2014. szeptember 22., hétfő

6. fejezet

Idegesen rágcsálom a szám szélét, amíg arra várok, hogy a bátyám felvegye végre az átkozott telefonját. Azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy csak azért nem vette még fel, mert éppen alszik… ami mondjuk egyáltalán nem lenne meglepő így, éjjel. 
A sokadik csengés után aztán meghallom Tim álomittas hangját.
- Schmidt… tessék?
- Tim? Én vagyok az. Heidi. – hadarom gyorsan.
- H? Mi történt? – kérdezi izgatottan.
Most már cseppet sem tűnik álmosnak.
- Én… a rendőrségen vagyok. 
- Mi?! Mit műveltél?
- Semmit… Tim… - letörlök egy könnycseppet az arcomról – Ide tudnál jönni? Szükségem van rád…
- Azonnal indulok. – mondja határozottan, majd hallom, hogy bontja a vonalat.
Visszateszem a kagylót a helyére, közben pedig abban bízok, hogy Tim minél előbb ideér…


A rendőrségről kifelé jövet összefutunk egy átkozott riporterrel. Magamban káromkodok egy cifrát. Nem igaz, hogy ezek mindenhol ott vannak!
Sietősen Tim kocsija felé indulunk, de a firkász így is utolér minket. Azonnal kérdésekkel bombáz, de szerencsére sikerül őt leráznunk.
Ettől persze tudom, hogy nem fognak békén hagyni és még ki fognak kérdezni ezzel kapcsolatban…
Pedig legszívesebben én is elfelejteném a történteket.


- Biztos, hogy megleszel?
Tim aggódó hangjára halványan elmosolyodom.
- Igen. Persze. 
Láthatóan nem győztem meg a bátyámat, ezért a karjára teszem a kezemet.
- Komolyan. Itt már – körbemutatok a lakásomban – összepakoltam. És már csak egy helyre kell elmennem… holnap pedig már nálad leszek.
- Rendben. – Tim tekintete egy ideig kutatóan vizslat, majd felsóhajt – Mégis rossz érzés itt hagyni téged… főleg így…
- Fontos megbeszélésed lesz, nem? 
Nem túl lelkesen bólint egyet.
- Hát akkor meg? Ne aggódj! – kérlelem mosolyogva.
- Könnyű azt mondani… 
- Köszönöm mindazt, amit értem tettél. – vágok bele a szavába halkan.
Tim egy szégyenlős mosoly mellett megvonja a vállát, majd ad egy puszit a homlokomra és az ajtóhoz lép.
- Akkor… holnap.
Bólintok.
- Holnap.
Egy kicsit még elidőzik a tekintete az arcomon, majd kilép a lakásomból, így egyedül maradok.
Na, jó, ez azért így mégsem igaz. Nem vagyok egyedül.
Velem vannak a gondolataim is. 
Nagyot sóhajtva dobom le magam a kanapéra, hogy egy kicsit magamba mélyedjek és kitaláljam, hogy hogyan tovább, mert mielőtt még holnap reggel elindulnék Timhez, vár rám még egy feladat…
Egy feladat, amihez semmi kedvem, mégis muszáj megtennem.


Kulcszörgésre leszek figyelmes, így leteszem a kezemben tartott könyvet a dobozba, majd felegyenesedek és a tekintetemet az ajtóra szegezem.
Nagyot nyelek, amikor megpillantom Leont. Még mindig szörnyen dühös és csalódott vagyok azért, amit velem művelt. Pedig elméletileg szeret… akkor meg hogy tehette ezt? Éppen velem?
- Hát te?
Kissé megrúgom a lábamnál lévő dobozt, amibe az előbb a könyvet dobtam.
- A cuccaimért jöttem. – mondom csendesen, majd tovább folytatom a pakolást.
Hirtelen megdermedek, amikor megérzem a karjait a derekamon.
- Minek pakolsz össze? Csak nem akarsz itt hagyni? – suttogja a fülembe halkan, amitől teljesen libabőrös leszek.
Hiába, a szívem és a testem még ugyanúgy reagál Leon minden mozdulatára… ezek még nem tudják azt, amit az eszem már tud: azt, hogy Leon, a szerelmem, a párom elárult.
Lelököm a kezeit magamról és dühösen megfordulok.
- Szállj le rólam! – sziszegem mérgesen, majd az utolsó két könyvet is a dobozba teszem.
- Most mi bajod van? – kérdezi meglepetten.
- Szerinted? – becsukom a doboz tetejét – A te dolgaid a nappaliban vannak. – jegyzem meg halkan, majd felemelem a dobozomat és a bejárati ajtóhoz viszem. Még jó, hogy viszonylag kevés cuccom volt Leonnál, hogy ne legyünk feltűnőek, így mindenem elfért egy nagyobb dobozban.
Leon néma csendben figyeli a ténykedésemet. Legalább segítene cipekedni… vagy valami. Bár, őszintén szólva, a történtek után már nem várok tőle semmit.
Ezután visszamegyek a kabátomért. A bejárathoz igyekezvén – végül is ideje lelépnem – elhaladok Leon mellett, mire ő megfogja a karomat, így kényszerítve megállásra. 
Kérdőn nézek először a karjára, majd őrá.
- Nincs semmi mondanivalód? – kérdezi mélyen a szemembe nézve.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy kissé összeszedjem magamat. Szép is lenne, ha most a karjaiba omlanék…
- Nincs. – felszegem a fejemet – Te már döntöttél mindenről.
- Mégis miről beszélsz, H?
- Komolyan nem tudod? – dühösen kirántom a karomat a fogásából – Te… Te… Belekevertél ebbe a szarba! Pont engem! A sok hülyeségedet még elnéztem volna, de ez…
- Ugyan már, H! Nem történt semmi komolyabb dolog. – a karjait megint körém fonja – Mi lenne, ha elfelejtenénk ezt az egészet és ott folytatnánk, ahol abbahagytuk? – az arcát a nyakamhoz hajtja és lágy csókokat lehel rá.
Halkan felnyögök, amikor a szája a nyakam egy érzékenyebb pontját érinti. Leon mindig is tudta, hogy mitől olvadok el a karjaiban teljesen…. 
- Végül is olyan jól megvoltunk… - suttogja két csók között.
A szavai hidegzuhanyként érnek és rögtön észhez térek. Megint ellököm magamtól.
- Igen, Leon. Igazad van. – elvigyorodik, de leintem, hogy ne örüljön annyira – Jól megvoltunk. És itt van a lényeg. A múlt időn. – az eddig oly fölényes vigyora lehervad az arcáról – Az, hogy engem is belerángattál ebbe… eldöntötte a kapcsolatunkat. – hátrálok egy lépést – Végeztünk. – közlöm vele könnyes szemekkel, majd az ajtóhoz megyek.
- Mihez akarsz kezdeni? – kérdezi nagyot sóhajtva.
- Elmegyek.
- Hová?
- Nem tartozok neked elszámolással. – közlöm vele dacosan - Már nem.
- Én vagyok a banda vezetője…
- Ketten alapítottuk a bandát. De tudod mit? Nem érdekel. – mondom keserű mosollyal a szám szélén.
- Szóval mindent el akarsz dobni? – kérdezi gúnyosan.
- Miért ne? Te is megtetted. – közlöm vele vádlón.
- H, én…
- Végeztünk. – lehajolok a dobozomért és kitárom az ajtót, majd mielőtt kilépek rajta, utoljára még visszanézek a kék szempárba – Végeztünk. – ismétlem szomorúan és elhagyom a lakást… Leon lakását… Leont… 
És az eddigi, közös életünket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése