. Az út kocsival a suliig negyed óra, busszal meg kb. kétszer ennyi, úgyhogy mehetnék akár busszal is, de felajánlotta, hogy bevisz, amit én örömmel fogadtam el. Amúgy se tudom még annyira, hogy pontosan merre is kell menni.
- Na, mehetünk?
Bólintok, közben pedig az órámra pillantok: mindjárt negyed nyolc van.
Jo kinyitja előttem a bejárati ajtót. Felkapom a székről a táskám és kimegyek. Odakint elkapja a karom.
- Még nem is mondtam, de… jól nézel ki.
- Ó, köszi.
Halványan elmosolyodom. Hát, azt azért nem hinném, hogy jól nézek ki, de Jo – lévén, hogy a rokonom – igencsak elfogult velem. Gyors pillantással végigmérem magam: Converse cipő, farmer, fehér póló, piros, rövid kabát - azért már ősz van, ráadásul be is borult az ég – és a fekete táskám... na meg a szokásos magas lófarokba kötött szőke tincseim és némi smink. 
Beszállunk a kocsiba. Az úton egyikünk sem szólal meg. Én túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy vajon mit szólnak majd hozzám a többiek, Jo meg szerintem még álmos.
A suli előtt megáll, én pedig dobogó szívvel olvasom el az iskola nevét: Albert Einstein Gimnázium. Tekintetem az iskola felé igyekvő diáktömeg felé irányul. Úgy tűnik, most még mindenki jókedvű, kérdés, hogy a mostani lelkesedésük meddig tart ki.
Jo felé fordulok.
- Akkor én most megyek.
- Oké.
Kinyitom az ajtót és gyorsan nyomok egy puszit az arcára, mire elmosolyodik.
- Ne felejts el szólni az osztályfőnöködnek!
Gyorsan kipattanok a kocsiból és becsapom az ajtót. A nyitott ablakon át azért még visszaszólok neki.
- Nem fogok, nyugi. – mondom, közben pedig az ég felé nézzek. Néha előtör Joból a szülői szerep és ilyekor rosszabb, mint bármelyik másik szülő.
Elköszönünk egymástól, majd bemegyek az iskolába.


Amint beérek, rögtön a portáshoz megyek és megkérdezem, hogy merre találhatom meg az osztályfőnökömet. A választ hümmögve veszem tudomásul. Tehát: első emelet, jobbra, a folyosó végén. 
Sietősen felmegyek és megtorpanok az ajtó előtt. Az ajtón lévő kis névtáblán ez áll: dr. Monika Stein - igazgatónő
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Talán a portás rossz ajtót mondott? Nem, az nem lehet, hiszen megmondtam neki Stein nevét. Akkor talán… talán én néztem félre a nevet? Biztosan nem. Nyilván a diri egyben az osztályfőnököm is. Máshol is szokott így lenni.
A töprengésemet az iskola csengője szakítja félbe. Mivel most már nincs semmi veszítenivalóm, bekopogok. 
Nem kell sokat várnom, mert kis idő múlva kinyílik az ajtó és egy kedvesnek tűnő, idősebb nő nyit ajtót.
- Igen? Miben segíthetek?
A hangja alapján kedvesnek tűnik, remélem, hogy nem csal az első megérzésem vele kapcsolatban. Szinte rögtön szimpatikusnak találom.
- Alexandra Kiehling vagyok… az… az új diák.
- Á, igen. Már vártunk. Foglalj helyet!
Az asztala előtt álló székre mutat. Leülök és lerakom a táskám a földre, magam mellé. 
Néhány papírt tesz elém.
- Ezeket alá kellene írnod. – a papírok mellé egy kisebb füzet és egy darab papír is az asztalra kerül – Ez a házirend, ez pedig a szekrényed zárkombinációja. A többit majd ma, az osztályfőnöki órákon megbeszéljük vagy ha bármilyen kérdésed van, hozzám bátran fordulhatsz. Rendben?
- Igen és köszönöm.
Gyorsan aláírom a papírokat és visszaadom őket a leendő osztályfőnökömnek, aki elégedetten bólint egyet.
- Ezzel meg is volnánk. Gyere, ne várassuk tovább az osztályt!


Követem Frau dr. Steint az osztály felé. A tantermünk itt van az első emeleten, csak éppen a folyosó túloldalán. Az osztályfőnök kinyitja előttem az ajtót.
- Menj csak nyugodtan.
Bólintok. Veszek egy mély levegőt, majd belépek a terembe, mire a teremben lévő összes tekintet rám szegeződik. Zavaromban lesütöm a szemem és inkább visszapillantok Frau dr. Steinra. Ő kedvesen mosolyog rám. Követi a példámat és bejön az osztályba, majd leül a tanári asztalhoz. Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, nem mozdulok. A hangjára viszont felemelem a fejem.
- Figyelem! Ő az új osztálytársatok, Alexandra Kiehling. Értékelném, ha segítenétek neki minél előbb beilleszkedni.
A kedves szavaitól szinte meghatódva nézek rá.
- Ülj le! Ott van egy üres pad.
Nem nézek senkire, csak gyorsan leülök az egyszemélyes padba, amiben mindenki ül. Kiveszek a táskámból egy füzetet meg tollat és várakozóan pillantok az osztályfőnökre. Próbálok csak a tanárra figyelni, de hallom, ahogy a hátam mögött susmusolnak, ez pedig eléggé idegesítő. Úgy érzem magam, mintha egy kirakati baba lennék. Hát igen, most én vagyok a friss hús. 
Nagyot sóhajtva erőt veszek magamon és megpróbálom kizárni a sustorgók hangját.
- Tehát akkor… talán kezdjük a névsorral! – szólal meg az osztályfőnök – Albrecht, Jan?
Egy szemüveges srác félénken felteszi a kezét.
- Itt vagyok. 
- Senki sem kérdezte. – röhög fel hátul egy srác.
- Ralph, megkérhetnélek arra, hogy ne zavard meg az órát a megjegyzéseiddel?
- De nem is tanulunk, tanárnő!
- Miért? Szeretnél?
Néhány srác kiröhögi Ralphot, majd Frau dr. Stein folytatja a névsort.
- Baumann, Lara?
Hátul fellendül egy kéz, mire a tanárnő bólint.
- Beck, Oliver?
- Jelen. – mondja a középső padsor legelején ülő, kissé kócos hajú srác.
- Friedrich, Anna?
Az előttem ülő lány felemeli a kezét, mire érkezik egy újabb beszólás hátulról.
- Tanárnő, nem csinálhatnánk valami mást?
- Matthias, gyakorlatilag még el sem kezdődött a tanév, de ti már nem bírtok magatokkal. – jegyzi meg rosszallóan.
- Még nem kezdődött el? Akkor minek vagyunk itt? – kérdezi tettetett csodálkozással, majd röhögve összepacsizik Ralph-fal.
A tanárnő fáradtan sóhajt egyet. 
- Ma csak négy osztályfőnöki óránk lesz, úgyhogy bírjátok ki! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, de azért mégis valahogy kedvesen, majd elkezdi lediktálni a tanév menetét.
Egészen addig folyamatosan jegyzetelek, amíg valaki meg nem bök hátulról. Kíváncsian hátrafordulok…
…és szembetalálom magam egy csokoládébarna szempárral.
Egy pillanat alatt kiszárad a szám és hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Meg kell hagyni, a mögöttem ülő srác – Leonard (mindenki Leonak hívja, de a külseje alapján inkább Leonnak szólítanám) – nagyon helyes! A barna szempár mellé barna haj, izmos vállak és egy irtó cuki mosoly is társul.
- Tudnál adni egy tollat? – kérdezi tőlem mosolyogva.
Azt meg sem kérdezem tőle, hogy mivel írt eddig, mert a tanárnő már így is lediktált egy csomó mindent, de… őszintén szólva nem is érdekel.
- Persze. – nyögöm ki nagy nehezen, majd egészen egyszerűen odaadom neki a kezemben lévő tollat.
Megköszöni, majd nekiáll jegyzetelni, én pedig visszafordulok és a táblát lesve megpróbálom kitalálni azt, hogy most éppen hol is tartunk...


Mivel ez az első nap, csak négy osztályfőnöki óra volt és már mehetünk is haza.
Épp a táskámba pakolom el a cuccaimat, amikor árnyék vetül a padomra, majd nem sokra rá a tollam is rákerül. 
- Köszi. – mondja azzal a helyes mosolyával, majd megrántja a vállán a táskáját és elindul a többiek után.
- Nincs mit. – motyogom magam elé, majd összepakolok és én is elhagyom az iskola épületét. 


A suli elé érve körbenézek. Fogalmam sincs, hogy miért, talán megszokásból. Egy valamire azért jó volt ez az ösztönös mozdulat: egy lány – azt hiszem, Anna – jön ide hozzám. 
Kíváncsian nézek rá, mert nem tudom, hogy mit szeretne tőlem.
- Ööö… merre mész? 
A buszmegálló felé mutatok, mire bólint egyet.
- Én is busszal megyek. Nincs kedved… együtt menni?
- De, persze.
Habozás nélkül beleegyezek, mert az úton legalább tudunk egy kicsit beszélgetni és ma még nem igazán volt alkalmam senkivel sem dumálni, leszámítva persze Leont, de ő vele sem beszélgettem igazán, szóval… örülök annak, hogy Anna csatlakozott hozzám.


A buszon, sőt, még utána a faluban is beszélgetünk hazáig, mert, mint kiderült, Anna csak három házzal lakik arrébb tőlünk, így, mielőtt elválunk egymástól, megbeszéljük azt is, hogy holnap reggel együtt megyünk suliba.


Jo csak estefelé téved haza, mert ma is sokáig dolgozott. Vacsora közben elmesélem neki mindazt, ami ma történt velem, de Leonról nem teszek említést… a végén még félreértené.
- Tehát akkor sikeresen túlélted az első napot. – állapítja meg mosolyogva.
- Így is mondhatjuk.
Mondjuk egy nap után még nem érzem magam teljes értékű tagnak, de igyekezni fogok, hogy minél előbb befogadjanak.

2017. október 14., szombat

1. fejezet

Szeptember 11., szerda

Végigsimítok a fényképen, ami anyát ábrázolja, majd visszateszem a helyére, az íróasztalomra. 
Felállok és elkezdek mászkálni a szobámban. Újabban rákaptam erre, bár gyanítom, hogy ez nem a legjobb feszültség-levezető megoldás, de egyelőre beérem ezzel is. 
Hirtelen megtorpanok és a kezembe temetem az arcomat. 
Hogyan fogom ezt kibírni?!
Kopogás hallatszik az ajtómon, mire felkapom a fejemet. 
Jo bejön a szobámba, majd egy sajnálkozó tekintet társaságában magához ölel. 
Szerintem pontosan látja rajtam, hogy milyen pocsék hangulatban vagyok, mert általában csak olyankor szokott ölelgetni. Én ezt persze egyáltalán nem bánom. Jó érzés az, hogy törődik velem, ráadásul nem mond nekem olyan baromságokat, hogy „idővel jobb lesz” meg „próbálj meg másra gondolni”. Épp eleget hallgattam már ezt a temetés előtt, alatt és után, úgyhogy köszönöm szépen, de elegem van ezekből a tanácsokból.
Jo kissé elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit szólnál egy kis forró csokihoz? – kérdezi kedvesen mosolyogva.
Az ölelés mellett a másik, amit úgymond „bevezettünk”, az a forró csokizás. Nagyon jó figyelemelterelő és finom is.
Bólintok és egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra.
- Jöhet.
Ad egy puszit a homlokomra, majd elenged és lemegy a konyhába. 
Egy utolsó pillantást vetek anya fényképére, majd Jo után megyek. 


Este nagy sóhajok közepette nézegetem az új sulim honlapját, hogy legalább egy kicsit is tájékozott legyek azzal kapcsolatban, hogy holnaptól hová is fogok járni.


Még mindig hihetetlen, hogy otthagytam az eddigi életemet és ideköltöztem a nagybátyámhoz, aki ráadásul egy kis faluban él. Már hónapok óta élek itt vele, mégsem tudtam megszokni ezt a szokatlan csendet. Gondolom, másnak is furcsa lenne ez a hirtelen váltás, különösen, ha a fővárosból jött, akárcsak én. 
Félreértés ne essék, nem vagyok sznob vagy nyafogós vagy akár hisztis. Egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy még hozzá kell szoknom néhány változáshoz.
Rosszmájúak most mondhatnák akár azt is, hogy ennek a néhány hónapnak elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy mindent elfogadjak, de… de ez a valóságban azért nem így működik. De elméletnek nem rossz ez a kis szösszenet – csak kár, hogy nem jó semmire.
Persze az is lehet, hogy én vagyok túlságosan érzékeny, de… még 16 vagyok, szóval így szerintem már érthető az, hogy miért gondolok úgy bizonyos dolgokat, ahogy. Jo szerint érettebb vagyok a korosztályomnál és ez nagyon klassz dolog, de… de azért vannak olyan helyzetek, amikor nekem is szükségem lenne valakire… 
…valakire, akivel megbeszélhetek bármit: egy barátnővel, egy rokonnal, anyuval…
Ehhez az egész költözködéses dologhoz azért az is hozzátartozik, hogy nem önszántamból jöttem, de tudom, hogy muszáj volt ezt meglépni... de ettől még pokoli érzés egyedül egy idegen helyen.
Jó, azért nem vagyok teljesen egyedül, mert ugyebár itt van Jo is, de ő elég sokat dolgozik és a reggelit leszámítva csak délután-estefelé szoktam vele találkozni, úgyhogy gyakorlatilag olyan, mintha egyedül laknék ebben a hatalmas házban. 
Szerencsére legalább a kapcsolatunk nagyon jó. Mondjuk, ez régen is így volt és az, ami anyával történt, csak még inkább összekovácsolt minket. Tulajdonképpen… Jonak köszönhetem azt, hogy nagyjából fel tudtam dolgozni a történteket.
Természetesen anya még mindig szörnyen hiányzik. Furcsa belegondolni abba, hogy már lassan öt hónapja ment el… néha sokkal többnek érzem ezt az időt. De most már legalább nem viselkedem zombiként, aki automatikusan tesz bizonyos dolgokat. Most már jobban beleadom magam abba, amit éppen csinálok. Ez a nagybátyám szerint haladás és mi tagadás szerintem is, de olyankor, ha egyedül vagyok és nincs semmi dolgom, akkor szinte akaratlanul is nekiállok töprengeni, gondolkozni…


Megrázom a fejemet, hogy elűzzem a komor gondolataimat és inkább megpróbálok koncentrálni a honlapra.
Van fent egy csomó kép magáról a suli épületéről és különféle rendezvényekről is. 
Minél tovább nézegetem a képeket, egyre inkább megtetszik a suli… de persze ez nem jelent semmit. A lényeg az úgyis az, hogy milyen lesz a leendő osztályom. 
Igazából elég sok múlik a közösségen és azon, hogy milyen lesz a fogadtatásom. Alapvetően nem vagyok túl könnyű helyzetben, mert ők már összeszoktak az évek alatt, míg én az „új lány” szerepét fogom betölteni… és köztudott, hogy az újaknak soha nem könnyű.
Remélhetőleg itt azért máshogy lesz… Ha önmagamat adom, akkor nem lehet semmi gond sem, nem igaz?