Csörgésre ébredek. Álmosan kinyújtom a karom és megpróbálom csukott szemmel lenyomni az órát, de többszöri próbálkozásra sem sikerül, úgyhogy kénytelen vagyok kinyitni a szemem és úgy elhallgattatni az az átkozott órát. Végre csend van megint.
Kár, hogy nem lehet átaludni egy egész napot. Ha lehetne, könnyűszerrel megtenném. Semmi kedvem ahhoz a hülye focikupához.
Visszagondolok az előző pár napra. A hét többi napja viszonylag monoton módon telt: felkeltem, futottam, reggeliztem, dolgoztam, Lisáért mentem az oviba, ebédeltem, Karin nálam volt vagy én voltam nála, vacsoráztam, lefeküdtem aludni.
Szerencsére Felixszel nem találkoztam, ma viszont tuti, hogy látni fogom, mert hát ugyebár az ő csapata is részt vesz a kupán.
A kupa egy óra/fél kettő fele kezdődik – nem tudom pontosan -, de nekünk egy kicsit előbb kell mennünk, ugyanis Rachnek segítenie kell a szervezőknek. Ez itt amolyan hagyomány. Ha van valamilyen rendezvény, akkor az emberek tortát sütnek, salátát csinálnak vagy innivalót vesznek… bármint, a lényeg az az, hogy hozzájáruljon mindenki valamivel. Ezeket utána eladják, a bevétel pedig jótékony célra megy. Rachcsel már tegnap megcsináltuk a feketeerdő tortát, mi azt fogjuk vinni.
Felkelek, közben pedig azon töprengek, hogy mit csináljak.
Muszáj ott lennem, mert Bernd sajnos dolgozik és így nekem kell vigyázni Lisára, ezért semmiképpen sem bliccelhetem el ezt a mai programot. Azt viszont senki sem mondta, hogy feltétlenül beszélnem kell Felixszel – na, nem mintha akarnék -, úgyhogy annyit talán megtehetek, hogy elkerülöm.
Felöltözök és elmegyek futni. Ez már megszokott programom, úgysem tudnám nagyon mással elütni az időt.
Ma többet futottam, mint szoktam, úgyhogy egy kicsit jobban kifulladtam, mint általában. Leülök a bejárat előtti lépcsőkre, hogy kifújjam magam. Felemelem a fejem, amikor nevetésre leszek figyelmes. Körbenézek és meglátom a szőke lányt Felixék háza előtt. Kisvártatva megjelenik Felix is. A szőke lány odamegy hozzá, átkarolja a nyakát és megcsókolja.
Ez annyira lesokkol, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok, majd miután rájövök arra, hogy bármelyikük megláthat, gyorsan felpattanok és könnybe lábadt szemmel bemegyek a házba.
Most nem akarok találkozni Rachcsel, ezért inkább leülök a pincébe vezető lépcsőre.
Komolyan mondom, lassan már meg sem kéne lepődnöm Felixen. Tudhattam volna, hogy van valami köze a lányhoz… igen, tudhattam volna, csak nem akartam elfogadni. Lassan be kellene látnom, hogy Felixszel nincs, nem lehet közös jövőm, úgyhogy talán ki kéne már végre vernem az ostoba fejemből őt. Csak ez nem olyan egyszerű…
Főleg úgy nem, hogy mindezek ellenére kezdek belezúgni.
Kopognak az ajtómon.
- Sam?
- Igen?
- Kész vagy?
- Persze.
Gyorsan átöltöztem, mert nem a futós cuccomban akarok menni a kupára, még ha nem is kell kiöltözni. Azért az már gáz lenne.
Kinyitom az ajtót.
- Indulhatunk.
- Oké.
Amint odaérünk a focipályára – kábé tíz percre van tőlünk -, Rach rögtön elmegy a büfébe, hogy berakassa a tortát a hűtőbe. Lisával a pálya szélén maradok és körbepillantok. Egyelőre nem sok ismerős arcot látok.
Kis idő múlva Rach visszatér hozzánk.
- Keress egy helyet, Sam!
Bólintok és sóhajtva elindulok az egyik asztal felé. Fogalmam sincs, hogy melyiket válasszam – bőség zavara -, de azt tudom, hogy nem ülök első sorba. Az túl közel lenne Felixhez.
- Sam?
Megfordulok. Karin integet felém. És hol ül?
Hát persze, hogy az első sorban.
- Sziasztok!
Az asztalnál hárman ülnek: Karin, Lukas és Holger. Leülök Karin mellé és magam mellé ültetem Lisát. Így most mi lányok ülünk az egyik oldalon, a fiúk pedig a másikon.
- Kértek valamit inni? – kérdezi Holger.
- Igen, köszi.
Leadjuk neki a rendelésünket, ő pedig elmegy. Karin felé fordulok.
- Mikor is kezdődik?
- Fél kettőkor. Azaz – Karin az órájára néz – tíz perc múlva. Látod, már jönnek is ki a csapatok.
Arra nézek, amerre a barátnőm mutat. Valóban, a csapattagok szép sorban jönnek ki a tornateremből. Gyorsabban kezd el verni a szívem, amikor meglátom Felixet. Becsukom a szemem és mélyen beszívom a levegőt. Jó lenne, ha nem remegnék itt, mint a kocsonya.
Szerencsére Holger eltereli a figyelmemet, mert elém rakja az üdítőmet. Hálásan bólintok és nagyot kortyolok belőle.
- Szerintetek ki nyer? – hajol előrébb kissé Holger.
- Nem tudom, rám ne nézz. Nem nagyon vagyok tisztába a csapatokkal. - megeresztek Holger felé egy sajnálkozó mosolyt.
- Szerintem Peterék nyernek. – közli Karin.
- Peter?
Ezt a nevet korábban még sosem hallottam Karintól.
- Igen. Mindig ők nyernek. Nézd, az a barna hajú srác Peter.
Hát persze, hogy Felix csapattársa. Ki más is lehetne?
Közelebb csúszok Karinhoz, hogy csak ő hallja, amit kérdezek.
- Ki ez a Peter?
Karin kicsit elpirul. Nocsak… ezt eddig még nem láttam tőle. Csak nem tetszik neki?
- Két házzal arrébb lakik. Jó focista.
- Tetszik?
- Mi? Miért kérdezed?
Kicsit megsajnálom Karint, amiért faggatom, mert most már teljesen zavarban van.
- Ugyan már! Látszik, hogy odavagy érte.
- Nem igaz. – tiltakozik kissé erőtlenül.
- De igen.
Karin még mindig nem akar nyilatkozni Petert illetően… talán hagynom kellene, de ahhoz – mint mindig – túl kíváncsi vagyok.
- Biztos jó fej lehet. - mondom közömbösen.
- Igen, az.
- Tényleg?
- Hát jó. – Karin most már mosolyog. – Régóta tetszik Peter, de eddig nem sokszor beszéltünk.
- Miért?
- Mert észre sem vesz.
Egy kicsit meglököm Karint.
- Majd eljön a te időd is.
- Remélem. – mondja sóhajtva.
A beszélgetésünket Holger szakítja félbe.
- Na végre! Kezdődik.
Mindannyian a pálya felé fordulunk. A meccsek jóval rövidebbek, mint általában, de ez annak is köszönhető, hogy sok a csapat és estére már győztest kell hirdetni. Valójában egészen egyszerű a lényeg: a csapatok játszanak egymással – már előre kisorsolták, hogy ki kivel csap össze - és akik nyernek, továbbjutnak a következő körre.
Az első meccset Felixék csapata kezdi. Jól játszanak – a harmadik percben gólt is szereznek. Ezt követi még egy, majd a bíró sípol és a meccsük véget ér. Persze mindenki Felixet élteti, egyértelmű, hogy sok a szurkolója. Most másik csapatok fognak játszani, ezért ők lejönnek a pályáról. Amikor elindulnak az asztalok felé – az asztaluk körül szinte tolonganak a rajongók -, egy pillanatra találkozik a tekintetem Felixével.
Gyorsan elkapom a fejem és inkább az üdítőmre koncentrálok. Az igazat megvallva zavarba jöttem egy kicsit.
A csapatok sorra követik egymást és véget is ér az első kör. Megint Felixék csapatán van a sor és megint nyernek, igaz, most „csak” egy góllal.
- Sammy! Szomjas vagyok.
- Oké, Lisa, mindjárt hozok neked inni. Mit szeretnél?
- Almalevet.
- Rendben. Addig maradj itt, jó?
Lisa bólogat, én pedig felkelek és beállok a sorba.
- Hogy tetszik a kupa?
A hang olyan közelről jön, hogy megborzongok. Ezt a hangot bármikor felismerném – Felix az. Nem fordulok felé, még mindig háttal állok, úgy válaszolok.
- Egész jó.
- Látom, Bachmann-nal vagy.
- Karin a barátnőm.
Pontosan tudom, hogy kire gondol, de még a kupa előtt elhatároztam, hogy hűvös és távolságtartó leszek, ezért szándékosan válaszolok neki így.
- Én Holgerre céloztam. – fújtat mérgesen.
- Ő is egész jó fej.
- Tényleg?
- Igen. Ha ismernéd…
- Ismerem.
- Nyilván nem elég jól.
- Nehogy azt mondd, hogy bejön neked.
- És ha bejön? Mi közöd hozzá?
Gondolatban most adok magamnak egy ötöst. Egész jól játszom a nem törődöttet.
Sorra kerülök, ezért kérek Lisának egy almalét, majd fizetek. Felix kiáll a sorból és elém áll.
- Tényleg bejön?
Ránézek. Nem tudom, hogy milyen jogon kéri ezt tőlem számon, amikor neki barátnője van…
- Hogy hívják azt a lányt?
Nem túl feltűnően az asztaluknál vihorászó szőke lányra mutatok. Felix értetlenül bámul rám.
- Lena. Miért?
- Miért nem inkább vele vagy? Ha már egyszer a barátnőd…
Elmegyek Felix mellett és visszaülök az asztalunkhoz. Kinyitom Lisának az innivalót, majd odaadom neki. A többiek nyilván nem vették észre, hogy Felixszel beszéltem, mert nem tették szóvá.
Ez a kör is lezárul és elindítják a következőt. Felix rám pillant, mielőtt kimenne a pályára. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, nem lehet leolvasni semmit sem az arcáról.
Ezt a meccset is megnyerik – igaz, Felix nem rúgott gólt -, így pedig bent vannak a döntőben. Amint visszaérnek az asztalukhoz, hangos üdvrivalgás tör ki. Ez azért már kicsit túlzás, nem? Mintha Isten lenne… tisztára úgy viselkednek vele a többiek.
Feltehetően Holgernek sem tetszik ez a túlzott rajongás, mert szóvá teszi.
- Hogy ajnározzák, pedig nem egy Maradona.
- Lehet, de itt a legjobbak között van. Tudod jól. – közli Karin egyszerűen.
- Jó, de ez azért már túlzás, nem?
- Ha folytatod a focit, talán te is köztük lennél.
Kérdőn pillantok Holgerre.
- Te is fociztál?
- Igen. Még régen.
- Ugyan már, ne szerénykedj. – Karin felém fordul, úgy magyaráz – Holger is Peterék csapatában volt. Sorra nyerték a díjakat, de aztán ez a hülye kilépett.
- Azért, mert a munkám fontosabb volt. – javítja ki Holger a húgát.
- És nem hiányzik?
- Nem. A munkám sok időmet elveszi.
Úgy látom Holgeren, hogy nem szívesen beszél erről, úgyhogy inkább nem firtatom. Szerintem volt valami konfliktus Holger és Felix között, mert egyikük sem szívleli a másikat.
- Hozok sütit, kértek ti is? – kérdezi Holger.
Mindenki elmondja, hogy ki mit kér.
- Várj! Segítek. – Karin feláll az asztaltól és a bátyja után megy.
Nem kell sokat várni rájuk, hamarosan vissza is érnek hozzánk – sütivel telepakolva. Én persze Rach tortájából kértem – imádom.
Mialatt sütizünk, elkezdődik a döntő. Eléggé egyformán játszik mindkét csapat. Már-már azt hisszük, hogy hosszabbításra lesz szükség, mert nem született gól, de az utolsó percben az ellenfél egyik játékosa felrúgja Felixet, mire a bíró tizenegyest ítél. Nagy felháborodást kelt Felix rajongóinak körében az, hogy az ellenfél szabálytalankodott. A tizenegyest Felix fogja rúgni. Odabiceg a labdához és könnyűszerrel berúgja. Ezután persze mindenki őt ünnepli.
Egy pillanatra én is megijedtem, amikor láttam Felixet felbukni, de gyorsan lehiggadtam. Hiszen ott van a barátnője, aggódjon érte csak ő.
A döntő után következik az eredményhirdetés. Az első három helyezett díjat kap, de minden résztvevőnek jár egy oklevél. A díjakat a csapatkapitányok veszik át. Amikor Felix kimegy, hogy átvegye a legnagyobb kupát, megint hallani a rajongók éljenzését. Komolyan mondom, már kezdem unni ezt a folytonos éljenzést.
Az eredményhirdetés után Racht leváltják, így – mivel már esteledik - hazamegy Lisával. Kicsivel később mi is elindulunk hazafelé. Holger előremegy Lukasszal, mi egy kicsit még beszélgetünk Karinnal, mielőtt követné a tesóit.
Tulajdonképpen a mai nap egész jó volt. Még jobb is lehetett volna, ha nem kántálták volna folyton Felix nevét.
Még egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, úgyhogy kimegyek a kertbe és leülök a padra. Attól függetlenül, hogy sötétedik, egészen kellemes az idő. Szerencsére ma az eső sem esett.
Zajt hallok, így arrafelé pillantok. Felix az. Ez mondjuk nem meglepő, mert szomszédok vagyunk és a zaj az ő házuk felől jött. A kulcsaival zörög. Most biztosan bemegy, pedig akartam vele beszélni. Minek áltatom magam? Igenis érdekel, hogy hogy van. Végül is elég nagyot bukott… és ha nem róla lenne szó, akkor is érdeklődnék.
- Hogy vagy?
Még mindig a kulcsaival babrál, lehet, hogy meg sem hallotta, amit kérdeztem. Talán egy kicsit hangosabban kellett volna kérdeznem…
De úgy látszik tévedtem, mert meghallotta. Eljön a bejárattól és a kerítéshez sétál. Látni rajta, hogy még sántikál.
- Egész jól.
- Nem fáj?
- Nem vészes. Túlélem.
Átmászik a kerítésen – most nem ugrik, biztosan nem akarja erőltetni még jobban a lábát – és leül mellém. Pont úgy, mint amikor átjött Lisával játszani.
- Aggódtál értem?
Felé fordítom a tekintetemet. Kis mosoly bujkál a szája körül.
- Elég durva esésnek tűnt.
- Hát, lehet, de szerencsére nem törött el semmim, úgyhogy minden oké.
Bólintok és a kertre nézek. Ha sokáig nézek a szemébe, zavarba jövök.
- Egyébként… gratulálok. – vetem oda félvállról.
- Egyébként… kösz.
- Mondjuk… nem mintha számítana. – motyogom félhangosan.
- Miért?
Megint ránézek.
- Annyi rajongód van, hogy szerintem fel sem tűnik neked eggyel több vagy kevesebb gratuláció.
- Attól függ, hogy kiről van szó.
Mélyen a szemembe néz. Totál zavarba ejtő ez a kékség. Ez már nem természetes, az már egyszer biztos.
- A te esetedben… számít. – mondja Felix.
- Miért?
Már-már suttogok, nehogy megtörjem ezt a pillanatnyi idillt. Nem tudom, hogy miért, de fontos a válasza.
Megvonja a vállát és elfordítja a tekintetét.
- Bachmann-nal mi a helyzet?
Kicsit összezavarodom, ami Felix jelenléte miatt egyáltalán nem meglepő. Hogy jön ide most Holger?
- Mi lenne?
Értetlenül nézek rá. Csak profilból látom az arcát, így nem tudom, hogy mi járhat most a fejében.
- Tényleg bejön?
Ugyanazt a kérdést teszi fel, mint a kupán. Nem tudom, hogy miért izgatja őt ez ennyire.
Végre megint a szemembe néz. Eléggé komor az arca.
- Jó fej, de… ennyi. Alig ismerem még.
Megenyhülnek az arcvonásai. Valamiért számít neki a válaszom… de miért? Hiszen neki ott van a szőke lány…
- Miért nem bírjátok egymást?
Látszik rajta, hogy váratlanul éri a kérdésem.
- Miért érdekel?
- Csak… Holger mondta, hogy együtt fociztatok régen. És úgy vettem észre, hogy egyikőtök sem igazán bírja a másikat.
- Ő nem mondta, hogy miért?
- Nem.
Hallgatásba burkolózik. Talán mégsem volt okos gondolat tőlem, hogy felhoztam ezt a témát… de hát ő is mindig faggat. Néha igazán válaszolhatna ő is egy-két kérdésemre.
- Figyelj… hagyjuk. Ha nem akarsz válaszolni, nem kell. – mondom kissé sajnálkozva.
Végre valahára megint rám néz.
- Régen tényleg együtt fociztunk. Jó haverok voltunk, de Holger gyakran kihagyott egy-egy meccset. Aztán persze kiakadt, amikor én lettem a csapatkapitány és nem ő. Tavaly a kupa előtt volt egy fontos meccsünk, ahol mindenképpen számítottunk rá, de nem jött el. Ezután a többiek nem akarták, hogy továbbra is a csapatban legyen, úgyhogy… kirúgtuk. Ő persze engem hibáztat, mert szerinte én beszéltem rá erre a többieket, de pont fordítva történt.
Ó! Nem is sejtettem, hogy ilyesmiről van szó… Igazából ezt nem igazán tudom elképzelni Holgerről, de még nem ismerem annyira és amúgy sem hiszem, hogy Felix hazudna nekem egy ilyen dologban. Egyébként is őszintének tűnik.
- Sajnálom.
- Ugyan! Nem te hagytál cserben minket.
- Nekem azt mondta, hogy ő lépett ki.
- Tényleg? Hiába, soha nem ismerné be, hogy elcseszte. – mondja dühösen Felix.
- Ezért nem tetszik neked, ha vele beszélek?
- Én már tudom, hogy milyen. Te még nem. – mondja vállvonogatva.
- Na és Lena?
Úgy érzem, hogy most egészen őszintén tudunk beszélni egymással, ezért is kérdeztem meg tőle ezt. Ez a másik dolog, ami érdekel.
- Mi van vele?
Nem válaszolok, csak kérdőn nézek rá. Kis idő elteltével látom rajta, hogy leesik neki az, amit a kupán mondtam neki. Nevezetesen az, hogy ő a barátnője.
- Miből gondolod, hogy van köztünk valami?
- Láttalak titeket csókolózni. – mondom kicsit elpirulva.
Elfordítom róla a tekintetem és lenézek a földre. Úgy érzem magam, mint egy kukkoló. Pedig nem szándékosan figyeltem őket… Jó, kíváncsi voltam, de azért ezt még egészséges kíváncsiságnak nevezném.
- És?
Megint a szemébe nézek. Mosolyog, de látszik rajta, hogy élvezi azt, ha zavarba hoz.
- Tudod mit? Felejtsd el! – mondom durcásan és elkapom róla a tekintetem.
Utálom, ha hülyének néznek vagy ha szórakoznak velem. És Felix most pont azt teszi.
- Hé!
Finoman meglöki a lábamat a lábával. Pont úgy, mint azon a délutánon.
Még mindig nem nézek rá. Felix nagyot sóhajt és megfogja a kezemet. Erre már felé fordítom a fejemet. A keze kellemesen meleg és ugyanazt a bizsergést érzem, mint amikor kezet fogtunk.
- Lenával nem járunk… már.
A szívem hevesebben kezd el verni. Hogy lehet az, hogy egyetlen mondat így megbolondít?
- Mióta?
- Egy ideje.
Felhúzom a szemöldököm.
- Hát, én nem csókolózok olyannal, akivel nem járok.
- Nem én csókoltam meg, hanem ő engem. – helyesbít Felix.
- Az nem számít.
- De igen. – kissé megszorítja a kezemet – Engem már nem érdekel Lena Miért nem hiszed el?
Nagyot nyelek. Annyira szeretnék hinni neki… de valamiért még mindig úgy érzem, hogy távol kéne tartanom magam tőle. Hiszen tegnap is átvert, mert helyettem a haverjaival volt. Az mondjuk más kérdés, hogy ettől függetlenül meddig tudom még megjátszani a távolságtartót…
- Tegnap jól szórakoztál?
- Mikor? – kérdezi homlokráncolva.
- Este. A haverjaiddal.
Felix elvigyorodik.
- Utánam leskelődsz vagy mi?
Morcosan nézek Felixre, de ő továbbra is csak vigyorog.
- Futni voltam és pont akkor értem vissza, amikor te elmentél.
- Mondtam neked, hogy halasszuk el.
- Írhattál volna, hogy ne várjalak.
- Te vártál rám?
Megint ugyanolyan arrogáns, mint az első találkozásunkkor. Hirtelen elmegy a kedvem ettől a beszélgetéstől. Elhúzom a kezemet és felállok.
- Igen, képzeld, vártam, mert… megbeszéltük.
- Már bocsánatot kértem. Mit csináljak még?!
- Semmit. Tudod, én… nem várok el tőled semmit.
Felix beletúr a hajába. Feltehetően felidegesítettem, de hát mit várt?
- Jó, akkor én most lépek.
Bólintok. Tudom, hogy elszúrtam, de utálom, ha hülyének néznek.
Hátat fordít nekem és elindul a kerítés felé.
- Ugye nem a kerítésen akarsz átmászni? – kérdezem rémülten.
Visszafordul és vállat von.
- Miért ne? Erre gyorsabb.
- És a lábad?
Elmosolyodik.
- Csak nem féltesz?
Nem bírom ki, muszáj visszamosolyognom neki.
- Talán.
- Talán? Az már fél siker.
Rám vigyorog és átmászik a kerítésen. Az égnek emelem a tekintetem. Miért nem képes csak egyszer normálisan közlekedni?
- Jól vagy?
Azért kérdeztem rá, mert láttam, hogy egy pillanatra eltorzult az arca, amikor földet ért.
- Persze.
- Most az egyszer igazán körbemehettél volna.
- Így gyorsabb volt. De ha szeretnéd, akkor legközelebb a bejáratnál jövök
- Oké.
Egy ideig csak nézzük egymást. Igaz, hogy sötét van, de az utcai lámpa fénye megvilágít minket.
- Ha már nem fog fájni a lábam, elmehetnénk futni. – veti fel nagy sokára.
- Ne ígérj előre semmi. – válaszolom halkan.
Bólint.
- Jó. Most megyek.
- Rendben. És… ha van valami, szólj nyugodtan.
- Valami?
- A lábaddal. - motyogom kissé gyámoltalanul.
- Oké. Kösz.
Elindul – vagy inkább elkezd bicegni – a bejárathoz és én is bemegyek.
A házban tök sötét van. A többiek nyilván már alszanak. A szobámba érve rögtön megnézem az órát – elég későre jár az idő. Így már nem is csodálkozom azon, hogy mindenki alszik. Igazából sejtelmem sem volt arról, hogy már ennyi az idő. Úgy tűnik, hogyha Felixszel vagyok, az idő is elrepül.
Megrezzen a zsebemben a telefonom. Előveszem és rálesek – Felix írt egy sms-t.
Holnap reggel nincs kedved beugrani egy fájdalomcsillapítóval? Most fogyott el az utolsó.
Visszaírok neki.
De. Addig bírd ki. Kitartás!
Elküldöm és elmegyek zuhanyozni.
Érdekes, hogy mennyit minden változhat egyetlen nap alatt.
Igaz, hogy ma pocsékul indult a reggelem…
…viszont ez az este kárpótol mindenért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése