2017. május 8., hétfő

43. fejezet - Péntek

Kissé riadtan nézek körbe. Egyrészt, mert ezelőtt sosem jártam még itt, másrészt, mert nem tudom, hogy rajtunk kívül van-e még itthon valaki.
- Dave…
- Egyedül vagyok. Anyámék elutaztak. – közli velem megválaszolva az egyik néma kérdésemet – Ülj le! Kérsz valamit?
Leülök a hozzám legközelebb lévő fotelba.
- Nem, köszi. – zavartan bámulok lefelé, mintha még sosem láttam volna padlót.
A hirtelen beálló csendben hallani lehet a levegővételünket is. Elszakítom a tekintetem a földről és tétován felpillantok rá – Te nem ülsz le?
- Nem. – felsóhajt – Sam, én…
- Ne, majd én! – szólok bele azonnal – Először is: sajnálom, ami történt… hogy Felix úgy bánt veled…
- Arra gondolsz, hogy eltiltott tőled meg a csapattól? – kérdezi meglehetősen egykedvűen.
Meglepetten pislogok fel rá.
- A csapattól?
- Szerinted miért nem járok edzésre? – kérdez vissza azonnal.
Erre nem tudok mit mondani neki. Mivel segíthetnék? Eddig sem jutottam túl sokra…
- Annyira elcseszett ez az egész! – mondom egy nagy sóhaj után.
- Miért vagy itt, Sam?
- Én… 
Mit mondhatnék? És egyáltalán mennyit? Szomorúan nézem a velem szemben állót, aki nagyon hamar a legjobb barátommá vált és akit most leginkább egy idegennek érzek. 
- Felix tudja, hogy itt vagy? – bólintok, mire összeráncolja a homlokát – Mi történt? – továbbra sem szólalok meg, ezért ellöki magát a faltól, hozzám lép és leguggol elém – Sírtál. – állapítja meg a nyilvánvalót – Összevesztetek?
- Szakítottunk. – motyogom zavartan.
- Majd kibékültök. 
- Nem, Dave. Ez most végleges.
- Ezért vagy itt? – kérdi, miközben felegyenesedik, de továbbra is előttem marad.
- El akartam jönni. – kezdek azonnal magyarázni, mert így tényleg elég szarul jönnek le a dolgok – Tényleg. Próbáltam beszélni is vele, de mindig kerülte a témát… máig. – egy nagy sóhaj szakad ki a mellkasomból – Ő… olyan dolgokat mondott… hogy te meg én… meg hogy ezek után… én… – motyogok összefüggéstelenül magam elé meredve.
- Miért vagy itt, Sam? – teszi fel újra a korábbi kérdését.
- Igazságtalannak tartom, hogy így bánt veled és… vége lett… és nem tudtam, hogy hová is mehetnék. – emelem rá a pillantásomat.
Dave nem mond semmit, csak engem néz. Talán mégsem volt olyan jó ötlet éppen ide jönni…
Felállok, hogy elmenjek, de ekkor Dave megszólal.
- Sajnálom, ha úgy bánt veled miattam. 
A tekintete tele van fájdalommal és megbánással. Mintha csak tükörbe néznék… 
Á, nem bírom én ezt már, ezért odamegyek hozzá és átölelem.
- Én is sajnálom. Az egészet. – suttogom a pulcsijába.
Dave lazán ölel át, némi fenntartással. Így sem éreztem magam túl jól a Felix-szel történtek miatt, de hogy Dave-et is megbántottam… 
- Hiányoztál. – motyogom alig hallhatóan.
Vagy talán annyira mégsem halkan, mert Dave ölelése erősödik körülöttem.
- Te is nekem. – suttogja a hajamba – El sem tudod képzelni, hogy mennyire.
Azt hittem, hogy ma már nem leszek képes többet sírni – hát tévedtem. A könnyeim utat találnak maguknak a külvilág felé.
Dave kissé elhúzódik és az állam alá nyúl.
- Hé! Ne sírj! – kér halkan – Utálom, ha sírsz.
- Tudom, én csak… sok volt már ez a szarság. 
Finoman letörli a könnyeimet az arcomról.
- Csak azt nem értem, hogy miért téged büntet azért, amit én követtem el.
Belenézek Dave szemébe, ami szintén kék, akárcsak Felixé, annyi eltéréssel, hogy míg Felixé inkább hideg, néha szürkés hatású, addig Dave szemében látható kékség meleget áraszt…
- Azért, mert nem tetszett nekem ez a helyzet… látni akartalak, ő meg nem… 
- És még? – kérdezi, nyilvánvalóan látja rajtam, hogy van, amit még elhallgattam előle.
- Azt mondta, hogy biztos megcsaltam már veled… azért hiányzol.
Dave cifra káromkodásba kezd, de a mellkasára fektetem a kezemet, amitől hirtelen abba is hagyja az anyázást és a különféle szép szidásait.
- Nem akarok vitázni. Belefáradtam.
Bólint és megint szorosan magához húz.
- Én is. Elhiheted.


Később, némi sablonos beszélgetés és vacsi után – én nem ettem, már elég régóta csak csipeteget, mert a stressztől képtelen vagyok normálisan enni – megint a nappaliban vagyunk.
- Otthon tudják, hogy merre vagy? – kérdezi később a faliórára pillantva.
- Igen. Írtam Rachnek, mielőtt idejöttem.
Lehet, hogy most el kellene mennem… de még annyi megbeszélnivalónk lenne! Meg amúgy sem kívánkozik még az, hogy újra otthon legyek… az a sok magyarázkodás…
- Én… elmegyek, ha zavarlak. – motyogom zavartan.
- Dehogyis. Ha akarsz, itt is aludhatsz, van plusz szoba. Csak kérdeztem, Sam.
Biccentek egy aprót.
- És a családod?
- Jövő hétvégén jönnek haza. 
- Hogy van a húgod? – kérdezem, mert eszembe jut, hogy Tan Phillel jár.
Dave arca komorrá válik. 
- Nem túl jól. Ő… beteg. – a keze ökölbe szorul – Azért nincsenek itthon, mert Berlinben vannak Tan kezelése miatt.
- Hogy mi…? – nyögöm ki döbbenten.
- Csontvelődaganat. – mondja keserűen.
- Basszus, Dave… sajnálom.
- És tudod, hogy mi a legjobb az egészben? Az, hogy Phil kidobta a húgomat csak azért, mert én vagyok a testvére… pont most, amikor Tannak minden támogatás jól jönne… – elkínzott arccal néz fel rám, így meglátom a szemében gyűlő könnyeket.
- Nem a te hibád. – mondom neki, bár tudom, hogy hiába, ezért inkább közelebb csúszok hozzá és megölelem.
Viszonozza az ölelést, majd kisvártatva megérzem, hogy rázkódik a válla… sír. 
- Semmi baj. – motyogom megnyugtatóan, vagyis inkább próbálok megnyugtató lenni, de tudom, hogy most a sírás a legjobb megoldás arra, hogy némiképp kiadja magából mindazt, ami eddig felgyülemlett benne.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak Dave elhúzódik. Átnyújtok neki egy zsepit, mire halvány mosoly vonul át az arcán.
- És még én mondtam, hogy ne sírj…
- Van, amikor muszáj. – mondom kissé sablonosan, de úgy érzem, hogy van benne igazság.
- Te vagy az egyetlen, aki tudja ezt... azon a rohadékon kívül. – emeli rám égkék szemét.
Csodálkozva pislogok rá.
- Philre gondolsz? 
Csalódottan bólint egyet.
- Minden rendben lesz. 
- Remélem, Sam. – bánatosan felsóhajt – Tan a mindenem… oké, hogy néha az agyamra megy, de a húgom… és szeretem.
- Tudom. – rámosolygok és a vállára teszem a kezem – Meg fog gyógyulni. 
- A próféta szóljon belőled. – mondja némi mosolyszerű valami mellett, amit én már fél-sikernek könyvelek el – Itt alszol? – kérdi témát váltva.
- Ha nem zavarlak…
- Te sosem. – vág a szavamba azonnal – Gyere, adok pólót meg ami még kell! Nem ártana pihennünk is ennyi lelkizés után. – újabb halvány mosoly, újabb siker.


Álmatlanul forgolódok, egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Folyton a történteken jár az eszem. Pokolian fáj az, hogy Felix kidobott, de Dave-et is sajnálom… ez a hülye veszekedés meg a húga miatt is… 
Azt hiszem, valahol mélyen tudtam, hogy előbb-utóbb vége lesz Felix-szel. Ő leszarta ezt az egészet, én meg nem. Túl… mások vagyunk. Ő hirtelen haragú, én magamban őrlődős típus vagyok. Neki csak a szex volt a lényeg, nekem nem… 
Talán jobb is így. Időre van szükségünk. Igaz, hogy utána sem leszünk már együtt, mert ezt most ő cseszte el leginkább azokkal, amiket mondott és én ezeket sosem leszek képes elfelejteni neki… megbocsátani lehet, de újra együtt lenni… nem valószínű.
Odakint mozgolódást hallok, lépteket, majd kicsivel később ismét csend lesz. Tehát Dave is ébren van még.
Kimászok az ágyból, az ajtóhoz osonok és átmegyek Dave-hez. Igaz, hogy ma sok mindent megbeszéltünk végre hosszú idő után, de még annyi kérdés van a fejemben…
Halkan lenyomom a kilincset és bedugom a fejem a koromfekete szobába.
- Alszol? – suttogom… nos, fogalmam sincs, hogy merre, csak úgy előrefelé.
- Nem. – válaszolja, majd felkattintja az ágya mellett lévő kis lámpát – Baj van?
- Nincs, én csak… nem tudok aludni. – mondom kissé kijjebb tárva az ajtót.
- Gyere ide! – hív, miközben felhajtja az ágya másik oldalán a takarót.
Belépek, becsukom magam mögött az ajtót, majd bemászok Dave mellé. Ha valaki most látna, biztosan Felixnek adna igazat, hogy egyik ágyból ki, a másikba meg be, de most nincs semmi kedvem egyéb dolgokat csinálni… és szerintem Dave-nek sincs. Túlságosan sok minden foglalkoztat most minket ahhoz, hogy másfelé terelődjön a figyelmünk.
- Mi lesz most? – kérdezem tőle, amint elhelyezkedek a karjai közt.
- Mi lenne? Holnap visszaadom a mezemet. – közli velem úgy, mintha semmitmondó dologról fecsegnénk, pedig egyáltalán nem azt tesszük.
- Hogy mi…? – pislogok fel rá kétségbeesetten – Biztos vagy ebben?
- Igen. Nézd, Sam, amióta történt ez a… dolog… – megakad, ezért bíztatóan bólintok egyet, mire folytatja – Egyikük sem áll szóba velem, edzésen rég nem voltam és nem is megyek már… akkor meg minek tartsam meg?
- De te szeretsz focizni…
- Szerettem. – javít ki azonnal.
Felsóhajtok. Basszus! Dave miattam nemcsak a barátait, hanem a focit is elveszti… 
- Hé! Mit mondtam a sírásról? – kérdezi aggódóan, de kedvesen.
Homlokráncolva pislogok fel rá. Észre sem vettem, hogy a könnyeim megeredtek.
- Tudom… de miattam semmid sincs most… – motyogom, miközben kissé eltüntetem a könnyeket az arcomról.
- Miattad? – pillant rám meglepetten – Ez nem rólad szól…
- De! – vágok a szavába azonnal – Mert ha én nem jövök ide, akkor te… te nem…
- Ez nem rólad szól. – ismétli önmagát újra – Attól, mert Felix-szel konfliktusom van, a többieknek nem kellett volna elfordulniuk tőlem... a focit meg előbb-utóbb úgyis abbahagytam volna. – mondja közönyösen.
- Na de…
- Te mondtad nekik, hogy ne álljanak szóba velem? – néz mélyen a szemembe.
- Mi?! Dehogy! Épp ellenkezőleg…
- Na látod. Nem a te hibád, Sam.
Eszembe jutnak azok az edzések, amikor még minden rendben volt…
- És a foci? Nehogy azt mondd, hogy nem szereted. Régen úgy odavoltál érte.
- Régen sok mindenért odavoltam. – kontráz rá rögtön, amitől nagyot nyelek, mert ez igencsak kétértelműre sikerült – Figyelj, a történtek után semmi kedvem velük focizni. Ennyi.
- Velük nem, az oké. De attól még nem kellene lemondanod róla… játszhatnál máshol is.
Dave töprengő arcot vág. Ez kicsit megnyugtat, mert legalább nem veti el azonnal a gondolatot… és ez jó. 
- Ezt még meggondolom. – mondja végül – De ráérek még ezen agyalni. – megigazítja rajtunk a takarót – Más van még, amiről beszélnél? 
Úgy tűnik, itt az ideje feltenni azt a kérdést, ami egy ideje már bennem van.
- Haragszol rám?
Meglepetten pillant rám.
- Nem. 
- Akkor jó. – suttogom, majd kicsit jobban hozzá bújok.
- Miből gondoltad ezt?
- Nem tudom. – susogom a bőrébe, mert mint kiderült, Dave póló nélkül alszik – Azt hittem…
- Ne okold magad, Sam! – magához húz – Soha, érted? Te ahhoz túl rendes vagy, hogy én valaha is haragudni tudjak rád. 
A szavai jóleső melegséggel árasztanak el. Azt hiszem, ez a pillanat az, ami kárpótol ezért az egész elcseszett napért.
- Miért, te haragszol rám?
- Dehogy. – motyogom még mindig halkan, mintha a hangosabb szóval megtörhetném a kialakult idillt.
Érzem, hogy Dave bólint egyet.
- Most próbálj meg pihenni! 
- Jó éjt! – mondom, miután kissé elhelyezkedek.
- Most már jó lesz. – motyogja a hajamba.
Fáradtan biccentek, majd lehunyom a szemem… 
…és szinte abban a pillanatban elnyom a békéltető álom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése