2017. május 30., kedd

21. fejezet

Hosszú idő óta ismét itt vagyok. A bal kezemmel magam elé húzom az állványt, míg a másikkal végigsimítok a mikrofonon. Összenézek Leonnal, aki miután bólint, felcsendül az első akkord, én pedig belekezdek a következő új számunkba...


- Minden oké? – huppan le mellém a másik székre Markus.
- Persze. – vágom rá azonnal.
- Aha. – pillant rám kétkedve – És amúgy?
Felsóhajtok.
- Hiányzik Kimi. – súgom neki halkan, hogy a többiek ne hallják, amit mondok.
Igaz, hogy a barcelonai futam után együtt töltöttünk pár napot, de utána én ide jöttem, Berlinbe, Kimi pedig az autósportjával foglalkozik, úgyhogy nem láttam már majdnem egy hete. Jó, ez másnak nem sok és igazából voltunk már több időt is külön, de akkor az én hülyeségem miatt volt így, azóta viszont sokkal jobban elmélyült a kapcsolatunk. 
Mióta úgy döntöttem, hogy adok a bandának még egy esélyt, hiszen nagyon sok évemet beleöltem már, szinte biztos, hogy a monacói nagydíjra se fogok tudni elutazni. A finnem persze támogat, amit el is mond minden áldott este, mert attól, hogy személyesen nem tudunk találkozni, minden nap beszélünk telefonon… de ez akkor sem ugyanaz. Hiányzik a hangja, az ölelése, a nézése, az illata… mindene.
- Megértem. – zökkent ki az elkalandozásomból Markus hangja – Az utóbbi pár napot a stúdióban vagy a próbateremben töltöttük, még Jana is ki van akadva, pedig együtt élünk. – fújtat mellettem homlokráncolva a legjobb barátom.
- Tudjátok már, hogy mikor lesz a nagy nap? 
- Még nem. Borult az egész évi koncerttervezetünk, úgyhogy még azt sem tudom, mikor lesz a nyári szünetünk… és így nehéz előre kitalálni, hogy pontosan mikor házasodjunk össze.
Elszorul a torkom. Ha én nem megyek el, minden maradt volna a régiben és most nem lenne Markusnak gondja.
- Sajnálom. 
- Nem a te hibád. – megérinti a karomat – Itt vagy és most csak ez számít.
Szólásra nyitom a számat, de Leon hangja félbeszakít.
- Folytathatjuk? – kérdi tőlünk, mire bólintva felkelünk és újra elfoglaljuk a helyünket az eszközeinknél.


Pár óra elteltével ismét a jól megszokott székemen ülök. Most egy kicsit hosszabb szünetet tartunk, mert nem ártana ennünk is valamit. Jan elszaladt valami kajáért, Markus pedig hazaugrott a menyasszonyához, amit én mosolyogva, a többiek pedig gúnyolódva vettek tudomásul. Látszik, hogy még nem értek meg…
- Csatlakozhatok? – kérdezi Leon a mellettem levő székre mutatva, amint kettesben maradunk.
- Oda ülsz, ahova akarsz. – közlöm vele közönyös hanggal és vállvonogatva.
- Meddig csinálod ezt még, H? – sóhajt fel, amint helyet foglal mellettem.
- Micsodát?
- Ezt a… távolságtartást. – mondja habozva.
- Miért kellene veled máshogy beszélnem? – dühösen felé fordulok – Megbántottál, vége lett, mégis mit vársz?! Nem tudok veled jópofizni. 
- Együtt dolgozunk. – feleli összeszűkülő tekintettel – Azt hittem, vagyunk annyira profik, hogy félretegyük a múltat.
Hosszasan nézek rá. Még magamnak sem merem beismerni, de még számít nekem ez az idióta… végül is majdnem négy évig jártunk, barátok pedig még régebb óta vagyunk… voltunk. 
- Rendben. 
Kinyújtja felém a kezét, amit némi habozás után fogadok csak el és kezet rázunk.
- Igyekszem, H.  Tényleg. 
Némán bólogatok, majd elengedem a kezét, mert az érintése még felhozza bennem azt, ami történt köztünk…


Este fáradtan huppanok le a kanapéra. Még vissza kell szoknom erre a nagy pörgésre, a rengeteg próbákra, mert most valamiért jobban kimerítenek, mint régen. Mondjuk most már idősebb is vagyok, mint gimis koromban és az utóbbi majd két hónapban nem is voltam a banda vagy fellépés közelében, csak Timnél punnyadtam otthon – és egy finn karjaiban… 
A csengő hangjára bosszúsan felkapom a fejemet, majd feltápászkodok és az ajtóhoz lépek.
A fáradtságom azonnal eltűnik belőlem, amint megpillantom Kimit.
- Szia, bébi. – köszön egy lustán szexi pillantás kíséretében.
- Kims! – motyogom döbbenten, majd a nyakába ugrok és erősen megszorítom – Itt vagy. – lehunyom a szemem és mélyen beszívom a finn illatát – Hiányoztál.
- Te is nekem. – mondja kissé elhúzódva, hogy a szemembe nézhessen és rögtön megcsókol – Te is nekem. – susogja, majd még mindig engem tartva bejön velünk a lakásomba és a lábával becsapja az ajtót.
- Neked… most nem… nem máshol kéne… lenned? – kérdezem zihálva, mert a pilóta a csókjaival folyamatosan belém fojtja a szót. 
Hátrébb dönti a fejét és egyenesen a szemembe néz.
- Szerintem pont a megfelelő helyen vagyok. – mondja édesen, majd ismét a számra hajol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése