2016. október 28., péntek

Életjel

Sziasztok!

Nem tudom, hogy olvassa-e ezt egyáltalán valaki vagy a blogot, de úgy gondoltam, hogy ideje rendesen is hírt adnom magamról, nemcsak a chat-en keresztül.

Szóval... nagyon sajnálom, amiért így eltűntem mostanában, de sok minden történt... új munkahelyem lett, mellette estin suliba járok és még az új munka miatt is kell tanulnom, jövő hónapban fogok vizsgázni belőle kemény 2 hónap felkészülés után... hát kíváncsi leszek rá. Plusz sajnos a családomban is történtek dolgok, ezért sem tudtam annyira az írásra koncentrálni.

Tudom, hogy ez nem mentség, de ez az igazság. Írni sajnos a fentiek miatt nincs időm, sőt, ami készen van egy word dokumentumban, azokat sincs időm/erőm feltenni.

De igyekezni fogok, mert ahogy látom, azért még akadnak feliratkozók és talán van még olyan, akit érdekelnek a történetek. Igaz, hogy volt már, amikor kértem visszajelzést, hogy egyáltalán hogyan tetszik nektek egy-egy adott történet, de ezekre csak hellyel-közzel kaptam némi reakciót. Sokat lendítene talán ez is rajtam, hogy igenis valahogy megoldjam és feltegyem az újabb részeket... mert ha esetleg újra tudok rendszeresebben írni (nem ígérek semmit, de tényleg próbálkozok) és akkor is ugyanígy marad kb. a helyzet, akkor valószínűleg végleg bezárom a blogot. 

Ne értsétek félre, nem fenyegetőzni akarok vagy ilyesmi, csak jól jönne néha némi reakció. Kritikát is szívesen fogadok, tényleg bármit, mert érdekel, hogy mi a véleményetek némelyik történetről, mozzanatról, szereplőről, fordulatról... 

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a kis bejegyzést és remélem, hogy hamarosan újabb részt tudok feltenni valamelyik megkezdett történetből. Újak is vannak már, leírva is, de egyelőre a régieket szeretném befejezni... vagy legalább valamelyiket, hogy ne legyen annyi félbehagyott sztori.

Még egyszer köszönöm!

                                                               Sok puszi és ölelés
                                                                                                                   Lexie

2016. június 17., péntek

8. fejezet - Katasztrófa sújtotta övezet

Jaz

Egy szempillantás alatt elfelejtem, hogy mit művelt velem az előbb Sean, mert leragadtam a bocsánatkérését megelőző bóknál. Igen, ez határozottan egy bók volt. De ha ilyen rendes is tud lenni, akkor miért táncol folyamatosan az idegeimen?
- Komolyan mondod?
- Hát persze, hogy komolyan. – tesz felém egy tétova lépést – Haragszol?
- Nem. – felelem nagyot sóhajtva, mire Sean elmosolyodik és tovább folytatja a felszerelésének elrámolását.
Én még mindig a bókjára gondolok. Elképzelem magam, ahogy itt állok egy csodálatosan puha műszőrme bundában és alatta nem viselek semmit… és akkor jön Sean, hogy…
Ugyan már! Miért jönne? Jobb lesz, ha mielőbb észhez térek. Én nem jelentek semmit sem Seannak, csak egy fényképezni való tárgy vagyok a sok közül. Különben is Sean bejelentette már jó előre, hogy ezentúl távol óhajtja tartani a munkájától a személyes érzelmeit. Úgy látszik azonban, hogy nála a széptevés ebbe nem számít bele. Persze, neki ez csak egy ártatlan játék, amelyből nyilvánvaló, hogy nem lesz semmi. A baj pusztán annyi, hogy amíg Sean olyan könnyedén csapja nekem a szelet, addig nekem jóformán sejtelmem sincs arról, hogyan kell a férfiakkal bánni.
- Szóval, mit gondolsz, Sean? – kérdezem, csak hogy kiszakadjak a kusza gondolataim közül – Szerinted jól sikerültek a felvételek? 
- Majd meglátjuk, de szerintem jók lettek. Főleg azok a fekete-fehér képek, amelyeket a falnál csináltunk. A többire nem is igazán lesz szükség. Azokat csak azért kattogtattam el, mert sohasem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy ne fényképezzek le valami szépet, ami a gépem elé kerül. – elmosolyodik – Én már csak ilyen vagyok. – megvonja a vállát – Még ha ehhez a cikkhez nem is használjuk fel, érzem, hogy remek képek lesznek.
- Tényleg? – pillantok rá meglepetten.
Jól értettem? Sean szerint szép vagyok? 
- Figyelj rám, Sean!
- Igen, Jaz?
- Csak azt szeretném… - hirtelen megállok, mert valójában fogalmam sincs arról, hogy mit akarok mondani.
- Kérdezni akartál valamit? – kérdezi türelmetlenkedve Sean.
Legszívesebben valami ilyesmit mondanék neki: Csak azt szerettem volna kérni, hogy ne nézz már rám így azzal a gyönyörű kék szemeddel, mert akkor nem vagyok képes odafigyelni semmire… De ehelyett azt mondom:
- Szerinted most hogyan tovább? Tudom, nem szeretnéd megtervezni a dolgokat, de arra gondoltam, hogy legalább a következő lépést érdemes lenne mindig előre megbeszélni.
- Szerintem erre semmi szükség, de ha ragaszkodsz hozzá, tőlem készíthetsz valami tervet.
- Én? – fogalmam sincs, hogy mivel kéne elkezdeni ezt az egészet – Biztosan van neked is egy-két ötleted, elvégre te vagy a szakértő. Úgy értem, nemcsak azért, mert te csinálod majd a képeket, hanem mert… mert szerintem a magazin olvasói pont egy ilyen férfit szeretnének elcsábítani.
- Igazán? – lepődik meg Sean, nem kis gúnnyal a hangjában.
- Hát persze. Magabiztos vagy, tehetséges, jóképű és… - az ajkamba harapva kényszerítem magam, hogy elhallgassak végre.
Hogy is lehetek ilyen ostoba? Ennyire nem adhatja ki magát egy öntudatos nő! Kész katasztrófához vezetne az, ha Sean megtudná, hogy mit is gondolok róla valójában…
- Szerinted én ilyen vagyok? – érdeklődik Sean nevetve – Ha majd reklámozni akarom magam, biztosan téged foglak felkérni, hogy írd meg a szöveget hozzá.
- Aha. – nyögöm ki roppant értelmesen.
Úristen! Nem elég, hogy bénázok, össze-vissza fecsegek, még egy értelmes mondatot sem vagyok képes összerakni válaszként? Ezek után már nem is akarom tudni, hogy Seannak mi a véleménye Jasmine Vreelandről, mint újságíróról…
- Tényleg jó lenne, ha megbeszélnénk a további teendőket. – Sean szólásra nyitja a száját, de leintem – Nem kell, hogy komoly terv legyen, de valahonnan azért csak el kell indulni.
- Azt hiszem, tényleg nem árt, ha pár lépéssel előre gondolkozunk. – feleli Sean és lehuppan a kanapéra.
Előrehajol, magához húzza az asztalon fekvő papírokat és olvasni kezdi az első oldalt.
Közelebb húzódok hozzá, hogy én is rálássak a lapokra, de a tekintetem elkalandozik és akaratlanul is Sean izmos karját meg vállát figyelem.
- Nincs egy ollód? – kérdezi Sean hirtelen.
- De van. Mindjárt hozom. – felelem zavartan, majd gyorsan teljesítem Sean kérését, aki rögtön nekiesik a listámnak és vékony csíkokra vágja azt – Mi az ördögöt csinálsz?! Ez az egyetlen darab van belőle! – kiáltok fel, miközben próbálom összeszedni a lehulló darabkákat.
- Így már sokkal jobb. – sóhajt fel Sean elégedetten, amikor befejezi a vagdosást, majd szinte kitépi a kezemből a papír fecniket – Elmagyarázom, mire gondoltam. Célszerűbb lenne csoportosítani őket. Például a vörös haj meg a feltűnő smink kerüljön egy helyre a szűk ruhával és a magas sarkú cipővel. Ezek a tanácsok nem érnek semmit külön-külön, így viszont kiegészítik egymást és mindig más stílust alakíthatunk ki.
- Tényleg?
- Hát persze. – válaszolja, de nem néz rám, hanem továbbra is a papírcsíkokat nézi – Igen… a miniszoknya pedig… a bubifrizurához meg az erős szemfestékhez illik.
Sean ténykedése közben én csak a kanapén ülök és magam elé meredek. Már meg sem próbálom érteni, mire jó ez az egész. Úgy érzem, egyszerre minden megváltozott körülöttem. Sean Sanders fenekestül felfordította az életemet. Először szó nélkül beállít hozzám és csapja nekem a szelet, azután nekiáll papírt vagdosni a szoba közepén, amíg lassanként már az egész lakás kész csatatérre nem hasonlít. Vágy és zűrzavar… eddig ezek a dolgok kimaradtak az életemből. Vajon mi jöhet még ezután?
- Az a lényeg, hogy nem egy nagy átváltozás lesz, hanem sok kis apró, így mindig más lehetsz. Például vad motoros lány… nézzük csak, ide a bőrruha kerül majd… - morogja Sean, miközben tovább rendezgeti a papírokat – Ültél már motoron, Jaz?
Behunyom a szemem, mielőtt válaszolnék.
- Soha. És azt hiszem, nem is akarom kipróbálni.
- Pedig biztosan nagyon élveznéd. – duruzsolja a fülembe Sean.
- Mit? Hogy homok megy a szemembe és apró bogarak ragadnak a hajamba? Nem, ez aligha tetszene…
- Jól van. Ha nem, hát nem. Akkor nézzünk valami mást! Mit szólnál, mondjuk, az „ifjú filmcsillag” stílushoz, csillogó estélyi ruhával? Az ehhez tartozó ötleteket ide csoportosítottam. – mutat Sean egy halom papírcsíkra.
- Motorozás meg csillogó estélyi ruha? Azt hiszem, ez nekem egy kicsit sok. – hátradőlök a kanapén – Azt viszont még mindig nem beszéltük meg, hogy mivel fogjuk kezdeni. – mondom makacsul.
- Jó, akkor beszéljünk erről. – sóhajt fel mellettem kissé beletörődötten Sean – Először is átnézzük a másik listát a kozmetikai szalonokról. Te kiválasztod, amelyik a legjobban tetszik és én elviszlek oda. Ott csinálnak veled egy-két dolgot és ezzel már néhányat ki is próbáltál a listán található tanácsok közül. – hanyagul megvonja a vállát – Közben készítek egy-két képet, ahogy haladunk a tippekkel, te pedig megírhatod az első fejezetet az átváltozásod történetéből.
- Rendben. Ez menni fog. – bólintok határozottan – És mi jön utána?
- A szépségszalon után? Azt hiszem, a vásárlás. Szükségünk lesz új ruhákra és kiegészítőkre. – gyors grimaszt vág – Ezt biztosan nagyon fogod élvezni, én viszont valószínűleg kevésbé. Minden eddigi barátnőm azt mondta, hogy a nők számára a vásárlás valami olyan élvezetet jelent, amelyet a férfiak sohasem érthetnek meg.
- Én utálok vásárolni.
Sean felhúzza a szemöldökét.
- Micsoda? Egy nő, aki utál vásárolni? Ilyenről még nem is hallottam.
- Pedig így van. Te magad mondtad, hogy a férfiak mennyire nem tudják élvezni, ha egy nő vásárol. Én is pontosan így vagyok vele. Utálom, ha napokig az üzleteket kell járnom valamiért.
- Ezt akár meg is írhatnád majd a cikkben. Hogy milyen szenvedés végigjárni a város legelegánsabb boltjait meg a bevásárlóközpontokat a zsebedben egy halom pénzzel, amelyet bármire elkölthetsz, ami megtetszik. Úgy sajnállak, szegény Jaz! – csapja össze a kezét megjátszott együttérzéssel.
- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű. A múltkor, amikor bementem egy elegáns üzletbe, az eladó folyamatosan ott loholt mögöttem és minden lépésemet leste.
- Ne aggódj, megígérem, hogy most majd nyugodtan válogathatsz! Nem fognak zavarni. – magabiztosan elmosolyodik – Ezúttal én is ott leszek.
Hát persze, vele minden eladónő udvarias szokott lenni. Ebben biztos vagyok. 
- Hova megyünk először? – kérdezem kissé határozottabb hangon.
- Azt hiszem, a legegyszerűbb, ha alulról haladunk felfelé.
- Mire gondolsz? Kezdjük a cipővel?
- Nem. Úgy értem, először azt vegyük meg, amit a ruha alatt viselsz. Vagyis a fehérneműt.
Érzem, hogy összeszorul a torkom.
- Még… még korai lenne szerintem a fehérneművel foglalkozni – hebegem – Én szívesebben kezdeném a ruhákkal. Már csak azért is jobb lenne így, mert amíg nincs meg a ruha, úgysem tudnám eldönteni, hogy milyen fehérnemű illik hozzá, nem igaz? A pántoshoz például másfajta való, mint a pánt nélkülihez és a színe sem mindegy… fehér ruha alatt nem viselhetek feketét.
- Elismerem, az ilyenhez te jobban értesz.
Hát, ebben én egyáltalán nem vagyok olyan biztos, de most legalább egy időre megfeledkezik a fehérneműről.
- A képek készen vannak, most jön a kozmetikai szalon: haj, arckikészítés, és még ki tudja, mi minden. – felnézek a papírjaimból és gyors pillantást vetek Seanra – A harmadik teendő a ruhavásárlás. – felsóhajtok – Rágondolni is ijesztő, hogyan fogok kinézni ezekben a maskarákban…
- A negyedik pont a csábos fehérnemű. El ne felejtkezz róla! – veti közbe Sean, miközben megpróbál ártatlan fejet vágni, de én átlátok rajta – Mára végeztünk is. – állapítja meg a fotós, majd feláll és összeszedi a cuccait – Holnap korán reggel érted jövök.
- Várj! Nem mehetsz el csak így… 
- Miért? – pillant rám meglepődve – Azt hittem, hogy mindent megbeszéltünk.
- Igen, de… nem hagyhatod így itt ezt a rendetlenséget. Minden tiszta papírfecni.
- Ugyan már. Mire taxiba szállok, rég összeragasztod őket. – jelenti ki nevetve, majd az ajtóhoz lép – Jó pakolást, Jaz. – mondja kacsintva, majd elviharzik.
A fejemet ingatva bezárom az ajtót. Mi lesz még itt…

2016. június 13., hétfő

41. fejezet - Péntek

Hajnalban fáradtan ébredek, mint ahogyan az utóbbi időben mindig. Kimászok az ágyból, mivel úgysem fogok tudni visszaaludni és elkezdek fel-alá mászkálni, miközben magamban töprengek az utóbbi idő eseményein.
Újabb hét telt el, de nem változott semmi. Azt mondják, hogy az idő mindent megold… Hát, most ebben elég erősen kételkedem.
Már lassan két és fél hete nem láttam Dave-et. Na jó, igazából két napja, szerdán láttam, amikor is Felixszel edzésre mentünk, de ő az út túloldalán volt és egy futó pillantást leszámítva nem igazán érintkeztünk egymással. 
Az az igazság, hogy hiányzik. Megszoktam, hogy mindig velünk van, a bandában. Karin mellett ő a másik legjobb barátom. Még a hülye sziporkái is hiányoznak. 
Bármit megadnék azért, hogy megint minden a régi legyen!
De mit tehetnék?
Mivel egy nagyon összetartó bandáról van szó, ezért természetesen mindenki tudja a sztorit és hogy mi a helyzet. Rendesek, mert nem viselkednek velem másképp, de ez nem igazán segít rajtam. Ez az egész nem jó sem nekem, sem pedig a többieknek. Hiába próbálnak viccelődni, azért elég erőteljesen érezni Dave hiányát.
Egyedül Felix tűnik közömbösnek. Néha rajtakapom, hogy lopva engem figyel, de nem mond semmit a történtekről, sőt, teljesen elzárkózik a témától. Akárhányszor megpróbálom felhozni Dave-et, Felix azonnal témát vált vagy egészen egyszerűen nem mond rá semmit.
Tudom, hogy önző vagyok, de ez így nekem nem jó. Persze, ha Felixszel vagy a többiekkel találkozok, akkor mosolygok meg próbálok jó pofát vágni a dolgokhoz, de belül egyre inkább magam alá kerülök. Lelkileg teljesen megvisel az, ami történt.
Hosszas töprengés után végül úgy döntök, hogy felkeresem Dave-et. Előtte természetesen beszélek Felixszel, hogy ne legyen ebből gond, noha tudom, hogy ez nem lesz túl egyszerű… de végül is a barátom, ezért meg kell értenie…
Legalábbis remélem, hogy így lesz.


Délután Felix háza előtt állok és őt várom. Nem kell túl sokáig egymagamban rostokolnom, mert kisvártatva megjelenik. A szívem most is nagyot dobban, ahogy megpillantom őt. Azt hiszem, hogy ez már nem is fog változni. Akkor este nemcsak a kertbe ugrott be, hanem az életembe is. Tudom, hogy most ezt a pillanatnyi idillt veszélyeztetem, de valamit tennem kell végre.
A szokásos, de még mindig imádnivaló csók után sóhajtva ölelem át Felix nyakát.
- Mi az? – kérdezi szinte azonnal.
Hiába, már ismeri minden rezdülésemet, pedig annyira régóta nem vagyunk együtt. Talán én vagyok ennyire kiismerhető… vagy csak nagyon érezzük egymást.
- Én… beszélnünk kell. – suttogom, majd felemelem a fejemet és egyenesen a szemébe nézek.
- Miről?
- Nem megyünk be előbb? – terelem a szót, hogy némi időt nyerhessek.
- De, persze. – mondja sóhajtva, majd kézen fog és bemegyünk a házba.


Odabent lazán ledobja a cuccát és bemegyünk a nappaliba. Leül és az ölébe húz, majd várakozóan pislog rám.
- Tehát?
- Nézd, én...  – megtorpanok és az ajkamba harapva agyalok – Ez így nem jó. 
- Micsoda? Üljek arrébb?
- Nem úgy értem. – török ki kissé ingerülten – És ezt te is nagyon jól tudod. – pillantok rá sokatmondóan.
Felix egy unott sóhaj kíséretében a hajába túr.
- Nem érdekel, Sam. Miért nem fogod fel?!
- Felfogom, de ez így akkor sem jó. Nekünk se és a többieknek se. 
- Nekünk? – kétkedőn felhúzza az egyik szemöldökét – Ezt hogy érted?
- Hát egy csapatban játszotok és a barátod… és nekem is.
- Jah, mert ő haverkodni akar velünk, nem? Főleg veled. – mondja gúnyosan.
- Tudod, hogy engem nem érdekel úgy.
- Engem meg ez az egész szarság nem érdekel. – dühöng félhangosan.
Felállok és arrébb ülök. Nem azért, mert nem szeretek vele lenni… vagyis hát így nem is, hogy ilyen ingerült. 
- És a többieket?
- Leszarom. – közli velem egyszerűen.
Megütközve pislogok rá.
- Ezt nem teheted.
- Miért nem?
- Csapatkapitány vagy. Figyelned kell arra, hogy a többieknek mi a jó…
Megvonja a vállát. 
- Minek? Dave megteszi helyettem is. 
- Ugyan…
- Rád is figyel épp eléggé, nem? – kérdezi arrogánsan.
- Ezt most nem mondod komolyan. – bámulok rá elképedve.
- Miért, nem így van?
- Nem. Egyáltalán nem. – vágom az arcába dühösen.
Mi a fenét képzel ez?!
A szemem dühösen villan egyet.
- Szerinted ez az egész az én hibám? 
Megint csak egy vállvonás. Figyelmesen megnézem az arcát, amikor is hirtelen leesik…
- Szóval engem okolsz. – suttogom magam elé csalódottan, immár mindenféle dühtől mentesen, miközben érzem, hogy egy kósza könnycsepp leszalad az arcomon, amit Felix is észrevesz, mert magához húz.
- Ne sírj. – suttogja a hajamba.
Mintha csak az ellenkezőjét mondta volna és biztatott volna rá, elerednek a könnyeim. Talán most tör felszínre a napok óta bennem lévő feszültség.
Szipogva hozzádőlök, mire szorosabbra fűzi körülöttem a karjait.
- Ezért nem akartam róla beszélni. – morogja halkan.
- Pedig előbb-utóbb muszáj. – pislogok rá egy könnyfátyolon keresztül.
- Akkor utóbb. – vágja rá habozás nélkül – Nem érdekel az a seggfej. Sajnálom, ha nem érted meg… de olyat tett, amit nem kellett volna.
- Tudom. De ez így…
- Nem jó. – fejezi be a megkezdett mondatomat – Mintha ezt már hallottam volna korábban.
Megsimogatom az arcát.
- Én téged szeretlek… azt ugye tudod?
- Elhiszem, ha abbahagyod a sírást. – mondja lágyabb hangon, majd megtörli az arcomat – Árt a szépségednek. – húzódik félmosolyra a szája.
Visszamosolygok rá, majd a derekára csúsztatom a kezeimet.
- És akkor most mi lesz?
- Nem tudom, de igazából nem is érdekel.
Csalódottan bólintok egyet. Igen, ez várható volt. De így sosem jutunk egyről a kettőre…
- Meddig fogod ezt még csinálni? – puhatolózok óvatosan, nehogy újabb vita alakuljon ki közöttünk.
Elenged és lehunyt szemmel hátradől.
- Nem hagyhatnánk már ezt a témát?!
- Mára?
Kinyitja a szemét és felsóhajt.
- Nem adod fel, igaz? – nem válaszolok, ezért megint egy sóhaj hagyja el a száját – Mára hagyjuk, oké?
Tétován bólintok. Ennyi egyelőre nekem elég… egyelőre.
Felhúzom a térdeimet és hozzásimulok. Az apró kis mozdulatomnak egy puszi a jutalma.
- Itt alszol? 
Lehunyt szemmel bólintok, miközben mélyen beszívom a mellettem lévő illatát. Már ettől megnyugszok.
- De ne most aludj, te. 
Hallom, hogy mosolyog, mire az én szám szélén is megjelenik egy apró mosoly-szerűség.
- Mást csinálok.
- Igen? És mégis mit?
Kinyitom a szememet és a párom tekintetébe pillantok.
- Élvezem a társaságod.
Felix arcán széles vigyor jelenik meg.
- Én tudnék jobb élvezetet is…
Megrázom a fejemet. Mindent imádok, ami vele kapcsolatos, de most csak a közelségére vágyom.
- Szeretek hozzád bújni.
- Az jó. Én is hozzád. – válaszolja, majd mintegy megerősítésképpen szorosan magához von.
Ismét becsukom a szememet. Igaz, hogy ma se váltottuk meg a világot, de valahogy mégis úgy érzem, hogy mostantól minden jobb lesz.