Homlokráncolva arra leszek figyelmes, hogy valaki kiabál, ráadásul elég hangosan. Igaz, hogy megpróbálok visszaaludni, de miután teljesen feleslegesen fúrom a fejem a párnába – a hangokat nem nyomja el –, kinyitom a szemem és rögtön az ágy másik felére pillantok, de Felix nincs itt.
Egy újabb hangosan eleresztett mondat után felülök. Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy Felix kiabál a folyosón, a szobaajtó előtt. De hogy miért vagy hogy kivel, arról fogalmam sincs.
Kimászok az ágyból, majd magamra kapom Felix ingét, amit tegnap hanyagul a székére dobott és óvatosan kinyitom az ajtót.
Felix telefonon beszél valakivel, közben pedig fel-le mászkál és vehemensen magyaráz.
- Ide figyelj, már mondtam, hogy ne beszélj így róla. Sam…
Aha. Tehát rólam van szó. Finoman megköszörülöm a torkom, mire Felix felém fordul. Meglepődve pislog rám, majd néhány „ja, persze” után közelebb jön hozzám.
- Van még valami mondanivalód? – mondja a telefonba, majd egy bólintás után folytatja – Tudod, mit? Jobb lenne, ha mostantól hanyagolnál. – megereszt egy félmosolyt – Végül is eddig is ezt tetted.
Kinyomja a mobilt, átkarol és ad egy csókot, majd elenged és bemegy a szobájába. Kíváncsian követem.
A mobilját az asztalra dobja, ő pedig leül az ágyra és fáradtan megdörzsöli a halántékát. Én az ajtóban maradok és onnan figyelem.
A beállt csendet ő szakítja meg először.
- Felébredtél? – kérdezi meg a nyilvánvalót.
Vállat vonok.
- Hát, nem beszéltél valami halkan…
- Bocs. Nem akartalak felébreszteni.
- Semmi gond. – töprengve nézek rá – Az apukáddal beszéltél?
- Igen. – keserűen felnevet – Már ha ezt beszélgetésnek lehet nevezni…
- Mit mondott? – kíváncsiskodok óvatosan.
- Röviden annyit, hogy tegnap nem viselkedtem megfelelően az étteremben és ezt szóvá tették neki… és szinte úgy követelte, hogy kérjek tőle bocsánatot, mert szerinte „nem úgy viselkedtem, mint ahogyan azt egy ügyvéd fiától elvárható lett volna”.
Az ajkamba harapok. Ezt nevezem! Nem elég, hogy a tegnapi nap finoman szólva nem sikerült túl jól, még Felix kérjen bocsánatot? Szerintem az apja ugyanúgy felelős a kialakult helyzet miatt – és most nem arra gondolok, hogy engem leszólt.
- Rólam is szó volt… - jegyzem meg halkan.
Bólint egyet.
- Kábé ugyanazt mondta, mint tegnap… - mondja maga elé meredve, majd hirtelen felém fordul – De hamar leállítottam. Aztán meg megint azt hozta fel, hogy tanuljak ügyvédnek, mert így nem viszem sokra…
- Ugye tudod, hogy nincs igaza? – kérdezem tőle kedvesen.
Valahogy meg kell vigasztalnom, mert még nem láttam ilyennek. Igaz, hogy próbálja tartani magát, de lerí róla, hogy rosszul estek neki az apja szavai.
- Soha nem voltam neki elég jó. Tudom. És tudtam eddig is, csak… csak eddig még soha nem mondta ki. – suttogja maga elé.
Odamegyek hozzá, leguggolok elé és megfogom a térdét, hogy megtartsam az egyensúlyomat.
- Ne törődj vele! – kérlelem halkan – Nem tudja, hogy mit veszít ezekkel az értelmetlen veszekedésekkel… - elmosolyodom – Hidd el, tudom, hogy miről beszélek.
Először csak néz, de aztán megérti azt, hogy mire gondoltam. Hiszen nekünk is volt jó néhány vitánk, ami elkerülhető lett volna, ha nem vagyunk mindketten makacsok és önfejűek…
- Az apád helyében én büszke lennék rád. – a kezemet az arcára simítom, amit elkap és fogva tart – És az is vagyok. – kétkedő pillantását látva felsóhajtok – Komolyan mondom. Hiszen… vannak barátaid, akik bármikor számíthatnak rád. Szereted a focit és a csapatot is, amit te tartasz össze. És… - szégyenlősen elmosolyodom – itt vagyok neked én is.
- Így gondolod? – kérdezi nagy sokára.
- Igen. – lazán megvonom a vállam – Mindig is többre tartottam az emberi kapcsolatokat, mint azt, hogy hány euró csücsül valakinek a számláján.
Bólint.
- Legszívesebben elfelejteném ezt a reggelt. – kíváncsian méregetem, mire kijavítja magát – Vagyis nem az egészet, csak azt a részét, amit az apámra pazaroltam.
Felállok és kérdőn pislogok le rá.
- Hát, lenne egy-két ötletem arra, hogy mit csinálhatnánk…
Erre a kijelentésemre rögtön felvillan valami a szemében. Valami, amit csak akkor szoktam látni, ha éppen…
Elkezdem lassan lehúzni magamról az ingét, mire egészen egyszerűen magához ránt és lecsap a számra.
- Tetszik ez a terv. – mélyen a szemembe néz – Nagyon is.
Mosolyogva helyeslek, majd élvezettel tűröm, ahogy a szája rátalál a fülem mögötti érzékeny területre…
- Éhes vagyok. – jelentem ki két órával később.
Erre rögtön magához húz.
- Mire? - kajánul rám vigyorog.
- Kivételesen kajára.
Elszontyolodik, mire nevetve megcsókolom.
- Pizza?
- Már megint? A sok pizzába bele fogok halni.
- Hát… - elgondolkodva mered maga elé – nincs itthon semmi kaja.
- Tudom. Nem újdonság. – nevetek rá csúfondárosan, mire megcsikiz - Ne már! – sikerül kissé elhúzódnom tőle – De be kell látnod, hogy igazam van.
Megadóan felsóhajt.
- Mire gondoltál?
- Hát… elmehetnénk bevásárolni és főzhetnék valamit.
- Mit? – pillant rám felcsillanó tekintettel.
- Amit szeretnél. És ami hamar készen van.
Bólint és szinte kipattan az ágyból. Nevetve fogom a fejemet.
- Ha tudom, hogy ettől rögtön rá lehet téged venni valamire…
Megáll az ágy végében és szexin rám néz.
- Te bármire rá tudsz venni.
Jó három óra múlva már sikeresen túl vagyunk a bevásárláson, a főzésen és az ebéden is. Berakom a mosogatógépbe a tányérjainkat, majd kérdőn pillantok Felixre.
- És most?
- Mozi?
- Benne vagyok.
A mozi után hazafelé tartunk, amikor megrezzen a mobilom. Karin írt.
Merre vagytok?
- Ki az? – pillant rám egy pillanatra Felix, majd ismét az útra koncentrál.
- Karin. Minket keres.
- Gyanítom, nem csak ő.
Hát igen. Amikor elindultunk bevásárolni, írtam egy sms-t Rachnek és Karinnak, hogy tudják, hogy már itthon vagyok. Arról nem tudnak, hogy balul sült el a berlini út, de ez nem is telefontéma. Majd személyesen.
Visszaírok Karinnak, hogy „Öt perc múlva otthon vagyunk.”, majd Felixre sandítok.
- Baj, hogy írtam nekik?
- Dehogy. De arra számíts, hogy az egész banda megjelenik.
Először azt hiszem, hogy csak tréfál, de amikor bekanyarodunk a házhoz, rájövök, hogy komolyan mondta, mert az egész banda itt van a ház előtt.
- Ne menjünk vissza?
Kétségbeesett tekintetét látva felnevetek.
- Ne. Különben is: mintha reggel azt mondtam volna, hogy „számíthatnak rád”.
A kijelentésemre felhorkan.
- Csak arra kíváncsiak, hogy miért vagyunk itthon előbb.
- Nem számít. A lényeg, hogy legyél kedves.
Egy dögös vigyort küld felém.
- Én mindig az vagyok.
- Hát persze.
Kiszállunk a kocsiból, mire megrohamoznak minket a többiek, majd mindannyian bemegyünk a házba.
Karinnal a konyhában vagyunk és az innivalókat meg a poharakat szedjük össze, amiket beviszünk magunknak meg a fiúknak a nappaliba. Pakolás közben persze megbeszélünk mindent.
Na, jó, azért nem mindent. Csak röviden foglalom neki össze azt, ami Berlinben és utána történt.
- Durva. – reagálja le röviden barátnőm a mondandómat.
- Körülbelül. – bólintok – Na és veletek történt valami?
- Nem. – Karin a fejével a nappali felé int – Mindenki arra várt, hogy vissza gyertek.
- Feltűnt.
Összenevetünk Karinnal, amit csak akkor hagyunk abba, amikor Felix és Dave megjelenik.
- Mi a jókedv oka? – pillant rám Felix, majd hátulról átöleli a derekamat.
- Az, hogy szerény személyemet láthatjátok. – válaszol Dave helyettünk.
- Szerény? Mióta vagy te szerény? – Felix hangosan felröhög.
- Születésem óta.
- Csak ránk ne szakadjon a plafon. – mondja Felix gúnyosan.
- Na, hol vannak már a piák? – jön be Peter a konyhába.
- Visszük. – mosolyog rá Karin.
Peter elégedetten bólint.
- Na azért, asszony!
- Adok én neked asszonyt!
Karin az egyik tálcával a kezében követi Petert a nappaliba.
- Jó tudni, hogy nem változott semmi, amíg nem találkoztunk. – jegyzem meg fejcsóválva, majd a másik tálcáért megyek.
- Ja. Semmi. – mondja Dave.
Felkapom a fejem megváltozott hangjára. Egy pillanatig egymás szemébe nézünk, majd zavartan Felixre pillantok, aki sötét pillantást vet Dave-re. Úgy tűnik, hogy ez Dave-et nem zavarja, mert lazán megvonja a vállát.
- Napi egy beszólás.
Bólintok, majd, hogy oldjam a feszültséget, ami szinte tapintható a konyhában, Felixre nézek.
- Segítenél? – az üvegekre bökök, mire Felix bólint és átviszi az üvegeket a nappaliba.
Végül mi is a többiek után megyünk.
Nagyon jól szórakoztam egész este, csak kár, hogy viszonylag hamar leléptek a többiek, de hát nem lehet felróni nekik semmit sem, mert holnap ugyebár hétfő és dolgozniuk kell menni.
- Mi az? – pillantok Felixre, aki az ajtófélfát támasztja és azt figyeli, hogy én hogyan pakolom be a poharakat a mosogatógépbe.
- Semmi.
Lerakom a poharat a kezemből és ránézek. Ugyanúgy hangsúlyozta ezt a szót, ahogyan Dave mondta.
Odalépek hozzá és átölelem a nyakát, mire a karjait a derekamra csúsztatja.
- Jó volt ez a mai nap. – jegyzem meg halvány mosollyal a számon.
- Hát, a tegnapinál mindenképpen jobb volt. – lágyan megcsókol – Szóval akkor… nem haragszol a szombat miatt? – pillant le rám kutató tekintettel.
- Dehogy. – a kezemet végighúzom a mellkasán – És te?
Tagadólag megrázza a fejét.
- Itt alszol?
- Aludni akarsz? – nézek rá vigyorogva.
- Majd. – a szája rátapad a nyakamra és apró csókokkal halmozza el – Nos?
- Fáradt leszel.
Felemeli a fejét és boci szemeket mereszt rám.
- Naaa…
- Ki tudna ellenállni neked? – teszem fel a költői kérdést még mindig vigyorogva.
- Senki. Úgyhogy… kár próbálkoznod. – a szája súrolja az enyémet – Tehát?
- A cuccaim még úgyis itt vannak nálad, szóval… akár… maradhatok is.
Elégedetten bólint, majd szorosan magához ölel és megcsókol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése