A nagy szembesülés óta majdnem két hét telt el. Még mindig Dave-éknél vagyok, a húgáéknak sajnos még egy hetet ott kellett maradniuk a kezelése miatt, Dave pedig megkért, hogy maradjak még – én pedig igent mondtam. Elméletileg ma fognak majd hazajönni, aminek egyrészt örülök, mert Dave-nek is és a családjának is jobb, ha együtt vannak, másrészt viszont kicsit sajnálom, hogy így nekem haza kell mennem. Jó, nyilván haza-hazaugrottam azért ebben a két hétben is, de az időm nagy részét Dave-vel töltöttem.
Felix-szel azóta egyszer sem beszéltem. Párszor láttam, amikor otthon voltam, de többnyire csak futólag és akkor is Lena társaságában, úgyhogy így meg főleg nem érdekelt az, hogy mi van vele.
Karinnal is talán egy hete beszéltünk egy kicsit. Nem olyan a barátságunk, mint amilyen volt, de nem tudom a pontos okát. Na jó, talán sejtem… Peter és a többiek is fújnak rám, mint ahogyan az várható is volt, emiatt pedig Karin tartja velem a két lépés távolságot, mert nem akar rossz pontot Peternél. Valahol megértem, mert tényleg szeretik egymást, de elvileg egy barátság fontosabb, mint egy pasi nem? Legalábbis nálam.
Csak azt tudnám, mi az a dolog, ami miatt minden ennyire visszafordíthatatlanná vált…
- Mihez van ma kedved? – kérdezi Dave, amint lehuppan mellém a kanapéra.
- Hát… ideje egy kicsit otthon is lennem, nem gondolod? – mosolygok rá oldalra döntött fejjel.
Hasonló mosollyal az arcán bólint egyet.
- Azért fura lesz. – kissé meglök a vállával – Megszoktam, hogy folyton a nyakamon lógsz.
- Nyilván. – felelem gúnyosan mosolyogva – Nem is tudom, hogy ki nem tudott meglenni nélkülem ebben a két hétben.
- Oké, vállalom. – hülyül feltett kezekkel – Ezért én vagyok a felelős.
- Mikor érnek haza? – kérdem kissé komolyabbra fordítva a szót.
- Dél körül. – feleli egy nagy sóhaj kíséretében.
- Jó lesz. – biztatom kedvesen, mire szó nélkül magához ölel – Jól lesz. Nyugi. – suttogom a vállába.
Inkább érzem, mint látom, hogy biccent egy egészen aprót, mire elhúzódom.
- Lassan indulnom kéne.
- Igen? – kérdi mélyen a szemembe nézve.
- Igen. De majd… – lassan végigsimít a kezével az arcomon, ami miatt egy pillanatra megakadok – majd hívj, ha van valami.
- Rendben. – leengedi a kezét – Csak vigyázz magadra.
Bólintok, majd váltunk még pár szót, mielőtt ténylegesen hazamennék.
A házunk elé érve épp a kulcsaimat keresem, amikor valaki a nevemet mondja.
Megfordulok – Karin az.
- Szia, Sam! – mondja sietve.
- Oh, szia! – nyögöm ki meglepetten.
- Én csak… hogy vagy? Rég beszéltünk. – mondja sajnálkozó pillantások kíséretében.
- Megvagyok. Te?
- Ez az egész úgy szar, ahogy van. – kezd bele hadarva – Te vagy a legjobb barátnőm, de ők nem akarják, hogy beszéljünk, de én ezt nem akarom, de akkor meg…
- Megértem. – vágok a szavába megnyugtatóan.
Ha Dave nem lenne, nyilván szarabbul érezném magam én is, de így elviselhető azért.
- Akkor jó. – rám mosolyog, de már rajta sem látszik az a szokásos kitörő jókedv, mint régen – Most mennem kell, de még beszélünk, rendben?
- Persze. Karin?
Az úttest közepén visszafordul.
- Igen?
- Jó volt látni. – mosolygok rá félszegen, mert fogalmam sincs arról, hogy most hányadán is állunk.
- Téged is. Este írok. – ígéri, majd int egyet még, mielőtt átszaladna a házukhoz.
Amint Karin eltűnik a szemem elől, ismét az ajtónkra koncentrálok, illetve arra, hogy megtaláljam a kulcsomat. Alig, hogy megtalálom a táskám legaljában, motorzúgásra leszek figyelmes, majd meghallom a hátam mögött Felix és Lena hangját. Remek! Nem tudtam, mi cseszhetné el a napomat!
Hallom, hogy Lena mond valamit rólam, de nem fordulok meg. Nincs az az Isten, hogy megtegyem! Mint abban a mesében… ha visszanézel, véged.
Végre előhalászom a kulcscsomómat. Gyorsan a zárba illesztem a kulcsot és szinte bemenekülök a házba.
Mielőtt azonban becsuknám az ajtót, egy röpke pillanatra találkozik a tekintetem Felixével.
Egy kis családi élet után a szobámba megyek. Levágom magam az ágyamra a laptopom társaságában. Az az első, hogy keresek valami zenét, majd fellépek pár oldalra, de mivel nem kötnek le, inkább csak a zenét hallgatom, hogy kissé elterelje a gondolataimat. Kíváncsi lennék rá, hogy mi a helyzet Dave-éknél, a bandával… sőt, még Felix-szel is. De amióta nem vagyunk jóban, csak Dave-ről van némi fogalmam. Karinnal eddig a történtek óta nem tudtam a többiekről beszélni, mert elzárkózik tőle, amit nyilván megértek, de nehéz. Felix meg… nos, azt tudom, hogy együtt van Lenával. Legalábbis gondolom. Eleinte úgy hittem, hogy csak bosszúból hívogatja magához, de azért vannak nyilvánvaló jelek is.
A tekintetem az asztalomnál lévő táblára vándorol. A laptopot arrébb téve felkelek és odamegyek hozzá. Megszemlélem a képeket, majd egy nagy sóhaj kíséretében leszedem azokat, amiken Felix-szel vagyok… ami gyakorlatilag a fele mennyiséget jelenti. Hát, elég fura így, félig hiányosan a táblám, de inkább legyen így, mint hogy Felixet kelljen nézegetnem és azt, hogy milyen boldogok voltunk… vagyis szerintem voltunk azok, mert őt nem ugyanaz motiválta, mint engem.
Hirtelen megszólal a telefonom. Kíváncsian nézem a készüléket, mialatt érte megyek.
- Igen? – szólok bele meglepetten.
- Ráérsz? – kérdez vissza Dave.
- Ööö… most?
- Igen, Sam, most. – hallom a hangján, hogy jót mulat rajtam.
- Rá, de te most nem a…?
- Akkor told ki szépen a hátsódat a ház elé. – mondja, majd lazán rám rakja a telefont.
Csodálkozva pislogok párat a készülékre meredve. Úgy volt, hogy elfoglalt lesz… hogy ki tudja, mikor tudunk találkozni…
Amint kissé felocsúdok, gyorsan kikapcsolom a zenét meg a gépemet és szinte kirobogok a szobámból.
Kinyitom az ajtót, de sehol senki. Talán hazament? Tétován kimegyek a kertbe, hátha… és bingó!
- Sam. – ejti ki a nevemet könnyedén.
- Minden oké? – kérdezem kissé aggódva.
- Persze. – halványan elmosolyodik – Csak rég láttalak.
- Pár órája. – javítom ki automatikusan – Valóban nagyon sok idő telt el azóta.
- Nekem igen. – kontrázik, majd ellöki magát a kerítéstől – Látni akartalak.
Elmosolyodom.
- Ennek örülök, de neked most nem a családoddal kéne lenned?
- Voltam velük. – megteszi a köztünk lévő kis távolságot – És most már veled lennék.
Egy ideig csak nézzük egymást, egyetlen szó nélkül. Szinte hallani lehet, ahogyan a levegőt vesszük. Ki és be. Eleinte normálisan, majd egyre szaporábban. Amikor azonban a légzésünk hangjába egy vinnyogó hang is keveredik a szomszédnál lévő Lena által, aki épp most jött ki a házból az exem társaságában, a Dave-vel közös pillanatunk szertefoszlik.
- Menjünk be! – kérem halkan, mire Dave mindennemű tiltakozás nélkül követ engem.
- Szóval? Mi a helyzet? – kérdezek rá ismét a családjára, amint újra a szobámban vagyunk.
A mellettem ülő szomorkásan felsóhajt.
- Azért maradtak tovább, mert eleinte nem voltak jók az eredményei.
- És most?
- Most se az igazi, de egy fokkal jobb. – újabb sóhaj – Szar az egész helyzet.
- Sajnálom.
- Ne tedd! – kér halkan – Ha te nem vagy velem, tuti begolyóztam volna… de így…
- Örülök, ha segíthettem valamennyit.
- Valamennyit? – pislog rám meglepetten – Nem csak valamennyit, Sam. – finoman megérinti az arcomat – Eljöttél, amikor senki más. Ez… sokat jelent nekem. – mondja, miközben felváltva hol a számra, hol pedig a szemembe néz.
Tudom, hogy mi jön most – vagy minek kéne jönnie. Ismerem már Dave-et annyira, hogy tudjam, mire fel ez a nagy ide-oda nézelődés. A lesnél is hasonló dolgokat művelt, mielőtt…
- Előbb kellett volna mennem. – felelem bánatosan.
- Tudod, hogy jobb később, mint soha.
- Dave-féle sziporka? – kérdezem egy korábbi közös dolgunkra utalva.
Elveszi a kezét az arcomról.
- Már nem az a Dave vagyok, aki akkor. – kissé elhúzza a száját – Azóta…
- Sok minden történt. – fejezem be a megkezdett mondatát.
- Igen. – rám emeli a tekintetét – De tudod… nem bántam meg azt a csókot. – a szívem valamiért nagyot dobban erre a kijelentésre – Lehet, hogy meg kellett volna, de nem tettem.
- Dave, én…
- És azt sem bántam meg, hogy azelőtt szerelmet vallottam. – folytatja zavartalanul nevetgélve – Bár, szörnyen bénán csináltam.
Elmosolyodok, ahogy megrohannak az emlékek.
- Hát, megleptél vele, az biztos.
- Mi ez most köztünk, Sam? – kérdi komolyabb hangvétellel.
A mosoly az én arcomról is eltűnik, mintha sosem lett volna ott.
- Nem tudom.
- Talán… – hirtelen megfogja a kezemet – utoljára még be kéne próbálkozzak. – folytatja kicsit hülyülve, majd újra komollyá válik – Persze, ha nem bánod.
Nem felelek, csak nézem őt. Tényleg annyi minden történt velünk és tudom, hogy azt mondtam, jó barátok vagyunk, amit nem akarok elcseszni, de… de mi van, ha már nem barátként tekintek rá? Felix fontos volt az életemben, de mindig csak a vita volt, míg Dave-vel… sosem volt komolyabb konfliktusunk azt leszámítva, amikor ő éppen próbálkozott azzal, hogy elmondja nekem az érzéseit, a gondolatait… hülye egy helyzet, az tény.
Dave közelebb hajol hozzám, így alig pár centire van az arcomtól… és a számtól.
A hüvelykujjával végigsimít a számon, majd lágy pillantást vet rám és megcsókol.
Ez a csók sokkal másabb, mint az, ami a lesnél történt. Tovább is tart, mélyebb is, több jelentéssel bír… és most egyikünk sem foglalt, azért ez is egy szempont.
- Szeretlek, Sam. – suttogja, amint szétválunk.
- Dave…
- Nem kell mondanod semmit. – vágja rá azonnal – Na jó, talán annyit csak, hogy… hogy te akarod-e ezt… minket. – félmosolyra húzódik a szája – A többi érzelemnyilvánítás ráér később is. – hirtelen elkomolyodik – Megértem, hogy neked volt más az életedben és ez most neked nem könnyű, de… tudok várni, ha arról van szó.
Gáz vagy nem gáz, de szinte könnybe lábad a tekintetem Dave szavait hallva. Persze eddig is tudtam, hogy figyelmes meg kedves, de csak bizonyos pillanatokban ébredünk rá dolgokra és azt hiszem, hogy ez az iménti is egy ilyen „bizonyos pillanat” volt.
- Köszönöm, hogy megértesz. – kezdek bele a mondandómba – Én… szeretném ezt, de mi van, ha nem sikerül? Nem akarlak megint elveszíteni. – hajtom le a fejem szomorúan.
- Nem fogsz. Megígérem. – mondja komolyan, majd ismét megcsókol, velem pedig nagyot fordul a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése