Reggel, amint felébredek, szokás szerint lenyomom az ébresztőórát. Vasárnap általában nem szoktam futni vagy ha igen, akkor nem kora reggel, de ma ugyanúgy korán keltem, mint általában, mert átugrok Felixhez és fogalmam sincs, hogy meddig leszek nála. Csak utána megyek futni.
Fura nem?
Ahogyan álltak a dolgaink… nem tudtam, hogy fogunk-e még beszélgetni, most meg átmegyek hozzá.
Felöltözök és beszaladok a fürdőbe. Kinyitom az egyik szekrényt, kiveszek belőle egy levél fájdalomcsillapítót és zsebre vágom.
Az előszobában vetek egy pillantást a tükörre, elrakom a kulcsomat és halkan kiosonok a házból.
Rendesen, a kapu felől közelítem meg a házat, a kerítésen való átmászkálást inkább meghagyom Felixnek. Szerencsére a kapu nyitva van, így simán bejutok a kertbe. Odamegyek a bejárathoz, csengetek és várok. Egy jó darabig nem történik semmi. Lehet, hogy Felix még alszik. Talán korán jöttem? Inkább elmegyek és majd később visszajövök.
Már éppen elindulnék, amikor kattan a zár és kinyílik az ajtó.
- Korai vagy.
- Visszajöhetek később is…
- Ugyan! Gyere be!
Belépek a házba. Körbenézek. Balra a konyha van, jobbra pedig a nappali. A bejárattal szemben van egy lépcsősor. Felix elindul felfelé.
- Biztos nem zavarok?
Felix megáll a második lépcsőfokon és lenéz rám.
- Biztos. Különben is én írtam, hogy gyere át.
Bólintok. Ez mondjuk igaz, de valamiért egy kicsit feszültnek érzem magam.
- Fel tudsz menni egyedül is?
Megint megáll. Most már a lépcsősor felénél van.
- Este is felmásztam, szóval igen. Na, nem jössz?
- De.
Felmegyek utána. Amint felérünk, balra fordul és bemegy egy szobába. Én megállok az ajtóban. Belesek a szobába. Jobbra van egy szekrény, velem szemben egy ágy, az ajtó mellett balra a TV és egyéb technikai kütyük, az ablaknál pedig egy íróasztal.
Felix leül az ágyra, odahajol az éjjeliszekrényen álló laptopjához, lehajtja a tetejét, majd hátradől az ágy támlájára és rám néz.
- Nem keltettelek fel? – kérdezem és közben nekidőlök az ajtófélfának.
- Le sem feküdtem.
- Miért?
- Mert fáj a lábam.
Ekkor eszembe jut a fájdalomcsillapító, amit hoztam. Gyorsan előveszem a zsebemből.
- Be akarsz venni egyet?
- Hát, jól jönne most egy.
- Oké.
Odamegyek hozzá és odaadom neki a levél gyógyszert.
- Hozzak vizet?
- Megköszönném.
Lemegyek a konyhába, öntök egy pohárba vizet, majd felviszem Felixnek.
- Tessék.
- Kösz.
Bekapja a gyógyszert, iszik rá, majd a poharat leteszi a laptop mellé.
- Nem ülsz le?
Tétován körbenézek és rövid habozás után leülök az ágy végére. Ülhettem volna akár a székre is, de most valamiért így éreztem helyesnek… és persze így közelebb is vagyok hozzá. Leveszem a baseball sapkámat és lerakom magam mellé.
- Este is áthozhattam volna a gyógyszert.
- Nem volt annyira fontos.
- Tényleg? De hát azt mondtad, hogy nem aludtál.
- Mindegy. Jó ez így is.
- Megnézeted orvossal?
- Mit?
Az égre emelem a tekintetem, majd nagyot sóhajtok.
- Szerinted? A lábadat.
- Nem.
- Miért nem?
- Kellene?
- Hát, ha fáj, akkor talán jobban járnál, ha megnézetnéd.
- Gondolod? – kérdezi vigyorogva.
- Igen. Ez komoly dolog, ne vigyorogj.
- Oké. Így jobb?
Lefelé görbíti a száját. Így most pont olyan, mint a hisztis kisgyerekek. Akármennyire is próbálok szigorúnak tűnni, egy pillanatra elmosolyodom, de aztán újra komolyan nézek rá.
- Tényleg komolyan kérdeztem.
- Tudom. – beletörődötten sóhajt - Délután elvisz az egyik haverom kocsival.
- Rendben. Egyedül vagy itthon?
- Igen. – válaszolja komoran.
Mondjuk ez logikus, mert nem hallottam eddig senkit sem a házban Felix-en kívül. Azért az érdekelne, hogy miért van egyedül, de kivételesen most nem kérdezem meg, mert látom Felix-en, hogy megváltozott a hangulata… és nem a jó irányba.
Mivel az ágy végénél ülök, rálátok a szekrényre. Az egyik polcon kupák és érmek sorakoznak.
- Szabad?
Bólint, így felállok és odamegyek a szekrényhez.
- Hány éves vagy? – kérdezem hirtelen.
Felix a kérdésem hallatán hangosan felröhög.
- Miért?
Kérdő tekintettel ránézek, mire elvigyorodik.
- Huszonöt.
Visszafordulok a szekrény felé.
- Ahhoz képest sok díjad van.
- Régóta focizok.
- Mióta?
- Gyerekkorom óta. Mi ez a faggatózás?
Felixre nézek. Már majdnem azt hiszem, hogy zavarja a kérdezősködésem, de a mosolya elárulja, hogy erről szó sincs.
- Csak érdekelt.
Visszaülök az ágy végére. Igazából fogalmam sincs, hogy miről beszélgethetnénk. Talán mennem kéne…
- Ma is mész futni? – kérdezi Felix.
Mintha tudná azt, hogy mire gondolok.
- Igen.
- Most reggel?
- Van jobb ötleted?
Inkább visszakérdezek. Most hogy vele vagyok, nem nagyon akaródzik mennem… pedig előbb vagy utóbb muszáj lesz.
Összekapcsolódik a tekintetünk. Egy ideig várnom kell a válaszára.
- Hát… maradhatsz is, ha akarsz.
- Te szeretnéd?
- Igen.
- Oké. Végül is… ráérek.
Elfordítom a tekintetem róla és kinézek az ablakon. Na, nem azért, mert érdekel az, hogy mi van kint… csak zavarban vagyok, mint általában mindig, ha hosszan szemezek Felixszel. Ez persze gyakorlatilag felesleges mozdulat volt, mert ugyanúgy érzem magamon Felix tekintetét.
- Én is kérdezhetek pár dolgot?
Felixre nézek. Valójában nem szeretem, ha faggatnak, de olyan kedves a tekintete, hogy nem tudok neki nemet mondani.
- Persze. – válaszolom kissé idegesen - Mit szeretnél tudni?
- Tudom, hogy nem illik megkérdezni, de…
- Az illem mióta gátol meg téged valamiben? – vágok a szavába mosolyogva.
Széles vigyor terül el az arcán.
- Igaz. Egyébként a korodva voltam kíváncsi.
- Huszonhárom vagyok.
- Mi a munkád?
- Újságíró vagyok.
- Tényleg? – kérdezi csodálkozva.
- Igen. És mint megtudtam, Karin is az.
Bólint.
- Te mit dolgozol?
Már régóta kíváncsi vagyok arra, hogy ő mivel foglalkozik.
- Villanyszerelő vagyok. Tudom, nem nagy szám, de…
- Ugyan. Ha szereted a munkád, akkor tök mindegy, hogy mit csinálsz.
Tudom, hogy nem szép dolog egymás szavába vágni, de úgy láttam rajta, hogy szabadkozni akar, pedig semmi oka rá.
- Így gondolod?
- Igen. – vállat vonok – Egyébként eredetileg Bernd is villanyszerelő.
- Tudom. Amúgy azért is ez a melóm, mert így van időm a focira.
Mosolyogva bólintok.
- Hogyhogy ide költöztél? - néz rám kérdőn Felix.
Elszorul a torkom. Lenézek az ágytakaróra. Valamiért mindig totál kiver a víz, ha erről kell beszélnem. Persze ő nem tehet arról, hogy ez a téma kellemetlen nekem… nem tudja, hogy mi történt. Igazából csak kevesen tudnak erről. Természetesen nem azért, mert szégyellem… csak fáj, hogy elvesztettem anyut.
- Sam?
Felpillantok. Talán lehet rajtam látni, hogy mi megy végbe bennem vagy talán Felix érzi, hogy ez egy fájdalmas téma, mert közelebb csúszik hozzám az ágyon, így most közvetlenül előttem ül. Megfogja a kezemet.
- Hideg a kezed. – állapítja meg.
- Tudom. Én…
- Ha nem akarsz válaszolni, nem kell.
Szinte ugyanazt mondja, amit én mondtam neki tegnap.
- Ne lopd el a szövegem.
Halványan elmosolyodom. Nagyon rendes, amiért nem erőlteti. Látom a szemében, hogy aggódik értem. Ez jól esik. Most valahogy örülök annak, hogy itt van velem… vagyis hogy én vagyok nála. Megnyugtat a jelenléte. Úgy érzem, hogy neki bármint elmondhatok.
- Amerikában születtem és eddig ott is éltem. Csak a nyarakat töltöttem itt Rachnél.
- Rach?
- Rachel. Igen. Ő a nagynéném. Anyu húga.
Bátorítóan bólint, úgyhogy folytatom, bár igyekszek rövidre fogni és csak a lényeget elmondani. Annál előbb túl vagyok rajta.
- Kábé másfél éve kiderült, hogy anyu beteg… Rákos lett. Jártunk vele kezelésekre, de már túl késő volt. Én… fél évre rá elveszítettem.
Becsukom a szemem, így pontosan magam előtt látom mindazt, ami akkor történt. Érzem, hogy az első könnycsepp legördül az arcomon. Gyorsan letörlöm, de tudom, hogy Felix észrevette, mert egy kicsit megszorítja a kezemet. Erre kinyitom a szememet és ránézek.
- Ezután már nem akartam ott maradni. Rach felajánlotta, hogy költözzek ide… és most itt vagyok.
- Sajnálom.
Bólintok és az első kósza könnycseppemet követi egy második, majd egy harmadik. Felix még közelebb csúszik hozzám és átölel. Nagyot sóhajtva ölelem át a nyakát. Nem sírok, egyszerűen csak szomorú vagyok.
Felix végigsimít a hátamon.
- Tudom, hogy ez nem vígasztal, de… örülök annak, hogy itt vagy.
Elmosolyodom és még szorosabban bújok hozzá. Ez biztosan nem zavarja, mert az ő karjai is szorosabban fognak át. Ettől az apró mozdulatától rögtön gyorsabban kezd el verni a szívem.
- Köszönöm.
Nem látom, de érzem, hogy mosolyog. Legszívesebben el se engedném, de hát azért a végtelenségig mégse ülhetünk itt ölelkezve. Kissé elhúzódom tőle, de csak annyira, hogy láthassam az arcát. Ő nem enged el, bár egy kicsit lazít az ölelésén. Belenézek az égszínkék szempárba. Nem tudok megszólalni, csak nézem. Igazából teljesen kikapcsolt az agyam és szerencse, hogy ülünk, máskülönben tuti, hogy már összerogytam volna.
Egy kicsit közelebb hajol hozzám. Az orrunk már majdnem összeér. Vár egy kicsit, majd még közelebb húz magához…
…és megcsókol.
Abban a csókban benne volt minden, aminek benne kellett lennie. Édes volt és határozott, ugyanakkor roppant gyengéd és figyelmes.
Amikor elválunk, Felix kajánul rám vigyorog.
- Jobban vagy?
Grimaszolok. Visszatért a régi arrogáns Felix.
- Igen.
- Akkor jó. - mondja kicsit halkabban.
Megint szorosan magához ölel. Boldogan bújok oda hozzá. Annak ellenére, hogy vannak rossz tulajdonságai – mondjuk kinek nincsenek? -, sok mindent szeretek benne. Például… az illatát. És a szemét. És a szeme körüli ráncokat, amikor nevet. És… tulajdonképpen elég hosszú lenne a lista, ha most mindet felsorolnám.
- Nem vagy éhes? – kérdezi Felix.
- Egy kicsit.
- Szereted a pizzát?
Homlokráncolva ránézek. Ahogy kinézek az ablakon, látni, hogy még a reggeli időkben járunk.
- Reggelire pizzát?
- Miért ne?
Vállat vonok.
- Hát jó.
- Milyet?
- Négysajtosat.
Felix kiveszi a telefonját a zsebéből és rögtön tárcsáz. Magának Hawaiit kér. Az egész beszélgetés alig tart egy percig.
- Ez gyors volt.
Elneveti magát.
- Van már benne rutinom.
Amíg a pizzákra várunk, zenét hallgatunk a laptopján. Több szó nem esik a családunkról és rólunk sem, de nem is baj. Igaz, hogy én még nem tudok a családjáról semmit, de bízom abban, hogy előbb vagy utóbb ő is a bizalmába fogad majd engem.
Egészen egyig maradok Felixnél. Ezután hazamegyek, mert a haverja negyed kettőre jön érte és ma még amúgy sem találkoztam Rachékkel.
Mielőtt elválunk, megígértetem vele, hogy ír, ha végez az orvosnál.
- Sam? Te vagy az?
- Igen.
Bemegyek az étkezőbe, ahol Rach és Lisa épp ebédelnek.
- Bernd?
- Georgnál. Merre voltál?
- Felixnél. – mondom közömbösen.
- Mármint a szomszéd Felixnél? – néz rám kérdőn Rach.
- Miért, ismersz másik Felixet is?
- Mióta ismered?
- Egy ideje. Miért?
Vállat von.
- Csak kérdeztem. Nem ülsz le?
- Kösz, nem. Nem vagyok éhes.
- Rendben.
- Bemegyek a szobámba, dolgozok egy kicsit.
- Jól van.
- Sammy, játszol velem ebéd után? – kotyog bele a beszélgetésünkbe Lisa.
- Igen. Egyébként… jó étvágyat!
Sietős léptekkel átmegyek a szobámba. A baseball sapkámat a mobilommal meg a kulcsommal együtt ledobom az ágyamra, majd odaülök az íróasztalomhoz és bekapcsolom a laptopomat.
Kész vagyok a cikkel, ezért rögtön el is küldöm Billnek, a főnökömnek. Amint rákattintok a küldésre, elkezd rezegni a mobilom. Mivel többet is rezzen, rájövök, hogy hívnak, úgyhogy felpattanok a székről és odalépek az ágyhoz, ahol a mobilomat hagytam. Elmosolyodom, amikor meglátom Felix nevét a kijelzőn.
- Szia!
- Szia!
- Na? Mit mondott az orvos?
- Semmi komoly. Csak megrándult. A doki szerint egy hétig kell pihentetnem, aztán újra focizhatok.
- Az jó. Ennek örülök.
- Ja, én is. – kis szünet után folytatja - Azért még átjössz?
- Persze. Mikor?
- Mondjuk most?
- Most? De hát nemrég jöttem el tőled. – válaszolom nevetve.
- Tényleg?
- Igen. A fejedet nem nézte meg az orvos?
- Kellett volna?
- Hát… az emlékezetkiesést kezelni kell.
- Kezelhetnéd te is.
- Én nem vagyok orvos.
- Nem? Azt hittem… akkor most kivel is beszélek?
Nagyot nézek. Mi van? Már majdnem beveszem a dumáját, de aztán leesik, hogy csak szórakozik.
- Mivel tudnálak emlékeztetni arra, hogy ki vagyok? – kérdezem mosolyogva.
- Egy csókkal.
- Kicsit sokat kérsz, nem?
- Amikor ma nálam voltál, nem tiltakoztál.
- Ó, szóval már emlékszel rám?
- Téged nem lehet elfelejteni. – mondja komolyan.
Szinte magam előtt látom a rosszfiús vigyorával együtt. Hogy lehet az, hogy már most hiányzik?
- Ennek örülök.
- Holnap akkor átjössz?
- Igen. Mikor?
- Amikor neked jó.
- Délelőtt? Délután Lisára kell vigyáznom.
- Oké. Jöhetsz úgy is, mint ma.
- Olyan korán?
- Akár. Én itthon leszek.
- Jól van.
- Akkor… szia!
- Szia!
Már rég leraktuk a telefont, de még mindig mosolygok.
Hogy lehet valaki ilyen aranyos?
A telefonbeszélgetésünk után Lisával játszottam egész délután, este pedig Karinnal beszéltem az interneten. Megbeszéltük, hogy a szokásos időben és a szokásos helyen – azaz fél tizenkettőkor és a házunk előtt – találkozunk.
Lefekvés előtt Felixen jár az eszem. Ki máson is járhatna? Elveszem a telefonomat az éjjeli szekrényről és úgy döntök, hogy most én írok neki.
Hogy vagy? Túléled reggelig a fájdalomcsillapítókkal?
Pár perc múlva meg is érkezik a válasz.
Veled jobban ellennék, de talán bírok várni reggelig.
Mosolygok. Tulajdonképpen, amikor Felix eszembe jut – ami elég gyakran van -, mindig mosolygok vagy vigyorgok.
Talán?
Elküldöm a választ. Hamarosan rezeg is a mobilom.
Megígérem.
Gyorsan bepötyögöm az üzenetemet.
Helyes. Nem akarok feleslegesen átmenni. Jó éjt!
Kis idő múlva már jön is a válasza.
Neked is.
Bólintok egyet a levegőbe és visszarakom a mobilomat az éjjeli szekrényre.
Fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan történt, de most már saját magam előtt sem titkolhatom tovább és be kell vallanom, amit érzek…
…nevezetesen azt, hogy menthetetlenül és totálisan beleszerettem Felixbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése