2018. április 29., vasárnap

13. fejezet

Október 10., csütörtök

Reggel minden úgy alakul, ahogyan szokott, azt leszámítva, hogy Ralph meghív magához engem is holnap délutánra. 
Egy pillanatra Mattre, majd Leonra nézek. Mindketten bólintanak egy aprót, így igen-t mondok a meghívásra.
- De gitár nélkül. – néz rám tettetett szigorral Ralph.
Mosolyogva bólintok, majd a fiúk tovább poénkodnak, mi lányok pedig rajtuk röhögünk. Így azért mégiscsak jobb, mint amikor Matt levegőnek nézett és látványosan félrevonult, ha megjelentem…
Angolon végre kikapjuk a fogalmazásainkat. Szerintem soha nem fogom megérteni a tanárok logikáját. Szinte minden órán feleltetnek vagy iratnak azért, hogy heteket kelljen várnunk, mire visszakapjuk őket. Na, mindegy. Az, hogy egyest kaptam rá, teljesen kárpótol azért, amiért ennyit kellett rá várni.
- Na? – kérdezi a szünetben Leon.
- Egyes. – mondom vigyorogva.
- Látom. Virul a fejed. – lazán, de mégis kedvesen kiröhög.
- És a tiéd?
- Egyes. 
- Gratula.
- Neked is. – mondja, majd felkelünk és lemegyünk az udvarra.
A második óra kémia, ahol – milyen meglepő – felelünk. Ma Lara és An van soron. Mindketten négyest kapnak, majd a tanárnő elkezdi az újabb anyagot.
Szünetben Annel kimegyek a mosdóba. 
- Feltűnően jókedvű vagy. – állapítom meg félhangosan.
- Ma Matt még nem is volt bunkó velem. – jegyzi meg, miközben kezet mos.
Bólintok.
- Igen, ez nekem is feltűnt.
- Ezek szerint jó hatással vagy rá. – mondja a tükörbe nézve és mivel én mögötte állok, a pillantásunk találkozik.
Szombaton, amikor átmentem Anhez, természetesen beszámoltam neki a Matt-tel való találkozásomról. Eredetileg nem akartam senkinek sem szólni róla, mert ez végül is csak egy szimpla beszélgetés volt, de Lia is látott minket és An a barátnőm, ezért úgy éreztem, hogy nincs mit titkolnom előle.
- Ebben azért nem vagyok annyira biztos…
- Én igen. 
- Tehát csak Matt miatt vagy ilyen kis mosolygós?
Megtörli a kezét és megfordul.
- Hát… tulajdonképpen…
- Igen?
- Olli ma már jött suliba. – mondja elpirulva.
Elmosolyodom és a falnak dőlök.
- Aha. De… a betegsége előtt is volt suliban és akkor nem vigyorogtál ennyire.
- Megkért arra, hogy írjam le neki a házit és vigyem át neki délután, a drámaszakkör után.
- Na, így most már mindent értek. 
- De csak a háziról lesz szó, úgyhogy…
- Nem muszáj csak arról beszélnetek.
- Ez mondjuk igaz. – jegyzi meg töprengőn.
- Majd szorítok. – mondom neki vigyorogva, mire az ő szája is széles vigyorra húzódik.
- Köszi. 
A kis beszélgetésünk után vidáman megyünk vissza a terembe.
Irodalmon nem történik semmi különös, majd jön a tesi, ahol a bemelegítő köröket ezúttal Matt-tel futom.
- Verseny? – kérdezi a szemöldökét húzogatva. 
- Bármikor. 
Elvigyorodik, majd amikor megszólal a síp, nekiiramodunk. Az agyam teljesen kikapcsol és most csak két ember vagyunk, akik egymás mellett futnak, tökéletes összhangban. 
A körök végén fáradtan ülünk le a padra. Gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, mint a múltkor, azt leszámítva persze, hogy Matt most közvetlenül mellém ül.
- Döntetlen? – kérdezi rám sandítva.
- Döntetlen. – lihegem fáradtan. 
Szinte egy emberként nyögünk fel, amikor Lehmann int nekünk, hogy menjünk oda, mert jó lenne, ha mi is részt vennénk az óra további részén.
Amennyire szeretek énekelni, annyira nem szeretem mindezt a nagy nyilvánosság előtt tenni, ezért most is, mint általában, az ének órán halkan éneklem a dalt, amit ma tanulunk. 
Christina a padok között sétál, végül megáll mellettem.
- Egy kicsit hangosabban. – kéri barátságosan, majd továbbsétál, de nekem totál elszorul a torkom, ezért csak bólintani tudok.
Óra után megkönnyebbülve dőlök hátra. Érzem, hogy valaki megáll a padom mellett, ezért felpillantok. Matt az.
- Minden oké? – kérdezi fürkésző pillantások közepette.
- Persze, csak…
- Lejössz velem az udvarra?
Egy pillanatig habozok, de végül beleegyezek.
Odalent leülünk az egyik padra.
- Tehát? Mi a helyzet?
- Semmi.
- Bővebben?
Felhúzom a jobb lábamat és Matt felé fordulok.
- Nem szeretek énekelni az órán.
- Miért?
- Talán, mert nem tartom magam elég jónak hozzá. – mondom vállvonogatva.
- Szerintem Albi sokkal bénább nálad.
Akaratlanul is elmosolyodom.
- Hát, köszi, de ez engem nem vígasztal.
- Miért?
- Azt hiszem, hogy lámpalázas vagyok. – vallom meg neki halkan.
- De Leo hallott már énekelni, nem?
- Nem. Csak gitároztam neki.
Elégedettség villan a szemében.
- Akkor majd én segítek.
- Te? – pillantok rá csodálkozva.
- Miért ne? Leo matekban segít, én meg az énekben. 
Egy pillanatra eláll a szavam. Most mi a fenét mondjak neki erre? 
- Oh, hát… oké. De nem hiszem, hogy tudsz segíteni.
- Miből gondolod? Egy csomó mindent nem tudsz rólam.
- Még. – csúszik ki a számon akaratlanul.
- Még. – mondja egy bólintás mellett – Ezért is találkozunk mostantól sűrűbben. – rám kacsint, majd feláll, mert a szünetnek nemsokára vége van.
Földrajzon röpdolgozatot írunk, majd, mivel mindkettőt Schäffer tartja, törin is. 
Órák után Matt-tel váltok még néhány szót, majd elköszönünk egymástól, mert a fiúkkal mennek valahová, én pedig hazamegyek, mert ma a lányok drámaszakkörre mennek, ahol úgyis valami darabot próbálnak, én meg ugyebár nem vagyok tagja a szakkörnek.


Este An felhív.
- Szia! Na? Mi volt? – kérdezem izgatottan.
- A darabot próbáltuk. A mai jelenetemben…
- Úgy értem, hogy Ollival mi volt. – vágok közbe rosszallón, amiért a barátnőm nem arra válaszolt, amit kérdeztem tőle.
Vagy csak én kérdeztem rosszul?
- Ja. Semmi.
- Bővebben?
Hallom, hogy An felsóhajt.
- Dráma után elmentem hozzá. A leckéről kérdezgetett és kábé fél órával később már haza is jöttem.
- Nem próbáltál meg vele beszélni valami másról? – kérdezem homlokráncolva.
- De, de… csak röviden válaszolgatott. – megint felsóhajt – Szerintem nem jövök be neki…
- Vagy csak nem tudja, hogy mi a véleményed róla és ezért nem mer lépni. – vágom rá az első dolgot, ami eszembe jut.
- Hááát… nem tudom. – mondja csüggedten.
- Figyelj! Ez még nem jelent semmit. Ha többször beszélsz vele, akkor előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy mit gondol rólad.
- Gondolod?
- Tuti!
Ezután An mesél a drámaszakkörről és a darabról, majd elköszönünk egymástól.
A beszélgetésünk után még mindig An és Olli jár a fejemben. An kedves lány, ezért sem értem, hogy Olli miért nem képes lépni valamit… 
Persze lehet, hogy csak én vagyok elfogult Annel, amiért a barátnőm, de ettől függetlenül azért szurkolok neki.
Végül úgy döntök, hogy nem bízok semmit sem a véletlenre. 
Holnap én magam fogom kifaggatni Ollit vagy valamelyik fiút Ollival kapcsolatban.
Csak aztán nehogy rosszul süljön el a szervezkedésem… Hogy is van az a mondás? Igen, megvan.
A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve…