2017. október 19., csütörtök

3. fejezet

Szeptember 13., péntek 

Reggel Annával megyek suliba, mint ahogyan azt már tegnap is megbeszéltük. Útközben egymásról mesélünk: elmondom neki, hogy miért is vagyok most egészen pontosan itt – természetesen nem a buszon, hanem úgy általánosságban –, ő pedig értelemszerűen magáról beszél, így megtudom, hogy ő is egyke, az anyukájával él, mert a szülei elváltak és szeret rajzolni. Nagyon kedves és rendes, szóval szerintem nagyon sanszos az, hogy barátnők leszünk – remélem.
A suli előtt látunk néhány osztálytársat. Odaköszönünk nekik, aztán meg bemegyünk a termünkbe.
A mellettem lévő padban egy lány ül, rajta kívül nincs más az osztályban. Neki is köszönünk, majd leülök és előpakolok az első órára, ami nyelvtan lesz. 
- Mit csinálsz a hétvégén? – fordul hátra kíváncsian Anna.
- Egyelőre még nem tudom. – hirtelen eszembe jut egy jó kis ötlet – Nincs kedved átjönni?
Látom, hogy Annának felcsillan a szeme, úgyhogy ezek szerint nem nagyon lőttem mellé ezzel a kis ötletemmel.
- De, szívesen. 
- Akár már szombat délelőtt is jöhetsz, csak előtte hívj fel.
- Rendben. – Anna elvigyorodik – Már alig várom.
Visszamosolygok rá. Épp szólásra nyitnám a számat, amikor Matt megáll mellettünk.
- Mit vársz annyira? – pillant kérdőn Annára.
Újdonsült barátnő-jelöltem elpirul és lehajtja a fejét. 
Matt lemondóan int egyet és felröhög.
- Ha képes leszel értelmesen válaszolni, akkor szólj. Addig meg… inkább mutogass!
Megsajnálom Annát, ezért visszaszólok Mattnek, nehogy túlságosan is nyeregben érezze magát.
- Jó vagy Activityben, hogy ilyen nagy az arcod?
A kékes-szürkés szempárban egy pillanatra elismerés villan. Talán nem feltételezte rólam azt, hogy új létemre képes vagyok két szónál is kinyögni egyszerre.
- Az új csaj lealázta Matty fiút! – Ralph csatlakozik hozzánk – Gáz vagy, öreg. – állapítja meg vigyorogva, majd Matt vállába bokszol. 
- Ugyan, dehogy. – elhúzódik Ralphtól – És ne hívj Mattynek! – morogja ingerülten, majd még egyszer rám néz, mielőtt a helyére menne. 
- Minden oké? – kérdezem Annát.
- Persze. – kissé bánatos fejjel felsóhajt – Majd holnap elmesélem.
Bólintok. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi volt ez az egész, de ha várnom kell holnapig, akkor várok. 
A töprengésemet a csengő hangja szakítja félbe. A csengő hangjával egy időben a tanárnő – Elisabeth Berger – belép a terembe. 
Leon megint megbök, így, amikor a tanárnő a füzetében lapozgat, gyorsan hátrafordulok. 
- Jól lerendezted Mattet. – állapítja meg mosolyogva.
Az említett személyre nézek, aki jelenleg épp engem figyel. Ajajj. Remélem, nem szereztem rossz pontot senkinél sem. Nem szeretném máris konfliktussal kezdeni az új életemet.
Visszapillantok Leonra és megvonom a vállamat.
- Talán nem volt gyerekszobája. – jegyzem meg ártatlan hangon.
Leon elvigyorodik.
- Meglehet.
- Hé! Igenis volt gyerekszobám. – szól bele a beszélgetésünkbe Matt.
Mivel Leon mellett ül, esélyes volt, hogy meghallja azt, amiről beszélünk. 
- Ja, persze. Mondd, Matty: babázós vagy autózós típus voltál inkább? – dől kissé előrébb Ralph.
Hát ez nem igaz! Ki fog még beleszólni a beszélgetésünkbe? De most komolyan: vagy én vagyok ennyire hangos vagy nekik túl jó a hallásuk… vagy talán túl közel vannak egymáshoz az egyszemélyes padok?
- Khm... – a tanárnő köhögésére azonnal visszafordulok – Van valami probléma? – kérdezi a kis csoportunktól.
- Semmi, tanárnő. – most háttal vagyok Ralphnak, mégis kihallom a hangjából, hogy vigyorog – Csak az érdekelt, hogy a „szekrény” szót j-vel vagy ly-nal írjuk-e, de az új csaj már válaszolt.
Beharapom a szám szélét, hogy el ne röhögjem magam. Persze a fiúk nem ilyen szolidak, hangosan röhögnek Ralph újabb aranyköpésén.
A tanárnő homlokráncolva néz ránk.
- De hát a „szekrény” szóban nincs sem j, sem pedig ly.
Rövid ideig maga elé néz és gondolkozik, majd megrázza a fejét.
- A mai órát ismétléssel kezdjük. – jelenti be mosolyogva, majd a táblához fordul, mi pedig elkezdünk figyelni – én legalábbis –, így több szó nem esik Mattról és a gyerekszobájáról…
Óra után Annával a szünetet az udvaron töltjük. Nem vagyunk sokáig kettesben, mert kisvártatva csatlakozik hozzánk a mellettem ülő lány, Melanie. Miután váltunk néhány szót, kiderül, hogy Mel is szokott futni járni, akárcsak én, ezért rögtön felajánlja azt, hogy a jövő héten menjünk együtt. Azonnal igen-t mondok, úgyhogy meg is állapodunk a kedd délutánban. Annát is megpróbáljuk bevonni, de ő határozottan elzárkózik mind a futástól, mind magától a sportolástól is.
A szünet végén ismét visszatérünk az osztályunkba. 
Már előre tartok ettől az órától, ugyanis kémia lesz, amit szívből gyűlölök. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ezt miért kell tanulnunk. Ráadásul Janina Müller is eléggé ijesztő és szörnyen unalmas. Komolyan, már abba elfáradok, hogy a protonok iránti lelkesedését figyelem.
Óra végén szinte egy emberként lélegzünk fel, amikor végre kimegy a teremből. Mondjuk, ma még fogunk vele találkozni, mert ő tartja a biológiát is, de azért az csak jobb lesz.
A kémiát követi egy angol Lars Richterrel, de ma még nem tanulunk, majd csak a jövő héten. Ettől függetlenül házit kapunk, mégpedig azt, hogy írjunk egy oldalas fogalmazást a nyarunkról. 
Azt hiszem, hogy ez a napom mély pontja, mert így hirtelen eszembe jut az, hogy én mivel is töltöttem a nyaramat: töménytelen mennyiségű sírással és költözködéssel. Hát, nem túl vidám. Hogy ebből hogy hozok össze egy értelmes dolgozatot, azt még nem tudom.
Az angol után egy szintén unalmas biológia következik. Ez annyival jobb, mint a kémia volt, hogy... nos, szinte semmivel.
Biosz után az ebédlővel egybekötött büfébe megyünk. Annával sorba állunk, majd a kajáinkkal a kezünkben keresünk egy üres asztalt. Miután rátalálunk egyre az egyik ablaknál, leülünk.
Akárcsak a reggeli szünetben, Mel most is csatlakozik hozzánk, de nem bánom. Őt is megkedveltem, noha őt még nem ismerem annyira. Talán a kisugárzása miatt… Ő az a típus, aki ha mond neked két szót, te máris a bizalmadba fogadod.
Alig, hogy nekiállunk enni, Oliver is idejön hozzánk. Leteszi a tálcáját, de nem nyúl az ételéhez, csak a beszélgetésünket hallgatja... vagyis jelen esetben Mel beszámolóját egy „überjó” felsőről, amit a legutóbbi shoppingolásakor látott.
- Nem eszel? – pillantok kérdőn Ollira.
- Nem vagyok éhes. Főleg nem úgy, hogy két órát is Müllerrel kellett töltenem.
Elmosolyodom. 
- Eddig sem szerettem a kémiát és szerintem ezután sem lesz a kedvencem.
- Nekem se. A fizika sokkal jobb.
Hümmögök néhányat. Hát, én a fizikát se szeretem, de ízlések és pofonok.
Ebéd után következik egy matek dr. Michael Schneiderrel. Matekból általában mindig jól álltam, de azt nem igazán értem, ahogyan ő magyaráz. Talán ez fel is tűnt neki, mert óra végén magához hív.
- Még új vagy itt, ezért nem tudom, hogy hányas szoktál lenni matematikából.
- Kettes.*
Bólint egyet. 
- Az egész jó. Remélem, hogy nálunk is jól megy majd. – összepakolja a holmiját – Vagy akár jobban.
Elköszön tőlem is és az osztálytól is, majd elhagyja a termünket.
Az utolsó, hatodik óránk ma osztályfőnöki, úgyhogy ez egy igazán jó kis levezető.
- Tegnap elfelejtettem mondani, hogy idén is indulnak szakkörök, de gondolom már láttátok a faliújságon a felhívásokat.
A többiek elkezdenek sutyorogni, talán csak én ülök csendben. Őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy miről van szó. Milyen szakkörök? Igazából tökmindegy, mert idén nem akarok feliratkozni sehová. Épp elég nekem a költözés meg az, hogy megszokjam az új sulimat. Nem akarok rögtön ajtóstul rontani a házba.
Az óra hátralevő részében beszélgetünk, majd kicsengetnek. Összepakolok, elköszönök a többiektől és kimegyek a teremből. Ma nem Annával megyek haza, mert jön érte kocsival az anyukája.
Még én sem megyek rögtön haza, mert először megnézem a faliújságot. Több szakkör is indul, de kettőre van elég nagy igény: drámaszakkörre és a kosárlabdaedzésre. Tőlünk is iratkoztak már fel. A drámaszakkörre Anna, Mel, Lara és Julia, míg a kosárlabdára Leon, Matt, Maximilian és Ralph.
- Te mire iratkozol fel? 
Összerezzenek a váratlan kérdéstől. Elfordítom a fejemet és Mattre nézek.
- Szerintem semmire. Látom, te kosarazol.
- Ja. – tetőtől talpig végigmér – Azt hittem, hogy mész Anna barátnőddel arra a színészkedős marhaságra. 
Összehúzott szemekkel vizslatom az arcát.
- Miből gondoltad? 
Megvonja a vállát.
- Olyannak tűnsz, aki bírja az ilyen baromságokat.
Miért ilyen velem mindig? Pedig én tudtommal nem ártottam neki semmivel… vagy lehet, hogy megsértődött a délelőtt történteken?
- Tudod… nem hittem volna, hogy kosarazol. – most én mérem végig őt tetőtől talpig, a sportcsukájától egészen a szőkésbarna, kissé kusza, de mégis rendezettnek tűnő hajáig – Egyáltalán szoktál kosarat dobni? Vagy csak a szád jár?
Elvigyorodik. Nyilván tetszik neki az, hogy vissza mertem szólni neki. Attól, mert két napja járok ide, azért az elég egyértelműen lejött, hogy ő, Leon, Ralph és Max alkotják a kemény magot és mindenki velük akar barátkozni. Gondolom, nem sokan mondják meg neki a magukét. Hát, rajtam nem fog múlni…
- Megmutathatom, ha érdekel. Gyere el hétfő délután a válogatóra.
- Majd megnézem a naptáramat, hogy ráérek-e végignézni azt, hogy hogyan bénázol. – jegyzem meg csúfondárosan.
- Tőlem előbb is találkozhatunk. – közelebb hajol hozzám, így az arcomon érzem a leheletét – Amikor akarod. 
Egy pillanatra elakad a szavam. Most szórakozik velem vagy komolyan gondolta ezt? Egyáltalán ez most egy randira való meghívás vagy csak egy szimpla, ismerkedős találkozó lenne? 
Elhúzódik tőlem és elröhögi magát.
- Ha most láttad volna a képedet. – tettetett komolysággal néz le rám – Azért az érdekelne, hogy mi járt a fejedben…
- Menj a fenébe! – vágom a fejéhez dühösen, majd kikerülöm és leszaladok a lépcsőn, de még így is hallom, hogy a hátam mögött röhög…


Hülye bunkó! Még este is magamban puffogok azon, ahogyan Matt rászedett. Egy percig tényleg azt hittem, hogy… hogy esetleg akar valamit, de eléggé nyilvánvaló, hogy csak szórakozni akart.
Ettől függetlenül azért erősen gondolkozok azon, hogy mégiscsak elmegyek hétfőn arra a válogatóra. Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mennyire jó kosárban és amúgy meg tényleg szeretem a kosárlabdát.
Alig várom, hogy Anna holnap átjöjjön hozzánk. Tuti, hogy kifaggatom Mattről… és persze a többiekről is.
Apropó, Anna…
Még nem is mondtam Jonak, hogy holnap vendégem lesz.
Sietősen felpattanok a gépem elől és leszaladok a nagybátyámhoz, hogy tájékoztassam.
Végül is: jobb később, mint soha…


*Németországban az egyes a legjobb jegy, míg a hatos a legrosszabb.

2017. október 17., kedd

2. fejezet

Szeptember 12., csütörtök

Idegesen dobolok az ujjaimmal a konyhapulton. Percenként nézek rá a telefonomra és szinte szuggerálom a nagybátyámat arra, hogy minél előbb elkészüljön. Tény, hogy néha bolondos és elfelejt bizonyos dolgokat, de legalább ma megerőltethetné magát egy kicsit. 
Ma van ugyanis az első napom az új sulimban és ezért megígérte, hogy ma kocsival elvisz. Az út kocsival a suliig negyed óra, busszal meg kb. kétszer ennyi, úgyhogy mehetnék akár busszal is, de felajánlotta, hogy bevisz, amit én örömmel fogadtam el. Amúgy se tudom még annyira, hogy pontosan merre is kell menni.
- Na, mehetünk?
Bólintok, közben pedig az órámra pillantok: mindjárt negyed nyolc van.
Jo kinyitja előttem a bejárati ajtót. Felkapom a székről a táskám és kimegyek. Odakint elkapja a karom.
- Még nem is mondtam, de… jól nézel ki.
- Ó, köszi.
Halványan elmosolyodom. Hát, azt azért nem hinném, hogy jól nézek ki, de Jo – lévén, hogy a rokonom – igencsak elfogult velem. Gyors pillantással végigmérem magam: Converse cipő, farmer, fehér póló, piros, rövid kabát - azért már ősz van, ráadásul be is borult az ég – és a fekete táskám... na meg a szokásos magas lófarokba kötött szőke tincseim és némi smink. 
Beszállunk a kocsiba. Az úton egyikünk sem szólal meg. Én túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy vajon mit szólnak majd hozzám a többiek, Jo meg szerintem még álmos.
A suli előtt megáll, én pedig dobogó szívvel olvasom el az iskola nevét: Albert Einstein Gimnázium. Tekintetem az iskola felé igyekvő diáktömeg felé irányul. Úgy tűnik, most még mindenki jókedvű, kérdés, hogy a mostani lelkesedésük meddig tart ki.
Jo felé fordulok.
- Akkor én most megyek.
- Oké.
Kinyitom az ajtót és gyorsan nyomok egy puszit az arcára, mire elmosolyodik.
- Ne felejts el szólni az osztályfőnöködnek!
Gyorsan kipattanok a kocsiból és becsapom az ajtót. A nyitott ablakon át azért még visszaszólok neki.
- Nem fogok, nyugi. – mondom, közben pedig az ég felé nézzek. Néha előtör Joból a szülői szerep és ilyekor rosszabb, mint bármelyik másik szülő.
Elköszönünk egymástól, majd bemegyek az iskolába.


Amint beérek, rögtön a portáshoz megyek és megkérdezem, hogy merre találhatom meg az osztályfőnökömet. A választ hümmögve veszem tudomásul. Tehát: első emelet, jobbra, a folyosó végén. 
Sietősen felmegyek és megtorpanok az ajtó előtt. Az ajtón lévő kis névtáblán ez áll: dr. Monika Stein - igazgatónő
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Talán a portás rossz ajtót mondott? Nem, az nem lehet, hiszen megmondtam neki Stein nevét. Akkor talán… talán én néztem félre a nevet? Biztosan nem. Nyilván a diri egyben az osztályfőnököm is. Máshol is szokott így lenni.
A töprengésemet az iskola csengője szakítja félbe. Mivel most már nincs semmi veszítenivalóm, bekopogok. 
Nem kell sokat várnom, mert kis idő múlva kinyílik az ajtó és egy kedvesnek tűnő, idősebb nő nyit ajtót.
- Igen? Miben segíthetek?
A hangja alapján kedvesnek tűnik, remélem, hogy nem csal az első megérzésem vele kapcsolatban. Szinte rögtön szimpatikusnak találom.
- Alexandra Kiehling vagyok… az… az új diák.
- Á, igen. Már vártunk. Foglalj helyet!
Az asztala előtt álló székre mutat. Leülök és lerakom a táskám a földre, magam mellé. 
Néhány papírt tesz elém.
- Ezeket alá kellene írnod. – a papírok mellé egy kisebb füzet és egy darab papír is az asztalra kerül – Ez a házirend, ez pedig a szekrényed zárkombinációja. A többit majd ma, az osztályfőnöki órákon megbeszéljük vagy ha bármilyen kérdésed van, hozzám bátran fordulhatsz. Rendben?
- Igen és köszönöm.
Gyorsan aláírom a papírokat és visszaadom őket a leendő osztályfőnökömnek, aki elégedetten bólint egyet.
- Ezzel meg is volnánk. Gyere, ne várassuk tovább az osztályt!


Követem Frau dr. Steint az osztály felé. A tantermünk itt van az első emeleten, csak éppen a folyosó túloldalán. Az osztályfőnök kinyitja előttem az ajtót.
- Menj csak nyugodtan.
Bólintok. Veszek egy mély levegőt, majd belépek a terembe, mire a teremben lévő összes tekintet rám szegeződik. Zavaromban lesütöm a szemem és inkább visszapillantok Frau dr. Steinra. Ő kedvesen mosolyog rám. Követi a példámat és bejön az osztályba, majd leül a tanári asztalhoz. Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, nem mozdulok. A hangjára viszont felemelem a fejem.
- Figyelem! Ő az új osztálytársatok, Alexandra Kiehling. Értékelném, ha segítenétek neki minél előbb beilleszkedni.
A kedves szavaitól szinte meghatódva nézek rá.
- Ülj le! Ott van egy üres pad.
Nem nézek senkire, csak gyorsan leülök az egyszemélyes padba, amiben mindenki ül. Kiveszek a táskámból egy füzetet meg tollat és várakozóan pillantok az osztályfőnökre. Próbálok csak a tanárra figyelni, de hallom, ahogy a hátam mögött susmusolnak, ez pedig eléggé idegesítő. Úgy érzem magam, mintha egy kirakati baba lennék. Hát igen, most én vagyok a friss hús. 
Nagyot sóhajtva erőt veszek magamon és megpróbálom kizárni a sustorgók hangját.
- Tehát akkor… talán kezdjük a névsorral! – szólal meg az osztályfőnök – Albrecht, Jan?
Egy szemüveges srác félénken felteszi a kezét.
- Itt vagyok. 
- Senki sem kérdezte. – röhög fel hátul egy srác.
- Ralph, megkérhetnélek arra, hogy ne zavard meg az órát a megjegyzéseiddel?
- De nem is tanulunk, tanárnő!
- Miért? Szeretnél?
Néhány srác kiröhögi Ralphot, majd Frau dr. Stein folytatja a névsort.
- Baumann, Lara?
Hátul fellendül egy kéz, mire a tanárnő bólint.
- Beck, Oliver?
- Jelen. – mondja a középső padsor legelején ülő, kissé kócos hajú srác.
- Friedrich, Anna?
Az előttem ülő lány felemeli a kezét, mire érkezik egy újabb beszólás hátulról.
- Tanárnő, nem csinálhatnánk valami mást?
- Matthias, gyakorlatilag még el sem kezdődött a tanév, de ti már nem bírtok magatokkal. – jegyzi meg rosszallóan.
- Még nem kezdődött el? Akkor minek vagyunk itt? – kérdezi tettetett csodálkozással, majd röhögve összepacsizik Ralph-fal.
A tanárnő fáradtan sóhajt egyet. 
- Ma csak négy osztályfőnöki óránk lesz, úgyhogy bírjátok ki! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, de azért mégis valahogy kedvesen, majd elkezdi lediktálni a tanév menetét.
Egészen addig folyamatosan jegyzetelek, amíg valaki meg nem bök hátulról. Kíváncsian hátrafordulok…
…és szembetalálom magam egy csokoládébarna szempárral.
Egy pillanat alatt kiszárad a szám és hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Meg kell hagyni, a mögöttem ülő srác – Leonard (mindenki Leonak hívja, de a külseje alapján inkább Leonnak szólítanám) – nagyon helyes! A barna szempár mellé barna haj, izmos vállak és egy irtó cuki mosoly is társul.
- Tudnál adni egy tollat? – kérdezi tőlem mosolyogva.
Azt meg sem kérdezem tőle, hogy mivel írt eddig, mert a tanárnő már így is lediktált egy csomó mindent, de… őszintén szólva nem is érdekel.
- Persze. – nyögöm ki nagy nehezen, majd egészen egyszerűen odaadom neki a kezemben lévő tollat.
Megköszöni, majd nekiáll jegyzetelni, én pedig visszafordulok és a táblát lesve megpróbálom kitalálni azt, hogy most éppen hol is tartunk...


Mivel ez az első nap, csak négy osztályfőnöki óra volt és már mehetünk is haza.
Épp a táskámba pakolom el a cuccaimat, amikor árnyék vetül a padomra, majd nem sokra rá a tollam is rákerül. 
- Köszi. – mondja azzal a helyes mosolyával, majd megrántja a vállán a táskáját és elindul a többiek után.
- Nincs mit. – motyogom magam elé, majd összepakolok és én is elhagyom az iskola épületét. 


A suli elé érve körbenézek. Fogalmam sincs, hogy miért, talán megszokásból. Egy valamire azért jó volt ez az ösztönös mozdulat: egy lány – azt hiszem, Anna – jön ide hozzám. 
Kíváncsian nézek rá, mert nem tudom, hogy mit szeretne tőlem.
- Ööö… merre mész? 
A buszmegálló felé mutatok, mire bólint egyet.
- Én is busszal megyek. Nincs kedved… együtt menni?
- De, persze.
Habozás nélkül beleegyezek, mert az úton legalább tudunk egy kicsit beszélgetni és ma még nem igazán volt alkalmam senkivel sem dumálni, leszámítva persze Leont, de ő vele sem beszélgettem igazán, szóval… örülök annak, hogy Anna csatlakozott hozzám.


A buszon, sőt, még utána a faluban is beszélgetünk hazáig, mert, mint kiderült, Anna csak három házzal lakik arrébb tőlünk, így, mielőtt elválunk egymástól, megbeszéljük azt is, hogy holnap reggel együtt megyünk suliba.


Jo csak estefelé téved haza, mert ma is sokáig dolgozott. Vacsora közben elmesélem neki mindazt, ami ma történt velem, de Leonról nem teszek említést… a végén még félreértené.
- Tehát akkor sikeresen túlélted az első napot. – állapítja meg mosolyogva.
- Így is mondhatjuk.
Mondjuk egy nap után még nem érzem magam teljes értékű tagnak, de igyekezni fogok, hogy minél előbb befogadjanak.

2017. október 14., szombat

1. fejezet

Szeptember 11., szerda

Végigsimítok a fényképen, ami anyát ábrázolja, majd visszateszem a helyére, az íróasztalomra. 
Felállok és elkezdek mászkálni a szobámban. Újabban rákaptam erre, bár gyanítom, hogy ez nem a legjobb feszültség-levezető megoldás, de egyelőre beérem ezzel is. 
Hirtelen megtorpanok és a kezembe temetem az arcomat. 
Hogyan fogom ezt kibírni?!
Kopogás hallatszik az ajtómon, mire felkapom a fejemet. 
Jo bejön a szobámba, majd egy sajnálkozó tekintet társaságában magához ölel. 
Szerintem pontosan látja rajtam, hogy milyen pocsék hangulatban vagyok, mert általában csak olyankor szokott ölelgetni. Én ezt persze egyáltalán nem bánom. Jó érzés az, hogy törődik velem, ráadásul nem mond nekem olyan baromságokat, hogy „idővel jobb lesz” meg „próbálj meg másra gondolni”. Épp eleget hallgattam már ezt a temetés előtt, alatt és után, úgyhogy köszönöm szépen, de elegem van ezekből a tanácsokból.
Jo kissé elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit szólnál egy kis forró csokihoz? – kérdezi kedvesen mosolyogva.
Az ölelés mellett a másik, amit úgymond „bevezettünk”, az a forró csokizás. Nagyon jó figyelemelterelő és finom is.
Bólintok és egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra.
- Jöhet.
Ad egy puszit a homlokomra, majd elenged és lemegy a konyhába. 
Egy utolsó pillantást vetek anya fényképére, majd Jo után megyek. 


Este nagy sóhajok közepette nézegetem az új sulim honlapját, hogy legalább egy kicsit is tájékozott legyek azzal kapcsolatban, hogy holnaptól hová is fogok járni.


Még mindig hihetetlen, hogy otthagytam az eddigi életemet és ideköltöztem a nagybátyámhoz, aki ráadásul egy kis faluban él. Már hónapok óta élek itt vele, mégsem tudtam megszokni ezt a szokatlan csendet. Gondolom, másnak is furcsa lenne ez a hirtelen váltás, különösen, ha a fővárosból jött, akárcsak én. 
Félreértés ne essék, nem vagyok sznob vagy nyafogós vagy akár hisztis. Egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy még hozzá kell szoknom néhány változáshoz.
Rosszmájúak most mondhatnák akár azt is, hogy ennek a néhány hónapnak elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy mindent elfogadjak, de… de ez a valóságban azért nem így működik. De elméletnek nem rossz ez a kis szösszenet – csak kár, hogy nem jó semmire.
Persze az is lehet, hogy én vagyok túlságosan érzékeny, de… még 16 vagyok, szóval így szerintem már érthető az, hogy miért gondolok úgy bizonyos dolgokat, ahogy. Jo szerint érettebb vagyok a korosztályomnál és ez nagyon klassz dolog, de… de azért vannak olyan helyzetek, amikor nekem is szükségem lenne valakire… 
…valakire, akivel megbeszélhetek bármit: egy barátnővel, egy rokonnal, anyuval…
Ehhez az egész költözködéses dologhoz azért az is hozzátartozik, hogy nem önszántamból jöttem, de tudom, hogy muszáj volt ezt meglépni... de ettől még pokoli érzés egyedül egy idegen helyen.
Jó, azért nem vagyok teljesen egyedül, mert ugyebár itt van Jo is, de ő elég sokat dolgozik és a reggelit leszámítva csak délután-estefelé szoktam vele találkozni, úgyhogy gyakorlatilag olyan, mintha egyedül laknék ebben a hatalmas házban. 
Szerencsére legalább a kapcsolatunk nagyon jó. Mondjuk, ez régen is így volt és az, ami anyával történt, csak még inkább összekovácsolt minket. Tulajdonképpen… Jonak köszönhetem azt, hogy nagyjából fel tudtam dolgozni a történteket.
Természetesen anya még mindig szörnyen hiányzik. Furcsa belegondolni abba, hogy már lassan öt hónapja ment el… néha sokkal többnek érzem ezt az időt. De most már legalább nem viselkedem zombiként, aki automatikusan tesz bizonyos dolgokat. Most már jobban beleadom magam abba, amit éppen csinálok. Ez a nagybátyám szerint haladás és mi tagadás szerintem is, de olyankor, ha egyedül vagyok és nincs semmi dolgom, akkor szinte akaratlanul is nekiállok töprengeni, gondolkozni…


Megrázom a fejemet, hogy elűzzem a komor gondolataimat és inkább megpróbálok koncentrálni a honlapra.
Van fent egy csomó kép magáról a suli épületéről és különféle rendezvényekről is. 
Minél tovább nézegetem a képeket, egyre inkább megtetszik a suli… de persze ez nem jelent semmit. A lényeg az úgyis az, hogy milyen lesz a leendő osztályom. 
Igazából elég sok múlik a közösségen és azon, hogy milyen lesz a fogadtatásom. Alapvetően nem vagyok túl könnyű helyzetben, mert ők már összeszoktak az évek alatt, míg én az „új lány” szerepét fogom betölteni… és köztudott, hogy az újaknak soha nem könnyű.
Remélhetőleg itt azért máshogy lesz… Ha önmagamat adom, akkor nem lehet semmi gond sem, nem igaz?

2017. október 10., kedd

Prológus

Az ajkamba harapok, hogy valamennyire uralkodni tudjak az érzelmeimen, de be kell valljam, ez baromira nehéz dolog. Mondjuk, nem hinném, hogy létezik olyan ember, aki képes lenne pókerarccal végigcsinálni egy temetést, különösen akkor, ha azt kell végignéznie, ahogy az anyját a földbe teszik.
Őszintén szólva, fogalmam sincs arról, hogy éppen hol tart a szertartás. Egyszerűen képtelen vagyok figyelni a pap szavaira. Ha jobban belegondolok… Tulajdonképpen, az utóbbi időben semmire sem tudok nagyon odafigyelni, de… ez egyáltalán nem zavar. Jelenleg semmi sem tud kizökkenteni ebből a furcsa állapotomból. 
Valaki megérinti a karomat, mire kissé összerezzenek és felemelem a fejemet. Jo az, a nagybátyám, aki itt áll közvetlenül mellettem és aki a fejével most épp a koporsó felé int. 
Bólintok. Eljött az idő. Remegő lábbal kissé előrébb lépek. Miközben a koporsót nézem, folyamatosan fel-felsejlik a szemeim előtt anya és az, hogy mi mindent csináltunk együtt. 
Annyira igazságtalan a Sors, amiért ilyen korán elvette tőlem! Pedig még annyi minden várt ránk… és annyi mondanivalóm, kérdésem lenne még neki… 
Ha visszagondolok az eddigi életünkre, azt hiszem, hogy nagyon jó volt a kapcsolatunk, de ettől függetlenül most mégis úgy érzem, hogy valamit elfelejtettem… Úgy érzem, hogy nem hangsúlyoztam neki eléggé azt, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire fontos nekem… és most már nem fogom tudni elmondani neki.
Sűrűn pislogok, hogy ne bőgjem el magam, majd a kezemben tartott virágot a koporsó tetejére dobom és visszamegyek a nagybátyámhoz.
A nagybátyámhoz, akivel mindössze a nyári szüneteket töltöttem együtt…
…és akivel mostantól együtt fogok élni.


Azt hiszem, erre mondják azt, hogy ha egy ajtó becsukódik, akkor egy másik mindig kinyílik. Kár, hogy ez most egyáltalán nem vígasztal. Igaz, hogy más se… Az egyetlen dolog, amire vágyom, az egy kis magány és az, hogy érjen már véget ez a temetés, mert már tényleg nem tudom sokáig tartani magam. Túl sok ez most nekem. Előbb anya, most meg ez a költözés.
Jo szerint jót fog tenni majd a környezetváltozás, de… az az igazság, hogy félek. 
Félek attól, hogy ott sem fogom találni a helyemet, hogy kirekesztett leszek… 
Jaj, anya! Miért kellett itt hagynod engem?!
Érzem, hogy kibuggyan egy könnycsepp a szememből és végigfolyik az arcomon. Az arcomat a kezembe temetem, hogy senki ne lásson sírni.
Vissza akarom kapni az anyukámat!
Jo sután átölel. Látszik rajta, hogy még neki is új ez az egész helyzet, de ez most egy cseppet sem zavar. 
A mellkasához bújok és átkarolom a derekát. Most már csak ő maradt nekem.
Annyi rossz történt velem mostanság… most már csak jó jöhet, nem igaz? 
Remélem, hogy így van. 
Lehunyom a szememet és hagyom, hogy az első könnycsepp végigszaladjon az arcomon, mert tudom, hogy ezt majd követi még jó néhány…

1. tanév

Einstein Gimi

AJÁNLÓ

Alexnek az édesanyja halála után Johoz, a nagybátyjához kell költöznie – ez pedig egyáltalán nincs ínyére. Természetesen nem a bolondos, ám imádnivaló nagybátyja ellen van kifogása, hanem az ellen, hogy el kell költöznie a lakásukból és el kell hagynia szeretett városát is. 
És ha ez még nem lenne elég: szeptembertől az Albert Einstein Gimnázium új tanulója lesz és itt kezdi meg a 10. osztályt is. 
Egyedül már csak abban bízik, hogy Jo és néhány új barát segítségével könnyebben át tudja vészelni majd ezt az időszakot…


SZEREPLŐK

Diákok:
Alexandra Kiehling

Matthias Wiese

Anna Friedrich

Leonard Schmidt

Melanie Hahn

Oliver Beck

Lara Baumann

Maximilian Krüger

Julia Roth

Ralph Scholz

Katharina Huber

Jan Albrecht

Tanárok:
Dr. Monika Stein

Dr. Michael Schneider

Christina Becker

Mark Lehmann

Elisabeth Berger

Dr. Olaf Schäffer

Janina Müller

Lars Richter


RÉSZEK:
1. tanév

Újabb helyzetjelentés #02

Kedves Olvasóim!

Sajnos tőlem távol álló okok miatt kérdéses, hogy mikor tudom hozni az újabb részeket a jelenleg is futó történeteimből (Újrakezdés, Felejtés). 

De!

Mivel nem szeretném, hogy olvasnivaló nélkül maradjatok, ezért elkezdem feltenni az Einstein Gimi című történetem részeit - az elejétől fogva. 
Aki olvasta a régebbi blogomat, annak már nem teljesen ismeretlen ez az írásom, mert korábban egyszer már megosztottam Veletek. Időhiány miatt viszont kénytelen voltam megszüntetni azt az oldalamat, magát a történetet azonban nem szeretném, mert igazán megszerettem. :)
Ezért kissé átírva, de ismét olvashatjátok - ezúttal ezen az oldalon - a gimis sztorit, illetve most sokkal többet is megtudhattok mind a szereplőkről, mind pedig a cselekményről.

Természetesen amint tudom, feltöltöm a futó történetek folytatásait is - addig is viszont jó olvasást! :)

Puszi: Lexie♥

2017. szeptember 28., csütörtök

47. fejezet - Szerda

A múlt hét elég eseménytelenül telt – és valahogy mégsem... mert ami eddig teljesen hétköznapinak tűnt, az most igazi kinccsé vált.
Az ünnep viszonylag jó hangulatban telt. Dave családja nagyon kedves és úgy érzem, hogy be is fogadtak maguk közé. Tan szerencsére most egész jól van, igaz, hogy nehezen tudja feldolgozni azt, hogy a kezelések meglátszanak rajta, de megnyugtattuk, hogy még így is csodaszép... mert tényleg így van. Phil meg elmehet a jó büdös fenébe, amiért csak úgy kidobta szegényt.
Egyébként nálunk is minden a normális kerékvágásban ment: fadíszítés, ajándékozás, finom kaják... szóval ez hagyományos volt, attól függetlenül, hogy ez volt itt az első karácsonyom. 
Aminek különösen örültem, az az volt, hogy Karin átjött és végre egy egész délután csak a miénk volt! Megbeszéltünk mindent, mesélt a bandáról, én pedig Dave-ről, önmagamról, erről az egészről... Szerencsére nagyszerű barátnő és mellettem áll, noha csak titokban, nehogy balhé legyen ebből is... Ugyanis igen, Peter eltiltotta tőlem! Hah, vicc az egész! Úgy látszik, komolyan veszik ezt a „kirekesztelek” dolgot.
Viszont... amikor Karin elköszönt, hogy most már hazamegy, mert későre járt, pont belebotlottunk Felixbe. A barátnőm persze aggódott, hátha bemártja őt, de odajött és megnyugtatott minket, hogy nem látott semmit. Ez azért elég jó fej dolog volt tőle.
Apropó, Felix... amióta kicsit beszéltünk az udvarunkban és írta azt az sms-t, mindig köszön és néha meg is kérdezi, hogy miújság, amit nem igazán tudok mire vélni... mert hát miatta van most ez a helyzet, ugyanakkor őt nem tiltják tőlem. Igaz, hogy nem nagyon állok le vele bájcsevegni, úgy érzem, jobb, ha megtartom a két lépés távolságot.
Aztán a munkahelyemen is van némi változás. Az ünnepekre való tekintettel lehetett írni egy plusz cikket, amit én meg is tettem. Dave-vel nem korlátozzuk egymást, nem lógunk együtt állandóan, ezért bőven volt rá időm, így megalkottam a kis kedvencemet. Igen, bátran merem a kedvencemnek hívni, mert a családról, a barátokról, a szeretetről és ezek fontosságáról szól... messze az egyik legjobb írásom, pedig már nem ma kezdtem. A főnöknek is tetszett, meg is jelentette azonnal. Tudom, nem illik dicsekedni, de a cikket kinyomtattam – az újság internetes felületén is megjelent – és kitűztem a táblámra, ami így már kevésbé üres. 
Persze tettem fel rá pár képet magunkról és Dave-ről, de messze nincs úgy tele, mint régen. A Felixszel történtek elég sok mindent kiöltek belőlem és sok mindent másképp is csinálok már. Talán nem akarom, hogy megismétlődjenek a múltban történtek, talán csak nem akarok deja vu érzést, nem tudom. Csak az biztos, hogy most minden szöges ellentéte a múltamnak.
Például futni sem járok már. Néha látom, amint Felix a földek felé indul, már csak ezért is abbahagytam. Nem szeretnék vele összetalálkozni... épp elég fájó emlékem van ezzel kapcsolatban is.
És ami Dave-et illeti... nos, nem kapkodunk el semmit. Tényleg semmit. Egyelőre élvezzük azt, hogy együtt vagyunk – még ha csak így is vagyunk együtt – és igyekszünk még inkább megismerni egymást. Azt hiszem, hogy mindkettőnknek fontosabb az, ami szellemileg köztünk van, mint a testiség... de persze azért történtek már dolgok. Azt hiszem, hogy Dave azért áll így hozzá, mert tudja, hogy mennyit jelentett nekem Felix... de szerintem amúgy sem akar elsietni semmit, hiszen ha már ennyit vártunk erre az időszakra, hova rohanjunk? Még jó sok idő áll előttünk úgyis...


Gondolataimból a csengő hangja szakít ki. Kissé rémülten pillantok az órámra: Dave már itt is van? Ugyanis ma, szilveszter révén bemegyünk a városba, hogy kicsit kiengedjük a gőzt és elbúcsúztassuk ezt az évet... de arról volt szó, hogy csak később találkozunk. Nem értem...
Homlokráncolva megyek az ajtóhoz. Rachék már nincsenek itthon, Bernddel és Lisával együtt az egyik barátjuknál vannak, amit én cseppent sem bánok. Először maradni akartak miattam, de miután ismertettem velük a terveimet, könnyű szívvel fogadták el a barátok meghívását. Amúgy is, ha lenne bármi gond, csak pár háznyira van az a buli, amire mentek... de igyekszem nem zavarni őket.
Az ajtó előtt Karin áll. Azonnal elmosolyodok, amint meglátom.
- Hű, de dögös vagy. – bókol azonnal a barátnőm.
- Te sem panaszkodhatsz. – reagálok azonnal, miközben kitárom az ajtót, de Karin a fejét rázza.
- Csak egy percre ugrottam be, megyek is tovább. Peterrel találkozom és a fiúkkal.
Kissé szomorkásan, de azért elmosolyodok, mert akármennyire is szemetek, azért hiányoznak néha. Ha nincs ez a vita, talán most együtt buliznánk, mint régen...
- Mi a helyzet? – kérdezem végül.
- Semmi, én csak... boldog új évet előre is! – mondja és szorosan magához ölel.
- Neked is! – suttogom halkan, miközben én is átölelem őt.
- Most mennem kell, de holnap írok! – ígéri azonnal, amit egy bólintással fogadok, majd becsukom mögötte az ajtót.
Még mindig van időm Dave megérkezéséig, ezért visszamegyek a szobámba. Túl hideg van ahhoz, hogy odakint várakozzak.


Gondterhelten lépek ki az ajtón. Dave-nek már vagy fél órája itt kellene lennie, de eddig még nem jelentkezett és ez nagyon nem vall rá. 
Szokásomhoz híven kilépek a kertbe, mintha attól valami megoldást kapnék, de nem.
Természetesen nem történik semmi, ezért nagyot sóhajtva felnézek az égre – és el is mosolyodok.
Ugyanis egy hullócsillag száguld át az égen, ami tökéletesen látszik, hiszen az ég tiszta és sajnos a hó sem esett karácsony óta. 
Szeretem a hullócsillagokat és úgy összességében a csillagokat is. Emlékszem, amikor még gyerek voltam, anyuval gyakran bámultuk őket. Az ilyen alkalmakkor tanultam meg a csillagképek nevét is. Istenem, de hiányzik az az időszak!
- Sam?
A nevem hallatán visszafordítom a tekintetem a föld felé – és így pont szembetalálom magam Felixszel.
- Igen? – kérdezem mellékesen, még mindig a csillagokon gondolkozva.
Ám nem válaszol, hanem megragadja a kezemet.
- Baszki, jég hideg a kezed! Meg fogsz fázni! – amilyen hirtelen megragadott, olyan hamar el is enged és leveszi a kabátját, majd rám teríti – Nincs kabátod vagy mi a fene? – folytatja rosszallóan.
- Így te fogsz megfázni. – nézek végig rajta és a kék ingjén, amit még tőlem kapott.
- Ennél bénább válaszra nem futotta? – kérdi ironikusan – Egyáltalán mi a francot keresel így idekint?
- Dave-et várom. – az órámra lesek – Már egy órája ide kellett volna érnie. 
- Lehet, hogy ejtett. – mondja felhúzott szemöldökkel.
- Ne keverd össze magaddal! – vágok vissza azonnal, miközben a kabátját kissé összehúzom magamon, mert hát tényleg hideg van.
Felix megadóan felemeli a kezét.
- Oké, le is léphetek.
- Én... aggódom. – motyogom gyámoltalanul, amikor hátat fordít nekem és pont elindul a háza felé.
Először azt hiszem, hogy nem hallja, amit mondok, de kisvártatva megfordul és visszalép hozzám. Sóhajtva megdörzsöli a karját, mialatt engem bámul. 
- Miért, szerinted...?
- Nem tudom, csak aggódom.
Mivel látom rajta, hogy így fázik, ösztönösen, mindenféle hátsó gondolat – és egyáltalán gondolat – nélkül odalépek elé és átölelem. A test melege nagyszerű a hideg ellen.
- Kösz. – mondja a hajamba.
- Nincs mit. – suttogom halkan.
Kicsit szorosabbra zárja körülöttem az ölelését.
- Felhívtad már?
Nem tudom miért, de valamiért jól esik az ölelése. Talán mert régen volt? Talán mert ez most más, mint eddig?
- Még nem, én...
- Bemegyünk? – egy kicsit elhúzódik és egyenesen a szemembe néz – Rácsöröghetnél. Tuti, hogy valami fontos jött közbe.
Bólintok, mire elenged, amitől viszont fura érzésem támad. Valahogy... rossz vagy nem is tudom.
Alig észrevehetően megrázom a fejemet, majd Felixszel együtt bemegyek a házunkba. 


Odabent aztán visszaadom a kabátját, mialatt felhívom Dave-et. Mily meglepő, nem veszi fel a telefont. Ezután még kétszer próbálkozok, de semmi.
Tanácstalanul pislogok a mellettem álló Felixre, aki szó nélkül előveszi a telefonját és tárcsáz valakit. Amint elkezd beszélni, rájövök, hogy Dave anyukáját hívta. Elmondja, hogy Dave-et keressük, mert hogy nem jött értem... mire Felix arca hirtelen elkomorul. Ezután mond még pár szót, de nem tudom, hogy miről lehet szó, mert az anyukája válaszait nem hallom... de abban biztos vagyok, hogy valami baj történt. Nagy baj.
Amikor végre leteszi a telefont, azonnal kérdőre is vonom.
- Na? Mit mondott? Mi történt? És... hol van Dave?
- Sam, én... – hirtelen elhallgat és tanácstalanul, de szomorúan néz rám – Igazad volt, tényleg történt valami...

2017. szeptember 27., szerda

29. fejezet

A dortmundi koncert után várt még ránk kettő a hétvégén: egy Essenben, egy pedig Düsseldorfban. Igaz, hogy lázasan készültünk a fellépésünkre, de ettől függetlenül bele-belenéztem az F-1-be, hiszen Kiminek futama volt vasárnap, sőt, a szereplésünk előtt még váltottunk is pár szót egymással telefonon, de kizárólag apróságokról beszélgettünk.
Azt hiszem, hogy ennek a nagyfokú elfoglaltságnak tudhatom be azt, hogy teljesen elszakadtam a külvilágtól, a hírektől, a médiától – éppen ezért kicsit sokkolt, amikor hétfőn, útban Frankfurt felé, belenéztem a laptopomba. 
A net ugyanis hemzsegett a Kimiről és arról a nőről készült képektől – ismételten. Legalábbis akármelyik cikkre kattintottam, az mind a hétvégi osztrák nagydíjon készült és ennek megfelelően a fotók is teljesen frissek voltak.
- Mi a helyzet? – ül át mellém Leon.
Szó nélkül felé fordítom a laptopomat. Ő kissé előrébb hajol, majd átfut pár cikket. Vagyis gondolom, mert látni nem látom, csak azt, hogy ide-oda jár a tekintete.
- Az fasza. – kommentálja röviden a látottakat, majd visszafordítja felém a készüléket.
Összeszorított szájjal csukom le a gépem tetejét. Erről vajon Kimi miért nem beszélt?! Vagy talán vegyem semmiségnek és higgyem el, hogy tényleg nincs köztük semmi? A mostani képeken még inkább nagyobb volt köztük az összhang... ezt azért nem hagyhatom figyelmen kívül.
De mihez kezdjek most? Hívjam fel? Ugyan mi értelme lenne? Két másik országban vagyunk és amúgy sem hiszem, hogy egy ilyen dolgot telefonon kellene megbeszélnünk. 
Mert ha nincs igazam, akkor csak feleslegesen szítom a feszültséget, de ha... de ha igazam van? Semmi kedvem telefonon keresztül végighallgatni a magyarázkodását, miszerint elég hamar sikerült pótolnia engem.
Amint kiszakítom magam a sötét gondolataim sűrűjéből, észreveszem, hogy Leon még mindig engem figyel. A tekintete kicsit sajnálkozóan függ rajtam, de igyekszem figyelmen kívül hagyni.
-Semmi gond. – motyogom inkább magamnak, mint neki – Semmi gond.


Miután megérkezünk a szállásunkra, kipakolok és rögtön a nyakamba veszem a várost. Muszáj kiszellőztetnem a fejemet és amellett szeretek új helyeket felfedezni.
Az egyik előnye az ilyen hosszabb turnéknak az, hogy amennyiben a programunk úgy van kialakítva, néha napokat „veszteglünk” egy-egy városban. Mindig előbb érkezünk, szinte közvetlenül a fellépés végén neki is indulunk, így több időnk van egy-egy helyszínre.
Nyár lévén remek az idő, ezért elég lazára vettem a figurát, de ez most kivételesen jól esik. 
Az első dolgom, hogy betérek egy kávézóba a szokásos feketémért, majd folytatom az utamat tovább. Bemegyek pár üzletbe is, de többnyire a várost járom. Szerencsére hétköznap van és még délelőtt jár az idő, így nincsenek annyira sokan az utcán. Csupán páran állítanak meg autogramért, de ezt egyáltalán nem bánom. Váltok velük pár szót, majd továbbállok, akárcsak ők. A rajongóktól többnyire mindig jobb kedvem lesz, így szinte mosolyogva folytatom az utamat az utcákon.


A frankfurti koncertünk nagyon jó volt, amit követett egy Mannheimban, majd ismét továbbálltunk: ezúttal Stuttgart felé vesszük az irányt, ezzel pedig elérkezett a turné utolsó hete. A stuttgartin kívül lesz még kettő fellépésünk és vége is van az egésznek.
A pilótával azóta nem beszéltünk. Párszor hívott, de sosem vettem fel. Egyszerűen... képtelen voltam rá. És amúgy is: most fontosabb dolgom is van, mint hogy hallgassam a magyarázkodását...
- A hétvégén vége lesz. – szólal meg mellettem Leon.
- Igen. Fura lesz újra otthon. – felelek neki kissé eltűnődve.
- Vasárnap Münchenben lépünk fel. – pillant rám a rá jellemző átható pillantásával.
Aprót bólintok.
- Tudom. És...?
- A srácok úgy gondolták... és én is, hogy maradok utána kicsit. 
Ismételten bólintok. Mindannyian Münchenből származunk, oda jártunk suliba, ott is ismertük meg egymást. Az egész banda felköltözött a fővárosba, de a fiúk szülei a mai napig ott élnek, egyedül nekem nincs már ott semmiféle gyökerem, hiszen Tim Svájcban él... ettől függetlenül a mai napig a kedvenc városom és még mindig nagyszerű emlékek fűznek hozzá.
- Minden ott kezdődött. – mondom ki akaratlanul is hangosan.
- Igen. – megérinti a karomat – Neked nincs kedved maradni?
Meglepetten pislogok rá.
- Nekem?
Láthatóan jót derül rajtam.
- Mivel téged kérdeztelek... igen, neked.
- Na de mégis hol...?
- Nálunk, természetesen. – vág a szavamba azonnal – Ez mindig is így volt. – tétován pillantok rá, mire kissé közelebb hajol – És anyám is hiányol már... na meg persze Bruno is. – teszi hozzá az érveihez a kutyusát is.
- Hát...
- Naaa! – kölyökkutya-szemekkel pislog rám, némi átható, titokzatos pillantással egybekötve, amiről pontosan tudja, hogy képtelen vagyok neki nemet mondani – Tudom, hogy szeretnéd. – folytatja nyugodt, magabiztos hangon.
- Rendben. De csak mert hiányzik anyud és Bruno. – teszem hozzá, csak hogy annyira ne szálljon el magától, de szerintem már bőven elkéstem... legalább tíz évvel.
- Ugyan, H! – még közelebb jön és a fülembe suttog – Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. – elhúzódik, de továbbra is engem néz – És ezt előbb vagy utóbb, de te is belátod majd.
- Csak szeretnéd. – vágom rá kapásból.
- Majd meglátjuk. – csibészesen elvigyorodik – Még van majdnem egy hetem. Nem fogom hagyni, hogy kárba vesszen. – lehalkítja a hangját, de így is meghallom, amit mond – Még egyszer nem...

2017. szeptember 24., vasárnap

Extrák

Már régóta fontolgattam, hogy létrehozom ezt a menüpontot, aminek most jött el az ideje. :)
Gondolom annak, aki olvassa a blogot, feltűnt, hogy egy-egy friss bejegyzés felrakásakor nem írok plusz gondolatokat az új rész tetején vagy végén, ahogy mások szokták, hanem néha a chat-ben küldök néhány szót. Ennek több oka is van: egyrészt utálom, ha több "felesleges" sort végig kell szenvedjek, mire eljutok a várva várt folytatásig, másrészt pedig így átláthatóbbnak gondolom a bejegyzéseket és az egész blogot is.
De azért, hogy kissé közvetlenebbé tegyem önmagamat és a blogot a számotokra, a mai naptól (többnyire) a felkerült történetekről, rövidebb írásokról megosztok veletek pár gondolatot, hogy kissé többet tudjatok meg a sztorik hátteréről. :) A bejegyzést a történetektől függően folyamatosan frissítem majd.

És akkor most jöjjenek is ezek a kis "kulisszatitkok":

- Többször is (de egyszer tuti) említettem már Nektek, hogy a nyaraimat Németországban szoktam tölteni. Az ezzel kapcsolatos élményeim egy részén alapul az Újrakezdés. A való életben is létezik Felix, akiről a karakteremet alkottam és aki az első, blogra felkerült történetem egyik kulcsfontosságú szereplőjévé vált.
- Az Örökké című történet egy unalmas estén, alig pár óra alatt íródott. Emlékszem, a TV-ben épp valami visszajátszás volt az F-1-ről és akkor hirtelen az jutott eszembe, hogy miért ne írhatnék egy fanfictiont én is Sebastian Vettelről?! Így hát megírtam. :)
- Nem véletlen, hogy az Örökkében pont a 113-as termet keresi Em. Amikor középiskolába jártam, nekem is volt ilyen számú tantermem egy ideig és a történethez hasonlóan szintén a földszinten volt.
- Mint azt ti is láthatjátok, a Felejtés jelenleg is futó történet, pedig már elég régen felraktam az első részét. Őszintén szólva, párszor már elakadtam benne vagy volt, hogy nagyon vitt a lendület (akárcsak most) és egész jól haladok. Egyedül amiatt vacillálok ezzel a történettel kapcsolatban, hogy Heidit végül kivel hozzam össze. :) De azt hiszem, hogy már kialakult a fejemben a történet végső szála, ami szöges ellentéte annak, amilyenre az induláskor terveztem.
- Az első, blogra felkerült egypercesem az Egyedül volt. Az egyik barátnőm átküldött nekem egy zenét, ami az egyik kedvence és engem is elég hamar megfogott. Szinte folyamatosan ezt hallgattam, amíg a történetet írtam.
- Az Áramszünet egy barátnőm hatására íródott, meglehetősen hamar. Ez volt az első, Kimi Räikkönenről szóló történetem.
- Manuel Neuer az egyik kedvenc focistám, így mindenképpen szerettem volna vele kapcsolatban is írni valamit. A Karácsonyi mesét nem érzem valami jó írásnak, eleinte nem is így terveztem az egész történet felépítését, de mégis szerettem írni és hát karácsony volt. :) Talán elragadtak az ünnepi hangulatok.
- A múlt szikrája egy hosszabb történetem átirataként jött létre, de természetesen a hosszabb (és már másról szóló) eredeti verzió is megvan, átírva, szinte csak arra vár, hogy egy szép napon majd felkerüljön a többi irományom mellé.
A múlt fogságában szereplőiről előbb tudtam, hogy kik lesznek azok és hogy milyen képekkel fogom illusztrálni a történetet, mint maga a történet... de aztán az is elkészült, ami jelenleg az egyik nagy kedvencem az oldalon. :)
- Mint ahogyan jó néhány történetembe, úgy A csábítás művészetébe is kissé beleírtam magam vagy inkább azt, hogy én hogyan reagálnék egy adott szituációra, helyzetre. Az tuti, hogy a szépségtippek nagy részét nem is használnám soha, de talán kipróbálnék párat - igaz, hogy egyelőre jól érzem magam így, a bőrömben.
- Az Einstein Gimi különösen nagy kedvencem, több okból is. Talán azért, mert van benne sok olyan momentum, ami az én saját kis életemben is megtörtént - vagy szerettem volna, ha megtörténik. :) Gondolom az is feltűnt már Nektek, hogy sok történetben megtalálható a halál, az elmúlás... sajnos, ez sem véletlen, de egyszer majd beavatlak titeket jobban is ezzel kapcsolatban.