2017. április 27., csütörtök

A múlt szikrája - 1. rész

2014. október

Vacogva húzom össze magamon a kabátom prémes nyakát. Cudar időjárás uralkodik a városban már egy hete. Amellett, hogy szinte folyton esik a hó, a szél is erősen fúj… és Prunak, a legjobb barátnőmnek épp ilyenkor kell megváratnia.
Megbeszéltük ugyanis, hogy segítek neki lakást keresni és hogy elkísérem az ingatlanügynökhöz. Nos, én itt vagyok, Pru viszont sehol.
Nagyot sóhajtva elkezdek fel-alá mászkálni a hatalmas iroda előtt, mert egyedül nem szeretnék felmenni, hiszen nem az én dolgomat intéznénk most… és amilyen átkozott egy idő van, biztos, hogy nem fogok sokáig téblábolni idekint.
Épp megfordulok, hogy a következő kis szakaszt tegyem meg kábé huszadszorra, amikor egy ismerős alakot vélek felfedezni pont az irodaház ajtaja előtt.
Nem, az nem lehet.
Itt van.
Hogy a fenében lehetséges ez?
Neki most jelenleg Angliában kellene lennie… vagy valahol máshol.
De biztos, hogy nem pont itt, New Yorkban.
Talán nem vesz észre… talán. 
Gyorsan hátat fordítok neki, de amikor a nevemet mondja, tudom, hogy észrevett.
A fenébe!
Na nem baj, talán még elsurranhatok… sietős léptekkel nekiindulok, de hamar utolér és a karomnál fogva visszatart.
Kérdőn pillantok először a kezére, majd a karjára, s végül fel őrá.
Őrá, akit sosem akartam újra látni a történtek után.
- Caroline. – ejti ki a nevemet olyan hangsúllyal, ahogyan csak ő tudja.
- Oh. Szia, Marko. 
A focista épp szólásra nyitná a száját, amikor felbukkan a mentőangyalom, Pru. 
- Bocs, Caro, de őrülten háza volt bent a cégnél. – hadarja egy szuszra – Nem tudtam előbb ideérni.
- Semmi gond. – sziszegem cseppet sem boldogan.
Pru most veszi csak észre a focistát, aki valamiért még mindig a karomat fogja.
Sietve elhúzódom. Még mindig frissen él bennem az érintése… és egyelőre még képtelen vagyok újra elviselni.
- Prudence Willow vagyok. 
- Marko Arnautoviĉ. – mutatkozik be neki kellemes hangján múltam egy fontos része.
- Atyaég! – kiált fel rögtön a barátnőm – Te vagy Caro kedvenc focistája!
Marko kérdőn pillant rám, mire én azonnal lesütöm a szemem. Megfojtom Prut. Tuti. Méghozzá lassan.
- Régen így volt. – motyogom zavartan.
- Na és most? – érdeklődik negédesen.
Összeszűkülő szemekkel nézek rá. Amilyen bunkó, még élvezi is a helyzetet.
- Azóta sokat fejlődött a focitudásom. Vannak jobbak is. – vágok vissza azonnal.
Vigyorra húzódik a szája.
- Kifejtenéd?
Na, ebből most elég. Meg kell szabadulnom tőle. Nem fogok bájcsevegni éppen vele…
- Bocs, de Prunak és nekem dolgunk van. – a barátnőmre sandítok, aki szinte szájtátva bámul hol rám, hol pedig Markora – Igaz, Pru? – kérdezem, amikor a barátnőm nem mozdul.
- Igen, de…
- Viszlát, Marko! – hadarom sietve, majd karon ragadom a bamba barátosnémat és behúzom az ingatlaniroda épületébe.


2014. november

- Ez az utolsó. – jelentem be, miközben leteszem a kezemben lévő jócskán megpakolt dobozt.
- Hú. Akkor ezek szerint végre kijelenthetjük, hogy beköltöztem. – pislog rám büszkén Pru.
- Igen. Már csak ki kell pakolnod. – vigyorodok el a nagy halmot látva.
Pru kinyújtja rám a nyelvét. 
- Ünneprontó. – mondja lazán, majd egészen egyszerűen leül az egyik könyvekkel megpakolt doboz tetejére – Szóval te meg a focista… jártatok?
- És ha abban mondjuk poharak lettek volna? – bökök a fejemmel a dobozra, ami kissé behorpadt Pru súlyától.
- A törékenyek az ablaknál vannak. Tehát…?
Lemondóan felsóhajtok.
- Igen, jártunk. – a barátnőm vigyorát látva azonban sietve hozzáteszem, hogy nem sokáig.
- Miért?
- Mert focizni akart. – közlöm monoton hangon.
Épp elégszer el kellett már mesélnem a nagy sztorinkat, úgyhogy van már benne gyakorlatom.
- Ugyan. Más focistának is van családja a sport mellett.
- Az lehet, csakhogy Marko száz százalékosan szereti csinálni a dolgokat… és amikor választania kellett, így döntött. Ennyi. – mondom vállat vonva.
Pru elgondolkodva néz rám.
- Szerinted nem bánta meg?
- Nem hiszem.
- Nekem nem úgy tűnt. Ezek szerint te nem láttad, hogy nézett rád.
Újabb sóhaj hagyja el a számat.
- Mindegy, Pru. Szép volt, jó volt, de vége van. Nem lapozhatnánk?
- Csak még egy kérdés. – mondja, majd amikor biccentek, újra megszólal – Nemrég volt a vb és akkor szurkoltál neki… ha kidobott, akkor miért érdekel annyira?
- A vb a fociról szól. – habozok egy pillanatig – És Marko jó focista.
- Átlátok rajtad, Caroline Meyer, ugye tudod? – feltápászkodik a dobozról – Ideje, hogy te is beismerd magadnak az érzéseidet. – körbenéz a vadonatúj albérletében – És most segíts, mert egyedül sosem végzek.


2014. december

Hiába élek New Yorkban, az ünnepeket mindig a szüleimnél töltöm Bécsben. Ez amolyan szentírás nekem, amit sosem szegek meg. Pru persze kissé odavolt, hogy nem maradok, de természetesen megérti – igaz, hogy a közös bulizás ötlete szilveszterkor sokat lendített ezen a megértésen.
A szüleim már lefeküdtek aludni, de én képtelen vagyok elaludni, csak forgolódok. Túl sok fájó emlék köt ide, különösen az egykori szomszéd ház lakójához.
Hosszas hezitálás után végül úgy döntök, hogy lehetőleg minél csendesebben, de kisurranok és sétálok kicsit a friss téli levegőn, hátha ez majd elűzi a kósza gondolataimat. 
Az ötletemet tett követi és a kabátomat felvéve elhagyom a házat.
Alig teszek meg néhány lépést, a leheletem szinte azonnal látszódni kezd a hideg éjszakában. Persze ez sem szegi kedvem és továbbmegyek. Bécs egyik kis külvárosában lakunk, ami igazán meghitt ilyenkor. Mindig is szerettem sétálni, főleg itthon. Ez az érzés pedig egyre inkább erősödött bennem, ahogy haza-haza látogattam az évek folyamán.
Nem sokkal azután, hogy elhaladok Markoék háza előtt, lépéseket hallok a hátam mögül. Ezúttal nem fordulok meg, mert pontosan tudom, hogy ki jön mögöttem. Céltudatosan folytatom az utamat az utca végén lévő nagy tölgyfához, amihez rengeteg emlékem kötődik.
A fához érve megfordulok és idén másodszorra nézek farkasszemet Markoval. Ahhoz képest, hogy évekig nem láttam személyesen, ez meglehetősen nagy arány.
- Tudtam, hogy idejössz. – jegyzi meg magabiztosan.
Nem szólalok meg, csak bólintok. Ez a hely nem csak nekem jelent sokat… vagyis jelentett.
- Késő van. – mondja az eget, majd engem szemlélve.
Ismét bólintok. Semmi kedvem beszélgetni vele. Csak az jár a fejemben, ami akkoriban történt… az, ahogy elhagyott…
Hátat fordítok neki és a tájat kezdem el nézegetni. Akkor nézek rá először, amikor meghallom, hogy közelebb jön.
- Még mindig látszik. – mutat a fa törzsére.
- Rég volt. – mondom közömbösen, miközben a törzsbe vésett szívet és a szívben lévő C&M feliratot bámulom.
- Nem olyan rég. – vágja rá azonnal, majd mélyen a szemembe pillant – Emlékszel arra, amikor…? – kezdi, de rögtön közbevágok.
- Nem.
- Ugyan, Caro…
- Miért kellene emlékeznem akármire is? – kérdezem kissé ingerülten.
Még mindig túlságosan fáj… a francba is! Nem veszi észre…?
- Mert sok mindent átéltünk együtt. – mondja komolyan, majd zsebre vágja a kezét.
Keserűen elhúzom a szám.
- Tudod, hogy én mire emlékszem? – ordítom az arcába dühösen – Arra, hogy épp aznap dobtál ki, amikor az életem amúgy is darabokra hullott… – a végére elcsuklik a hangom.
- Ezt meg hogy érted? – kapja fel a fejét hirtelen.
- Mindegy. – vetem oda, majd amikor elmegyek mellette még odaszólok – Hagyj engem békén és éld tovább a tökéletes kis életedet.
- De Caro…
- Erre vágytál, nem? Akkor hajrá!
Tudom, hogy igazságtalan vagyok, de egyszerűen túl sok a fájó pillanat vele kapcsolatban. Megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb hazaérhessek.
Végül azonban nem egyedül, hanem a könnyeim társaságában lépem át a küszöböt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése