2020. május 17., vasárnap

49. fejezet - Csütörtök

Az órámra pillantva megállapítom, hogy alig pár órát aludtam. Ezt a tényt mondjuk érzem is magamon, mert meglehetősen fáradt vagyok, bár azt nem tudom, hogy ez inkább testi vagy lelki fáradtságnak tudható e be.
Elfordítva a fejemet a még mindig alvó Dave-re sandítok. Békésen alszik, ki tudja, mennyi idő óta most először. Kicsit azért abban bízok, hogy ez az én érdemem is, de az biztos, hogy egy kielégítő alvásra már jó ideje szüksége volt.
Csendben kislisszanok mellőle és gyorsan rendbe szedem magam, majd kimegyek a kis udvarra. Egyrészt azért, mert nem akarok odabent zajongani, nehogy Dave felébredjen, másrészt pedig érdekel a ház és környéke.
Itt, Németországban nagyon sok helyet még nem láttam. Nem is hiszem, hogy nagyon el tudnék jutni magamtól A-ból a B pontba. Na jó, nyilvánvalóan amit ismerek, az már könnyű még nekem is, de összességében nem járok el ki tudja, hány helyre. Ebben a faluban sem jártam még soha, pedig tényleg nincs messze tőlünk. Itt mondjuk elég sok olyan kis falunak nevezett hely van, ami gyakran csak egy-egy utcát jelent, de itt mégis lefaluzzák. Érdekes, de valahogy mégis ettől van olyan különleges kis varázsa az egésznek. Amerikában bezzeg… na az aztán tényleg teljesen más világ.
Lehuppanok a kis padra a virágágyás mellett. Á, igen, Amerika. Attól függetlenül, hogy mennyi minden történt, sosem bántam meg, hogy idejöttem. Igazából… már nem is emlékszem rá, hogy milyen volt ott élni. Gondolom, ez azért is van így, mert az agyam és a szívem egy része nem akar emlékezni arra a sok rosszra, ami ott történt velem… bár, ami a rosszasságokat illeti, itt is volt és lesz is még benne bőven részem, de hát ilyen az Élet, nem? Folyton valami hülye akadály meg kihívás kerül elénk és csak mi tudjuk azt, hogy miként is fogunk megbirkózni vele. Apropó, birkózás… egyelőre nem tudom, hogy mi lesz Dave-vel. Jó, persze, sajnos az orvosi papírjait elnézve, meg azok alapján, amiket az anyukája mondott, pontosan tudom… de azért az ember mindig reménykedik, hátha… hátha most ő lesz a kivétel, hátha az orvosok tévednek, hátha Dave állapota jelentősen megjavul… de ezek csak remények. Nagyon szép, de nagyon elszomorító remények is, hiszen ezek a remények sosem fognak teljesülni. Szerintem ezt Dave is tudja, máskülönben nem lépett volna le csak úgy, ahogy. Számára mindig a családja volt az első és most őket is maga mögött akarja hagyni idő előtt. Pedig ha tudná, hogy a család, a barátok mennyi támogatást is tudnának nyújtani neki! 
- Min töprengsz úgy?
Dave hangjának hatására megfordulok. Ott áll a teraszon az egyik tartóoszlopnak támaszkodva – és mosolyog. Igen, mosolyog. Végre! Olyan, mintha kicserélték volna. 
- Rajtad. – kinyújtom felé a kezemet, mire idejön hozzám és leül mellém – És azon, hogy miért nem említetted soha ezt a házat.
Szándékosan nem árulom el neki, hogy min járt az agyam, mert nem akarom a pillanatnyi jó kedvét azonnal lelohasztani... Csak, élvezzük ki ezt, ameddig tart, mert ha abból indulok ki, hogy anyuval milyen is volt ezt az egészet átélni, akkor bizony Dave is egy érzelmi hullámvasúton ül most és sajnos a pillanatnyi jókedve sem fog örökké kitartani.
- A nagyszüleim halála óta nem voltam itt. Egyszerűen nem tudtam idejönni. – megvonja a vállát – De ez a hely jó lesz nekem is meghalni.
Tessék. A hullámvasút egy hülye kis csavar miatt ki is siklott és egyenesen elindult lefelé a mélybe… na, de majd hátha megtalálom azt a titkos kis kart, ami mégis vissza tudja állítani a kis kocsikat a pályára.
- Tetszik nekem. Jó ötlet rendbe tenni. – nézek szét eltűnődve.
- Legalább lefoglalom magam, amíg…
- Legalább csinálsz valami hasznosat is. – vágok a szavába évődve, mert nem akarok hallani egy újabb megakarokhalni hülyeséget.
- Úgy gondolod? – a tekintetét ő is végigjártatja a kicsiny udvaron – A focit le kellett mondjam… de ez még menni fog.
- Tudom. – kissé megszorítom a kezét – Mert én is segíteni fogok.
- De ott a családod…
- Ahogyan neked is. – kontrázok azonnal – Mégis itt vagy.
- A családom megérti.
- Ne izgulj, az enyém is. – tanakodó tekintetét látva folytatom – Nyugi, nem vagyok annyira béna. A kerítés lefestésében például tudok segíteni.
- Köszönöm. – újabb halvány mosoly kíséretében mondja ki az aprócska szót.
Úgy látszik, a vasút mégiscsak visszatért a helyes, felfelé ívelő pályájára.
- Mikor látunk neki?
- Először talán együnk valamit. – mondja, majd feláll és kézen fogva bevezet engem is a házba.
Éhes. Ez is jó jel. 
Talán mégis javulni fog az állapota?


Délután odakint serénykedünk: Dave a kidőlt léceket szögeli vissza a kerítéshez, én pedig éppen gazolok, amikor jelez a mobilom, hogy üzenetet kaptam.

Minden ok? F.

A szívem azonnal meglódul, mert tudom, hogy kitől jött az sms. Igazából, ha nem írja oda az F betűt, akkor is simán rájövök, hogy ki az, hiszen más úgysem érdeklődne. Na, nem mintha nem érdekelné Racht vagy Karint, hogy mi a helyzet, csak ők tudják, hogy úgyis jelentkezek, ha valami gáz van. A többiek jelenleg nem állnak velem szóba és Dave családja sem az az sms-ezős típus – így marad a szomszédom és exem, Felix.
Megtörlöm a kezemet és gyorsan pötyögök egy választ.

Igen és köszi mindent!

Pár perc elteltével újabb jelzés – újabb sms.

Nekem lenne mit megköszönni. 

Homlokráncolva elküldök egy kérdőjelet, hogy mégis hogyan érti ezt, mire kisvártatva meg is érkezik a válasz.

Amiért ott voltál nekem.

Válaszírás helyett gyorsan a zsebembe süllyesztem a telefonomat, mielőtt még Dave megláthatná, bár erre azért elég kicsi az esély, tekintve, hogy ő még mindig a kerítést tökéletesíti.
Hevesebben dobogó szívvel folytatom a gyomlálást, de már korántsem olyan lelkesedéssel és odafigyeléssel, mint eddig. Mit akar Felix? És miért pont most ír nekem ilyeneket? Hiszen tudja, hogy most itt vagyok… vagy talán éppen ezért? Régen sem volt a szavak embere, talán könnyebb neki leírni az érzéseit, gondolatait. Ettől függetlenül nem értem. Talán bánkódik utánam? Hiszen ő mondta azt, amit… és különben is: most itt van nekem Dave.
- Megvagyok. – jelenti ki büszkén az immár kész kerítés mellett állva.
- Akkor mehetek festeni? 
- Először le kell alapozni. – leporolja a térdét és feláll – Idehozom a cuccokat a fészerből.
- Várj, segítek! – jelentem ki, majd csatlakozok hozzá a kerítés befejezésének utolsó pár fázisához.
Sem kedvem, sem pedig energiám nincs most Felix lelkét ápolni, most Dave az elsődleges, így amikor Dave odabent szedi össze az eszközöket, gyorsan kitörlöm Felix sms-eit. 
Semmi szükségünk nincs most plusz feszkóra, éppen elég az, ami most van.


Este ismét a nappaliban lévő szürkés árnyalatú kanapén kötünk ki. A háttérben lágy zongoraakkordok szólnak, csak amolyan legyen valami zaj körülöttünk alapon. Dave karja a vállamat öleli meglehetősen lazának tűnő testtartásban, de tudom, hogy valójában nem az. Egész délután éreztem, hogy fejben valahogy nem volt velem és a kerti munkák sem kötötték le annyira, mint amennyire kellett volna. Igaz, hogy elég sok mindennel elkészültünk, de Dave így sem volt elégedett a munkával, pontosabban a munkatempónkkal, mert ő egy nap alatt kész akart lenni mindennel… de az udvar tényleg rossz állapotban van. És amúgy is: hova sietni? Nem következik be olyan hamar az, amitől ő tart… és azt mondják, a jó munkához idő kell – már ha hagynak neki időt persze. 
- Merre jársz most? – kérdezem a karjának dőlve.
- Hogy érted? Hisz itt vagyok melletted.
- Nem így, fizikailag értem. – megérintem a fejét – Itt merre jársz?
- Á, nem érdekes. – lágy puszit nyom a fejem tetejére – Tudod… csak örülök annak, hogy megismerhettelek.
- Ennek én is. – értek vele egyet mosolyogva – Szóval kettőnkön gondolkodsz?
- Igazából mindenfélén. – felsóhajt – Hogy mennyi mindent éltem már meg és mi minden várt volna még rám…
- Dave…
- Ne, Sam. Én ezt már elfogadtam, hogy így fog történni minden. 
- De az állapotod…
- Már nem lesz jobb, sőt. – leint, amikor látja, hogy meg akarok szólalni – Fogadd el, Sam: elmegyek. Azt nem tudom, hogy mikor, de… de nemsokára. – nagyot sóhajt – Eléggé fáradtnak érzem már magam mindenhez.
- Akkor pihenj! – kérem halkan.
- Egyet megígérsz nekem? – pillant rám féloldalasan.
- Micsodát?
Elenged, kissé eltol magától, de csak azért, hogy így velem szembe kerüljön és rendesen, szemtől szembe nézhessen rám.
- Ígérd meg, hogy megpróbálod ezt az egészet feldolgozni és továbblépni. Pontosabban…
Nem hagyom, hogy befejezze, mert azonnal közbevágok.
- Mi? Azt akarod, hogy felejtselek el?!
- Én egyáltalán nem ezt mondtam, Sam…
- Fontos vagy nekem. – suttogom halkan.
- Ahogyan te is nekem. – végigsimít az arcom bal oldalán – Éppen ezért szeretném, ha jól lennél utánam.
- De Dave…
- Szerinted miért nem akartam, hogy megtalálj? Miért tűntem el a családom elől is? – vág a szavamba ismét – Egyszer már végignézted ezt… és nem akartalak újra kitenni ennek.
Nem felelek semmit, csak jó szorosan magamhoz ölelem. Úgy vélem, jelen pillanatban nem kell többet beszélnünk erről, inkább csak támogatni szeretném, ameddig és ahogyan ő szeretné.
A kérdés csak az, hogy mennyi időnk van még?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése