3. születésnap

Sziasztok!

Megint május elseje van és ez a munka ünnepe mellett azt is jelenti, hogy ma ünnepli a blog a 3. születésnapját!

Olyan hihetetlen ez nekem. Amikor 2014-ben megnyitottam ezt a blogot, nem hittem volna, hogy még ha kisebb megszakításokkal is, de megéri a mai napot.

Annyi minden jár most a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy őszintén szólva, nem is tudom, mit írhatnék vagy mit emelhetnék ki ebből az időszakból. Emlékszem, hogy eleinte csak magamnak írogattam, sosem mutattam meg senkinek, mert tartottam a reakcióktól ami a műveimet és engem illet. De aztán elkezdtem különféle blogokat olvasni és akkor már úgy voltam vele, hogy én miért ne csinálhatnék egyet? Hiszen nincs semmi veszítenivalóm, max. nem olvas majd a kutya se... de persze kellemesen csalódtam.

És most itt tartok/tartunk, mert Nélkületek biztosan nem lenne még meg ez az oldal. Tudom, hogy már számtalanszor megköszöntem mindent Nektek, de most újra megteszem: tényleg hálás vagyok azért, hogy ennyi idő és szünet után is olvassátok még a történeteimet és azt, hogy szerencsére azért akad megjegyzés is, ami nekem mindig is sok pluszt adott a továbbiakhoz. :)

Mivel egyik évfordulóra sem írtam konkrétan, ezért idén úgy döntöttem, hogy egy szösszenetet alkotok Nektek, amit a kép alatt el is olvashattok. :)

Sok puszi: Lexie♥

Nagyot sóhajtva bújok be az ágyamba. Kissé tanácstalanul bámulom a plafont. Pontosan holnap lesz a blog 3. születésnapja, igazán jó lenne, ha valamit összehoznék végre, hiszen az előzőekre nem csináltam semmi extrát, legfeljebb újabb részt raktam fel valamelyik futó történetből. 

Azt sem tudom, hogy hol kellene elkezdenem… írjak egy rövid történetet? De mégis milyet? És kiről? Á, reménytelen… kizárt, hogy ez alatt az egy nap alatt valami olyat tudnék írni, amit ki is mernék tenni az oldalra. 

Felsóhajtok. Nem lesz ez így jó… nagyon nem. Talán, ha alszok egy kicsit, eszembe jut valami értelmes ötlet… remélem.

A másik oldalamra fordulok és becsukom a szemem, de a jótékony alvás csak nagy sokára ér utol…

Reggel felkelek, majd miután kicsit összekaparom magam, egy bögre kávé társaságában elindulok a nappaliba a laptopomhoz.

Az ajtóba érve azonban földbe gyökerezik a lábam, ugyanis valaki ül a gépem előtt!

A kávé kicsúszik a kezemből. A bögre pillanatok alatt darabokban hever a földön, a kávém pedig mindenfelé szétterül. Atyaég! Mit csináljak most?!

- Minden rendben? – kérdezi a férfi a laptopom előtt, majd megfordul és egyenesen a szemembe néz.

Jesszus! Tuti, hogy valami baj van velem.

Ugyanis a férfi nem más, mint maga Sebastian Vettel. Vagy legalábbis szerintem ő az.

- Majd én segítek. – folytatja zavartalanul, felpattan, kimegy a konyhába egy rongyért, majd feltörli a kiömlött kávémat és óvatosan összeszedegeti a porcelándarabkákat – Miért álldogálsz itt? Nem írnod kellene? – pillant rám mosolyogva.

- De… de te hogy…?

- Segíteni jöttem. – mondja könnyedén – Kell valami ötlet az évfordulóra, nem?

- Te honnan…?

- Az most nem fontos. – eltűnik a konyhában, majd pár másodperccel később egy újabb, ám ezúttal ép kávésbögrével és gőzölgő kávéval tér vissza – Ezt csak akkor adom oda, ha már leültél, nehogy ez is kárba menjen. – mondja, miközben oldalra döntött fejjel néz rám.

- Hát… jó. – felelem baromira értelmesen, majd úgy, ahogy vagyok, pizsiben letelepszek a gépem elé.

Sebtől megkapom a kávémat, majd ismét visszatér a konyhába. Gondolom, magának is önt egyet… vagy nem tudom. Őszintén szólva már semmit sem tudok. 

- De mégis mit írjak? – kérdezem némi tanácstalansággal a hangomban.

- Ami benned van. – feleli egy kissé mélyebb hang.

Ijedten fordulok hátra. Manuel Neuer mosolyogva áll a nappalim ajtajában, miközben karba tett kézzel dől az ajtófélfának.

- Hol van Sebastian? – kérdezem értetlenül az egyik kedvenc focistámtól.

- Nem tudom. – válaszolja egyszerűen – Most én vagyok itt.

Bólintok. Végül is nem kérhetem számon, hogy hová tűnt a német pilóta, hiszen amúgy sem én hívtam… és most meg Manuel van itt! Az én lakásomban! Kész őrület.

- Mit… mit szeretnél? – nyögöm ki nagy nehezen.

- Te mit szeretnél? 

- Sebastian azt mondta, hogy írjak…

- És te szeretsz írni?

- Igen. – mondom habozás nélkül – Nagyon is.

- Akkor meg mire vársz? – kérdezi még mindig mosolyogva.

- Hát én csak… – habozva pislogok fel rá – Hogy értetted azt, hogy azt írjam, ami bennem van?

- Miért, nincs benned semmi?

- Mindig mindenre visszakérdezel? – sóhajtok fel kissé fáradtan.

- Nem. – ellöki magát az ajtótól és leül mellém – De neked kell tudni, hogy mit szeretnél. 

- Na, éppen ez az. – motyogom kissé kétségbeesetten – Nem tudom, hogy mit is szeretnék írni. 

- Pedig sok minden van benned. És, ahogy látom, a gépeden is. – bök a fejével a laptopom kijelzője felé.

Igen, ebben igaza van. Rengeteg történetet elkezdtem már írni, sok készen is van, de még nem kerültek fel a blogra. Nem tudtam, hogy Seb mit csinált a gépemnél, de ezek szerint az irományos mappámat nyitotta meg és azokat böngészte át.

- És ha nem elég jók?

- A te oldalad. – kényelmesen hátradől a kanapén – Gondolom, senki sem ítél el, amiért írsz.

- Természetesen nem, de…

- Csak gondold át, hogy mit szeretnél. – tanácsolja a szokásos aranyos mosolya mellett, majd lepillant az órájára – Most mennem kell. – újra a szemembe néz – Gondold át! – ismétli önmagát újra, majd feláll és kisétál a nappaliból.

Már épp akartam mondani, hogy várjon, kikísérem vagy valami… de mire bármit is tehettem volna, elment. 

Megrázom a fejemet. Hát ez már eléggé gáz. Annyira rá vagyok pörögve erre az „írjunk valamit, mert évforduló lesz” dologra, hogy már hallucinálok is. Király!

- Tuti megőrültem. – motyogom magam elé.

- Igen?

Újabb ijedt összerázkódás – újabb fura látogató… ezúttal Kimi Räikkönen.

- Miért, nem úgy tűnik? Most is azt képzelem, hogy itt vagy. – válaszolom kissé hisztérikus hangon.

- Ettől még nem vagy őrült. – vállat von, majd mögém lép és előrehajolva belenéz a gépembe – Min dolgozol?

- Most épp semmin. 

- Ki fogsz futni a határidőből. – mondja komolyan, miután átlendül a kanapé támláján és mellettem köt ki, akárcsak az előbb Manuel.

- Oh, hát bocsi, ha most egy sztorinál jobban érdekel az, hogy miért is bukkantok fel itt nálam…

- A többiek nem mondták?

- Csak annyit, hogy írjak meg hogy segíteni akarnak.

- Na, hát akkor meg? Hol itt a gond?

- És ha nem tetszik nekik?

Gúnyos mosoly jelenik meg a szája szélén.

- Mióta érdekel téged mások véleménye?

- Mondjuk amióta vannak az olvasóim? Ők érdekelnek. Mindig is érdekeltek. – vágom rá azonnal.

A finn bólint egyet.

- Akkor válaszd ki azt a sztorit, ami a legjobban bejön neked. Ilyen egyszerű.

- De mi van akkor, ha…?

- Ha szeretsz valamit csinálni, akkor azt mások is értékelni fogják. – mondja először komolyan, majd kissé elmosolyodik – Hidd el! Nálam bevált.

Tétován bólintok egyet, majd a laptopomra nézek. Igen, ez az. Az egyik pont olyan, ami megérdemelné, hogy felkerüljön… Végre megvan, hogy mihez fogok kezdeni.

- Kimi, én… köszönöm. – mondom hálásan, ám ránézni már nem tudok, mert amint az irányába fordítom a fejemet, ő már nincs sehol…

Hirtelen felülök. Körbepislogok a szobámban, de az üres. Odakint még sötét van, ezért felkattintom a kis lámpámat, majd sietősen kipattanok az ágyamból és kiszaladok a nappaliba – de az is üres. A laptopom kikapcsolva és lecsukva fekszik az asztalon a tengernyi jegyzetem mellett – pont úgy, ahogyan este hagytam.

Lerogyok a kanapéra, pont úgy, mint akkor, amikor a pasik itt voltak… vagyis ahogyan álmomban itt voltak, mert most már tuti, hogy csak álmodtam ezt az egészet.

Eltöprengek az álmomon. Az biztos, hogy mind azt akarták, hogy írjak… és az is biztos, hogy én meg kötekedtem velük erről. Na, ebből már gondolhattam volna, hogy csak a képzeletem szüleményei közé tartoznak ezek a jelenetek is, akárcsak a történeteim, hiszen jobb esetben, ha ezek a férfiak tényleg előttem állnának, biztosan mást csinálnék…

Pár pillanatig még merengek azon, hogy mi is történt a fejemben, majd egy halvány mosoly kíséretében bekapcsolom a gépemet.

Ideje, hogy végre megírjam azt a történetet…