Összeszorított szájjal meredek az egyik újság által küldött cikkre. Nem, az nem lehet! Vagy mégis? Leon után megfogadtam, hogy nem hagyom magam újra átverni, de… mi van, ha most megint ez történt?!
Egymás után pörgetem le magamban a pro és kontra érveket Kimivel kapcsolatban. A szívem tudja, hogy nem tehette meg, de valahogy mégis nehezen hiszek ebben. Bárcsak ne lenne olyan meghitt az az átkozott kép!
Ebben a pillanatban csörren meg a mobilom. Elszoruló szívvel látom, hogy a finn hív. Mivel nem hiszem, hogy kibírnék egy szakítást telefonon keresztül, ezért inkább fel sem veszem. Helyette bezárom a cikket, kikapcsolom a gépemet és némi elkészülés után sietek a próbára.
A zene mindig kikapcsol.
A terembe lépve azonnal látom, hogy ők is mind látták azt a hülye cikket. Mosolyt erőltetek az arcomra és megkérem őket, hogy inkább a próbára koncentráljunk. Szerencsére hamar veszik a lapot és nem is kell magyarázkodjak. Őszintén szólva, nem is biztos, hogy tudnék magyarázkodni…
- Oké, mára végeztünk. – szólal meg a próba végén Leon – Holnap nem találkozunk, mert kikönyörögtétek, hogy a turné előtt legyen egy szünnap. – pillant felhúzott szemöldökkel a fiúkra – De holnapután délben itt találkozunk.
- Igenis, főnök. – feleli Jan.
Én csak bólintok, mert pontosan tudom, hogy mi a menete a turnénak és igazából nem is szeretnék mit mondani. Talán csak szép csendesen eltűnni, valahová messzire, ahol nem okoznak gondot a férfiak…
- Jól vagy? – szólal meg mellettem halkan Markus.
- Igen, persze. – mosolygok kissé kényszeredetten.
- Beszéltél már vele?
- Még nem. – suttogom magam elé – Reggel hívott, de nem akartam telefonon megbeszélni.
- Biztos, hogy csak a sajtó fújja fel a dolgot. – mondja nekem vigasztalóan.
- Biztos. – motyogom amolyan „persze, csak szeretnéd” stílusban.
- H? – szólít meg a frontemberünk – Ráérsz egy kicsit?
Összenézünk Markusszal, majd felkelek és Leonhoz lépek.
- Igen?
- Jól vagy? – kérdi ő is ugyanazt, mint kicsivel korábban Markus.
Meglepetten pislogok rá.
- Miért érdekel?
- Csak kérdeztem.
- Aha.
- Komolyan. – legyint egyet – Csak tudni akartam, hogy minden oké veled vagy sem, de akkor ne válaszolj! – mordul fel idegesen.
- Nem tudom. – szólalok meg, amint faképnél hagyna, de a hangomra megáll és visszalép hozzám – Semmit sem tudok.
- Most mondanám, hogy nekem mindig is fura volt, de…
- De nem mondod, mert nem akarsz vitát és amúgy is semmi közöd hozzá. – fejezem be a megkezdett mondatát.
- Valahogy így. – egy pillanatra finoman megérinti a karomat – Nézd, H! Attól mert gyökér voltam veled, sosem néztem más lányra, amíg együtt voltunk. – féloldalasan elmosolyodik – Nem érte volna meg. A finn bunkó sem éri meg, ha ilyeneket csinál és nem becsül téged.
- Tudod… – kezdek bele, de félbeszakít.
- Tudom. Bagoly mondja verébnek. – az ég felé emeli a pillantását – Ismerem már minden mondatodat, H, és igen, megértelek, de neked is meg kell engem. – a hangja egy röpke tizedmásodpercre ellágyul, akárcsak a tekintete – Rossz látni, hogy milyen szomorú vagy emiatt. És én… – váratlanul magához ölel, de úgy, hogy meghagyja nekem a lehetőséget arra, hogy ellökhessem, ha nem tetszik nekem a dolog – bármit megtennék, hogy ne legyél szomorú. – susogja a hajamba.
Igen, tudom. Ezt mindig is tudtam. Régen is megvédett boldog-boldogtalantól. Amikor együtt voltunk, akkor sem teregette ki a magánéletünket a sajtónak és az egész világnak. Inkább elviselte még azt is, hogy egy időben melegnek nézték, amiért sosem látják nő társaságában.
Bárcsak ne lett volna az a hülye éjszaka, amikor tönkrement minden! Bár… akkor nem ismerném Kimit… de akkor nem bántott volna meg… ajj, de nehéz dolog is ez!
Szinte önkéntelenül ölelem át Leont. Egy baráti ölelésben nincs semmi, nem igaz? Na jó, jelenleg inkább munkatársi, de mindegy, minek nevezzük, mert mindkettő ártatlan dolog – és most átkozottul jól esik. Markus a legjobb barátom a csapatból, de Leonhoz mindig is különleges szálak fűztek, már a legelejétől.
- Köszönöm. – motyogom végül a vállába, amint beszívom a már jól ismert parfümje illatát, hiszen ezer éve még tőlem kapta ezt a márkát és azóta csak ezt hajlandó használni.
- Neked alap, tudod. – válaszolja, miközben kissé szorít az ölelésén.
Nagyot sóhajtva adom át magam az ölelésének és az érzésnek, hogy talán még minden rendbe jöhet…
Este épp a bőröndömbe pakolok be, amikor csengetnek. Elszoruló torokkal lépek az ajtóhoz, mert pontosan tudom, hogy ki keres.
- Még itt vagy. – állapítja meg meglepetten, ugyanakkor megnyugodva, amint kinyitom Kiminek az ajtót.
- Miért, hol lennék? – kérdezem homlokráncolva.
- Olvastam egy cikket, hogy a héten turnézni mentek…
- Igen, és…?
- „Igen, és…?” – utánoz kissé gúnyosan – Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna róla?
- Meglep, hogy egyáltalán olvasol szennylapos cikkeket. – mondom, mert pontosan tudom, hogy mi a véleménye a különféle magazinokról – Én is akkor tudtam meg. – felelem sóhajtva, amint látom, hogy mindenképpen kíváncsi a válaszomra – Akartalak hívni, de próbáltunk, utána futamod volt, utána meg… láttam a cikked rólad. Csinos a csaj. – jegyzem meg epésen.
- Di, az nem úgy van…
- Akkor? Talán nem csinos? – kérdezem fájdalmasan, de igyekszem nem kimutatni.
- Nem ezt mondtam és nem így.
- Igazán?
A finn felsóhajt, majd megérinti az ajtófélfát.
- Elmondok mindent, de… bemehetek? Nem szeretném más orrára kötni a dolgunkat. – mondja a szomszédjaimra utalva.
Egy kis időre eltöprengek, de végül beengedem a pilótát. Tény, hogy van mit megbeszélnünk, noha legszívesebben elodáznám az egészet, mert hát… ki tudja, hogy mit mond? Hogy mi lesz?
Lehet, hogy a turnéra már szingliként megyek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése