2014. május 30., péntek

8. fejezet - Hétfő

Kicsit tovább alszok, mint szoktam. Igaz, hogy Felix azt mondta, hogy mehetek korán is, de azért mégsem akarom már hajnalban zaklatni. És egyébként is: így legalább rendesen ki tudja pihenni magát. Hiszen tegnapelőtt este egyáltalán nem aludt. Tuti, hogy így is fáradt lesz.
Mivel most reggel itthon vagyok – nem megyek futni, talán majd estefelé – Rachékkel reggelizek. Kivételesen most Bernd is itthon van, majd csak délután megy dolgozni.
Mire átöltözök és összekészülődök, Rach és Lisa már elmentek. Rövid keresgélés után Berndet a dolgozószobában találom meg.
- Én… most megyek.
- Rendben. Jó szórakozást.
- Kösz. Neked is.
- A meló mindig az. – válaszol grimaszolva Bernd.
- Még ilyenkor is dolgozol?
- Muszáj.
- Néha azért pihenhetnél is.
- Persze.
Már a monitort nézi, úgy felel. Látom rajta, hogy nagyon leköti a munka, úgyhogy inkább békén hagyom és lelépek. Meg amúgy is – Felix már vár.


Csengetek és szinte azonnal nyílik is az ajtó.
- Késtél.
- Örülj neki. Hagytalak aludni.
- Már egy ideje fent vagyok.
Szélesre tárja az ajtót és arrébb áll, így be tudok menni.
- Hogy érzed magad?
Becsukja az ajtót, majd visszajön hozzám és megáll közvetlenül előttem, mielőtt válaszolna.
- Most már jól.
Elmosolyodom. Aprót bólintok. Majdnem olyan közel van hozzám, mint tegnap, amikor… erre a gondolatra rögtön gyorsabban kezd el verni a szívem. De most nem történik semmi olyasmi, mint tegnap, mert Felix lazán itt hagy és bemegy a konyhába.
- Kérsz enni vagy inni valamit? – kiabál ki a konyhából.
- Gyümölcslé van?
- Persze.
Kisvártatva kijön a konyhából két pohárral a kezében. Az egyiket a kezembe nyomja.
- Kösz.
Belekortyolok a narancslébe. Felix elindul felfelé. Nem mond semmit, csak int, hogy kövessem, így felmegyek utána. Megint megállok a szobája ajtajában.
A tekintetemmel követem, hogy mit csinál. Először is lerakja a poharát az asztalra, majd a laptopjával együtt leül az ágyra. Felteszi a fülhallgatót, majd kattintgat párat.
Megköszörülöm a torkom, mire leveszi a fülhallgatót és rám néz.
- Zavarok? – nézek rá kérdőn.
- Nem. Egy perc, oké? Addig ülj le!
Visszaveszi a fülhallgatót és megint belemélyed a laptopba. Odamegyek az íróasztalához, kihúzom a széket és nagyot sóhajtva leülök. A poharamat leteszem az övé mellé az asztalra. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak, így jobb híján kibámulok az ablakon. Úgy látszik, ez lett itt az új elfoglaltságom. Igazából erre nem számítottam. Mármint… jó, persze, gépezzen csak, ha akar, de akkor én minek vagyok itt?!
- Kész vagyok.
Megfordulok. Felix leveszi a fülhallgatót és a laptoppal együtt leteszi az éjjeli szekrényre. Egy CD-t egyensúlyoz a mutatóujján.
- Odaadnád azt a tokot?
Az asztalon heverő kis műanyag tokra mutat. Odanyújtom neki, mire ő beleteszi a CD-t. Feláll és leteszi mellém az asztalra.
- Ha dolgod van, visszajöhetek később is. – mondom közömbösen.
Felix rám néz, majd kissé lehajol és megtámaszkodik a térdén, így majdnem egy vonalba kerül a fejünk.
- Leguggolnék, de ahhoz még fáj a lábam.
- Akkor miért nem ülsz le?
- Így közelebb vagy hozzám.
Mosolyogva megrázom a fejem.
- Bolond vagy.
- Lehet.
- Inkább ülj le.
Közelebb húzódik hozzám. Az arcomon érzem a leheletét.
- Biztos?
Legszívesebben magamhoz húznám és megcsókolnám, de őszintén szólva nem merem, mert nem tudom, hogy most pontosan hányadán is állunk, ezért kissé hátrahajtom a fejemet.
- Igen.
Sóhajtva felegyenesedik és leül az ágy szélére. Kinyújtja a lábát és a háta mögött megtámaszkodik az ágyon, majd rám emeli a csodás, kék színű szemét. Egy darabig a szemébe nézek, majd lenézek az ölemben nyugvó kezemre.
- Max. fél tizenkettőig tudok maradni.
- Oké.
- Akkor találkozok Karinnal. – teszem hozzá mellékesen.
- Szóval lecserélsz Karinra?
Felixre pillantok. Csibészesen vigyorog.
- Együtt hozzuk el a srácokat az oviból.
Bólint.
- Hát, inkább Karin, mint Holger.
- Vele nem nagyon szoktam találkozni.
- Jobb is. Nem nagy szám. – mondja megvetően.
Valami motoszkál a fejemben. Csak nem lehet, hogy Felix…
- Zavarna, ha találkoznék vele?
- Még szép!
A szeme szinte már sötétkék. Izzik a dühtől.
- Féltékeny vagy?
A hangom közömbösségről árulkodik, pedig valójában igenis érdekel a válasza. Eszembe jut Lena… én tuti féltékeny lennék, ha vele látnám, főleg, hogy jártak, nekem viszont Holgerhez semmi közöm sincs.
- Szerinted?
- Nem tudom, hogy mi jár a fejedben.
- Hát nem Bachmann.
- Akkor mi?
Feláll az ágyról és kinyújtja felém mindkét kezét. Megfogom őket, mire lazán felhúz a székből és megcsókol. Ez a csók sokkal gyöngédebb volt, mint a tegnapi.
A csók után sem enged el, csak nekidönti a homlokát az enyémnek.
- Ez elég jó válasz a kérdésedre?
- Igen. – lehelem mosolyogva.
Magához ölel, mire én hozzábújok. Akár örökre képes lennék az ölelésében maradni. Annyira kellemes és… jó. Nagyon jó.
- Nem akarsz leülni? Pihentetned kell a lábadat, nem?
- Hm… ez igaz.
Ellép tőlem, de a kezemet nem engedi el. Lehuppan az ágyra és maga mellé húz, majd megint az ölelésében találom magamat.
- Nagyon fáj még a lábad?
- Már nem annyira.
- Vissza kell még menned az orvoshoz?
- Nem, csak akkor, ha még vasárnap is fáj.
- Addigra csak elmúlik.
- Remélem. Hétfőn edzés lesz.
Halványan elmosolyodom.
- A foci az első, mi?
- Nem feltétlenül.
Ó, milyen aranyos! Nem csoda, hogy teljesen odavagyok érte. Kissé szorosabban bújok hozzá.
- A pizza.
Felemelem a fejemet és homlokráncolva ránézek.
- Mi?
- A pizza az első. – mondja vigyorogva.
- Kösz.
Durcás képet vágok, mire elneveti magát és ad egy gyors csókot.
- Bírom, amikor duzzogsz.
- Nem szoktam duzzogni. – kérem ki magamnak felhúzott szemöldökkel.
- Ó, dehogyisnem. Amikor a CD-t írtam, akkor is tök pipa voltál.
- Ez nem igaz. Csak… nem értettem, hogy miért hívtál át, ha egyszer dolgod volt.
- Már kora reggel elkezdtem, mert nem jöttél.
- Mondtam már: hagyni akartalak pihenni.
- Tudom. Egyébként az egyik haveromnak írtam ki zenéket.
Bólintok. Végül is teljesen logikus, hogy be akarta fejezni attól függetlenül, hogy itt voltam. Én meg itt játszottam a sértődöttet… na, jó, valójában talán azért voltam ilyen, mert én alig vártam, hogy lássam, de őrajta nem láttam ugyanezt. Teljesen közömbösnek tűnt.
- Mit szólnál egy filmhez? Arra még van időnk, mielőtt menned kell.
- Rendben. Mit nézünk?
- Válassz nyugodtan. Ott vannak a DVD-im.
A TV alatt lévő kis szekrényre mutat. Kibontakozok az öleléséből, odamegyek a szekrényhez és letérdelek a szekrény elé. A szekrény fiókjai közül találomra kihúzom az egyiket.
- Hű, ez aztán a választék. – visszafordulok Felixhez – Biztos, hogy én válasszak?
Mosolyogva bólint.
- Persze. Ráérünk.
- Hát jó.
Megint a fiók tartalmának szentelem a figyelmemet. Sorban megnézem az összes DVD-t. Végül kiválasztok egy vígjátékot és felmutatom Felixnek.
- Ez jó lesz?
- Igen. Nem is rossz… tíz perc.
Berakom a lemezt a lejátszóba és visszamegyek Felixhez az ágyra. Ő hátracsúszik egészen a támláig. Leülök elé és nekidőlök a mellkasának. Kiveszi a távirányítót, elindítja a filmet, majd leteszi mellénk az irányítót és átölel. Egyszerűen tökéletes! Lehet, hogy másnak ez nem lenne nagy program, de nekem megfelelő. Ha pedig újra jó lesz a lába, talán elmegyünk valahová.
Boldog vagyok.
Végre valahára.
Sok időnek kellett eltelnie ehhez, de csak megéltem.
Igen. Boldog vagyok.


A film után egy kicsit még beszélgetünk, aztán elindulok. Amikor kilépek Felix-ék kapuján, Karin már a házunk előtt áll. Kérdő tekintetét látva tudom, hogy ki fog faggatni.
- Bocs, hogy késtem. – mondom neki, amikor odaérek hozzá.
- Hogyhogy Felixtől jössz?!
- Áthívott magához.
- Tényleg? De hát mikor? És honnan ismered? És én miért nem tudok erről? – hadarja Karin a kérdéseit.
- Lassabban, oké? Menjünk az oviba és útközben elmesélek mindent, jó?
Karin bólint, így elindulunk. Útközben mesélek neki arról, ami Felix és köztem történt. Természetesen Felix véleményét Holgerről elhallgatom. Nem hiszem, hogy Karin szívesen hallaná.


Még a visszaúton is Felix a téma. Karin valójában egész jól fogadja, csak azért volt mérges, mert eddig elhallgattam előle a történteket, főleg, hogy barátnők vagyunk. Valójában még a saját érzéseimben sem voltam biztos, ezért sem akartam semmit sem nagydobra verni. Mondjuk, most sem tudom száz százalékban biztosra, hogy pontosan mi is van köztünk, mert Felix még nem nyilatkozott erről, de talán idővel majd kiderül.


A délutánt Lisával töltöm. Éppen a szobájában játszunk, amikor elkezd rezegni a mobilom – Felix hív.
- Szia! – szólok bele, közben pedig Lisát figyelem.
- Szia! Nincs kedved átjönni?
- Most nem tudok. Rach még nincs itthon, egyedül vagyok Lisával.
- És ha Rachel hazaér?
- Akkor ráérek.
- Rendben.
- Ennyire unatkozol? – kérdezem mosolyogva.
- Ennyire hiányzol. – mondja komolyan.
Valójában Felix mindennel hülyéskedik, de amikor komollyá válik a hangja, tudom, hogy azt, amit mond, komolyan is gondolja és fontos neki.
- Nagyon helyes.
- Megcsörgetsz, mielőtt átjössz?
- Persze.
- Oké. Akkor várlak.
Elköszönünk egymástól, majd elrakom a telefonomat és megint Lisara figyelek.


Fél hat körül Rach végre hazaér. Gyorsan megvacsorázunk. Vacsi után felhívom Felixet.
- Helló, idegen! – mondja Felix monoton hangon.
- Szia! Bocs, hogy csak most hívlak, de Rach nemrég ért haza. Azért még átmenjek? Vagy halasszuk el?
- Gyere!
Lerakjuk és kimegyek a nappaliba.
- Most elmegyek, jó?
- Felixhez? – kérdezi Rach.
- Igen. Nem maradok sokáig.
- Jól van, menj csak.
Bólintok és elindulok, de Rach utánam szól.
- Sam?
Megfordulok.
- Tessék?
- Ugye tudod, hogy ma volt az oviban az utolsó nap?
- Igen, persze. És?
Elvileg pénteken véget ért az óvoda és hivatalosan is elkezdődött a nyári szünet, de ma még be lehetett vinni a gyerekeket az oviba amolyan búcsúnapra. Természetesen Rach is elvitte Lisát. Legalább utoljára játszott még egy jót a kis barátaival. Szeptember közepétől úgyis kezdődik az iskola…
- Holnap Lisa már nem megy oviba és… tudnál rá vigyázni délelőtt is?
- Persze, de… Bernd nem lesz itthon? Elvileg délutános.
- Tudom, de az nála nem jelent semmit. Máskor is behívták délelőttre.
- Jól van, majd holnap kiderül.
- Nem baj, hogy megkértelek?
- Dehogy. Szívesen vagyok Lisával.
- Oké. Most már menj! Várnak rád.
Mosolyogva bólintok és kimegyek a nappaliból.


Becsengetek. Felix elég hamar megjelenik az ajtóban.
- Már azt hittem, nem jössz.
- Bocs, de megbeszéltem a holnap délelőttöt Rachcsel.
Felix beinvitál, így bemegyek a házba.
- Miért, mi lesz holnap délelőtt?
- Vége van az ovinak, úgyhogy Lisanak holnaptól nyári szünete van és Rach megkért arra, hogy vigyázzak rá.
- Akkor nem is tudsz átjönni?
- Ez Berndtől függ.
- Miért?
- Hát, elméletileg otthon lesz délelőtt, de gyakorlatilag… fogalmam sincs. Sok a dolga. – közlöm vállvonogatva.
- Értem. Kérsz valamit?
- Gyümölcslé?
Bólint és már el is tűnik a konyhában. Kis idő múlva megjelenik egy pohár narancslével.
- Köszi.
Kézen fogva megyünk fel a lépcsőn a szobájába.
- Mit akarsz csinálni?
- Beszélgetni?
Mosolyogva bólogatok. Felix leül az ágyára. Lerakom a poharamat az éjjeli szekrényére, majd leülök Felix elé ugyanúgy, mint amikor délelőtt filmet néztünk. Amint nekidőlök, rögtön át is ölel.
- Mi minden történt veled azóta, hogy elváltunk? – kérdezem cinikusan arra utalva, hogy nemrég váltunk el egymástól.
- Nem sok. Találkoztam a kedvenc pizza futárommal.
- Tényleg?
- Hát, kellett egyek valamit ebédre.
- Mindig pizzát eszel?
- Nem. A chipset is szeretem.
Felnézek rá, így látom, hogy vigyorog.
- Na és veled mi történt?
- Karin látta, hogy nálad voltam.
- Igen?
Bólintok.
- Igen. Rögtön ki is faggatott.
- És? Mit mondtál neki?
- Nem sok mindent.
Valójában beszéltem neki az érzéseimről és a gondolataimról Felix kapcsán, de ezt Felixnek nem mondom el addig, amíg ő maga nem mond nekem valamit kettőnkről.
- Remélem, elmondja Bachmann-nak.
- Miért? – faggatom homlokráncolva.
- Így legalább végre leesik neki, hogy mi a helyzet.
- Miért, mi a helyzet? – kérdezem két hatalmas szívdobbanás között.
Felix sokáig hallgat, nem mond semmit.
- Elaludtál?
Egy kicsit oldalba bököm.
- Nem.
- Akkor?
Megint hallgat. Ebből persze leesik, hogy nem akar erről beszélni. De miért? Az a baj, hogy így viszont nem tudom, hogy mit akar tőlem.
- Egyedül vagy itthon?
Úgy döntök, témát váltok.
- Igen.
- Hogyhogy? A szüleid?
Már megint ez a hallgatás! Úgy látszik, nem jó témát vetettem fel…
- Elmenjek? – kérdezem nagy sokára.
- Ne.
Mintegy nyomatékosításként még jobban magához szorít.
- Akkor? Mit szeretnél?
- Mit szólsz még egy filmhez?
- Jó, de most te válassz.
Felix felkel és elmegy egy DVD-t keresni. Közben az jár a fejemben, hogy miért nem akar a bizalmába fogadni… hiszen én mindent elmondtam magamról.
Talán csak ki kell várnom azt, hogy magától kezdjen el beszélni.
De az mégis mikor lesz?


A film után megbeszéljük, hogy írok neki sms-t, ha ráérek délelőtt, majd hazajövök, lezuhanyozok és lefekszek.
Az egész film alatt Felix olyan távolinak tűnt. Mintha valami rosszat tettem volna azzal, hogy kérdezgettem, de hát nem tudhattam... Az igaz, hogy amikor először szóba hoztam azt, hogy miért van egyedül, láttam rajta, hogy nem akar róla beszélni, de abban bíztam, hogy ez idővel elmúlik.
Talán csak több idő kell. 
De mégis mennyi?

2014. május 26., hétfő

7. fejezet - Vasárnap

Reggel, amint felébredek, szokás szerint lenyomom az ébresztőórát. Vasárnap általában nem szoktam futni vagy ha igen, akkor nem kora reggel, de ma ugyanúgy korán keltem, mint általában, mert átugrok Felixhez és fogalmam sincs, hogy meddig leszek nála. Csak utána megyek futni.
Fura nem?
Ahogyan álltak a dolgaink… nem tudtam, hogy fogunk-e még beszélgetni, most meg átmegyek hozzá.

Felöltözök és beszaladok a fürdőbe. Kinyitom az egyik szekrényt, kiveszek belőle egy levél fájdalomcsillapítót és zsebre vágom.
Az előszobában vetek egy pillantást a tükörre, elrakom a kulcsomat és halkan kiosonok a házból.
Rendesen, a kapu felől közelítem meg a házat, a kerítésen való átmászkálást inkább meghagyom Felixnek. Szerencsére a kapu nyitva van, így simán bejutok a kertbe. Odamegyek a bejárathoz, csengetek és várok. Egy jó darabig nem történik semmi. Lehet, hogy Felix még alszik. Talán korán jöttem? Inkább elmegyek és majd később visszajövök.
Már éppen elindulnék, amikor kattan a zár és kinyílik az ajtó.
- Korai vagy.
- Visszajöhetek később is…
- Ugyan! Gyere be!
Belépek a házba. Körbenézek. Balra a konyha van, jobbra pedig a nappali. A bejárattal szemben van egy lépcsősor. Felix elindul felfelé.
- Biztos nem zavarok?
Felix megáll a második lépcsőfokon és lenéz rám.
- Biztos. Különben is én írtam, hogy gyere át.
Bólintok. Ez mondjuk igaz, de valamiért egy kicsit feszültnek érzem magam.
- Fel tudsz menni egyedül is?
Megint megáll. Most már a lépcsősor felénél van.
- Este is felmásztam, szóval igen. Na, nem jössz?
- De.
Felmegyek utána. Amint felérünk, balra fordul és bemegy egy szobába. Én megállok az ajtóban. Belesek a szobába. Jobbra van egy szekrény, velem szemben egy ágy, az ajtó mellett balra a TV és egyéb technikai kütyük, az ablaknál pedig egy íróasztal.
Felix leül az ágyra, odahajol az éjjeliszekrényen álló laptopjához, lehajtja a tetejét, majd hátradől az ágy támlájára és rám néz.
- Nem keltettelek fel? – kérdezem és közben nekidőlök az ajtófélfának.
- Le sem feküdtem.
- Miért?
- Mert fáj a lábam.
Ekkor eszembe jut a fájdalomcsillapító, amit hoztam. Gyorsan előveszem a zsebemből.
- Be akarsz venni egyet?
- Hát, jól jönne most egy.
- Oké.
Odamegyek hozzá és odaadom neki a levél gyógyszert.
- Hozzak vizet?
- Megköszönném.
Lemegyek a konyhába, öntök egy pohárba vizet, majd felviszem Felixnek.
- Tessék.
- Kösz.
Bekapja a gyógyszert, iszik rá, majd a poharat leteszi a laptop mellé.
- Nem ülsz le?
Tétován körbenézek és rövid habozás után leülök az ágy végére. Ülhettem volna akár a székre is, de most valamiért így éreztem helyesnek… és persze így közelebb is vagyok hozzá. Leveszem a baseball sapkámat és lerakom magam mellé.
- Este is áthozhattam volna a gyógyszert.
- Nem volt annyira fontos.
- Tényleg? De hát azt mondtad, hogy nem aludtál.
- Mindegy. Jó ez így is.
- Megnézeted orvossal?
- Mit?
Az égre emelem a tekintetem, majd nagyot sóhajtok.
- Szerinted? A lábadat.
- Nem.
- Miért nem?
- Kellene?
- Hát, ha fáj, akkor talán jobban járnál, ha megnézetnéd.
- Gondolod? – kérdezi vigyorogva.
- Igen. Ez komoly dolog, ne vigyorogj.
- Oké. Így jobb?
Lefelé görbíti a száját. Így most pont olyan, mint a hisztis kisgyerekek. Akármennyire is próbálok szigorúnak tűnni, egy pillanatra elmosolyodom, de aztán újra komolyan nézek rá.
- Tényleg komolyan kérdeztem.
- Tudom. – beletörődötten sóhajt - Délután elvisz az egyik haverom kocsival.
- Rendben. Egyedül vagy itthon?
- Igen. – válaszolja komoran.
Mondjuk ez logikus, mert nem hallottam eddig senkit sem a házban Felix-en kívül. Azért az érdekelne, hogy miért van egyedül, de kivételesen most nem kérdezem meg, mert látom Felix-en, hogy megváltozott a hangulata… és nem a jó irányba.
Mivel az ágy végénél ülök, rálátok a szekrényre. Az egyik polcon kupák és érmek sorakoznak.
- Szabad?
Bólint, így felállok és odamegyek a szekrényhez.
- Hány éves vagy? – kérdezem hirtelen.
Felix a kérdésem hallatán hangosan felröhög.
- Miért?
Kérdő tekintettel ránézek, mire elvigyorodik.
- Huszonöt.
Visszafordulok a szekrény felé.
- Ahhoz képest sok díjad van.
- Régóta focizok.
- Mióta?
- Gyerekkorom óta. Mi ez a faggatózás?
Felixre nézek. Már majdnem azt hiszem, hogy zavarja a kérdezősködésem, de a mosolya elárulja, hogy erről szó sincs.
- Csak érdekelt.
Visszaülök az ágy végére. Igazából fogalmam sincs, hogy miről beszélgethetnénk. Talán mennem kéne…
- Ma is mész futni? – kérdezi Felix.
Mintha tudná azt, hogy mire gondolok.
- Igen.
- Most reggel?
- Van jobb ötleted?
Inkább visszakérdezek. Most hogy vele vagyok, nem nagyon akaródzik mennem… pedig előbb vagy utóbb muszáj lesz.
Összekapcsolódik a tekintetünk. Egy ideig várnom kell a válaszára.
- Hát… maradhatsz is, ha akarsz.
- Te szeretnéd?
- Igen.
- Oké. Végül is… ráérek.
Elfordítom a tekintetem róla és kinézek az ablakon. Na, nem azért, mert érdekel az, hogy mi van kint… csak zavarban vagyok, mint általában mindig, ha hosszan szemezek Felixszel. Ez persze gyakorlatilag felesleges mozdulat volt, mert ugyanúgy érzem magamon Felix tekintetét. 
- Én is kérdezhetek pár dolgot?
Felixre nézek. Valójában nem szeretem, ha faggatnak, de olyan kedves a tekintete, hogy nem tudok neki nemet mondani.
- Persze. – válaszolom kissé idegesen - Mit szeretnél tudni?
- Tudom, hogy nem illik megkérdezni, de…
- Az illem mióta gátol meg téged valamiben? – vágok a szavába mosolyogva.
Széles vigyor terül el az arcán.
- Igaz. Egyébként a korodva voltam kíváncsi.
- Huszonhárom vagyok.
- Mi a munkád?
- Újságíró vagyok.
- Tényleg? – kérdezi csodálkozva.
- Igen. És mint megtudtam, Karin is az.
Bólint.
- Te mit dolgozol?
Már régóta kíváncsi vagyok arra, hogy ő mivel foglalkozik.
- Villanyszerelő vagyok. Tudom, nem nagy szám, de…
- Ugyan. Ha szereted a munkád, akkor tök mindegy, hogy mit csinálsz.
Tudom, hogy nem szép dolog egymás szavába vágni, de úgy láttam rajta, hogy szabadkozni akar, pedig semmi oka rá.
- Így gondolod?
- Igen. – vállat vonok – Egyébként eredetileg Bernd is villanyszerelő.
- Tudom. Amúgy azért is ez a melóm, mert így van időm a focira.
Mosolyogva bólintok.
- Hogyhogy ide költöztél? - néz rám kérdőn Felix.
Elszorul a torkom. Lenézek az ágytakaróra. Valamiért mindig totál kiver a víz, ha erről kell beszélnem. Persze ő nem tehet arról, hogy ez a téma kellemetlen nekem… nem tudja, hogy mi történt. Igazából csak kevesen tudnak erről. Természetesen nem azért, mert szégyellem… csak fáj, hogy elvesztettem anyut.
- Sam?
Felpillantok. Talán lehet rajtam látni, hogy mi megy végbe bennem vagy talán Felix érzi, hogy ez egy fájdalmas téma, mert közelebb csúszik hozzám az ágyon, így most közvetlenül előttem ül. Megfogja a kezemet.
- Hideg a kezed. – állapítja meg.
- Tudom. Én…
- Ha nem akarsz válaszolni, nem kell.
Szinte ugyanazt mondja, amit én mondtam neki tegnap.
- Ne lopd el a szövegem.
Halványan elmosolyodom. Nagyon rendes, amiért nem erőlteti. Látom a szemében, hogy aggódik értem. Ez jól esik. Most valahogy örülök annak, hogy itt van velem… vagyis hogy én vagyok nála. Megnyugtat a jelenléte. Úgy érzem, hogy neki bármint elmondhatok.
- Amerikában születtem és eddig ott is éltem. Csak a nyarakat töltöttem itt Rachnél.
- Rach?
- Rachel. Igen. Ő a nagynéném. Anyu húga.
Bátorítóan bólint, úgyhogy folytatom, bár igyekszek rövidre fogni és csak a lényeget elmondani. Annál előbb túl vagyok rajta.
- Kábé másfél éve kiderült, hogy anyu beteg… Rákos lett. Jártunk vele kezelésekre, de már túl késő volt. Én… fél évre rá elveszítettem.
Becsukom a szemem, így pontosan magam előtt látom mindazt, ami akkor történt. Érzem, hogy az első könnycsepp legördül az arcomon. Gyorsan letörlöm, de tudom, hogy Felix észrevette, mert egy kicsit megszorítja a kezemet. Erre kinyitom a szememet és ránézek.
- Ezután már nem akartam ott maradni. Rach felajánlotta, hogy költözzek ide… és most itt vagyok.
- Sajnálom.
Bólintok és az első kósza könnycseppemet követi egy második, majd egy harmadik. Felix még közelebb csúszik hozzám és átölel. Nagyot sóhajtva ölelem át a nyakát. Nem sírok, egyszerűen csak szomorú vagyok.
Felix végigsimít a hátamon.
- Tudom, hogy ez nem vígasztal, de… örülök annak, hogy itt vagy.
Elmosolyodom és még szorosabban bújok hozzá. Ez biztosan nem zavarja, mert az ő karjai is szorosabban fognak át. Ettől az apró mozdulatától rögtön gyorsabban kezd el verni a szívem.
- Köszönöm.
Nem látom, de érzem, hogy mosolyog. Legszívesebben el se engedném, de hát azért a végtelenségig mégse ülhetünk itt ölelkezve. Kissé elhúzódom tőle, de csak annyira, hogy láthassam az arcát. Ő nem enged el, bár egy kicsit lazít az ölelésén. Belenézek az égszínkék szempárba. Nem tudok megszólalni, csak nézem. Igazából teljesen kikapcsolt az agyam és szerencse, hogy ülünk, máskülönben tuti, hogy már összerogytam volna.
Egy kicsit közelebb hajol hozzám. Az orrunk már majdnem összeér. Vár egy kicsit, majd még közelebb húz magához…
…és megcsókol.


Abban a csókban benne volt minden, aminek benne kellett lennie. Édes volt és határozott, ugyanakkor roppant gyengéd és figyelmes.
Amikor elválunk, Felix kajánul rám vigyorog.
- Jobban vagy?
Grimaszolok. Visszatért a régi arrogáns Felix.
- Igen.
- Akkor jó. - mondja kicsit halkabban.
Megint szorosan magához ölel. Boldogan bújok oda hozzá. Annak ellenére, hogy vannak rossz tulajdonságai – mondjuk kinek nincsenek? -, sok mindent szeretek benne. Például… az illatát. És a szemét. És a szeme körüli ráncokat, amikor nevet. És… tulajdonképpen elég hosszú lenne a lista, ha most mindet felsorolnám.
- Nem vagy éhes? – kérdezi Felix.
- Egy kicsit.
- Szereted a pizzát?
Homlokráncolva ránézek. Ahogy kinézek az ablakon, látni, hogy még a reggeli időkben járunk.
- Reggelire pizzát?
- Miért ne?
Vállat vonok.
- Hát jó.
- Milyet?
- Négysajtosat.
Felix kiveszi a telefonját a zsebéből és rögtön tárcsáz. Magának Hawaiit kér. Az egész beszélgetés alig tart egy percig.
- Ez gyors volt.
Elneveti magát.
- Van már benne rutinom.
Amíg a pizzákra várunk, zenét hallgatunk a laptopján. Több szó nem esik a családunkról és rólunk sem, de nem is baj. Igaz, hogy én még nem tudok a családjáról semmit, de bízom abban, hogy előbb vagy utóbb ő is a bizalmába fogad majd engem.


Egészen egyig maradok Felixnél. Ezután hazamegyek, mert a haverja negyed kettőre jön érte és ma még amúgy sem találkoztam Rachékkel.
Mielőtt elválunk, megígértetem vele, hogy ír, ha végez az orvosnál.


- Sam? Te vagy az?
- Igen.
Bemegyek az étkezőbe, ahol Rach és Lisa épp ebédelnek.
- Bernd?
- Georgnál. Merre voltál?
- Felixnél. – mondom közömbösen.
- Mármint a szomszéd Felixnél? – néz rám kérdőn Rach.
- Miért, ismersz másik Felixet is?
- Mióta ismered?
- Egy ideje. Miért?
Vállat von.
- Csak kérdeztem. Nem ülsz le?
- Kösz, nem. Nem vagyok éhes.
- Rendben.
- Bemegyek a szobámba, dolgozok egy kicsit.
- Jól van.
- Sammy, játszol velem ebéd után? – kotyog bele a beszélgetésünkbe Lisa.
- Igen. Egyébként… jó étvágyat!
Sietős léptekkel átmegyek a szobámba. A baseball sapkámat a mobilommal meg a kulcsommal együtt ledobom az ágyamra, majd odaülök az íróasztalomhoz és bekapcsolom a laptopomat.


Kész vagyok a cikkel, ezért rögtön el is küldöm Billnek, a főnökömnek. Amint rákattintok a küldésre, elkezd rezegni a mobilom. Mivel többet is rezzen, rájövök, hogy hívnak, úgyhogy felpattanok a székről és odalépek az ágyhoz, ahol a mobilomat hagytam. Elmosolyodom, amikor meglátom Felix nevét a kijelzőn.
- Szia!
- Szia!
- Na? Mit mondott az orvos?
- Semmi komoly. Csak megrándult. A doki szerint egy hétig kell pihentetnem, aztán újra focizhatok.
- Az jó. Ennek örülök.
- Ja, én is. – kis szünet után folytatja - Azért még átjössz?
- Persze. Mikor?
- Mondjuk most?
- Most? De hát nemrég jöttem el tőled. – válaszolom nevetve.
- Tényleg?
- Igen. A fejedet nem nézte meg az orvos?
- Kellett volna?
- Hát… az emlékezetkiesést kezelni kell.
- Kezelhetnéd te is.
- Én nem vagyok orvos.
- Nem? Azt hittem… akkor most kivel is beszélek?
Nagyot nézek. Mi van? Már majdnem beveszem a dumáját, de aztán leesik, hogy csak szórakozik.
- Mivel tudnálak emlékeztetni arra, hogy ki vagyok? – kérdezem mosolyogva.
- Egy csókkal.
- Kicsit sokat kérsz, nem?
- Amikor ma nálam voltál, nem tiltakoztál.
- Ó, szóval már emlékszel rám?
- Téged nem lehet elfelejteni. – mondja komolyan.
Szinte magam előtt látom a rosszfiús vigyorával együtt. Hogy lehet az, hogy már most hiányzik?
- Ennek örülök.
- Holnap akkor átjössz?
- Igen. Mikor?
- Amikor neked jó.
- Délelőtt? Délután Lisára kell vigyáznom.
- Oké. Jöhetsz úgy is, mint ma.
- Olyan korán?
- Akár. Én itthon leszek.
- Jól van.
- Akkor… szia!
- Szia!
Már rég leraktuk a telefont, de még mindig mosolygok.
Hogy lehet valaki ilyen aranyos?


A telefonbeszélgetésünk után Lisával játszottam egész délután, este pedig Karinnal beszéltem az interneten. Megbeszéltük, hogy a szokásos időben és a szokásos helyen – azaz fél tizenkettőkor és a házunk előtt – találkozunk.


Lefekvés előtt Felixen jár az eszem. Ki máson is járhatna? Elveszem a telefonomat az éjjeli szekrényről és úgy döntök, hogy most én írok neki.

Hogy vagy? Túléled reggelig a fájdalomcsillapítókkal?

Pár perc múlva meg is érkezik a válasz.

Veled jobban ellennék, de talán bírok várni reggelig.

Mosolygok. Tulajdonképpen, amikor Felix eszembe jut – ami elég gyakran van -, mindig mosolygok vagy vigyorgok.

Talán?

Elküldöm a választ. Hamarosan rezeg is a mobilom.

Megígérem.

Gyorsan bepötyögöm az üzenetemet.

Helyes. Nem akarok feleslegesen átmenni. Jó éjt!

Kis idő múlva már jön is a válasza.

Neked is.

Bólintok egyet a levegőbe és visszarakom a mobilomat az éjjeli szekrényre.
Fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan történt, de most már saját magam előtt sem titkolhatom tovább és be kell vallanom, amit érzek…
…nevezetesen azt, hogy menthetetlenül és totálisan beleszerettem Felixbe.

2014. május 22., csütörtök

6. fejezet - Szombat

Csörgésre ébredek. Álmosan kinyújtom a karom és megpróbálom csukott szemmel lenyomni az órát, de többszöri próbálkozásra sem sikerül, úgyhogy kénytelen vagyok kinyitni a szemem és úgy elhallgattatni az az átkozott órát. Végre csend van megint.
Kár, hogy nem lehet átaludni egy egész napot. Ha lehetne, könnyűszerrel megtenném. Semmi kedvem ahhoz a hülye focikupához.


Visszagondolok az előző pár napra. A hét többi napja viszonylag monoton módon telt: felkeltem, futottam, reggeliztem, dolgoztam, Lisáért mentem az oviba, ebédeltem, Karin nálam volt vagy én voltam nála, vacsoráztam, lefeküdtem aludni.
Szerencsére Felixszel nem találkoztam, ma viszont tuti, hogy látni fogom, mert hát ugyebár az ő csapata is részt vesz a kupán.


A kupa egy óra/fél kettő fele kezdődik – nem tudom pontosan -, de nekünk egy kicsit előbb kell mennünk, ugyanis Rachnek segítenie kell a szervezőknek. Ez itt amolyan hagyomány. Ha van valamilyen rendezvény, akkor az emberek tortát sütnek, salátát csinálnak vagy innivalót vesznek… bármint, a lényeg az az, hogy hozzájáruljon mindenki valamivel. Ezeket utána eladják, a bevétel pedig jótékony célra megy. Rachcsel már tegnap megcsináltuk a feketeerdő tortát, mi azt fogjuk vinni.
Felkelek, közben pedig azon töprengek, hogy mit csináljak.
Muszáj ott lennem, mert Bernd sajnos dolgozik és így nekem kell vigyázni Lisára, ezért semmiképpen sem bliccelhetem el ezt a mai programot. Azt viszont senki sem mondta, hogy feltétlenül beszélnem kell Felixszel – na, nem mintha akarnék -, úgyhogy annyit talán megtehetek, hogy elkerülöm.
Felöltözök és elmegyek futni. Ez már megszokott programom, úgysem tudnám nagyon mással elütni az időt.



Ma többet futottam, mint szoktam, úgyhogy egy kicsit jobban kifulladtam, mint általában. Leülök a bejárat előtti lépcsőkre, hogy kifújjam magam. Felemelem a fejem, amikor nevetésre leszek figyelmes. Körbenézek és meglátom a szőke lányt Felixék háza előtt. Kisvártatva megjelenik Felix is. A szőke lány odamegy hozzá, átkarolja a nyakát és megcsókolja.
Ez annyira lesokkol, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok, majd miután rájövök arra, hogy bármelyikük megláthat, gyorsan felpattanok és könnybe lábadt szemmel bemegyek a házba.
Most nem akarok találkozni Rachcsel, ezért inkább leülök a pincébe vezető lépcsőre.
Komolyan mondom, lassan már meg sem kéne lepődnöm Felixen. Tudhattam volna, hogy van valami köze a lányhoz… igen, tudhattam volna, csak nem akartam elfogadni. Lassan be kellene látnom, hogy Felixszel nincs, nem lehet közös jövőm, úgyhogy talán ki kéne már végre vernem az ostoba fejemből őt. Csak ez nem olyan egyszerű…
Főleg úgy nem, hogy mindezek ellenére kezdek belezúgni.


Kopognak az ajtómon.
- Sam?
- Igen?
- Kész vagy?
- Persze.
Gyorsan átöltöztem, mert nem a futós cuccomban akarok menni a kupára, még ha nem is kell kiöltözni. Azért az már gáz lenne.
Kinyitom az ajtót.
- Indulhatunk.
- Oké.


Amint odaérünk a focipályára – kábé tíz percre van tőlünk -, Rach rögtön elmegy a büfébe, hogy berakassa a tortát a hűtőbe. Lisával a pálya szélén maradok és körbepillantok. Egyelőre nem sok ismerős arcot látok.
Kis idő múlva Rach visszatér hozzánk.
- Keress egy helyet, Sam!
Bólintok és sóhajtva elindulok az egyik asztal felé. Fogalmam sincs, hogy melyiket válasszam – bőség zavara -, de azt tudom, hogy nem ülök első sorba. Az túl közel lenne Felixhez.
- Sam?
Megfordulok. Karin integet felém. És hol ül?
Hát persze, hogy az első sorban.
- Sziasztok!
Az asztalnál hárman ülnek: Karin, Lukas és Holger. Leülök Karin mellé és magam mellé ültetem Lisát. Így most mi lányok ülünk az egyik oldalon, a fiúk pedig a másikon.
- Kértek valamit inni? – kérdezi Holger.
- Igen, köszi.
Leadjuk neki a rendelésünket, ő pedig elmegy. Karin felé fordulok.
- Mikor is kezdődik?
- Fél kettőkor. Azaz – Karin az órájára néz – tíz perc múlva. Látod, már jönnek is ki a csapatok.
Arra nézek, amerre a barátnőm mutat. Valóban, a csapattagok szép sorban jönnek ki a tornateremből. Gyorsabban kezd el verni a szívem, amikor meglátom Felixet. Becsukom a szemem és mélyen beszívom a levegőt. Jó lenne, ha nem remegnék itt, mint a kocsonya.
Szerencsére Holger eltereli a figyelmemet, mert elém rakja az üdítőmet. Hálásan bólintok és nagyot kortyolok belőle.
- Szerintetek ki nyer? – hajol előrébb kissé Holger.
- Nem tudom, rám ne nézz. Nem nagyon vagyok tisztába a csapatokkal. - megeresztek Holger felé egy sajnálkozó mosolyt.
- Szerintem Peterék nyernek. – közli Karin.
- Peter?
Ezt a nevet korábban még sosem hallottam Karintól.
- Igen. Mindig ők nyernek. Nézd, az a barna hajú srác Peter.
Hát persze, hogy Felix csapattársa. Ki más is lehetne?
Közelebb csúszok Karinhoz, hogy csak ő hallja, amit kérdezek.
- Ki ez a Peter?
Karin kicsit elpirul. Nocsak… ezt eddig még nem láttam tőle. Csak nem tetszik neki?
- Két házzal arrébb lakik. Jó focista.
- Tetszik?
- Mi? Miért kérdezed?
Kicsit megsajnálom Karint, amiért faggatom, mert most már teljesen zavarban van.
- Ugyan már! Látszik, hogy odavagy érte.
- Nem igaz. – tiltakozik kissé erőtlenül.
- De igen.
Karin még mindig nem akar nyilatkozni Petert illetően… talán hagynom kellene, de ahhoz – mint mindig – túl kíváncsi vagyok.
- Biztos jó fej lehet. - mondom közömbösen.
- Igen, az.
- Tényleg?
- Hát jó. – Karin most már mosolyog. – Régóta tetszik Peter, de eddig nem sokszor beszéltünk.
- Miért?
- Mert észre sem vesz.
Egy kicsit meglököm Karint.
- Majd eljön a te időd is.
- Remélem. – mondja sóhajtva.
A beszélgetésünket Holger szakítja félbe.
- Na végre! Kezdődik.
Mindannyian a pálya felé fordulunk. A meccsek jóval rövidebbek, mint általában, de ez annak is köszönhető, hogy sok a csapat és estére már győztest kell hirdetni. Valójában egészen egyszerű a lényeg: a csapatok játszanak egymással – már előre kisorsolták, hogy ki kivel csap össze - és akik nyernek, továbbjutnak a következő körre.
Az első meccset Felixék csapata kezdi. Jól játszanak – a harmadik percben gólt is szereznek. Ezt követi még egy, majd a bíró sípol és a meccsük véget ér. Persze mindenki Felixet élteti, egyértelmű, hogy sok a szurkolója. Most másik csapatok fognak játszani, ezért ők lejönnek a pályáról. Amikor elindulnak az asztalok felé – az asztaluk körül szinte tolonganak a rajongók -, egy pillanatra találkozik a tekintetem Felixével.
Gyorsan elkapom a fejem és inkább az üdítőmre koncentrálok. Az igazat megvallva zavarba jöttem egy kicsit. 
A csapatok sorra követik egymást és véget is ér az első kör. Megint Felixék csapatán van a sor és megint nyernek, igaz, most „csak” egy góllal.
- Sammy! Szomjas vagyok.
- Oké, Lisa, mindjárt hozok neked inni. Mit szeretnél?
- Almalevet.
- Rendben. Addig maradj itt, jó?
Lisa bólogat, én pedig felkelek és beállok a sorba.
- Hogy tetszik a kupa?
A hang olyan közelről jön, hogy megborzongok. Ezt a hangot bármikor felismerném – Felix az. Nem fordulok felé, még mindig háttal állok, úgy válaszolok.
- Egész jó.
- Látom, Bachmann-nal vagy.
- Karin a barátnőm.
Pontosan tudom, hogy kire gondol, de még a kupa előtt elhatároztam, hogy hűvös és távolságtartó leszek, ezért szándékosan válaszolok neki így.
- Én Holgerre céloztam. – fújtat mérgesen.
- Ő is egész jó fej.
- Tényleg? 
- Igen. Ha ismernéd…
- Ismerem.
- Nyilván nem elég jól.
- Nehogy azt mondd, hogy bejön neked.
- És ha bejön? Mi közöd hozzá?
Gondolatban most adok magamnak egy ötöst. Egész jól játszom a nem törődöttet.
Sorra kerülök, ezért kérek Lisának egy almalét, majd fizetek. Felix kiáll a sorból és elém áll.
- Tényleg bejön?
Ránézek. Nem tudom, hogy milyen jogon kéri ezt tőlem számon, amikor neki barátnője van…
- Hogy hívják azt a lányt?
Nem túl feltűnően az asztaluknál vihorászó szőke lányra mutatok. Felix értetlenül bámul rám.
- Lena. Miért?
- Miért nem inkább vele vagy? Ha már egyszer a barátnőd…
Elmegyek Felix mellett és visszaülök az asztalunkhoz. Kinyitom Lisának az innivalót, majd odaadom neki. A többiek nyilván nem vették észre, hogy Felixszel beszéltem, mert nem tették szóvá.
Ez a kör is lezárul és elindítják a következőt. Felix rám pillant, mielőtt kimenne a pályára. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, nem lehet leolvasni semmit sem az arcáról.
Ezt a meccset is megnyerik – igaz, Felix nem rúgott gólt -, így pedig bent vannak a döntőben. Amint visszaérnek az asztalukhoz, hangos üdvrivalgás tör ki. Ez azért már kicsit túlzás, nem? Mintha Isten lenne… tisztára úgy viselkednek vele a többiek.
Feltehetően Holgernek sem tetszik ez a túlzott rajongás, mert szóvá teszi.
- Hogy ajnározzák, pedig nem egy Maradona.
- Lehet, de itt a legjobbak között van. Tudod jól. – közli Karin egyszerűen.
- Jó, de ez azért már túlzás, nem?
- Ha folytatod a focit, talán te is köztük lennél.
Kérdőn pillantok Holgerre.
- Te is fociztál?
- Igen. Még régen.
- Ugyan már, ne szerénykedj. – Karin felém fordul, úgy magyaráz – Holger is Peterék csapatában volt. Sorra nyerték a díjakat, de aztán ez a hülye kilépett.
- Azért, mert a munkám fontosabb volt. – javítja ki Holger a húgát.
- És nem hiányzik?
- Nem. A munkám sok időmet elveszi.
Úgy látom Holgeren, hogy nem szívesen beszél erről, úgyhogy inkább nem firtatom. Szerintem volt valami konfliktus Holger és Felix között, mert egyikük sem szívleli a másikat.
- Hozok sütit, kértek ti is? – kérdezi Holger.
Mindenki elmondja, hogy ki mit kér.
- Várj! Segítek. – Karin feláll az asztaltól és a bátyja után megy.
Nem kell sokat várni rájuk, hamarosan vissza is érnek hozzánk – sütivel telepakolva. Én persze Rach tortájából kértem – imádom.
Mialatt sütizünk, elkezdődik a döntő. Eléggé egyformán játszik mindkét csapat. Már-már azt hisszük, hogy hosszabbításra lesz szükség, mert nem született gól, de az utolsó percben az ellenfél egyik játékosa felrúgja Felixet, mire a bíró tizenegyest ítél. Nagy felháborodást kelt Felix rajongóinak körében az, hogy az ellenfél szabálytalankodott. A tizenegyest Felix fogja rúgni. Odabiceg a labdához és könnyűszerrel berúgja. Ezután persze mindenki őt ünnepli.
Egy pillanatra én is megijedtem, amikor láttam Felixet felbukni, de gyorsan lehiggadtam. Hiszen ott van a barátnője, aggódjon érte csak ő.
A döntő után következik az eredményhirdetés. Az első három helyezett díjat kap, de minden résztvevőnek jár egy oklevél. A díjakat a csapatkapitányok veszik át. Amikor Felix kimegy, hogy átvegye a legnagyobb kupát, megint hallani a rajongók éljenzését. Komolyan mondom, már kezdem unni ezt a folytonos éljenzést.
Az eredményhirdetés után Racht leváltják, így – mivel már esteledik - hazamegy Lisával. Kicsivel később mi is elindulunk hazafelé. Holger előremegy Lukasszal, mi egy kicsit még beszélgetünk Karinnal, mielőtt követné a tesóit.


Tulajdonképpen a mai nap egész jó volt. Még jobb is lehetett volna, ha nem kántálták volna folyton Felix nevét.
Még egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, úgyhogy kimegyek a kertbe és leülök a padra. Attól függetlenül, hogy sötétedik, egészen kellemes az idő. Szerencsére ma az eső sem esett.
Zajt hallok, így arrafelé pillantok. Felix az. Ez mondjuk nem meglepő, mert szomszédok vagyunk és a zaj az ő házuk felől jött. A kulcsaival zörög. Most biztosan bemegy, pedig akartam vele beszélni. Minek áltatom magam? Igenis érdekel, hogy hogy van. Végül is elég nagyot bukott… és ha nem róla lenne szó, akkor is érdeklődnék.
- Hogy vagy?
Még mindig a kulcsaival babrál, lehet, hogy meg sem hallotta, amit kérdeztem. Talán egy kicsit hangosabban kellett volna kérdeznem…
De úgy látszik tévedtem, mert meghallotta. Eljön a bejárattól és a kerítéshez sétál. Látni rajta, hogy még sántikál.
- Egész jól.
- Nem fáj?
- Nem vészes. Túlélem.
Átmászik a kerítésen – most nem ugrik, biztosan nem akarja erőltetni még jobban a lábát – és leül mellém. Pont úgy, mint amikor átjött Lisával játszani.
- Aggódtál értem?
Felé fordítom a tekintetemet. Kis mosoly bujkál a szája körül.
- Elég durva esésnek tűnt.
- Hát, lehet, de szerencsére nem törött el semmim, úgyhogy minden oké.
Bólintok és a kertre nézek. Ha sokáig nézek a szemébe, zavarba jövök.
- Egyébként… gratulálok. – vetem oda félvállról.
- Egyébként… kösz.
- Mondjuk… nem mintha számítana. – motyogom félhangosan.
- Miért?
Megint ránézek.
- Annyi rajongód van, hogy szerintem fel sem tűnik neked eggyel több vagy kevesebb gratuláció.
- Attól függ, hogy kiről van szó.
Mélyen a szemembe néz. Totál zavarba ejtő ez a kékség. Ez már nem természetes, az már egyszer biztos.
- A te esetedben… számít. – mondja Felix.
- Miért?
Már-már suttogok, nehogy megtörjem ezt a pillanatnyi idillt. Nem tudom, hogy miért, de fontos a válasza.
Megvonja a vállát és elfordítja a tekintetét. 
- Bachmann-nal mi a helyzet?
Kicsit összezavarodom, ami Felix jelenléte miatt egyáltalán nem meglepő. Hogy jön ide most Holger?
- Mi lenne?
Értetlenül nézek rá. Csak profilból látom az arcát, így nem tudom, hogy mi járhat most a fejében.
- Tényleg bejön?
Ugyanazt a kérdést teszi fel, mint a kupán. Nem tudom, hogy miért izgatja őt ez ennyire.
Végre megint a szemembe néz. Eléggé komor az arca.
- Jó fej, de… ennyi. Alig ismerem még.
Megenyhülnek az arcvonásai. Valamiért számít neki a válaszom… de miért? Hiszen neki ott van a szőke lány…
- Miért nem bírjátok egymást?
Látszik rajta, hogy váratlanul éri a kérdésem.
- Miért érdekel?
- Csak… Holger mondta, hogy együtt fociztatok régen. És úgy vettem észre, hogy egyikőtök sem igazán bírja a másikat.
- Ő nem mondta, hogy miért?
- Nem.
Hallgatásba burkolózik. Talán mégsem volt okos gondolat tőlem, hogy felhoztam ezt a témát… de hát ő is mindig faggat. Néha igazán válaszolhatna ő is egy-két kérdésemre.
- Figyelj… hagyjuk. Ha nem akarsz válaszolni, nem kell. – mondom kissé sajnálkozva.
Végre valahára megint rám néz.
- Régen tényleg együtt fociztunk. Jó haverok voltunk, de Holger gyakran kihagyott egy-egy meccset. Aztán persze kiakadt, amikor én lettem a csapatkapitány és nem ő. Tavaly a kupa előtt volt egy fontos meccsünk, ahol mindenképpen számítottunk rá, de nem jött el. Ezután a többiek nem akarták, hogy továbbra is a csapatban legyen, úgyhogy… kirúgtuk. Ő persze engem hibáztat, mert szerinte én beszéltem rá erre a többieket, de pont fordítva történt.
Ó! Nem is sejtettem, hogy ilyesmiről van szó… Igazából ezt nem igazán tudom elképzelni Holgerről, de még nem ismerem annyira és amúgy sem hiszem, hogy Felix hazudna nekem egy ilyen dologban. Egyébként is őszintének tűnik.
- Sajnálom.
- Ugyan! Nem te hagytál cserben minket.
- Nekem azt mondta, hogy ő lépett ki.
- Tényleg? Hiába, soha nem ismerné be, hogy elcseszte. – mondja dühösen Felix.
- Ezért nem tetszik neked, ha vele beszélek?
- Én már tudom, hogy milyen. Te még nem. – mondja vállvonogatva.
- Na és Lena?
Úgy érzem, hogy most egészen őszintén tudunk beszélni egymással, ezért is kérdeztem meg tőle ezt. Ez a másik dolog, ami érdekel.
- Mi van vele?
Nem válaszolok, csak kérdőn nézek rá. Kis idő elteltével látom rajta, hogy leesik neki az, amit a kupán mondtam neki. Nevezetesen az, hogy ő a barátnője.
- Miből gondolod, hogy van köztünk valami?
- Láttalak titeket csókolózni. – mondom kicsit elpirulva.
Elfordítom róla a tekintetem és lenézek a földre. Úgy érzem magam, mint egy kukkoló. Pedig nem szándékosan figyeltem őket… Jó, kíváncsi voltam, de azért ezt még egészséges kíváncsiságnak nevezném.
- És?
Megint a szemébe nézek. Mosolyog, de látszik rajta, hogy élvezi azt, ha zavarba hoz.
- Tudod mit? Felejtsd el! – mondom durcásan és elkapom róla a tekintetem.
Utálom, ha hülyének néznek vagy ha szórakoznak velem. És Felix most pont azt teszi.
- Hé!
Finoman meglöki a lábamat a lábával. Pont úgy, mint azon a délutánon.
Még mindig nem nézek rá. Felix nagyot sóhajt és megfogja a kezemet. Erre már felé fordítom a fejemet. A keze kellemesen meleg és ugyanazt a bizsergést érzem, mint amikor kezet fogtunk.
- Lenával nem járunk… már.
A szívem hevesebben kezd el verni. Hogy lehet az, hogy egyetlen mondat így megbolondít?
- Mióta?
- Egy ideje.
Felhúzom a szemöldököm.
- Hát, én nem csókolózok olyannal, akivel nem járok.
- Nem én csókoltam meg, hanem ő engem. – helyesbít Felix.
- Az nem számít.
- De igen. – kissé megszorítja a kezemet – Engem már nem érdekel Lena Miért nem hiszed el?
Nagyot nyelek. Annyira szeretnék hinni neki… de valamiért még mindig úgy érzem, hogy távol kéne tartanom magam tőle. Hiszen tegnap is átvert, mert helyettem a haverjaival volt. Az mondjuk más kérdés, hogy ettől függetlenül meddig tudom még megjátszani a távolságtartót…
- Tegnap jól szórakoztál?
- Mikor? – kérdezi homlokráncolva.
- Este. A haverjaiddal.
Felix elvigyorodik.
- Utánam leskelődsz vagy mi?
Morcosan nézek Felixre, de ő továbbra is csak vigyorog.
- Futni voltam és pont akkor értem vissza, amikor te elmentél.
- Mondtam neked, hogy halasszuk el.
- Írhattál volna, hogy ne várjalak.
- Te vártál rám?
Megint ugyanolyan arrogáns, mint az első találkozásunkkor. Hirtelen elmegy a kedvem ettől a beszélgetéstől. Elhúzom a kezemet és felállok.
- Igen, képzeld, vártam, mert… megbeszéltük.
- Már bocsánatot kértem. Mit csináljak még?!
- Semmit. Tudod, én… nem várok el tőled semmit.
Felix beletúr a hajába. Feltehetően felidegesítettem, de hát mit várt?
- Jó, akkor én most lépek.
Bólintok. Tudom, hogy elszúrtam, de utálom, ha hülyének néznek.
Hátat fordít nekem és elindul a kerítés felé.
- Ugye nem a kerítésen akarsz átmászni? – kérdezem rémülten.
Visszafordul és vállat von.
- Miért ne? Erre gyorsabb.
- És a lábad?
Elmosolyodik.
- Csak nem féltesz?
Nem bírom ki, muszáj visszamosolyognom neki.
- Talán.
- Talán? Az már fél siker. 
Rám vigyorog és átmászik a kerítésen. Az égnek emelem a tekintetem. Miért nem képes csak egyszer normálisan közlekedni?
- Jól vagy?
Azért kérdeztem rá, mert láttam, hogy egy pillanatra eltorzult az arca, amikor földet ért.
- Persze.
- Most az egyszer igazán körbemehettél volna.
- Így gyorsabb volt. De ha szeretnéd, akkor legközelebb a bejáratnál jövök
- Oké.
Egy ideig csak nézzük egymást. Igaz, hogy sötét van, de az utcai lámpa fénye megvilágít minket.
- Ha már nem fog fájni a lábam, elmehetnénk futni. – veti fel nagy sokára.
- Ne ígérj előre semmi. – válaszolom halkan.
Bólint.
- Jó. Most megyek.
- Rendben. És… ha van valami, szólj nyugodtan.
- Valami?
- A lábaddal. - motyogom kissé gyámoltalanul.
- Oké. Kösz.
Elindul – vagy inkább elkezd bicegni – a bejárathoz és én is bemegyek.


A házban tök sötét van. A többiek nyilván már alszanak. A szobámba érve rögtön megnézem az órát – elég későre jár az idő. Így már nem is csodálkozom azon, hogy mindenki alszik. Igazából sejtelmem sem volt arról, hogy már ennyi az idő. Úgy tűnik, hogyha Felixszel vagyok, az idő is elrepül.
Megrezzen a zsebemben a telefonom. Előveszem és rálesek – Felix írt egy sms-t.

Holnap reggel nincs kedved beugrani egy fájdalomcsillapítóval? Most fogyott el az utolsó.

Visszaírok neki.

De. Addig bírd ki. Kitartás!

Elküldöm és elmegyek zuhanyozni.
Érdekes, hogy mennyit minden változhat egyetlen nap alatt.
Igaz, hogy ma pocsékul indult a reggelem…
…viszont ez az este kárpótol mindenért.

2014. május 18., vasárnap

5. fejezet - Szerda

Reggel később kelek, mint szoktam. Ennek több oka is van. Egyrészt, mert nincs semmi dolgom egész délelőtt – a cikkemet már tegnap megírtam és el is küldtem -, másrészt, mert ma nem reggel, hanem este futok – mégpedig Felixszel.
Hihetetlen, nem?
Már az is nagy szám volt, hogy egyáltalán leállt velem beszélgetni, erre most futni fogunk – együtt. Igaz, hogy már voltunk együtt futni, de az inkább a véletlen műve volt és nem előre megbeszélt. Hiába, értékelni kell az élet adta apró örömöket is.
Felöltözök és kitakarítok, mert megígértem Rachnek. Persze amúgy sem nagy fáradtság és ez igazán alapvető tőlem. Rachnek és Berndnek így is annyi dolga van… legalább ezzel is segítek nekik.
Ezután gyorsan összeütök egy ebédet. Semmi extra: bolognai spagettit készítek. Nem csak én imádom, hanem a többiek is, ráadásul hamar megvan és egyszerűen isteni! 
Szerencsére időben készen vagyok. Nem akarom megváratni Karint. Zsebre vágom a kulcsomat meg a mobilomat és kimegyek a ház elé. Karin már az ajtó előtt áll. Elmegyünk a gyerekekért az óvodába.
Visszafelé meghívom újdonsült barátnőmet és az öccsét magunkhoz. Karin kétkedően pillant felém.
- Nem lenne gond?
- Dehogyis. Ha gond lenne, akkor nem hívtalak volna át titeket.
Látszik Karinon, hogy még vívódik magában. Úgy tűnik, tovább kell győzködnöm.
- Nálunk is ebédelhettek. Sok kaját csináltam.
Lukas megérinti a kezemet.
- Mit?
- Spagettit. – mondom mosolyogva.
- Karin, menjünk át Samékhez! Légyszi! – nógatja Lukas a nővérét.
- Szeretitek?
Karin álmodozva néz maga elé.
- Imádjuk.
- Akkor átjöttök?
- Tényleg nem baj?
- Mondtam már, hogy nem. Nyugi!
- Akkor rendben. Köszönjük.
Jókedvűen bólintok és bemegyünk a házba.


Megebédelünk, majd ebéd után a srácok bemennek Lisa szobájába játszani, Karin pedig bejön az én szobámba.
Leülök az ágyra és hellyel kínálom a barátnőmet. Leül az íróasztalomhoz úgy, hogy felém fordítja a széket.
- Szabad? – kérdezi a parafa táblámra mutatva.
- Persze.
Karin feláll és megszemléli a táblámon látható képeket.
- Ő anyukád?
Bólintok. Karinnak még tegnap beszéltem anyuról és az amerikai életemről. Általában nem vagyok ennyire nyílt olyanokkal, akiket rövid ideje ismerek – annak ellenére, hogy barátságos típusnak tartom magam -, de Karinnal más a helyzet. Benne valahogy megbízom és amúgy sem hiszem, hogy bárkinek is mesélne rólam intimebb dolgokat. 
- Szép volt. Hasonlítasz rá.
Megint bólintok. Erre most mit mondhatnék? Persze kedves tőle, hogy ezt mondta, de anyuról még most sem szívesen beszélek. Senkinek.
Karin visszaül a székre.
- Na és a barátaid?
- Mi van velük?
- Tartod velük még a kapcsolatot?
Vállat vonok.
- Mostanában nem írtam nekik.
- Miért?
- Nem nagyon tudok nekik mit írni.
- Ők szoktak neked?
- Igen.
- Szerintem örülnének annak, ha írnál nekik. Nyilván nem véletlenül érdeklődnek utánad.
Karinra nézek. Tulajdonképpen igaza van, de nem véletlenül jöttem el Amerikából. És egyébként is: mit írhatnék nekik? Már jó ideje nem hallottam felőlük, amikor még otthon voltam, már akkor is kerültem a társaságot. Félreértés ne essék, nincsen velük semmi bajom, de a történtek után csak magányra vágytam, hogy megemészthessem ezt az egészet.
- Talán majd írok nekik. – töprengek félhangosan.
- Jól van. Ne haragudj, amiért beleszóltam, de biztosan fontosak neked, ha raktál ki róluk képet.
Bólintok.
- Igen. Nincs kedved közös fényképet csinálni? Akkor azt is kirakhatnám. – vetem fel a hirtelen felmerült ötletemet.
- Kiraknád?
- Hát persze. Hiszen a barátnőm vagy.
Karin arca felderül.
- Én is a barátnőmnek tartalak téged.
- Örülök neki.
Felállok és előveszem az asztal fiókjából a fényképezőgépemet. Mindenféle hülye pózokat felveszünk, úgy fényképezkedünk. Vagy egy tucat fotót készítünk. Bekapcsolom a laptopomat és gyorsan kinyomtatjuk őket. Persze mindegyiket két példányban, hogy legyen Karinnak is. Amikor kész, átnyújtom neki a fényképeket.
- Tessék. Ezek a tieid.
- Köszi. Ez kedves tőled.
- Ugyan. Semmiség.
Felállok és kettő képet feltűzök a parafa táblára. 
- Jók lettek.
- Gondolod? Inkább ne mutogasd mások előtt.
- Rendben van. – válaszolom nevetve.
- Szerinted a srácok mit csinálnak?
- Nem tudom.
Hallgatózok, de nem hallok semmilyen zajt. Furcsa. Lisa általában nagy ricsajban szokott játszani.
- Talán meg kellene néznünk őket. – veti fel Karin.
- Jó ötlet. Gyanúsak.
Átmegyünk Lisához. Szerencsére nem csináltak semmilyen galibát – csak Lisa játékaival játszanak.
- Sammy! Éhes vagyok.
Lisa idejön hozzám és a kezét nyújtja felém. Felemelem és adok neki egy puszit.
- Miért, mennyi az idő? – kérdezem Karintól.
- Mindjárt hat. Jó sokáig itt voltunk.
- Fel sem tűnt.
- Nekem sem. Ideje mennünk.
- Nem akartok maradni?
- Á, már így is sokáig voltunk itt... és szerintem már a többiek is otthon vannak.
- Jól van.
Elköszönünk Karinéktól, majd Lisával kimegyünk a konyhába. Pont előpakolom a kaját, amikor megérkezik Rach. Időben jött – legalább együtt tudunk vacsorázni.


Vacsi után visszamegyek a szobámba és rendet rakok. Valójában nincs nagy rendetlenség, de valamivel le kell foglalnom magam hétig. Miután kész vagyok – az egész nem tartott öt percig -, átöltözök. A farmeromat lecserélem egy melegítőre, az ujjatlan felsőmet egy hosszú ujjúra és kiveszem a vékony, fekete pulcsimat a szekrényből. Mondjuk jobban szeretek pólóban futni, de már esteledik és kissé be is van borulva, úgyhogy kénytelen vagyok magammal vinni valami melegebbet.
Hét óra előtt pár perccel már kint vagyok a ház előtti lépcsőn. Tétován nézelődök, amíg meg nem látom Felixet. Lazán sétál a házuk felé. Biztosan edzésről jön, mert sporttáska van nála. Amint észrevesz, felállok és lesétálok a lépcsőkön.
- Szia! – mondom tétován.
- Helló! Mi újság?
- Hát, úgy volt, hogy futni megyünk.
- Ma?
Ettől a kis szótól rögtön lefagy az arcomról a mosoly. Remek! Én hogy vártam, hogy találkozzunk, erre tessék… ő meg totál elfelejtette.
- Mindegy. Nem lényeg. Most mennem kell.
Elindulok felé, de persze nem hozzá megyek, csak el akarok menni mellette, mert pont úgy áll, hogy útban van. Amikor mellé érek, megfogja a karomat.
- Hé! Tudom, hogy mára beszéltük meg, csak fáradt vagyok. Hosszú volt az edzés. Nem tehetnénk át máskorra?
Felnézek a szemébe.
- Mennem kell. – ismétlem komor arccal.
- Bocs.
Kirántom a kezemet a fogásából és gyorsan elindulok a földút felé.


Amikor olyan helyre érek, ahol nem jár senki, leroskadok a földre. Semmi kedvem futni. Az a helyzet, hogy csalódtam Felixben. Jó, az igaz, hogy nincs semmi közünk egymáshoz, de akkor is… Igazán megerőltethette volna magát és eljöhetett volna. Vagy ha ennyire elfáradt, akkor dobhatott volna egy sms-t, hogy ne várjak rá… vagy valami. Vagy ez csak nekem tűnik ennyire alapnak?
Dühösen letörlöm az első könnycseppet, ami végiggördül az arcomon. Ritkán szoktam sírni és azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont Felix miatt fogom itatni az egereket.


Fogalmam sincs, hogy mióta ülök itt, de biztosan későre jár már, mert egészen besötétedett. Ideje lenne hazamennem. Nem akarom, hogy Rach aggódjon, habár szóltam neki, hogy sokáig elleszek.
Felállok és elindulok hazafelé. Alig megyek pár lépést, elkezd szakadni az eső. Na de jó! Már csak ez hiányzott. Ennél rosszabb már nem történhet…


Bekanyarodok az utcánkba. Hirtelen hangos röhögést hallok. Egy kicsi faluban általában rövid utcák vannak és ez alól ez a falu sem kivétel, így pontosan látom, hogy mi – vagy inkább ki – a röhögés forrása. Pár srác száll be egy autóba Felixék háza előtt. Megtorpanok. Most már az eső sem zavar, pedig szüntelenül esik. A srácok között megpillantom Felixet is.
Lehet csalódni valakiben ekkorát? Nekem azt mondta, hogy fáradt… most meg a haverjaival lóg? Simán megmondhatta volna azt, hogy nem akar velem lenni vagy hagyjam a fenébe…
Lehunyom a szemem. Ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni… Tulajdonképpen nem is vártam mást tőle. Ha lett volna egy kis eszem, akkor hallgattam volna az első megérzésemre és nagy ívben elkerültem volna Felixet, de nem tettem. Most meg szenvedhetek itt, amennyit akarok, akkor sem fog megváltozni a helyzet.
Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor hallom, hogy a kocsi elindul. 
Sietős léptekkel elindulok a házunk felé. Amint belépek, rögtön elmegyek zuhanyozni, megszárítom a hajamat, majd a ruháimat kiterítem száradni, mert mindenem csurom víz lett az esőtől. Ezután befekszem az ágyba, hogy megmelegedjek egy kicsit. Kész csoda, ha nem fáztam meg.
Őszintén szólva nem hittem volna azt, hogy Felix miatt ilyen pocsékul fogom érezni magamat.
Pedig olyan jól indult a nap…
…csak kár, hogy nem a megfelelő módon fejeződött be.