2017. június 12., hétfő

46. fejezet - Szerda

- A mai lesz az első szentestém itt. – jegyzem meg Rachnek, miközben azt figyelem, ahogy bevonja a tortát a maradék krémmel.
- Ezúttal más lesz. – mondja rám sem pillantva.
- Igen, az biztos. – sóhajtok nagyot.
Sok minden történt, ez tény – és nem csak tavalyhoz képest. Azóta, hogy Anyu nincs, minden másabb… és amióta a nyáron idejöttem, azóta is megint minden megváltozott… hiszen az elején nem ismertem itt senkit, majd megismertem Felixet, Karint és a bandát… legjobb barátnőm lett, barátom, új munkám… és aztán ez is megváltozott. Furcsa, hogy mennyit változhatnak a dolgok egyetlen pillanat alatt.
- Itthon leszel este? – kérdezi Rach még mindig a tortát díszítve.
- Igen, persze. Csak holnap délután lépek le egy kicsit. – tájékoztatom a nagynénémet arról, amit Dave-vel megbeszéltünk.
A mai este a családé, de holnap átmegyek hozzájuk az ajándékozás miatt. Még mindig fura, hogy együtt vagyunk Dave-vel, bár azért mégsem mondanám rendes járásnak. Persze csókolózunk meg ilyesmi, de több nem nagyon volt, egyelőre még építjük a kapcsolatunkat és sajnos közbe jönnek egyéb dolgok is. Szörnyen aggódik a húga miatt és amikor nem kell kezelésre mennie, Dave igyekszik minél több időt tölteni vele – és ezzel nincs is gond. Én is lekötöm magam: Lisával és a családommal vagyok, illetve titokban azért Karinnal is. Jó megint újra beszélni vele, még akkor is, ha csak bujkálva tehetjük meg. Egyedül Dave húgáról nem tud, mert Dave megkért, hogy ne mondjam el, nehogy kavarjanak valamit a többiek – de ettől függetlenül minden szuper Karinnal. És Dave-vel is.
- Szerinted? – fordul felém Rach először azóta, hogy nekiállt a torta összerakásának.
- Nagyon guszta. – jegyzem meg a remekművet csodálva.
- Akkor jó. Ez Bernd kedvence. – mondja mosolyogva.
Én is elmosolyodom. Annyira jó látni azt, hogy még ennyi idő után is mennyire szeretik egymást! Remélem, ha majd ennyi idős leszek, mint ők, nekem is megadatik majd valami hasonló… vagy akár előbb is.
A csengő hangja hirtelen élesen megszólal. Rach visszafordul a tortája felé, mert valahogy még mindig talál rajta valami csinosítgatni valót, ezért én megyek az ajtóhoz.
- Máris karácsony délután van? – kérdezem elmosolyodva, amint meglátom Dave-et a házunk előtt.
- Nekem igen. – mondja, majd futólag megcsókol.
- Nem akarsz bejönni? – kérdezem, mert amint szétválunk, meglátom a szomszéd kertben Felixet.
Tudom, hogy egy ideje már vége van, de még mindig fáj a látványa. Nem azért, mert még szeretném, mert már nem szeretem – csak arról van szó, hogy megbántott. Nagyon is.
- Á, nem. Csak van egy hírem, amit személyesen akartam elmondani. Utána megyek is. – mondja izgatott hangon.
- Mi történt? – pillantok rá kérdőn, de a szemem sarkából látom, hogy Felix leül a kertjében és a telefonját kezdi el nyomogatni, miközben néha felénk sandít.
- Januártól újra focizok. – osztja meg velem vigyorogva a hírt.
- Gratulálok! – mosolyodok el, mert tudom, hogy ez mennyire fontos neki – És hol? – kérdezek rá, mert sejtem, hogy alig pár óra leforgása alatt nem változott meg annyira a többiekkel a viszonya, hogy ismét visszavegyék a csapatba.
- Na igen… – azonnal komolyabbá válik az arca – Az a helyzet, hogy megkerestek, mert kellett egy jó focista nekik és Johann…
- Hogy mi?! – meredek rá döbbenten – Te komolyan vele fogsz… vele leszel egy… egy csapatban? – dadogom meglepetten.
- Igen, tudom, de… hiányzik a foci. 
Olyan nagy szemekkel pislog rám, hogyha akarnék, se tudnék rá haragudni.
- Tudom. Szóval akkor mostantól a volt csapatod ellen játszol. – állapítom meg félhangosan.
- Ők eddig is ellenem voltak. – vágja rá nyersen.
Megérintem a karját.
- Ha ezt akarod, akkor legyen. Én nem akarok beleszólni ebbe.
- De támogatsz?
- Persze.
- Akkor jó. – megkönnyebbülten elmosolyodik, majd megcsókol – Most viszont mennem kell, de még hívlak este! 
Bólintok, majd addig nézek a távolodó alakja után, amíg el nem kanyarodik. Fura, hogy most a régi csapata – a régi barátai – ellen játszik majd, de ha nem bánnak vele úgy, ahogy, akkor ez talán elkerülhető lett volna. Ahogy minél inkább elmérgesedik a viszony a srácok között, én annál jobban érzem azt, hogy nő köztük a szakadék és félek, hogy talán sohasem lehet majd visszacsinálni a dolgokat.
- De nagy a boldogság. – hallom meg Felix hangját a kerítés mellől.
Ráemelem a pillantásom. A telefonját a zsebébe süllyesztette és már nem is ül. Jelenleg épp átugrik a kerítésen, mint régen. 
Nem felelek, csak lemegyek a kis lépcsőn a kertbe, mert semmi kedvem kiabálni neki… bár, azt sem értem, hogy miért szólt hozzám. Lehet, hogy ünnepi hangulatba került ő is?
- Minden oké? – kérdi a kerítéshez dőlve, immár a mi kertünkben.
- Igen, persze. Nálad? – viszonzom a kérdését, de csak udvariasságból.
- Minden király. – feleli lazán.
Lesütöm a pillantásom, mert még képtelen vagyok rá huzamosabb ideig bámulni. Túlságosan mélyre döfte a szívemben azt a tőrt és idő, mire az begyógyul… 
- Lassan megyek, Lena mindjárt itt lesz. – mondja tovább zavartalanul.
- Örülök, ha boldog vagy. – válaszolom kissé nyersebben, mint szeretném.
Hiába, Lena puszta említése is kiakaszt, mert tudom, hogy milyen és biztosan a többiek is tudják, hogy milyen, de nem is értem, ez hogyan tetszhet nekik. Mindegy, nem az én dolgom. Már nem.
- Cseppet sem vagyok az. – ellöki magát a kerítéstől és egyenesen elém lép – Összeszűrted a levet az egyik barátommal és a csapatomnak is gyakorlatilag annyi! – vágja hozzám dühösen.
- Annyira nem lehetsz elkeseredve, ha Lenával kavarsz. – jegyzem meg epésen, mert idegesít, hogy olyan dolgokkal vádol, amiket el sem követtem – Bár, te úgyis csak dugni akarsz, úgyhogy hajrá! Zsák meg a foltja. – nézek végig rajta megvetően, majd sarkon fordulok, de elkapja a karomat – Eressz! – sziszegem dühösen.
- Veled sosem csak szex volt és ezt te is tudod.
- Mielőtt szakítottunk, nem ezt mondtad!
- Azt csak úgy mondtam, Sam! – elenged és idegesen a hajába túr – Nem igaz, hogy nem jöttél rá…
- Te… meggyanúsítottál engem! 
Könnybe lábadó szemekkel nézek rá. Túlságosan fontos volt nekem, ezért olyan nehéz ez most… de nem hagyhatom, hogy megríkasson! Az már a múlté.
- Sam, én…
- Sosem feküdtem le Dave-vel! Soha! Érted?
Az arca rögtön látható változáson megy keresztül. A dühöt felváltja a meglepettség, az öröm… és valami egészen más is.
- Soha?
- ÉN nem vagyok Lena. Mondtam már. – mondom felsóhajtva.
- Soha. – motyogja ismét maga elé, majd hirtelen rám néz – Miért nem mondtad?!
- Szerinted nem mondtam épp elégszer? De te hajthatatlan voltál!
- Baszki, Sam! – megfogja a karomat és magához húz – Ha ezt tudom… ha elmondtad volna… Ha nem rohansz éppen hozzá… – a homlokát az enyémnek dönti – Hogy jutottunk idáig? – kérdi lehunyt szemmel.
Mélyen beszívom a levegőt és ezáltal az illatát is. Milyen régen voltam hozzá ilyen közel! Amikor még nem volt a sok kavarás, csak ő meg én… amikor még azt hittem, hogy az Igazi… de az Igazi nem bánt meg úgy, ahogyan ő tette.
Tudom, hogy az ő élete sem volt könnyű, hogy sorban elárulták azok, akik fontosak voltak neki… de ezt nem vetítheti ki mindenkire! Ez így nem élet.
- Nem tudtál bennem megbízni. – sóhajtom halkan, majd amikor kinyitja a szemét és rám néz, elhúzódok tőle – Én pedig már nem tudnék benned megbízni. – keserű mosolyra húzódik a szám – De remélem, hogy egy nap képes leszel rá.
- Sam. – suttogja elgyötört tekintettel.
- Vigyázz magadra! – felelem hasonló hanggal, majd beszaladok a házba.


Este sokáig fent vagyok, mert a Felix-szel való találkozásom után képtelen vagyok nyugodtan elaludni. Sóhajtozva és néha türelmetlenül kapcsolgatom a TV-t valami értelmes műsor után kutatva, de nem járok sok sikerrel. Szenteste lévén szinte csak karácsonyi témájú filmeket adnak, de most valahogy nem vagyok ünneplős kedvemben. 
Nem sokkal éjfél után megrezzen a mobilom. Meglepetten szemlélem a kijelzőt, mert Felixtől jött üzenetem. 

Boldog Karácsonyt! Te is vigyázz magadra. F.

Ismét könnyek lepik el a szemem. Foglalt és én is… akkor meg minek írogat? 
A parafatáblámra sandítok, ami még mindig üresen lóg a falon. A képek hiányától valahogy megvilágosodok: még mindig odafigyel rám! De akkor miért hagyta, hogy vége legyen?! Ráadásul éppen úgy!
Megtörlöm a szemem és pötyögök neki egy extra rövid választ.

Köszi, neked is!

Lerakom a készüléket az éjjeliszekrényemre, mert tudom, hogy több üzenet már nem fog jönni, mert nem az a nagy sms-ezős fajta. A lényeg, hogy írt, hogy rám gondolt… és hogy én is gondolok rá.
A fenébe! Miért pont most akar összezavarni?

2017. június 1., csütörtök

Kérdezz-felelek

Sziasztok!

Kérdés-felelek kihívást kaptam Dolores Fariatól, amit köszönök szépen! Nagyon örülök annak, hogy eszedbe jutottam és persze szívesen válaszolok a kérdéseidre. :) 


DOLORES KÉRDÉSEI:
1. Mi a leghálásabb téma, amit eddig írtál?
Őszintén szólva, nem tudom. Sokféle téma van és mindegyiknek megvan a maga szépsége, ezért én is próbálok mindig másféle történetet összehozni, hogy rávilágíthassak azokra a dolgokra, amik éppen foglalkoztatnak.
2. Mennyire tolerálja a környezeted, hogy írsz?
Nem sokan tudják, hogy írok, de aki igen, annak bejön. :)
3. Ha választhatnál, melyik karaktered bőrébe bújnál szívesen?
Hú, hát ez nehéz kérdés. :D Talán kicsit mindegyikébe, hogy megtapasztalhassam, milyen is lenne tényleg belecsöppenni egy olyan helyzetbe, amikor valaki megtalálja az Igazit vagy amikor az élete fenekestül felfordul - persze jó értelemben. :)
4. Füzet vagy word?
Igazából mindkettő. Wordbe írom a történeteimet, de ha napközben eszembe jut valami, akkor azt egy füzetbe szoktam leírni, hogy később felhasználhassam.
5. Előre kitalálod a történet összes pontját vagy menet közben alakítod?
Ez nagyon változó. Többnyire az alapkoncepció megvan és nagyjából az is, hogy mi lesz a vége, de előfordul, hogy hirtelen meggondolom magam és teljesen másfelé viszem a történetet.
6. Szoktál "nyomot" hagyni magad után egy-egy blogon?
Pipálni mindig szoktam, megjegyzést csak ritkán írok. Tudom, szörnyű vagyok. :D De próbálok változni.
7. Mi volt az első mondat, amit leírtál a blogodon? :D
Azt, hogy "Kedves Olvasó!" :D Nagyon frappáns voltam... :D
8. Kutya vagy cica?
Még mindig kutyás vagyok. :D
9. Ki a kedvenc bloggered? Kinek a történeteit olvasod legszívesebben?
Régen sose válaszoltam az ilyen kérdésekre, mindig csak azt mondtam, hogy "nincs" meg hogy "szeretek sok írót és blogot"... de most válaszolok: te vagy. :D Régen rühelltem Ronaldót meg az egész spanyol focit úgy, ahogy volt, de te valamiért megkedveltetted velem őket. :D És ez nagy szó, főleg úgy, hogy rólam van szó. :D
10. Kivel írnál szívesen közös blogot?
Talán nem meglepő az előző kérdésre adott válaszom után, de veled szívesen írnék egyet. :) Tetszik, ahogy írsz, ahogy megformálod a karaktereidet és az ilyen kérdezz-felelekes dolgoknál is bírom, ahogy válaszolsz. :D Ki tudja, talán egyszer még összejön ez a dolog... 


KÉRDÉSEIM:
1. Mi alapján döntöd el, hogy elolvasol-e egy adott blogot?
2. Mit tennél, ha azt mondanák, nem írhatsz egy hónapig?
3. Ha valaki felkeresne azzal, hogy kiadná könyvben az egyik történetedet, melyiket választanád és miért pont azt?
4. Van olyan, akivel a blogírás és olvasás kapcsán lettél jóban?
5. Mi az, amit semmi pénzért nem tennél meg?
6. Ha mondanod kellene magadról egy jó és egy rossz tulajdonságot, miket mondanál?
7. Mitől függ, hogy milyen történetet raksz ki a blogodra?
8. Volt már olyan dolog az életedben, amit megbántál? Ha igen, mi volt az?
9. Mi a kedvenc filmed és miért?
10. Azt mondják, kérhetsz egy dolgot. Mi lenne az?


KIHÍVOTTAIM:

Remélem, válaszoltok a kérdéseimre! :) Előre is köszönöm és sok puszi: Lexie

2017. május 30., kedd

21. fejezet

Hosszú idő óta ismét itt vagyok. A bal kezemmel magam elé húzom az állványt, míg a másikkal végigsimítok a mikrofonon. Összenézek Leonnal, aki miután bólint, felcsendül az első akkord, én pedig belekezdek a következő új számunkba...


- Minden oké? – huppan le mellém a másik székre Markus.
- Persze. – vágom rá azonnal.
- Aha. – pillant rám kétkedve – És amúgy?
Felsóhajtok.
- Hiányzik Kimi. – súgom neki halkan, hogy a többiek ne hallják, amit mondok.
Igaz, hogy a barcelonai futam után együtt töltöttünk pár napot, de utána én ide jöttem, Berlinbe, Kimi pedig az autósportjával foglalkozik, úgyhogy nem láttam már majdnem egy hete. Jó, ez másnak nem sok és igazából voltunk már több időt is külön, de akkor az én hülyeségem miatt volt így, azóta viszont sokkal jobban elmélyült a kapcsolatunk. 
Mióta úgy döntöttem, hogy adok a bandának még egy esélyt, hiszen nagyon sok évemet beleöltem már, szinte biztos, hogy a monacói nagydíjra se fogok tudni elutazni. A finnem persze támogat, amit el is mond minden áldott este, mert attól, hogy személyesen nem tudunk találkozni, minden nap beszélünk telefonon… de ez akkor sem ugyanaz. Hiányzik a hangja, az ölelése, a nézése, az illata… mindene.
- Megértem. – zökkent ki az elkalandozásomból Markus hangja – Az utóbbi pár napot a stúdióban vagy a próbateremben töltöttük, még Jana is ki van akadva, pedig együtt élünk. – fújtat mellettem homlokráncolva a legjobb barátom.
- Tudjátok már, hogy mikor lesz a nagy nap? 
- Még nem. Borult az egész évi koncerttervezetünk, úgyhogy még azt sem tudom, mikor lesz a nyári szünetünk… és így nehéz előre kitalálni, hogy pontosan mikor házasodjunk össze.
Elszorul a torkom. Ha én nem megyek el, minden maradt volna a régiben és most nem lenne Markusnak gondja.
- Sajnálom. 
- Nem a te hibád. – megérinti a karomat – Itt vagy és most csak ez számít.
Szólásra nyitom a számat, de Leon hangja félbeszakít.
- Folytathatjuk? – kérdi tőlünk, mire bólintva felkelünk és újra elfoglaljuk a helyünket az eszközeinknél.


Pár óra elteltével ismét a jól megszokott székemen ülök. Most egy kicsit hosszabb szünetet tartunk, mert nem ártana ennünk is valamit. Jan elszaladt valami kajáért, Markus pedig hazaugrott a menyasszonyához, amit én mosolyogva, a többiek pedig gúnyolódva vettek tudomásul. Látszik, hogy még nem értek meg…
- Csatlakozhatok? – kérdezi Leon a mellettem levő székre mutatva, amint kettesben maradunk.
- Oda ülsz, ahova akarsz. – közlöm vele közönyös hanggal és vállvonogatva.
- Meddig csinálod ezt még, H? – sóhajt fel, amint helyet foglal mellettem.
- Micsodát?
- Ezt a… távolságtartást. – mondja habozva.
- Miért kellene veled máshogy beszélnem? – dühösen felé fordulok – Megbántottál, vége lett, mégis mit vársz?! Nem tudok veled jópofizni. 
- Együtt dolgozunk. – feleli összeszűkülő tekintettel – Azt hittem, vagyunk annyira profik, hogy félretegyük a múltat.
Hosszasan nézek rá. Még magamnak sem merem beismerni, de még számít nekem ez az idióta… végül is majdnem négy évig jártunk, barátok pedig még régebb óta vagyunk… voltunk. 
- Rendben. 
Kinyújtja felém a kezét, amit némi habozás után fogadok csak el és kezet rázunk.
- Igyekszem, H.  Tényleg. 
Némán bólogatok, majd elengedem a kezét, mert az érintése még felhozza bennem azt, ami történt köztünk…


Este fáradtan huppanok le a kanapéra. Még vissza kell szoknom erre a nagy pörgésre, a rengeteg próbákra, mert most valamiért jobban kimerítenek, mint régen. Mondjuk most már idősebb is vagyok, mint gimis koromban és az utóbbi majd két hónapban nem is voltam a banda vagy fellépés közelében, csak Timnél punnyadtam otthon – és egy finn karjaiban… 
A csengő hangjára bosszúsan felkapom a fejemet, majd feltápászkodok és az ajtóhoz lépek.
A fáradtságom azonnal eltűnik belőlem, amint megpillantom Kimit.
- Szia, bébi. – köszön egy lustán szexi pillantás kíséretében.
- Kims! – motyogom döbbenten, majd a nyakába ugrok és erősen megszorítom – Itt vagy. – lehunyom a szemem és mélyen beszívom a finn illatát – Hiányoztál.
- Te is nekem. – mondja kissé elhúzódva, hogy a szemembe nézhessen és rögtön megcsókol – Te is nekem. – susogja, majd még mindig engem tartva bejön velünk a lakásomba és a lábával becsapja az ajtót.
- Neked… most nem… nem máshol kéne… lenned? – kérdezem zihálva, mert a pilóta a csókjaival folyamatosan belém fojtja a szót. 
Hátrébb dönti a fejét és egyenesen a szemembe néz.
- Szerintem pont a megfelelő helyen vagyok. – mondja édesen, majd ismét a számra hajol.

2017. május 23., kedd

20. fejezet

- Semmi kedvem visszamenni. – szusszantom szomorúan, amint sikerül lecsuknom a bőröndömet – Lehet, hogy kicsit sok cuccot pakoltam bele. – mondom eltűnődve.
- Úgy gondolod? – kérdezi vigyorogva a pilóta.
- Nem tudom, meddig kell maradjak. – felkelek és átülök az ölébe, hiszen ott azért mégiscsak kényelmesebb, mint a kemény bőröndön – Én különben is nő vagyok, ha nem tudnád és egy nő nem utazhat el két darab ruhával.
- Hát persze, hogy nem. – feleli csúfolódva – Te meg főleg.
- Hé! – finoman megütöm a vállát – Tudtommal a futamodra se vittem sok mindent.
- Igaz. – megcsókol, majd komolyabbá válik a tekintete – Csak így olyan, mintha hosszabb időre akarnál menni.
- Nem tervezem, ne aggódj.
Kimi fáradtan felsóhajt. 
- Megbántad, hogy eljöttél és lekaptak a firkászok?
- Nem. – mondom határozottan, majd elmosolyodok – Életem legjobb döntése volt.
A finn arca rögtön felderül.
- Helyes. – újabb csókot kapok – Szerinted mennyi idő?
Most rajtam a sor, hogy sóhajtsak egyet.
- Nem tudom. Először a srácokkal kell beszélnem és persze a menedzserünkkel. – átölelem a pilótám nyakát – Igazából nem tudom, mi lesz.
- Te mit szeretnél?
Nem felelek rögtön, csak nézem a meghatározhatatlan színű szempárt. Igen, mit is szeretnék? Gőzöm sincs. A zene az életem, de… de nem ilyen áron. 
- Nem tudom. – suttogom halkan.
- Hát, én itt leszek, ha már tudni fogod. – mondja egy félszeg mosoly mellett.
- Tudom. – megcirógatom a tarkójára hulló haját – Amint lesz időm, jövök. És… és ha úgy van, akár te is jöhetsz.
Nem válaszol, csak bólint egyet. Hát, nem túl bíztató!
- Haragszol, amiért elmegyek? – puhatolózok óvatosan.
- Nem. – kicsit szorosabban ölel magához – Először döntsd el, hogy mit szeretnél, utána majd beszélhetünk rólunk is.
- Rólunk? – pislogok rá meglepetten.
Halkan felnevet.
- Igen, Di, rólunk. Mert ha esetleg ott akarsz maradni, akkor lehet, hogy át kell tegyem a székhelyemet. – mondja oldalra döntött fejjel.
- Megtennéd? – kérdezem döbbenettel a hangomban.
- Persze. – édes mosoly kerül az arcára – Te is megtennéd.
Lelkesen bólogatok. Hát persze, hogy megtenném érte! Csak először magammal és a bandával kell tisztába jöjjek... Egy valami viszont még mindig nem hagy nyugodni, amire rá is kell kérdezzek.
- Téged nem zavarna, hogy én… – beharapom az ajkam fogalmazás közben – hogyha tegyük fel, visszamennék és… és hát velük kéne dolgozzak… vele. – nyögöm ki a végét halkan.
- Hogy a picsába ne zavarna? – horkan fel kissé idegesen, majd nyers csókot ad – De nem foglak gátolni a zenédben, hiszen te is támogatsz engem.
Ellágyuló pillantással nézek a finnemre.
- Féltékeny vagy?
- És ha igen? – kérdez vissza meghatározhatatlan nézés mellett.
- Nincs rá okod. A rendőrségi ügy után… – halványan elmosolyodok – Ahogy te szoktad mondani: már nem játszik. – most én adok neki egy kissé hosszabbra nyúló csókot, mielőtt egy tanácstalan sóhaj hagyná el a számat – De az tény, hogy a zenéhez ért, ha épp józan és tiszta.
- Di, meghallgatlak, meg minden, de nem beszélhetnénk másról? Nem érdekel az a seggfej. – mondja kissé nyűgösen, akárcsak a gyerekek, ha nem tetszik nekik valami – Vagy akár csinálhatnánk is valamit indulás előtt. – a nyakamra hajtja a fejét és apró csókokkal halmoz el – Annyit mocorogtál rajtam… – dünnyögi, majd áttér a nyakam másik oldalára.
- De lassan el kell mennem. – zihálom erőtlenül.
A finn felemeli a fejét.
- Máris? Nem is csináltam még nagyon semmit. – mondja kajánul vigyorogva.
- Úgy értem, a reptérre. – javítom ki szemforgatva, de nem sok időm marad méltatlankodni, mert Kimi máris akcióba lendül és én rögtön elfelejtek mindent…


A második utam a stúdióba vezet. Az első a lakásom volt, mert le kellett rakjam a csomagjaimat és kicsit ki is fújtam magam, mielőtt a többiek szeme elé kerülnék. Leginkább Leontól és Jantól tartok, mert Markus és a menedzser mindig is mellettem állt, de Jan… nos, ő Leon ölebe.
Kopogás nélkül nyitok be a hatalmas terembe. Elsőként Markus vesz észre, aki szinte azonnal fel is pattan a helyéről és elém jön. 
- H! Végre! – mondja vigyorogva, majd szorosan magához ölel – Hiányoztál. – suttogja úgy, hogy csak én halljam.
- Te is nekem. – motyogom neki vissza.
- Azt hittük, már nem tudod a stúdióba vezető utat. – szólal meg Jan hirtelen.
- Nem kellett volna ennyire aggódnod. – jegyzem meg gúnyosan, amint Markus elenged – Legalább volt időd gyakorolni, újabban úgyis szarul ment.
Jan hirtelen felugrik.
- Na, ide figyelj, te kis…
- Elég. – dörren nagyot Leon hangja.
Csak most nézek rá először tüzetesebben, hogy megérkeztem. Még mindig ugyanolyan helyes, azt leszámítva, hogy kissé fáradtnak tűnik. De ez már nem az én gondom…
- Heidi! – köszönt a menedzserünk is, akinek azonnal átadom a kezemben lévő borítékot.
Beszéltünk Kimi ügyvédjével és előkészített pár iratot arra az esetre, ha… nos, minden eshetőségre, mert még nem tudom, mi lesz itt.
- Ha valami még kell, szólj. 
Belepillant a borítékba.
- Szerintem jó lesz ez így.
- Micsoda? – szól közbe megint Jan.
- Nos, mint tudjátok, azért vagyunk most itt, hogy eldöntsük, hogyan tovább. Én viszont kimaradnék ebből, mert ez a ti dolgotok, az enyém csak a formalitás. Odakint leszek.
Leon bólint egyet, mire a menedzser kimegy a teremből és megint négyen maradunk, akárcsak a régi szép időkben, amikor még nem volt velünk semmi extra, csak zenéltünk.
- Miért vagy most itt? – kérdezi tőlem Leon.
- Ideje megbeszélni a dolgokat. – felelem homlokráncolva.
- Pont most? Ennyi idő után? – gúnyosan elhúzza a száját – Nyilván azért most jöttél, mert lebuktál azzal a finn fazonnal!
- Minek jöttem volna vissza? – támadok én is azonnal – Majdnem börtönbe kerültem miattad! Azt hiszed, hogy ezt csak úgy elnézem neked?!
- Ugyan már, H! Csak túldramatizálod a dolgot.
- Szerinted. – mondom nyersen – Én viszont úgy látom, hogy lecsukattad volna a barátnődet csak azért, mert nem merted beismerni, hogy a tiéd volt a drog, nehogy a nagy hírneved megsérüljön! Hát igazán gratulálok ahhoz, hogy milyen szar alak lettél!
- Most már elég! Hogy jössz te ahhoz, hogy… – kezd bele, de kivételesen Jan leinti.
- Hogy mi?! Ti kavartatok?
- Elég gáz, ha ennyi nem jött le. – vetem oda még mindig idegesen.
- De most miért? Markus se… – pillant a barátomra, majd dühösen felcsattan – Ne már, hogy te is tudtad!
- Könnyű volt rájönni. – mondja vállvonogatva.
- Most nem ez a lényeg. – veszi magához a szót újra Leon – Mit akarsz? Visszajössz vagy végleg kilépsz?
- Oh, hogy választhatok? Tényleg? Tudtommal mindig az van, amit te mondasz. Hiszen a dalokat is te írtad. – utalok gúnyosan arra a szennyes cikkre, amiben engem fikázott. 
- A riporter kiforgatta a szavaimat. – védekezik azonnal.
- Hát persze. – felelem kicsit sem meggyőzve.
- Ne vitatkozzatok már! – mondja Markus nagyot sóhajtva – Normálisan is megbeszélhetnénk, hogy mi legyen…
- És mégis hogy? – kérdezi Jan unottan.
- Jó, akkor kezdem én. – Markus először a srácokra néz, majd pedig rám – Te vagy az énekesnő, jók a dalaid és nem utolsó sorban a legjobb barátom vagy, úgyhogy én szeretném, ha újra velünk zenélnél. – mondja mosolyogva, amitől rögtön meghatódom.
- Ez mondjuk igaz. – ért egyet vele kelletlenül Jan – Gyere vissza és megoldódik minden. – mondja végül ő is némi töprengés után – Leon? – pillant kérdőn a frontemberünkre.
Leon tesz felém egy lépést anélkül, hogy megszakítaná a szemkontaktusunkat. A szívem vadul dobog, mert nem tudom, hogy mit fog mondani, hogy én mit fogok mondani, hogy mi lesz később… 
- Sajnálom, hogy belerángattalak. – mondja csendesen, mialatt megteszi a köztünk lévő kis távot – És sajnálom ezt az egészet is. – egy röpke pillanatra elhallgat – Nem kezdhetnénk előröl? – szólal meg végül, majd egy pillanatra hátranéz a többiekre – Ők azt akarják, hogy így folytassuk, együtt… és én is. Nélküled nem ugyanaz az egész. – tétova mosoly jelenik meg az arcán – Na, mit mondasz, H? 

2017. május 20., szombat

19. fejezet - Hírek

Friss! Az F1-es pilótának új barátnője van!

A finn pilóta, Kimi Räikkönen együtt távozott egy szőke hölggyel a spanyol nagydíj után, akiről kiderült, hogy nem más, mint a német Kontakt együttes elveszettnek hitt énekesnője, Heidi Schmidt.
Az énekesnőt sokan hiányolják az együttesből, különösen a rajongók, akik nem örülnek túlzottan annak, hogy a Kontakt sorra lemondta a fellépéseit. Eddig csupán annyit lehetett róla tudni, hogy nyaral, de ezek szerint beiktatta programjába a barcelonai futamot is, feltehetően a pilóta kedvéért, hiszen nyilvánvaló volt, hogy több van köztük puszta barátságnál... Hát, mi kíváncsian várjuk a folytatást!

www.kicker.de/2014/05/formel_1/kimi_raikkonen_barcelonai_nagydíj_magan


Újabb álompár született?

Egy újabb pár, akikről talán sosem hittük volna, hogy egymásra találnak.
Történt ugyanis, hogy a Forma-1-es barcelonai nagydíjon váratlanul felbukkant Heidi Schmidt (25) énekesnő a Scuderia Ferrari istállójában – és ezek szerint Kimi Räikkönen (35) életében is.
A páros a futam után sietve hagyta el a helyszínt, nem válaszoltak a riporterek kérdéseire sem, de a kéz a kézben való távozás, illetve a finn gesztusai arra engednek következtetni, hogy nem csak sima barátságról van szó.
Az énekesnőről mostanában nem lehetett sokat hallani, csupán annyit, hogy nézeteltérés támadt közte és a Kontakt többi tagja között, ezért most egyelőre szüneteltetik a koncerteket és turnékat. Egyes források szerint komoly betegség döntötte le a lábáról, ezért nem szerepel a nyilvánosság előtt, de a fenti képek tanulsága szerint kutya baja – vagy talán Kimi-kórban szenved, de ilyen szenvedést mi is szívesen bevállalnánk a helyében.
Sok boldogságot az álompárnak!

www.bravo.de/2014/05/kontakt_schmidt_raikkonen_ujabb_alompar_szuletett


Csak nálunk, amiről mindenki beszél!
Az első hivatalos Räikkönnen-Schmidt sajtóközlemény!

Sokan találgattuk, hogy vajon mi lehet Heidi Schmidt énekesnő és Kimi Räikkönen Forma-1-es pilóta között. Legutóbb és egyben az első alkalommal a barcelonai nagydíjon kaptuk őket lencsevégre és a hír szinte azonnal felrobbantotta a médiát.
Természetesen azonnal megkerestük őket a fenti hírrel kapcsolatban, mire Mr. Räikkönen sajtósa az alábbi közleményt küldte el részünkre:
„A megjelent képeken valóban ügyfelem, Kimi Räikkönen és Heidi Schmidt látható. Az érintettek egy párt alkotnak, de ennél többet ügyfelem nem szeretne elmondani, mert még egészen friss a kapcsolatuk és jelenleg egyébként is karrierjük egyengetésével vannak elfoglalva. Természetesen, ha bármi olyan nemű változás áll be a kapcsolatban és ügyfelemmel úgy gondoljuk, akkor további tájékoztatást küldünk majd Önöknek, illetve adunk ki. Addig is kérjük szíves türelmüket. Köszönjük.”
A közlemény napvilágra kerülése után felkerestük az érintetteket, de a továbbiakban nem kívánnak nyilatkozni. Mi azért kíváncsiak lennénk arra, hogy hogyan is találkoztak, hogy mióta vannak együtt, de ezeket a dolgokat egyelőre homály fedi. Reméljük, hogy hamarosan többet is megtudhatunk az új kedvenc párosunkról!

www.stars.de/2014/05/raikonnen_schmidt_kozlemeny_12497


A Kontakt feltámad?

Amióta megjelentek a legfrissebb képek Heidi Schmidtről Kimi Räikkönen társaságában, a kettejüket érintő dolgokon kívül mindenki arra kíváncsi, hogy az énekesnő visszatér-e az együtteséhez?
Köztudott, hogy nézeteltérés volt a tagok között, aminek köszönhetően az énekesnő eltűnt a német zeneipar térképéről és senki sem tudta, hogy mi van vele. Egyesek szerint beteg volt, más hírforrások azt a tényt erősítették meg, hogy nyaral, de lehet, hogy valami más van az eltűnése mögött. Kollégánk természetesen járt a rendőrségen, ahol utoljára láthattuk Heidit és a Kontakt frontemberét, Leon Fischert, de a hivatalos szervek elzárkóztak bárminemű nyilatkozatadás elől és amúgy is úgy tűnik, hogy az a titokzatos ügy lecsengőben van.
Sokkal inkább az érdekel mindenkit, hogy a Kontakt újra összeáll-e és a régi lesz?
A szerelmespárról megjelent barcelonai képek után megkerestük Leont, aki a következőket mondta az üggyel kapcsolatban:
„Örömmel látjuk, hogy H újra jól van. Egyelőre nem tudok konkrétat mondani a bandával és a továbbiakkal kapcsolatban, először nekünk kell leülnünk megbeszélni a továbbiakat, de optimisták vagyunk. Minden együttes életében vannak hullámhegyek- és völgyek, de nem hagyjuk, hogy ez a kis szünet tönkretegye több év munkáját. Tartozunk a rajongóinknak.”
Bízunk abban, hogy a végén minden a helyére kerül és újra hallhatjuk még színpadon a Kontaktot.

www.gala.de/2014/05/a_kontakt_feltamad_schmidt_raikkonen_fischer_062

2017. május 19., péntek

45. fejezet - Péntek

A nagy szembesülés óta majdnem két hét telt el. Még mindig Dave-éknél vagyok, a húgáéknak sajnos még egy hetet ott kellett maradniuk a kezelése miatt, Dave pedig megkért, hogy maradjak még – én pedig igent mondtam. Elméletileg ma fognak majd hazajönni, aminek egyrészt örülök, mert Dave-nek is és a családjának is jobb, ha együtt vannak, másrészt viszont kicsit sajnálom, hogy így nekem haza kell mennem. Jó, nyilván haza-hazaugrottam azért ebben a két hétben is, de az időm nagy részét Dave-vel töltöttem.
Felix-szel azóta egyszer sem beszéltem. Párszor láttam, amikor otthon voltam, de többnyire csak futólag és akkor is Lena társaságában, úgyhogy így meg főleg nem érdekelt az, hogy mi van vele. 
Karinnal is talán egy hete beszéltünk egy kicsit. Nem olyan a barátságunk, mint amilyen volt, de nem tudom a pontos okát. Na jó, talán sejtem… Peter és a többiek is fújnak rám, mint ahogyan az várható is volt, emiatt pedig Karin tartja velem a két lépés távolságot, mert nem akar rossz pontot Peternél. Valahol megértem, mert tényleg szeretik egymást, de elvileg egy barátság fontosabb, mint egy pasi nem? Legalábbis nálam.
Csak azt tudnám, mi az a dolog, ami miatt minden ennyire visszafordíthatatlanná vált…


- Mihez van ma kedved? – kérdezi Dave, amint lehuppan mellém a kanapéra.
- Hát… ideje egy kicsit otthon is lennem, nem gondolod? – mosolygok rá oldalra döntött fejjel.
Hasonló mosollyal az arcán bólint egyet.
- Azért fura lesz. – kissé meglök a vállával – Megszoktam, hogy folyton a nyakamon lógsz.
- Nyilván. – felelem gúnyosan mosolyogva – Nem is tudom, hogy ki nem tudott meglenni nélkülem ebben a két hétben.
- Oké, vállalom. – hülyül feltett kezekkel – Ezért én vagyok a felelős.
- Mikor érnek haza? – kérdem kissé komolyabbra fordítva a szót.
- Dél körül. – feleli egy nagy sóhaj kíséretében.
- Jó lesz. – biztatom kedvesen, mire szó nélkül magához ölel – Jól lesz. Nyugi. – suttogom a vállába.
Inkább érzem, mint látom, hogy biccent egy egészen aprót, mire elhúzódom.
- Lassan indulnom kéne.
- Igen? – kérdi mélyen a szemembe nézve.
- Igen. De majd… – lassan végigsimít a kezével az arcomon, ami miatt egy pillanatra megakadok – majd hívj, ha van valami.
- Rendben. – leengedi a kezét – Csak vigyázz magadra.
Bólintok, majd váltunk még pár szót, mielőtt ténylegesen hazamennék. 


A házunk elé érve épp a kulcsaimat keresem, amikor valaki a nevemet mondja.
Megfordulok – Karin az.
- Szia, Sam! – mondja sietve.
- Oh, szia! – nyögöm ki meglepetten.
- Én csak… hogy vagy? Rég beszéltünk. – mondja sajnálkozó pillantások kíséretében.
- Megvagyok. Te?
- Ez az egész úgy szar, ahogy van. – kezd bele hadarva – Te vagy a legjobb barátnőm, de ők nem akarják, hogy beszéljünk, de én ezt nem akarom, de akkor meg… 
- Megértem. – vágok a szavába megnyugtatóan.
Ha Dave nem lenne, nyilván szarabbul érezném magam én is, de így elviselhető azért.
- Akkor jó. – rám mosolyog, de már rajta sem látszik az a szokásos kitörő jókedv, mint régen – Most mennem kell, de még beszélünk, rendben?
- Persze. Karin?
Az úttest közepén visszafordul.
- Igen?
- Jó volt látni. – mosolygok rá félszegen, mert fogalmam sincs arról, hogy most hányadán is állunk.
- Téged is. Este írok. – ígéri, majd int egyet még, mielőtt átszaladna a házukhoz.
Amint Karin eltűnik a szemem elől, ismét az ajtónkra koncentrálok, illetve arra, hogy megtaláljam a kulcsomat. Alig, hogy megtalálom a táskám legaljában, motorzúgásra leszek figyelmes, majd meghallom a hátam mögött Felix és Lena hangját. Remek! Nem tudtam, mi cseszhetné el a napomat!
Hallom, hogy Lena mond valamit rólam, de nem fordulok meg. Nincs az az Isten, hogy megtegyem! Mint abban a mesében… ha visszanézel, véged. 
Végre előhalászom a kulcscsomómat. Gyorsan a zárba illesztem a kulcsot és szinte bemenekülök a házba.
Mielőtt azonban becsuknám az ajtót, egy röpke pillanatra találkozik a tekintetem Felixével.


Egy kis családi élet után a szobámba megyek. Levágom magam az ágyamra a laptopom társaságában. Az az első, hogy keresek valami zenét, majd fellépek pár oldalra, de mivel nem kötnek le, inkább csak a zenét hallgatom, hogy kissé elterelje a gondolataimat. Kíváncsi lennék rá, hogy mi a helyzet Dave-éknél, a bandával… sőt, még Felix-szel is. De amióta nem vagyunk jóban, csak Dave-ről van némi fogalmam. Karinnal eddig a történtek óta nem tudtam a többiekről beszélni, mert elzárkózik tőle, amit nyilván megértek, de nehéz. Felix meg… nos, azt tudom, hogy együtt van Lenával. Legalábbis gondolom. Eleinte úgy hittem, hogy csak bosszúból hívogatja magához, de azért vannak nyilvánvaló jelek is. 
A tekintetem az asztalomnál lévő táblára vándorol. A laptopot arrébb téve felkelek és odamegyek hozzá. Megszemlélem a képeket, majd egy nagy sóhaj kíséretében leszedem azokat, amiken Felix-szel vagyok… ami gyakorlatilag a fele mennyiséget jelenti. Hát, elég fura így, félig hiányosan a táblám, de inkább legyen így, mint hogy Felixet kelljen nézegetnem és azt, hogy milyen boldogok voltunk… vagyis szerintem voltunk azok, mert őt nem ugyanaz motiválta, mint engem.
Hirtelen megszólal a telefonom. Kíváncsian nézem a készüléket, mialatt érte megyek. 
- Igen? – szólok bele meglepetten.
- Ráérsz? – kérdez vissza Dave.
- Ööö… most?
- Igen, Sam, most. – hallom a hangján, hogy jót mulat rajtam.
- Rá, de te most nem a…?
- Akkor told ki szépen a hátsódat a ház elé. – mondja, majd lazán rám rakja a telefont.
Csodálkozva pislogok párat a készülékre meredve. Úgy volt, hogy elfoglalt lesz… hogy ki tudja, mikor tudunk találkozni… 
Amint kissé felocsúdok, gyorsan kikapcsolom a zenét meg a gépemet és szinte kirobogok a szobámból.


Kinyitom az ajtót, de sehol senki. Talán hazament? Tétován kimegyek a kertbe, hátha… és bingó!
Dave a kerítésnek dőlve áll és maga elé néz. Egyedül az ajtó hangjára emeli felém a tekintetét, amiben… amiben most van valami más. Vagy csak én képzelem be? Vagy talán… én látom őt másképp? Helyesebben?
- Sam. – ejti ki a nevemet könnyedén.
- Minden oké? – kérdezem kissé aggódva.
- Persze. – halványan elmosolyodik – Csak rég láttalak.
- Pár órája. – javítom ki automatikusan – Valóban nagyon sok idő telt el azóta.
- Nekem igen. – kontrázik, majd ellöki magát a kerítéstől – Látni akartalak.
Elmosolyodom. 
- Ennek örülök, de neked most nem a családoddal kéne lenned?
- Voltam velük. – megteszi a köztünk lévő kis távolságot – És most már veled lennék.
Egy ideig csak nézzük egymást, egyetlen szó nélkül. Szinte hallani lehet, ahogyan a levegőt vesszük. Ki és be. Eleinte normálisan, majd egyre szaporábban. Amikor azonban a légzésünk hangjába egy vinnyogó hang is keveredik a szomszédnál lévő Lena által, aki épp most jött ki a házból az exem társaságában, a Dave-vel közös pillanatunk szertefoszlik. 
- Menjünk be! – kérem halkan, mire Dave mindennemű tiltakozás nélkül követ engem.


- Szóval? Mi a helyzet? – kérdezek rá ismét a családjára, amint újra a szobámban vagyunk. 
A mellettem ülő szomorkásan felsóhajt.
- Azért maradtak tovább, mert eleinte nem voltak jók az eredményei. 
- És most?
- Most se az igazi, de egy fokkal jobb. – újabb sóhaj – Szar az egész helyzet.
- Sajnálom.
- Ne tedd! – kér halkan – Ha te nem vagy velem, tuti begolyóztam volna… de így…
- Örülök, ha segíthettem valamennyit.
- Valamennyit? – pislog rám meglepetten – Nem csak valamennyit, Sam. – finoman megérinti az arcomat – Eljöttél, amikor senki más. Ez… sokat jelent nekem. – mondja, miközben felváltva hol a számra, hol pedig a szemembe néz.
Tudom, hogy mi jön most – vagy minek kéne jönnie. Ismerem már Dave-et annyira, hogy tudjam, mire fel ez a nagy ide-oda nézelődés. A lesnél is hasonló dolgokat művelt, mielőtt…
- Előbb kellett volna mennem. – felelem bánatosan.
- Tudod, hogy jobb később, mint soha.
- Dave-féle sziporka? – kérdezem egy korábbi közös dolgunkra utalva.
Elveszi a kezét az arcomról.
- Már nem az a Dave vagyok, aki akkor. – kissé elhúzza a száját – Azóta…
- Sok minden történt. – fejezem be a megkezdett mondatát.
- Igen. – rám emeli a tekintetét – De tudod… nem bántam meg azt a csókot. – a szívem valamiért nagyot dobban erre a kijelentésre – Lehet, hogy meg kellett volna, de nem tettem. 
- Dave, én…
- És azt sem bántam meg, hogy azelőtt szerelmet vallottam. – folytatja zavartalanul nevetgélve – Bár, szörnyen bénán csináltam.
Elmosolyodok, ahogy megrohannak az emlékek.
- Hát, megleptél vele, az biztos.
- Mi ez most köztünk, Sam? – kérdi komolyabb hangvétellel.
A mosoly az én arcomról is eltűnik, mintha sosem lett volna ott.
- Nem tudom. 
- Talán… – hirtelen megfogja a kezemet – utoljára még be kéne próbálkozzak. – folytatja kicsit hülyülve, majd újra komollyá válik – Persze, ha nem bánod. 
Nem felelek, csak nézem őt. Tényleg annyi minden történt velünk és tudom, hogy azt mondtam, jó barátok vagyunk, amit nem akarok elcseszni, de… de mi van, ha már nem barátként tekintek rá? Felix fontos volt az életemben, de mindig csak a vita volt, míg Dave-vel… sosem volt komolyabb konfliktusunk azt leszámítva, amikor ő éppen próbálkozott azzal, hogy elmondja nekem az érzéseit, a gondolatait… hülye egy helyzet, az tény. 
Dave közelebb hajol hozzám, így alig pár centire van az arcomtól… és a számtól.
A hüvelykujjával végigsimít a számon, majd lágy pillantást vet rám és megcsókol.


Ez a csók sokkal másabb, mint az, ami a lesnél történt. Tovább is tart, mélyebb is, több jelentéssel bír… és most egyikünk sem foglalt, azért ez is egy szempont.
- Szeretlek, Sam. – suttogja, amint szétválunk.
- Dave…
- Nem kell mondanod semmit. – vágja rá azonnal – Na jó, talán annyit csak, hogy… hogy te akarod-e ezt… minket. – félmosolyra húzódik a szája – A többi érzelemnyilvánítás ráér később is. – hirtelen elkomolyodik – Megértem, hogy neked volt más az életedben és ez most neked nem könnyű, de… tudok várni, ha arról van szó.
Gáz vagy nem gáz, de szinte könnybe lábad a tekintetem Dave szavait hallva. Persze eddig is tudtam, hogy figyelmes meg kedves, de csak bizonyos pillanatokban ébredünk rá dolgokra és azt hiszem, hogy ez az iménti is egy ilyen „bizonyos pillanat” volt.
- Köszönöm, hogy megértesz. – kezdek bele a mondandómba – Én… szeretném ezt, de mi van, ha nem sikerül? Nem akarlak megint elveszíteni. – hajtom le a fejem szomorúan.
- Nem fogsz. Megígérem. – mondja komolyan, majd ismét megcsókol, velem pedig nagyot fordul a világ.

2017. május 15., hétfő

44. fejezet - Szombat

Reggel álmosan pislogok párat, miközben érzékelem, hogy Dave még alszik és valahogy összegabalyodtunk az éjjel – de persze csak a szó legnemesebb értelmében. Nem történt köztünk semmi, egyedül a pólóm csúszott fel, de ezen már meg sem lepődök, mert mindig össze-vissza forgolódok. 
- Mióta vagy fent? – motyogja Dave, miközben a kezét a derekamra csúsztatja és kicsit magához húz.
- Most óta? – kérdezek vissza kissé fáradtan.
Dave kinyitja a szemét és egyenesen rám pillant.
- Fáradtnak tűnsz. 
Halványan elmosolyodom.
- Már kezdek hozzászokni.
- Akkor pihenj még. – kér halkan, mire bólintok és újra becsukom a szemem, noha nem hiszem, hogy vissza tudnék már aludni.


Amikor újra kinyitom a szemem, már egyedül vagyok az ágyban. Ezek szerint mégiscsak sikerült visszaaludjak. Kissé feltornázom magam és körbenézek Dave szobájában, hiszen most vagyok itt először úgy, hogy látok is valamit. 
Tipikus pasis cuccok, tömérdek mennyiségű filmmel, ps4 játékokkal és… könyvvel. Rengeteg könyvvel.
Ez mondjuk meglep. Felix szobájában alig volt felfedezhető néhány, míg itt…
Állj! Nem hasonlíthatok mindent Felixhez, nem emlékezhetek rá mindig… 
Nem sokáig vagyok egyedül a hülye gondolataimmal, mert kisvártatva megjelenik Dave.
- Felébredtél? – kérdezi mosolyogva, de korántsem azzal a jól megszokott Dave-féle mosollyal, annak inkább egy gyenge változatával.
- Miért hagytad, hogy visszaaludjak?
- Mert szarul néztél ki. – mondja ki lazán – Most egy fokkal jobb, de… így sem az igazi.
- Hát kösz szépen. – motyogom és a takarót kezdem el bámulni.
Dave leül mellém az ágyra és egy tálcát rak az ölembe, mindenféle finomsággal.
- Ne értsd félre! Csak most nem olyan vagy, mint régen.
- Te sem. – pillantok fel rá.
- Tudom. – a falnak dől – Egyél!
- Nem vagyok éhes…
- Sam, baromira vékony vagy. – mondja kissé aggódós hangon – Egy kicsit legalább egyél.
Igaza van, de… semmi étvágyam. Tényleg. Egyszerűen nem kívánok semmit.
- Eszel velem? – kérdem végül tőle.
Bólint, így együtt nekilátunk a kicsit megkésett reggelihez.


- Délutánra mit tervezel? – pislogok rá úgy dél fele, mert ilyenekről még nem beszéltünk.
- Beugrok a pályához leadni a mezemet. – mondja egykedvűen – Miért, te?
- Hát… haza kéne menjek… – gondolkozok félhangosan – A munkámmal is el vagyok maradva mostanság…
- Miért nem dolgozol itt? – kérdezi kedvesen.
Kissé megrökönyödve pillantok rá.
- Itt?
- Ja. Maradhatnál is… úgyis egyedül lennék. 
Egy pillanatra megint elszorul a torkom. Vajon hányszor fordult az elő, hogy Dave egyedül volt?
- Ha nem zavarlak…
- Akkor nem ajánlottam volna fel.
- Hát… jó. De előtte hazaugrok pár cuccért. 
- Rendben. – Dave kissé gyámoltalanul pislog rám – Az összepakolás előtt… nincs kedved eljönni az irodába?
Az iroda a focipálya mellett lévő tornaterem egyik része. Igaz, hogy az egész kóceráj nem túl nagy, de azért akad benne hely öltözőknek, zuhanyzóknak, magának a teremnek, szertárnak és persze egy hivatalos irodának is. Ezek szerint oda kell visszavinni a cuccát…
- Miért szeretnéd, hogy menjek én is? 
- Mert… – egy pillanatra elhallgat – Á, mindegy. Majd megoldom. – erőltet mosolyt az arcára.
- Ugyan! Veled megyek. – határozatlan tekintetét látva hirtelen rájövök, hogy miért is fontos ez neki – Tényleg. De utána eljössz velem hozzánk?
- Persze. – mondja majdnem a régi stílusában.
De sajnos csak majdnem.


Remélem, hogy nem futok össze senkivel… semmi kedvem sincs most magyarázkodni… és ami azt illeti, nem is kérhet senki sem számon. Még Felix sem tehetné, de nyilván ő már nem is fog, hiszen vége lett… 
- Elgondolkoztál. – jegyzi meg mellettem Dave, ahogy haladunk a pálya felé.
Egyetértően bólintok egyet. Minek is tagadnám?
- Na és min?
- Mindenfélén. – felelem kitérően – Kérdezhetek valamit?
- Nem, Sam, általában megtiltom, hogy kérdezz. – feleli szarkazmustól csöpögve.
- Jól van na… 
- Mit szeretnél kérdezni? – pillant rám féloldalt.
- A többiek… tényleg nem keresett senki?
Dave tekintete elkomorul, majd az arca is teljesen zárkozottá válik.
- Nem.
Uh, basszus. Ez azért durva. Azt hittem, hogy valaki azért felkereste, még ha csak titokban is… de ezek szerint fontosabb nekik Felix…
- Sajnálom.
- Nem kell. – egy röpke pillanatra elmosolyodik – Most már itt vagy.
- És maradok is. – mondom határozottan.
Nem hagyom, hogy Dave magányosságra legyen ítélve csak azért, mert a csapatban mindenki tesztoszterontúltengéses…
- Biztos vagy ebben? – kérdezi, miközben egyenesen a pályára néz.
Követem a pillantását, így én is észreveszem a bandát a padoknál.
Egy kicsit elbizonytalanodok, de amint Dave-re nézek és meglátom az arcán a kétségbeesés és a szomorúság fura egyvelegét, döntésre jutok.
Hiszen nagyon úgy néz ki, hogy egyelőre csak én maradtam neki a bandából…
- Igen, biztos.
Mindenki engem néz… vagyis minket. Feltehetően senki sem tudja, hogy mi van most, de Peter tekintete mindent elárul… jelen esetben azt, hogy mit is gondol rólam, de teszek rá. Nyilván Felixnek úgyis leadja a drótot, mert most épp lázasan pötyög a telóján. A fiúk inkább háttérben maradnak, míg Karin is csak némán szemlél minket.
Úgy haladunk el előttük, hogy sem ők, sem pedig mi nem mondunk egy szót sem.
Éljen a barátság!


Dave odabent leadja a mezét, aláír pár papírt, majd elindulunk visszafelé.
Az ajtóban azonban megállít.
- Jól vagy?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
- Megszoktam. – válaszolja vállvonogatva.
- Nem értem, hogy miért ilyenek…
- Tudod, hogy miért. – vágja rá nyersen, majd lágyabb hangon folytatja – Nem megyünk inkább?
- De, persze.
Minél előbb szabadulunk, annál jobb.
A pályánál aztán megint nem történik semmi. Magamon érzem a többiek figyelmét és biztos vagyok abban, hogy most ezer kérdésük lenne felém, már ha hozzám szólnának. 
De nem szólnak.


Szinte fellélegzek, amint elhagyjuk a pálya környékét. Hazáig némán tesszük meg az utat, mindketten inkább a gondolatainkkal vagyunk elfoglalva.
Amint hazaérünk, bemegyünk. Rach kivételesen most itthon van, ezért beszélünk vele és elmondjuk nagyjából, hogy mi a helyzet. Én nem akartam, de Dave elmondja a csókot is és minden konkrét részletet, de Rach nem olyan, aki ítélkezne. 
- Nem irigyellek titeket, az tuti… de biztosan megoldódik majd.
Hümmögünk néhány sort, de persze tudjuk, hogy ez azért nem lesz ilyen egyszerű és sima menet.
A kissé elhúzódó beszélgetés után bemegyek a szobámba összepakolni pár cuccot, addig Rach Dave-vel marad. Fogalmam sincs arról, hogy meddig leszek Dave-nél, de inkább több ruhát rakok el, mert ki tudja… szerencsére őt nem zavarom, Rachéknek pedig nincs rám most szüksége Lisa miatt, mert a Rachel jövő héten szabin lesz… úgyhogy minden klappol – legalább ilyen tekintetben.
Miután kész vagyok, Dave elköszön a nagynénémtől és kimegy, hogy ott várjon meg.
- Na és mi van Felix-szel? – pillant rám Rach az ajtóban.
- Szakítottunk. Tetű volt. – mondom lemondóan – Szerinted… rosszul tettem, hogy felkerestem? – bökök a fejemmel az ajtó felé, Dave-re utalva.
- Egyáltalán nem. Nem is értem, hogy ők miért bánnak így vele… rendesnek tűnik.
- Az is. – felelem határozottan.
- Kedveled?
- Az egyik legjobb barátom.
- És… amúgy? – kérdezi Rach kutakodó pillantások mellett.
- Én…
Mit is mondhatnék? Túl sok minden történt ahhoz, hogy egyéb dolgokon agyaljak… egyelőre annak örülök, hogy visszakaptam az egyik fontos barátomat – még ha ezzel a többit el is vesztettem. De ha ennyitől elpártolnak tőlem, akkor nem is voltak valódi barátok… nem igaz?
Vitára leszünk figyelmesek, ezért kinyitom az ajtót. Rach inkább bent marad, amit megértek, mert ez nem az ő dolga.
Felix áll a ház előtt és épp Dave-vel „beszélget”.
Mi jöhet még?
- Nem akarok vitázni. – mondja Dave.
- Igaz, minek is? – Felix pillantása rám téved – Végül is megkaptál mindent.
- Nem miattam van most az, ami. 
- Ja, nyilván.
- Mit keresel itt? – kérdezem Felixet, hátha meg tudom szakítani a kialakuló káoszt.
- Megtetted, úgyhogy semmit. – mondja fagyos hangon.
- Megmondtam tegnap: ha nem szívod vissza, amiket mondtál végérvényesen vége és tudtommal nem vontad vissza. – hadarom dühösen, mert tudom, hogy mire célzott.
- Ugyan már! Eddig nem csináltál hülyeséget és ki tudtunk békülni…
- De ÉN nem akarok kibékülni! – vágom a fejéhez mérgesen, amitől rögtön elkomorul.
Jesszus, csak nem azt várta, hogy majd a nyakába ugrok, miután szinte mindennek elhordott?!
- Visszavittem a mezem. – szól közbe Dave villámhárítóként.
- Jó.
- Megyünk? – pillant rám Dave kérdőn.
Már épp válaszolnék, de Felix megelőz.
- Az igen. Egyik ágyból a másikba, mi?
Hirtelen nem tudom, mit is mondjak. Sosem voltam jó a váratlan visszavágásokban… de Dave kiment ezúttal is.
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de nincs köztünk semmi. Ahhoz túl fontos nekem Sam, hogy rögtön ráhajtsak, miután te csak úgy kidobtad.
- Nem én dobtam ki!
- Tényleg, te csak azt mondtad, hogy a szex miatt vagyunk együtt… – szomorúvá válik a tekintetem – A tegnap történtek után… – kezdek bele, de elakadok, mert egy ismerős személyt veszek észre, aki egyenesen Felix házából jön ki.
Lena az.
- Nem jössz? – szól át a kerítésen a szokásos nyávogós hangján.
- És még te vonsz engem felelősségre? Éppen te?! – kérdezem keserűen.
- Ha te is, akkor én is, nem? – vág vissza kihívóan.
Nem felelek, igazából nem is akarok. Elegem van ebből az egészből.
Faképnél hagyom őket, sietve elköszönök Rachtől és a táskámmal együtt újra elhagyom a házat.
- Gratulálok, menő vagy! – veti oda komoran Dave Felixnek, mielőtt elindulnánk hozzájuk.
Nekem egészen más a véleményem, de megtartom magamnak.


- A vendégszoba jó lesz? – pillant rám kérdőn Dave, amikor már megint nálunk vagyunk.
- Persze. – mondom kissé fásultan.
- Hé! – hozzám lép és megérinti a karomat – Jól vagy?
- Igen. – kétkedő tekintetét látva felsóhajtok – Tényleg. Semmi gond.
- Rendben.
- Én most kicsit elvonulnék dolgozni, ha nem baj. – hazudom szemrebbenés nélkül.
Tudom, hogy nem szép dolog, de most magányra vágyom.
- Oké. Majd szólj, ha kell valami.
Bólintok, majd bemegyek a szobába.


Természetesen a munkára nem tudok figyelni, ezért lecsukom a laptopomat és végigfekszek az ágyon. Még mindig nem fér a fejembe az, amit Felix tett – mert ő határozottan megcsalt engem.
Na jó, igazából tegnap óta külön vagyunk, de nekem mégis pokolian fáj az, hogy már tovább is lépett, méghozzá Lenával. Rohadék!
Annyi minden eszembe jut most, ahogy felidézem a közös emlékeinket. Az első csók, amikor az élményfürdőben voltunk, az édes kibékülések… hát, ezekből most már tuti nem fog megismétlődni egyik sem.
Kiveszem a zsebemből a mobilomat, belépek a közösségi oldalra és rákeresek Felixre. Még az ismerősöm… vagyis csak volt, mert pár mozdulat után blokkolom és leszedem a közös képeinket is. Nem szeretnék emlékezni rá.
Semmit sem akarok már vele kapcsolatban.
Átdobom az éjjeliszekrényre a telefonomat és a fejemet a párnára hajtom. Még mindig nem értem, hogy tehette ezt! És ráadásul így…
Szégyen vagy sem, elsírom magam. Annyira elegem van mindenből!
Mikor lesz minden megint jó?

2017. május 8., hétfő

43. fejezet - Péntek

Kissé riadtan nézek körbe. Egyrészt, mert ezelőtt sosem jártam még itt, másrészt, mert nem tudom, hogy rajtunk kívül van-e még itthon valaki.
- Dave…
- Egyedül vagyok. Anyámék elutaztak. – közli velem megválaszolva az egyik néma kérdésemet – Ülj le! Kérsz valamit?
Leülök a hozzám legközelebb lévő fotelba.
- Nem, köszi. – zavartan bámulok lefelé, mintha még sosem láttam volna padlót.
A hirtelen beálló csendben hallani lehet a levegővételünket is. Elszakítom a tekintetem a földről és tétován felpillantok rá – Te nem ülsz le?
- Nem. – felsóhajt – Sam, én…
- Ne, majd én! – szólok bele azonnal – Először is: sajnálom, ami történt… hogy Felix úgy bánt veled…
- Arra gondolsz, hogy eltiltott tőled meg a csapattól? – kérdezi meglehetősen egykedvűen.
Meglepetten pislogok fel rá.
- A csapattól?
- Szerinted miért nem járok edzésre? – kérdez vissza azonnal.
Erre nem tudok mit mondani neki. Mivel segíthetnék? Eddig sem jutottam túl sokra…
- Annyira elcseszett ez az egész! – mondom egy nagy sóhaj után.
- Miért vagy itt, Sam?
- Én… 
Mit mondhatnék? És egyáltalán mennyit? Szomorúan nézem a velem szemben állót, aki nagyon hamar a legjobb barátommá vált és akit most leginkább egy idegennek érzek. 
- Felix tudja, hogy itt vagy? – bólintok, mire összeráncolja a homlokát – Mi történt? – továbbra sem szólalok meg, ezért ellöki magát a faltól, hozzám lép és leguggol elém – Sírtál. – állapítja meg a nyilvánvalót – Összevesztetek?
- Szakítottunk. – motyogom zavartan.
- Majd kibékültök. 
- Nem, Dave. Ez most végleges.
- Ezért vagy itt? – kérdi, miközben felegyenesedik, de továbbra is előttem marad.
- El akartam jönni. – kezdek azonnal magyarázni, mert így tényleg elég szarul jönnek le a dolgok – Tényleg. Próbáltam beszélni is vele, de mindig kerülte a témát… máig. – egy nagy sóhaj szakad ki a mellkasomból – Ő… olyan dolgokat mondott… hogy te meg én… meg hogy ezek után… én… – motyogok összefüggéstelenül magam elé meredve.
- Miért vagy itt, Sam? – teszi fel újra a korábbi kérdését.
- Igazságtalannak tartom, hogy így bánt veled és… vége lett… és nem tudtam, hogy hová is mehetnék. – emelem rá a pillantásomat.
Dave nem mond semmit, csak engem néz. Talán mégsem volt olyan jó ötlet éppen ide jönni…
Felállok, hogy elmenjek, de ekkor Dave megszólal.
- Sajnálom, ha úgy bánt veled miattam. 
A tekintete tele van fájdalommal és megbánással. Mintha csak tükörbe néznék… 
Á, nem bírom én ezt már, ezért odamegyek hozzá és átölelem.
- Én is sajnálom. Az egészet. – suttogom a pulcsijába.
Dave lazán ölel át, némi fenntartással. Így sem éreztem magam túl jól a Felix-szel történtek miatt, de hogy Dave-et is megbántottam… 
- Hiányoztál. – motyogom alig hallhatóan.
Vagy talán annyira mégsem halkan, mert Dave ölelése erősödik körülöttem.
- Te is nekem. – suttogja a hajamba – El sem tudod képzelni, hogy mennyire.
Azt hittem, hogy ma már nem leszek képes többet sírni – hát tévedtem. A könnyeim utat találnak maguknak a külvilág felé.
Dave kissé elhúzódik és az állam alá nyúl.
- Hé! Ne sírj! – kér halkan – Utálom, ha sírsz.
- Tudom, én csak… sok volt már ez a szarság. 
Finoman letörli a könnyeimet az arcomról.
- Csak azt nem értem, hogy miért téged büntet azért, amit én követtem el.
Belenézek Dave szemébe, ami szintén kék, akárcsak Felixé, annyi eltéréssel, hogy míg Felixé inkább hideg, néha szürkés hatású, addig Dave szemében látható kékség meleget áraszt…
- Azért, mert nem tetszett nekem ez a helyzet… látni akartalak, ő meg nem… 
- És még? – kérdezi, nyilvánvalóan látja rajtam, hogy van, amit még elhallgattam előle.
- Azt mondta, hogy biztos megcsaltam már veled… azért hiányzol.
Dave cifra káromkodásba kezd, de a mellkasára fektetem a kezemet, amitől hirtelen abba is hagyja az anyázást és a különféle szép szidásait.
- Nem akarok vitázni. Belefáradtam.
Bólint és megint szorosan magához húz.
- Én is. Elhiheted.


Később, némi sablonos beszélgetés és vacsi után – én nem ettem, már elég régóta csak csipeteget, mert a stressztől képtelen vagyok normálisan enni – megint a nappaliban vagyunk.
- Otthon tudják, hogy merre vagy? – kérdezi később a faliórára pillantva.
- Igen. Írtam Rachnek, mielőtt idejöttem.
Lehet, hogy most el kellene mennem… de még annyi megbeszélnivalónk lenne! Meg amúgy sem kívánkozik még az, hogy újra otthon legyek… az a sok magyarázkodás…
- Én… elmegyek, ha zavarlak. – motyogom zavartan.
- Dehogyis. Ha akarsz, itt is aludhatsz, van plusz szoba. Csak kérdeztem, Sam.
Biccentek egy aprót.
- És a családod?
- Jövő hétvégén jönnek haza. 
- Hogy van a húgod? – kérdezem, mert eszembe jut, hogy Tan Phillel jár.
Dave arca komorrá válik. 
- Nem túl jól. Ő… beteg. – a keze ökölbe szorul – Azért nincsenek itthon, mert Berlinben vannak Tan kezelése miatt.
- Hogy mi…? – nyögöm ki döbbenten.
- Csontvelődaganat. – mondja keserűen.
- Basszus, Dave… sajnálom.
- És tudod, hogy mi a legjobb az egészben? Az, hogy Phil kidobta a húgomat csak azért, mert én vagyok a testvére… pont most, amikor Tannak minden támogatás jól jönne… – elkínzott arccal néz fel rám, így meglátom a szemében gyűlő könnyeket.
- Nem a te hibád. – mondom neki, bár tudom, hogy hiába, ezért inkább közelebb csúszok hozzá és megölelem.
Viszonozza az ölelést, majd kisvártatva megérzem, hogy rázkódik a válla… sír. 
- Semmi baj. – motyogom megnyugtatóan, vagyis inkább próbálok megnyugtató lenni, de tudom, hogy most a sírás a legjobb megoldás arra, hogy némiképp kiadja magából mindazt, ami eddig felgyülemlett benne.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak Dave elhúzódik. Átnyújtok neki egy zsepit, mire halvány mosoly vonul át az arcán.
- És még én mondtam, hogy ne sírj…
- Van, amikor muszáj. – mondom kissé sablonosan, de úgy érzem, hogy van benne igazság.
- Te vagy az egyetlen, aki tudja ezt... azon a rohadékon kívül. – emeli rám égkék szemét.
Csodálkozva pislogok rá.
- Philre gondolsz? 
Csalódottan bólint egyet.
- Minden rendben lesz. 
- Remélem, Sam. – bánatosan felsóhajt – Tan a mindenem… oké, hogy néha az agyamra megy, de a húgom… és szeretem.
- Tudom. – rámosolygok és a vállára teszem a kezem – Meg fog gyógyulni. 
- A próféta szóljon belőled. – mondja némi mosolyszerű valami mellett, amit én már fél-sikernek könyvelek el – Itt alszol? – kérdi témát váltva.
- Ha nem zavarlak…
- Te sosem. – vág a szavamba azonnal – Gyere, adok pólót meg ami még kell! Nem ártana pihennünk is ennyi lelkizés után. – újabb halvány mosoly, újabb siker.


Álmatlanul forgolódok, egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Folyton a történteken jár az eszem. Pokolian fáj az, hogy Felix kidobott, de Dave-et is sajnálom… ez a hülye veszekedés meg a húga miatt is… 
Azt hiszem, valahol mélyen tudtam, hogy előbb-utóbb vége lesz Felix-szel. Ő leszarta ezt az egészet, én meg nem. Túl… mások vagyunk. Ő hirtelen haragú, én magamban őrlődős típus vagyok. Neki csak a szex volt a lényeg, nekem nem… 
Talán jobb is így. Időre van szükségünk. Igaz, hogy utána sem leszünk már együtt, mert ezt most ő cseszte el leginkább azokkal, amiket mondott és én ezeket sosem leszek képes elfelejteni neki… megbocsátani lehet, de újra együtt lenni… nem valószínű.
Odakint mozgolódást hallok, lépteket, majd kicsivel később ismét csend lesz. Tehát Dave is ébren van még.
Kimászok az ágyból, az ajtóhoz osonok és átmegyek Dave-hez. Igaz, hogy ma sok mindent megbeszéltünk végre hosszú idő után, de még annyi kérdés van a fejemben…
Halkan lenyomom a kilincset és bedugom a fejem a koromfekete szobába.
- Alszol? – suttogom… nos, fogalmam sincs, hogy merre, csak úgy előrefelé.
- Nem. – válaszolja, majd felkattintja az ágya mellett lévő kis lámpát – Baj van?
- Nincs, én csak… nem tudok aludni. – mondom kissé kijjebb tárva az ajtót.
- Gyere ide! – hív, miközben felhajtja az ágya másik oldalán a takarót.
Belépek, becsukom magam mögött az ajtót, majd bemászok Dave mellé. Ha valaki most látna, biztosan Felixnek adna igazat, hogy egyik ágyból ki, a másikba meg be, de most nincs semmi kedvem egyéb dolgokat csinálni… és szerintem Dave-nek sincs. Túlságosan sok minden foglalkoztat most minket ahhoz, hogy másfelé terelődjön a figyelmünk.
- Mi lesz most? – kérdezem tőle, amint elhelyezkedek a karjai közt.
- Mi lenne? Holnap visszaadom a mezemet. – közli velem úgy, mintha semmitmondó dologról fecsegnénk, pedig egyáltalán nem azt tesszük.
- Hogy mi…? – pislogok fel rá kétségbeesetten – Biztos vagy ebben?
- Igen. Nézd, Sam, amióta történt ez a… dolog… – megakad, ezért bíztatóan bólintok egyet, mire folytatja – Egyikük sem áll szóba velem, edzésen rég nem voltam és nem is megyek már… akkor meg minek tartsam meg?
- De te szeretsz focizni…
- Szerettem. – javít ki azonnal.
Felsóhajtok. Basszus! Dave miattam nemcsak a barátait, hanem a focit is elveszti… 
- Hé! Mit mondtam a sírásról? – kérdezi aggódóan, de kedvesen.
Homlokráncolva pislogok fel rá. Észre sem vettem, hogy a könnyeim megeredtek.
- Tudom… de miattam semmid sincs most… – motyogom, miközben kissé eltüntetem a könnyeket az arcomról.
- Miattad? – pillant rám meglepetten – Ez nem rólad szól…
- De! – vágok a szavába azonnal – Mert ha én nem jövök ide, akkor te… te nem…
- Ez nem rólad szól. – ismétli önmagát újra – Attól, mert Felix-szel konfliktusom van, a többieknek nem kellett volna elfordulniuk tőlem... a focit meg előbb-utóbb úgyis abbahagytam volna. – mondja közönyösen.
- Na de…
- Te mondtad nekik, hogy ne álljanak szóba velem? – néz mélyen a szemembe.
- Mi?! Dehogy! Épp ellenkezőleg…
- Na látod. Nem a te hibád, Sam.
Eszembe jutnak azok az edzések, amikor még minden rendben volt…
- És a foci? Nehogy azt mondd, hogy nem szereted. Régen úgy odavoltál érte.
- Régen sok mindenért odavoltam. – kontráz rá rögtön, amitől nagyot nyelek, mert ez igencsak kétértelműre sikerült – Figyelj, a történtek után semmi kedvem velük focizni. Ennyi.
- Velük nem, az oké. De attól még nem kellene lemondanod róla… játszhatnál máshol is.
Dave töprengő arcot vág. Ez kicsit megnyugtat, mert legalább nem veti el azonnal a gondolatot… és ez jó. 
- Ezt még meggondolom. – mondja végül – De ráérek még ezen agyalni. – megigazítja rajtunk a takarót – Más van még, amiről beszélnél? 
Úgy tűnik, itt az ideje feltenni azt a kérdést, ami egy ideje már bennem van.
- Haragszol rám?
Meglepetten pillant rám.
- Nem. 
- Akkor jó. – suttogom, majd kicsit jobban hozzá bújok.
- Miből gondoltad ezt?
- Nem tudom. – susogom a bőrébe, mert mint kiderült, Dave póló nélkül alszik – Azt hittem…
- Ne okold magad, Sam! – magához húz – Soha, érted? Te ahhoz túl rendes vagy, hogy én valaha is haragudni tudjak rád. 
A szavai jóleső melegséggel árasztanak el. Azt hiszem, ez a pillanat az, ami kárpótol ezért az egész elcseszett napért.
- Miért, te haragszol rám?
- Dehogy. – motyogom még mindig halkan, mintha a hangosabb szóval megtörhetném a kialakult idillt.
Érzem, hogy Dave bólint egyet.
- Most próbálj meg pihenni! 
- Jó éjt! – mondom, miután kissé elhelyezkedek.
- Most már jó lesz. – motyogja a hajamba.
Fáradtan biccentek, majd lehunyom a szemem… 
…és szinte abban a pillanatban elnyom a békéltető álom.

2017. május 3., szerda

42. fejezet - Péntek

Egy teljes hónap telik el, de továbbra sincs semmi változás. Pedig már a november elejét tapossuk, lassan karácsony… képtelen leszek ebben a feszkóban az ünnepre hangolódni, amit pedig meglehetősen szeretek. Igaz, hogy anyu nélkül sosem lesz teljes már, de ilyenkor sokat gondolok rá, arra, hogy mi hogyan ünnepeltünk… de most mire gondoljak? Arra, hogy nincsenek meccsek, mert Dave nélkül képtelenek játszani? Vagy talán arra, hogy Dave-vel a többiek sem állnak szóba, nemcsak Felix? Esetleg arra, hogy Dave totál egyedül lesz? Á, reménytelen…
Azt viszont tudom, hogy nem fogom hagyni, hogy Dave egyedül karácsonyozzon. Jó, oké, nyilván a családjával lesz, de nyilván elég szar lehet úgy a szeretet ünnepén, hogy nincsenek veled a barátaid… 
Azóta többször is felhoztam Felixnek, de többnyire elodázza a dolgot. Volt, hogy Petert is megkértem, beszéljen a fejével, de ő nem akar beleavatkozni. Senki sem akar beleavatkozni… de így hogyan fog megoldódni akkor ez az őrült állapot? Karin szerint is várjak, amíg Felix maga nyit… de ha egyszer ő nem akar?! 
Most vagy soha. Nagyot fújok, mielőbb bekopognék Felixhez.
Meglepődve nyit ajtót.
- Nincs meg a kulcsod? – kérdi kíváncsian.
- De, de most… mindegy. Beszélnünk kell. – mondom, miközben érzem, hogy déjá vu érzés fog el.
Remélem, hogy ezúttal nem úgy végződik, mint a legutóbbi próbálkozásomkor.


A nappaliba megyünk. Felix leül, de én az ajtóban maradok. Tudom, hogyha csatlakoznék hozzá, hamar elrendezné a dolgot néhány csókkal, simogatással… az ilyen roppant érzéki dolgaival nagyon könnyen el tudja vonni a figyelmemet arról, amit eredetileg szerettem volna és ezt most nem hagyhatom. Ideje, hogy a sarkamra álljak.
- Mit szeretnél? – kérdi lazán.
- Szeretlek. – mondom hirtelen.
- Tudom, kicsim. Én is szeretlek. – válaszolja kissé meglepetten.
- Beszélj Dave-vel! – kérem őt extra kedvesen.
- Sam… – kezd bele, majd hátradől a kanapén – Nem beszélek vele.
- De. – felelem kicsit határozottabban – Ha szeretsz, megteszed.
- Attól, hogy szeretlek, még nem zsarolhatsz. – mondja keményen.
- Nem zsarollak, én csak…
- Igen, te mindig csak. – a hangja nyers gúnytól csöpög.
- Nekem nem jó ez így. És neked sem. És a többieknek sem. A csapatnak is annyi így, pedig tudtommal szereted a focit. – könyörgővé válik a tekintetem és a hangom – Csak beszélj vele! Nem kell barátkoznotok, csak hívd vissza a csapatba.
- A csapat a családom. David pedig nem tartozik hozzá. Ennyi. Fogd fel. – tagolja a mondandóját halálos nyugalommal.
- Ugyan! A Lenás ügy után is együtt fociztál Peterrel.
- Vigyázz a szádra, Sam! – dühösen a hajába túr – Az már a múlt és…
- Ez is lehetne csak a múlt, ha te hagynád! – vágom a fejéhez idegesen.
- ÉN hagyom, hogy a múlt legyen, te lovagolsz folyton a témán! Senkit sem érdekel, csak téged! Mi az, mégis odavagy Dave-ért?
Érzem, hogy megint könnybe lábad a szemem, de most erősnek kell maradnom. Ha elsírom magam, abból megint nem sül ki semmi jó.
- A barátom! És ezt te is nagyon jól tudod.
- Ja, a barátod, aki dugni akar veled. – keserű vigyor terül szét az arcán – Azt hittem, hogy az én vagyok.
Döbbenten pislogok arra az emberre, aki elvileg a párom.
- Jaaa, hogy te csak a dugás miatt vagy velem! Értem. Jó tudni.
- Miért, azt szoktuk csinálni, nem?
- Igen, mert elvileg együtt járunk! Nekem nem csak a szex számít ebben a kapcsolatban!
- Tudjuk, Sam. Dave is számít neked a MI kapcsolatunkban.
Megint vesztésre állok. A fenébe is! Nem hátrálhatok meg.
- Mert a barátom! Akárcsak Karin.
- Karin nem akar veled összejönni. – közli velem pókerarccal.
- Dave se.
- Akkor mi a fasznak smárolt le, mi?! – támad nekem dühösen – És ha nem áll el az eső?
Egy pillanatra zavar fut át az arcomon.
- Mi?
- Ha nem áll el az eső… meg is dug a magaslesnél? 
Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Hogy gondolhatja, hogy én…? Egy hülye könnycsepp lekúszik az arcomon.
- Szerinted én olyan vagyok?! Mi? Aki hagyná, hogy ilyen megtörténjen?! – a hangom egyre hangosabb lesz, ahogy a düh elönti az agyamat.
- Akkor most miért kívánkozol annyira David után, mi? – felpattan és elkezd fel-alá járkálni a szobában – De tudod, mit? – kérdezi, amint megtorpan, pár lépésnyire tőlem – Tessék! Itt a lehetőség! Menj el nyugodtan a kis barátodhoz! Talán ő ki tud elégíteni, ha már én nem. 
- Itt most nem a szexről van szó, hanem arról, hogy miattad senki sem áll szóba vele. Hát nem érted?
- Te gondolom majd szóba állsz vele. – közli negédesen – De ha megcsalsz vele, ide többet ne gyere! – lassan végignéz rajtam – Már ha eddig ez még nem történt meg, persze.
Itt érzem, hogy valami elpattan bennem. Hát komolyan azt hiszi, hogy Dave és én…?
- Te komolyan ezt gondolod… így? – kérdezem halkan.
- Megfordult már a fejemben. – mondja annyira lazán, ugyanakkor komolyan, hogy nekem a szívem szakad meg.
- Akkor semmi értelme ennek a továbbiakban. – ejtem ki halkan a szavakat, amiket sosem akartam neki kimondani, hiszen ő életem szerelme… vagyis eddig az volt.
Hosszan pillant rám, majd végül vállat von.
- Jó. 
- Ha nem vonod vissza azokat, amiket az elmúlt percekben mondtál, kisétálok a házadból és befejeztük… végleg. – próbálkozok, hátha…
- Jó. – mondja ismét.
- És nincs újabb esély. 
- Jó.
Egy pillanat alatt megrémülök a kialakult helyzettől. Oké, makacs és bunkó volt, de most komolyan emiatt vége lesz?
- Tehát akkor ennyi volt…? – lehelem csendben, a padlóra pillantva.
- Igen. 
A hangjára felemelem a fejemet. Hozzám lép és egy pillanatra megérinti az arcomat, majd ugyanolyan gyorsan le is engedi a kezét.
- Felix…
- Menj Dave-hez, ha ennyire hiányolod. – tanácsolja gúnyosan, majd hátat fordít nekem.
Némán nézek rá, pontosabban a hátára, majd szó nélkül, zokogva kirohanok a házból.


Odakint aztán futásnak eredek. Képtelen vagyok most hazamenni, igazából senkit sem akarok látni, ezért rögtön elindulok a földek felé. Ott legalább egyedül lehetek… 
Amint kellő távolságba érek, zokogva rogyok le a földre és közben azon kattogok, hogy Felix hogyan lehetett velem ennyire szemét… és most ráadásul vége is lett… végleg.
Hogyan változhat meg minden egy röpke pillanat alatt?!


Fogalmam sincs, hogy mióta üldögélek és sírdogálok már itt, de kezd besötétedni, ezért elindulok visszafelé. Kissé megtörlöm az arcom, hogy legalább vizes ne legyen, mert az órákon át tartó sírás jeleit úgysem tudom eltüntetni magamról.
Az utcánk elejére érve azonban megtorpanok. Nem tudnék most végigmenni Felix háza előtt… és így hazamenni sem. Karinhoz nem akarok menni, ő mindig egy véleményen van Peterrel, aki nyilván Felixet fogja védeni, amit meg is értek. De akkor mihez kezdjek?
Hirtelen felindulásból pötyögök egy gyors sms-t Rachnek, majd sietősen elindulok a másik irányba. 
Csak egy ember van, akihez mehetek…


Amint odaérek, megállok a kapu előtt és tanácstalanul nézek szét. Talán mégsem olyan jó ötlet ez… de ki máshoz fordulhatnék?
Végül erőt veszek magamon és megnyomom a csengőt. Kicsit várok, de semmi sem történik, ezért már épp fordulnék meg arrafelé, amerre jöttem, amikor kulcscsörgést hallok.
Kérdőn pislogok párat a hang irányába, mire kisvártatva meglátom azt, akihez jöttem.
- Sam. – mondja meglepetten a nevemet.
- Szia. – suttogom kiszáradt torokkal – Én… bemehetek?
Bólint, majd kinyitja előttem a kaput.
Hát, most már nincs visszaút, az egyszer biztos. Mondjuk lehet, hogy eddig sem volt… nem tudom. Csak azt, hogy mostantól megváltoznak a dolgok.