47. fejezet - Szerda

A múlt hét elég eseménytelenül telt – és valahogy mégsem... mert ami eddig teljesen hétköznapinak tűnt, az most igazi kinccsé vált.

Az ünnep viszonylag jó hangulatban telt. Dave családja nagyon kedves és úgy érzem, hogy be is fogadtak maguk közé. Tan szerencsére most egész jól van, igaz, hogy nehezen tudja feldolgozni azt, hogy a kezelések meglátszanak rajta, de megnyugtattuk, hogy még így is csodaszép... mert tényleg így van. Phil meg elmehet a jó büdös fenébe, amiért csak úgy kidobta szegényt.

Egyébként nálunk is minden a normális kerékvágásban ment: fadíszítés, ajándékozás, finom kaják... szóval ez hagyományos volt, attól függetlenül, hogy ez volt itt az első karácsonyom. 

Aminek különösen örültem, az az volt, hogy Karin átjött és végre egy egész délután csak a miénk volt! Megbeszéltünk mindent, mesélt a bandáról, én pedig Dave-ről, önmagamról, erről az egészről... Szerencsére nagyszerű barátnő és mellettem áll, noha csak titokban, nehogy balhé legyen ebből is... Ugyanis igen, Peter eltiltotta tőlem! Hah, vicc az egész! Úgy látszik, komolyan veszik ezt a „kirekesztelek” dolgot.

Viszont... amikor Karin elköszönt, hogy most már hazamegy, mert későre járt, pont belebotlottunk Felixbe. A barátnőm persze aggódott, hátha bemártja őt, de odajött és megnyugtatott minket, hogy nem látott semmit. Ez azért elég jó fej dolog volt tőle.

Apropó, Felix... amióta kicsit beszéltünk az udvarunkban és írta azt az sms-t, mindig köszön és néha meg is kérdezi, hogy miújság, amit nem igazán tudok mire vélni... mert hát miatta van most ez a helyzet, ugyanakkor őt nem tiltják tőlem. Igaz, hogy nem nagyon állok le vele bájcsevegni, úgy érzem, jobb, ha megtartom a két lépés távolságot.

Aztán a munkahelyemen is van némi változás. Az ünnepekre való tekintettel lehetett írni egy plusz cikket, amit én meg is tettem. Dave-vel nem korlátozzuk egymást, nem lógunk együtt állandóan, ezért bőven volt rá időm, így megalkottam a kis kedvencemet. Igen, bátran merem a kedvencemnek hívni, mert a családról, a barátokról, a szeretetről és ezek fontosságáról szól... messze az egyik legjobb írásom, pedig már nem ma kezdtem. A főnöknek is tetszett, meg is jelentette azonnal. Tudom, nem illik dicsekedni, de a cikket kinyomtattam – az újság internetes felületén is megjelent – és kitűztem a táblámra, ami így már kevésbé üres. 

Persze tettem fel rá pár képet magunkról és Dave-ről, de messze nincs úgy tele, mint régen. A Felixszel történtek elég sok mindent kiöltek belőlem és sok mindent másképp is csinálok már. Talán nem akarom, hogy megismétlődjenek a múltban történtek, talán csak nem akarok deja vu érzést, nem tudom. Csak az biztos, hogy most minden szöges ellentéte a múltamnak.

Például futni sem járok már. Néha látom, amint Felix a földek felé indul, már csak ezért is abbahagytam. Nem szeretnék vele összetalálkozni... épp elég fájó emlékem van ezzel kapcsolatban is.

És ami Dave-et illeti... nos, nem kapkodunk el semmit. Tényleg semmit. Egyelőre élvezzük azt, hogy együtt vagyunk – még ha csak így is vagyunk együtt – és igyekszünk még inkább megismerni egymást. Azt hiszem, hogy mindkettőnknek fontosabb az, ami szellemileg köztünk van, mint a testiség... de persze azért történtek már dolgok. Azt hiszem, hogy Dave azért áll így hozzá, mert tudja, hogy mennyit jelentett nekem Felix... de szerintem amúgy sem akar elsietni semmit, hiszen ha már ennyit vártunk erre az időszakra, hova rohanjunk? Még jó sok idő áll előttünk úgyis...

Gondolataimból a csengő hangja szakít ki. Kissé rémülten pillantok az órámra: Dave már itt is van? Ugyanis ma, szilveszter révén bemegyünk a városba, hogy kicsit kiengedjük a gőzt és elbúcsúztassuk ezt az évet... de arról volt szó, hogy csak később találkozunk. Nem értem...

Homlokráncolva megyek az ajtóhoz. Rachék már nincsenek itthon, Bernddel és Lisával együtt az egyik barátjuknál vannak, amit én cseppent sem bánok. Először maradni akartak miattam, de miután ismertettem velük a terveimet, könnyű szívvel fogadták el a barátok meghívását. Amúgy is, ha lenne bármi gond, csak pár háznyira van az a buli, amire mentek... de igyekszem nem zavarni őket.

Az ajtó előtt Karin áll. Azonnal elmosolyodok, amint meglátom.

- Hű, de dögös vagy. – bókol azonnal a barátnőm.

- Te sem panaszkodhatsz. – reagálok azonnal, miközben kitárom az ajtót, de Karin a fejét rázza.

- Csak egy percre ugrottam be, megyek is tovább. Peterrel találkozom és a fiúkkal.

Kissé szomorkásan, de azért elmosolyodok, mert akármennyire is szemetek, azért hiányoznak néha. Ha nincs ez a vita, talán most együtt buliznánk, mint régen...

- Mi a helyzet? – kérdezem végül.

- Semmi, én csak... boldog új évet előre is! – mondja és szorosan magához ölel.

- Neked is! – suttogom halkan, miközben én is átölelem őt.

- Most mennem kell, de holnap írok! – ígéri azonnal, amit egy bólintással fogadok, majd becsukom mögötte az ajtót.

Még mindig van időm Dave megérkezéséig, ezért visszamegyek a szobámba. Túl hideg van ahhoz, hogy odakint várakozzak.

Gondterhelten lépek ki az ajtón. Dave-nek már vagy fél órája itt kellene lennie, de eddig még nem jelentkezett és ez nagyon nem vall rá. 

Szokásomhoz híven kilépek a kertbe, mintha attól valami megoldást kapnék, de nem.

Természetesen nem történik semmi, ezért nagyot sóhajtva felnézek az égre – és el is mosolyodok.

Ugyanis egy hullócsillag száguld át az égen, ami tökéletesen látszik, hiszen az ég tiszta és sajnos a hó sem esett karácsony óta. 

Szeretem a hullócsillagokat és úgy összességében a csillagokat is. Emlékszem, amikor még gyerek voltam, anyuval gyakran bámultuk őket. Az ilyen alkalmakkor tanultam meg a csillagképek nevét is. Istenem, de hiányzik az az időszak!

- Sam?

A nevem hallatán visszafordítom a tekintetem a föld felé – és így pont szembetalálom magam Felixszel.

- Igen? – kérdezem mellékesen, még mindig a csillagokon gondolkozva.

Ám nem válaszol, hanem megragadja a kezemet.

- Baszki, jég hideg a kezed! Meg fogsz fázni! – amilyen hirtelen megragadott, olyan hamar el is enged és leveszi a kabátját, majd rám teríti – Nincs kabátod vagy mi a fene? – folytatja rosszallóan.

- Így te fogsz megfázni. – nézek végig rajta és a kék ingjén, amit még tőlem kapott.

- Ennél bénább válaszra nem futotta? – kérdi ironikusan – Egyáltalán mi a francot keresel így idekint?

- Dave-et várom. – az órámra lesek – Már egy órája ide kellett volna érnie. 

- Lehet, hogy ejtett. – mondja felhúzott szemöldökkel.

- Ne keverd össze magaddal! – vágok vissza azonnal, miközben a kabátját kissé összehúzom magamon, mert hát tényleg hideg van.

Felix megadóan felemeli a kezét.

- Oké, le is léphetek.

- Én... aggódom. – motyogom gyámoltalanul, amikor hátat fordít nekem és pont elindul a háza felé.

Először azt hiszem, hogy nem hallja, amit mondok, de kisvártatva megfordul és visszalép hozzám. Sóhajtva megdörzsöli a karját, mialatt engem bámul. 

- Miért, szerinted...?

- Nem tudom, csak aggódom.

Mivel látom rajta, hogy így fázik, ösztönösen, mindenféle hátsó gondolat – és egyáltalán gondolat – nélkül odalépek elé és átölelem. A test melege nagyszerű a hideg ellen.

- Kösz. – mondja a hajamba.

- Nincs mit. – suttogom halkan.

Kicsit szorosabbra zárja körülöttem az ölelését.

- Felhívtad már?

Nem tudom miért, de valamiért jól esik az ölelése. Talán mert régen volt? Talán mert ez most más, mint eddig?

- Még nem, én...

- Bemegyünk? – egy kicsit elhúzódik és egyenesen a szemembe néz – Rácsöröghetnél. Tuti, hogy valami fontos jött közbe.

Bólintok, mire elenged, amitől viszont fura érzésem támad. Valahogy... rossz vagy nem is tudom.

Alig észrevehetően megrázom a fejemet, majd Felixszel együtt bemegyek a házunkba. 

Odabent aztán visszaadom a kabátját, mialatt felhívom Dave-et. Mily meglepő, nem veszi fel a telefont. Ezután még kétszer próbálkozok, de semmi.

Tanácstalanul pislogok a mellettem álló Felixre, aki szó nélkül előveszi a telefonját és tárcsáz valakit. Amint elkezd beszélni, rájövök, hogy Dave anyukáját hívta. Elmondja, hogy Dave-et keressük, mert hogy nem jött értem... mire Felix arca hirtelen elkomorul. Ezután mond még pár szót, de nem tudom, hogy miről lehet szó, mert az anyukája válaszait nem hallom... de abban biztos vagyok, hogy valami baj történt. Nagy baj.

Amikor végre leteszi a telefont, azonnal kérdőre is vonom.

- Na? Mit mondott? Mi történt? És... hol van Dave?

- Sam, én... – hirtelen elhallgat és tanácstalanul, de szomorúan néz rám – Igazad volt, tényleg történt valami...

29. fejezet

A dortmundi koncert után várt még ránk kettő a hétvégén: egy Essenben, egy pedig Düsseldorfban. Igaz, hogy lázasan készültünk a fellépésünkre, de ettől függetlenül bele-belenéztem az F-1-be, hiszen Kiminek futama volt vasárnap, sőt, a szereplésünk előtt még váltottunk is pár szót egymással telefonon, de kizárólag apróságokról beszélgettünk.

Azt hiszem, hogy ennek a nagyfokú elfoglaltságnak tudhatom be azt, hogy teljesen elszakadtam a külvilágtól, a hírektől, a médiától – éppen ezért kicsit sokkolt, amikor hétfőn, útban Frankfurt felé, belenéztem a laptopomba. 

A net ugyanis hemzsegett a Kimiről és arról a nőről készült képektől – ismételten. Legalábbis akármelyik cikkre kattintottam, az mind a hétvégi osztrák nagydíjon készült és ennek megfelelően a fotók is teljesen frissek voltak.

- Mi a helyzet? – ül át mellém Leon.

Szó nélkül felé fordítom a laptopomat. Ő kissé előrébb hajol, majd átfut pár cikket. Vagyis gondolom, mert látni nem látom, csak azt, hogy ide-oda jár a tekintete.

- Az fasza. – kommentálja röviden a látottakat, majd visszafordítja felém a készüléket.

Összeszorított szájjal csukom le a gépem tetejét. Erről vajon Kimi miért nem beszélt?! Vagy talán vegyem semmiségnek és higgyem el, hogy tényleg nincs köztük semmi? A mostani képeken még inkább nagyobb volt köztük az összhang... ezt azért nem hagyhatom figyelmen kívül.

De mihez kezdjek most? Hívjam fel? Ugyan mi értelme lenne? Két másik országban vagyunk és amúgy sem hiszem, hogy egy ilyen dolgot telefonon kellene megbeszélnünk. 

Mert ha nincs igazam, akkor csak feleslegesen szítom a feszültséget, de ha... de ha igazam van? Semmi kedvem telefonon keresztül végighallgatni a magyarázkodását, miszerint elég hamar sikerült pótolnia engem.

Amint kiszakítom magam a sötét gondolataim sűrűjéből, észreveszem, hogy Leon még mindig engem figyel. A tekintete kicsit sajnálkozóan függ rajtam, de igyekszem figyelmen kívül hagyni.

-Semmi gond. – motyogom inkább magamnak, mint neki – Semmi gond.

Miután megérkezünk a szállásunkra, kipakolok és rögtön a nyakamba veszem a várost. Muszáj kiszellőztetnem a fejemet és amellett szeretek új helyeket felfedezni.

Az egyik előnye az ilyen hosszabb turnéknak az, hogy amennyiben a programunk úgy van kialakítva, néha napokat „veszteglünk” egy-egy városban. Mindig előbb érkezünk, szinte közvetlenül a fellépés végén neki is indulunk, így több időnk van egy-egy helyszínre.

Nyár lévén remek az idő, ezért elég lazára vettem a figurát, de ez most kivételesen jól esik. 

Az első dolgom, hogy betérek egy kávézóba a szokásos feketémért, majd folytatom az utamat tovább. Bemegyek pár üzletbe is, de többnyire a várost járom. Szerencsére hétköznap van és még délelőtt jár az idő, így nincsenek annyira sokan az utcán. Csupán páran állítanak meg autogramért, de ezt egyáltalán nem bánom. Váltok velük pár szót, majd továbbállok, akárcsak ők. A rajongóktól többnyire mindig jobb kedvem lesz, így szinte mosolyogva folytatom az utamat az utcákon.

A frankfurti koncertünk nagyon jó volt, amit követett egy Mannheimban, majd ismét továbbálltunk: ezúttal Stuttgart felé vesszük az irányt, ezzel pedig elérkezett a turné utolsó hete. A stuttgartin kívül lesz még kettő fellépésünk és vége is van az egésznek.

A pilótával azóta nem beszéltünk. Párszor hívott, de sosem vettem fel. Egyszerűen... képtelen voltam rá. És amúgy is: most fontosabb dolgom is van, mint hogy hallgassam a magyarázkodását...

- A hétvégén vége lesz. – szólal meg mellettem Leon.

- Igen. Fura lesz újra otthon. – felelek neki kissé eltűnődve.

- Vasárnap Münchenben lépünk fel. – pillant rám a rá jellemző átható pillantásával.

Aprót bólintok.

- Tudom. És...?

- A srácok úgy gondolták... és én is, hogy maradok utána kicsit. 

Ismételten bólintok. Mindannyian Münchenből származunk, oda jártunk suliba, ott is ismertük meg egymást. Az egész banda felköltözött a fővárosba, de a fiúk szülei a mai napig ott élnek, egyedül nekem nincs már ott semmiféle gyökerem, hiszen Tim Svájcban él... ettől függetlenül a mai napig a kedvenc városom és még mindig nagyszerű emlékek fűznek hozzá.

- Minden ott kezdődött. – mondom ki akaratlanul is hangosan.

- Igen. – megérinti a karomat – Neked nincs kedved maradni?

Meglepetten pislogok rá.

- Nekem?

Láthatóan jót derül rajtam.

- Mivel téged kérdeztelek... igen, neked.

- Na de mégis hol...?

- Nálunk, természetesen. – vág a szavamba azonnal – Ez mindig is így volt. – tétován pillantok rá, mire kissé közelebb hajol – És anyám is hiányol már... na meg persze Bruno is. – teszi hozzá az érveihez a kutyusát is.

- Hát...

- Naaa! – kölyökkutya-szemekkel pislog rám, némi átható, titokzatos pillantással egybekötve, amiről pontosan tudja, hogy képtelen vagyok neki nemet mondani – Tudom, hogy szeretnéd. – folytatja nyugodt, magabiztos hangon.

- Rendben. De csak mert hiányzik anyud és Bruno. – teszem hozzá, csak hogy annyira ne szálljon el magától, de szerintem már bőven elkéstem... legalább tíz évvel.

- Ugyan, H! – még közelebb jön és a fülembe suttog – Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. – elhúzódik, de továbbra is engem néz – És ezt előbb vagy utóbb, de te is belátod majd.

- Csak szeretnéd. – vágom rá kapásból.

- Majd meglátjuk. – csibészesen elvigyorodik – Még van majdnem egy hetem. Nem fogom hagyni, hogy kárba vesszen. – lehalkítja a hangját, de így is meghallom, amit mond – Még egyszer nem...

28. fejezet

Épp virradni készül, amint a korai hajnali futásom végéhez érek, itt, Dortmundban, a harmadik turnéállomásunkon. Az előző, Brémában még nagyobb eresztés volt, mint a legelső és remélem, hogy a mai estén ismét felül tudjuk múlni önmagunkat – vagy legalábbis az elvárásainkat.

Noha még csak egy hete vagyunk úton, valahogy sokkal többnek tűnik. Az, hogy távol vagyok a jól megszokott környezetemtől, segít kikapcsolni és kissé talán lazítani is. 

Igaz, hogy Timmel tartom a kapcsolatot a koncertsorozat alatt is, de a bátyámat leszámítva mással nem beszélek. A finn azóta nem jelentkezett, én pedig nem kerestem. Talán kellett volna, de ő viselkedett olyan lehetetlenül és nem én. 

Felsóhajtok, majd – immár csak sétálva – visszaindulok a szállásunk felé.

- Szokásos futás? – kérdezi Leon a hallban, amint belépek a bejáraton.

Fáradtan bólintok.

- Lezuhanyozok. – osztom meg vele a tervemet, majd elindulok a lift felé.

- És utána? – kérdi mellettem haladva.

- Még nem tudom. Miért? – sandítok rá kíváncsian.

- Reinoldi-templom? – dobja fel az egyik itteni nevezetességet.

A városnézős programokért odavagyok, mert attól, hogy sok városba eljutunk, sajnos nem mindig van időnk arra, hogy megnézzük az ottani látnivalókat… na de majd talán most.

- Adj negyed órát! – kérem izgatottan, mire Leon bólint egyet és visszatér a bőrülésekhez, így lényegesen feldobódva szállok be a liftbe.

- Egyszerűen… gyönyörű! – suttogom áhítattal, amint körbenézek a templomban.

- Neked minden gyönyörű. – jegyzi meg mellettem évődve Leon.

Nagy nehezen elszakítom a tekintetem ettől a szépségtől és a jelenlegfogalmamsincshányadánisállunkegymással exemre pillantok.

- Nem is! – kérem ki magamnak azonnal.

- De igen. – féloldalt magához húz – De nem is te lennél, ha nem hangoztatnád ezt folyton.

Akaratlanul is elmosolyodom. Nem tart sokáig, mert Jan hirtelen megszólal a hátunk mögött.

- Ez milyen tré már!

- Egyáltalán nem tré. – fordulok hátra a jómadárhoz.

- De. U-n-cs-i! – szótagolja nekem túlzottan artikulálva.

- Pedig rád férne a kultúra. – szól közbe Markus is.

- Majd kulturálódok este. – vigyorogva összepacsizik Leonnal és félrehúzza, hogy megbeszéljenek valami „szörnyen fontosat”, így én Markus felé veszem az irányt.

Legjobb barátom épp az egyik falat bámulja, de szerintem nem fogja fel, hogy mit néz, inkább csak mered maga elé.

- Minden rendben?

A hangom hatására összerezzen.

- Mi? Igen, persze. 

- Markus…

- Veled? 

- Mi a franc van veled?

Gondterhelten felsóhajt, amiből rögtön leesik, hogy tényleg van valami baj.

- Jana és én… mi… szakítottunk. – rám sandít – Pontosabban ő velem.

Döbbenten pislogok rá.

- Hogy… mi?! De hát… olyan jól megvoltatok! – mondom kissé talán hangosabban is, mint kellene, de nem szól rám senki, a banda többi tagja pedig elmélyülten beszélget valamiről egymással – Mi történt?

- Miután elmentél, úgy volt, hogy én is abbahagyom. Nélküled nem volt az igazi. – kezd bele a magyarázatába – Jana pedig örült ennek, mert ő unta, hogy sokat vagyok távol. – egy halk, reményvesztett sóhaj hagyja el a száját – Nem igazán ugrált örömében a gondolattól, hogy mégsem hagyom abba, ráadásul még turnéra is megyünk. – megrándítja a vállát – És így visszaadta a gyűrűt.

- Sajnálom. – motyogom, majd szó nélkül magamhoz ölelem.

- Amióta ismertek lettünk, valahogy sehol nincs a magánéletünk. Nem? – kérdi, amint elengedjük egymást.

- Megbántad, hogy…? – kezdek bele, de félbeszakít.

- Dehogy. Már akkor rég ismertek voltunk, amikor összejöttem vele. Csak… csak valahogy néha olyan nehéz.

- Üdv a klubban! – mondom keserűen mosolyogva, majd abbahagyjuk a lelkizést, mert a fiúk ismét csatlakoznak hozzánk.

Éjjel, egy sikeres koncerten túl még ébren vagyok és épp a legújabb kedvenc könyvembe vagyok belemélyedve. A srácok már a szobáikban, így van némi időm magamra és a kis hobbimra is. Egyesek szerint már aludnom kéne, de még túlságosan fel vagyok pörögve és egyébként sincs semmi időm olvasni, csak ilyenkor, esténként, amikor már nyugi van.

Viszont nem én lennék, ha nyugodtan el tudnék olvasni két oldalt, mert a telefonom hangosan megszólal, jelezve, hogy valaki hív. Homlokráncolva pislogok az ismeretlen számra, de azért felveszem.

- Di?

A szívem nagyot dobban, amikor felismerem a hívót.

- Kimi? – szólítom a nevén azonnal.

- Én… hiányzol. – halkan felnevet, majd a háttérből némi zenét is kihallok.

- Merre vagy?

- Épp… bulizunk… pár hav… havverral… jó lenne, ha… itt lennél… Nagggyon jó. – mondja akadozva, amiből rögtön lejön, hogy nem épp józan már.

- Sokat ittál?

Hallom, hogy hangosan felrötyög.

- Én?! Ááá, ugyan! Ismerhetsz… – bolondozik tovább, majd komolyabbá válik a hangja – Újra a régi akarok lenni. Ahogy mondtad.

Halványan elmosolyodom.

- Ennek igazán örülök… de erre emlékezni is fogsz holnap?!

- Má’ miért ne? Nem vagyok hülye, csak kicsit spic… ittas.

- Hallom. – értek vele egyet egy fokkal jobban mosolyogva.

Milyen édes is ilyenkor!

- Uh, most mennem kell. – a háttérben a férfihang erősebbé válik – Azt mondják, hogy elpuhultam. – újabb alkoholos kuncogás – Pedig én nem, mondd meg nekik! – folytatja tovább zavartalanul, majd néhány finn szó is bekerül az éterbe – Most megyek. Szeretlek, Di! – mondja, majd választ sem várva rám rakja a telefont.

Csoda, hogy ezek után már nem kötött le a könyv, hanem inkább a bolond finnen járt az eszem?!

27. fejezet

- És most ti…? – pillant rám kérdőn Markus, miután nagyjából elmesélem nekik a történteket néhány epizód elhallgatásával.

- Fogalmam sincs. Otthagyott. – mondom vállvonogatva, de belül piszok rosszul esik ez az egész.

Egy részem azon töpreng, hogy mi lett volna ha… de aztán ezt a részemet el is nyomom. Én mindig támogattam Kimit, utána is mentem, amikor elcsesztem, de ő… Tudom, hogy sokáig leszünk úton, de nem fogunk éjjel-nappal koncertezni, úgyhogy akár ő is meglátogathatott volna egy-egy városban… de nem. Őfelségének ez eszébe sem jutott.

- De ugye nem bánod, hogy most itt vagy velünk? – kérdi legjobb barátom kissé aggódva.

- Dehogy. – halványan elmosolyodok – Túl sokat dolgoztunk ahhoz, hogy csak úgy feladjam. 

- Helyes. – mondja megkönnyebbülten, majd előre megy, hogy beszéljen a sofőrrel. Ez úgymond a mániája, mindig kifaggatja az utunkról, a buszról, a teljesítményekről…

- Ha igazán ismerne, tudná, hogy nem adod fel csak úgy. – szólal meg mellettem nagy sokára Leon.

- Szerintem tudja, ezért állított választás elé. – fogalmazom meg a gondolataimat röviden.

- Rosszul tette. Én már csak tudom. – teszi hozzá kissé habozva.

- Örülök, hogy először Hamburgba megyünk. – váltok témát, amikor már nem bírom elviselni Leon átható pillantását – Mindig szerettem ott fellépni.

- Ezzel nem csak te vagy így. – mondja lazán, majd elkezdjük átbeszélni a dalok sorrendjét. 

A többiek csak simán élvezik az utat és a semmittevést, de ha egyszer két munkamániás összeül… akkor abból mindig valami alkotás lesz a végére.

- Köszönjük és örülünk, amiért ma este itt voltatok velünk! – mondom mosolyogva a mikrofonba – Éppen ezért, mivel annyira lelkes közönség vagytok, meglepünk titeket egy vadiúj szerzeménnyel! – egy pillanatra Leonra lesek, aki miután bólint, belekezdek a közösen megírt, eddig még élő előadást nem látott dalba.

Mivel egy lassú és érzelmes számról van szó, hirtelen elárasztanak az érzelmek és kellő átéléssel tudom előadni a dalt. Korábban szerintem nem is hittem, hogy ennyi minden van bennem, amiből táplálkozhatok a szerzeményeinket illetően.

Éjjel, a koncert, a rajongóink, az autogramosztások, a töménytelen mennyiségű fotózások és kérdések után boldog fáradtsággal az arcunkon lépünk be a hotelünk ajtaján. Viszonylag hamar megkapjuk a kulcsainkat, így a cuccainkkal együtt felmegyünk a szobáinkba – egészen pontosan az én szobámba, hiszen mindig „nálam” szoktunk gyülekezni egy-egy fellépés után, hogy még viszonylag felpörögve átbeszéljük a történteket. Ez pedig most sincs másként.

Bő egy órával később kettesben maradok Leonnal. A többiek már visszavonultak. Gondolom Markus Janával beszél, míg Jan hajtja a nőket a hotel területén. Hát igen. Mindenki másképp vezet le egy ilyen fontos esemény után.

- Nagy durranás volt az új szám. – jegyzi meg Leon, miközben italt tölt magának.

- Ugye? Tudtam, hogy sikere lesz. Annyira… – hadarom vigyorogva, még extázisban, majd hirtelen elhallgatok, amint Leon fura tekintettel pillant rám – Mi az?

- Még mindig nagyon pörögsz. – állapítja meg a nyilvánvalót.

- Mert… mert ez jól ment. Nagyon jól. És ennyi idő után…

- Tudom. – felhörpinti az italát és hozzám lép – Ideje volt már, hogy visszatérj hozzánk… – a keze a derekamra siklik és egy kicsit közelebb húz magához – és talán egyszer még hozzám is.

- Leon…. – suttogom elgyengülve a nevét, mert ilyenre azért nem számítottam, noha sejthettem volna már előre, mert azért jó ideje ismerem a velem szemben állót.

- Táncolunk? – kérdi, amikor a háttérben a rádió egy lassan számra vált át.

Tétován bólintok, mire közelebb húz magához és finoman elkezd mozogni.

- Még mindig jól táncolsz.

- Mást is csinálok még ilyen jól. – mondja elvigyorodva.

- Leon… - lehelem halkan, de leint.

- Tudom. 

Sóhajtva a vállára hajtom a fejemet.

- Én…

- Sajnálom, hogy én sem könnyítettem meg a helyzeted. – szakít félbe halkan.

- Semmi gond. Már nem haragszom. – felsóhajtok – Ez most más. Olyan…

- Bonyolult most az életed.

- Valami olyasmi. 

Kissé elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen.

- Ha már nem lesz bonyolult, szólj. – édesen elmosolyodik, majd finoman végigsimítja a kezét az arcomon – Én itt leszek mindig. – folytatja kissé rekedtesebb hangon – Mindig.

Válaszként egyszerűen megölelem.

Talán végre hazatértem?

26. fejezet

34 órával korábban

Sóhajtva és kissé fáradtan csukom be az ajtót, amit a pilóta belép a lakásomba. Az utóbbi időben nem töltöttünk annyi időt együtt, mint szerettük volna és ez kikészített. Hirtelen nem csak testileg, a próba miatt érzem magam fáradtnak és kimerültnek, hanem lelkileg is.

Az ajtóból figyelem, ahogy Kimi leül a fotelba. Ő is fáradtan látszik és legfőképp ingerlékenynek, de… de valahogy nem érdekel. Vele ellentétben én nem kerestem magamnak pótlékot. Tulajdonképpen… valamiért meglehetősen közömbösen szemlélem a velem szemben lévő, még mindig roppant helyes pasit.

- Nem ülsz le? – szólal meg rekedtes hangján.

Bólintok, majd helyet foglalok vele szemben a kanapén. Az egyik párnát az ölembe húzom, majd várakozásteljesen pillantok rá.

- Hallgatlak!

- Az a cikk egy szarkavarás csak. Nem csináltam semmit! Csak dumáltunk. 

- Aha. – mondom felhúzott szemöldökkel, mert ennél azért némiképp többre vártam.

- Szerinted megcsalnálak?

- Szerintem most nem engem kéne faggatnod, hanem megmagyarázni azt, amit a cikkben láttam. – támadok neki dühösen, mert érzem, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet.

- Szóval te azt hiszed, hogy én…?

- Nem mindegy, hogy mit hiszek? Láthatóan nem tudsz normális válaszokat adni.

A finn nagyot sóhajtva a hajába túr, majd előrébb csúszik a fotelban.

- A csaj az egyik fejes ismerőse. Megkértek, hogy vezessem körbe…

- És te azonnal ugrottál, noha utálod, ha idegenvezetőnek néznek. – vágok a szavába gúnyosan.

- Csak dumáltunk. – ismétli magát újra.

Nem felelek, csak csalódottan megrázom a fejemet. Nagyon sántít a sztorija, főleg, hogy láttam azokat a hülye képeket. Azokon pedig igen meghittnek tűntek… és csak beszélgettek?! Komolyan?

- Mondj már valamit, Di!

- A következő futamodon is ott lesz? – kérdezem továbbra is a Jégkirálynőt játszva.

- Nem tudom. Talán. Nem kérdeztem. – felpattan és elkezd mászkálni a szobában – Nem nagyon érdekel, hogy mit csinál. – hirtelen megáll és elém lép, majd leguggol, mielőtt megszólalna – Inkább az érdekel, hogy te mit fogsz csinálni. – a hüvelyujját végighúzza a szám alsó vonalán – Hiányzol. Nem akarok vitázni egy faszságon. – kissé előrehajol és amikor látja, hogy nem húzódok el, lágyan megcsókol – Nagyon… hiányzol… Akarlak… – motyogja csókjai között.

Én pedig, aki az imént még játszotta a megközelíthetetlent, úgy olvadok a karjaiba, ahogyan eddig még talán soha.

- Mit tervezel holnapra? – kérdi a finn, immár az ágyamban.

- Nem tudom még. Szabadnapot kaptunk. – kíváncsi tekintetét látva folytatom – Szerdán indulunk a turnéra és előtte…

- Hogy mi?! – szól közbe élesen.

- Hát tudod… a visszatérő turnénk… 

- Azt hittem, lemondtad. – jegyzi meg szárazon.

Most rajtam a sor, hogy csodálkozzak.

- Mi?! De hát miért mondanám le? Mondtam, hogy ez…

- Azt hittem, tegnap este mindent megbeszéltünk. – mondja sértődötten, majd tőle szokatlan módon kipattan az ágyból és sietve felkapja magára a ruháit.

- Semmit sem beszéltünk meg tegnap, Kimi. – vágok vissza azonnal, miközben a példáját követve elkezdek öltözködni - Valami ostoba magyarázatot adtál arra, hogy miért voltál azzal a nővel annyira meghitt helyzetben, de ez még nem jelenti azt, hogy lemondom a turnét!

- Az nem… – hirtelen megáll – Azt hiszed, hazudok neked?

- Nem számít, hogy mit hiszek, Kimi. – keserűen megrázom a fejemet – Miért hitted azt, hogy lemondtam a turnét?

- Mert majdnem egy hónapig tart? – kérdez vissza azonnal – Így is alig látlak, de ha még turnézgatni mész, ki tudja, merre…

- Régen is turnéztunk és tudtad, hogy énekesnő vagyok, aki egy banda tagja.

- Igen, de amikor találkoztunk, épp ott akartad őket hagyni! Ha tudom, hogy…

- Igen? – kérdezem higgadtan, noha sejtem, hogy mit akar mondani.

- Most elmegyek, de szeretném, ha átgondolnád ezt a dolgot a bandáddal, mert…

- Mert?

- Mert mire megjössz, én nem leszek itt. – fejezi be a megkezdett mondatát higgadtan.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Mi van?! 

- Te most ultimátumot adsz nekem?

- Inkább ésszerű döntésnek hívnám.

- Oh igen, valóban. Nagyon ésszerű az, hogy miután alig tértem vissza, ismét eltűnök, csak mert a nagy Räikkönen azt kéri! – idegesen pillantok arra az emberre, akit nemrég még teljes szívemből szerettem, de aki most nagyon jó úton halad afelé, hogy elérje ennek az ellenkezőjét – Ha nem is jöttem volna vissza ehhez a bandához, egyedül tuti folytattam volna! És ezt neked is elmondtam már. – próbálkozok óvatosan, hátha menthető itt még valami.

- Akkor miért nem folytattad külön?

- Sok munkám van ebben a csapatban. Te miért tértél vissza az F-1-hez?

- Kurvára nem ugyanaz a kettő, Di!

- Igen, nyilván. Csak az a fair meg fasza dolog, amit te mondasz!  

- Tehát ez az utolsó szavad? Elmész?

- Te folyton úton vagy! Van, amikor hetekig haza se keveredsz, mégse kérem tőled, hogy hagyd ott!

- Elmész? – kérdi ismét.

Keserűen nézek Kimire. Mintha csak a falnak beszélnék, annyira nem reagál rám.

- Tudod, először talán hajlottam volna arra, hogy lemondjam, de olyan beképzelt tuskó lettél, hogy kizárt! Semmi pénzért nem hagynám ki. Osztogasd máshol az ultimátumaidat! – bólint, majd elindul az ajtó felé, de a szavamra megtorpan – Ha újra az én régi Kimim leszel, beszélünk.

Szó nélkül vágja be maga mögött ajtót.

25. fejezet

Reggel kialvatlanul ébredek, ami a tegnapelőtti, Kimivel való beszélgetésemhez köthető, mert azóta nem alszom túl jól. Amúgy is ideges vagyok a turné és a közelgő első koncert miatt, hiszen ez lesz nemcsak a csapat, de az én visszatérésem is és mindennek rohadtul kell klappolnia ahhoz, hogy ne kerüljünk gyorsan a süllyesztőbe.

Főzök egy adag kávét, amit csendben, a pultnál fogyasztok el, majd gondolataimba merülve átmegyek a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak és összekészüljek. Mivel jóval előbb keltem fel, mint ahogyan az ébresztőórám megszólalt volna, ezért bőven van időm arra, hogy szép kényelmesen elkészüljek – az más kérdés, hogy minél előbb kész akarok lenni, mert nem akarok továbbra is egyedül az ostoba gondolataimmal lenni.

Amikor megnyitom a zuhanyzóban a csapot, még akkor is csak a finn jár a fejemben…

Bő egy órával később szólal meg a csengő. Tudom, hogy a fiúk jöttek meg értem, ezért felpattanok és a kezemben tartott könyvvel együtt az ajtóhoz megyek.

- Szia, H! – mondja Leon, amint meglát.

Viszonzom a köszöntését, majd sietve becsúsztatom a kézitáskámba a könyvemet.

- Jó látni, hogy van, ami nem változik. – jegyzi meg mosolyogva, majd látványosan nyög egyet, amikor kissé megemeli a bőröndömet – Már majdnem elfelejtettem, hogy te csak úgy laza 20 kilóval jössz turnézni.

- Nekem sokkal több holmi kell, mint nektek. – kérem ki magamnak azonnal.

- Igen, tudom. – mondja szemforgatva, majd egy pillanatra elengedi a táskámat – És amúgy hogy vagy? Tegnap nem jelentkeztél…

- Szünnap volt, úgy tudtam. – emlékeztetem a saját szavaira.

- Tudom, de… – a hajába túr – Most megint ezt játsszuk? Hogy én kérdezgetlek, te nem válaszolsz, aztán meg mégis?!

Kétségbeesettnek színlelt hangján elmosolyodom.

- Megvagyok, ne aggódj.

- Beszéltél vele?

- Igen, még aznap, amikor az a cikk megjelent.

- És…?

- És majd elmondok mindent a buszban. – az órámra pillantok – De most már nem mehetnénk? – kérdezem kissé izgatottan az előttünk álló útra gondolva.

- A régi lelkes H! Ezt már szeretem. – mondja kacsintva, majd a szavai ellenére könnyedén felkapja a bőröndömet és lesiet a lépcsőn.

Én is követem Leon példáját, de előtte még magamra kapok egy kiskabátot, mert még eléggé hűvös van így kora reggel, majd a kistáskámmal és egy gyors zárás után már én is lent vagyok a srácoknál.

Odalent Markus nagy öleléssel fogad.

- Mint a régi szép időkben, mi? – kérdezi fülig érő szájjal.

- Mi van, ma mindenki szentimentális kicsit? – pillantok rá vigyorogva.

- Ajj, de most miért?! – szól közbe hülyülve Jan – Csoportos ölelést nem kértek?

- Hű, de megváltozott mindenki. – jegyzem meg felhúzott szemöldökkel.

- Új kezdet, új szokások. – feleli vállvonogatva, majd arrébb vonul és rágyújt egy cigire.

- Azt látom. – motyogom inkább csak magamnak, mert Jan eddig határozottan nem volt az a dohányzós fajta.

- Na és mi van veled? – érinti meg a karomat Markus, így rápillantok.

- Hát, az most hosszú lenne… – hárítom finoman az érdeklődését, amúgy is szinte biztos, hogy a buszban majd kifaggatnak – Inkább te mesélj! Hogy bírod itthon hagyni Janát? – kérdem a menyasszonyára utalva.

- Megszokta már, tudod. – feleli kissé komoran, ami nekem egyáltalán nem tetszik, de magamban elhatározom, hogy később még rákérdezek erre… hiszen a buszban is és az első koncert előtt is bőven lesz még időnk.

- Mehetünk? – szólal meg Leon mellettünk.

Egyszerre bólogatunk neki, majd egymás után beszállunk a járműbe. Jan szinte azonnal hátramegy a kényelmes fotelokhoz és a fülhallgatóját magára téve azonnal kizár minket és az egész világot. Ezek szerint van, ami mégsem változik.

Én Markusszal viszonylag előrébb ülök le. Barátom velem szemben foglal helyet. Szerintem sejti, hogy Leon is csatlakozik majd hozzánk, mert amióta az eszemet tudom és koncertezünk – legyen szó egyszerű koncertről vagy komplett turnéról – Leon mindig mellém ül le. Azt mondja, hogy ez neki jó ómen – legalábbis régen így volt.

Leon vált pár szót a sofőrrel és még pár emberrel, akik külön járművel, de elkísérnek minket, majd amint mellém ér, a busz lassan, de biztosan meg is indul. Először kérdőn pillant rám, de az apró, ám határozott bólintásomat követően mellém telepszik.

- Szóval? Mesélj csak, mi volt azzal az idió… izé… pilótával. – javítja ki magát automatikusan szúrós tekintetemet látva.

Mély levegőt veszek, majd elkezdem elmesélni nekik a történteket.

- A próba után, este váratlanul megjelent nálam…

24. fejezet

Összeszorított szájjal meredek az egyik újság által küldött cikkre. Nem, az nem lehet! Vagy mégis? Leon után megfogadtam, hogy nem hagyom magam újra átverni, de… mi van, ha most megint ez történt?! 

Egymás után pörgetem le magamban a pro és kontra érveket Kimivel kapcsolatban. A szívem tudja, hogy nem tehette meg, de valahogy mégis nehezen hiszek ebben. Bárcsak ne lenne olyan meghitt az az átkozott kép!

Ebben a pillanatban csörren meg a mobilom. Elszoruló szívvel látom, hogy a finn hív. Mivel nem hiszem, hogy kibírnék egy szakítást telefonon keresztül, ezért inkább fel sem veszem. Helyette bezárom a cikket, kikapcsolom a gépemet és némi elkészülés után sietek a próbára. 

A zene mindig kikapcsol.

A terembe lépve azonnal látom, hogy ők is mind látták azt a hülye cikket. Mosolyt erőltetek az arcomra és megkérem őket, hogy inkább a próbára koncentráljunk. Szerencsére hamar veszik a lapot és nem is kell magyarázkodjak. Őszintén szólva, nem is biztos, hogy tudnék magyarázkodni…

- Oké, mára végeztünk. – szólal meg a próba végén Leon – Holnap nem találkozunk, mert kikönyörögtétek, hogy a turné előtt legyen egy szünnap. – pillant felhúzott szemöldökkel a fiúkra – De holnapután délben itt találkozunk. 

- Igenis, főnök. – feleli Jan.

Én csak bólintok, mert pontosan tudom, hogy mi a menete a turnénak és igazából nem is szeretnék mit mondani. Talán csak szép csendesen eltűnni, valahová messzire, ahol nem okoznak gondot a férfiak…

- Jól vagy? – szólal meg mellettem halkan Markus.

- Igen, persze. – mosolygok kissé kényszeredetten.

- Beszéltél már vele? 

- Még nem. – suttogom magam elé – Reggel hívott, de nem akartam telefonon megbeszélni.

- Biztos, hogy csak a sajtó fújja fel a dolgot. – mondja nekem vigasztalóan. 

- Biztos. – motyogom amolyan „persze, csak szeretnéd” stílusban.

- H? – szólít meg a frontemberünk – Ráérsz egy kicsit?

Összenézünk Markusszal, majd felkelek és Leonhoz lépek.

- Igen?

- Jól vagy? – kérdi ő is ugyanazt, mint kicsivel korábban Markus.

Meglepetten pislogok rá.

- Miért érdekel?

- Csak kérdeztem.

- Aha.

- Komolyan. – legyint egyet – Csak tudni akartam, hogy minden oké veled vagy sem, de akkor ne válaszolj! – mordul fel idegesen.

- Nem tudom. – szólalok meg, amint faképnél hagyna, de a hangomra megáll és visszalép hozzám – Semmit sem tudok.

- Most mondanám, hogy nekem mindig is fura volt, de…

- De nem mondod, mert nem akarsz vitát és amúgy is semmi közöd hozzá. – fejezem be a megkezdett mondatát.

- Valahogy így. – egy pillanatra finoman megérinti a karomat – Nézd, H! Attól mert gyökér voltam veled, sosem néztem más lányra, amíg együtt voltunk. – féloldalasan elmosolyodik – Nem érte volna meg. A finn bunkó sem éri meg, ha ilyeneket csinál és nem becsül téged.

- Tudod… – kezdek bele, de félbeszakít.

- Tudom. Bagoly mondja verébnek. – az ég felé emeli a pillantását – Ismerem már minden mondatodat, H, és igen, megértelek, de neked is meg kell engem. – a hangja egy röpke tizedmásodpercre ellágyul, akárcsak a tekintete – Rossz látni, hogy milyen szomorú vagy emiatt. És én… – váratlanul magához ölel, de úgy, hogy meghagyja nekem a lehetőséget arra, hogy ellökhessem, ha nem tetszik nekem a dolog – bármit megtennék, hogy ne legyél szomorú. – susogja a hajamba.

Igen, tudom. Ezt mindig is tudtam. Régen is megvédett boldog-boldogtalantól. Amikor együtt voltunk, akkor sem teregette ki a magánéletünket a sajtónak és az egész világnak. Inkább elviselte még azt is, hogy egy időben melegnek nézték, amiért sosem látják nő társaságában.

Bárcsak ne lett volna az a hülye éjszaka, amikor tönkrement minden! Bár… akkor nem ismerném Kimit… de akkor nem bántott volna meg… ajj, de nehéz dolog is ez!

Szinte önkéntelenül ölelem át Leont. Egy baráti ölelésben nincs semmi, nem igaz? Na jó, jelenleg inkább munkatársi, de mindegy, minek nevezzük, mert mindkettő ártatlan dolog – és most átkozottul jól esik. Markus a legjobb barátom a csapatból, de Leonhoz mindig is különleges szálak fűztek, már a legelejétől.

- Köszönöm. – motyogom végül a vállába, amint beszívom a már jól ismert parfümje illatát, hiszen ezer éve még tőlem kapta ezt a márkát és azóta csak ezt hajlandó használni.

- Neked alap, tudod. – válaszolja, miközben kissé szorít az ölelésén.

Nagyot sóhajtva adom át magam az ölelésének és az érzésnek, hogy talán még minden rendbe jöhet…

Este épp a bőröndömbe pakolok be, amikor csengetnek. Elszoruló torokkal lépek az ajtóhoz, mert pontosan tudom, hogy ki keres.

- Még itt vagy. – állapítja meg meglepetten, ugyanakkor megnyugodva, amint kinyitom Kiminek az ajtót.

- Miért, hol lennék? – kérdezem homlokráncolva.

- Olvastam egy cikket, hogy a héten turnézni mentek…

- Igen, és…?

- „Igen, és…?” – utánoz kissé gúnyosan – Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna róla?

- Meglep, hogy egyáltalán olvasol szennylapos cikkeket. – mondom, mert pontosan tudom, hogy mi a véleménye a különféle magazinokról – Én is akkor tudtam meg. – felelem sóhajtva, amint látom, hogy mindenképpen kíváncsi a válaszomra – Akartalak hívni, de próbáltunk, utána futamod volt, utána meg… láttam a cikked rólad. Csinos a csaj. – jegyzem meg epésen.

- Di, az nem úgy van…

- Akkor? Talán nem csinos? – kérdezem fájdalmasan, de igyekszem nem kimutatni.

- Nem ezt mondtam és nem így.

- Igazán?

A finn felsóhajt, majd megérinti az ajtófélfát.

- Elmondok mindent, de… bemehetek? Nem szeretném más orrára kötni a dolgunkat. – mondja a szomszédjaimra utalva. 

Egy kis időre eltöprengek, de végül beengedem a pilótát. Tény, hogy van mit megbeszélnünk, noha legszívesebben elodáznám az egészet, mert hát… ki tudja, hogy mit mond? Hogy mi lesz? 

Lehet, hogy a turnéra már szingliként megyek?

23. fejezet - Hírek

Exkluzív interjú a visszatérő Kontakt két tagjával!

Rég volt, hogy interjút adtak nekem, de most ismét eleget tettek a felkérésemnek, azzal a kikötéssel, hogy magánéleti dolgokról nem fogom őket kérdezni. Most, ennyi év után újra találkoztam a Kontakt két, azóta sok mindenen keresztülment tagjával, Heidi Schmidttel (25) és Leon Fischerrel (27).

Gala: Nem hittem, hogy valaha még beszélhetek veletek így, mint a Kontakt meghatározó tagjaikkal.

Heidi: Szerintem mi sem.

Leon: De azért bíztunk benne.

Gala: Rengeteg pletyka keringett arról, hogy pontosan mi történt veletek, de egyik hírt sem erősítettétek meg. Miért?

Leon: Úgy gondoltuk, hogy ez a mi dolgunk.

Heidi: A rajongóinkat értesítettük az elmaradt koncertekről és kárpótoltuk is őket… és jelenleg most is folyamatosan azon dolgozunk, hogy minél nagyobbat szóljon a visszatérésünk.

Gala: Tehát visszatértek.

Leon: Ebben mi a kérdés?

Gala: Sokan úgy hitték, hogy Heidi felbukkanása a csapat tényleges végét jelzi.

Heidi: Nyilván mindenfélét gondolhattak rólam, amikor annyi szünet után hirtelen lefotóztak egy F-1-es futamon. Rengeteg dolgon mentünk át és tény, hogy voltak köztünk nézeteltérések, de ilyen szerintem minden banda életében előfordul, különösen akkor, ha az a banda huzamosabb ideig dolgozik és létezik együtt.

Gala: Heidi, megfordult a fejedben, hogy abbahagyod?

Heidi: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De most, hogy visszatértem és velem együtt a csapat is vissza fog, nem bánom, hogy nem adtam fel végleg a zenélést. Imádom, mindig is ez volt az életem és a rajongóinknak sem szeretnék több csalódást okozni.

Gala: Folytattátok volna Heidi nélkül?

Leon: Nem tudom. Nehéz kérdés, de szerencsére egy pillanatra se kellett még ilyen kérdésen elgondolkoznunk. (Heidire pillant) És remélem, hogy a későbbiekben sem kell.

Heidi: Ebben biztos lehetsz.

Gala: Elfogjátok valaha is árulni azt, hogy mi volt a hirtelen szünet és a médiacsend oka?

Leon: Nem. Minek? H itt van, ezerrel dolgozunk és csak előrefelé tekintünk.

Gala: Ebben az „előrefelé tekintésben” benne van egy közeljövőbeli koncert is?

Leon: Ami azt illeti… nem csak egy. Jelenleg egy koncertturnéra próbálunk ezerrel, ami a következő héten indul majd, több állomással. A hivatalos oldalunkra már rég kitettük az ezzel kapcsolatos infókat.

Heidi: Így van. És a turné mellett készülünk egyéb meglepetésekkel is azoknak, akik eljönnek és megnéznek minket.

Gala: És ha jól tudom, idén évfordulótok is volt megint…

Leon: Igen, idén 7 éve annak, hogy jelen vagyunk a német zeneiparban és 10 éve zenélünk együtt. 

Heidi: Jó sok. (elmosolyodik)

Leon: Szerencsére. Ezzel kapcsolatban is készülünk egy nagyobb dobásra, de erről egyelőre nem szeretnék beszélni. Legyen elég annyi, hogy bőven kárpótolunk mindenkit a kisebb szünetünk miatt…

www.gala.de/2014/06/exkluziv_interju_a_visszatero_kontakt_ket_tagjaval

Máris zátonyra futott a híres pilóta kapcsolata?

Mint ahogyan azt már mind tudjuk, a finn pilóta, Kimi Räikkönen és Heidi Schmidt együtt jelent meg a barcelonai nagydíjon, majd kisvártatva ki is adtak egy nyilatkozatot, melyben megerősítették a kapcsolatukat. A monacoi nagydíjra a finn már egyedül érkezett, de ezt betudhatjuk annak, hogy a Kontakt énekesnője a csapatával együtt teljes gőzzel dolgozik a soron következő koncertjükre.

Ám a mostani, montréali futamon a korábbi kicsapongásairól híres Räikkönen ismét egy hölgy társaságában töltötte – aki nem a jelenlegi párja, Schmidt.

A hölgyről jelenleg nincs sok információnk, de az tény, hogy meglehetősen dekoratív és otthonosan mozog a pilóta home-jában… és talán máshol is.

Kíváncsian várjuk a folytatást!

www.kicker.de/2014/06/f_1_news_raikkonen_schmidt_15497_kapcsolat

Räikkönen és a titokzatos barna hölgy

Az idei montréali futam is bővelkedett fordulatokban, így egyáltalán nem unatkozhattunk. Chilton Bianchival ütközött, így hamar kiszálltak a versenyből, Kvyat, Grosjean és Gutiérrez technikai hiba miatt volt kénytelen feladni a futamot, míg Pérez Massával akadt össze, aki így elveszítette a szinte végig tartott harmadik helyét.

Végül az ausztrál Daniel Ricciardo Rosbergtől szerezte meg az első helyet a futam során, melyet aztán végig meg is tartott magának, így ő végzett a dobogó legfelső fokán. A második Rosbert, míg a harmadik Vettel lett.

Érdekesség, hogy a finn Kimi Räikkönen csak a tizedik helyen végzett. Ebben talál közrejátszott az is, hogy a hétvégén szinte végig egy barna szépséggel volt, aki határozottan nem a barátnője, a német énekesnő, Heidi Schmidt.

Ha valaki is azt hitte, hogy a finn végre megállapodik és felhagy a csapodár életstílusával, akkor csalódnia kell. A kérdés már csak az, hogy mit szól mindehhez az énekesnő?

www.express.de/2014/06/raikkonen_montreal_ricciardo_holgy_14_7774

22. fejezet

- Mikor kell menned? – pillantok kérdőn a finnre, mialatt a cuccaimat dobálom be a táskámba.

- Még ráérek.

- Tuti? – nézek fel, amint összekészülök  a próbára – És mi van a nagy munkamániáddal?

- Az neked van újabban. – jegyzi meg felhúzott szemöldökkel.

Felsóhajtok.

- Tudod, hogy a visszatérésem után…

- Tudom. – szakít félbe türelmetlenül – Elkísérlek a próbádra, aztán megyek a reptérre.

- Tényleg?

Kimi bólint egyet.

- Tényleg.

- Hát… oké. – felelem tétován, mert erre azért nem számítottam.

Persze örülök, hogy Kimi eljön és megismeri a többieket, különösen Markust… de hogy Leonhoz mit fog szólni? Valamiért rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, de remélem, hogy csak az én fejemben léteznek ezek a sötét gondolatok és nem fognak igazából megtörténni.

A próbaterembe érve ismét Markus vesz észre minket először. Nem tudom, talán egy titkos radar van a fejében, ami jelzi, ha a közelében vagyok. Legjobb barátom fura dolgain tulajdonképpen már meg sem kellene lepődnöm.

Bemutatom egymásnak Kimit és a bandát. Próbálok fesztelenül viselkedni, de a szemem sarkából azért látom, hogy Kimi és Leon a kézfogásukkor némi erőfitogtatásba kezd, ezért, hogy ne robbanjon fel az a bizonyos képzeletbeli bomba, magamhoz veszem a szót.

- Nem kezdjük még a gyakorlást?

- De. – feleli Leon továbbra is Kimit vizslatva – Viszont kissé sokan vagyunk hozzá…

Szúrós tekintettel nézek azonnal a frontemberünkre, de ő persze magasról tesz rám és továbbra is fölényesen bámulja a finnt.

Ahogy körbenézek a társaságon, feltűnik, hogy Jan határozottan Leonnak szurkol, míg Markus szerencsére az én pártomon áll és szeretné elkerülni a felesleges feszkót. 

- Már amúgy is épp menni készültem. – vonja meg a vállát lazán a párom, majd rám néz.

- Kikísérlek. – vágom rá szinte azonnal.

A pilóta bólint és kézen fogva az ajtóhoz megyünk. A hátam mögül azért még hallom Jan mormogását valami olyasmiről, hogy „ez nagy bunyó lehetett volna”, de nem érdekel. 

Az ajtónál aztán a finn az ölelésébe von és egy ráérős, már-már kissé elnyújtott és giccses csókban részesít, amit a korábbi kakaskodásnak tudok be.

- Szeretlek. – motyogom a vállába a csók után.

- Tudom. Én is téged. – feleli, majd egy újabb gyors csók után kilép a próbaterem ajtaján.

A próba végén Jan és Markus fáradtságuk ellenére hamar lelépnek. Én egyszerűen csak lerogyok az egyik kényelmesnek látszó székbe, hogy kissé még kifújjam magam, mielőtt hazaindulnék. 

Kellemes bódultságomból egy különös melódia zökkent ki. Homlokráncolva keresem a dallam forrását, amikor is megakad a tekintetem Leonon, aki valami egészen máson dolgozik, mint amit ma gyakoroltunk.

Egy ideig csak némán figyelem, ahogy koncentrálva alkot. Régen mindig sokáig maradtunk a próbák után azért, hogy finomítsunk a dalainkon vagy hogy egy kis újdonságot találjunk ki a bandának. Tény, hogy akkoriban imádtam nézni, ahogy dolgozik. Volt valami megnyugtató az egészben… és valahogy most is olyan kellemes érzés.

Amikor a kíváncsiságom már nem hagy nyugodni, felkelek és odamegyek hozzá.

- Azt hittem, már hazamentél. – mondja meglepetten, amint felpillant a munkájából.

- Még nem. Mi ez? – kérdezem a dallamra utalva.

- Á, ez… semmi. – feleli kissé zavartan.

- Ugyan már! Azért ismerlek ennyire…

- Tudom. – vágja rá elmélyülő hangon.

- Akkor? – miután nem válaszol, elkezdem nyaggatni – Na, légyszi!! Mi volt ez?! Mikor írtad? És…

- Jól van már, válaszolok! – mondja kissé vidámabban – Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen makacs is tudsz lenni.

- Szóval?

Leon nagyot sóhajt, mielőtt kibökné a választ.

- Ezt azután csináltam, hogy elmentél. – egy röpke időre a szemembe néz, majd lesüti a pillantását – Akkor még azt hittem, hogy megkereslek, megmutatom, visszajössz és elfelejtjük azt a hülyeséget.

Hirtelen nem is tudom, hogy mit feleljek. Ez azért nagy dolog tőle, mert a balhé előtt már nem nagyon alkotott, sokkal inkább lefoglalták a bulik meg a drogok. 

- Én… – megköszörülöm a torkom – Megmutatnád az egészet? – kérdezem inkább, mert nem akarok most olyan dolgokba belemenni, amikből feltehetően nem jönnék ki túl jól.

- Még nincs teljesen kész... mindig változtatok rajta valamit.

- Nem baj. Azért megmutatod?

- Érdekel? – kérdezi azonnal felvillanyozódva.

Lelkes arcát látva elmosolyodom.

- Persze.

Bólint, majd belekezd a dalba…

… nekem pedig először elszorul a szívem, majd megtelik érzéssel.