- Egész… kedves voltál az interjú során. – jegyzem meg a kávésbögrékkel visszatérő Leonra pillantva.
- Néha megesik. – válaszol, majd felém nyújtja az egyik poharat – És szerettem volna, hogy jól sikerüljön az interjú.
Kezemben a kávémmal félig felkönyökölök az ágyban. Szépen elrendezem magam körül a takarót, ezzel helyet csinálva a frontembernek, aki szó nélkül el is helyezkedik az ágy szélén.
- Sosem érdekeltek a riportok.
- Sok minden nem érdekelt régen, ami most már igen. – előrehajol és lágyan megcsókol – Fontos volt ez nekem.
- Miért? – pillantok rá kutatóan.
Elveszi tőlem a kávém maradékát és az ő bögréjével együtt leteszi az éjjeliszekrényre.
- Mert ez volt az első nyilvános interjúnk, mióta újra velem vagy. – újabb édes csókot kapok – Tudod, mennyire vágytam erre?! – sóhajtja a homlokát az enyémnek támasztva.
Hogy ne törjem meg a kialakult intim pillanatot, válasz helyett inkább magamhoz ölelem.
- Te nem akarsz még kimászni az ágyból? – hallom meg Leon hangját a fürdőszobaajtóból.
- De olyan jó. – felelem duzzogást tettetve – És rég volt olyan napom, hogy ráérek felkelni és lustálkodni.
- Szerintem meg nem olyan rég épp elég időd volt ilyenekre. – megjelenik a fürdőt és a hálót összekötő ajtóban – Nem úgy értettem. – mondja homlokráncolva.
Hirtelen eszembe jutnak a svájci napjaim, Timmel, Kimivel… nem volt olyan rég és mégis annyira távolinak tűnik.
- Semmi gond.
- Nézd, én… valamit el kell mondanom.
Érdeklődve ülök ki az ágy szélére.
- Minden rendben?
- H, én… nem minden úgy van, ahogyan azt te gondolod. Nagyon nem. Tudom, hogy elcsesztem, de…
Azonnal rájövök, hogy a múltról akar beszélni. Valószínűleg arról a drogos-lebukós estéről… és az akkor történtekről.
- Már elfogadtam a bocsánatkérésed. – jegyzem meg, mert őszintén, semmi kedvem akár csak gondolatban is újra átélni azt az estét.
- Tudom, de nem erről van szó. – visszalép a fürdőbe, majd ismét visszatér hozzám – Vagyis mégis, de nem úgy… – sietősen felkap magára egy tiszta alsógatyát – Szemét dolog volt tőlem, hogy anno belekevertelek az én szarságomba. – hirtelen nagyon fáradtnak tűnik – De nem véletlenül tettem. – emeli rám a tekintetét.
Felállok és elé lépek, mert már képtelen vagyok egy helyben üldögélni.
- Hogy érted ezt?
- Akkoriban nagyon elbasztam az életem egy részét. – mély levegőt vesz – És mire észbe kaphattam volna, már ott voltak a zsaruk. Nem akartam börtönbe menni, vissza akartam mindent csinálni és nem akartam semmiről sem lemondani, de…
- Bemártottál. – suttogom szomorúan.
- Nem véletlenül. – ismétli újra.
- Tessék?!
- Csak olyan embert nevezhettem meg, akinek számítok annyira, hogy később meg tud nekem bocsátani. H, én régen is és most is csak benned bízok. – egy pillanatra lehunyja a szemét – Tudom, hogy baromság volt, amit tettem, de akkor úgy tűnt, megoldjuk ezt is.
Te jó ég!
Erre aztán igazán nem számítottam. Megbocsátottam neki, de továbbra is életem legrosszabb éjszakája az az éjszaka. Haragudnom kellene, de igaza van. Bárki más nyilván szóba se állt volna vele, sőt, már azon az estén felnyomta volna őt a rendőröknek és ezzel tönkre is ment volna az élete.
De ő engem választott. Már akkor, a suliban. Évek óta óv engem, vigyáz rám és én vakon bíztam benne… ezért tette azt, amit.
Hirtelen máris más megvilágításban látom a történteket. Hiszen igaza van! Mindenki más elfordult volna tőle… bár, ha úgy vesszük, én is magára hagytam, hiszen elmenekültem Svájcba.
De akkoriban ezt én nem tudtam. Ha akkor elmondja…
- Ezt miért nem mondtad el nekem akkor? – osztom meg vele az egyik gondolatot, ami megfogalmazódott bennem.
Rám emeli érzelmekkel teli tekintetét.
- Változtatott volna bármin is?
Tényleg, változott volna valami? Nem hiszem. Talán kellett ez a pofon Leonnak, hogy újra magára találjon, hisz most ismét alkot, zenét szerez és a drogokkal való kapcsolatának is annyi. Sőt, talán mindegyikünknek kellett ez a pofon, hisz most mind sokkal jobban értékeljük a bandát, a közös munkát és persze egymást.
Végigsimítok elgyötört arcán, majd megcsókolom.
- Ezek szerint… így is meg tudsz bocsátani?
Újabb csókot lehelek a puha ajkaira, mielőtt válaszolnék.
- Nagyon úgy tűnik, hogy a mi életünknek közös az útja. – halvány mosoly húzódik a számra – Sorsszerűség, tudod. – említem meg azt, amit az interjúban is mondott.
Jó szorosan magához von.
- Szeretlek, Heidi. – súgja a hajamba.
- A suli óta H-nak hívsz. – emelem fel a fejem meglepetten a mellkasáról.
- Mert már akkor is ki akartalak sajátítani magamnak. – válaszolja szokásos vigyorával.
- Jaj, te! – pislogok rá mosolyogva – De hát megkaptál.
A vigyora lágy pillantássá változik.
- Mert egy rohadt nagy mázlista vagyok.
- Igen, az vagy. – helyeselek azonnal, mire egy őrült csók a jutalmam.
- Te, H… mintha mondtam volna valami olyasmi marhaságot, hogy szeretlek.
Bolondozását hallgatva tudom, hogy talán most már egyenesbe jön minden.
- Én is szeretlek, te lökött.
- Akkor... – velem a karjában ellép a komódhoz és hallom, hogy matat a hátam mögött, miközben továbbra is engem ölel – Nincs kedved kicsit hosszabb távra is összekötni velem az életed? – pillant rám pimaszul.
- Te most…?
A jobb kezét elveszi a derekamról és megmutatja a benne lapuló apró, de annál szebb köves gyűrűt.
- Heidi Schmidt, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
