2017. szeptember 20., szerda

28. fejezet

Épp virradni készül, amint a korai hajnali futásom végéhez érek, itt, Dortmundban, a harmadik turnéállomásunkon. Az előző, Brémában még nagyobb eresztés volt, mint a legelső és remélem, hogy a mai estén ismét felül tudjuk múlni önmagunkat – vagy legalábbis az elvárásainkat.
Noha még csak egy hete vagyunk úton, valahogy sokkal többnek tűnik. Az, hogy távol vagyok a jól megszokott környezetemtől, segít kikapcsolni és kissé talán lazítani is. 
Igaz, hogy Timmel tartom a kapcsolatot a koncertsorozat alatt is, de a bátyámat leszámítva mással nem beszélek. A finn azóta nem jelentkezett, én pedig nem kerestem. Talán kellett volna, de ő viselkedett olyan lehetetlenül és nem én. 
Felsóhajtok, majd – immár csak sétálva – visszaindulok a szállásunk felé.


- Szokásos futás? – kérdezi Leon a hallban, amint belépek a bejáraton.
Fáradtan bólintok.
- Lezuhanyozok. – osztom meg vele a tervemet, majd elindulok a lift felé.
- És utána? – kérdi mellettem haladva.
- Még nem tudom. Miért? – sandítok rá kíváncsian.
- Reinoldi-templom? – dobja fel az egyik itteni nevezetességet.
A városnézős programokért odavagyok, mert attól, hogy sok városba eljutunk, sajnos nem mindig van időnk arra, hogy megnézzük az ottani látnivalókat… na de majd talán most.
- Adj negyed órát! – kérem izgatottan, mire Leon bólint egyet és visszatér a bőrülésekhez, így lényegesen feldobódva szállok be a liftbe.


- Egyszerűen… gyönyörű! – suttogom áhítattal, amint körbenézek a templomban.
- Neked minden gyönyörű. – jegyzi meg mellettem évődve Leon.
Nagy nehezen elszakítom a tekintetem ettől a szépségtől és a jelenlegfogalmamsincshányadánisállunkegymással exemre pillantok.
- Nem is! – kérem ki magamnak azonnal.
- De igen. – féloldalt magához húz – De nem is te lennél, ha nem hangoztatnád ezt folyton.
Akaratlanul is elmosolyodom. Nem tart sokáig, mert Jan hirtelen megszólal a hátunk mögött.
- Ez milyen tré már!
- Egyáltalán nem tré. – fordulok hátra a jómadárhoz.
- De. U-n-cs-i! – szótagolja nekem túlzottan artikulálva.
- Pedig rád férne a kultúra. – szól közbe Markus is.
- Majd kulturálódok este. – vigyorogva összepacsizik Leonnal és félrehúzza, hogy megbeszéljenek valami „szörnyen fontosat”, így én Markus felé veszem az irányt.
Legjobb barátom épp az egyik falat bámulja, de szerintem nem fogja fel, hogy mit néz, inkább csak mered maga elé.
- Minden rendben?
A hangom hatására összerezzen.
- Mi? Igen, persze. 
- Markus…
- Veled? 
- Mi a franc van veled?
Gondterhelten felsóhajt, amiből rögtön leesik, hogy tényleg van valami baj.
- Jana és én… mi… szakítottunk. – rám sandít – Pontosabban ő velem.
Döbbenten pislogok rá.
- Hogy… mi?! De hát… olyan jól megvoltatok! – mondom kissé talán hangosabban is, mint kellene, de nem szól rám senki, a banda többi tagja pedig elmélyülten beszélget valamiről egymással – Mi történt?
- Miután elmentél, úgy volt, hogy én is abbahagyom. Nélküled nem volt az igazi. – kezd bele a magyarázatába – Jana pedig örült ennek, mert ő unta, hogy sokat vagyok távol. – egy halk, reményvesztett sóhaj hagyja el a száját – Nem igazán ugrált örömében a gondolattól, hogy mégsem hagyom abba, ráadásul még turnéra is megyünk. – megrándítja a vállát – És így visszaadta a gyűrűt.
- Sajnálom. – motyogom, majd szó nélkül magamhoz ölelem.
- Amióta ismertek lettünk, valahogy sehol nincs a magánéletünk. Nem? – kérdi, amint elengedjük egymást.
- Megbántad, hogy…? – kezdek bele, de félbeszakít.
- Dehogy. Már akkor rég ismertek voltunk, amikor összejöttem vele. Csak… csak valahogy néha olyan nehéz.
- Üdv a klubban! – mondom keserűen mosolyogva, majd abbahagyjuk a lelkizést, mert a fiúk ismét csatlakoznak hozzánk.


Éjjel, egy sikeres koncerten túl még ébren vagyok és épp a legújabb kedvenc könyvembe vagyok belemélyedve. A srácok már a szobáikban, így van némi időm magamra és a kis hobbimra is. Egyesek szerint már aludnom kéne, de még túlságosan fel vagyok pörögve és egyébként sincs semmi időm olvasni, csak ilyenkor, esténként, amikor már nyugi van.
Viszont nem én lennék, ha nyugodtan el tudnék olvasni két oldalt, mert a telefonom hangosan megszólal, jelezve, hogy valaki hív. Homlokráncolva pislogok az ismeretlen számra, de azért felveszem.
- Di?
A szívem nagyot dobban, amikor felismerem a hívót.
- Kimi? – szólítom a nevén azonnal.
- Én… hiányzol. – halkan felnevet, majd a háttérből némi zenét is kihallok.
- Merre vagy?
- Épp… bulizunk… pár hav… havverral… jó lenne, ha… itt lennél… Nagggyon jó. – mondja akadozva, amiből rögtön lejön, hogy nem épp józan már.
- Sokat ittál?
Hallom, hogy hangosan felrötyög.
- Én?! Ááá, ugyan! Ismerhetsz… – bolondozik tovább, majd komolyabbá válik a hangja – Újra a régi akarok lenni. Ahogy mondtad.
Halványan elmosolyodom.
- Ennek igazán örülök… de erre emlékezni is fogsz holnap?!
- Má’ miért ne? Nem vagyok hülye, csak kicsit spic… ittas.
- Hallom. – értek vele egyet egy fokkal jobban mosolyogva.
Milyen édes is ilyenkor!
- Uh, most mennem kell. – a háttérben a férfihang erősebbé válik – Azt mondják, hogy elpuhultam. – újabb alkoholos kuncogás – Pedig én nem, mondd meg nekik! – folytatja tovább zavartalanul, majd néhány finn szó is bekerül az éterbe – Most megyek. Szeretlek, Di! – mondja, majd választ sem várva rám rakja a telefont.
Csoda, hogy ezek után már nem kötött le a könyv, hanem inkább a bolond finnen járt az eszem?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése