2015. február
Ezen a hétvégén van anya születésnapja, ezért ismét hazalátogattam. Pruval és még néhány barátunkkal már tegnap ünnepeltünk, a mai nap pedig a családé.
Talán ezért is lepődök meg, amikor csengetnek. Anya int, hogy nyugodtan maradjak, ezért tovább nézegetem az újságban a különféle bútorokat, ugyanis anyáék kitalálták, hogy egy-két régebbi darabtól megszabadulnának és azok helyett pedig kéne valami új.
Csak akkor emelem fel a fejemet, amikor meghallom Marko hangját. Mi a fenét keres itt?
Felállok a pulttól és kimegyek. Lazán áll a nappaliban, miközben nyájasan cseveg anyuval. Egyedül a jelenlétemre vonja el a figyelmét anyuról és pillant rám.
- Csak egy pillanatra ugrottam be. – közli velem, mintha az időjárásról fecsegnénk – Ráérsz?
- Hát én igazából… – kezdek bele, de anyu simán leint.
- Persze, hogy ráér. – mosolyog rám, majd kimegy apuhoz a kertbe.
Hah, a saját anyám ellenem van. Szép!
- A szüleid még mindig bírnak. – vigyorog rám önelégülten.
- Lehet, ez viszont rám nem vonatkozik. – vágom rá rögtön – Úgyhogy szia. – teszem még hozzá gyorsan, majd felszaladok a lépcsőn a szobámba.
Tudom, hogy gyerekes vagyok, de tényleg nem akarom látni.
Ő persze megint nincs rám tekintettel vagy arra, hogy részemről nemkívánatos vendég, mert kopogás nélkül, simán beszambázik a szobámba és leveti magát az ágyam szélére.
- Mi olyan fontos, hogy nem érsz rá? – kérdezi habozás nélkül.
- Semmi közöd hozzá.
A hajába túr, majd végigsimít a tarkóján, miközben egy sóhaj is elhagyja a száját.
Miért jut erről eszembe valami egészen más?
- Nem beszélhetnénk normálisan? Ahogy a felnőttek szoktak?
- Miért, felnőttél? – pislogok rá ártatlanul.
- Én igen. – mondja komoran.
- Akkor hallgatlak. – vetem oda és leülök vele szembe az asztalomnál lévő székre, de cseppet sem érdekel, hogy miért jött.
- A fánál azt mondtad, hogy pont akkor dobtalak ki… de mégis mikor? – kérdez rá egyenesen.
Összeszorítom a számat, akárcsak az emlékek a szívemet.
- Már nem számít.
- Arról volt szó, hogy beszélünk. – figyelmeztet, amikor nem mondok semmi mást.
- Nem akarok a múltról beszélni. – válaszolom dacosan.
- Én viszont igen, a fenébe is! – felpattan, majd elkezd fel-alá mászkálni a szobámban – Azt mondtad, hogy tökéletes az életem. Hát, közlöm veled, hogy kurvára nem az!
- Focista vagy, nem? Mindig is ezt akartad csinálni. – mondom monoton hangon.
Hirtelen megáll velem szemben.
- Miért hozod fel ezt folyton? Igen, akkor még valóban ezt akartam és csak ezt. De elveszítettelek…
- Te dobtál ki! – ordítom a képébe – Ha azt hitted, hogy idejössz, ajnározod magad egy sort és én megbocsájtok, akkor rohadtul tévedtél! Nem az vagyok, aki akkor voltam…
- Ahogyan én sem! – vágja rá rögtön, majd felsóhajt és visszaül az ágyamra – Nézd, én… az életem nem olyan volt, amilyennek képzeltem… és most sem olyan. – folytatja lényegesen kisebb hangerővel – Régen azt hittem, ha focizni akarok, akkor csak arra kell koncentrálnom és minden más csak hátráltatna. – egy pillanatra a szemembe néz, majd a földre viszi a tekintetét – A szakítás nem csak neked fájt, Caro. Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt?
- Te dobtál ki. – ismétlem önmagamat megint, noha az iránta érzett gyűlöletem és szomorúságom már nem olyan erős, mint volt, amint meglátom a szemében a fájdalmat.
- És szerinted nem bántam meg?
Nem válaszolok, mire egy sóhaj után tovább beszél.
- De, megbántam. – válaszolja meg a saját kérdését – Utánad már semmi sem volt olyan jó. A foci sem ment és megy ugyanúgy. – rám pillant – És a magánéletem… – újabb sóhaj – Semmi komoly nem volt. Egyszer lehetett volna. – a fájdalom ismét visszatér a tekintetébe – Az egyik barátnőm terhes volt… de nem sokkal karácsony előtt a baba elment.
Erősen kell rá figyelnem, mert alig hallhatóan beszél, de amint megértem, amit mond, félreteszem a korábbi rossz érzéseimet vele kapcsolatban. Szó nélkül felkelek, letérdelek elé és átölelem.
- Kislány lett volna. – suttogja megtört hangon.
- Sajnálom. – motyogom, mire Marko erősen magához ölel.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de Marko rendületlenül kapaszkodik belém és valahogy nekem sem akaródzik elengedni őt. Talán azért, mert rég voltam hozzá ilyen közel, talán azért, amiket mondott… nem tudom. Tényleg.
Amikor nagy sokára elengedjük egymást, kissé már rendezi az arcvonásait.
- Ezért megyek mindig a fához, ha itthon vagyok. Ott csak jó dolgok történtek.
Bólintok. Most már értem, hogy miért jött oda ő is karácsony előtt. A meg nem született baba miatt… és én bunkó voltam vele, pont akkor.
- Ha tudtam volna róla, akkor nem hagylak csak úgy ott. – utalok a karácsonyi találkozásunkra.
- Semmi gond. – kíváncsian tanulmányozza az arcomat – Te viszont még nem mondtad el, hogy mi volt akkor.
- Mit számít az? – kérdezem most már csöppet sem indulatosan.
- Mert valami történt akkor, amiről nem tudok.
- Úgysem tudsz rajta változtatni. – lehelem halkan a szavakat.
- Caro…
- Nem szeretek róla beszélni.
- Én sem a… babáról, de miattad… a múltunk miatt megtettem. – mondja kissé akadozva.
Felkelek és az ablakhoz lépek. A kinti világot szemlélem, mintha az olyan érdekes volna… de valójában a gondolataim visszavisznek az évekkel ezelőtt történtekhez.
- Feltűnt, hogy a… kapcsolatunk vége fele fáradékonyabb voltam? – teszem fel a kérdést a focistának háttal.
- Igen, de hogy jön ez most ide?
- Nem éreztem jól magam, de akkor azt hittem, hogy csak a stressz miatt… hogy mi lesz velünk, ha leigazolsz valahova. – megfordulok, mert képtelen vagyok az arcomat nézni az ablak tükröződésében, ahogy erről beszélek – Amikor elutaztál tárgyalni, belázasodtam. Nem akart lemenni, ezért bementünk az ügyeletre… pár napot bent voltam a kórházban, de utána jobban lettem és hazajöhettem. – elmosolyodom az egyetlen pozitív dolog miatt, ami eszembe jut erről – Veszekednem kellett anyuékkal, hogy hazajöhessek. Mindenképpen itt akartam lenni, amikor visszajössz. – a mosoly eltűnik a számról – Amikor szakítottál velem… nos, én aznap tudtam meg, hogy… – lehunyom a szemem – hogy leukémiás vagyok.
Marko nagyot káromkodik, de nem mozdulok, csak akkor, amikor ő ölel át engem. Fáradt sóhaj szakad fel a mellkasomból. Ma már lényegesen jobban tudok erről beszélni, de akkoriban… összetörtem.
- Ne haragudj, Caro! Akkora idióta vagyok. Mi a faszért nem kérdeztem meg, hogy mi van?! – hadarja dühösen, mire jobban hozzá bújok.
- Nem most volt. Hagyjuk. – suttogom a mellkasába.
Egy kicsit elhúzódik és a szemembe pillant.
- És most már… jól vagy?
- Május elején kell visszamennem kontrollra. Ha okés lesz minden, akkor… akkor nyilvánítanak gyógyultnak majd.
- Biztos rendben lesz minden. – mondja magabiztosan, majd ismét magához ölel.
2015. május
- Nos? – kérdezi sürgetően, ahogy kilépek az orvosi rendelő ajtaján.
Marko aggódó arcát látva elmosolyodom. Miután akkor, a szobámban mindent megbeszéltünk, megígérte, hogy elkísér a remélhetőleg utolsó orvosi vizsgálatomra. Azt hiszem, hogy így akart kárpótolni a régi dologért… de nem bánom. Örülök annak, hogy itt van.
- Meggyógyultam. – suttogom boldogan, mire Marko felnevet és magához ölel.
- Tudtam! Annyira tudtam! – mondja vidáman.
Amikor elenged, kissé elkomolyodom.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem.
- Ugyan, Caro. – szabadkozik kissé szerényen, majd ismét megölel.
2015. augusztus
- Hogy tetszik New York? – kérdezek rá egy igen sűrű nap után.
- Hát… olyan zajos. – mondja kissé gyerekesen Marko.
- Angliához képest nyilván másabb.
- Ja. De egyik se olyan, mint otthon. – pillant rám ellágyulva, amit én igyekszek nem tudomásul venni.
Amióta kiderült, hogy egészséges vagyok, tartjuk egymással a kapcsolatot. Volt, hogy meglátogattam Staffordban, ahol épp a klubja miatt lakik és volt, hogy ő jött el hozzám… mint ahogyan most is.
Örülök, hogy javult a kapcsolatunk és bár Marko néha utalgat dolgokról, barátok vagyunk. Csak barátok.
- Amint kezdődik a szezon, nem nagyon fogok tudni jönni. – jegyzi meg elkomorodva.
- Tudom.
- Nem akarlak megint elveszíteni. – pillant rám kikerekedett szemekkel.
- Tudom… de eddig is megvoltunk.
- És ha én nem csak ennyit akarok?
A szívem a torkomban dobog. Miért csinálja ezt most?
- Marko…
Hozzám lép és a karjaiba von.
- Miért ne, Caro?
Össze fogja törni a szívemet. Megint. Érzem, de nem mondom ki hangosan.
Igazából a gondolataimmal sincs idő foglalkozni, mert Marko ajkai vadul, de mégis gyengéden lecsapnak az enyémekre.
2017. február
A gyűrűmet forgatom az ujjamon. El sem hiszem, hogy Marko elvett feleségül!
Miután újra egymásra találtunk, természetesen megpróbáltunk ingázni, de egyikünk sem bírta sokáig a másik nélkül, így végül lépni kellett és én voltam az, aki lépett. Szerencsére a cég, ahol dolgozom, terjeszkedni akart Angliában is, ezért rögtön átkértem magam oda. És milyen jól tettem!
- Nézd, anya, kit hoztam! – szólal meg a férjem a kezében lévő kislányunkat kissé megemelve.
Elmosolyodom a látványra. Kábé két évvel azután, hogy a gyerekkori szobámban megbeszéltünk mindent, boldog feleség és anya vagyok. Amikor elhagyott, nem hittem volna, hogy valaha még újra együtt lehetünk, ráadásul családunk is lehet, de mégis megtörtént.
Amint leül mellém a kicsivel, rögtön átveszem Emiliát. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a felhők fölött jártam, de Marko… ő aggódott. Félt, hogy újra megismétlődik az, ami régen, de szerencsére a terhességemmel és a szüléssel is minden simán ment. És amióta Marko először a karjaiba vette a lányát, azóta végleg megbékélt azzal a tudattal, hogy minden rendben van és rendben is lesz.
- Annyira imádom. – olvadozik mellettem a férjem a kicsit szemlélve.
- A múltunk szikrája. – motyogom a kislányomat ringatva.
- Hogy mi?
- Ha nincs a múltunk, mi most nem vagyunk itt. Ő a bizonyíték arra, hogy jók vagyunk együtt. – mondom mosolyogva.
- Igen, a múlt. – hozzám hajol és megcsókolja először a számat, majd a nyakamat – Vagy akár én is megmutathatnám odafent, hogy milyen jók is vagyunk együtt. – susogja érzékien a fülembe, amitől rögtön kész vagyok.
- Szeretlek. – mondom neki lágyan.
- Én is szeretlek. Mindig, Caro. – ad egy puszit a kislányunk szöszi fejére – És a múltunk szikráját is.