18. fejezet

Mivel ma még vár Kimire egy verseny, gyorsan lezuhanyozunk, majd felöltözünk és már megyünk is át a home-ba, hogy Kimi némiképp felkészülhessen a futam előtt. 

A finn bemutat egy-két embernek, majd egy gyors csók után magamra hagy a monitoroknál, amíg ő teszi a dolgát.

A hatodik helyről fog indulni, de remélem, hogy előrébb fog majd végezni. Igazán megérdemelné már, hogy jó helyen zárjon egy versenyt.

A futam végén Kimi a hetedikként ér célba. A történéseket figyelve kissé elhúzom a számat, mert természetesen egy jobb helynek jobban örültem volna, de ez is nagyon jó eredmény ahhoz képest, hogy milyen most az autójuk állapota. Különben is az a lényeg, hogy pontszerző helyen zárt, noha tudom, hogy ez Kimit egyáltalán nem vigasztalja…

Amíg a verseny utáni szokásos ceremónia zajlik, megmutatják nekem Kimi szobáját, mert úgy beszéltük meg, hogy itt fogom várni és ő is ide fog jönni, amint letudott minden kötelezettséget.

Először leülök a jobb oldalon álló kanapéra, majd felállok és kissé bosszúsan lesimítom a szoknyámat. Hiba volt ezt felvennem, mert egy kicsit rövid és nem azért jöttem, hogy mutogassam magam, de a ragyogó Napsütés és a meleg levegő miatt döntöttem mégis a rövidebb ruhadarab mellett. 

Körülbelül eddig jutok a morfondírozásban, amikor is nyílik az ajtó.

Azonnal megpördülök és a finnt látva rögtön elmosolyodok. 

Arra várok, hogy Kimi bejöjjön, de ő csak áll az ajtóban és engem néz. 

Először az arcomat tanulmányozza, majd lenéz egészen a lábamig és onnan vissza, a szemembe, közben pedig hihetetlenül szexisen elmosolyodik.

Hátrálok egy lépést és a falnak dőlök. Még jó, hogy itt a fal, másképp lehet, hogy úgy kellene összekanalazni engem a földről, mert ettől a nézéstől totál készen vagyok… és ezt Kimi is nagyon jól tudja.

De ezt a játékot ketten játsszák… Az alsó ajkamba harapok, miközben végig a finn szemébe nézek, majd kacéran elmosolyodom és kissé meglebegtetem a felsőmet, mintha melegem lenne. 

Kimi tekintete szinte rám tapad. Élvezettel nézem, ahogy a finn egyre inkább kezdi elveszíteni a híres önuralmát.

A kanapéhoz megyek, leülök rá, akárcsak az imént, de ezúttal keresztbe rakom a jobb lábamat a másikon. A mozdulatom következményeként „véletlenül” felcsúszik a mini szoknyám és ezáltal láttatni engedi a combomat. 

Megint a finnre nézek és felhúzom az egyik szemöldökömet.

- Nincs kedved csatlakozni? – kérdezem ártatlan hangon.

Kimi felmordul, majd nagy léptekkel hozzám jön és levágja magát mellém. Azonnal a karjaiba zár és a szája az enyémre tapad.

Amikor a nyelve az enyémhez ér, egy mélyről jövő sóhaj szakad fel a mellkasomból és a finn ölébe mászok, de közben egy pillanatra sem engedem el.

Alig, hogy elhelyezkedek, megérzem, hogy Kimi kíván engem. Megmozdulok és a csípőmmel leírok néhány kört. Többet nem is tudnék, mert Kimi megfogja a derekamat és megállít.

A kezemet leveszem a tarkójáról és a nadrágja felé nyúlok. 

Mielőtt azonban továbbmennék, a finn szemébe nézek, ami most teljesen kéknek hat. Sóvárgást és sürgetést vélek kiolvasni a tekintetéből, amitől teljesen felpörgök. Azért az nem semmi, hogy miattam van ilyen állapotban…

Lejjebb húzom a köztünk lévő ruhadarabját, majd Kimi egy gyors mozdulattal felrántja a szoknyámat és félrehúzva a bugyimat azonnal belém csúszik. Jólesően felnyögök, majd, mivel most én vagyok felül, elkezdek mozogni rajta. Először lassan, végtelenül kínozva őt is és saját magamat is, majd amikor a finn erélyesen és már-már durván megcsókol, fokozom a tempót. 

A csúcshoz közelítve a finn fordít a pozíciónkon és eldől velünk a kanapén úgy, hogy most én kerülök alulra. Megtámaszkodik a fejem mellett az alkarján, majd ütemesen elkezd mozogni. 

Néhány döfés után az ajkamba harapok, nehogy hangosan felkiáltsak, amikor darabokra hullok körülötte, mert nem szeretném, ha bárki meghallaná azt, hogy mit is művelünk idebent, majd nem sokra rá Kimi is követ ebbe a gyönyörű és megsemmisítő pillanatba…

- Hogy nézek ki? – kérdezem tőle aggódva, miközben az ujjaimmal néhányszor végigszántok a hajamon.

- Csodásan, mint mindig.

- Komolyan kérdeztem! – morgom bosszúsan.

Hogy lehet az, hogy itt nincs egy darab tükör sem?

- Én pedig komolyan mondtam. – feleli lazán, majd magához von – Miért aggódsz ezen ennyire?

- Ha kimegyünk innen… szóval… nem akarom, hogy esetleg kombináljanak… hogy azt higgyék, hogy mi… szóval, hogy mi mit is csinálhattunk itt… - hebegem égővörös arccal.

- Na és ha kombinálnak? Túl sokat aggódsz! 

Halványan elmosolyodom.

- Szóval akkor nincs „most szexeltem egy eszelőset” fejem? – kérdezem reménykedve.

- Ezt egy szóval sem mondtam. – röhög a képembe, majd megcsókol.

Alig ér az ajka az enyémhez, rajtam máris ismerős érzések lesznek úrrá. Hihetetlen, hogy egyetlen nézésével vagy érintésével képes ezt kihozni belőlem…

Zihálva válunk el egymástól, majd miután kissé normalizálódik a légzésünk, kézen fogva elhagyjuk a szobát.

Alig, hogy kiérünk a friss levegőre, máris vaku villan a szemembe. 

Remek! Már csak a fotósok hiányoztak… Nem tudtak volna még adni nekünk néhány percet?

Kimi fürkészően rám sandít, mire alig észrevehetően bólintok egyet és ezzel egy időben a kezét is kissé megszorítom. Még mindig kitartok amellett, hogy miatta érdemes itt lennem és ez most tényleg nem a médiáról szól, hanem rólunk, kettőnkről.

A finn is viszonozza a kézszorításomat, majd óvatos mosolyra húzza a száját és elindulunk a kocsija felé.

Természetesen a riporterek észreveszik, hogy Kimivel fogjuk egymás kezét, ezért követnek minket és különféle kérdésekkel bombáznak minket, de mi egyikre sem reagálunk. Mondjuk, nem is lenne túl sok értelme, mert úgyis kiforgatnák a szavainkat. Ezt már nagyon jól tudom, mert én magam is tapasztaltam ezt.

Beszállunk a kocsiba, majd Kimi azonnal felém fordul.

- Jól vagy?

- Persze. – vágom rá habozás nélkül, majd rámosolygok.

A finn elégedetten bólint egyet, majd a jobb kezét a combomra simítja.

- Most, hogy ezt is letudtuk… tűnjünk el innen!

Mosolyogva bólogatok, majd kényelmesen hátradőlök az ülésben. 

- Szerintem a holnapi újságokban már benne is leszünk. – jegyzem meg egy kissé gyenge pillanatomban, amikor visszaérünk a hotelbe.

- És? Ez olyan nagy baj?

- Nem. Abban viszont biztos vagyok, hogy a banda menedzsere keresni fog engem. – mondom nagyot sóhajtva.

- Minden oké? – kérdezi kissé komor ábrázattal.

- Igen. – mivel Kimi az ágyon ül, kibújok a szandálomból, odamegyek hozzá és féloldalasan az ölébe ülök – Csak tudod… ez azt is jelenti, hogy vissza kell majd mennem Berlinbe, hogy lerendezzem végre ezt a dolgot.

Az állam alá nyúl és felemeli a fejemet, így kényszerítve engem arra, hogy ránézzek.

- Nyugi! Megoldjuk.

A szívem azonnal nagyot dobban. 

- Megoldjuk? – kérdezek vissza mosolyogva.

- Igen. – féloldalasan elvigyorodik – Te meg én.

A tarkójára csúsztatom a kezemet és megcsókolom.

- És a firkászokat is lerendezzük. – teszi hozzá, majd most ő ad nekem egy csókot.

- Hogyan?

- Majd kiadunk egy nyilatkozatot. – mondja vállvonogatva, majd a keze a derekamra vándorol – De most nem foglalkozhatnánk mással? 

- Például? – kérdezem tőle ártatlan hangon.

- Például felidézhetnénk azt, amit a szobámban csináltunk…

- Jól hangzik. – válaszolom vigyorogva, majd szinte letámadom a finnt, amitől ő velem együtt hátradől.

A heves csókcsatánk után a finn benyúl a felsőm alá.

- Uhh, Di! – morogja a fülembe, majd kisvártatva ismét alul találom magam, de nem bánom.

Szeretek így is, úgy is elveszni a Kimi által keltett érzésekben…

40. fejezet - Szerda

Halkan kopognak az ajtómon, majd egy pillanattal később szembetalálom magam Felixszel.

- Hogy vagy?

- Most már jól. Már a náthám is elmúlt. – jelentem be neki büszkén, mire felröhög.

- Akkor jó.

Hamar letudja a köztünk lévő távolságot, majd a karjaiba zár és lágyan megcsókol. 

Egy elégedett sóhaj kíséretében viszonzom a csókját és szorosan hozzábújok. 

A múlt heti találkozónk Dave-vel több szempontból is rosszul sült el. Egyrészt a csók miatt, másrészt meg azért, mert szétáztunk, ami miatt kaptam egy jó kis torokgyulladást, némi náthával és arcüreggyulladással párosítva.

Ettől függetlenül Felix rendületlenül meglátogatott mindennap és Karin is beugrott néha-néha. Mondtam mindegyiküknek, hogy ne jöjjenek át, nehogy elkapják tőlem, de hajthatatlanok voltak – különösen Felix.

- Ma már jössz edzésre? – kérdezi mosolyogva.

- Persze. A többieket már egy hete nem láttam.

- Ennyire hiányoznak? – pillant rám felvont szemöldökkel.

Bólintok.

- Igen. – végigsimítok a tenyeremmel a mellkasán – De az jobban hiányzott volna, ha téged nem látlak egy hétig.

- Ezt jó tudni. – morogja, majd felém hajol és megint megcsókol.

Amikor elengedjük egymást, vetek egy gyors pillantást a tükörbe, hogy szalonképes vagyok-e, majd elköszönünk Rachtől és elindulunk a pálya felé.

A pályához érve mindenki megölelget, majd a fiúk felmennek a pályára – Dave nélkül. 

Csodálkozva ülök le Karin mellé.

- Dave?

- Passz. – válaszolja vállvonogatva – Az utóbbi két edzést kihagyta. – egy pillanatra eltöpreng – Illetve, most már hármat. – helyesbít értetlenül.

Ezek szerint a keddi találkozásunk óta nem volt edzésen. 

- Hogyhogy? Mi van vele?

- Nem tudom. Kérdeztem Petert, de ő sem mondott semmi konkrétat, csak azt, hogy ne foglalkozzak vele.

- De hát… Dave a barátunk. – nézek rá furán.

- Tudom. Hívtam, de nem vette fel, úgyhogy nem erőltettem tovább. Majd jön, ha akar.

- Na de…

- Felix nem mondott semmit?

- Nem.

Elgondolkozva bámulok magam elé. Mi lehet Dave-vel? És hogy lehet az, hogy erről Felix nem szólt nekem egy szót sem? Ő itt volt az összes edzésen, tehát tudnia kellett arról, hogy Dave hanyagolja a csapat edzéseit. 

Jó, persze, nem tartozik rám az, hogy ki mikor jelenik meg az edzésen, de akkor is… Felix igazán mondhatta volna ezt.

Igaz, hogy én sem számoltam be neki mindenről. Még nem tud arról, hogy Dave megcsókolt… el akartam mondani neki, de beteg voltam, akkor nem akartam előhozakodni ezzel, ma meg… ma meg még nem volt rá lehetőségem. Talán majd az edzés után.

Várjunk csak! Lehet, hogy Dave a csókunk miatt nincs most itt? Az nem lehet. Nem hallottam róla kedd óta és ő sem rólam, tehát ennyi erővel jöhetett volna szerdán, de nem, ő nem jött. Itt valami másnak kell a háttérben lennie. 

Remek! Így is elég jól éreztem magam, ez most csak rátesz még egy lapáttal…

Az edzés végén a srácok gyorsan bemennek átöltözni, így megint kettesben maradunk Karinnal.

- Na és Holgerrel mi újság?

- Padlón van.

- Miért?

- Lena dobta. Őnagysága most megint Johann-nal jár.

- Ijj. – elhúzom a számat – Szegény. 

A barátnőm bólint egyet.

- Hát igen. Én mondtam neki, hogy ne essen bele annyira, mert Lena úgyse marad mellette sokáig, de ő… - legyint egyet – soha nem hallgat rám. Most meg bezzeg ápolhatom a lelkét. – bocsánatkérően elmosolyodik – Ezért sem voltam nálad annyit, mert Holger…

- Ugyan! Semmi gond! – vágok a szavába mosolyogva, mire Karin magához ölel.

Amikor Felix megáll mellettünk, elengedjük egymást.

- Mehetünk? - kérdezi szélesen vigyorogva.

- Persze.

Elköszönünk Karintól meg a többiektől, majd kéz a kézben elindulunk Felixhez.

- Dave miért nem jött edzésre?

- Miért érdekel? – pillant rám kérdőn, amikor felérünk a szobájába.

Megvonom a vállamat.

- Általában senki sem szokott hiányozni és Karin mesélte, hogy Dave már régóta nem jár edzeni.

- Ja. Ez így is van.

- De miért? Talán… ő is beteg lett?

- Nem. – komoran néz rám – Csak most tart egy kis szünetet.

- Miért?

- Itt alszol? 

- Tessék? – nézek rá értetlenül.

Az előbb még Dave-ről faggatom, most meg az érdekli, hogy itt alszom-e? Ez aztán a témaváltás.

- Itt alszol? – édesen rám mosolyog.

Nem hazudhatok neki tovább. Meg kell tudnia, hogy mi történt, még ha ezzel el is veszítem őt. Szeretem, ezért megérdemli, hogy tudja az igazat.

- Én… - mély levegőt veszek – Valamit el kell mondanom neked.

- Komolynak tűnsz. – állapítja meg kíváncsian, majd leül az ágyára.

Bólintok.

- Igen. Én… Sajnálom.

- Mégis micsodát? – kérdezi homlokráncolva.

- Kedden, amikor találkoztam Dave-vel, elmentünk sétálni...

- Tudom. Akkor áztatok meg és ezért lettél beteg.

Megint csak bólintok egyet.

- Aztán beszélgettünk és… - lehajtom a fejemet és a padlóra szegezem a tekintetemet – és Dave… - lehunyom a szememet – megcsókolt. 

- És?

Értetlenül felemelem a fejemet és egyenesen Felixre nézek, akit láthatóan nem rázott meg annyira ez az egész. Vagy csak nem érti, amit mondtam?

- És sajnálom. Nem bátorítottam és nem tettem semmi olyat, ami miatt azt hihette volna, hogy érdekel. Nem vagyok Lena. – hadarom kétségbeesetten.

- Tudom.

- Te… nem haragszol?

- Rád nem. Nem csináltál semmit. – felém nyújtja a kezét, ezért hozzá lépek, megfogom a kezét, mire lehúz az ölébe – Ami viszont Dave-et illeti…

- Igen?

- Ha meglátom, kinyírom.

Kutatóan nézek Felixre. Természetesen megkönnyebbültem attól, hogy nem haragszik rám és nem szakít velem, de… mi lesz Dave-vel?

- Ezért nem jött délután?

- Igen.

- Nem is tagadod. – állapítom meg csodálkozva.

- Miért tagadnám? Addig jó neki, amíg elkerül engem. – jelenti ki határozottan, közben a keze pedig ökölbe szorul.

- Na de… Nem is tűntél meglepettnek, amikor az előbb elmondtam, hogy mi történt. – állapítom meg összehúzott szemekkel.

- Kedden, a találkozótok után Dave átjött hozzám. – mondja olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról fecsegne, nekem pedig leesik az állam – Azonnal elmondta, hogy mit művelt.

- Erre te…?

- Elküldtem melegebb éghajlatra plusz utasítottam arra, hogy kerüljön el téged. – feleli egykedvűen.

- Hogy mi?! 

- Persze felhívhatom, hogy nem érvényes a „kérésem”, ha esetleg te… többet érzel iránta.

- Ugyan már! Nagyon jól tudod, hogy totál beléd vagyok zúgva. – válaszolom neki már-már felháborodottan.

Féloldalas mosolyra húzódik a szája.

- Akkor jó. – gyorsan megcsókol – Van még valami, amit el akarsz mondani?

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Nincs. De… Dave most akkor miattam nem jár focizni?

- Nem. Azért nem jár, mert nem úgy érez irántad, ahogyan kellene.

- Te ezt… tudod? – Felix bólint egyet, mire összeráncolom a homlokomat – Mióta?

- Elég régóta. – felsóhajt – Emlékszel arra a napra, amikor szakítottál velem? – lesütöm a pillantásomat és bólintok egy aprót – Amikor utána mentél és sokáig nem jöttetek vissza, azt hittem, hogy elmondta neked…

Ránézek és megérintem az arcát.

- Ezért voltál mérges?

- Igen.

- Csak beszélgettünk. – a kezem lecsúszik az arcáról a vállára – Akkor még én sem tudtam, hogy mi a helyzet…

- Értem.

- Ezek szerint… nem haragszol rám? 

- Nem.

- Semmiért?

- Semmiért. – szélesen elmosolyodik – Hogy is haragudhatnék rád, amikor totál belém vagy zúgva? 

Elmosolyodok, amikor meghallom a szavaimat az ő szájából. 

- Na és veled mi a helyzet?

A mosolya eltűnik és helyette a lágy, érzéki és imádnivaló pillantása jelenik meg.

- Tudod, hogy imádlak.

Elégedetten elvigyorodok, majd előrehajolok és megcsókolom.

A szokásomtól eltérően most azonban lényegesen megrövidítem a csókunkat, mert elhúzódok tőle. Egy valami nem hagy nyugodni…

- Mi lesz most Dave-vel?

Nem törődötten megvonja a vállát.

- Semmi. Ha majd letisztázza magában a dolgokat, akkor majd visszajön. – ad egy gyors csókot – Ennyire zavar, hogy nem jár edzésre?

- Dave a barátom…

- De neki te nem csak egy barát vagy. – vág a szavamba ingerülten.

- Tudom. – lemondóan sóhajtok egyet – Én csak… sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.

- Ne sajnáld! Nem miattad van most az, ami.

Tétován bólintok. Felix könnyen beszél… Ő nem tehet arról, hogy hiányzik egy csapattag az edzésekről, hogy két jó barát összeveszett és hogy én elveszítettem a legjobb barátomat. 

Reggel még alig vártam, hogy ma ott lehessek az edzésen és láthassam a többieket, de így… így nem volt az igazi.

- A többiek is tudják, hogy mi történt?

- Igen.

- És? – értetlen tekintetét látva folytatom – Ők sem haragszanak rám?

- Miért, ma úgy láttad, hogy haragszanak rád?

- Nem. – felelem csendesen.

- Hát akkor meg? Hol itt a gond? 

Tényleg nem látja? Hogy lehetne ezek után tiszta a lelkiismeretem? Azt hiszem, hogy most szörnyen önző vagyok, de vissza szeretném kapni a legjobb barátomat és persze az sem lenne rossz, ha minden olyan lenne, mint régen. De hogyan lehetne mindent visszacsinálni? Sehogy. Sajnos egyelőre még képtelen vagyok az időutazásra, bár, az sem lenne túl jó megoldás, mert ha vissza is mehetnék az időben, akkor sem tudnám, hogy egészen pontosan mi a fenét is csináljak.

Felix megsimogatja az arcomat.

- Itt alszol? – teszi fel a kérdését immár harmadszorra.

Fáradtan felsóhajtok. Pocsékul érzem magam, annak ellenére, hogy Dave tette meg a döntő lépést.

- Igen.

Elmosolyodik, majd kapok egy újabb szédítő csókot.

Kár, hogy most ettől sem érzem magam jobban…

17. fejezet

A finn az egyik fotelre mutat, így a bőröndömet az ajtóban hagyva leülök. Ő állva marad és a mellkasa előtt keresztbe font karokkal – és persze a Jégember nézésével – engem figyel.

- Hallgatlak. – jegyzi meg olyan stílusban, mint akit egy cseppet sem érdekel az, amit hallani fog, csak azért mondja, hogy minél előbb túllegyen ezen a beszélgetésen.

- Én… sajnálom, hogy vitatkoztunk. Most már belátom, hogy nem volt igazam…

- Igazán? – kérdezi gúnyosan.

Bólintok.

- Igen. Veled kellett volna mennem…

- De nem jöttél.

Megint bólintok egyet.

- Tudom és már nagyon bánom.

- Miért?

- Mert nem támogattalak, pedig te azt akartad, hogy ott legyek veled. – az ajkamba harapok – Önző voltam, úgyhogy teljesen megértem, hogy dühös vagy rám…

- Nem vagyok rád dühös.

- Nem? – pillantok rá kíváncsian.

- Nem. Így döntöttél és én elfogadtam a döntésedet.

Tétován bólintok. Tulajdonképpen nem egészen erre számítottam. Azt hittem, hogy mérges lesz és elküld a fenébe, ehelyett… ehelyett teljesen közömbös irántam, ez pedig a lehető legrosszabb állapot, mert megérteném, ha dühös lenne vagy éppen ellenkezőleg, de ez a semlegesség… kiakasztó. És szörnyen zavarba ejtő. 

Úgy érzem, hogy ezért teljesen felesleges volt idejönnöm. Láthatóan megbeszéltük a dolgot, mert én bocsánatot kértem, ő pedig kijelentette, hogy nem haragszik rám, de… de mégsem változott semmi. 

Talán hallgatnom kellett volna Timre és otthon kellett volna maradnom. Úgy legalább nem kerültem volna ilyen kínos helyzetbe. Most mit csináljak? 

Természetesen hízeleghetnék neki vagy ajnározhatnám, de az nem az én stílusom. Nagyon elcsesztem ezt az egészet és most el kell viselnem a következményeket – még akkor is, ha pokolian fáj.

A Leonnal való konfliktusom óta és az egész banda körüli nagy felhajtás óta most, Kimi mellett éreztem igazán azt, hogy élek. Talán ezért is olyan nehéz elfogadni azt, hogy elszúrtam.

A hosszúra nyúló csendet a lemondó sóhajom töri meg, majd felállok és az ajtóhoz lépek. Semmi keresnivalóm sincs már itt, hiszen nem az a Kimi áll előttem, akibe beleszerettem, hanem a Jégember.

- Miért jöttél ide? – kérdezi éppen akkor, amikor a kilincsre teszem a kezemet.

Megfordulok és egyenesen a meghatározhatatlan színű szempárba nézek, amiben most némi érdeklődés is megtalálható.

- Bocsánatot akartam kérni. – motyogom zavartan.

Vágyakozón az ajtóra pillantok. Mennyire szeretnék most odakint lenni! Ez az egész helyzet annyira kínos és már-már megalázó, hogy most sokkal inkább lennék valahol máshol, mint itt. 

- És ha meglát egy firkász vagy egy fotós? – a hangjából tökéletesen kihallani a maró gúnyt, amitől azonnal kiszárad a szám. 

Nagyot nyelek, mert érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Muszáj tartanom magam. Nem állhatok neki sírni Kimi előtt, mert a végén még azt hinné, hogy így akarom meghatni, pedig nem. Csak arról van szó, hogy bármit megtennék azért, hogy újra minden rendben legyen köztünk. Bármit. Tényleg.

- Nem érdekelnek. – válaszolom neki halkan.

- Igazán? A múltkor még nagyon is érdekeltek. – feleli gúnyosan.

- Azóta sok mindenre rájöttem. – vágok vissza neki elkeseredetten.

Komolyan nem veszi észre, hogy mit kockáztattam azzal, hogy idejöttem? Szeretem és ezért nem érdekel, ha megtalálnak. Érte hajlandó vagyok újra a reflektorfénybe kerülni, mert érte igazán érdemes.

- Például? – kérdezi nagy sokára.

- Arra, hogy nem bujkálhatok örökké a média elől. Arra, hogy igen-t kellett volna mondanom neked, mert tulajdonképpen egész hízelgő volt az, hogy elhívtál. – a hangom elhalkul, majd nagy levegőt veszek és felsóhajtok – Arra, hogy nem kell megneveznünk azt, ami köztünk van… - zavartan köhintek egyet – vagyis ami volt, mert… mert én így is tudom, hogy mit érzek irántad. – a mondandóm végén lehajtom a fejemet és a földre szegezem a pillantásomat.

Kimi sokáig nem felel, majd a léptei hangjára felemelem a fejemet. A finn közvetlenül előttem áll meg, de nem érint meg, csak néz.

- Miért, mit érzel irántam? 

- Szeretlek. – vallom be az érzéseimet a Jégembernek.

Kimi hitetlenül rám pislog, majd féloldalas mosolyra húzódik a szája és magához rántva a szája az enyémre tapad.

Boldogan simulok hozzá, mert most az a Kimi tart a karjaiban, akiért idejöttem és aki elrabolta a szívemet.

Egy igen intenzív és mozgalmas órával később az ágyban fekszünk. Kimi átölel, én pedig a mellkasához bújok. 

- Jó, hogy itt vagy. – mondja a hajamba, majd ad egy puszit a fejem tetejére.

Akaratlanul is felkuncogok.

- Még jó, hogy elmondtad Timnek a címedet.

Kissé eltávolodik tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Szóval akkor nincs is itt egy üzleti megbeszélésen? – kérdezi komolyan, de a szeme körüli apró ráncokból látom, hogy magában jól szórakozik ezen az egészen.

- Nincs. – felelem mosolyogva, majd komollyá válik az arcom – Sajnálom, hogy átvertünk, de meg kellett tudnom, hogy hol vagy.

- Semmi gond. – rövid, de mégis érzéki csókot ad – Haragudnál, ha azt mondanám, hogy jobban örülök annak, hogy te vagy itt a bátyád helyett?

- Nem, de amúgy sem hiszem, hogy Tim ágyba bújna veled… - válaszolom neki évődve, mire a finn azonnal rám gördül.

- De felvágták valakinek a nyelvét. – mondja felhúzott szemöldökkel, majd rám nehezedik és apró csókokkal borítja be a nyakamat.

Elégedetten sóhaj hagyja el a számat, amikor megérzem magamon a vágyát. Önkéntelenül a csípőjéhez kapok és szorosabban hozzápréselem magam.

Kimi felmorran, szenvedélyesen megcsókol, majd felemeli a fejét és egyenesen a szemembe néz.

- Most majd teszek arról, hogy ne beszélj annyit. – jelenti ki egy gonoszkás vigyor mellett, majd belém hatol.

Először lassan, majd mindig egy kicsivel gyorsabban kezd el mozogni. Ahogy fokozza a tempót, bennem úgy épül fel a mindent elsöprő szenvedély…

39. fejezet - Kedd

A délelőttöt a szerkesztőségben töltöttem, ahol elég nagy volt a hajtás, úgyhogy nem igazán volt időm gondolkozni bármi olyanon, ami nem a munkámmal kapcsolatos.

De most… 

Most már délután van. Egyedül vagyok itthon – Bernd délutános, Lisa Georgnál van – és idegesen rágcsálom a szám szélét, amíg Dave-re várok.

Természetesen szívesen meghallgatom Dave-et, hiszen én magam ajánlottam fel neki azt, hogy öntse ki nekem a szívét a húgával és Phillel kapcsolatban, de őszintén szólva másról nem igazán akarok hallani. Semmi olyanról, ami miatt kellemetlenül érezném magam.

De ahogyan Dave-et ismerem, tuti, hogy szóbahozza az érzéseit vagy olyan helyzetet fog teremteni, mint a múltkor. A majdnem-csók jelenetünk erre egy elég jó példa.

Vagy csak miattam alakult úgy a tegnap délután, ahogy?

Remélem, hogy nem. Nem akarom megbántani, de Felixet sem akarom megcsalni. És nem is fogom. Ebben biztos vagyok. 

Csengetnek, ezért az ajtóhoz lépek, amit egy mély levegővétel után ki is nyitok. Dave, amint meglát, elmosolyodik.

- Szia! - köszön, majd átnyújtja nekem a konyharuhát, amit tegnap adtam neki oda a keze miatt.
Elveszem tőle a ruhát.

- Szia! Be akarsz jönni vagy sétálunk egyet?

- Sétáljunk!

Elégedetten bólintok. Remélhetőleg Dave nem tart paranoiásnak, de most nem szívesen lennék vele kettesben…

Visszalépek a kabátomért, lerakom a konyharuhát, bezárom az ajtót és útnak indulunk.

Mivel Dave-nek fárasztó napja volt, megbeszéljük, hogy nem megyünk be a városba, hanem inkább a földek felé indulunk el, ahol futni szoktam.

- Hallgatlak. – jegyzem meg tétován.

- Igazából nem nagy sztori. – mondja vállvonogatva – Phil összejött Tannal.

- És te pont ezért akadtál ki.

- Igen, mert… olyan… fura. – feleli rám pillantva – Phil a haverom és eddig ő is mindig beszólogatott Tan miatt, most meg hirtelen együtt vannak. – tanácstalanul megrázza a fejét – Nem értem ezt az egészet.

- A szerelmet nehéz megérteni. – jegyzem meg eltűnődve – Ezért nincs is értelme indokokat keresni. – finoman vállon lököm – Ezt még te mondtad nekem.

A tekintetünk összekapcsolódik, amikor Dave felém fordítja a fejét. Az egész csupán néhány másodpercig tart, mert Dave visszafordul és inkább az előttünk lévő útra koncentrál.

- Azóta sok minden történt. – mondja végül egy hosszabb hallgatás után.

Bólintok, majd habozva megállok, amikor elérünk a földekhez.

- És most? Merre? 

- Menjünk az erdő felé. Tudod, ott van egy magasles is.

- Oké. Menjünk.

- A kezed hogy van?
- Nem vészes. Már nem fáj.
- Holnap mész edzésre, nem?

- Ja. Nem akarok Phil miatt kimaradni a fociból.

- Nem ő kapta fel a vizet…  - kezdek bele óvatosan a mondatomba, de Dave leint.

- Tudom, Sam. 

- És… mit akarsz most csinálni?

- Most? – kedvtelenül felnevet – Semmit. Nyilvánvalóan nem sok mindent tehetek. – mondja inkább magának, mint nekem, majd elvigyorodik, amikor a magasleshez érkezünk – Feljössz velem? 

- Igen.

Amíg felfelé mászok a létrán, azon töprengek, hogy mi járhat most Dave fejében. Nagyon ingadozik a hangulata, aminek nem igazán tudom az okát. Tegnap még dühös volt, most meg inkább közömbösnek mondanám. 

Amint felérek, megállok Dave mellett és megszemlélem a tájat. 

Mivel a lest nem tervezték túlzottan nagyra, Dave válla akarva-akaratlanul is hozzáér az enyémhez, de igyekszek ezzel nem nagyon foglalkozni. Inkább az erdőre koncentrálok.

- Sam, én…

Kíváncsian Dave felé fordítom a fejemet, aki erre közelebb lép hozzám.

- Dave… - mondom ki a nevét, de ez sokkal inkább egy sóhajnak, semmint egy mondat kezdetének tűnik.

A keze megérinti az arcomat. Visszafojtott lélegzettel lesem minden mozdulatát, mert fogalmam sincs arról, hogy mire készül.

Na jó, talán van némi fogalmam róla, de abban bízok, hogy Dave megcáfol.

Amikor a hüvelykujját gyengéden végigsimítja a számon, rádöbbenek arra, hogy Dave-nek mi jár a fejében… és ez nem jó. Nagyon nem.

- Annyira… szeretném… - mondja elfúló hangon.

Azon töröm a fejem, hogy hogyan állíthatnám meg, mielőtt egy óriási hibát követnénk el, de néhány másodperc múlva már felesleges gondolkoznom, Dave ugyanis egy nagy sóhajtás után leengedi a karját és elfordul tőlem.

- Lemegyünk? – kérdezi úgy, hogy közben kerüli a pillantásomat.

Válaszul bólintok egyet, majd lemászunk.

Leérkezvén Dave leül a fűbe, ezért követem a példáját. 

Egy darabig csak csendben üldögélünk és mivel Dave nem akar beszélgetni, hátradőlök, a karjaimat a fejem fölé emelem és az eget kezdem el pásztázni a szemeimmel.

Nem nézek Dave-re, de a szemem sarkából így is látom, hogy ő is elterül a fűben. 

- Mire gondolsz most? – kérdezem tőle suttogva.

- Mindenfélére.

- Például?

- Rád, magamra… a focira. Arra, hogy szeretnék egyszer repülőre ülni… - felé fordítom a fejemet, így látom, hogy elfintorodik – Philre…

- Philre?

- Aha.

- Azt hittem, hogy a húgod van együtt Phillel. – ugratom mosolyogva, mire az ő szája is mosolyra húzódik.

- Sajnos igen.

- Miért érzem úgy, hogy valamit elhallgatsz előlem? – pillantok rá homlokráncolva.

- Mi? Én nem…

- De igen, Dave. – vágok a szavába határozottan, de azért kedvesen – Tuti, hogy van még valami.

- Ami azt illeti… - kezd bele, közben pedig felül – Egyedül érzem magam. – mondja alig hallhatóan.

Szánakozva pislogok Dave-re, majd én is felülök, hogy egy szinten legyünk.

- Hogy érted ezt? – kérdezek rá a problémájára, hátha bővebben kifejti azt.

- Te meg Felix, Karin és Peter, Birgit és Matt... és most Tan és Phil. – elhúzza a száját – Még Baumann is jár valakivel… 

- Lenának mindig van valakije. – ellenkezek halkan.

- Ez igaz, de ha őket nem nézzük, akkor is vagytok néhányan, akiknek van valakije. De nekem? – tehetetlenül széttárja a karjait – Nincs senkim.

- Ez nem igaz, Dave. Tele vagy barátokkal, akik mindig melletted állnak.

Dave rám pillant. A tekintetétben szomorúság tükröződik.

- Nem egyről beszélünk, Sam. A haverok és a barátnő két külön dolog.

- De a barátok fontosabbak, mert ők mindig veled lesznek. – láthatóan nem hisz nekem, ezért gyorsan valami elfogadható érv után kutatok – Gondolj csak a tegnap délutáni vitátokra! A srácok nem fognak rád haragudni holnap, mert a barátaid. De ha mondjuk a barátnőddel vitáztál volna így…

- Oké, értem. – elfordítja rólam a tekintetét és előrefelé bámul – De ettől még egyedül vagyok.

A szívem egy pillanat alatt elszorul. Mit mondjak neki? Egyáltalán: érdemes bármit is mondanom? Úgyse hinne el most nekem semmit. Szerintem csak azt hinné, hogy vigasztalni próbálom… ami mondjuk igaz is lenne, de tényleg segíteni akarok neki, hiszen Karin mellett ő a másik legjobb és legfontosabb barátom.

- Most sem vagy egyedül. – felelem neki halkan.

Dave nem válaszol semmit és továbbra is meredten néz maga elé, de a kezét felém csúsztatja, amit én habozás nélkül megfogok. Most úgysem tehetek érte többet, noha szörnyen szeretnék.

Dave összekulcsolja az ujjainkat, de nem néz rám. A hüvelykujját néha végighúzza a bőrömön, de semmi egyebet nem tesz vagy mond. Most csak két barát vagyunk, akik együtt élvezik a csendet.

Ez az állapot egészen addig tart, amíg valami hideg rám nem esik. 

Amikor felfelé nézek, akkor veszem csak észre, hogy az ég teljesen beszürkült a sok esőfelhőtől. 

Dave-re nézek, hogy mondjak valami közhelyes mondatot, de Dave ezt már nem várja meg, hanem gyorsan feláll és engem is felsegít, majd beszaladunk a magasles alá, hogy némiképp védettek legyünk a hirtelen lezúduló esőtől.

Az egész művelet alig tart néhány másodpercig, mégis csurom vizesek leszünk, mire a les alá érünk.

- Remélem, hamar eláll. – jegyzem meg, miközben az esőcseppeket figyelem, ahogy ütemesen kopognak a földre, mintha csak egy tökéletesen megkomponált dobjátékot hallgatnék.  

- Biztos hamar eláll. Tudod, hogy itt mindig ilyen az idő.

Egyetértően bólintok, mert igaza van. Általában amilyen hamar jön, olyan hamar el is megy a vihar, úgyhogy ez azért pozitívum. 

Az mondjuk más kérdés, hogy bőrig áztam és szabályosan vacogok, mert az eső megérkezésével egy időben szörnyen lehűlt a levegő és mivel a ruhám vizes, még inkább fázok. 

Dave feltehetően látja, hogy reszketek, mert szó nélkül magához ölel. Ő is ugyanolyan vizes, mint én, de mégsem fázok már annyira, mint az imént.

- Így jobb? – kérdezi halkan.

- Igen.

- Mondjuk ruha nélkül hatásosabb lenne. 

Kissé elhúzódok tőle, hogy lássam az arcát, amin egy széles vigyor terül el. 

Felvont szemöldökkel pislogok rá.

- Ez egy Dave-féle sziporka volt?

- Inkább egy túlélési technika. – helyesbít vigyorogva.

Fázok, csöpög a ruhámból a víz, az eső is lankadatlanul szakad, de a körülmények ellenére elnevetem magam.

- Dave! Itt lakunk a közelben. Ez nem a Survivor.

Grimaszol egyet.

- Bear Grylls sokkal királyabb.

- Emlékeztess majd rá, hogy legközelebb ne jöjjek veled az erdő közelébe. – mondom neki homlokráncolva. 

A vigyora eltűnik az arcáról és helyette lágyan rám mosolyog.

- Szóval… lesz legközelebb?

- Persze. Bármikor találkozhatunk, hiszen barátok vagyunk.

Dave felemeli az egyik kezét és eltűri az egyik nedves tincsemet a fülem mögé, majd végigsimít az arcomon.

- Barátok… hát persze. – mondja halkan, majd azzal a kezével, amelyik még a derekamon nyugszik, még közelebb von magához.

- Dave…

- Ne mondj semmit! Tudom. – vág a szavamba, de továbbra is lágyan néz rám.

Eddig mindig megpróbáltam elhitetni magammal azt, hogy Dave nem is igazán szerelmes belém és igyekeztem poénnak venni a dolgot, de most… most rádöbbenek arra, hogy Dave tényleg többet érez irántam. A szemében és a mozdulataiban ugyanazt látom, amit Felix esetében is, ha kettesben vagyunk. 

Lesütöm a pillantásomat. Hogy kerülhettem ilyen nehéz helyzetbe? Akaratlanul is össze fogom törni Dave szívét és ezzel bennem is el fog törni valami, mert már nem lehetünk ugyanazok a jó barátok, akik eddig voltunk… illetve, ahogyan én gondoltam, mert Dave részéről ez már régóta nem a barátságunkról szól.

Elveszi a kezét az arcomról és az állam alá nyúlva finoman felemeli a fejemet. 

Amikor kissé lehajol hozzám, tudom, hogy mi következik, de nem állok az események útjába. Egyszerűen most túl sok minden kavarog bennem ahhoz, hogy reálisan lássam a helyzetünket.

Dave halványan elmosolyodik, majd megcsókol.

Az egész mintha csak a pillant műve lett volna. Alig érintette a számat, mégis tudom, hogy megtörtént.

A röpke csókja után azonnal elenged és hátat fordít nekem.

- Sajnálom, Sam. – mondja elhaló hangon.

- Én…

Nem tudok kinyögni egy épkézláb mondatot sem. Mit tettem?

Na jó, én igazából nem sok mindent, mert vissza sem csókoltam – nem is lett volna rá időm –, de akkor is… Ezzel most örökre megváltozott minden, kezdve a Dave-hez fűződő kapcsolatomtól egészen Felixig.

Hogy nézek ezek után Felix szemébe? Egyáltalán: hogy fogom neki ezt elmondani? 

Szabályosan mardos a bűntudat. Igazából Dave-re kéne haragudnom, amiért ilyen helyzetbe hozott, de nem tudok. Látom rajta, hogy mennyire megviseli ez az egész, ezért képtelen lennék most kiselőadást tartani neki arról, hogy mi a fenét képzelt magáról.

Ismét felém fordul és elgyötört arccal néz rám.

- Menjünk haza!

Értetlenül pislogok rá, majd amikor oldalra nézek, akkor veszem csak észre, hogy elállt az eső. 

Bólintok egyet, majd szótlanul elindulunk hazafelé.

- Sajnálom. – mondja még egyszer, amikor megállunk a házunk előtt.

- Tudom. – suttogom halkan.

Szerintem ugyanolyan nyomorultul érzem magam, mint most Dave, de kettőnk közül mégis én vagyok rosszabb helyzetben, mert nekem van párom, neki pedig nincs. Én elszámolással tartozok valaki felé, ő pedig nem. 

Erőtlenül elköszönök Dave-től, majd bemegyek a házba. 

Szükségem van egy jó forró fürdőre és nem ártana végre megszabadulnom a vizes gönceimtől sem.

Este az ágyban fekszem és a plafont bámulva azon tanakodok, hogy mihez kezdjek. 

Mindenképpen el kell mondanom Felixnek a történteket, még ha ezzel azt is kockáztatom, hogy szakít velem, de egyszerűen képtelen vagyok neki hazudni vagy megjátszani magam előtte. 

Keserűen elhúzom a számat. Eddig lenéztem Lenát, amiért szórakozott a fiúkkal, de közben én sem vagyok jobb nála. 

Kábé eddig jutok önmagam ostorozásában, amikor megrezzen a mobilom. A szívem azonnal hevesebben kezd el verni, amikor meglátom, hogy Felix hív.

- Szia! – szólok bele a telefonba.

- Szia! Hazaértél?

- Igen. 

- Elég nagy vihar volt délután.

A tüdőm azonnal összeszorul és érzem, hogy sírás fojtogat. 

- Igen. – nyögöm ki nagy nehezen – Meg is áztunk.

- Most minden oké veled?

Legszívesebben azonnal rávágnám, hogy „NEM!”, de nem tehetem meg. Nem akarom neki telefonban elmondani azt, hogy mi történt.

- Sam?

- Itt vagyok. – válaszolom gyorsan – Minden rendben, csak fáradt vagyok.

- Akkor hagylak aludni. Holnap találkozunk?

- Persze.

Elköszönünk egymástól, majd kinyomom a telefont.

Holnap. Holnap muszáj lenne színt vallanom, de másrészről ott van Dave, akit ezzel tuti, hogy kellemetlen helyzetbe hoznék… mondjuk, ő sem volt rám tekintettel, úgyhogy így egálban lehetnénk, de nem vagyok szemét és ezért nem akarok neki rosszat ezek után sem.

Remélem, hogy holnapig eszembe jut valami ésszerű és megfelelő megoldás, mert ha nem…

Nos, ebbe nem is akarok belegondolni.

16. fejezet

A TV előtt kuporgok és épp az F-1-es közvetítést nézem. Persze nézhetném akár élőben is, ha lett volna annyi eszem, hogy azonnal igen-t mondok Kimi ajánlatára, de nekem persze az sokkal fontosabb volt, hogy nehogy lekapjanak a lesifotósok.

Tulajdonképpen… minél többször gondolom végig a vitánkat és az indokainkat, egyre inkább rá kell döbbennem arra, hogy önző módon csak magammal foglalkoztam, pedig Kimit kellett volna előtérbe helyeznem, hiszen ez mégis csak az ő versenye és ez lényegében róla szól. 

Felsóhajtok. Mondjuk, most már nem megyek sokra ezzel a ténymegállapításommal, mert Kimi hallani sem akar rólam.

Talán majd a verseny után, amikor itthon lesz…

- Mihez akarsz most kezdeni, H? – kérdezi Tim és közben aggódó tekintettel vizslat.

- Őszintén? Fogalmam sincs.

Bekapcsolom a TV-t, hogy megnézzem a spanyol nagydíj szabadedzésének közvetítését. Itt legalább láthatom Kimit…

A korábbi reményem, miszerint a kínai nagydíj után Kimi hazajön és beszélünk, teljesen összeomlott, amikor a finn láthatóan elkezdett kerülni. Timmel persze beszélt, ha összefutottak, de én még csak nem is találkoztam vele. Egyedül a szobám ablakából láttam néha, amikor jön-megy…

A reményemmel együtt pedig én magam is összeomlottam. 

- Miért nem hívod fel?

- Szerinted nem próbáltam meg? Eddig mindig kinyomta, úgyhogy gyanítom, hogy nem akar hallani rólam.

- Azt hittem, hogy fontos neked. – jegyzi meg felhúzott szemöldökkel.

- Az is. – vágom rá habozás nélkül.

- Ha az lenne, akkor mindenképpen elérnéd, hogy beszélhessetek.

Tétován bólintok. Ez mondjuk igaz. Ha nagyon akarok valamit, akkor képes vagyok elérni – legalábbis ez eddig így volt, de Kimi esetében ebben nem vagyok annyira biztos.

De egy próbát mindenképp megér… ha pedig továbbra sem akar tőlem semmit, akkor azt is meg fogom érteni, de legalább személyesen láthatom őt. 

- Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezem izgatottan Timet, amikor hirtelen eszembe jut egy ötlet.

- Persze. Miről van szó?

- Hívd fel Kimit és kérdezd meg tőle, hogy melyik hotelben szállt meg.

- És ha tudni akarja, hogy engem miért érdekel, mit mondjak?

- Azt, hogy üzleti megbeszélésed lesz Barcelonában és összefuthatnátok dumálni.

- Szerinted beveszi? – pillant rám kétkedve.

- Nem tudom. A lényeg úgyis az, hogy megtudjam, mi a hotel neve és címe.

Tim bólint, majd bemegy a dolgozószobájába telefonálni, én pedig magamban imádkozok, hogy Kimi elárulja a bátyámnak a szükséges információkat.

Kisvártatva Tim visszatér és a kezembe nyom egy cetlit.

- Tessék. És most?

Elolvasom a cetlin lévő nevet és címet. Még jó, hogy az utóbbi néhány évben Spanyolországban voltam nyaralni, úgyhogy pontosan tudom, hogy melyik hotelről is van szó.

Zsebre vágom a cetlit és Timre nézek.

- Most? Most foglalok magamnak egy repülőjegyet és odamegyek.

- Komolyan elmész?

Határozottan bólintok egyet.

- Igen. 

- Biztos, hogy végig akarod ezt csinálni? – kérdezi másnap reggel Tim.

A bátyámra mosolygok, amikor meglátom az aggódó tekintetét. Jó, hogy ennyire törődik velem, de azért nem vagyok már gyerek…

- Igen. – behúzom a bőröndömön a zipzárt – Semmiben sem voltam még ennyire biztos.

- Azt ugye tudod, hogy ez őrültség?

- Tudom, de muszáj ezt meglépnem.

Tim beletörődötten bólint egyet.

- Jól van, de… hívj fel, amint megérkeztél!

- Felhívlak. – válaszolom, majd megölelem a bátyámat. 

Amint megérkezek Barcelonába, azonnal fogok egy taxit és a hotelhez vitetem magam.

Ahogy egyre jobban csökken a távolság köztem és a hotel, illetve Kimi között, egyre inkább idegesebb leszek. Csak reménykedni tudok abban, hogy Kimi meghallgatja a mondanivalómat, mert ha nem… nos, akkor nem tudom, hogy mihez kezdek, ugyanis csak a repülőjegyemről gondoskodtam, szállásról már nem. Mondjuk, szerintem nem is nagyon lett volna már szabad szállás, hiszen köztudott, hogy az F-1-es hétvégéken minden hotel és szálló dugig van. Persze az, hogy beszélek vele, sem garantálja azt, hogy megbocsát nekem a hülyeségem miatt, de igaza van Timnek. Egy próbát mindenképpen megér.

A taxis megáll a hotel előtt. Fizetek neki, majd a napszemüvegemet felvéve – valamennyire azért megpróbálom álcázni magam, mert nem szeretném, ha Kimi helyett valami hülye fotós látna meg először – kiszállok és a bőröndömmel együtt bemegyek a hatalmas épületbe.

Rögtön a lifthez megyek. Nem fáradok azzal, hogy a recepciónál érdeklődjek Kimi felől, mert egyrészt lehet, hogy nem is válaszolnának normálisan, másrészt meg nem akarom, hogy esetleg felszóljanak neki a szobájába, hogy vendége jött. A végén még fogná magát és lelépne előlem…

Kiszállok a liftből és futó pillantást vetek a cetlire, amin a címe, illetve a szobaszáma is megtalálható, majd céltudatosan a szobájához megyek.

Mielőtt bekopognék, gyorsan összefoglalom magamban azt, hogy mit is fogok mondani neki. 

Idegesen fújtatok egyet, majd bekopogok. Alig, hogy ezt megteszem, hirtelen eszembe jut, hogy mi van, ha nincs is itt? Természetesen megvárnám, amíg felbukkanna, de azért nem szeretnék órákat az ajtaja előtt szobrozni. A másik lehetőség, ami még felmerült bennem az az, hogy mi van akkor, ha nincs egyedül? Ha közben talált magának valaki mást… 

Körülbelül eddig jutok a rosszabbnál rosszabb lehetőségek feltérképezésében, amikor nyílik az ajtó és egy álmos finnel találom magam szembe, ami nem annyira meglepő, tekintve, hogy korán van ahhoz képest, mint amikor a finn kelni szokott, de ettől függetlenül most is ugyanolyan helyes, mint amikor utoljára találkoztunk. 

A tekintete rögtön élénkké válik, amikor meglát engem és kíváncsian végigmér.

Megköszörülöm a torkom.

- Szia! – mély levegőt veszek – Én… bemehetnék? Szeretnék beszélni veled…

Örökkévalóságnak tűnik az, ameddig a válaszára várok. A finn ugyanis ismét végignéz rajtam, majd a tekintete megállapodik az arcomon és felhúzott szemöldökkel elkezd méregetni, mielőtt végre-valahára megszólalna.

- Igen, persze. – mondja nem túl lelkesen, majd hátrébb lép, hogy bemehessek.

A szívem a torkomban dobog, amikor átlépem a küszöböt. Az, hogy beengedett és hajlandó meghallgatni, jó jel, de ez persze nem garantálja azt, hogy a végkifejlet is ugyanilyen bíztató lesz. 

15. fejezet

Elmosolyodom, amikor egy kéz csúszik a derekamra, majd a hasamra, ezzel egy időben pedig nedves csókok kerülnek először a nyakamra, majd a fülem mögötti érzékeny területre. A balommal hátra nyúlok és végigsimítok vele Kimi nyakán, mire a finn elégedetten mordul egyet. 

- Jó reggelt! – suttogja a fülembe, majd finoman beleharap a fülcimpámba.

- Neked is. – mondom immár nyitott szemekkel.

Mert hát ki a fene tudna aludni úgy, hogy közben Kimi édesen kínozza?

Mosolyogva a finn felé fordulok, akitől szinte azonnal kapok egy csókot, amit még jó sok követ ezen a reggelen…

Hatalmas mosollyal az arcomon lépek be a házba. Tim a nappaliban ül és egy újságot olvas egészen addig, amíg meg nem jelenek a nappali ajtajában, mert amint meglát engem, leteszi az újságot.

- Jé! Téged is látni még errefelé? – kérdezi tettetett csodálkozással.

- Ezt most miért mondod? – pillantok rá homlokráncolva, majd lehuppanok mellé a kanapéra.

- Talán azért, mert amióta randiztál Kimivel, alig látlak. – jegyzi meg szemrehányóan.

- Ez nem is igaz. – kérem ki magamnak azonnal, noha tudom, hogy igaza van.

A pénteki randink óta az utóbbi néhány napot valóban együtt töltöttük Kimivel. Igazából nekem sokkal hosszabb időnek tűnik. Olyan, mintha már évek óta ismerném a finnt, pedig ez egyáltalán nincs így. Talán azért érzem így, mert mellette önmagam lehetek.

- Ugyan. – finoman oldalba lököm Timet – Legalább van egy kis nyugtod tőlem.

- Te sosem zavarsz. – jelenti ki határozottan, mire megölelem.

Becsengetek. Alig, hogy kinyílik az ajtó, Kimi máris a karjaiba kap és forrón megcsókol.

Miután átlépem a ház küszöbét, a finn azonnal a háló felé terel, ami ellen semmi kifogásom, sőt. Szinte már attól majdnem kész vagyok, ahogy rám néz, különösen akkor, ha azzal az átható tekintetével vizslat, mint ahogyan most.

- Gyere el velem Sanghajba. – morogja Kimi a fülembe, közben pedig szorosan magához húz.

Egy kicsit elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek.

- Sanghajba? – kérdezek vissza kissé értetlenül.

- Igen. – a keze becsúszik a pólóm alá és megérinti a mellemet, amitől azonnal jóleső borzongás fut végig rajtam.

- Miért akarsz oda menni? – kérdezem elfúló hangon.

A finn halkan felnevet.

- Talán azért, mert ott lesz a következő nagydíj?

Eltolom magamtól és homlokráncolva nézek rá.

- Azt akarod, hogy kísérjelek el a futamra?

- Persze. – a szája szélén halvány mosoly bujkál – Miért is ne? – ismét megpróbál magához húzni, de elhátrálok, mire felsóhajt – Most mi van?

- Nem mehetek veled. – rázom meg a fejem tehetetlenül.

Az arcáról eltűnik a mosoly.

- Miért nem? 

- Az F-1-es futamokon mindig nagy a felhajtás. A pálya környéke tele van riporterekkel meg tévésekkel és nem szeretném megkockáztatni azt, hogy esetleg bekerüljek a TV-be. Így is kész csoda, hogy még nem jöttek rá arra, hogy itt vagyok…

- Szóval a média miatt nem akarsz jönni? – kérdezi és közben keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt.

- Elegem van belőlük…

- Nekem is, mégis ott vagyok. A sport miatt. – megfogja az egyik kezemet – Azért hívtalak el magammal, mert szeretném, ha velem lennél.

- Tudom, de… - idegesen az ajkamba harapok, mire a finn elengedi a kezemet – És ha együtt látnak minket? Akkor mit fogsz mondani?

- Nem szoktam bájcsevegni a hülye riporterekkel.

- Az lehet, de tudod, hogy milyenek. Ha ott lennék, azonnal elkezdenének kombinálni arról, hogy mi lehet köztünk és én… - zavartan elhallgatok egy pillanatra, de utána folytatom – még csak néhány napja ismerjük egymást közelebbről és…

- Most azt várod tőlem, hogy címkézzem fel azt, ami köztünk van? – vág a szavamba komoran.

- Nézd! Én…

- Miért nem jó ez így, ahogy van? – mutat először rám, majd saját magára.

- Ha azt mondanám, hogy „jó, akkor maradjon minden úgy, ahogy volt”, akkor az mégis mennyi időre szólna? – pillantok rá összeszűkülő szemekkel.

- Talán feleségül kéne vegyelek azért, mert néhányszor nálam aludtál vagy mi? – kérdezi gúnyosan.

- Nem erről van szó! – csattanok fel dühösen.

- Jó! Tudod mit? Felejtsd el ezt az egész hülye meghívást! 

Most, életemben először személyesen is találkozok a Jégemberrel. Olyan fagyos a tekintete, hogy akaratlanul is megremegek. Sem a szemében, sem pedig őbenne nem látom már azokat az érzéseket, amik az érkezésemkor még megvoltak.

Én tényleg nem akartam vitát ebből, de... miért nem képes megérteni a helyzetet az én szemszögemből?

- Kimi, én…

- Jobb lenne, ha most lelépnél. – mondja, majd hátat fordít nekem.

Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem mozdulok azonnal. Még nem. Talán még van esély arra, hogy mindezt rendbe hozzam… rendbe hozzuk.

- És ha mégis igen-t mondanék?

- Most már nem kell. Kösz. – mondja keserűen.

Az első könnycseppem végigfolyik az arcomon, de még megpróbálom tartani magam.

- Felhívsz, ha visszajöttél?

- Szerintem semmi értelme.

Tétován bólintok, majd szinte kirohanok a házból.

- Már itthon is vagy? – kérdezi Tim meglepetten.

Nem válaszolok neki, csak sírva felsietek a szobámba. 

Kis idő múlva hallom, hogy Tim kopogtat az ajtómon, majd benyit. Futó pillantást vet rám, majd leguggol elém.

- Mi történt, H?

- Én… mindent elszúrtam.

- Hogy érted ezt? Összevesztetek Kimivel?

- Azt hiszem, hogy…

- Hogy?

- Hogy vége van. – mondom szomorúan és újra elsírom magam, mire a bátyám szó nélkül magához ölel.

Megnyugvást keresve hozzábújok, magamban pedig elátkozom az összes pillanatot, amit Kimivel töltöttem és magát Kimit is, akinek a vitánk ellenére sikerült elérnie azt, hogy ilyen rövid idő alatt fülig beleszeressek.