- Sammy, mikor leszel már kész? - Lisa türelmetlenül toporog a szobám közepén.
- Mindjárt. – hátrafordulok, rámosolygok, majd ismét a laptopomra pillantok.
Még egyszer átfutom a szememmel a cikkem szövegét, majd amikor úgy találom, hogy kész és minden rendben van vele, elküldöm Billnek. Lehajtom a laptop tetejét és megint Lisára nézek.
- Készen vagyok.
- Na végre. – morog Lisa nyűgösen, majd idejön hozzám, megfogja a kezemet és elkezd kifelé húzni.
A szememet forgatva követem őt. Szörnyű, hogy most mennyire sietni akar, bezzeg, amikor fontos dologról van szó… na, akkor aztán kitalál mindent. Hiába, ebből is látszik, hogy szeret biciklizni.
Ugyanis most biciklizni megyünk, mert még régebben megígértem neki, eddig viszont ez elmarad, úgyhogy ideje bepótolnunk.
- Apa, Sammy kész van. – jelenti be a nappaliban Berndnek.
- Oké. Jó szórakozást! – vigyorog rám Bernd.
- Kösz, meglesz. – visszamosolygok rá.
Egyáltalán nem bosszankodom azért, mert most Lisával el kell mennem itthonról. Én is ugyanúgy szeretek néhanapján biciklire pattanni, akárcsak az unokahúgom.
Kimegyek a konyhába, Lisa ugrálva követ engem. Almalét veszek ki a hűtőből, amit elviszünk magunkkal arra az esetre, ha esetleg Lisa megszomjazna. Ezen kívül még elrakom a mobilomat, a kulcsaimat és egy csomag zsepit, majd miután ráadok Lisára egy pulcsit – egy kicsit fúj a szél –, elbúcsúzunk Berndtől és elindulunk.
A földutak fele megyünk, ugyanarra, amerre futni is szoktam. Az az igazság, hogy nyugodtabb vagyok, ha Lisa olyan helyen biciklizik, ahol nem igazán járnak autóval és így legalább jobban szemmel is tudom tartani.
Lisa megáll előttem. Kérdő pillantást vetek rá, amikor mellé érek.
- Mi van?
- Elmegyünk az erdő fele? Légyszi!
Megadóan felsóhajtok.
- Rendben.
Vigyorogva bólint és ismét elindul. Én a gondolataimba merülve követem. Az utóbbi két nap jut az eszembe.
Kedden, annak ellenére, hogy megbeszéltük sms-ben, nem igazán töltöttünk sok időt Felixszel, mert most, hogy újra a régi, a srácok vele akartak lenni, ezért én csak este találkoztam vele egy fél órára, amikor is azt ecsetelte, hogy mi mindent csináltak a fiúkkal. Nem arról van szó, hogy untam volna vagy ilyesmi, csak… csak hát én azt terveztem, hogy egész délután együtt leszünk – keddenként ugyebár még edzés sincs –, de nem történt semmi említésre méltó.
Kábé ugyanez volt a helyzet szerdán is annyi különbséggel, hogy együtt mentünk az edzésre, de utána ugyanúgy a srácokkal volt, így kettesben maradtunk Karinnal. Persze ez ellen sem volt semmi kifogásom, csak hát azért mégiscsak más Karinnal, mint Felixszel…
Éppen ezért ma délutánra már nem is beszéltünk meg semmit, mert tegnap, az edzés után ők rögtön eltűntek.
Időközben az erdőbe érünk. Lisa lefékez előttem és visszagurul hozzám.
- Sammy, szomjas vagyok.
Bólintok, kinyitom az üveget, majd odanyújtom neki. Iszik, majd visszaadja nekem és már folytatjuk is az utunkat.
Az erdő közepe felé aztán megint megáll.
- Szerinted látunk valamilyen állatot? – kérdezi izgatottan.
- Nem hinném. Amilyen nagy hanggal vagy, már tuti, hogy rég elmentek.
Lisa ugyanis egész úton vagy énekelt vagy magyarázott valamit.
Lefelé görbülő szájjal néz rám.
- Tényleg?
Hirtelen eszembe jut valami.
- Tudod mit? Holnap is eljövünk, hátha akkor nagyobb szerencsénk lesz.
Igaz, hogy ebben erősen kételkedem, de Lisa lelkes bólogatásából tudom, hogy nincs semmi gond és nem igazán tört össze attól, hogy most „csak” biciklizünk anélkül, hogy bármit – vagy bárkit – látnánk.
- Meddig maradunk még?
Az órámra lesek.
- Még fél óra.
Kérdőn pislog rám, mire magyarázni kezdek.
- Még egyszer ennyi időnk van.
Ugyanis úgy beszéltük meg Bernddel, hogy egy órát leszünk el, mert így kábé ebédidőre érünk vissza és ma Bernd is otthon ebédel.
- Az jó. Tovább megyünk? – előrefelé mutat.
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Arra már nincs idő. Majd máskor arra is megyünk, rendben?
- Oké.
Egy darabig még az erdőben maradunk, majd visszakanyarodunk a hazafelé vezető útra.
Ebéd után Bernd füvet akar nyírni a kertben, mert délutánra esőt mondanak és még a nagy zivatar előtt készen akar lenni, ezért mi is kimegyünk Lisával. Én szokás szerint a padra ülök és innen figyelem Lisa csacsogását és azt, hogy éppen mit csinál, közben pedig Karinnal sms-ezek. Át akartam hívni délutánra, de nem ér rá, mert Peterrel bemennek a városba. Jó neki…
Amikor Bernd végez, csatlakozik Lisához, mert így legalább egy kis időt együtt tölthetnek, mielőtt Bernd elmenne dolgozni.
A csengőt meghallva felállok és a bejárati ajtóhoz megyek.
Legnagyobb meglepetésemre Holger áll az ajtóban.
- Szia, Sam! – mondja kissé zavartan.
- Szia! – köszönök neki vissza, majd kérdőn pislogok rá.
- Én… beszélhetnénk?
- Persze. Be szeretnél jönni?
Nem-et int a fejével és leül a legfelső lépcsőfokra. Megvonom a vállamat amolyan „nekem aztán édes mindegy” stílusban, majd helyet foglalok mellette és arra várok, hogy belekezdjen.
- Nyilván tudsz arról, hogy Karin nem igazán áll szóba velem.
Bólintok egyet. Igen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Mióta Lena elmondta a pályán, hogy mi is történt valójában, Karin eléggé haragszik a bátyjára.
- Jó barátnők vagytok, igaz?
- Mit szeretnél tőlem? – inkább visszakérdezek.
- Megkérhetnélek arra, hogy beszélj Karinnal? Tudom, hogy elszúrtam, de azért mégiscsak a húgom…
Legszívesebben azonnal rávágnék egy „nem”-et, de aztán meggondolom magam. Egyrészt tökéletesen megértem azt, hogy Karin miért is haragszik a bátyjára, másrészt viszont… látom rajta, hogy zavarja az, hogy nem olyan felhőtlen a viszonyuk, mint korábban.
- Azt hiszed, hogy rám hallgatni fog? – kérdezem nagy sokára Holgert.
- Igen. Végül is a barátnőd…
- Ugye tudod, hogy ezt nem nekem kellene elintéznem?
Nagyjából eddig jutunk a beszélgetésben, amikor torokköszörülésre leszek figyelmes. Elfordítom a tekintetemet Holgerről, mire szembetalálom magam Felixszel.
A kocsifelhajtón áll és minket figyel. Kábé pont úgy, mint amikor Dave-vel beszélgettem az a bizonyos meccs előtt.
Amint Holger is észreveszi Felixet, felkel mellőlem. Én is felállok, Felix pedig közelebb jön hozzánk. Amikor mellém ér, átöleli a derekamat és magához húz. Kérdőn pillantok fel rá. Birtoklási vágy? A szemébe nézve meg is válaszolom magamnak a fel nem tett kérdésemet. Igen, az. Nagyon is. Ez mondjuk egészen hízelgő rám nézve, de jó lenne, ha nem ugranának egymásnak… legalább most.
Holger felváltva néz hol rám, hol Felixre, majd a tekintete megállapodik rajtam.
- Most megyek.
- Épp itt az ideje. – morran fel Felix, mire megérintem a karját.
Holger nem zavartatja magát különösebben Felix beszólása miatt, ugyanúgy engem néz.
- Amiről beszéltünk…
- Meggondolom, de nem ígérek semmit.
- Az nekem bőven elég.
Elköszön tőlem – csak tőlem, Felixet figyelemre sem méltatja –, majd hazamegy.
Nagyot sóhajtva ellépek Felixtől, mert már előre látom, hogy ki fog faggatni.
- Mi volt ez az egész? – förmed rám kissé dühösen.
Hát jobb, hogy rákérdez, semmint, hogy kombináljon, de azért lehetne egy kicsit visszafogottabb is…
- Itt akarod megbeszélni? – pillantok rá kérdőn.
Nagyot sóhajtva magához húz.
- De… minden oké? – kérdezi halkabban.
- Velem igen.
- Akkor jó.
Megcsókol és a csókjából tudom, hogy ez a kis Holgerrel való beszélgetés semmit sem változtat meg köztünk.
A csók után megbeszéljük, hogy ha Rach hazaér, átmegyek hozzá, majd elválnak útjaink – de csak egy-két óra erejéig. Visszamegyek Berndhez és Lisához a kertbe, Felix pedig hazamegy.
Miután Bernd elment dolgozni, mi is bementünk Lisával a házba. Jól tettük, mert nem sokra rá eleredt az eső, így idebent játszottunk addig, amíg Rach meg nem érkezett. Váltottam vele pár szót – természetesen a hétvégére tervezett útról is –, majd átmentem Felixhez.
Kopogok, mire kinyílik az ajtó. Felix beinvitál, majd üdítővel felszerelkezve felmegyünk a szobájába. Lehuppan az ágyára, én viszont a széket választom. Szó nélkül néz rám, noha látom a tekintetében, hogy nem erre számított. Iszok pár kortyot, majd elmondom neki, hogy mit kért tőlem Holger. Felix figyelmesen meghallgat, de még mindig nem szólal meg.
- Nem mondasz semmit? – pillantok rá értetlenül.
- Miért, mit kellene mondanom?
- Hát, őszintén szólva, azt hittem, hogy elmondod a véleményed ezzel kapcsolatban.
- Mit számít az, hogy én mit gondolok? Nem engem kért meg. – közelebb csúszik az ágy széléhez és ezzel együtt hozzám is – Tudod, hogy én úgyis elküldtem volna a fenébe.
Elgondolkodva bólogatok. Végső soron igaza van: ezt nekem kell eldöntenem, egyedül.
- Szerintem te már tudod, hogy mit fogsz csinálni.
Ránézek. Vajon ez tényleg így van? Ha jobban belegondolok… igen. Azt hiszem, hogy beszélni fogok Karinnal. Megpróbálom kibékíteni őket. Talán ezt már akkor is tudtam, amikor Holger felvetette…
- Beszélek Karinnal. – közlöm határozottan Felixszel.
Ő válaszként bólint egyet.
- Sejtettem, hogy így döntesz.
- Honnan? – kérdezem homlokráncolva.
- Azért ennyire már ismerlek, Sam. – mondja mosolyogva – Igazából eléggé nyilvánvaló volt, hogy segítesz Holgernek, pedig meg sem érdemli.
- Karin miatt teszem.
- Tudom.
- Akkor… - felállok és átülök mellé az ágyra – nem haragszol, amiért beszéltem vele?
- Dehogy. Bár… jobban teszed, ha távol tartod magad tőle.
Most először mosolyodok el, amióta itt vagyok nála.
- Úgy emlékszem, hogy valami ehhez hasonlót már mondtál korábban is.
Visszamosolyog rám, majd a karjaiba zár.
- Mert már korábban is tudtam, hogy mi a tuti.
- Hát persze, ego. – grimaszolok gúnyosan.
Erőteljes csókot ad, de mielőtt jobban belemelegedhetnénk bármibe, elhúzódom tőle.
- Felhívom Karint, hogy mikor ér rá. – magyarázkodom kérdő tekintetét látva.
- Most?
- Igen. Talán már otthon van.
Visszahúz magához.
- Később is hívhatnád… - mormolja a nyakamba.
- Inkább most.
Kiszabadulok az öleléséből és felállok. Ő hátradől az ágyon.
- Most mi van? – kérdezi nagyot sóhajtva.
- Te sem hanyagolod el a barátaidat… akkor én miért tenném? – pislogok rá ártatlanul.
Felkönyököl.
- Szóval erről van szó? Azért cirkuszolsz most itt, mert a haverjaimmal voltam helyetted?
- Én nem cirkuszolok. – kérem ki magamnak szelíden.
- Áh, valóban nem.
Nem válaszolok neki semmit, hanem a zsebembe nyúlok a mobilomért. Felix sóhajtva terül el megint az ágyon, de a tekintetét nem veszi le rólam.
Az ablakhoz lépek, amíg arra várok, hogy Karin felvegye a telefont.
- Szia, Sam! – sóhajt nagyot barátnőm.
- Szia! Nem… zavarlak?
Bízom abban, hogy nem okoz gondot neki az, hogy felhívtam.
- Nem.
- Történt valami? – kérdezem aggódva, közben pedig visszafordulok duzzogó barátom felé.
Megváltozott hangomra Felix is felkapja a fejét és felül.
- Áh, nem.
- Biztos?
- Összekaptunk Peterrel. – közli egy lemondó sóhajtás után.
- Min? És… hol vagy most?
- Egy hülyeségen… és itthon.
- Átmenjek?
- Azt hittem, hogy Felixszel vagy.
- Nála vagyok, de átmegyek, ha azt szeretnéd.
- Ugyan, nem kell. Most végre együtt vagytok…
- Karin. – mondom ki finoman, de kissé idegesen a nevét – Ha gáz van, akkor melletted a helyem. Nos?
- Kösz. – szipogóssá válik a hangja.
Ajaj! Csak nem sír?
- Egy perc. – Felix szemébe nézek, aki kíváncsian méreget – Legyen öt. Jó?
- Oké.
Lerakjuk a telefont.
- Összevesztek Peterrel. – informálom barátomat, aki erre elhúzza a száját.
Odamegyek hozzá, mire az ölébe húz. Átkulcsolom a kezemet a nyakán.
- Remélem, csak ők. – pillant rám kutatóan.
- Persze. Nekünk nincs miért veszekednünk. – villantok felé egy ártatlan arckifejezést.
- Akkor az az előbb mi volt?
- Nem hívnám vitának.
- Ja. Még nem.
- Nézd, én most… átmegyek Karinhoz. Utána még beszélünk.
- És ha én nem akarok?
A tekintetemet az égnek emelem és kikászálódok az öléből.
- Akkor nem beszélünk. Addig döntsd el, most viszont tényleg megyek. – vágom oda neki kissé idegesen, majd, miután nem reagál semmit, kimegyek a szobájából és lerobogok a lépcsőn.
Bármennyire is tisztázni akarom ezt a dolgot Felixszel, most Karin a fontosabb.
Becsengetek. Holger nyitja ki a kaput. Meglepettnek tűnik.
- Sam! Nem is tudtam, hogy átjössz…
- Karin? – vágok a szavába nem túl udvariasan.
- A szobájában. Legalábbis a hangokból ítélve… - kérdő pillantásomat látva folytatja – Sír.
Halkan szitkozódom, mialatt Holger beenged a kertbe, majd a házba is.
- Mi van vele?
- Fogalmam sincs.
- Aggódom érte. – mondja elkomorult tekintettel.
- Én is.
- Átgondoltad?
- Igen. Beszélek vele, amint megtudom, hogy most mi van. Oké?
Holger bólint, én pedig kopogok Karin szobájának ajtaján és egy halk beinvitálás után bemegyek.
Barátnőm az ágyán ül felhúzott térdekkel. Odalépek hozzá, leülök mellé és arra várok, hogy mondjon valamit. Bármit.
- Összevesztünk.
Bólintok, mert ezt már tudom és mert nem akarom félbeszakítani.
- Szóba került sok minden… a foci is és így Holger is. – suttogja Karin maga elé – Peter… leszólta Holgert. Én… tudom, hogy milyen szemét volt, amiért hazudott nekem, de a tesóm… aztán meg mindenféle hülyeséget vágtunk egymás fejéhez és hazajöttem.
- Sajnálom.
Még jó, hogy nem valami komolyabb dologról van szó… oké, ez is az, de azt hittem, hogy más történt.
- Igen, én is.
- Figyelj, ne aggódj! Biztos, hogy megoldjátok.
Karin bólint egy egészen aprót. Úgy döntök, hogy felhozakodok Holger kérésével, ha már egyszer úgyis ő a téma…
- Arra nem gondoltál, hogy… esetleg… kibékülj Holgerrel? – kérdezem óvatosan barátnőmet.
- De igen, de… mi van, ha ő nem akar?
- Honnan veszed ezt?
- Hát… vele is elég jól összevesztem.
- Egy próbát megér. – mosolygok rá bíztatóan – Ami pedig Petert illeti… talán jó lenne, ha vele is tudnál beszélni. Az se baj, ha nem ma, de szerintem tisztáznotok kellene a történteket.
- Köszi.
Végre elmosolyodik, ezért megölelem.
- Olyan jó, hogy barátnők vagyunk.
- Igen. Szerencse, hogy az ovi előtt összetalálkoztunk.
Most már mindketten vigyorgunk. Amikor elengedjük egymást, Karin kissé aggódva tekint rám.
- Felix nem volt mérges, amiért átjöttél?
- Miért lett volna? – eszembe jut, amit még a telefonba mondott – Nem érdekes. – legyintek lemondóan.
- Ugye nem veszekedtetek?
- Nem. Vagyis… majdnem. Nincs semmi komoly. – nyugtatom meg barátnőmet, amikor elkomorul a tekintete.
- Akkor jó.
- Na és te? Beszélsz Holgerrel?
- Azt hiszem. – bólint egyet nem túl meggyőzően.
- Aggódott érted.
- Tényleg?
- Persze.
Látom Karinon, hogy beszélni akar a bátyjával, ezért felvetem, hogy most elmegyek. Igaz, hogy először tétovázik, de végül sikerül meggyőznöm, így még egyszer megölelem, elköszönök tőle és megígértetem vele, hogy holnap átjön hozzánk, hogy megtudjam, mi történt pontosan.
Holgert a nappaliban találom. Amint meglát, azonnal felpattan a fotelból.
- Karin beszélni akar veled. Én pedig… hazamegyek.
Bólint egyet.
- Kikísérlek.
A kapuban elbúcsúzok Holgertől, de ő még nem enged elmenni.
- Köszönöm, Sam.
- Először beszéljetek egymással.
Megint bólint, majd int egyet és becsukja utánam a kaput.
A többiek éppen vacsoráznak, amikor hazaérek, de nem csatlakozok hozzájuk, mert nem vagyok éhes. Inkább a szobámba megyek.
Találomra kiválasztok egy filmet, berakom a lejátszóba és végigdőlök az ágyamon. A film közben azért néha a mobilomra lesek, de nem jön üzenetem Felixtől és nem is hív.
Most, hogy beszéltem Karinnal, rájövök arra, hogy teljesen felesleges volt az a vitának sem nevezhető feszültség Felix és köztem. Igazából azt hiszem, csak azt szerettem volna, ha tudja, hogy rosszul esett nekem az, hogy pattintott. Ettől függetlenül persze tuti, hogy nem én fogom őt megkeresni. Az oké, hogy volt már olyan, amikor én tettem meg a kezdő lépést, de nem hinném, hogy ez mindig csak és kizárólag az én dolgom lenne…
Amint vége van a filmnek, feltápászkodom és kikapcsolom a lejátszót, majd a laptopommal felszerelkezve visszamegyek az ágyamra. Az e-mail-jeimet olvasom, amikor megrezzen a mobilom.
Otthon vagy már?
Természetesen Felix írt. Azonnal félrerakom a gépemet és visszaírok neki.
Igen, már egy ideje. Miért?
A kezemben tartom a telefonomat, amíg várok a válaszára.
Ráérsz? A kertben vagyok.
Mosolyogva csóválom a fejemet.
Hol máshol lehetnél?
Lecsukom a gépem tetejét, ismét száműzöm az asztalomra és az egyik kedvenc pulcsim, na meg a telefonom társaságában kiosonok a házból.
Alig, hogy kiérek a kertbe, meglátom Felixet a kerítésnél. Gyorsan belebújok a pulcsimba – hideg van és nem akarok megfázni –, majd veszek egy mély levegőt, egyenesen odamegyek hozzá és szorosan átölelem.
- Ne haragudj azért a délutáni dologért… - suttogom bele a mellkasába.
Akkor nyugodok meg teljesen, amikor megérzem a karjait a derekamon és a hátamon.
- Te se. – jobb kezével az állam alá nyúl - Az zavart, hogy lemondtam a keddet? – néz mélyen a szemembe.
- Nem. – kétkedő tekintetét látva felsóhajtok – Tényleg nem, csak… arra számítottam, hogy velem leszel, de nem baj, hogy így alakult.
- Ugye tudod, hogy ellentmondásos az, amit mondtál?
Kibontakozok az öleléséből és egy lépést hátrálok, de csak azért, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni.
- Sosem akarnám azt, hogy választanod kelljen köztem és a srácok között. Abban igazad van, hogy nem esett túl jól, de tudtam, hogy a barátaidnak is szükségük van rád. – megeresztek egy óvatos félmosolyt – És ez még mindig jobb, mintha csajozni mennél.
- Honnan tudod, hogy nem azt csináltuk?
Finoman megütöm a karját, mire ő elkapja az enyémet és magához von.
- Kiengesztellek majd valahogy, oké?
- Hogyan? – pislogok fel rá érdeklődve.
- Titok. – Hatalmas önelégült vigyor terül el az arcán.
- Azt legalább lehet tudni, hogy mikor? – kérdezem kissé türelmetlenül.
- Holnap.
- Miért, mi lesz holnap?
- Hát… eljöhetnél velem kocsit nézni, aztán a délutánt együtt tölthetnénk, este pedig találkozhatnánk a bandával a városban. – ismerteti velem a tervét.
Elkerekedett szemekkel bámulok rá.
- Kocsit nézni? Te akarsz venni egy kocsit?
- Igen, de ezt már mondtam neked. Különben is kell valami, amivel eljutunk Berlinbe. – mosolyog le rám édesen.
Bólintok. Valóban, emlékszem rá, hogy már említette.
- Na?
- Tetszik a terv.
Az édes mosoly továbbra is ott játszik az arcán.
- Tényleg… megkérdezted a hétvégét?
- Igen és minden oké.
- Király. – elvigyorodik és végre megcsókol.
Amikor elenged, kissé komorabb az ábrázata.
- Mi van Karinnal?
- Holger miatt vesztek össze Peterrel.
Felix bólint egyet úgy, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszélek. Kérdőn nézek rá.
- Beszéltél Peterrel?
- Igen, miután te elmentél.
Most rajtam a sor, hogy bólintsak egyet.
- Ettől függetlenül úgy tűnik, hogy megoldják.
- Ja. Peter elmondása alapján nem tűnik túl komoly veszekedésnek.
Röviden elmesélem Felixnek azt is, hogy beszéltem Karinnal a bátyjáról is és úgy tűnik, hogy vele is kibékül, amit ő egészen egyszerűen reagál le.
- Szerencséje van, hogy te itt vagy.
- Szerintem neked is. – nézek rá felhúzott szemöldökkel.
Felix szorosabban ölel magához.
- Tudom. Tisztában vagyok vele.
Ezután már nem beszélgetünk, mert az ajkait rátapasztja az enyémekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése