2017. május 15., hétfő

44. fejezet - Szombat

Reggel álmosan pislogok párat, miközben érzékelem, hogy Dave még alszik és valahogy összegabalyodtunk az éjjel – de persze csak a szó legnemesebb értelmében. Nem történt köztünk semmi, egyedül a pólóm csúszott fel, de ezen már meg sem lepődök, mert mindig össze-vissza forgolódok. 
- Mióta vagy fent? – motyogja Dave, miközben a kezét a derekamra csúsztatja és kicsit magához húz.
- Most óta? – kérdezek vissza kissé fáradtan.
Dave kinyitja a szemét és egyenesen rám pillant.
- Fáradtnak tűnsz. 
Halványan elmosolyodom.
- Már kezdek hozzászokni.
- Akkor pihenj még. – kér halkan, mire bólintok és újra becsukom a szemem, noha nem hiszem, hogy vissza tudnék már aludni.


Amikor újra kinyitom a szemem, már egyedül vagyok az ágyban. Ezek szerint mégiscsak sikerült visszaaludjak. Kissé feltornázom magam és körbenézek Dave szobájában, hiszen most vagyok itt először úgy, hogy látok is valamit. 
Tipikus pasis cuccok, tömérdek mennyiségű filmmel, ps4 játékokkal és… könyvvel. Rengeteg könyvvel.
Ez mondjuk meglep. Felix szobájában alig volt felfedezhető néhány, míg itt…
Állj! Nem hasonlíthatok mindent Felixhez, nem emlékezhetek rá mindig… 
Nem sokáig vagyok egyedül a hülye gondolataimmal, mert kisvártatva megjelenik Dave.
- Felébredtél? – kérdezi mosolyogva, de korántsem azzal a jól megszokott Dave-féle mosollyal, annak inkább egy gyenge változatával.
- Miért hagytad, hogy visszaaludjak?
- Mert szarul néztél ki. – mondja ki lazán – Most egy fokkal jobb, de… így sem az igazi.
- Hát kösz szépen. – motyogom és a takarót kezdem el bámulni.
Dave leül mellém az ágyra és egy tálcát rak az ölembe, mindenféle finomsággal.
- Ne értsd félre! Csak most nem olyan vagy, mint régen.
- Te sem. – pillantok fel rá.
- Tudom. – a falnak dől – Egyél!
- Nem vagyok éhes…
- Sam, baromira vékony vagy. – mondja kissé aggódós hangon – Egy kicsit legalább egyél.
Igaza van, de… semmi étvágyam. Tényleg. Egyszerűen nem kívánok semmit.
- Eszel velem? – kérdem végül tőle.
Bólint, így együtt nekilátunk a kicsit megkésett reggelihez.


- Délutánra mit tervezel? – pislogok rá úgy dél fele, mert ilyenekről még nem beszéltünk.
- Beugrok a pályához leadni a mezemet. – mondja egykedvűen – Miért, te?
- Hát… haza kéne menjek… – gondolkozok félhangosan – A munkámmal is el vagyok maradva mostanság…
- Miért nem dolgozol itt? – kérdezi kedvesen.
Kissé megrökönyödve pillantok rá.
- Itt?
- Ja. Maradhatnál is… úgyis egyedül lennék. 
Egy pillanatra megint elszorul a torkom. Vajon hányszor fordult az elő, hogy Dave egyedül volt?
- Ha nem zavarlak…
- Akkor nem ajánlottam volna fel.
- Hát… jó. De előtte hazaugrok pár cuccért. 
- Rendben. – Dave kissé gyámoltalanul pislog rám – Az összepakolás előtt… nincs kedved eljönni az irodába?
Az iroda a focipálya mellett lévő tornaterem egyik része. Igaz, hogy az egész kóceráj nem túl nagy, de azért akad benne hely öltözőknek, zuhanyzóknak, magának a teremnek, szertárnak és persze egy hivatalos irodának is. Ezek szerint oda kell visszavinni a cuccát…
- Miért szeretnéd, hogy menjek én is? 
- Mert… – egy pillanatra elhallgat – Á, mindegy. Majd megoldom. – erőltet mosolyt az arcára.
- Ugyan! Veled megyek. – határozatlan tekintetét látva hirtelen rájövök, hogy miért is fontos ez neki – Tényleg. De utána eljössz velem hozzánk?
- Persze. – mondja majdnem a régi stílusában.
De sajnos csak majdnem.


Remélem, hogy nem futok össze senkivel… semmi kedvem sincs most magyarázkodni… és ami azt illeti, nem is kérhet senki sem számon. Még Felix sem tehetné, de nyilván ő már nem is fog, hiszen vége lett… 
- Elgondolkoztál. – jegyzi meg mellettem Dave, ahogy haladunk a pálya felé.
Egyetértően bólintok egyet. Minek is tagadnám?
- Na és min?
- Mindenfélén. – felelem kitérően – Kérdezhetek valamit?
- Nem, Sam, általában megtiltom, hogy kérdezz. – feleli szarkazmustól csöpögve.
- Jól van na… 
- Mit szeretnél kérdezni? – pillant rám féloldalt.
- A többiek… tényleg nem keresett senki?
Dave tekintete elkomorul, majd az arca is teljesen zárkozottá válik.
- Nem.
Uh, basszus. Ez azért durva. Azt hittem, hogy valaki azért felkereste, még ha csak titokban is… de ezek szerint fontosabb nekik Felix…
- Sajnálom.
- Nem kell. – egy röpke pillanatra elmosolyodik – Most már itt vagy.
- És maradok is. – mondom határozottan.
Nem hagyom, hogy Dave magányosságra legyen ítélve csak azért, mert a csapatban mindenki tesztoszterontúltengéses…
- Biztos vagy ebben? – kérdezi, miközben egyenesen a pályára néz.
Követem a pillantását, így én is észreveszem a bandát a padoknál.
Egy kicsit elbizonytalanodok, de amint Dave-re nézek és meglátom az arcán a kétségbeesés és a szomorúság fura egyvelegét, döntésre jutok.
Hiszen nagyon úgy néz ki, hogy egyelőre csak én maradtam neki a bandából…
- Igen, biztos.
Mindenki engem néz… vagyis minket. Feltehetően senki sem tudja, hogy mi van most, de Peter tekintete mindent elárul… jelen esetben azt, hogy mit is gondol rólam, de teszek rá. Nyilván Felixnek úgyis leadja a drótot, mert most épp lázasan pötyög a telóján. A fiúk inkább háttérben maradnak, míg Karin is csak némán szemlél minket.
Úgy haladunk el előttük, hogy sem ők, sem pedig mi nem mondunk egy szót sem.
Éljen a barátság!


Dave odabent leadja a mezét, aláír pár papírt, majd elindulunk visszafelé.
Az ajtóban azonban megállít.
- Jól vagy?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
- Megszoktam. – válaszolja vállvonogatva.
- Nem értem, hogy miért ilyenek…
- Tudod, hogy miért. – vágja rá nyersen, majd lágyabb hangon folytatja – Nem megyünk inkább?
- De, persze.
Minél előbb szabadulunk, annál jobb.
A pályánál aztán megint nem történik semmi. Magamon érzem a többiek figyelmét és biztos vagyok abban, hogy most ezer kérdésük lenne felém, már ha hozzám szólnának. 
De nem szólnak.


Szinte fellélegzek, amint elhagyjuk a pálya környékét. Hazáig némán tesszük meg az utat, mindketten inkább a gondolatainkkal vagyunk elfoglalva.
Amint hazaérünk, bemegyünk. Rach kivételesen most itthon van, ezért beszélünk vele és elmondjuk nagyjából, hogy mi a helyzet. Én nem akartam, de Dave elmondja a csókot is és minden konkrét részletet, de Rach nem olyan, aki ítélkezne. 
- Nem irigyellek titeket, az tuti… de biztosan megoldódik majd.
Hümmögünk néhány sort, de persze tudjuk, hogy ez azért nem lesz ilyen egyszerű és sima menet.
A kissé elhúzódó beszélgetés után bemegyek a szobámba összepakolni pár cuccot, addig Rach Dave-vel marad. Fogalmam sincs arról, hogy meddig leszek Dave-nél, de inkább több ruhát rakok el, mert ki tudja… szerencsére őt nem zavarom, Rachéknek pedig nincs rám most szüksége Lisa miatt, mert a Rachel jövő héten szabin lesz… úgyhogy minden klappol – legalább ilyen tekintetben.
Miután kész vagyok, Dave elköszön a nagynénémtől és kimegy, hogy ott várjon meg.
- Na és mi van Felix-szel? – pillant rám Rach az ajtóban.
- Szakítottunk. Tetű volt. – mondom lemondóan – Szerinted… rosszul tettem, hogy felkerestem? – bökök a fejemmel az ajtó felé, Dave-re utalva.
- Egyáltalán nem. Nem is értem, hogy ők miért bánnak így vele… rendesnek tűnik.
- Az is. – felelem határozottan.
- Kedveled?
- Az egyik legjobb barátom.
- És… amúgy? – kérdezi Rach kutakodó pillantások mellett.
- Én…
Mit is mondhatnék? Túl sok minden történt ahhoz, hogy egyéb dolgokon agyaljak… egyelőre annak örülök, hogy visszakaptam az egyik fontos barátomat – még ha ezzel a többit el is vesztettem. De ha ennyitől elpártolnak tőlem, akkor nem is voltak valódi barátok… nem igaz?
Vitára leszünk figyelmesek, ezért kinyitom az ajtót. Rach inkább bent marad, amit megértek, mert ez nem az ő dolga.
Felix áll a ház előtt és épp Dave-vel „beszélget”.
Mi jöhet még?
- Nem akarok vitázni. – mondja Dave.
- Igaz, minek is? – Felix pillantása rám téved – Végül is megkaptál mindent.
- Nem miattam van most az, ami. 
- Ja, nyilván.
- Mit keresel itt? – kérdezem Felixet, hátha meg tudom szakítani a kialakuló káoszt.
- Megtetted, úgyhogy semmit. – mondja fagyos hangon.
- Megmondtam tegnap: ha nem szívod vissza, amiket mondtál végérvényesen vége és tudtommal nem vontad vissza. – hadarom dühösen, mert tudom, hogy mire célzott.
- Ugyan már! Eddig nem csináltál hülyeséget és ki tudtunk békülni…
- De ÉN nem akarok kibékülni! – vágom a fejéhez mérgesen, amitől rögtön elkomorul.
Jesszus, csak nem azt várta, hogy majd a nyakába ugrok, miután szinte mindennek elhordott?!
- Visszavittem a mezem. – szól közbe Dave villámhárítóként.
- Jó.
- Megyünk? – pillant rám Dave kérdőn.
Már épp válaszolnék, de Felix megelőz.
- Az igen. Egyik ágyból a másikba, mi?
Hirtelen nem tudom, mit is mondjak. Sosem voltam jó a váratlan visszavágásokban… de Dave kiment ezúttal is.
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de nincs köztünk semmi. Ahhoz túl fontos nekem Sam, hogy rögtön ráhajtsak, miután te csak úgy kidobtad.
- Nem én dobtam ki!
- Tényleg, te csak azt mondtad, hogy a szex miatt vagyunk együtt… – szomorúvá válik a tekintetem – A tegnap történtek után… – kezdek bele, de elakadok, mert egy ismerős személyt veszek észre, aki egyenesen Felix házából jön ki.
Lena az.
- Nem jössz? – szól át a kerítésen a szokásos nyávogós hangján.
- És még te vonsz engem felelősségre? Éppen te?! – kérdezem keserűen.
- Ha te is, akkor én is, nem? – vág vissza kihívóan.
Nem felelek, igazából nem is akarok. Elegem van ebből az egészből.
Faképnél hagyom őket, sietve elköszönök Rachtől és a táskámmal együtt újra elhagyom a házat.
- Gratulálok, menő vagy! – veti oda komoran Dave Felixnek, mielőtt elindulnánk hozzájuk.
Nekem egészen más a véleményem, de megtartom magamnak.


- A vendégszoba jó lesz? – pillant rám kérdőn Dave, amikor már megint nálunk vagyunk.
- Persze. – mondom kissé fásultan.
- Hé! – hozzám lép és megérinti a karomat – Jól vagy?
- Igen. – kétkedő tekintetét látva felsóhajtok – Tényleg. Semmi gond.
- Rendben.
- Én most kicsit elvonulnék dolgozni, ha nem baj. – hazudom szemrebbenés nélkül.
Tudom, hogy nem szép dolog, de most magányra vágyom.
- Oké. Majd szólj, ha kell valami.
Bólintok, majd bemegyek a szobába.


Természetesen a munkára nem tudok figyelni, ezért lecsukom a laptopomat és végigfekszek az ágyon. Még mindig nem fér a fejembe az, amit Felix tett – mert ő határozottan megcsalt engem.
Na jó, igazából tegnap óta külön vagyunk, de nekem mégis pokolian fáj az, hogy már tovább is lépett, méghozzá Lenával. Rohadék!
Annyi minden eszembe jut most, ahogy felidézem a közös emlékeinket. Az első csók, amikor az élményfürdőben voltunk, az édes kibékülések… hát, ezekből most már tuti nem fog megismétlődni egyik sem.
Kiveszem a zsebemből a mobilomat, belépek a közösségi oldalra és rákeresek Felixre. Még az ismerősöm… vagyis csak volt, mert pár mozdulat után blokkolom és leszedem a közös képeinket is. Nem szeretnék emlékezni rá.
Semmit sem akarok már vele kapcsolatban.
Átdobom az éjjeliszekrényre a telefonomat és a fejemet a párnára hajtom. Még mindig nem értem, hogy tehette ezt! És ráadásul így…
Szégyen vagy sem, elsírom magam. Annyira elegem van mindenből!
Mikor lesz minden megint jó?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése