2014. szeptember 4., csütörtök

32. fejezet - Péntek

Ebéd után Lisával játszok, majd amikor közeledik a Felixszel való találkozásom időpontja, elkezdek készülődni.
Délután ugyanis bemegyünk a városba és – péntek lévén – a srácokkal találkozunk a törzshelyükön, ami most már az én törzshelyemmé is vált. Elméletileg mindenki jön, illetve szokás szerint Matt jelenléte kérdéses, mert most éppen megint áll a bál közte és Birgit között – legalábbis Felix ezt mondta.
Jó, hogy ennyiszer találkozok a többiekkel. Nagyon jó a társaság. 
Igaz, hogy a tegnap délutánt Felixszel kettesben töltöttük, de természetesen azt sem bántam, mert szeretek vele lenni. Ez mondjuk egyáltalán nem csoda, mert totál beleestem. Szerencsére ez az érzés kölcsönös, ezért így még inkább boldogabb vagyok.


Amikor kinyitom az ajtót és meglátom Felixet, szinte a karjaiba vetem magam, mire rögtön megcsókol.
- Ennyire hiányoztam? – kérdezi vigyorogva, amikor elválunk egymástól.
Heves bólogatásba kezdek.
- Bizony. – huncutul elvigyorodom – De a te hibád.
Csodálkozva pillant rám.
- Tényleg?
- Igen. – a vigyorom mosollyá változik – Végül is beléd szerettem…
Elmosolyodik és egy édes csókot ad.
- Én is beléd. – mondja, közben pedig a homlokát az enyémnek dönti – Most viszont mennünk kell.
- Tudom. Egy perc.
Bólint, én pedig gyorsan visszaszaladok a táskámért és elköszönök Rachtől, majd ismét csatlakozok Felixhez és kéz a kézben indulunk el a kocsija felé.
- Sam?
A nevemet hallva megtorpanok és hátrafordulok. Nagy szemeket meresztek a tőlem pár lépésnyire álló srácra.
A srácra, akivel egykor együtt jártunk…
És akinek most egyáltalán nem kéne itt lennie.


- Ty? – pillantok rá homlokráncolva.
- Jó, hogy még megismersz. – jegyzi meg gúnyosan.
Felix kissé megszorítja a kezemet, mire felnézek rá. Kíváncsian méreget, nyilvánvalóan némi magyarázatra vár Tyt illetően.
Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, Ty ismét megszólal.
- Beszélhetnénk?
Tétován Felixre lesek, de – mint általában – nem tudok túl sok mindent leolvasni az arcáról.
- Épp indultunk valahová…
- Fontos lenne. – vág a szavamba, mialatt kicsit közelebb jön hozzánk.
A szívem Felixhez húz és a többiekhez, akik talán már ott vannak a megbeszélt helyen, viszont érdekelne az is, hogy mit akarhat Ty. Bár, ahogyan elváltunk… nem hiszem, hogy túl sok jóval kecsegtetne egy vele való beszélgetés.
A néma dilemmámat Felix dönti el.
- Maradj csak. 
- És te?
- Elmegyek a bandához. Ha készen vagy, akkor hívj és érted jövök.
Bizonytalanul nézek a szemébe.
- Jó lesz ez így?
- Persze. 
- Biztos?
- Igen.
- Oké. – beletörődötten felsóhajtok.
Felix lazán magához von és megcsókol, majd egy szó nélkül a kocsijához megy, beszáll és elhajt.
Amikor eltűnik előlünk, Tyhoz fordulok.
- Gyere velem! – kérem halkan, majd a kertbe vezetem.
Azért a kertbe, mert nincs kedvem behívni a házba. Tudom, hogy ez eléggé bunkó dolog, de egyrészt nem akarom, hogy sokáig maradjon, másrészt pedig nem szeretném, hogy esetleg azt higgye, hogy marasztalni akarom vagy ilyesmi… és különben is: már elköszöntem Rachtől és semmi kedvem még neki is magyarázkodni. Bőven elég lesz Felixnek is.
Leülök a padra, Ty pedig követi a példámat. Ahogy végignézek rajta, nem érzek semmi különöset, pedig egykor megdobogtatta a szívemet… de az már régen volt és akkor még nem ismertem Felixet.
- Mit keresel itt? – kérdezem végül nagy sokára.
- Hallottam Billtől, hogy felmondtál.
Homlokráncolva meredek rá.
- És?
- Miért nem jössz vissza?
- Mert nem akarok.
- Ugyan már, Sam! Meddig játszod még meg magad?
- Nem játszom meg magam. – pillantok rá dühösen – Mondd meg, hogy mit akarsz, aztán tűnj el.
Ty felsóhajt és elfordítja tőlem a fejét.
- Amíg Billnek dolgoztál, azt hittem, hogy még van remény arra, hogy vissza gyere… de most, hogy felmondtál… - rám néz - Gyere vissza! - mondja és megfogja a kezemet.
Megütközve pillantok rá és kihúzom a kezemet a fogásából.
- Nincsen semmi okom arra, hogy visszamenjek. Felejtsd el! Most már itt élek Ty. Sok minden köt ide…
- Például az a srác? – vág a szavamba gúnyosan.
- Igen. Például ő.
- Szereted?
Azt hiszem, hogy most kábé olyan fejet vághatok, mintha Tynak három feje és kilenc karja nőtt volna.
- Semmi közöd hozzá. – mondom neki értetlenül.
- Régen szerettél New Yorkban élni…
Felemelem a kezemet, mire elhallgat.
- Régen sok mindent szerettem. Most viszont más a helyzet. – felállok – Ha nincs más mondanivalód…
- A többieknek is hiányzol… és nekem is.
- Oh, tényleg? – keserű mosoly jelenik meg a szám szélén – Akkor miért is csaltál meg Vanessával?
Ty feláll és dühösen pillant rám.
- A te hibád.
Hitetlenül felnevetek.
- Tényleg? Ennél bénább kifogást nem tudtál volna találni?
- Ez nem kifogás. – keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt – Gondold csak végig, hogy mi történt akkoriban! Hanyagoltál engem, a többieket… mindenkit!
- Hallod te magad egyáltalán? – kérdezem tőle végtelenül dühösen – Meghalt az anyám, persze, hogy nem voltam jó passzban! – ordítom a képébe vadul, közben pedig érzem, hogy a feltörni készülő könnyek marják a szememet.
- Mindenki tudja, hogy mi volt veled… de nem gyászolhatsz örökké. Kijárt volna nekem némi figyelem… és Vanessa megadta mindazt, amire vágytam. Ennyi. Nem értem, hogy miért vagy kiakadva.
- Komolyan nem? – tehetetlenül megrázom a fejemet – Te nem vagy normális. – jegyzem meg megtörten.
- Tényleg? – gúnyos vigyorra húzza a száját – Így legalább már tudom, hogy miért jöttél el.
- Jobb lenne, ha most elmennél.
Ty bólint egyet.
- Rendben. Elmegyek. Ha tudtam volna, hogy ilyen hisztis tyúk lettél, el sem jöttem volna.
- Senki sem kért meg arra, hogy ide gyere! – kiáltom neki mérgesen.
Mit képzel ez magáról?!
- Úgy tűnik, hogy mégiscsak jó döntés volt Vanessával kikezdeni… őt legalább érdeklem és soha nem hanyagolna el engem vagy a többieket azért, mert önző és csak magával képes foglalkozni.
- Baszd meg! – sziszegem neki dühösen.
A jobb kezét az állára simítja és feltűnően végigmér.
- Kösz, nem. Már megtettem és nem volt valami nagy szám.
- Tűnés! – mondom halkan, utolsó erőmet is összeszedve, mielőtt utat engednék a könnyeimnek.
Bólint egyet, majd végre-valahára eltűnik.
Pár pillanatig még tartom magam, majd zokogva ülök vissza a padra…


Amikor kissé összeszedem magam, felhívom Felixet. Néhány csörgés után fel is veszi.
- Szia, Sam!
- Felix, én… - kezdem el hüppögve a mondandómat, majd az emlékek hatására hirtelen elhallgatok.
- Mi történt?
Halványan elmosolyodom aggódó hangját hallva, de a kis mosoly amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik az arcomról.
- Elment.
- Hol vagy most?
- Nálunk. A kertben. – közlöm vele csüggedten.
- Sietek! Várj meg, oké?
- Oké. – lehelem halkan, majd hallom, hogy lerakja.


Az autó hangját hallva kimegyek a kertből a ház elé. Útközben azért megtörlöm az arcom, de gyanítom, hogy nem sokat változtat az ábrázatomon. Ettől függetlenül azért megpróbálom menteni a menthetőt.
Felix sietősen kipattan a kocsiból. Amikor meglát, szánalommal vegyes düh jelenik meg a szemében.
- Hol van az a rohadék? – kérdezi dühtől izzó tekintettel.
Tagadólag megrázom a fejemet. Ezzel egy időben újra elerednek a könnyeim, mire Felix magához ölel. 
Olyan jó, hogy itt van! Hiba volt Ty miatt maradnom. Egy belső hang már akkor riadót jelzett, amikor megjelent, de nem, nekem beszélnem kellett vele… milyen ostoba vagyok! Azt hiszem, ez is azt bizonyítja, hogy túlságosan jószívű vagyok… még olyanokkal is, akik egyáltalán nem érdemlik meg.
Letörlöm a könnyeimet és felpillantok Felixre.
- Sajnálom, hogy nem mentem veled. Én…
- Nem számít. Maradnom kellett volna. – jegyzi meg halkan – Bemész vagy átjössz?
- A többiek?
- Még a városban.
- Nem akarsz inkább odamenni?
Édesen elmosolyodik.
- De. De majd csak akkor, ha te már okés vagy.
Bólintok. 
- Akkor hozzád. Rach még nem tudja, hogy még mindig itt vagyok.
Felix egyetértően hümmög, majd átmegyünk hozzá.


Az első utam a fürdőbe vezet, ahol alaposan megmosom az arcomat. A fürdőből kilépve egyenesen szembetalálom magam Felixszel. A nappaliba invitál, én pedig szó nélkül követem.
Leülünk és a karjaiba von.
- Akarsz róla beszélni? – kérdezi olyan halkan, mintha csak baj lenne az, hogy megszólalt.
- Igen.
Elhúzódok tőle és magam elé nézek. Kissé összeszedem a gondolataimat, majd belekezdek.
- A srácot Tylernek hívják. Régen együtt voltunk. – Felixre lesek.
Bólint egyet, pont úgy, mint akinek ez az információ már nem volt újdonság.
- Jól megvoltunk, addig, amíg anya el nem ment. – a karomon lévő karkötőt kezdem el babrálni – Akkor összeomlottam és időt kértem tőle is és a barátainktól is. – mély levegőt veszek, ahogy elárasztanak az emlékek: a jók és a rosszak egyaránt – A barátaink megértőek voltak, de Ty… ő nem. Ő… megcsalt. – egy pillanatra becsukom a szememet – Rajtakaptam őket. Azonnal szakítottam vele. Nem sokra rá pedig ideköltöztem…
Felix féloldalasan magához ölel, mire nekidőlök.
- Most mit akart?
Elmesélem neki mindazt, ami a kertben történt. Érzem, ahogy a feszültségtől megfeszülnek körülöttem a karjai.
- Szemétláda. – morogja dühösen – Szerencséje, hogy már nem volt itt, amikor visszajöttem.
Erőtlenül bólintok.
- Ne hibáztasd magad! – javasolja halkan és egy puszit ad a fejemre – Egy ilyen alak miatt nem érdemes szomorúnak lenned. Nem tudja, hogy mit veszített. – suttogja a hajamba.
Elgondolkozok Felix szavain. Azt hiszem, hogy igaza van. Igaz, hogy megfordult a fejemben az, hogy esetleg én is tehettem a történtekről… de azért talán nem annyira, mint ahogyan Ty mondta.
Felemelem a fejemet.
- Köszönöm. – mondom a szemébe egy kis mosoly kíséretében.
Finoman bólint, majd az ajkát az enyémre nyomja.
Akármennyire is élvezem a kis játékunkat, elszakítom a számat az övétől.
- Nem azt mondtad, hogy a többiek várnak?
Gyorsan az órájára les.
- Még biztos, hogy ott vannak.
- Nem akarsz odamenni?
- Te szeretnél? – kérdez vissza kíváncsian.
- Igen. – kétkedő tekintetét látva heves bólogatásba kezdek – Semmi értelme nem lenne annak, ha itt maradnék és sajnáltatnám magam. Szerintem jót tenne a társaság…
- Oké, akkor menjünk. Írok Dave-nek, hogy tudják, mi a helyzet.
- Rendben. Addig kicsit rendbe teszem a fejemet.
- Nekem így is tetszel.
Gyors grimaszt vágok.
- Ennek örülök, de azért azt nem szeretném, ha a többiek kifutnának a világból, ha meglátnák a szétbőgött fejemet.
Bólint egyet, majd a telefonjáért nyúl. Amíg ő sms-ezik, addig én ismét eltűnök a fürdőben.


- Ideje indulnunk. – jegyzi meg Felix úgy fél tizenkettő felé.
A felszólalását általános morgás követi. Valójában gyakran tovább szoktunk maradni, de Peter és L is dolgozik holnap, ezért ma nem bandázunk olyan sokáig, mint egyébként.
Jól döntöttem, amikor azt mondtam Felixnek, hogy ide akarok jönni. A srácokkal és Karinnal is nagyon jól elbeszélgettünk és majdnem olyan jól éreztem magam, mint máskor. Egyedül a Tyjal történt incidens árnyékolja be kissé a mai napomat, de erről persze a többiek nem tehetnek.
Ettől függetlenül szerintem Dave tud a dologról, mert néha észrevettem, hogy kutatóan figyel, mintha azt akarná megtudni, hogy minden rendben van-e velem.
Fizetünk, majd elindulunk a parkolóház felé. Én a gondolataimba merülve viszonylag hátul követem a többieket, de ez nem sokáig van így, mert Dave megint csatlakozik hozzám.
- Jó, hogy te is jöttél. – jegyzi meg kedvesen.
Egyetértően bólintok.
- Nem szívesen hagytam volna ki.
- Szóval akkor… rendben vagy?
Meglepődve nézek Dave-re.
- Tehát tudsz róla. – állapítom meg végül halkan azt, amit már korábban is gyanítottam.
- Igen. F-fel beszéltem.
- A többiek…?
- Csak én tudom. 
Nem válaszolok, csak nyelek egyet, mire Dave futólag megérinti a karomat.
- Ne haragudj F-re! Én kérdezgettem tőle, hogy miért nem jöttél vele te is először és…
- Semmi gond. – szakítom félbe a magyarázatát egy kis mosoly mellett.
- Tényleg?
- Persze. 
- Ha esetleg máskor is megjelenik, szólj! Elintézzük.
Dave harcias hangvételétől elmosolyodom.
- Kösz, de nem hiszem, hogy újra felbukkanna.
- Addig jó neki… - jegyzi meg halkan.
Többet nem beszélünk, mert a parkolóházba érünk és elköszönünk egymástól, majd mindenki hazamegy.


Miután hazavittük Dave-et, Felixhez megyünk. Hazafelé is egész jól elbeszélgettünk Dave-vel, ugyanúgy, mint azelőtt, mielőtt szerelmet vallott volna. Ma egészen barátinak tűnt. Azt nem tudom, hogy azért, mert esetleg már másként érez irántam vagy azért, mert tudja, hogy eléggé kellemetlen délután van a hátam mögött, mindenesetre kedves volt és igyekezett elterelni a gondolataimat.


Egy gyors zuhany után már mindketten ágyban vagyunk. Felix az ölelésében tart, így pontosan hallom az egyenletes szívverését. 
- Elmondtad Dave-nek. – jegyzem meg tétován arra utalva, amit Dave-től tudok.
- Igen. Nagyon faggatott. Hiszen ismered.
Bólintok. Felix végigsimít a hátamon.
- Baj?
- Nem. Jó érzés, hogy ennyire törődtök velem. – közlöm vele mosolyogva.
Felix vigyorogva megcsókol.
- Bebizonyíthatom, hogy mennyire törődök veled… - suttogja a fülembe, majd az ajka lesiklik a nyakamra, amit egyáltalán nem bánok, sőt.
Boldogan adom át magam a kínzóan édes pillanatoknak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése