A tegnap megbeszélt időpontban, azaz fél tizenkettőkor kint vagyok a ház előtt – egészen pontosan a lépcsőn ücsörgök - és Karint várom. Sűrűn pislogok a házuk felé, de egyelőre még nem látom, úgyhogy addig zenét hallgatok, amíg nem jön. Már meghallgattam jó pár számot, mire Karin megjelenik a kapuban. Felállok, elrakom a fülhallgatómat meg a mobilomat és megvárom, hogy átjöjjön az úton.
- Bocs, hogy késtem, csak most lettem kész az ebéddel.
- Semmi gond. Még van időnk.
Azért az órámra lesek, hogy megbizonyosodjak az állításom igazságtartalmáról, de szerencsére minden rendben, még csak háromnegyed van.
Elindulunk az óvoda felé.
- Neked hogy telt a délelőttöd? – kérdezi Karin.
- Reggel elmentem futni, aztán meg dolgoztam. Te mit csináltál?
- Elvittem Lukast az oviba, dolgoztam, utána meg ebédet főztem. Minden reggel mész futni?
- Általában igen.
- Hű, hogy bírsz olyan korán futni? Én belehalnék.
Vállat vonok.
- Megszoktam. És szeretem is. – Karinra nézek – Mit dolgozol?
- Újságíró vagyok. Szerencsém van, mert itthon is dolgozhatok és csak néha kell bemennem a szerkesztőségbe.
Megtorpanok. Ki hitte volna, hogy Karin újságíró? Nem azért lepődök meg ezen, mert nem nézem ki belőle, hanem mert én is az vagyok.
- Mi az?
Karin is megáll és figyelmesen rám néz.
- Semmi. Csak… én is újságíró vagyok.
Most már Karin arcán is látni, hogy meglepődött.
- Tényleg?
Határozottan bólogatok.
- Bizony. csak annyi eltéréssel, hogy én online dolgozom.
- Online?
- Igen. Tudod, a főnököm elküldi e-mail-ben a témát, én megírom a cikket és visszaküldöm neki. Nem nagyon tudnék bejárni, mert a szerkesztőség Amerikában van.
- Ja, értem. Így már világos. Hát, nem sejtettem, hogy ugyanaz a munkánk, de ez nem is baj. Legalább tudok veled beszélni róla. – lehalkítja a hangját - Tudod, szakmai titkok.
Karin rám kacsint, belém karol és nevetve folytatjuk az utunkat az óvodába.
Amikor odaérünk, bemegyünk és leülünk az egyik fal mellé állított padra.
Annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy először észre sem vesszük a gyerekeket, csak akkor, amikor már idejönnek hozzánk.
- Sziasztok! Mehetünk? – kérdezem Lisát, miután adok neki egy puszit.
- Ma is együtt megyünk haza?
- Igen.
Úgy látszik, a srácok elégedettek a válaszommal, mert már szaladnak is a táskájukért.
Természetesen a visszaúton is végig beszélgetünk Karinnal. Mielőtt elválnának útjaink, megbeszéljük, hogy délután, ha már Rach is itthon lesz, átmegyek Karinékhoz még egy kis beszélgetésre.
Végül is ki lenne olyan bolond, hogy kihagy egy jó kis délutáni beszélgetést?
Hosszan megnyomom a csengőt, majd várok, hogy kinyissák a kaput. Kisvártatva nyílik a kapu és meglátom Karin mosolygós arcát.
- Szia! Gyere be!
Bólintok, majd követem Karint a házba.
- Kérsz valamit inni?
- Gyümölcslé van?
- Persze. Én is azt szoktam inni általában. – Karin átnyújtja a teli poharat és rám kacsint – Még egy közös van bennünk.
- Igen. És még ki tudja, hogy mennyi van.
Karin nevetve mutat jobbra.
- Gyere! A szobám arra van.
Komótosan átmegyünk a konyhából Karin szobájába. Körbenézek a szobában. Valójában eléggé hasonlít az enyémre.
- Lukas?
- Túl nagy a csend, mi? Senki sincs itthon rajtunk kívül. Lukast átvittem az egyik barátjához.
- Értem.
Karin elvesz egy csomó magazint az asztalról és ledobja a földre.
- Van kedved olvasgatni?
- Persze.
Úgyis régen voltam már igazi csajos programon.
Mindketten lehasalunk a földre és a magazinokba mélyedünk.
- Ezt nézd!
Karin az egyik cikkre bök. Közelebb hajolok, hogy jól lássam azt, amit mutat. Egy énekesnőről szól a cikk, rajtakapták valami pasival. Értetlenül nézek fel az újságból.
- Mit is kellene most észrevennem?
- Hát a szövegszerkesztést! Egyszerűen szörnyű. Nézd, még egy nyelvtani hiba is van benne.
Visszahajolok az újság fölé és még egyszer átfutom a cikket.
- Tényleg. – legyintek egyet – Már fel sem tűnik.
- Bocs, már megszoktam, hogy kicsit szakmai szemmel nézzem az újságokat.
- Nem gond, ez néha velem is előfordul, bár próbálom visszafogni magam, mert Racht az őrületbe tudom kergetni ezzel.
- Ne aggódj, nem vagy ezzel egyedül. Nálunk sem díjazzák túlzottan, ha egy cikket azért olvasok, hogy megkritizálhassam.
Miután végignyálazunk vagy tizenöt újságot – Karin kész gyűjtő! – feltápászkodunk a földről és kimegyünk innivalóért. Épp nagyot kortyolok a narancsléből, amikor kinyílik az ajtó és egy srác jelenik meg az ajtóban. Tulajdonképpen egészen hasonlít Karinra: barna haja és barna szeme van. A srác kissé megilletődve néz rám. Úgy látszik, hogy egyedül Karin áll a helyzet magaslatán, mert ő szólal meg elsőként.
- Hát te? Azt hittem, hogy ma tovább dolgozol.
- Én is, de előbb eljöhettem. Ki a vendéged?
Megmondom őszintén, egy kicsit zavarban vagyok, mert nem számítottam arra, hogy más is lesz itt rajtunk kívül.
Karin a fejéhez kapva magyaráz.
- Ó, igen, bocs. Sam, ő itt a bátyám, Holger… Holger, ő pedig itt az új barátnőm, Sam.
Így már érthető, hogy miért hasonlítanak ennyire és hogy miért is van most itt. Egyébként nagyon jól esett az, hogy Karin a barátnőjének nevezett engem – és is pontosan így érzek vele kapcsolatban.
- Sam? – kérdezi tőlem Holger.
- Valójában Samantha, de a Sam egyszerűbb.
- Értem. - kezet fogunk.
- Nem is gondoltam volna, hogy bárki szóba áll veled. – mondja Holger Karinnak, majd megint felém fordul – Ezzel nem akartalak megsérteni. Vagyis nem téged.
- Jaj, nőj már fel! – Karin megfogja a karomat – Inkább menjünk vissza a szobámba.
Mosolyogva bólintok. Mielőtt becsuknánk Karin szobájának az ajtaját, Karin még visszaszól a bátyjának.
- Ja, és csak hogy tudd: Sam is újságíró.
Kábé még másfél órán keresztül maradok Karinnál, mielőtt hazaindulnék. Az udvaron találkozok megint Holgerrel.
- Már mész is?
- Igen. Így is sokáig raboltam már az időtöket.
- Ugyan már! Ne hülyéskedj! – mondja Karin kissé megrovóan.
- Kösz, hogy itt lehettem.
- Gyere máskor is.
- Feltétlenül.
- Merre laksz? - kérdezi Holger.
- Ott.
A házunkra mutatok, ami az út túloldalán van. Holger elkerekedett szemmel fordul felém.
- Tényleg?
- Igen.
- Ne aggódj, bátyó, ezen én is meglepődtem.
- Még egyszer kösz mindent. – megölelem Karint.
- Holnap is összefuthatnánk úgy, mint ma.
- Rendben. Hát… sziasztok!
Elköszönök a testvérektől és átmegyek az úton.
Alig, hogy átérek, sietős lépteket hallok magam mögött. Hátrafordulok – Holger jött utánam.
- Igen?
- Arra gondoltam, hogy valamelyik nap elmehetnénk délután valahová. Persze, csak ha van kedved…
- Jó, rendben. Majd megbeszéljük. – mondom mosolyogva.
- Oké. Most megyek, mert még dolgom van.
Követem a tekintetemmel Holgert addig, amíg el nem tűnik a kapu mögött. Egész kedves, hogy elhívott.
- Látom megismerkedtél a nagyképűvel.
Balra, a hang irányába fordítom a fejem. Hát persze, hogy Felix az. Ki más lenne?
Felix ledobja a sporttáskáját a földre és leveszi a napszemüvegét. Eszméletlenül dögös! Ez már szinte bűnnek számít.
- Most magadról beszélsz?
- Nem. Bachmannról. – mondja megvetően.
Látja rajtam, hogy fogalmam sincs arról, hogy ki a fenéről beszél. Sóhajtva közelebb jön hozzám.
- Jesszus, még a nevét sem tudod?! Pedig úgy tűnt, jól megvagytok.
Ha nem ismerném már egy kicsit Felixet, azt hinném, hogy féltékeny. Na, nem mintha lenne rá oka és nem mintha lenne köztünk valami… de azért furcsa. Nyilván nem kedveli Holgert – kihallani abból, ahogyan beszél róla.
- Holgerre célzol?
- Ki másra?
- Most mi bajod van? Csak dumáltunk.
- Ja, mert ő csak dumálni akar veled.
Őszintén meglep a kirohanása. El sem tudom képzelni, hogy miért viselkedik így.
- Te már csak tudod. – közlöm vele homlokráncolva.
- Jó, mindegy, a te dolgod.
Visszamegy a táskájához, a vállára veszi és visszarakja a napszemüvegét is.
- Felix?
Továbbra is nekem háttal áll. Lehet, hogy nem is kíváncsi a mondanivalómra. Az agyam lázasan kattog valami értelmes szöveg után. Ha Felix társaságában vagyok, nem igazán érzem magamon, hogy képes lennék egy jól megfogalmazott mondat kinyögésére, pedig elvileg újságíró lennék vagy mi…
Végre valahára megfordul.
- Igen?
- Karin hívott át magához. Vele voltam.
Fogalmam sincs arról, hogy miért pont ezt mondtam. Talán azért akartam magyarázkodni neki, mert számít a véleménye… vagy sokkal inkább ő. Azt nem tudom, hogy miért… de így érzem. Pedig ez így egyáltalán nem lesz jó. Valamiért eszembe jut a tegnapi szőke lány. Nyilván van valami köze Felixhez… erre én meg itt dumálok a semmiről… idióta vagyok.
- És? – kérdezi nagy sokára.
Nem tudom, hogy mi járhat most a fejében. A napszemüvegtől még a szemét sem látom rendesen. Vállat vonok és előveszem a kulcsom. Itt az ideje, hogy bemenjek, mielőtt még nagyobb hülyét csinálok magamból.
Felmegyek a lépcsőn – mind a három darabon – és megállok az ajtó előtt. Most már semmit sem értek. Össze vagyok zavarodva és Felix erre csak rátesz egy lapáttal.
Mintha tudná, hogy őrá gondolok, megjelenik a lépcső alján.
- Kösz, hogy elmondtad.
- Hát, ha ettől jobban érzed magad… - mondom vállvonogatva.
- Igen.
Szinte érezni lehet a feszültséget köztünk. Már csak az a kérdés, hogy ez Holger vagy valami más miatt van…
- Edzésen voltál?
- Igen.
Mondjuk ez teljesen logikus, mert máskülönben mi a fenének lenne nála táska? Tudom, hogy tök hülye kérdés volt, de hát valamit kérdeznem kellett.
- Mikor mész legközelebb futni?
- Reggel. Miért?
- Kár. Mehettünk volna együtt is.
- Velem akarsz futni?
Teljesen váratlanul ér az, hogy futni akar velem. Jó, tudom, nem nagyon kellene beleképzelnem ebbe semmit, de…
- Miért ne?
A szemét még mindig nem látom – átkozott napszemüveg -, de legalább az arcán látszódik, hogy végre elmosolyodik.
- Talán mehetnék este is…
- Talán. – most már szinte vigyorog.
Úgy tűnik, lassan újra a régi lesz.
- Majd szólj, ha ráérsz.
Végig közömbös a hangom, pedig a szívem majd kiugrik a helyéről. Komolyan, mintha valami ostoba szerelmes tini lennék.
- Megadhatnád a számod. Akkor rád tudnék csörögni.
Bólintok és gyorsan elhadarom neki a számom. A szívem már szinte a torkomban dobog. Erre igazán nem számítottam.
Felix beírja a számomat a telefonjába, majd megint rám néz.
- Most mennem kell.
- Jó. Nekem is.
Int egyet és elmegy. Sóhajtva kinyitom az ajtót és én is bemegyek.
Vacsora után visszavonulok a szobámba. Még mindig Felix-en gondolkozom. Tudom, hogy beképzelt és egoista és ott van ugyebár az a szőke lány is, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda, de mégis úgy érzem, hogy egyre inkább kezdem megkedvelni Felix-et, még ha ez a lehető legrosszabb dolog, akkor is.
Berakok egy DVD-t a lejátszóba. Még nem vagyok álmos, úgyhogy nézek egy filmet. Ráfekszek az ágyra, a telefonomat pedig lerakom magam mellé. Kicsit megijedek, amikor az hirtelen elkezd rezegni mellettem. Rálesek – sms-t kaptam. Elgondolkodva nézem a telefonszámot, ahonnan az sms-t küldték, mert a szám egyáltalán nem ismerős. Gyorsan megnézem az üzenetet.
Holnap este 7-kor? El kéne döntenünk, hogy ki a jobb… F.
Elmosolyodom. Ha nem írta volna oda a kezdőbetűjét, akkor is tudnám, hogy Felix írt. Nem veszem figyelembe azt a kis hangot a fejemben, ami arra figyelmeztet, hogy kerüljem Felixet, inkább visszaírok neki.
Rendben. Készülj a vereségre.
Alig, hogy elküldöm, már érkezik is a válasz.
De magabiztos vagy.
Szinte már vigyorgok.
Volt kitől tanulni.
Ezek után nem csoda, hogy mindig eszembe jut. Esélyt sem látok arra, hogy akár egy pillanatra is elfelejtsem, mert valahogy mindig bekúszik a gondolataim közé.
Újabb rezgés – újabb sms.
Ez igaz. Ott a pont.
Elmentem a telefonomba a számát, majd lerakom az éjjeli szekrényre. Visszafordulok a filmhez, de valahogy már nem nagyon köt le.
Meglepő, mi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése