Egy teljes hónap telik el, de továbbra sincs semmi változás. Pedig már a november elejét tapossuk, lassan karácsony… képtelen leszek ebben a feszkóban az ünnepre hangolódni, amit pedig meglehetősen szeretek. Igaz, hogy anyu nélkül sosem lesz teljes már, de ilyenkor sokat gondolok rá, arra, hogy mi hogyan ünnepeltünk… de most mire gondoljak? Arra, hogy nincsenek meccsek, mert Dave nélkül képtelenek játszani? Vagy talán arra, hogy Dave-vel a többiek sem állnak szóba, nemcsak Felix? Esetleg arra, hogy Dave totál egyedül lesz? Á, reménytelen…
Azt viszont tudom, hogy nem fogom hagyni, hogy Dave egyedül karácsonyozzon. Jó, oké, nyilván a családjával lesz, de nyilván elég szar lehet úgy a szeretet ünnepén, hogy nincsenek veled a barátaid…
Azóta többször is felhoztam Felixnek, de többnyire elodázza a dolgot. Volt, hogy Petert is megkértem, beszéljen a fejével, de ő nem akar beleavatkozni. Senki sem akar beleavatkozni… de így hogyan fog megoldódni akkor ez az őrült állapot? Karin szerint is várjak, amíg Felix maga nyit… de ha egyszer ő nem akar?!
Most vagy soha. Nagyot fújok, mielőbb bekopognék Felixhez.
Meglepődve nyit ajtót.
- Nincs meg a kulcsod? – kérdi kíváncsian.
- De, de most… mindegy. Beszélnünk kell. – mondom, miközben érzem, hogy déjá vu érzés fog el.
Remélem, hogy ezúttal nem úgy végződik, mint a legutóbbi próbálkozásomkor.
A nappaliba megyünk. Felix leül, de én az ajtóban maradok. Tudom, hogyha csatlakoznék hozzá, hamar elrendezné a dolgot néhány csókkal, simogatással… az ilyen roppant érzéki dolgaival nagyon könnyen el tudja vonni a figyelmemet arról, amit eredetileg szerettem volna és ezt most nem hagyhatom. Ideje, hogy a sarkamra álljak.
- Mit szeretnél? – kérdi lazán.
- Szeretlek. – mondom hirtelen.
- Tudom, kicsim. Én is szeretlek. – válaszolja kissé meglepetten.
- Beszélj Dave-vel! – kérem őt extra kedvesen.
- Sam… – kezd bele, majd hátradől a kanapén – Nem beszélek vele.
- De. – felelem kicsit határozottabban – Ha szeretsz, megteszed.
- Attól, hogy szeretlek, még nem zsarolhatsz. – mondja keményen.
- Nem zsarollak, én csak…
- Igen, te mindig csak. – a hangja nyers gúnytól csöpög.
- Nekem nem jó ez így. És neked sem. És a többieknek sem. A csapatnak is annyi így, pedig tudtommal szereted a focit. – könyörgővé válik a tekintetem és a hangom – Csak beszélj vele! Nem kell barátkoznotok, csak hívd vissza a csapatba.
- A csapat a családom. David pedig nem tartozik hozzá. Ennyi. Fogd fel. – tagolja a mondandóját halálos nyugalommal.
- Ugyan! A Lenás ügy után is együtt fociztál Peterrel.
- Vigyázz a szádra, Sam! – dühösen a hajába túr – Az már a múlt és…
- Ez is lehetne csak a múlt, ha te hagynád! – vágom a fejéhez idegesen.
- ÉN hagyom, hogy a múlt legyen, te lovagolsz folyton a témán! Senkit sem érdekel, csak téged! Mi az, mégis odavagy Dave-ért?
Érzem, hogy megint könnybe lábad a szemem, de most erősnek kell maradnom. Ha elsírom magam, abból megint nem sül ki semmi jó.
- A barátom! És ezt te is nagyon jól tudod.
- Ja, a barátod, aki dugni akar veled. – keserű vigyor terül szét az arcán – Azt hittem, hogy az én vagyok.
Döbbenten pislogok arra az emberre, aki elvileg a párom.
- Jaaa, hogy te csak a dugás miatt vagy velem! Értem. Jó tudni.
- Miért, azt szoktuk csinálni, nem?
- Igen, mert elvileg együtt járunk! Nekem nem csak a szex számít ebben a kapcsolatban!
- Tudjuk, Sam. Dave is számít neked a MI kapcsolatunkban.
Megint vesztésre állok. A fenébe is! Nem hátrálhatok meg.
- Mert a barátom! Akárcsak Karin.
- Karin nem akar veled összejönni. – közli velem pókerarccal.
- Dave se.
- Akkor mi a fasznak smárolt le, mi?! – támad nekem dühösen – És ha nem áll el az eső?
Egy pillanatra zavar fut át az arcomon.
- Mi?
- Ha nem áll el az eső… meg is dug a magaslesnél?
Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Hogy gondolhatja, hogy én…? Egy hülye könnycsepp lekúszik az arcomon.
- Szerinted én olyan vagyok?! Mi? Aki hagyná, hogy ilyen megtörténjen?! – a hangom egyre hangosabb lesz, ahogy a düh elönti az agyamat.
- Akkor most miért kívánkozol annyira David után, mi? – felpattan és elkezd fel-alá járkálni a szobában – De tudod, mit? – kérdezi, amint megtorpan, pár lépésnyire tőlem – Tessék! Itt a lehetőség! Menj el nyugodtan a kis barátodhoz! Talán ő ki tud elégíteni, ha már én nem.
- Itt most nem a szexről van szó, hanem arról, hogy miattad senki sem áll szóba vele. Hát nem érted?
- Te gondolom majd szóba állsz vele. – közli negédesen – De ha megcsalsz vele, ide többet ne gyere! – lassan végignéz rajtam – Már ha eddig ez még nem történt meg, persze.
Itt érzem, hogy valami elpattan bennem. Hát komolyan azt hiszi, hogy Dave és én…?
- Te komolyan ezt gondolod… így? – kérdezem halkan.
- Megfordult már a fejemben. – mondja annyira lazán, ugyanakkor komolyan, hogy nekem a szívem szakad meg.
- Akkor semmi értelme ennek a továbbiakban. – ejtem ki halkan a szavakat, amiket sosem akartam neki kimondani, hiszen ő életem szerelme… vagyis eddig az volt.
Hosszan pillant rám, majd végül vállat von.
- Jó.
- Ha nem vonod vissza azokat, amiket az elmúlt percekben mondtál, kisétálok a házadból és befejeztük… végleg. – próbálkozok, hátha…
- Jó. – mondja ismét.
- És nincs újabb esély.
- Jó.
Egy pillanat alatt megrémülök a kialakult helyzettől. Oké, makacs és bunkó volt, de most komolyan emiatt vége lesz?
- Tehát akkor ennyi volt…? – lehelem csendben, a padlóra pillantva.
- Igen.
A hangjára felemelem a fejemet. Hozzám lép és egy pillanatra megérinti az arcomat, majd ugyanolyan gyorsan le is engedi a kezét.
- Felix…
- Menj Dave-hez, ha ennyire hiányolod. – tanácsolja gúnyosan, majd hátat fordít nekem.
Némán nézek rá, pontosabban a hátára, majd szó nélkül, zokogva kirohanok a házból.
Odakint aztán futásnak eredek. Képtelen vagyok most hazamenni, igazából senkit sem akarok látni, ezért rögtön elindulok a földek felé. Ott legalább egyedül lehetek…
Amint kellő távolságba érek, zokogva rogyok le a földre és közben azon kattogok, hogy Felix hogyan lehetett velem ennyire szemét… és most ráadásul vége is lett… végleg.
Hogyan változhat meg minden egy röpke pillanat alatt?!
Fogalmam sincs, hogy mióta üldögélek és sírdogálok már itt, de kezd besötétedni, ezért elindulok visszafelé. Kissé megtörlöm az arcom, hogy legalább vizes ne legyen, mert az órákon át tartó sírás jeleit úgysem tudom eltüntetni magamról.
Az utcánk elejére érve azonban megtorpanok. Nem tudnék most végigmenni Felix háza előtt… és így hazamenni sem. Karinhoz nem akarok menni, ő mindig egy véleményen van Peterrel, aki nyilván Felixet fogja védeni, amit meg is értek. De akkor mihez kezdjek?
Hirtelen felindulásból pötyögök egy gyors sms-t Rachnek, majd sietősen elindulok a másik irányba.
Csak egy ember van, akihez mehetek…
Amint odaérek, megállok a kapu előtt és tanácstalanul nézek szét. Talán mégsem olyan jó ötlet ez… de ki máshoz fordulhatnék?
Végül erőt veszek magamon és megnyomom a csengőt. Kicsit várok, de semmi sem történik, ezért már épp fordulnék meg arrafelé, amerre jöttem, amikor kulcscsörgést hallok.
Kérdőn pislogok párat a hang irányába, mire kisvártatva meglátom azt, akihez jöttem.
- Sam. – mondja meglepetten a nevemet.
- Szia. – suttogom kiszáradt torokkal – Én… bemehetek?
Bólint, majd kinyitja előttem a kaput.
Hát, most már nincs visszaút, az egyszer biztos. Mondjuk lehet, hogy eddig sem volt… nem tudom. Csak azt, hogy mostantól megváltoznak a dolgok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése