2014. július 12., szombat

19. fejezet - Hétfő

A hétvégém további része pocsékul telt. Úgy mászkáltam céltalanul egész nap a házban, mintha zombi lennék.
De tényleg. Egyszer futólag vetettem egy pillantást a tükörre – komolyan mondom, először fel sem ismertem magam. A szemeim puffadtak a sok sírástól, az arcom hamuszürke, a hajamról meg már ne is beszéljünk. Kissé beletúrok, de nem igazán segít, úgyhogy inkább hagyom az egészet a fenébe. Ráadásul el kellett viselnem Rach és Bernd sajnálkozó pillantásait. Egyedüli örömöm Lisa volt. Karinnal is csak egyszer beszéltem, amikor is közöltem vele, hogy szakítottunk Felixszel. 
Furcsa ezt kimondani. Szakítottunk. Igaz, hogy gyakorlatilag nem voltunk túl sokáig együtt, de ez nekem sokkal hosszabbnak tűnt.
Szerencsére Rach lefoglalja Lisát, így egy kicsit most magamban lehetek. Ma kivételesen nem én vigyáztam Lisára, hanem Georg, most pedig Rach játszik vele. Legalábbis, a beszűrődő hangokból erre következtetek…
Elnyúlok az ágyon és elindítom a CD-t. Mondjuk, a szomorú, szakítós számok nem igazán javítanak a hangulatomon, de most képtelen lennék vidám zenéket hallgatni.
Ahogy a jobb oldalamra fordulok, a tekintetem a parafatáblámra téved. Elszorult torokkal meredek Felix képére. 
Felkelek és a táblához lépek. Képtelen vagyok nézni a fotóját, ezért úgy döntök, hogy leveszem a tábláról. Odanyúlok, hogy leszedjem, de aztán mégsem teszem meg.
Nagy sóhaj szakad fel belőlem. Miközben Felix fényképét bámulom, a fülemben cseng a most hallgatott dal egy sora: „Do you see how much I need you right now?”* Jó kérdés.
Hirtelen elkezd rezegni a mobilom. Visszamegyek az ágyhoz és megnézem, hogy ki hív. Dave az. Egy beletörődött sóhaj kíséretében lehalkítom a lejátszót és fogadom a hívást.
- Szia, Dave!
- Sam! Mi a helyzet?
- Megvagyok. Na és veled? Minden oké?
- Hát, ami azt illeti… nem hallottál Felixről?
Nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék.
- Nem. Miért?
- Nem jött az edzésre. Mindenki itt van, csak ő nem. Próbáltam hívni, de nem veszi fel. Azt hittem, hogy te talán beszéltél vele…
- Szakítottunk. – mondom ki a számomra még mindig oly fájdalmas szót.
- Mi? Én… sajnálom, Sam. Nem tudtam.
- Mindegy. 
Az az átkozott könnycsepp már megint végigszalad az arcomon. Muszáj mindig sírnom?
- Azért… jól vagy? Ne menjek át… vagy ilyesmi?
- Nem, de azért köszönöm. – szipogok bele a kagylóba.
- Rendben, de hívj, ha van valami. Oké?
- Oké.
Elköszönünk egymástól, majd bontom a vonalat és a telefonomat visszadobom az ágyra. A zenét visszahangosítom, majd elgondolkodva ülök le az ágyra.
Felix kihagyta a mai edzést? De hát miért? Soha nem szokta, kivéve csak akkor, ha sérült vagy beteg. Lehet, hogy a szombati vereség miatt nem…
Megrázom a fejemet. Miért is érdekel ez engem most? Már semmi közöm sincs Felixhez.
Kár, hogy ezt az ostoba szívem egyelőre képtelen felfogni.


Este azért előmászom a szobámból, hogy vételezzek magamnak némi innivalót. Rach megpróbál belém tuszkolni pár falatot, de nem vagyok éhes. Talán majd később. Rach megértően bólogat, de azért lerí róla, hogy nem tetszik neki a kialakult helyzet. Őszintén szólva nekem se, így inkább visszamegyek a szobámba.
Letelepedek az ágyra és a sötétben nézek magam elé. Ezután lefekszem, hátha el tudok aludni, de csak forgolódok, amit igen hamar elunok, így inkább lerúgom magamról a takarót. Az ablakhoz megyek és kinézek rajta. Az égen ezernyi csillag ragyog. 
Rövid töprengés után felkapok magamra egy kapucnis pulcsit, a kezembe fogom a telefonomat és óvatosan kiosonok a házból.


Az udvaron leülök a padra, a mobilomat pedig leteszem magam mellé. Egy kissé hűvös van, ezért feldobom a kapucnit a fejemre. Ha Rach látna, tuti nem örülne annak, hogy én éjjel idekint mászkálok, de most egyszerűen ide vágytam, a friss levegőre. Amúgy sem nagyon dugtam ki mostanság az orromat a házból.
Jobbra pillantok, Felix házára. A szobájából fény szűrődik ki. Tehát otthon van - fut át az agyamon ez az ostoba megállapítás. Hol máshol lenne éjjel? Bár, ki tudja…
Elfordulok a háztól és lehunyom a szememet. Jó érzés idekint lenni. A friss levegő, a csend – mind megnyugtatnak.
Valami zajt hallok, ezért kinyitom a szememet és arrafelé fordulok, amerre a zaj forrását sejtem. Kissé hunyorognom kell a sötét miatt, de így is pontosan kivehető az illető.
Felix. Ki más?


Azon tanakodom, hogy mitévő legyek. Próbáljak meg csendben maradni vagy inkább gyorsan surranjak vissza a házba? Rövid dilemmámat a mobilom dönti el, ugyanis megrezzen és felvillan a fénye, amit persze Felix is észrevesz. Halkan káromkodva nézem meg, hogy ki az és mit akar. Bill. Azért írt, mert el vagyok maradva a cikkemmel. Hát igen, mostanában eléggé elhanyagoltam a munkámat.
- Sam? – Felix a kerítéshez jön, de nem ugrik át rajta, ahogyan szokott.
Felkelek a padról és közelebb megyek hozzá, hogy lássa, én vagyok az és nem valami betörő, mert a kapucnival a fejemen simán nézhetne akár annak is.
- Én vagyok az.
Egy kicsit hátrébb tolom a kapucnimat, hogy lássa az arcomat. Bólint egyet, én pedig gyorsan megírom Billnek, hogy holnap elküldöm a cikket. Ez viszont azt jelenti, hogy már kora reggel neki kell állnom megírni. 
Miután elküldöm az sms-t, zsebre vágom a telefonomat, felemelem a fejemet és Felixre nézek. 
- A főnököm volt. – közlöm vele ezt az információt, csak azért, hogy megszüntessem ezt a kínossá vált csendet.
- Ilyenkor? – pillant rám felhúzott szemöldökkel.
- Amerikában még nincs ilyen késő. – magyarázom neki vállvonogatva.
Biccent egy aprót. Beharapom az ajkamat és közben azon morfondírozok, hogy mi a francot mondjak. Miért van az, hogy mindig olyankor blokkolok le, amikor nem kéne?
- Egyébként mit keresel idekint? – néz rám érdeklődve.
- Nem tudok aludni. – válaszolom neki vállvonogatva – És te?
- Én se, úgyhogy kihoztam a szemetet. Legalább telik az idő.
Megértően hümmögök párat.
- Hogyhogy nem voltál edzésen? – teszem fel a kérdésemet óvatosan.
Meghökkenve néz rám.
- Honnan tudod, hogy nem voltam?
- Dave felhívott.
A meglepettségét rögtön felváltja egy gúnyos vigyor.
- Hát persze.
- Téged is hívott, csak nem vetted fel és azután keresett engem. Nem tudta, hogy mi… - lesütöm a szememet, képtelen vagyok befejezni a megkezdett mondatomat.
- Nem tudta, hogy mi… - ismétli meg a szavaimat gúnytól csöpögve – Csoda.
- A te hibád ez az egész. – förmedek rá dühösen. Most már kezd nagyon elegem lenni az arroganciájából.
- Tényleg? – kérdezi ironikusan.
- Tényleg. Végül is nem én csókolóztam Lenával… megint. 
Nehogy azt higgye már, hogy csak ő beszélhet ilyen flegma stílusban…
- Na és mi a helyzet Dave-vel?
Értetlenül pillantok rá.
- Mi lenne?
- Ugyan már, ne add itt az ártatlant. Láttalak titeket. 
- És egészen pontosan mit is láttál?
- Most komolyan azt várod tőlem, hogy elmondjam?
- Miért ne? Úgysem történt semmi. Csak beszélgettünk. – olyan lassan tagolom neki a szavakat, mintha egy ötévessel beszélnék.
- Ja, persze. – neveti el magát kínosan – Teljesen hülyének nézel? 
- De hát tényleg nem történt semmi! Miért nem hiszel nekem? Tudtommal te voltál az, aki nekiállt velem vitatkozni pusztán azért, mert Johann felidegesített és te voltál az is, aki újra összekavart Lenával… ÉN semmit rosszat sem tettem! – förmedek rá roppant dühösen.
- Befejezted? – a hangján érezni, hogy ideges. Hát, én is az vagyok.
- Nem, még nem. – folytatom ugyanolyan emelt hangon, de ezután egy kicsit halkabbra veszem a hangerőmet – Tudod, hogy milyen volt látni téged… vele? Újra? – a kézfejemmel letörlöm az egyik kósza könnycseppet az arcomról – Úgyhogy elmehetsz a jó büdös fenébe! – mély levegőt veszek, hogy kissé lenyugodjak - Na, most befejeztem. 
Csalódottan elfordulok Felixtől és bemegyek a házba.


A folyosón összefutok Rachcsel, aki épp a fürdőből jön ki.
- Sam? – néz rám értetlenül.
- Én… kint voltam levegőzni egy kicsit.
Rach sajnálkozva néz rám, majd egyetlen szó nélkül magához ölel, mire megerednek a könnyeim.
- Olyan nehéz felfogású… - hüppögök neki szomorúan.
- Felix?
Megerősítésként bólintok egyet.
- Majd megoldódik ez az egész. Talán csak időre van szükségetek… - vígasztal Rach.
Szombaton, miután hazaértem, mindent elmondtam Rachnek, így pontosan tudja, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy igaza van… nem tudom. Mindenesetre azért örülök annak, hogy megpróbál tanácsokkal ellátni. Jó érzés, hogy kiáll mellettem.
Rövid ideig még beszélgetünk a szobámban, majd elköszönünk egymástól és lefekszünk aludni.
Mielőtt lehunynám a szemem, az órámra lesek. Elég későre jár már az idő, most már tényleg nem ártana, ha elaludnék, különösen, hogy reggel dolgoznom kell és cikket írni csak megfelelő állapotban tudok.
Azért még felrémlik a lelki szemeim előtt Felix arca. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha meggyőzhetném az igazamról… 
Kár, hogy nem úgy alakult ez a beszélgetés, mint ahogyan kellett volna. Bárcsak már megoldódna ez az egész hülyeség…

*Avril Lavigne - When your gone

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Egyhúzóra elolvastam a történeteidet. Most pedig itt ülök és egyszerűen nem találok szavakat amivel leírhatnám, hogy mennyire tetszettek. Remélem, még sokáig fogsz minket boldogítani az írásaiddal, mert szuperek. Siess a folytatásokkal, mert már alig várom, hogy olvashassam őket. Csak így tovább! :D Puszi: Dolores

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm a véleményedet, nagyon jól esnek a szavaid. Így még inkább ösztönzöl arra, hogy folytassam azt, amit elkezdtem, mert - ezek szerint - érdemes. :)

      Puszi: $zanđra

      u.i.: Holnap egyébként érkezik egy új rész az Újrakezdéshez. :)

      Törlés