2017. szeptember 28., csütörtök

47. fejezet - Szerda

A múlt hét elég eseménytelenül telt – és valahogy mégsem... mert ami eddig teljesen hétköznapinak tűnt, az most igazi kinccsé vált.
Az ünnep viszonylag jó hangulatban telt. Dave családja nagyon kedves és úgy érzem, hogy be is fogadtak maguk közé. Tan szerencsére most egész jól van, igaz, hogy nehezen tudja feldolgozni azt, hogy a kezelések meglátszanak rajta, de megnyugtattuk, hogy még így is csodaszép... mert tényleg így van. Phil meg elmehet a jó büdös fenébe, amiért csak úgy kidobta szegényt.
Egyébként nálunk is minden a normális kerékvágásban ment: fadíszítés, ajándékozás, finom kaják... szóval ez hagyományos volt, attól függetlenül, hogy ez volt itt az első karácsonyom. 
Aminek különösen örültem, az az volt, hogy Karin átjött és végre egy egész délután csak a miénk volt! Megbeszéltünk mindent, mesélt a bandáról, én pedig Dave-ről, önmagamról, erről az egészről... Szerencsére nagyszerű barátnő és mellettem áll, noha csak titokban, nehogy balhé legyen ebből is... Ugyanis igen, Peter eltiltotta tőlem! Hah, vicc az egész! Úgy látszik, komolyan veszik ezt a „kirekesztelek” dolgot.
Viszont... amikor Karin elköszönt, hogy most már hazamegy, mert későre járt, pont belebotlottunk Felixbe. A barátnőm persze aggódott, hátha bemártja őt, de odajött és megnyugtatott minket, hogy nem látott semmit. Ez azért elég jó fej dolog volt tőle.
Apropó, Felix... amióta kicsit beszéltünk az udvarunkban és írta azt az sms-t, mindig köszön és néha meg is kérdezi, hogy miújság, amit nem igazán tudok mire vélni... mert hát miatta van most ez a helyzet, ugyanakkor őt nem tiltják tőlem. Igaz, hogy nem nagyon állok le vele bájcsevegni, úgy érzem, jobb, ha megtartom a két lépés távolságot.
Aztán a munkahelyemen is van némi változás. Az ünnepekre való tekintettel lehetett írni egy plusz cikket, amit én meg is tettem. Dave-vel nem korlátozzuk egymást, nem lógunk együtt állandóan, ezért bőven volt rá időm, így megalkottam a kis kedvencemet. Igen, bátran merem a kedvencemnek hívni, mert a családról, a barátokról, a szeretetről és ezek fontosságáról szól... messze az egyik legjobb írásom, pedig már nem ma kezdtem. A főnöknek is tetszett, meg is jelentette azonnal. Tudom, nem illik dicsekedni, de a cikket kinyomtattam – az újság internetes felületén is megjelent – és kitűztem a táblámra, ami így már kevésbé üres. 
Persze tettem fel rá pár képet magunkról és Dave-ről, de messze nincs úgy tele, mint régen. A Felixszel történtek elég sok mindent kiöltek belőlem és sok mindent másképp is csinálok már. Talán nem akarom, hogy megismétlődjenek a múltban történtek, talán csak nem akarok deja vu érzést, nem tudom. Csak az biztos, hogy most minden szöges ellentéte a múltamnak.
Például futni sem járok már. Néha látom, amint Felix a földek felé indul, már csak ezért is abbahagytam. Nem szeretnék vele összetalálkozni... épp elég fájó emlékem van ezzel kapcsolatban is.
És ami Dave-et illeti... nos, nem kapkodunk el semmit. Tényleg semmit. Egyelőre élvezzük azt, hogy együtt vagyunk – még ha csak így is vagyunk együtt – és igyekszünk még inkább megismerni egymást. Azt hiszem, hogy mindkettőnknek fontosabb az, ami szellemileg köztünk van, mint a testiség... de persze azért történtek már dolgok. Azt hiszem, hogy Dave azért áll így hozzá, mert tudja, hogy mennyit jelentett nekem Felix... de szerintem amúgy sem akar elsietni semmit, hiszen ha már ennyit vártunk erre az időszakra, hova rohanjunk? Még jó sok idő áll előttünk úgyis...


Gondolataimból a csengő hangja szakít ki. Kissé rémülten pillantok az órámra: Dave már itt is van? Ugyanis ma, szilveszter révén bemegyünk a városba, hogy kicsit kiengedjük a gőzt és elbúcsúztassuk ezt az évet... de arról volt szó, hogy csak később találkozunk. Nem értem...
Homlokráncolva megyek az ajtóhoz. Rachék már nincsenek itthon, Bernddel és Lisával együtt az egyik barátjuknál vannak, amit én cseppent sem bánok. Először maradni akartak miattam, de miután ismertettem velük a terveimet, könnyű szívvel fogadták el a barátok meghívását. Amúgy is, ha lenne bármi gond, csak pár háznyira van az a buli, amire mentek... de igyekszem nem zavarni őket.
Az ajtó előtt Karin áll. Azonnal elmosolyodok, amint meglátom.
- Hű, de dögös vagy. – bókol azonnal a barátnőm.
- Te sem panaszkodhatsz. – reagálok azonnal, miközben kitárom az ajtót, de Karin a fejét rázza.
- Csak egy percre ugrottam be, megyek is tovább. Peterrel találkozom és a fiúkkal.
Kissé szomorkásan, de azért elmosolyodok, mert akármennyire is szemetek, azért hiányoznak néha. Ha nincs ez a vita, talán most együtt buliznánk, mint régen...
- Mi a helyzet? – kérdezem végül.
- Semmi, én csak... boldog új évet előre is! – mondja és szorosan magához ölel.
- Neked is! – suttogom halkan, miközben én is átölelem őt.
- Most mennem kell, de holnap írok! – ígéri azonnal, amit egy bólintással fogadok, majd becsukom mögötte az ajtót.
Még mindig van időm Dave megérkezéséig, ezért visszamegyek a szobámba. Túl hideg van ahhoz, hogy odakint várakozzak.


Gondterhelten lépek ki az ajtón. Dave-nek már vagy fél órája itt kellene lennie, de eddig még nem jelentkezett és ez nagyon nem vall rá. 
Szokásomhoz híven kilépek a kertbe, mintha attól valami megoldást kapnék, de nem.
Természetesen nem történik semmi, ezért nagyot sóhajtva felnézek az égre – és el is mosolyodok.
Ugyanis egy hullócsillag száguld át az égen, ami tökéletesen látszik, hiszen az ég tiszta és sajnos a hó sem esett karácsony óta. 
Szeretem a hullócsillagokat és úgy összességében a csillagokat is. Emlékszem, amikor még gyerek voltam, anyuval gyakran bámultuk őket. Az ilyen alkalmakkor tanultam meg a csillagképek nevét is. Istenem, de hiányzik az az időszak!
- Sam?
A nevem hallatán visszafordítom a tekintetem a föld felé – és így pont szembetalálom magam Felixszel.
- Igen? – kérdezem mellékesen, még mindig a csillagokon gondolkozva.
Ám nem válaszol, hanem megragadja a kezemet.
- Baszki, jég hideg a kezed! Meg fogsz fázni! – amilyen hirtelen megragadott, olyan hamar el is enged és leveszi a kabátját, majd rám teríti – Nincs kabátod vagy mi a fene? – folytatja rosszallóan.
- Így te fogsz megfázni. – nézek végig rajta és a kék ingjén, amit még tőlem kapott.
- Ennél bénább válaszra nem futotta? – kérdi ironikusan – Egyáltalán mi a francot keresel így idekint?
- Dave-et várom. – az órámra lesek – Már egy órája ide kellett volna érnie. 
- Lehet, hogy ejtett. – mondja felhúzott szemöldökkel.
- Ne keverd össze magaddal! – vágok vissza azonnal, miközben a kabátját kissé összehúzom magamon, mert hát tényleg hideg van.
Felix megadóan felemeli a kezét.
- Oké, le is léphetek.
- Én... aggódom. – motyogom gyámoltalanul, amikor hátat fordít nekem és pont elindul a háza felé.
Először azt hiszem, hogy nem hallja, amit mondok, de kisvártatva megfordul és visszalép hozzám. Sóhajtva megdörzsöli a karját, mialatt engem bámul. 
- Miért, szerinted...?
- Nem tudom, csak aggódom.
Mivel látom rajta, hogy így fázik, ösztönösen, mindenféle hátsó gondolat – és egyáltalán gondolat – nélkül odalépek elé és átölelem. A test melege nagyszerű a hideg ellen.
- Kösz. – mondja a hajamba.
- Nincs mit. – suttogom halkan.
Kicsit szorosabbra zárja körülöttem az ölelését.
- Felhívtad már?
Nem tudom miért, de valamiért jól esik az ölelése. Talán mert régen volt? Talán mert ez most más, mint eddig?
- Még nem, én...
- Bemegyünk? – egy kicsit elhúzódik és egyenesen a szemembe néz – Rácsöröghetnél. Tuti, hogy valami fontos jött közbe.
Bólintok, mire elenged, amitől viszont fura érzésem támad. Valahogy... rossz vagy nem is tudom.
Alig észrevehetően megrázom a fejemet, majd Felixszel együtt bemegyek a házunkba. 


Odabent aztán visszaadom a kabátját, mialatt felhívom Dave-et. Mily meglepő, nem veszi fel a telefont. Ezután még kétszer próbálkozok, de semmi.
Tanácstalanul pislogok a mellettem álló Felixre, aki szó nélkül előveszi a telefonját és tárcsáz valakit. Amint elkezd beszélni, rájövök, hogy Dave anyukáját hívta. Elmondja, hogy Dave-et keressük, mert hogy nem jött értem... mire Felix arca hirtelen elkomorul. Ezután mond még pár szót, de nem tudom, hogy miről lehet szó, mert az anyukája válaszait nem hallom... de abban biztos vagyok, hogy valami baj történt. Nagy baj.
Amikor végre leteszi a telefont, azonnal kérdőre is vonom.
- Na? Mit mondott? Mi történt? És... hol van Dave?
- Sam, én... – hirtelen elhallgat és tanácstalanul, de szomorúan néz rám – Igazad volt, tényleg történt valami...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése